FŐOLDAL - PÁLYÁZAT - HÍREK/ESEMÉNYEK - TORMAY CÉCILE KÖR - TORMAY ÉV PROGRAMJAI - AZ ÍRÓNŐRŐL - TORMAY CÉCILE MŰVEI - MEGVÁSÁROLHATÓ KIADVÁNYOK

TORMAY CÉCILE
KÜZDELMEK, EMLÉKEZÉSEK
(Budapest, 1937.)

T A N U L M Á N Y O K

E M L É K E Z É S E K

A VÉN BUDA ÉS A FIATAL BUDAPEST

Az ősi magyar föld szívén hömpölyög át, a nagy Duna, a mondák Ister-folyója és vize mentén, a kettéosztott táj megszólal az ország kettős fővárosában. Mindegyik város a maga partjának az egyéniségében nyilatkozik. Lenn a síkon Pest, mely az Alföld elemeiből formálódott, fenn a hegyen Buda, mely a Vérteshegység lelkéből támadt.
    Valamikor félelmes, harcos erőd volt Buda, — az ország koronás sisakja, királyi páncélja, melyet tornyaival, bástyáival, isteni fegyverkovács vert ki a hegytetőn, a szabad, kék ég alatt. Ma, lombborította vén falai között, polgárrá szelidült agg hős a vár.
    Pest, sok nemzedéken át, a róna földmíves népének és a Dunamenti hajósoknak tágas, tarka vásárpiaca volt... Ma is az. Széles kereskedelmi központ, temérdek munka áramlásának a medencéje, — Magyarország legnagyobb piaca.
    A két város szép hidak ívében nyujtott egymásnak kezet a Duna felett; eggyé lett, de azért mindegyik megtartotta a maga külön lelkét az új időkben is.
    Hajdan, a fegyveres századokban Buda, a hegyek városa vezetett. A gépek és gyárak, a kereskedelmi harc korában, Pest lett a vezető. Ő a dolgozó kéz... a budai vár az emlékezés.
    Nagy időkre gondol vissza... Magyarország népe majd ezer éven át nem tette le a fegyvert. Csak az utolsó ötven év mutatta meg nekünk, hogy milyen a béke... más boldog népek békéje.
    Ellenséges hadak özönlötték el újra és újra a Duna birodalmát. A magyar faj mindíg kivédte ellenük a földjét. És Európa akkori kitaszított és üldözött, kis szláv néptörzsei, — Magyarország mai nemzetiségei, — melyek hontalanságukban hazát és oltalmat kértek az országalapító, országot bíró magyartól, irgalmat találtak itt, mikor nagyobb szláv testvéreiknek és jelenlegi álbarátaiknak nem kellettek és százados védelmet nyertek azok mögött a hű magyar fegyverek mögött, melyeknek zöreje most végighangzik a világon.
    1867-ben jött el a béke az országra. De ez a béke olyan volt, mint a hirtelen érett, rejtélyesen és láthatatlanul megjelölt gyermek, akinek nagy és lázas a szeme és aki öntudatlanul, halálsejtésében mindent át akar élni, mindent megcselekedni, amit számára, rövidre szabott kis életének határa enged.
    Ilyen volt ezer év véres szabadságharca után a felszabadult Magyarország ötven éves békéje. És amit az ország a világtörténelem ez arasznyi nyugalmában teremtett, abban csodálatosan keverednek és váltakoznak a látnok és a gyermek mozdulatai.
    Lázas pótolnivágyás, lobogó munka, jövőbelátás és tévedések, elbukás és felemelkedés, szertelen akarás, hibák, ragyogó alkotások... előre... előre! Egy félszázad alatt kultúrországot kellett teremteni az ezer éves csatatér felett.
    Utak az úttalan rónán, vasút a vad hegyek között, kikötők, tengerjáró hajók, hidak szűzi uratlan folyók közén. Egyetemek, kórházak, iskolák, tudomány, művészet, irgalom... tanulni vágyó tág tekintet nyugat felé! Termőfölddé tett mocsarak, erdősített kopár sziklarémek, feltáruló bányák, gyárak, kezdődő ipar... Kelet világába nyíló vaskapu.
    Az ipar füstje kürtőerdők között száll Buda alatt, a pesti síkon... A várban tiszta és mozdulatlan a lég. Ott csend van az ódon paloták és furcsa kicsiny házak között. A régi utcákban zavartalanul visszhangzik a lépés, érintetlenül nő a fű a kövek között. Olyan régen történt, ami történt, hogy még a mesék is elhalványultak azóta.
    Sok száz év előtt, aranykoronás szent királyok jártak a lépcsős, kanyargó várutcákban. Aureolás magyar királykisasszonyok indultak el Budáról, messze, idegen országokon át a szentek mennyországa felé.
    Aztán vérviharos sötét felhő gomolygott át Magyarországon. Vad mongol lovasok vágtattak a síkon Buda irányába és a rombadöntött bástyák között egy egész városból raktak maguknak tüzet a, Duna felett.
    A sötét felhő elmult. Újra épültek a budai bástyák. Egy Csonka-torony nőtt ki a hegyből. Alatta századok és dinasztiák jöttek és mentek, míg egy vérbeli magyar: Corvin Mátyás király, hatalmas markával felemelte Budát és a genie mindenható mozdulatával a világ közepébe helyezte.
    A geniek magukkal emelik a földet, amelyen állnak. Mátyás szerette Budát... megkoronázta babérral, arannyal és megfenyítette, mikor rászolgált. Kiváltságokat adott neki és ha dacolni mert, rövid üzenetet küldött hozzá palotájából:
    „Mátyás, Isten kegyelméből a magyarok királya. Jó reggelt polgárok! Ha mindannyian meg nem jelentek a királynál, elvesztitek fejeteket. Budán. A király.”
    És a dölyfös várnép engedelmeskedett és Mátyás Budája egy emberöltőre a világ közepe lett, melyben Európa végzetének a törvényét szabták. Egy emberöltőre... csak egy királyi élet tartamára, aztán visszasodorta a pártoskodás és a török háborúk vihara a várat a jelentéktelenségbe, kelet porfelhői közé.
    Minden összeomlott és Mátyás világraszóló alkotásának nem áll fenn többé egy tenyérnyi köve sem a budai hegy ormán. Az őrtornyok és erkélyek, az aranyozott érckapuk, a porphirlépcsők, a szövétnektartók bronza, a szobrok, a márványmedencék eltüntek nyomtalanul. És eltűnt a király büszkesége is — Európa akkori legnagyobb könyvtára. Szétszaggatta és a világ minden tája felé szórta a háborúvihar. Mint a letépett kósza lomb, úgy sodródott be egy-egy magányos Corvina idegen uralkodók és országok múzeumába.
    ...Egy falevél, mely egy egész eltűnt erdőről mesél...
    A balvégzetű 1541-ik évtől kezdve másfél századon át magyar királyok helyett stambuli bégek és basák lettek Buda urai. A vár régi polgárai, kiket János király függő-pecsétes levélben együttesen tett nemessé és mentett fel minden adó alól, koldusszegényen futottak világgá. Elhagyott házaikban gyülevész népség ütött tanyát. A várkapuk íve alól török őrség figyelt le a síkra, török katonák ődöngtek a szurtos utcákban és az ágaskodó minaretek erkélyéről vak muezzinek kiáltották Budának és Pestnek százötven éven át a reggelt és az estét.
    Ezeknek a reménytelen török reggeleknek és vigasztalan török estéknek a végtelen lánca, őrölő lassan csúszott Buda felett és lekoptatta a várról a ragyogás utolsó fényét is. Moha és rozsda lepett be mindent, mire Lotharingiai Károly keresztény seregei magyarokkal, bajorokkal és a brandenburgi hősökkel élükön visszavették Budát a töröktől és elhozták számára a virradat ígéretét.
    Félénken, rongyosan szállingóztak vissza messze vidékekről János király nemeseinek... az egykor büszke budai polgároknak földönfutó ivadékai. Utánuk mások is jöttek: magyar hivatalnokok, német kereskedők, szőlőmívelők, halászok, rác mesterlegények, tót kőmívesek és az új emberek nem sokat tudtak többé arról, ami régen volt. A zeg-zugos terecskék, a csapszékek, a lépcsős sikátorok is megfeledkeztek lassan a török időkről. A helyőrségi templom minaretszerű tornyán és a keleties fürdőkön kívül már semmi sem emlékezett.
    Csend volt és a csendben Mária Terézia kora megérintette a házak homlokzatát, negédes erkélyeket függesztett a falak napos oldalára, kecsesen meghajlította az ablakok és kapuk felett a kőpárkányok vonalát és Mátyás palotája helyén, építeni kezdte a mai királyi palotát.
    Megint odébb ment az idő, de a vár alig vette észre. Csak akkor riadt fel egy kissé, mikor egy napon, kürtszó hallatszott fel az alsó városokból. Csengők csilingeltek, patkók csattogtak és a Bécsi-kapun bekanyarodott az első diligence.
    Egy pesti Elegánt sétál a budai utcán. Széles atlasz nyakkendőt, gyöngyházgombos, kávébarna frakkot, szűkreszabott kasmir-pantallót visel. Az urak nyeles szemüvegen át néznek a tovalebbenő, szivárványszínű tafota-kalapok, abroncsos mousseline-ruhák, rojtos egyiptomi sálak után.
    A Szentháromság-utcabeli cukrászboltba mennek délutáni kávéra az asszonyságok. Biedermeier úr is arra felé lépked... éppen most érkezett a diligence-al Bécsből. Kissé polgárias a külseje, kedélyesen mosolyog és kedvesen, halkan egy walzert dudolgat magában.
    Ő az, aki mindenkinél állandóbb lakást vett Budán és ki tudja... talán még ma is ott lakik. Pedig közben forradalom, várostrom, osztrákok uralma; nemzet és király kibékülése és emlékezetes, nagy koronázás napjai virradtak Budára...
    Mindegy... a vár nem egy lakójának még ma is zenélőórák mutatják az időt és ósdi, csodabájos muzsikájuk, mint a lavendulaillat a régi szekrényekből, kiárad a nyitott ablakon át az utcába.
    Túl a Mátyás-templomon, a Halászbástya egybekulcsolódó ívei alatt, nem hallatszik többé zenélőórák hangja. Egy hatalmas mellnek a lélekzete hangzik: tülkölő hajóival a Duna és túl rajta Pest, a milliós város lélekzik a mélyben.
    Méltóságteljesen nagyszerű a kép és az emberi tekintet kitárja a szárnyait és útra kél felette.
    Mint megolvadt zöldes borostyánkő, felhősen hömpölyög a Duna a szemhatár felé és Pest, Országházával, Bazilikájával, kék távolba vesző háztengerével követi az útját.
    A Gellért-hegyről utána néz a fellegvár... Télen meleg fehér gőzök szállnak szüntelenül a hegy sziklái alatt... szállnak és szétfoszlanak, mint szépséges, tépett fátylak. Az emberek közömbösen tipornak bennük és nem jut eszükbe a gyönyörű csoda. A föld mélyéből, a hideg folyó medre alól jönnek elő a Gellért-hegy fehér fátylai és hajdan meséket szőttek belőlük az emberek.
    Tűz ég a hegy alatt... szellemek és boszorkányok élesztgetik. Vizet forralnak a sziklaüstben és fátyolruhában táncolnak körülötte.
    A mai budapesti gyerekeknek hiába mondanók el a régi mesét. Már ők is tudják, hogy a meleg gyógyforrások a Gellért-hegy alatt valamikor aranyforrások lesznek... Rejtett aranyforrások, kihasználatlan, rejtett energiák lüktetnek az egész város alatt, mely Nyugat és Kelet kapujának a kulcsát tartja a kezében, de eddig még nem használta — csak játszott vele.
    Játékosan mulatós, gondtalanul nevető, zsibóngó tarka metropolis volt Budapest, még nem is olyan régen, Keletiesen sok kávéház, szertelen cigányzene, feltűnően szép asszonyok, hullámzó hangos utcai nép. Sokszor lerombolt, sokszor újraépített, sokszor kiirtott, sokszor benépesült város.
    Magyarok mellett német telepesek, bolgár kertészek, lengyelek, bosnyákok, zsidók, tót napszámosok, oláhok, rácok megmagyarosodott ivadékai élnek itt. És röviddel ezelőtt még minden utca, minden ház, minden lakó a maga módja szerint érzett és gondolkozott.
    Aztán eljött az óra. Az 1914-ik év egy júliusi órája... Budapest nyári ragyogása alatt lázas kezek telenyomtatott papírlapokat ragasztottak a házak falára. A mi öreg királyunk szólította fegyverbe a népét! A szózat, mint egy orkán megrázta a lelkeket és mire az emberek végig olvasták — a soklelkű, sokszínű Budapest egységes, elszánt és erős lett. És a főváros körül az ország, mint egy ember bontotta ki a Kárpátoktól a tengerig a nemzet lobogóját.

1914.

ÉJTSZAKA ÉS VIRRADAT

Az alacsony téli ég alatt fájdalmasan virrasztott a sárosi föld. Megtépett testén friss sebekbe, üszkös, elhagyott fészkekbe hullt a hó. Valahol messze, tompán dübörgött az orosz vihar a hegyek között.
    Így láttam Sárost, a hű, az ősi vármegyét, a háború egy éjtszakáján.
    Riadt kis állomások, féllánggal égő lámpák merültek el a zimankóban. A pálya északnak kanyarodott és a hosszú, sötét vonat, mint a csatatér mögötti élet csápja, vajúdva tapogatódzott át a biztonságból a bizonytalanságba.
    Többen voltunk, akik oda igyekeztünk. Mindenki sietett, de azért a nagy, harmadosztályos fülke dermesztő hidegében mégis alázatos türelemmel gubbasztottak az emberek.
    A fűtés nem működött. Világítás sem igen volt. Csak középütt, a poggyásztartó hálójába akasztva, himbálódzott egy kézilámpa, talán egy vasúti őrnek a kiszolgált lámpája. Az üveg szüntelenül zörgött, mintha a fázástól vacogott volna valakinek a foga. A láng beteg volt. Világa csak elvétve emelt ki egy-egy arcot a fagyos homályból; kiemelte, megmutatta, de nem bírta tartani: visszaejtette a sötétbe és odébb tántorgott.
    Kis időközökben változtak az arcok. A fülke túlsó végében fiatal magyar tüzér bukkant elő... mire odanéztem eltűnt. Aztán két hadseregszállító-ügynök feje látszott, aztán a front mögött elhízott dragonyostiszt borotvált képe. Néhány bundás paraszt, kaftános lengyel zsidók... egy szőke fiatal asszony. Visszatérők, keresők és a legtöbbnek a szemében ki nem mondott kérdések kínlódtak.
    Áll-e még a ház? Áll-e még a falu? Él-e még a férj? Él-e még a testvér?
    Hirtelenében meglódult az egész vonat és minden gondolat széjjelszakadt. A mozdony nyilt pályán fékezett. Az ütközők összecsengtek és a kocsik taszigálni kezdték egymást visszafelé.
    Félóránál is több idő múlhatott, mire lassan, nehézkesen megint előre mentünk. De még ez a lomha haladás sem tartott sokáig. Ismét összecsengtek az ütközők, ismét megálltunk. Egy kitérőn álltunk, mozdulatlanul és olyan elhagyottan, mintha ottfelejtettek volna a néma, nagy havazásban.
    Senki sem panaszkodott, senki sem kérdezett és a csend zsongani kezdett az ember agyában. Aztán Zboró felől váratlan, távoli dübörgés gördült át a csenden és az arcok, mintha rúgóra jártak volna, furcsán, mereven fordultak az ablakok irányába.
    Megint elmúlhatott vagy egy óra... talán kettő is. Közben megszokta a szem az éjtszakát.
    Odakinn szinte világított a hó. És a havon egyszerre csodálatos fekete foltok sokasodtak, mintha nyomok támadtak volna valaki mögött, aki nem látszott és rejtélyesen, láthatatlanul mégis ott járt a végtelen fehérségen.
    Kínzón nyilallt a szívembe a tulajdon gondolatom. Most már ráeszméltem... Hiszen a háború ment el erre nem is olyan régen; az ő lépte nyoma újult ki a hóban.
    Sötét, baljóslatú nyomok: varjak, szorgalmas fekete varjak...
    Nehéz, alacsony repüléssel húztak a kihűlt lövészárkok fedezéke felett a domboldali tisztás irányába. Ott is látszott a háború nyoma. Szétmarcangolt drótakadályok terültek el a havon. Nagy ákom-bákomban nyúltak a szemhatárig, mint valami kísérteties írás a fehér lapon... egy végrehajtott halálos ítélet roppant szövege.
    A tüskesövények előtt sajátságos kicsiny púpok emelkedtek, nem nagyobbak a fekvő embernél. A púpokból rövid bunkók meredeztek elő. Emberkezek nyúltak fel a hó alól.
    A varjak éppen rájuk szálltak. Feketés testük ide-oda ingott egy darabig, a szárnyuk szétterült és csapkodta levegőt, mintha támaszt keresne kétoldalt, aztán serényen, nesztelenül munkába fogott a csőrük és kikezdte azt a szegény kezet, melynek az írására hiába vártak valahol.
    A kocsiban hirtelen borzongató lett a hideg és a tehetetlen tekintet irtózva menekült a varjaktól a túlsó ablak felé.
    Havas, vén fenyőfák néztek be az ablakon. Távolabb, a dombok összehajlásánál egy különös kör közepén tűz pislogott. A kört behavazott trénkocsik képezték, mintha fedezéknek állították volna őket a hófuvás ellen. A kifogott lovakat valamelyik szomszédos faluba hajthatták; a csendes elhagyatottságban csak a szuronyos őrszem virrasztott: egy szegény, magányos baka, aki a tűzbe nézett és haza gondolt, hogy meg ne fagyjon az őrségen.
    Lefele a pályán, kioltott lámpákkal, lassan jött egy vonat. Sebesülteket hozott és vörös keresztek vérzettek rajta.
    A túlsó sínpáron egy másik vonat tolódott odább. Hosszú katonavonat ment észak felé.
    A két vonat sötéten kúszott el egymás mellett és egy pillanatra találkozott a szenvedés a reménységgel.
    Még egy vonat... Ezen is katonák voltak, de ezek énekeltek és a nótának egy meleg hulláma bevetődött hozzánk:

        Suhog a szél Késmárk felett,
        Édes hazám Isten veled...


    Így mentek a mieink mind és a Kárpátok a visszhangtól hallották, ha magyarok jöttek:

        ...Édes hazám Isten veled...

    Valaki felsóhajtott. Megint csend lett a kocsiban, de azért a sóhajtás nem mult el, fehér füstté vált, megfagyott a levegőben; sokáig ott maradt.
    A kárpáti őrség pedig ment odébb. Talán meghalni ment és mégis énekelt. És az éjtszakában egyszerre úgy tetszett, mintha köröskörül megvonaglott volna a táj, mintha hangtalan zokogás rázta volna meg a hó alatt a sárosi földet.
    ...Azóta birodalmak és népek végzete dőlt el a Kárpátok tövén. Elmult az a tél, melyhez fogható nem volt soha és a tavasz a mienk lett! A mienk, mert a Kárpátokban, melyeket nem védett váröv és zárerőd, katonáink a tulajdon testükkel emeltek várövet, a tulajdon vérükkel mosták el az oroszok útját, hogy ne találjanak el hozzánk többé soha. Kitartott az őrség és a tavaszi szélben, mint háromszínű diadalmi rózsák nyíltak ki a zászlók a gorlicei győzelemben. Kinyíltak és átrepültek a Kárpátokon, előre Lengyelország... Oroszország felé.
    Lenn a rónán azalatt kitárta termékeny mellét a szent, ősi föld, a nagy édesanya és meleg nehéz búzát árasztott belőle. Sokat, többet, mint békés időkben, hogy jusson megkínzott gyermekeinek is, kiknek termését fenn, a határon, eltiporta a vérvihar.
    Sárosban is elmult a magyar föld legnehezebb tele és elmult az éjtszaka. Nyár lett, megvirradt és a virradatban egy szép, forró kiáltás hangzott a hegyekből. Az erdő is mondta, a rét is. A hang pedig csak terjedt és szállt egyik szemhatártól a másikig és elborította az egész országot.
    ...Építsük fel a kárpáti falvakat!...
    Kinek a kiáltása volt?...
    A földből támadt és az égig ért, mint a kárpáti őrségnek az éneke a téli éjtszakában. Egy azon erőből fakadt mindakettő: elszánt, magyar akaratból, mely zárerőd volt az uzsoki szorosban és váröv lesz a határ mentén feltámadó kunyhókban.
    Nem mulandó hajlékok épülnek ott, de századokra szóló bástyák. Falvak, kunyhók... egy magyar váröv, melynek minden tűzhelye egy magyar erőd.
    Vigyünk ezekhez az erődökhöz követ valamennyien, hogy mögöttük a háború könnyes vetését, békés, dús termésben a mi népünk arassa le. Az a nép, mely a sorsdöntő világcsatában méltó maradt nagy multjához és megérdemelte a nagy jövőt.

LUDOVIKA

Sötét és néptelen az utca. De azért valaki mégis jön. Nyugtalanító haladása folyton érzik, mint valami idegenszerű testnek a terjeszkedése és a keze átér a széles utcaközön. Kimeresztett karokkal mozog előre a kocsijáró úttest közepén és kétoldalt csak egyre tapogatja a házak falát. Megpróbálja a kapuk kilincsét, a csengők felett tétováz. Izzadt ujjal tapogat az ablakok üvegjén a fülledt nyári éjtszakában.
    A szomszéd utcában is ilyesmi történik, kimereszetett karokkal ott is halad és senki sem állja az útját. Utcáról-utcára jár s a keze borzasztóakat akar, keres, kutat, átér a tereken, a Dunán, át a túlsó partra, ki a budai hegyekbe, szanaszét az egész országba.
    Most... Most fordul be a szegleten. Már az ablak alatt súrolja a falat. A körmei halkan koccannak az üvegen. Lassan ide-oda csavarja a kilincset. A bezárt kapuk mögött pedig csak áll és vár az iszonyat és a szájára szorítja a kezét, hogy kínjában fel ne ordítson...
    Ősszel kezdődött ez, október végén, mikor a fehér őszirózsák nyílnak a temetőn. Eleinte nem is igen értették a belső városban, hogy mit jelent, mert ravaszul járkált és csak a mások szájával beszélt. Még télidőben is így tett, de a lépése mind mélyebbre süppedt a hóba és a nyoma reggel is ott maradt.
    A kályhákban kialudt a tűz. A szegletekből kikopott a tüzelő. A kenyér is elfogyott és karéjban, körös-körül az ország is már majdnem elfogyott.
    De ami tavaszra lett, azt előbb senki sem akarta hinni, hogy lehet... Hogy ropogtak a puskák!... Egy márciusi éjjelen... Akkor kezdődött el igazában és azóta már minden utcát bejárt. Mentében valamilyen rettentő vérbajt hurcolt szét. Az agyvelőkbe kente bele, rákente a falakra is. Vitte, cipelte, amerre elhaladt...
    Az emberek egyrészét meglepte a baj, akire pedig nem ragadt rá, az ijedtében tetette magát, mintha ő is beteg lenne. Fogadtkozott, ordítozott, hogy a betegek agyon ne verjék, amiért ő még egészséges.
    Különben megtorpant már a tüdőkben minden emberi hang. A világosság elfogyott a lámpákban. Sötét volt és a boltokban belepte a zsíros nagyvárosi korom az üres polcokat. A vevők csüggedt rajokban ácsorogtak. Maguk sem tudták ésszel felfogni, mire várnak. A vásárcsarnokoknál, a mészárszékek előtt leültek a járda szélére és üres szemmel nézték az új plakátokat.
    Békét és kenyeret ígértek azok nekik. De most már nincs többé szó ilyesmiről. A hirdetőoszlopról szederjesen ordít le rájuk egy csomó mérges papírpofa:
    „Be a vörös hadseregbe!”
    „Szociális termelésből fakad a jólét...”
    A kifacsart testek, ott a járda szélén, szédülve nézték a betűket és a beleiket tovább marta az éhség.
    Egyre melegebben tűzött le a nap a sepretlen szürke kövekre. Dél elmúlt, de azért senki sem evett. Egy gyerek hajókát kezdett csinálni a szovjetbankóból, aztán már mindannyian ezt nézték. Nézték, hogy teljék az idő. A csatorna szennyvize pedig lassú iramodásokkal himbálta a hajókát a lefolyó rácsa felé. Épp akkor becsukta valaki a boltját. Hogy hangzott ez! A poros vasredőny zörgött, nem hagyta abba, zörgött le egészen a földig. Aztán a szomszéd utcából is felelt ilyesmi. Arréb is, túl is... Talán a visszhang kószált szanaszét?
    Vörös katonák jöttek. Ők szedték volna fel a visszhangot? Vagy a bakancsuk tiporta össze? Nem lehetett már semmit bizonyosan tudni. Egyszerre csend lett. És mire besötétedett, a kimeresztett két kéz megint tapogatott az utcák két oldalán. Benyúlt a kapuk torkába, felkatatott a szennyes, meredek lépcsőkön a szegények közé. Vitte a különös vérbajt az agyvelőkbe és elvitte, mit elért, amit még rabolni lehetett. Már az embereket is kezdte kiemelni a falak közül. Néha beledobálta őket a Dunába. A víz loccsant a part alatt és kongó dörömböléssel egy sötét teherautó vágtatott végig a halottcsendes városon.
    A hallgatódzás szakadásig feszült. A kapuívekben szűkölve lapultak a kapuk.
    A teherautó pedig vágtatott éjtszakáról-éjtszakára, mint egy temetkezési kocsi és a robaja szétgurult ott is, ahol nem járt.
    Ki merne itt még talpra állni? Ki merné felütni a fejét a leszegezett koporsófödél alatt?
    Már nem lehet... Ahol megkísérelték, ott mindig vértócsa maradt a kövezeten. A Lánchíd budai pillérje tövén is aludtvérben feküdt másnap reggel egy gazdátlan kalap. És Kiskunfélegyházán is véresnyelű ásó hevert a sínek mentén. A Batthyány-palota lépcsőjén, az Országház pincéjében... vér, ragadós, aludtvér mindenütt, ahol valaki moccanni mert.
    A szomszéd ház falán végigfut valami. Cseréptörmelék lenne-e? Hogy fut! Lefele fut az ereszcsatornában és zörög, mintha a padlástól a járdáig vacogna a ház foga.
    — Megállj!
    De nincs, aki megálljon. Tíz óra elmúlt a világító toronyórán. Ilyenkor nem merészkedik elő itt már senki emberfia. A túlsó utcában, találomra, épp ekkor belőttek egy ablakon. Üveg csörömpöl az aszfaltra, de belülről semmi sem történik. Ebben a városban még csak jajgatni sem mer többé a rémület. És tovább portyázik a kis csapat bőrkabátos terrorlegény.
    Mögöttük elnyúlt testtel, mint egy lassú, szürke borzongás, piszkos, terhes macska oson.
    Van-e még? Van-e, aki még merne itt?...
    És ekkor... Mintha nyugtalan félálmok vívódó víziója lenne... A reménytelen zsibbadásban egyszerre talpon áll egy csapat fehérzubbonyos fiú. Gyerekek még. Fiatal oskolások...
    A tanácskormány egy hónappal azelőtt kergette szét a Ludovika Akadémia növendékeit. Aztán mást gondolt és visszaparancsolta őket, hogy megtanulják Marx elméletét, Lenin fegyelmét és Trockij kommandóját.
    Nyolc nap se telt bele...
    A tiszti étkezőben már hangtalan jelentéseket mondanak a mozdulatok.
    A tiszai vörös frontról megbízható tüzérezredek jönnek... Már jönnek a főváros felé... A rendőrség... a gyárak jóérzésű munkásai... És a környékbeli kisiparosokra is számítani lehet... Tisztviselők, diákok... sokan, mind... A Ludovika kapuja előtt lesz a gyülekezés... Fegyvert majd idebentről adnak ki nekik... Titokban az angolok is támogatják a felkelést... A dunai monitorok veszik fel a harcot...
    Egy keskeny, komoly arcban lassan, gondtelten felfele húzódik az egyik szemöldök. Aztán hirtelen elmúlik ez is. Egy csontos ököl döngve az asztalra csap.
    — Mielőtt a népbiztosok észbe kapnak...
    — A Vilmos-laktanya már a nyakukba lőtte a szovjetházakat.
    Egyszerre kinn a folyosón is elharapódzik a fojtott, zavaros izgalom.
    Az ablakmélyedésből egy szeplősképű zömök kis harmadéves merev, kiégett szemmel néz a város felé.
    — Tüzérségi tűz lesz a jeladás.
    — És a mi ütegünk ismétli a kertből...
    Kissé rekedten mondja valaki:
    — A ludovika Akadémia az ellenforradalom támpontja lesz.
    Néhányan összedugják a fejüket, de nem igen tudják, hogy mit mondjanak egymásnak. Egy keskenymellű szőke fiú a falnak dül. Csak egy pillanatig támaszkodik. Aztán feszesre húzza magát, mintha jelentkeznék, tiszta gyermekszemébe belecseppen a fény és fitos kis csibészarca szótlanul mondja: jelentem alássan, tizennyolcéves vagyok...
    — Ma... háromkor...
    A hálóteremben már sorakozás van. Egyetlen hang beszél.
    — Fiatal bajtársaim! Végre elérkezett az óra... Ma délután... Hazánknak és minden becsületes magyarnak a sorsa a mi kezünkben van. — Valami belülről félbeszakítja és a szeme olyan különösen néz, lefelé néz a kis csibészarcú furcsán félszegen szétterpesztett gyerekkezére. Aztán már megint katonásan, keményen ütnek rá a szavak a csendre: — Aki nem érez magában elég erőt és akaratot... nyugodtan, minden bántódás nélkül kiléphet...
    A hang elhallgat és vár.
    Mereven állnak a diákkatonák. Az álluk előre feszül, a tenyerük a combjukhoz tapad. Valakinek kihallatszik a zsebéből az órája ketyegése.
    Senki sem moccan. Egy sem lép ki a sorból.
    De a jeladás... Három óra öt perc... Hát... Fél négy... De hát... Ők meg csak állnak. És ez az álldogálás... Négy óra... A zömök harmadéves lopva elkeni a verejtéket a homlokán. Valamelyik kicsit oldalvást hajlik. Most már kilát az ablakon... A kisiparosok nem gyülekeznek... A tisztviselők sem... Hol maradnak? Fél öt... Páran lézengnek a kapu előtt... Háromnegyed... Ni, már haza is küldik őket. Semmi értelme... És a diákos ezüstórák, kibejárnak a zsebek nyílásán... A nap már rézsut tűz át a termen. Egy légy dong valahol és a dongás nyúlik, kibírhatatlanul nyúlik... Már ez is elfáradt... Öt óra...
    Buda felől tompán bepuffan valami az ablakon.
    — Indulj!
    Ki mondta? Nem szó, nem hang... valami villanyütés mondhatta ezt.
    És ekkor elindult a vérvesztettek utolsó vére, utolsó fiatalsága, az ősrégi katonanépnek legmeghatóbb hadserege — egy csapat gyerek. Elindultak és szó nélkül, összeszorított ököllel vitték, talán meghalni vitték szegény kis fiatal életüket.
    Már kinn robog a lépésük a folyosón, csődül, tódul, mint óra után a tízperces szünetben, lefelé zuhog a lépcsőn, szétrajzik a földszinten.
    És a levegőben észrevétlen eltolódik valami. Áthajlik másba az, ami eddig volt. A tiszt urak nem tanárok többé, a növendékek nem oskolások és a kapu sem egészen kapu és a kertfal egyszerre fedezék. A valószínűtlenség terjed és állandósul és minden olyan gyorsan történik.
    A vörös kapuörséget már lefegyverezték a rohanó rajok, a főépületet megszállták, túl a falon már a József-telefonközpont is a kezükben van.
    Egy pillantra új lesz az élet. Ők elvégezték a rájuk bízott feladatot. És a kerten átragyog a lehajló nyári nap.
    Már haza is küldik a kapu felé szállingózó kisiparosokat. Úgyis kevesen vannak. És valamiféle túláradó nagylelkűségből, mert minden ilyen kitűnően sikerült, az Akadémia összefogdosott politikai megbízottait is szélnek eresztik, kieresztik őket a városba...
    Senki sem tudja mennyi idő telik. Aztán jelentenek valamit a kaputól. Az ablakokból is látszik már.
    — Jönnek...
    — A mieink?
    Odakinn egy szakasz vöröskatona zárt rendben feltűzi a szuronyt.
    Az utcáról emberek futnak a kapu felé. Tompa dörrenések rezzentik meg a fülledt levegőt. A Ludovika ablakai visszatüzelnek. Egy hang bőgve segítségért kiált. A külső puskatűz erősödik, közelebb jön, hátra ugrik. A sor meginog. Menekülnek a maradék vörösek. Legelől menekül a politikai megbízott. Csak most látni az elvtársat, most, mikor szalad... A járdán sebesültek másznak. A kapu előtt hegyes, sárga arccal mozdulatlan viaszkatonák feküsznek.
    — Visszavertük...
    Még rezeg egy darabig az e szó, aztán valami gondolat az útját állja. Mi lesz most? És a szó már semmit sem jelent.
    Lassan elhalványul a kert, megtörik benne a fény. Megtörik az egész, mint a haldoklók szeme.
    És szürkén felmered a fal, mintha ki akarna látni önmaga felett.
    Ha tudni lehetne... Mi történik most odakinn?... A monitorok, a laktanya... De hát miért nem tüzelnek? Hol maradnak az ellenforradalmár tüzérezredek?
    Mi ez? Miféle csend?
    Egy ismerős hang idegenül kong át a folyosón.
    — Járőrt kell kiküldeni!
    Fiatal, hamvas arcok sereglenek bele az erős lámpafénybe. Jelentkeznek önként, sokan, mintha egyik húzná maga után a másikat.
    — Csak hárman!
    Túlzott feszes tartással lépnek ki. Mögöttük lassan, idegenszerűen csukódik a kapu. Kívül vannak. Az elvétett, félvak lámpák ellenségeknek rémelenek, a leskelődő mellékutcák is, a fekete házak is... Már olyan, mintha ár ellen kellene menniök, a parttól távolodva. Egy pillanatig még feldobálja a kövezet a lépésük kopogását. Aztán ez sem hallatszik többé és a három alak körvonala elkopik a sötétben.
    Elmúlhatott már egy félóra.
    Lövés dördül. Hosszan gurul a dörrenés, begurul a Ludovika kertjébe.
    A bokrok sűrűjében lassan lefelé csörgedez egy száraz levél.
    A gyepen árnyék iramodik. Sebesen fut egyik fától a másikig. Fedezéket keres. Amott is egy... túl is... Mintha komámasszony hol az ollót játszanának.
    A falon túlról szakadozott kommandószavak vetődnek át. A sötétben mindenfele mozogni kezd a kert.
    A ház falában váratlanul felszisszen a kapu. Arcok hajolnak a nyílásába. Valami elnyúlt sötétet vonszolnak befelé hirtelen. Az előbb még járőr volt és most már nem jár! Csak fekszik, feszes tagokkal fekszik és szép hetyke arcára is feszesen tapad a megsárgult bőr s az álla egészen hegyes. De azért jobb szemöldökét most is kissé felfeléhúzva tartja, egészen úgy, mint mikor titokban belecsíptette monokliját. Negyedéves volt és olyan finoman tudta azt a tilos monoklit tartani. Az elsőéves gólyák irígyelték ezért. Vajjon mikor az a lövés... Vajjon akkor is viselte-e?... A szeme nyitva van és olyan, mintha kis kerek monokli lenne mind a kettő felett, fénytelen, homályos üvegből való monokli, amelyen át többé nem lehet már e világból semmit sem meglátni.
    Néhányan visszafojtott lélekzettel hajolnak fölé.
    — Szegény... Szegény Jenő...
    Két járőr-bajtársa ott áll a lábánál mereven. Csak a kisebbik mozdul. A zsebkendőjét szeretné előkotorni. De nem találja. Bizonyosan akkor vesztette el... Amikor történt... Az Üllői-úton... És halkan szipákolni kezd.
    Egy lövés csattan odakinn.
    Valaki őrült sietséggel rohan végig a folyosón.
    — Támadnak a vörösök!
    Növekszik a lárma.
    — Sokan! Az Orczy-út felől. Két és fél század!
    — De hát hol maradnak a tiszafronti tüzérezredek?
    Tompa dörrenések rezzentik az ablakokat. Lehajolva szaladnak el előttük. A külső puskatűz egyre erősödik.
    — Előre!
    — Visszaverjük őket!
    Forgatag támad, sodorják egymást.
    — Maradj! Gyere! Te is?
    A fák között megállnak.
    — Hány éves vagy? — kérdezi valamelyik.
    — Tizenkilenc... leszek.
    S minden ok nélkül egyszerre olyan meghatónak tűnik fel ez neki.
    Tizenkilenc... Vakációkor még... Otthon...
    — Az anyám mondta...
    Golyó csapódott a szomszédos fába. Már nem mondta tovább. És mégis hirtelen mindnek eszébe jutott valami, valami régi, amit egyszer az anyjuk mondott.
    — Vigyázz magadra... kis fiam, te... Gombold be a kabátodat... Megfázol... Fúj a szél...
    Boszorkányos fütyölés sivít el a fejük felett. A vörösök már gépfegyverrel lőnek a városi házak ablakából. A kert egyre felel. Süvöltözés nyargal a levegőben. Téglatörmelék pereg. Lomb hull a sötétben, mintha a fák haját tépnék a golyók.
    — Jönnek! Az Üllői-útról is, vagy másfél század.
    Túlról már fejek bukkannak fel a fal tetején.
    A kert rájuk tüzel. Lebuknak a fejek, nehéz testek csattannak a kövezeten és onnanfelől jajgatni kezd az éjtszaka.
    A Ludovika visszaverte a harmadik támadást.
    Derengeni kezd. De a virradatban csak fakó foltok az arcok.
    — Már nem jönnek a mieink.
    Nehéz lépések csosszannak a kapu alatt. Mintha terhet cipelnének.
    Halottat hoznak. Tiszti kabátjával takarták be, nem látszik az arca és mégis tudni lehet, hogy kicsoda.
    A hűvös első napfény sárgán fut végig a fal peremén. Névtelen borzongás szalad vele a kertben.
    — Fogytán van a munició...
    Egészen halkan mondta, aki mondta és mégis meghallották valamennyien.
    — Gyülekezés!
    A parancsnoksági iroda felé tolongnak a lépések.
    — Talán...
    — Hátha...
    — Nem, nem a mieink. Megint ők! Jönnek... Friss ellenséges századok.
    — A helyzet tarthatatlan!
    Már a hadügyi népbiztos parancsát is tudják a folyosón.
    Húsz percnyi időt adnak. Ki kell vonulni felemelt kézzel. Különben aknavetőkkel repítik fel az egész épületet.
    Mintha egyszerre valami kifosztotta volna a levegőt. Nem lehetett többé lélekzeni.
    Már nincs tovább.
    És a fiúk még mindíg kifelé néznek az ablakon.
    Oda túl, émelyítő, zsibbadt csendben szorongnak a háztetők. A megtorpant város újra tűr és a néptelen riadt utcákon valami újra jön, láthatatlanul, nagyhatalmasan.
    — Mi vár reánk? Forradalmi vésztörvényszék? Börtön? Halál?
    — Hol maradnak a tiszai tüzérezredek? A kisiparosok... polgárok... monitorok... s az angolok?
    Senki... senki...
    A külső világ elhagyta őket. A komor iszonyatban, magáramaradottan, kiközösítve csak áll a Ludovika, szenvedésben, dicsőségben, egészen egyedül. És ebben a bizonytalan, halálverejtékes magányban rejtélyesen, szomorú szépségben felmagasodik a maroknyi hősi csapat.
    Pillanatok alatt megnőttek a Ludovikások, a börtön, a vesztőhely, a halál árnyékából, halhatatlanul, csodálatosan belenőttek a történelembe.

1919.

A KERESZTÉNYSÉG ÉS A DIVAT

Idegenszerűen, szinte megdöbbentően hangzanak egymás mellett ezek a szavak. Kapcsolódásuk nem tőlem ered. Nem magam választottam a tárgyat, de kaptam és megvallom, némi bizalmatlansággal nézek az elé, amit a két — méreteiben annyira egyenlőtlen és egymástól olyannyira távol fogalom a lelkemből kiváltani fog.
    Művésznek témát adni mindig veszélyes vállalkozás, — ha csalódás sarjad a megvalósulás nyomán, higyjék meg, a művész alig-alig felelős érte.
    A tudósnak a nehézségekkel szemben lehet szerszáma a kutatás, a kitartás, lehetnek munkatársai a hetek, hónapok és az évek, — a művésznek nincsenek szerszámai, a művésznek egyetlen pillanat a munkatársa. Egy repülő, szárnyas pillanat, mely vagy elviszi őt a rejtélyek kapujába, vagy törött szárnyakkal visszaejti és mindégre zárva hagyja számára a kaput.
    Sikerül-e feltárnom a kaput, melynek nyílásán át, egyetlen átfogó pillantással, egymás mellett kívánják látni a kereszténység magasban égő, örök, tiszta világosságát és a földön játszó árnyékos csillanást: a divatot? Sikerül-e? Nem tudom... A feladat nehéz. Oly messze van egymástól a két egyenlőtlen part.
    A kereszténység isteni alkotás, emberfeletti hatalma változatlan maradandóságában rejlik.
    A divat emberi munka és önkényes uralma szeszélyes, változó mulandóságában van.
    A kereszténység az emberiség életének legszentebb mélysége. A divat az emberiség életének felszínes gyűrűzése.
    A felszín gyűrűzése nem alakíthatja át a mélység nyugodt állandóságát, de a mélység nyugalma megfékezheti a gyűrűzést... Az emberiség évezredes útján a nagyszerű mélység és felszínes gyűrűzés gyakorta ellentétes volt.
    A kereszténység krisztusi példa. A divat emberek példája. Példa, mely azonban nagyobb jelentőségeket és veszedelmeket rejt magában, mint sokan hiszik.
    A divat fogalma alatt általában a ruházkodás változó szeszélyeit értik az emberek. Pedig a divat több ennél, még a ruházkodással kapcsolatban is több. Csak a mai nap, a holnap vagy a tegnap ruhája ruha, ami azelőtt volt, az már kosztüm és a kosztümben a divat a kortörténelemnek egyik legkifejezobb adata, melyben életviszonyok, tájak, éghajlatok, politikai, művészeti és gazdasági irányzatok nyilatkoznak, melyekből elmúlt emberek jelleme, élettörténete, sot olykor a sorsa is beszél.
    Az attikai pásztorok bukolikus viseletében, a bissosból szőtt korinthosi peplosokban az antik Hellas beszél önmagáról. A fölényesen büszke tógában Róma, a XI. és XII. század hosszú, omló, szinte monasztikus ruháiban, a XIII. század vad veszedelmek ellen védekező nehéz páncéljában a középkor, a Luca Signorelli brokátzekés ifjú apródjainak derűs viseletében a renaissance. A feszes, gyászfekete spanyol bársonyokban, a harmincéves háború kényelmes, bő Wallenstein kabátjaiban, XIV. Lajos francia király korának ceremóniás, kényes öltözködésében, XV. Lajos enyelgő, puha ruháiban, az amerikai szabadságharc korának polgárias viseletében, a caesari Rómáról álmodó empire-idők vonalaiban és végül a forradalmakban megsötétedett, demokratizáló jelenkori ruházkodásban — mely világos színt, selymet, csipkét és képzeletet csak a női öltözködésben enged meg, — maga a világtörténet mond valamit, mint ahogy a Lenin-fiúk bárkabátjában, oroszos tányérsapkájában és kézigránátos öveiben is iszonyú adatokkal a történelem beszélt.
    És túl, multakat feltáró vallomásain, túl viseleteken, szokásokon, kalapokon, bútorokon, ott van a divat jelentősége és uralma az emberi életnek minden külső formájában, sőt megalázóan ott van nem egyszer az élet belső lüktetéseiben, az egyes korok erkölcsében, művészetében, filozófiájában.
    Ezer álarca és ezer neve van. Hatalma győz még az ész és a szív felett is. Emberi tanulékonyság, emberi feledékenység a hűbéresei. Estére hahotázva csúfolja, amit reggel meghatottan ünnepelt, Holnap a sárba tiporja, amit tegnap a napba emelt. Újra kiszedi a sírokból, amit rég eltemetett. Törvénytelen zsarnok és mégis törvényhozó és bírái ítélőszéket tartanak minden utca szurtos szegletén.
    Alakít, formál, kényszerít, idomít. Idomítani tudja még az emberek látását, hallását, felfogását is. Nemcsak krinolint vagy terrorista bőrkabátot szab, de ollóformájú jogarával kiszabja a tömegek lelkét, étvágyát és ábrándjait, lelkesedését és elfásulását, jelszavait, kegyét és gyűlöletét — szinte a sorsát is.
    Szeszélyével embereket és népeket tud előhívni a feledésből és homályból és népeket tud beletüntetni a homályba. Felkapja őket, elejti őket. És bármilyen ellentmondóan és változóan parancsol, a világközvélemény pillanatról-pillanatra, mindíg neki ad igazat.
    Valamikor a leglovagiasabb, a legvendégszeretőbb népnek nevezett bennünket, ma orgyilkosoknak gyaláz, akik jött-ment bitorlók vagyunk a Kárpátok alatt... És így ítél felettünk minden utca szurtos szeglete.
    A világhistórián át a divat trónja az emberi hatalommal vándorolt. Hol Babylonban, hol Thébában vagy Memphisben, hol Athénében vagy Alexandriában, Londonban vagy Párisban emelkedett. És manapság véresen vörös maskarában Moszkvából is kísérletezik.
    De ruhát és véleményt azért mégis Párisban szab a győzteseknek és a megkímélt népeknek. Magyarok megvetését, puha selymeket, drága prémeket, csehek, oláhok, szerbek „történeti jogait”. L'Origan parfümöt, német gyűlöletet, omló szöveteket, csipkéket, legyőzött népek kifosztását és — redős kabátokra varrott nagy entente-zsebeket.
    De közülünk, magyarok közül ez már csak keveseket érdekel, mióta ugyancsak Páris mellett, nem is olyan régen, Trianonban a kabátunkról levágták a — zsebet és olyan bőszülten szabták ki a viseletünket, hogy az ollójuk beleszaladt a szívünkbe, majd átnyiszálta életerőnket.
    A világ helyeselt — mostanában ilyen divat jár.
    A divat be tudja lopni, amit vállára kap, még a zárt ajtókon is. És mint ahogy be tudja lopni az emberi hajlékokba a gondolatot, a melódiát, a szépséget, az izgalmat, sőt az emberszeretetet is, úgy tudja belopni a gonoszságot, a léhaságot, az erkölcstelenséget.
    Jármában élő rabszolgáit és híveit jóra és rosszra tudja csábítani. Harcba tud szállni az igazsággal és trónra tudja ültetni a hazugságot. Meg tudja tenni szépnek a rútat, rútnak a szépet, erénynek a bűnt, bűnnek az erényt. És elfajulásában ellent tud mondani a józan észnek, erkölcsnek, egészségnek, esztétikának, emberi méltóságnak, nemzedékek, fajok, nemzetek, sőt az emberiség életérdekeinek.
    A divat hatalma mindíg a materialista korokban a legnagyobb, mert az üzleti nyerészkedés, a tetszés és fényűzés beteg vágyai szolgálják.
    Ilyenkor szinte minden behódol elfajult önkényének és mindíg ilyenkor lép elő az ember megmentésére az az egyetlen változatlan és maradandó hatalom, melynek mélységeit nem zavarja a felszín tébolyodott gyűrűzése, nem érinti a divat játékos keze, sem változás, sem az idők múlása.
    Ilyenkor kerül, nem egymás mellé, de egymással szembe a kereszténység és a divat.
    És az örökkévalóság szemébe néz a mulandóságnak.
    Mikor ezt a képet megidézem, nem a Fra Girolamo Savonarola farsangos firenzei fényűzésre ledörgő szózata visszhangzik fel a lelkemben. A századokon át nem hallgatódzom el a Notre Dame ívéi alá, Bossuet hatalmas szavára, mely Páris tékozló divatját ostorozza, vagy a költőjezsuita, a nagy Bourdaloue tiltó hangjára. Nem gondolok a sarutlan barát, Ábrahám a Santa Clara nyers, de szellemes fenyegetéseire, melyek a háború és pestis iszonyata között tobzódó, allonge-parókás, parfümös, ledér Bécs őrjöngő divatját ostorozták, a Szent István-templom gótikus fennsége alatt.
    Nem szószékekről ledörgő, megdöbbentő szavakra, fenyegető, tiltó, megihlető vagy elragadó szónokokra gondolok, mikor a kereszténységet a divattal ugyanabban a lélekzetben megidézem.
    Nem szónokokra, de az isteni példára, a mindenható példára gondolok az emberi példával szemben, arra, mely két évezred felett szelíden mondja:
    Emberek, válasszatok...
    Válasszatok, a ti divatjaitok emberi példái és a nagy Példa között, mely ott járt a názáreti úton, a kút mellett, a fehér, forró köveken, a Genezáret partján és az árnyékban az olajfák alatt.
    Emberek, nem a tilalom, nem a fenyegetés, csakis a Példa győzedelmeskedhetik.
    És... ezután nincs tovább!
    Elvitt volna a szárnyas pillanat a rejtélyek kapujához, vagy törött szárnyakkal visszaejtett?
    Úgy rémlik, mintha mégis kinyílt volna a kapu és egy percre megláttuk volna közel egymáshoz, ugyanegy keretben az örök kereszténységet és előtte, a porban, a mulandó divatot.

IZABELLA KIRÁLYI HERCEGASSZONY

Sokszor eszembe jut, ha dúdolgat a szél, ha a nádas muzsikál s vadméhek zümmögnek a tikkadt nyári rét felett, ha eliramló, messze emberi dallam vetődik fel a kertek alól, vagy a boglyák hűvöséből kinn a rekkenő síkban és nem tudni, honnan jön. Sokszor eszembe jut, hogy hány melódia veszett már el a világon s ezer év óta hány magyar melódia... Sokszor eszembe jut.
    Az elmult kor alkonyán Nagy-Magyarország szürkületének utolsó perceiben, mikor még a miéink voltak a hegyek és a völgyek, akkoriban történt, hogy két erős magyar alkotó zenész elindult veszendő szépségeket gyüjteni s bejárva erdőink és pusztáink emberlakta tájait, mint haldokló pillangókat, összefogdosták az elmúlás előtt azokat a magyar dalokat, amelyekről a fiatalok már nem tudtak, amelyeket az öregek kialvó hangjukon még el-eldúdoltak néha.
    A sok veszendőből így maradt meg egy maroknyi pillangó, egy maroknyi dal számunkra és azok számára, akik még jönni fognak.
    S ilyenfélén történt az is, hogy a pusztuló kincsek magyar tarlóján elindult egyszer egy királyi hercegasszony. Vagy harminc év előtt, mikor még szedegetni lehetett a gazdag termés érintetlenül heverő kalászait. Mikor a Birodalomban még sehol sem tiport az ősi magról sarjadt magyar terméseken idegen láb és a tűlünk elrablottakat hivalkodón, álnokul még nem nevezték a magukénak a rablók, mikor országunkban még a mienk volt minden termőföld és minden temető. Akkor eredt útnak Izabella királyi hercegasszony is a távol Kalotaszeg s a közel Cziffer világosságától indítva, a pozsonyi határban.
    És szőttesekre hímzett nagyrégi melódiákat gyűjtött, melyeknek mítoszi távolba vesző fonalán a bogot még valahol Ázsiában kötötték az első öltés elé. Mint Bartók Béla és Kodály Zoltán, veszendő kincset gyüjtött ő is. Magyar tarlókon magyar melódiákat.
    Gyetvai és véglesi viganók, nyitrai vőfélykendők, díszlepedők, ágyterítők... Libbenő mezőkövesdi keszkenők színes vad tatár álmodásai... Felső magyarországi vörös keresztöltések meséi... És XVII. századbeli albák, melyek a kárpáti templomok sekrestyehomályából jöttek elő a napvilágra magyar motívumok bizonyságtevő erejével... Hímzett szegfűk között sétáló galambok és pávák; monumentális magyar renaissance-terítők: régi céhek munkái...
    És lenn, Baranyában is járt-kelt a királyi hercegasszony. A béllyei vadvizes mély rengeteg erdőkön át kiment a tarlókra. Ott is szedte, szedegette a magyarszívű sokácok hímzéseit, ezüst-aranycsipkék csillámló barbár szépségeit.
    Aztán elment Erdélybe. Kolozsvár, Bánffyhunyad, Sóvár, Torockó, Kalotaszeg... Összegyüjtötte az írásos és jegenyefás csodákat, a zöldes kendervászonra öltögetett fehér hímzéseket, ódon protestáns templomocskák úrasztalterítőit, székely kezek munkálta szentségtakarókat, egymásfölé hímzett néptörténetek asszonykrónikáit.
    Így telt meg egy kincseskamra, vagy talán inkább egy palotabéli könyvesház hímzett írásokkal, melyeknek nyomán harminc év óta hímeztet az Árpádok véréből való hercegasszony, aki veszendő melódiákat mentett meg Nagy-Magyarország alkonyatán és tovább zengetteti magyar asszonykezekkel szőttesek felett az ősmagyar zenét.

MEGHALT A KIRÁLY

Ezerkilencszáztizennégy balvégzetű nyarán, ravatalok között indult a trón felé IV. Károly.
    A budai ősi sziklán, messziről odamorajló ágyúk viharában, vértengerek felett szállt fejére a szent korona.
    Uralkodása közben zuhanva omlott össze két birodalma és a halál angyala hontalanságban törölte le fiatal homlokáról a földi verejtéket.
    Békét kívánt és uralkodása csaták mezőin vezette át. Életet kívánt és útja haldokló országok, holtak és hantok között haladt a sír felé.
    Meghalt IV. Károly, a történelem egyik legszerencsétlenebb királyi végzetének hordozója, aki a cári birodalom bukása után Európa legtágasabb tájai felett uralkodott és utolsó földi révben, egy óceáni, kicsiny, idegen szigeten szállt partra.
    Mögötte sötéten kötött ki a Fátum. És mialatt a világ politikusai Károly király sorsát vitatták az eljövendő esztendők távlatában, a sziget valamelyik öblében sejtetlen, láthatatlan ott várakozott királyok és koldusok utolsó hajója — a tragikus antik dereglye. És az őszszakállú óriás evezős evezőjére dűlve számlálta az órákat.
    Azután egyszerre nem számlált tovább az örök evezős. A magyar király számára nem voltak többé órák. A tragikus dereglye útra kelt az örökkévalóság felé...
    Károly király lelke megtért őseihez, a Károlyok, Leopoldok és Ferdinándok közé, a história oszlopcsarnokába, ahol már mindegy a hatalom, vagy az elveszett hatalom.
    Mohács betelt. Gyászos mező lett az egész ország. A Csele-patak vize óceánná áradt és partján holtan fekszik a korán megőszült, fiatal király.
    Országában pedig megkondulnak a harangok, úgy, mint egykor koronázása órájában. A harangzúgásban, odafenn, tövissel kivert földi korona helyett, könnyű új koronával koronázzák az égi hatalmak, mint azokat, akik idelenn sokat szenvedtek.
    Álljunk meg és imádkozzunk érte. Azután egymás kezét fogva mennünk kell útunkon tovább. Emberek, királyok élete felett bölcsőjüktől kezdve ott virraszt a halál, de a népek és nemzetek élete felett virraszt a halhatatlanság.

1922. április.

A KORMÁNYZÓ

Roppant síkságokból emelkedett ki az alakja. Onnan indult, ahol küzdeni kell a mozdulatlan, változatlan, szikes örök röggel és ment oda, ahol küzdeni kell a változó örök vizekkel.
    Aztán ragyogón, fiatalon, a fejedelmi aggastyán hajlott árnyékában haladt egy darabnyi úton. És a nagy, világősz öreg hatalom, nem sejtve milyen rendelésből, önkéntelen átadja neki sok titkát az uralkodásnak s ő átveszi, elfátyolozott sorsára öntudatlanul készülőn.
    Már dübörög a népek világcsatája, vérzik a föld, ég a levegő s odalenn délen, egy titoktartó néma éjtszakán, rejtélyes hajó fut ki a vizekre és végigkorbácsolja a hadüzenő olasz partokat. Mire megvirrad, a hajó eltűnik, de csodás vágtatása már beleírta magát a tengerbe.
    Novara...
    A nagy róna feltekint:
    Az én fiam hajója!... Gyerekkorában délibábommal én tanítottam néki a tengert... S a rónák népének ezeréves élettörténetében, győztes hajó felett először, legelőször, magyar arcél kezd vésődni a tenger hátterébe.
    Ellenséges portyázók keresik, búvárok, rombolók űzik, cirkálók hajszolják, záróövek kapkodnak utána, aknasorok halálfészkei lesnek reá... Elérhetetlenül siklik a tüneményes hajó. Egyszerre ott van San Giovanni di Medua kikötőjének kellő közepén. Mint tengerészmesék babonás látomása megjelenik a szerb-montenegrói haderők égig robbantott lőszerszállítmányainak vad tűzfényénél s felgyujtott partok és égő hajók lobogó világa mellett félelmesen újra felírja a vizekre győzelmes nevét.
    Fenn a parancsnoki hídon tovább vésődik a kép...
    Derengeni kezd a májusi virradat s az ottrantói vizeken lángoló füstben, lecsapódó gránátok omló folyékony tüzében, mérges gázok halálfelhőiben, süllyedő és robbanó hajók tajtékos örvényei felett, már belemélyülnek a szép, merész magyar arc vonásai az örök elnemmúlásba.
    A cattarói öbölben vörös lobogók lopakodnak az árbocokra. A forradalmak gyujtogatói sanda reménységgel lesnek be a fekete hegyek kikötőjébe. De az öböl felé már közeledik felvont hadilobogók alatt egy hűséges hajó. Befut a hűtlen hajók közé és leveri a nyilt lázadást... A tenger hadrakelt ellenséges erői után győzelmet arat a legfenyegetőbb ellenségen: a lázadás szellemén; megmenti tengeri erőnket és véle menti a szárazföld ellenállását.
    Titánivá lesz a háttér s rajta már olyan erősen vésett a magyar arc, hogy kívüle a vívódó monarchiából, ott kinn a tengeren, többé egyetlen arc sem látszik.
    Nyiltság, erő és elszánt akarat, bátorság, hűség és büszke becsület, siker és diadal az arcnak már megvont vonásai. És benne az idegen vezényletek alá gyömöszölt magyar hősiesség, sok emberöltő után, megint hadak élére emelkedetten látja meg régi önmagát.
    De elsötétül a nap a pólai promontorium felett és zúgják a hullámok a sziklás partfalon: circum dederunt me...
    A hadikikötőben a vezér-ellentengernagy, a király parancsára átadni kényszerül a délszlávok nemzeti tanácsának az osztrák-magyar flotta soha le nem győzött tengeri erőit. S miközben a monarchia hajóin szárnyaszegetten leereszkednek a nagymultú hadilobogók s a hajókon egymásután lassan kialusznak a fények, az elsötétülő tengeren az elsötétülő ég alatt a történelem vésője belevájja a vezéri arcba a tragikum nagy jelét.
    Csend lesz a hadikikötőben, csak a tengerek hősének távolodó lépése hangzik az elveszett partokon s nesztelenül, láthatatlanul vele megy a tengerhódító régi magyar királyok szelleme, mely kilencszáz esztendőn át markolta az Árpádok kékvizű déli örökét.
    Elhangzik a lépés... A forradalom őszi ködében már eltűnt Szent László tengervédő kései vitéze. És a zord idegen sötétben csakis a leszakadó ezeréves országrészek robaja hallatszik egy elárvult nemzet haláltusája felett.
    Mire a köd szakadni kezd alatta már minden vörös. És a rikácsoló aljas zűrzavarban a vezértelen nemzet vezérét hiába várja.
    Még nem jött el az idő.
    Mikor pedig sok megaláztatás szenvedés és pusztulás után eljött az óra, fogvacogó gúnnyal adják hírül az idegen fajú diktátorok: „Az aradi ellenkormány megalakult...” Sivalkodó, becsmérlő hangon dobálja szét a budapesti szovjet az ellenforradalmi kormány névsorát. Ebből a névsorból kimaradt egy név. A kettőspont után üres az újságpapiros. Az új hadügyminiszternek nincsen neve... Eltitkolják, elhallgatják. Vajjon kit rejtegetnek? Ki lehet?...
    A vörös nyár viharos hátterén a roppant síkból kiemelkedőn, rejtélyesen körvonalazódni kezd annak az alakja, akinek a lábanyomát népe számára befedte az őszi köd a pólai éjtszakán. És a vérbe, könnybe és tébolyba borult magyar szemek előtt egyszerre megjelenik a végzetvéste arc a süllyedő hajó felett.
    A nemzet halálraítélt zászlója kibomlik Szegeden.
    A lélekjelenlét hőse összefogja a szétzilált energiákat. A fővezér fanatizáló erejéből már kél a hadinép s mire elindul, nyomában jár a Nemzeti Hadsereg. És ő feltűzi bizodalmát és saját hadiszerencséjének jó csillagát haldokló népe elborult egére.
    Visszafoglalja az idegen fajok forradalmától és rabló megszállásától a megmaradt országot és lealázott fővárosát.
    A vezért kereső róna elott, mint mikor a háborús tenger vezért keresett, már csak az az egyetlen arc látszik, amelyet nagy végzete, hogy szabadon tartsa minden nyűgöző köteléktől, elvitt, pártoktól, emberektől, távol, tiszta, beláthatatlan vizekre; hogy küldetésére felruházza, titokzatosan oda vezényelte az alkotmánytisztelő bölcs világősz hatalom oldalára s hogy népének megmutassa, magasan a többiek feje felett kivéste a győzelemben.
    És ekkor nemzete megkérdezett akarata sok száz év után megint saját nemes vérét emeli önmaga fölé. Azt, akinek balvégzete nemzetének is balvégzete s akinek szerencséje a nemzetnek is szerencséje, mert egy vér a kettő, egyetlen cserfa lombjai és addig élnek, amíg az ősi cserfát éltetik.
    Ennek az íratlan törvénynek a jegyében lép a fővezér Hunyadi János örökébe és megmenti a süllyedő hajót.
    Visszaállítja a keresztény hit és a nemzeti érzés szabadságát, népe megtépett tekintélyét, a felrobbantott rendet, a munka lehetőségét, az idegenek tiporta faji kultúrát és a nemzeti lét alapját: a kifosztott, megcsúfolt nagy magyar mult önérzetét és a jövőbe vetett mindenható reménység erejét.
    És amit megkezdett, azt tíz éven át lehorgonyozza azzal a hatalmas kötelékkel, amely őt magát minden áldozatra kész szeretettel hazájához és népéhez köti.
    Ez a szeretet adott neki erőt, hogy országlása idején, igazságosztó hatalmában még ellenségeivel szemben is nagylelkű és mindíg újra megbocsátó legyen. Ez a szeretet adott neki erőt, hogy legyőzze magában legendás hadiszerencséjének csábító hívását és nemzete veszélyére ne kockáztasson soha semmit s ez adta neki a virrasztó erőt, amely mert várni tud, várni tanít.
    Mintha összefont karokkal olykor még ma is a Novara parancsnoki hídján állna... A láthatárt kémleli, de a kezét nem nyújtja ki keringő, fénylő, csalóka viharsirályok felé. Amit csillogtatva a pillanat neki nem egyszer felkínált, sohasem nyúlt utána, mert ő nem a magyar pillanatok hőse, de valóban a magyar idők kormányosa, aki mindíg védi a hajóját és önmagát mindíg védtelenül hagyja, vállalva és viselve előkelő, férfias hallgatásban a felelősségek súlyát.
    Perbe nem száll soha magáért, de igazát már írja a história.

*

    ...És a história ez írásához írt ő maga is egy sort, most a tíz év végén, mikor megtiltotta, hogy elszegényedett népe szeretete áldozatát neki felajánlja.
    Kívánsága előtt meghajlik a nemzet, de meghajlása közben arra gondol, amit nem tilthat el, hogy mint egykor, egy méltó nagy fiát a „legnagyobbnak” nevezte, szívében elnevezze őt a legnemesebb magyarnak.

1930.

SZÉCHENYI

Vannak nagy, nyári éjtszakák, melyeken csillagok sokaságai indulnak az égről és sejtetlen küldetésben hullanak a földre. Ilyen csillagszóró, nagy nyári éjtszakák jártak száz év előtt Magyarország felett.
    Meteorok hullása volt. A csillagfény kialudt róluk mialatt repültek, emberi szem nem követhette az útjukat. Ragyogó jelentés nélkül, sötéten vetődtek házak tövébe, asszonyok bölcsőibe, észrevétlenül. De csillagok voltak és csillagok lettek megint. Halhatatlan lelkek, melyek a mi földünkből ragadták magukhoz az anyagot a megtestesüléshez.
    Így készülődött a jövő. Alkonyodón bár, de még élt Kazinczy, Kölcsey és Kisfaludy, élt delelőn Vörösmarty és öntudatlan, rejtélyes virradásban már élt Arany, Petőfi és Madách, mikor egy fiatal ember utat kezdett vágni az összenőtt bozótban.
    Széchenyi István gróf, az előkelő nagyúr, a lipcsei csata hadviseltje, érdemrendes huszár, távol országok művelt vándora, ekkoriban már az ifjúság végletességéből, a végtelenbe kezdett látni. És féktelen vérmérséklete önkínzó tépelődéseiben, szenvedő töprengésben, a lángész önalkotó erejével megalkotta önmagát. Megalkotta magát fajának, hogy legyen, aki vezértelen nemzetét vezesse.
    Ez a nagyszerű önalkotás volt az első tett.
    Csak ezután, magasabbrendű létének tudatával érezhette át egész tragikumában nemzetének nemlétét; csak mikor tenni akart érezhette át fajának tétlenségét; csak mikor nagy világosság támadt benne láthatta meg maga körül a világtalan zsibbadást, a félhalált, felsajgó ősmagyar fájdalomban.
    E fájdalom adta szívébe fajának csodatevő szeretését, mellyel elindult a sötét magyar rögnek és csillagszóró magyar égnek lángeszű látnoka, hogy kinyilatkoztassa önmagát. Ez önmegvallás küzdelmei közben kellett azután megtanulnia, miért sorvadt el kultúrája, miért némult el fajának a lelke.
    A magyar nyelvet behálózta, beszőtte a latin és a német. Idegen nyelvek indái futották át és szinte elborították, mint antik hithagyók ősi szent forrását a hínár. Az elborított forrás tükre nem tudta többé visszaadni magyar gondolatok, magyar érzések tündöklő képeit. És a képek elhaltak, a fény kialudt a csendben, vagy elment a forrástól más vizekhez és idegen tükröződéseket keresett. Félelmes veszedelmek rejlettek ebben. Az érzés és a gondolat felveszi annak a nyelvnek a lelkét, amelyen először megszólal. A népek nem jogaik, törvényeik, alkotmányuk, határaik, vagy szabadságuk elvesztésébe halnak bele, a népeket csak nyelvük halálával lehet megölni.
    Hiába jönnek új nemzedékek. Elapad a kultúra, melynek elvesztek a kifejezési eszközei. Meghal a faj, mely véréből való szavakkal önmagát többé megvallani nem tudja.
    A magyar nyelv haldoklott. Maga Széchenyi németül írta naplóját...
    És ekkor következett el a második tett.
    A pozsonyi vár mögött alkonyodóra hajlott a novemberi nap. A folyóról felszállt a szürkület a megyeház aranycifrás fehér termébe. Mint sok diétán hasztalan, már ismét két nap óta tanácskoztak odafenn a követek a magyar nyelv pallérozásáról és a nemzeti oktatásról. Nagy Pál, az álmosak flagelluma, záporbeszédű riadójának végszavához ért.
    „...a nyelv mívelésére s annak becsmérlői elleni védelmére, egy Magyar Tudós Társaság állítassék fel. De ez csak önerőnkön, adakozásból állhat fel; itt járjanak elől főrangú, gazdag uraink nemes áldozatokkal...”
    Helyeslés hallatszott, aztán elhullámzott a meddő bólogatás is, a gondolat, a szó már-már belehullott a megszűnésbe, mikor a falak mentén reggel óta talpon álló hallgatóság közül kilépett egy lovaskapitány. Mellén megcsörrentek az érdemrendek. Aztán hirtelen, csendben haladt a tanácskozók asztala felé. A zöld asztalok mellől visszanéztek rá a követek.
    Annak a nagy embernek a fia... akinek köszönheti már az ország a maga közönséges bibliothekáját...
    Ő az, aki minap a főrendek tábláján epochát csinált, a Homburg-huszárok kapitánya, aki a deáknyelvű tanácskozásban, a német társalgásban magyarul bátorkodott megszólalni.
    Ő volt, és most is magyarul beszélt, Széchenyi István. „Nékem itt szavam nincs; az ország nagyja nem vagyok; de birtokos vagyok és ha feláll oly intézet, mely a magyar nyelvet kifejti, mely azzal segíti honosainknak magyarokká neveltetését, jószágaim egy esztendei jövedelmét feláldozom.”
    Így mondta-e csakugyan, vagy másként? Itt nem a szórend a jelentős, de a mozdulat, nagy Árpád-királyok megéledt régi mozdulata, mellyel adakozó kezét az örömrivalgásban kinyujtotta, túl a zöld asztalon, kialvó országa felé.
    1825-ben, november 3-án...
    Széchenyi István lehajolt a Duna partján és hogy megkösse a futóhomokot, az ezer éve mindíg elfutó aranyfövényes magyar homokot, letette a Tudós Társaság alapkövét. Legyen hová behordani elhagyott tarlókról a veszendő szókincs kalászait, a honi nyelv és nemzeti tudás szétszórt terméseit.
    Ez volt a gondolat, ez volt a tett. És mialatt ő maga, beszédeiben és írásaiban küzdve három idegen nyelvet is hívott segítségül, kiküldte a szedegetőket, siessenek, gyűjtsenek, mentsenek, mielőtt visszahozhatatlanul, örökre elfújja a szél, betemeti a por, az ősmagyar szavak melódiáit.
    Pedig ilyen szelek jártak, ilyen halálos por temetett akkor mindent, ami még magyar volt.
    Keveseknek fájt ez és a szétszórt kis csapatnak: néhány költőnek, írónak és a vármegyék egy-egy követének a panasza belehullott a végtelen közönybe. A véres áldozatok, melyeket a nemzet Mária Teréziának s alig egy emberöltő mulva II. Ferencnek hozott és a konok háládatlanság, mellyel az osztrák erőfeszítések és végső csalódások kimerültségében az alkotmányának és közjogi szabadságának visszatérését hasztalan sóvárgó nemzet, a bécsi császárok fullasztó hatalmával szemben nem látott többé maga számára utat...
    Pedig volt. Széchenyi vágta az összenőtt bozótban és megmutatta, hogy az elnyomás csak a politikai és közjogi utakat tudja elzárni, a szellemi és erkölcsi felsőbbség útjai mindíg szabadok és mindíg győzelmesek.
    Ez volt a harmadik tett, amelyben minden összeforrt. Önalkotása és nemzetalkotása is, a Tudós Társaság, a Magyar Tudományos Akadémia, a Lánchíd és általa a kettős város maga, a dunai gőzhajózás, a Vaskapu, a Tisza-szabályozás, a magyar játékszín, a Nemzeti Kaszinó, a lóverseny, a selyemtenyésztés csakúgy, mint a Hitel, a Világ, a Stádium és vallomásai: a Kelet népe, Naplója, levelei és a Döblingi hagyaték, minden, amit írt, szólt és tett és szenvedett, látnoki kínja, önvádló gyötrelme, vértanusága, minden a remekmű önmagába visszatérő vonala volt, mely Széchenyi fajának soha nem látott szeretetéből indult ki és oda tért megint.
    E remekművet adta ő nemzetének, odatárva fenntartás nélkül töprengő lelke minden titkát és hibáját, nem félve, hogy vallomása által kisebb lesz, nem tudva, hogy éppen ezáltal lesz mindenkinél nagyobb. Föltépte mellét. Gyöngeségeit is megmutatta, hogy faját megvigasztalja gyöngeségeiben, erejét is megmutatta hirdetvén: belőled való ez az erő.
    Csak oltahatatlan, égő szeretet tud ilyen bizonyságot tenni, az a titáni szeretet, mellyel Széchenyi magához ölelte elmaradt faját és vitte ostorozva, kérlelve, kényszerítve, utána vitte a megkímélt, boldogabb népeknek, hogy utolérje azokat, akik elhagyták, mialatt nyugalmukért vérzett sok századon át.
    Gyorsan haladt, mint a fény. Alkotásai nem tudtak vele lépést tartani. Meg-megálltak, olykor irányt vesztettek, elejtették az irányítást melyet reájuk bízott, el-elmaradtak tőle. De Széchenyi teremtő nagysága éppen abban rejlik, hogy alkotásai véglegesen nem távolodhattak el tőle soha, újra és újra hozzá kellett növekedniök, mert csak akkor élhetnek, ha az ő szellemében élnek.
    Kortársainak műve összeomlott, mert alkotásaiknak a históriai változandóság adott életkort és törvényeket. Széchenyi műve változatlan, mert alkotásainak törvényt és életkort saját halhatatlansága szab. Kossuth, Deák és Andrássy műve politikai lehetőségekhez kapcsolódott, — időhöz kötött volt. Széchenyi műve a magyar faj lelkének lehetőségeihez kapcsolódott és ezért időtlen. Az ő programmjukat nem követhetjük többé, de Széchenyi programmját élhetjük ma és mindíg, dicsőségben, nagyságban, elnyomatásban, szerencsétlenségben is.
    És ez az, ami művét a szentistváni mű magasába emeli.

SÉTA A SZENTMIHÁLYI PARKBAN
(A „Napkelet” alapítása)

Valamikor vándorló erdők járhattak erre. Vándorló tölgyek rengetegje, szőke bükkösök, tulipánfa-ligetek, ballagó nyírek, zúgó topolyák. És királyaik mind itt maradtak a százados pagonyban. Óriás koronáik alatt még ma is tanácsot tartanak a hűvös, úri csendben, míg odakinn, túl, virágos paraszti subáját szabadon a rétre teríti a nyár.
    A nap forrón hevert a nyár subáján és elnyújtózott a Sárrét ingoványai felé, ki az ugarba tikkadt messzibe, hol már csak mesében kísért az ős zsombékos, a farkasjárta régi nádas vadona.
    Lassú lépésünk alatt finoman csikordult a kavics. A fordulóknál felkáprázott, és elmerült a kastély magas tetőzete.
    A nagy park a múltról beszélt. Változatlanság zöld tűnődése a roppant változásban. Egy kert, amely túlélt egy birodalmat... Üstökös vén királyai még helyükön állnak a sírna gyepen, mint tíz, húsz, száz év előtt. És állnak a falak, a sövény ott van, ahol tegnap volt és azelőtt. Itt minden úgy maradt. Az országfalak pedig leomlottak, királyok dőltek ki, ország sövényét ezeréves helyéről elhordták azóta.
    Ebben a pillanatban egyet gondolhatunk valamennyien. Az ország elveszett, a lecke él és kínoz... Alkonyodott. Körülöttünk puhán, nesztelenül dűlt el a füvön a fák árnyéka. Az este előkúszott a sűrűből. Az óra elszomorodott és benne volt a végzetünk hangulata.
    A növekvő homályban már csak a kert asszonyának fehér ruhája világított, mint egy bolyongó nyírfa ezüstje a rőt fatörzsek között. A Philosophus pápaszemén felcsillan valamilyen kósza fény. Bársony mellénye nem látszott többé a szürkületben. Hosszú redingot-ja szárnya egyenletesen harangozott nyugodt lépése körül, mint Schubert tubákszínű kabátja a régi képeken. A Historikus elgondolkozva kissé felhúzott vállal, zsebredugott kézzel, simán, nesztelenül járt az útmenti füvön.
    Egy gally reccsent, mintha a csend üvegje törött volna ketté.
    A kert asszonya felvetette a fejét. Szava úgy hatott, mintha hosszú, néma tépelődésekre adott volna választ:
    — A vesztett háború és a forradalmak egymagukban nem juttattak volna bennünket ilyen mélységekbe. Katasztrófánk azóta készülődött, mióta a magyar politika elszakadt a nemzet nagy érdekeitől, a tudomány és az irodalom pedig eltávolodott a nemzet lelkétől.
    — Igaza van. — felelte a Historikus. — Ezért romlott meg nálunk a közszellem. Eleinte észre se vettük... A régi nagy tradíciók lassanként minden téren elapadtak. Az irodalomban nem volt folytatása Aranynak és Madáchnak, az államtudományban Eötvösnek, a históriában Szalay Lászlónak, szellemi életünkben fajunk szinte gazdátlan tért hagyott, magunkra vessünk, ha a gazdátlan térben az idegen szellem szinte ellenállás nélkül terjeszkedhetett.
    — És — mondotta az Író keserűen — kiirtotta a hagyományaink emlékét, az önmagunkba vetett hitet, sietve elrontotta a nyelvünket, a faji egyéniségünk hangszerét, hogy elfeledjük a saját dalunkat. Azokat pedig, akik még emlékeztek rá, a maga gályájához láncolta, hogy az ő előrejutásáért húzzák az evezőt. A gályarabok engedelmesek... Magyarok segítettek, azért történt olyan észrevétlenül. És odáig süllyedtünk, hogy már szégyellték magyarok Magyarországon kimondani azt a szót, hogy hazám.
    — Nem csodálkozhatunk felette, — szólt közbe a kert asszonya — hiszen gyakran maga az államalapította katedra is ilyen irányba nevelte a felnövekvő nemzedéket.
    — És kritika és nemzeti felháborodás nem volt többé sem a katedra, sem az irodalom idegen szellemű szertelenségeivel szemben — mondotta a Historikus. — A marxi államtudomány a Galilei körön át már beszivárgott, utóbb beleömlött a sajtóba és ezen a csatornán át be a tömegek lelkébe.
    — Amelyektől, — szólt közbe a kert asszonya — elvették az emberi és nemzeti ideálokat.
    — Csakis így tenyészthették ki a magyar népben a megvetést és bizalmatlanságot önfaja és a fajából kinőtt vezérszellemek ellen — mondotta az Író. — Ezt a munkát: kizárólagosan tollal végezték el. A nemzeti tekintélyekkel a sajtó végezett. Míg az irodalom és a színpad tervszerűen undorította el a tömegeket a régi magyar történeti nemzetségektől, a hivatalnoktársadalomtól, a magyar értelmiségtől, a magyar paraszttól. Elválaszthatatlan bomlasztó jelzőket adott a szavak mellé: vízfejű mágnás, hülye gentri, naplopó hivatalnok, buta paraszt... És ezek mi voltunk, a magyar nemzet fenntartó erői és a tömegek mondták és hitték, mert az országnak nem volt: többé se sajtója, se irodalma. Csak Budapestnek volt...
    — A budapesti irodalom pedig jóformán csak két hangon beszélt, — szólt közbe a Historikus — a pénz és az erotika hangján.
    — És emellett: a két hang mellett növekedett fel Magyarország sorsdöntő nemzedéke, — mondotta szomorúan a kert asszonya. — A nemzedék, mely az irodalom útmutatása szerint élete legfőbb célját az erotikában látta és az úgynevezett „egyéni boldogság” jogával rátiport az emberi közösség érdekeire.
    — Pedig, — szólt elgondolkozva a Philosophus — az életnek vannak más, nagyobb és szebb küzdelmei. A testiesség túlértékelése hazugság a magyar életfelfogással szemben. — Egy pillanatra megállt az út szélén. Az esti homályban már csak a szavainak volt körvonala. — Az erotika túlértékelése ellenkezik a magyar méltósággal és komolysággal — mondotta gondolkodástól nyugodt hangján. — A méltóság sohase adja át magát korlátlanul a szenvedélynek, a komolyságban pedig mindig van melankólia. A melankólia elégedetlen a világ konstellációjával. A magyar elégedetlenségnek jellemző vonása a tépelődés... A magyar tépelődik, mert lealázottnak érzi magát, és mert erkölcsi ítélkezés az alapja a természetének:
    — Erkölcsi ítélkezés? — kérdezte a kert asszonya, — de hát akkor hogyan fejlődhetett olyan gőgössé és olyan szenvedélyesen elbizakodottá a mi fajunk?
    — Ne általánosítsunk, — folytatta a Philosophus szelíden, — nézzük a történetet. Mi volt a közös vonás a történet nagy magyar bölcseiben? Pázmány, Széchenyi, Deák, Arany... Mi volt bennük a közös vonás?... Mind tépelődő lelkek. És a tépelődésüknek alapja az erős erkölcsi kritika, mely önmagával elégedetlen és önmagától sokat követel. A léha és silány ember mindig elégedett önmagával. Pascal mondta: A szentek magukat mind hitvány embereknek tartják, a hitványak mind szenteknek.
    — Úgy kevés igazi szent és sok furcsa szent jár manapság közöttünk, — mondotta a kert asszonya, és bár nem látszott a sötétségen át, valamilyen halvány mosolygás káprázott a szavaiban. — Nem értem, hogyan fér össze teoriájával a magyar zabolátlanság és a magyar tobzódásban rejlő erotika?
    — Amit a nagy lelkek mutatnak, — felelte a Philosophus, — az az igazi magyar lélek. Faji bűneink csak éretlen formái a nemes tulajdonságainknak. Ugyanegy forrásból erednek. A gőg az önérzetnek az éretlen formája. A sírvavigadásban benne van a később kiérő melankólia és komolyság. A zabolátlan pártoskodásban benne van a nemzeti büszkeség csírája. Azok a típusok, melyekre rámutattam, a lehiggadt magyar lélek képviselői, akik sok belső harc és tusakodás után jutottak ebbe a leszűrődött életfelfogásba. Platonnak igaza van: a dolgoknak lényege a dolgoknak az ideáljában van... Az eszményi magyar lelkek mutatják a magyar lélek maradandó vonásait, melyektől távol áll a materializmus, a radikalizmus, a hedonizmus, a túlfűtött erotika. A nagy lelkek kivonatai a nemzet lelkének. Amit, tehát a nagy lelkek mutatnak, az az igazi magyar lélek és azokon kell nevelni a magyarságot és vinni át a lelki feltámadásba...
    — Amely már útban van, — mondotta az Író. A hangja mintha visszhangba ütődött volna, megismétlődött, és ez olyan volt, mintha a sötétből sok hang mondta volna ugyanazt.
    — De hát akkor?...
    A Phiosophus egy pillanatig hallgatott, aztán nyugodt erővel mondta:
    — Aki szereti a magyarságot, hinni tud abban, hogy rossz tulajdonságait át lehet értékelni erényekké. Csak irányításra van szüksége, mely az egész életen át ható tényező. És ilyen tényező csak egy van... az irodalom.
    — Igen, igen, — mondotta a Historikus — és hangja átmelegedett a lelkesedéstől. Állítsanak a nemzet elé új nemes ideálokat, teremtsenek egészséges közszellemet. Ezt, a munkát a politika nem végezheti el. Bár a politikus azt képzeli, hogy beszédeivel, cikkeivel közvetlenül irányítja a nemzet gondolkozását. Pedig nagyón meg lehet elégedve, ha egyáltalán számottevő befolyást képes gyakorolni a kialakulásra, ha más hatóerők mellett egyik tényező tud lenni ebben a rejtelmes folyamatban. Higgyék el, azok között az erők között, melyek a nemzet lelkivilágát képezik, vagy' időnként átalakítják, a legelső a szépirodalom. A költő, a regényíró, az emberi lélek örökké nyitott kapuján: az érzelem révén viszi be oda a maga erkölcsi felfogását, a maga világnézetét.
    — Vagy a maga erkölcstelenségét és jellemtelenségét, — mondotta a kert asszonya.
    A Historikus keze olyan mozdulatot tett, mintha valamerre büszke messzire mutatna:
    — A XVIII-ik században volt latinnyelvű, de magyar szellemű irodalmunk. A nagy Katona latinul írott historiája csak úgy leheli ki magából a legegészségesebb nemzeti szellemet. A XIX. század két első tizedében magyar volt a nyelv és a szellem egyaránt. Az utolsó ötven évben, — a Historikus keze lehanyatlott, — már csak a nyelv volt magyar, a szellem az többnyire idegen volt. Berzsenyi, Kölcsey és Vörösmarty hazafiságának tisztasága, Petőfi tüze felszívódott a nemzet lelkébe. Innét volt azoknak a nemzedékeknek a lendülete, lelkesedése. Ők és nagy társaik telítették a hazai légkört azzal a feszültséggel, melyből aztán Kossuth kipattantotta az 1848-ik év villámait. Ilyen miljőben dolgoztak és alkottak József nádor, Széchenyi és Deák. Jókai elöregedésével a nagy tradíció szinte megszakadt s a millennium után a nemzet szellemi atmoszférája megtelt fojtó gőzökkel, melyekben a képességek, a tehetségek jóformán ki sem fejlődhettek. Még az ifjabb Tisza titáni ereje sem tartóztathatta fel a végzetet, mert nemzedéke a nagy érzéseket nem volt képes vele, vagy legalább utána érezni...
    Valahonnan a Bakony felől, hirtelen szellő repült át az esti sötéten. A lomb zizzent. A kert megborzongott tőle.
    — Illúzió volt, — folytatta a Historikus, — mikor a proletárdiktatúra bukása után sokan azt hitték, hogy lelki előkészítés nélkül a politika újjászületése előtt állunk. Csak a vak nem látja, hogy ott folytatjuk, ahol 1918-ban az összeomláskor abbahagytuk, talán csak a színvonal lett még alacsonyabb. Csupán a nemzeti lélek megújhodása hozhatja meg a változást. Az átalakulást csak a szépirodalom kezdheti meg, majd lassan, lassan nyomában fog járni a politika is.
    — Igaz, — mondotta az Író — hogy az irodalom isteni és démoni hatalma szinte határtalan. Folyóiratok és újságok országot tudnak veszteni, lázadást és forradalmat tudnak csinálni, és egy könyv elveszett tartományokat tud visszaszerezni, egyetlen költemény ütközetet tud nyerni. Mikor az osztrák tábornokok már elvesztették a csatát, Czinka Panna dala még győzelemre bírta vinni a magyar huszárokat... De a mi irodalmunk magára hagyta sorsdöntő órájában a nemzetet. És mialatt a nemzeti lélek szótalan kínjának a kifejezését, az önmegvallás enyhülését várta tőle, az csak tovább beszélt tegnapi hangján, melyet az idegen szellem sugallt neki. Így történt aztán, hogy a nemzeti újjászületés lelki előkészítését elvégezte az irodalomnál és politikánál nagyobb hatalom maga a szenvedés és az élet.
    Egy pillanatra olyan mélyen hallgatott a kert, hogy egy száraz levél esése hallatszott a csendben.
    — Higgyék meg, — folytatta az Író — nem arról van szó, hogy a nemzet értse meg irodalmát, hanem arról, hogy az irodalom értse meg nemzetét. Értse meg végre csak úgy, mint a politika is, mit vár, mit követel tőle a nemzet, melynek nevében ma harcba kellene szállnia egy félrevezetett ellenséges világgal, elveszett országrészeket kellene visszaszereznie, rohamra kellene mennie, csatát kellene nyernie. Mert egy népnek, amelytől elvették határait, hogy ne védhesse magát, amelytől elvették fegyvereit., hogy ne támadhasson — nem marad egyebe, mint az irodalma... A nemzeti lélek érzi ezt és — érezzük mi is, szabad, dacos magyar írók, akik nem lettünk az idegen szellem gályarabjai. De mi csak szétszórt őrszemek vagyunk. Szegény, magányos őrszemek, akiket a vártán lassan befúj a hó. Pedig ha összehordanók a fegyverünket, sok magányos őrtüzünk zsarátnokát, nagy világosságot tudnánk teremteni, — szellemi honfoglalók tudnánk lenni. Míg ha így marad, ha nem történik semmi, magányunkban külön-külön kiég az őrtüzünk és befúj és eltemet a hó.
    — Valamit tenni kell. — mondotta a kert asszonya. — Hívjuk össze az őrszemeket, jöjjenek hozzám, találkozzanak nálam. Ajtót nyitok magamnál.
    — Az az ajtó, — felelt az Író, — a rég bezárult, egyszer volt, hol nem volt, magyar irodainai szalon ajtaja lesz...
    — És ne révedezzünk, hanem tegyünk, — folytatta a Kert asszonya. — Igaz, hogy csak négyen vagyunk, de itt vagyunk, és ki tudja, hányan vannak még együtt négyen-négyen, akikről nem tudunk, akik nem tudnak rólunk, és mégis ugyanazt akarják, amit mi. Hívjuk össze őket, a szétszórtakat, a magányosokat, az igazakat, a fiatalokat, azokat, akiknek nincs hol megszólalniok. — És adjunk nekik hajlékul egy folyóiratot.
    — Igen, — mondotta a Philosophus — folyóiratra van szükség. Nem könyvkiadó vállalat kell, nem könyv, de folyóirat! Goethe mondotta, hogy: az igazságokat szüntelenül ismételni kell, mert a tévedéseket is folyton ismétlik. Könyvben csak egyszer lehet az igazságot elmondani, folyóiratban újra és mindig újra...
    — Míg életté, míg irodalmi és nemzeti újjászületéssé nem lesz: — mondotta az író.
    Egy alvó madár riadt fel ekkor a sűrűből és nagy szárnycsapásokkal átszállt a bokrok felett, ki az éjszakába, az ingovány álmát zavarni.
    A Sárrét mintha felriadt volna, mesélni kezdett a messziben. Valamikor régen, valamikor... Pásztorok tudhatnak róla. Hajdanában, egy éjszakán rejtelmes fekete lovas vágtatott neki a zsombékos ingoványnak. Elindult, még visszaintett, a nád ringott a lova körül, aztán eltűnt és soha többé nem látta senki és: soha partot nem ért.
Vajjon ilyen fekete lovasok leszünk-e mi is, akik elindulunk?
A nagy csendben valami, ami a lelkekből áradt, hangtalan erővel felelt:
    — Mi partot érünk!

PETŐFI SÁNDOR A MIÉNK

A költők az élet és a halál zenészei. Az idő nem bír velük, de azért mégis mindegyikben egy-egy életkor dalolja el magát.
    Arany Jánosban legszebben a deresedő alkony évei daloltak, Vörösmartyban a férfikor, Petőfiben az ifjúság. Centenáriumában az emberiség a saját maga diadalmas ifjúságát ünnepli meg. Ünnepli a Tisza mentén és a Szajna partján, a Duna völgyében és a ködben hömpölygő Themze partjain és ünnepli győzhetetlen joggal a bocskortiporta mély hó alatt, a segesvári mezőn.
    Petőfi Sándor halálában a halhatatlan ifjúságra született újra. Ő mindíg fiatal marad. Feje lehanyatlott és mégis emelve tartja az idők felett. Szeme lehúnyt és mégis égőn, lázas ragyogással lángol bele a két örök fiatal szem a végtelenbe.
    Így jött át az évszázadon, így megy az évszázadok felé és legyőzött nemzetének győzelmet arat.
    Petőfi a mienk, akik előtte meghajolnak, nemzete előtt hajolnak meg. Egészen a mienk, hiába viaskodik érte az internationale.
    „Forradalmár volt!” — mondják ők.
    És Petőfi felel nekik:

        Magyar vagyok. Büszkén tekintek át
        A multnak tengerén, ahol szemem
        Egekbe nyúló kősziklákat lát,
        Nagy tetteidet, bajnok nemzetem.


    „Vörös lobogókról álmodott” — mondják ők, akik nevéből, nemzete ellen, jelszót akarnak faragni maguknak.
    És ő felel:

        Megtépve, megcsúfolva,
        Sivatag közepén
        Magában áll a zászló,
        melyet szolgálok én.

        Nagy és hosszú vihar volt,
        Mely rajta ennyit tépe;
        De bármint meg van rontva,
        Még most is látszik csonka
        Szárnyán az Isten képe.


    „Ő a mienk,” — kerepelik, süvöltik azok, akik nem ismernek tekintélyt, akik felrúgták a tűzhelyet és megcsúfolták még az édesanyát is.
    És Petőfi erre is felel:

        Egész úton hazafelé
        Azon gondolkodám:
        Miként fogom szólítani
        Rég nem látott anyám?

        Mit mondok majd először is
        Kedvest, szépet neki?
        Midőn, mely bölcsőm ringatá,
        A kart terjeszti ki.

        S jutott eszembe számtalan,
        Szebbnél szebb gondolat
        Míg állni látszék az idő,
        Bár a szekér haladt.

        S a kis szobába toppanék...
        Repült felém anyám...
        S én csüngtem ajkán... szótlanul...
        Mint a gyümölcs a fán.


    „És mégis a mienk,” — zúg a vörös kórus; kiáltják ők, akik törvénybe szedték, hogy nincs hazájuk.
    Neki volt, mert meghalt érte! — Petőfi Sándor a mienk, egészen a mienk...

ESZEMBE JUT EGY RÉGI NAP...

Egy régi nap. Halvány, elmosódott emlék, melyet talán csak később emelt ki a visszagondolás a gyerekévek tündérmeséi közül. Addig ott éldegélt az emlék a mézeskalácsos kunyhó táján, az Operenciás tengeren túl, a hét holló és Csipkerózsa és a kis cinkkatona társaságában, Gulliver törpéi és óriásai között, valótlanul, nagy messzeségben.
    Évek multak. Aztán egyszer egy este, az összefaragott, öreg tanulóasztal mellett egy könyv fölé hajoltam a lámpafényben.
    Csak úgy magamszántából vettem elő a könyvet, senki se mondta. Csak úgy magamszántából. És éppen ez volt a szép.
    A könyv beszélni kezdett. Semmit sem követelt tőlem, nem akarta, hogy tanuljak belőle, nem akart tanítani és észrevétlen elvesztett a tudatomból, hogy betűk, sorok, verslábak, rímek vannak benne. A könyvből gyönyörű, nagy folyó ömlött ki, hatalmas folyó, mely ősi földből fakadt. Én ültem a part felett és könnybe lábadt a szemem.
    Ami addig iskolai feladat volt, temérdek nehéz szó, kínlódás, unalom, büntetés, egyszerre szépség lett, megfoghatatlan szépség.
    Az ernyős lámpa semmivel sem égett nagyobb lánggal, mint azelőtt és mégis világosabb lett a tanulóasztal körül; a cserépkályhában már alig pislantott a tűz és mégis melegebb lett a szobában. Két szétvetett könyököm között hajoltam a könyv fölé. Aztán lassan visszafelé forgattam a lapokat. Aztán gyorsan... A felfedező mámorával rohantam vissza a magaslatokra, melyekről először láttam el az őshazába.
    Az első laphoz értem. Újra kezdtem és egyszerre fennhangon ismételtem, meghatottan, elragadottan:

        Száll a madár ágrul ágra,
        Száll az ének szájrul szájra
        Fű kizöldül ó sirhanton,
        Bajnok ébred hősi lanton.


    Úgy éreztem, nem egyetlen ember mondja ezt nekem, de az ő szavával egy egész nagy ősi nép. Nem egy költő isteni pillanatra szólal meg ebben, de egy egész roppant mult. Az elfeledett mult, melyhez még a gondolat visszavezető útjait is elseperte a sok boldogtalan vihar...
    Száll a madár ágrul ágra... Ő megtalálta az utat, összeszőtte a tarlók felett a kósza mondák haldokló csillanásait és emléktelen népének emlékezést adott.
    Buda halála... Két kezemmel markoltam meg a könyvet. Ez a halál erősebb, mint az élet.
    És vajjon a többi is ilyen? Lehetséges-e? Mindaz, amit nagy sanyarúságban, könyv nélkül kellett megtanulnom a szamárfüles nyúzott iskolakönyvből? Toldi... Levettem a polcról és mintha hirtelen csodában lehullott volna róla a leckék és magyarázatok szürke pora, a koptatás lekopott róla és kitárta előttem magát. A régi lanton számomra újra született.

        Mint, ha pásztortűz ég őszi éjtszakában
        Messziről lobogva tenger pusztaságon:
        Toldi Miklós képe úgy lobog fel nékem
        Majd kilenc-tíz emberöltő régiségben.


    Él, él! Pedig azelőtt csak alig, hogy volt. A sarkantyúja, akit a csizmán viselt, jobban élt, mint ő maga, a puszták örök magyarja.
    Most fellobog a képe a rónán minden éjjel, minden pásztortűzben és ha ég a napmelegben a kopár szik sarja, most ott bolyong a nagy határmezőben. És a dél rekkenő óráiban, mikor nem mozdul sem ember sem állat.

        Egy, csak egy legény van talpon a vidéken,
        Meddig a szem ellát puszta földön, égen.


    Toldi Miklós, aki talán soha sem járt arra. És mégis, egyszerre eszembe jutott egy régi nap. Halvány, elmosódott emlék...
    Atyám nagyokat lépett, én kicsinyeket léptem és mialatt vezetett, folytonosan nyújtozkodnom kellett, hogy a kezét elérjem. Sok utcán mentünk végig, melyeknek a nevét nem tudtam. Aztán benyitottunk egy kalapos boltba.
    Atyám kalapot akart venni magának, én pedig szörnyen unatkoztam. Istenem, miért is nem árulják játékkereskedésben a kalapokat... Felültettek egy magas székre. Egy ideig lóbáltam a lábamat a levegőben. De ilyesmivel nem lehet sokáig mulatni. Közben atyám kezet fogott egy úrral, aki kalapot igazgatott a fején. Olyan unalmas dolgokról kezdtek beszélni, mint amilyenekről csak a nagyok tudnak beszélni. Nevettek is és úgy tettek, mintha roppant érdekelné őket az, amit kölcsönösen mondanak egymásnak.
    Velem senki sem törődött. Szerencsére éppen ekkor elérhető távolban felfedeztem a pulton, a sok kalap között, egy fényesre kefélt vadonatúj cilindert. Mutatóujjammal gyönyörű figurákat kezdtem rá rajzolni. Aztán elakartam törölni a rajzot és sebesen, elragadtatottan visszafelé borzoltam a kalapot. Rövid pillanatok alatt olyan lett, mint egy haragos, borzas macska.
    Az egyik boltossegéd észrevette. Ijedten elkapta a macskát és mialatt, karját kerekre görbítve, kabátja ujján helyre simogatta szőrét, rettentő pillantásokat vetett felém.
    Egyszerre a fülembe csendült, hogy atyám és az idegen úr, a királyról beszélnek valamit. Felnéztem rá.
    Már öreg volt. Szörnyen öreg. A haja sűrű és fehér volt és a bajusza olyan, mint a friss hó az eresz szélén. A szeme búslakodott és talán kék volt, az arca erősvágású és kicsit parasztos, mint a nádudvari öreg gazdáké. Szakálla is volt, rövidre nyírott fehér szakálla, az alakja pedig soványnak, ösztövérnek tetszett a bő kabát alatt. A kezére is emlékezem. Valamikor sokat süthette a nap azt a kezet, de a napsütés azóta kialudt rajta.
    Ahogy néztem, egyszerre észrevett. Kérdezte az atyámtól, az ő gyereke vagyok-e? Azután lehajolt hozzám és megsimogatta a fejemet.
    Atyám is közelebb jött és azt mondta:
    — Nézd meg jól ezt az urat és sohase felejtsd el, hogy láttad...
    Talán a nevét is mondotta akkor az atyám, de az elszállt mellettem, nem ért hozzám.
    Aztán ki tudja, hol járt annak a névnek a hangzása, soká vándorolt. Csak akkor hallottam meg, akkor ért el hozzám, mikor Buda halálát olvastam, mikor az iskoláskönyveken túl, megláttam Toldi Miklós képét.
    Mint fergeteg rohantam be atyám szobájába. Az íróasztalnál ült és visszanézett.
    — Ő volt-e, ott a kalaposboltban, akkor régen?
    — Ő volt! — mondotta az atyám.
    És messze, messziről, a mézeskalácsos kunyhó tájékáról, az Operenciás tengereken túlról, a hét holló és a kis cinkkatona társaságából, Gulliver törpéi és óriásai közül kilépett ekkor a valóságba Arany János emléke.

JÓKAI

Dícsérni hívtak-e vagy emlékezni? Én emlékezni akarok. Így méltóbb. A dícséretből még nem lesz emlékezés, de ha valóban a kiváltságosak közül való az, akiről emlékezünk, magától felszáll a füst az ég felé. Számunkra elmult nagyságunkból az emlékzésen kívül, kevés maradt. Lezárt sorompók, befalazott kapuk országa lett Magyarország. És az én nemzedékem gyerekkorának tájai felé nem visz többé magyar országút. A Duna-Tisza egykor szabad völgye befújt utak, elreteszelt ajtók, tilalomfák, kerítések, szuronyok, vámok börtöne.
    De hiába! A börtön rabja előtt, ezekben a nagy éjtszakás esztendőkben, mint egy bűvöletben, évről-évre rejtélyes kapuk nyílanak.
    És nincs olyan Trianon, amely becsapja őket. A lezárt sorompók felett is kinyílnak azok a kapuk, melyeken át, a sztergovai völgy felől, befújja a messze Tátra szele a fenyők és mohák szagát és a komáromi rév felől hozza a Duna s a Vág szellője elveszett rétek méntás illatát. Hátracsuklik a fej, mintha a getsemanei kehelyből innék és fájdalmában mégis mosolyog. A százévek kapujának a nyílásában, megmaradt tájakon túl, elveszett tájak látszanak, magyar kúriák zsindelyes, öreg tetői, melyeken játszik a lomb a napsütéssel, szülői házak, kicsi házak, melyekben száz évvel ezelőtt óriások születtek.
    A börtönbe vetett ország népe, bilincsei közül mámorosan nézi a feltáruló kapuk nyílásán át saját nagysága jelenéseit. Káprázva nézi a párduckarcsú, zengő, fiatal magyar vihart, melynek arca a Petőfi arca, nézi a megenyhült vonalú, michelangelóian rút fejet, a Madách tragikus fejét, mely kémlelőn hajlik az örökkévaló jövő felé, míg a nyárfák alól terjed a szemhatártól a szemhatárig a félvak Homeros himnusza. Kölcsey Himnusza zeng a látomás felett.     A látomás előterében most jelenik meg Jókai.
    Nem az aggastyán, akit még láttak közülünk sokan élete szomorú alkonyán, de az, aki volt a déli napsütésben, mikor az álmok erdejéből jött, ezer mesével tarsolyában. A szőke, nyulánk vízió és a feje kissé oldalt hajlik, mintha a néki idegen mindennap felett, ismerős tündérvilágai üzenetét hallgatná. Így jelenik meg a kékszemű, szelíd mesélő, tiszta homlokával, ártatlan mosolyával és finom keze mozgásával, melyben volt valami a mágusok szellemidéző mozdulatából, akik titkokat hívnak elő a semmiből.
    És a százévek bűvös kapujának küszöbe előtt fejet hajtva vonulnak el egymásután városok, falvak, a megszállt szülőföld, az Akadémia, a Parlament, a főváros, Jókai temploma, irodalmi egyesületek, kritikusok, történetírók, nyelvészek, iskolák...
    Hosszú a sor, szinte már mindenki mondott valamit, hivatalosan, nem hivatalosan, csak mi hallgattunk eddig, jóformán az utolsók a végeláthatatlan sorban, mi, a magányos magyar mesemondók, akik talán legközelebb állunk a nagy mesemondóhoz.
    Mert az volt ő. A mese volt az élete és a halhatatlansága. Etéved, aki másutt keresi. Pedig de hányszor keresik őt ott, ahol nem lehet megtalálni. Hányszor kérik tőle számon, amit nem tud adni.
    — Az irodalom törvényeivel könnyelmű játékot űz, — mondotta róla a magas kritika és visszhangozta a széles kritika. — Alakjai valótlanok, helyzetei valószínűtlenek, korfestése önkényes, jellemzése naív, kompozícióhoz nem ért, a regényírás szabályait nem ismeri...
    Az alchimistákat lebecsülik, mert nem találták meg a bölcsek kövét és nem tudtak aranyat csinálni, elfeledve, hogy lombikjukban az aranynál is drágábbat találtak, — ezer orvosságot a szenvedő emberiség enyhülésére.
    Jókai sorsa is olyan, mint az alchimisták sorsa. A regény kompozíciójának nagy magisztériumát nem találta meg, való életet, élő valóságot művében nem alkotott, aranyat nem csinált, de adott mást, — képzeletet, szépséget és vigasztalást.
    Ő nem a regényírás szabályainak a törvénytartásában volt nagy író, nem a történeti hűségben volt nagy histórikus, nem a parlamenti szereplésben nagy politikus, hanem a meséiben.
    Akkor volt legnagyobb író, mikor képzeletét nem nyűgözte törvény és szabály, akkor volt legnagyobb histórikus, mikor a magyar valóság sívó homokja fölé tündérvárakat épített a magyar történet szivárványszíneiből és egy elbukott népnek nagyságról és dicsőségről mesélt, akkor volt volt legnagyobb politikus, mikor az osztrák kényuralom alatt ébren tartotta azokat, akik elalvóban voltak, mikor átmesélte az éjtszakát és virrasztani segített csüggedt nemzetének.
    Virrasztani csak akkor lehet, ha van aki mesél...
    A háború előtti években és már azelőtt is legfeljebb éjtszakázott ez a nemzet és éjtszakázása közben, hosszú idő óta nem kellett neki Jókai, de ma virraszt és ma újra megérti őt.
    A mágusok kezemozdulata jut az eszünkbe.
    Azoknak, akik akkor virrasztottak, jelenük feledését adta, — a passzív elviselést; nekünk, akik ma virrasztunk, jelenünk öntudatát adja, — az elviselhetetlenség erejét.
    És ez kell nekünk, felejtő népnek, hogy széttépett sosunkba bele ne nyugodjunk és visszavegyük azt, ami ma már csak az ő meséje.
    Nem régen volt, hogy közöttünk járt, nincs messze a kor és mégis borzasztóan messze van. A földgolyó lelke kibillent azóta tengelyéből s ha Jókai visszatérne nem ismerné ki magát többé a saját hazájában, eltévedve a vámok között.
    Az ő Komáromja nincs többé Magyarországon „Az aranyember” gályái ma elrablott révben kötnének ki és odalenn a „Senki szigete” az internacionalizált Dunán úszik, melynek pandurja Anglia. „A magyar nábob” és „Kárpáthy Zoltán” elrablott földön járna ma Pozsonyban. „A lőcsei fehér asszony” városa elveszett. Kolozsvár, Szeben, Gyulafehérvár már csak „Erdély aranykorá”-ban a mienk, Máramaros csak a „Fekete gyémántok”-ban, Szatmár a „Felfordult világ”-ban, Arad a „Szegény gazdagok”-ban, a Csallóköz „A névtelen vár”-ban, a Vág völgye már csak azoknak az életében, „Akik kétszer halnak meg” és Fiume és a tersattói vár csak annak a „Játékos”-nak a történetében, „aki nyer.”
    Minden elveszett. De az ő művében még minden a helyén van. Az ő meséjében benne van egész Magyarország. Minden idő, amely elmult és minden táj, amely elveszett.
    Danteról él a hagyomány, hogy hajdan, régen, Ravennában, ha az utcán végig haladt, utat nyitottak előtte az emberek és az anyák borzongó tisztelettel, ujjal mutatták gyermekeiknek: — Nézzétek őt, ez az az ember, aki a pokolban járt.
    Sikerei aranykorában Jókaira is szinte így mutattak, mikor elvitte a magyar könyvet minden magyar házba.
    — Nézzétek őt, ez az az ember, aki bejárta a föld valamennyi táját, az északi sarkot és a rejtélyes Indiát és Atlantiszt, az elsüllyedt világrészt, nézzétek ezt az embert, ő élt a föld őskorában és tudja a jövő század titkait, ismeri az óriás ősállatok és az apró csigabigák életét, járt a föld gyomrában, a vizek fenekén és fenn a csillagok között.
    Ezt mondták róla, mi csak annyit mondjunk, hogy — ő még bejárta az elveszett Paradicsomot.
    Ő, a szelíd varázsló, akinek könyveiben, ha föléjük hajlunk, mint tiszta forrás vizében, még egyszer viszont látjuk fiatal arcunkat, akinek a szavaival még egyszer megszólal — úgy, mint mikor őt olvasta nékünk — az édesanyánk hangja, amely régen elhallgatott.
    Tavasz, ha még egyszer találkozni akarunk veled, ő elvezet hozzád, bűbájos utak ismerője, aki eltévedt a valóság útjain.
    A regényírás nagy magisztériumát nem találta meg. De miért bántották azért, mert nem tudott aranyat csinálni, miért nem köszöntétek meg, hogy szépséget és képzeletet adott?
    Kritikusok, bölcsek, ámulva nézünk rátok. Egy félszázad óta miért vitatkoztok?
    Alkotásának és lényének oly egyszerű a megfejtése.
    Lehet-e az álmokat mérlegen megmérni? Lehet-e a tavaszt adagokra osztani? Lehet-e a délibábot telekkönyvbe szedni?
    Alkotása álom volt, tavasz és délibáb: ő maga ázsiai mesemondó pásztoroknak késő unokája.
    Száz évének kapuja előtt hajtsuk meg a fejünket mélyen.

JÁSZAI MARI

A harangok kongása elhangzott, a gyertyák lángja régen kialudt, a virágok meghaltak a koszorúkban, eloszlott a gyászoló nép végeláthatatlan menete és régen szétszedték a ravatalt.
    Volt és Nincs. És mégis áll a nagyszerű ravatal és mégis vonul egy nagyszerű gyászmenet. A világ művészetében ravatal emelkedik a helyen, melyet Jászai Mari betöltött amíg élt; a világ irodalmából pedig tódulva jön a fenségek gyászmenete, kiket az ő isteni művészete éltetett és imbolyogva, szívszakadva keresik, de csak sírját lelik az őszi ködben.
    Gertrudis, Stuart Mária és Erzsébet, III. Richárd Margitja, lady Macbeth, Porcia és Hemione és Zrinyi Ilona, Antigone, Phaedra, Klytaimnestra és Medea, Kleopatra és Elektra, sokan, sokan, elnémultan, tolongva jönnek, egyre jönnek a menetben, királyi vérből való királyi asszonyok és velük jön, aki mindannyi volt és aki mindannyian voltak: Éva, az örök asszonyiság koronátlan királynéasszonya.
    És Őt keresik az őszi ködben, aki valamennyiük hangján tudott beszélni és sírni tudta valamennyiük könnyét és ujjongani valamennyiük ujjongását, őt keresik, fejedelmi magyar fajának fejedelmi művészasszonyát. De hasztalan, elment, és az elnémult menet soká, talán örökre hiába fogja keresni ily igazi szószólóját a világon.
    Jászai Marinak minden művészi átérzését vállalhatta a leglángeszűbb alkotó, csakúgy, mint ahogy művészetének minden mozdulatát vállalhatta a legnemesebb márvány, és minden hangját vállalhatta a legnemesebb harang bronzdallama. Márvány és bronz volt a lelke. Földindulásból feltornyosult márvány, tűzförgetegből kiizzott bronz. Egy lélek, mely alkotott a mások alkotása felett, mely teremtett, mikor reprodukált. Rendkívüli művészet és rendkívüli egyéniség hordozója, agyában, szívében és vérében egészen magyar.
    Lángolóan szerette faját, büszkén, vadul, fenségesen, mint a vihar, mely szereti önmagát és ellágyultan enyelegve, dédelgetőn, mint a fuvallat, mely ellágyultan dédelgeti önmagát. Fajtáját korholva simogatta és simogatva korholta és sorsában, melynek annyi rossz órája kongott míg ő itt járt a földön, vérző lélekkel osztozott.
    A háború alatt egész határtalan művészetével és minden szűkös javaival adakozott a szenvedőknek. A forradalom első napjaiban pedig égő, sajgó nagy lelkével ott állt elől, legelől, a legelsők között, a magyar asszonyok táborában, kik hitükért és hazájukért harcba indultak a vörös ég alatt.
    Azóta mindíg hozzánk tartozott.
    Aszáron a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége illesztett márványemléket a kis ház falába, melyben született, és sírjába, bár némaságra ítélten, magyar asszonyok keze hullatta a könnyáztatta rögöt.
    Legyen neki könnyű és meleg a föld, melyet úgy szeretett és váljék valóra babérkoszorús szép homlokának nagy magyar álma.

EGY FELHŐJÁRTA TÁJ

Az emlékezések felhőjárta tájak. És a felhők olykor eltakarják a hegyormokat, a sziklák csúcsát, de nem takarják el a gyalogösvényre legördült kavicsot, a meglazult zsindelyt valamely ház tetején, az öreg utcalámpát a szegleten, a megkopott régi küszöböt, vagy valaki ajtajának elferdült kilincsét. Megesik, hogy a hegyoromra később nem tudunk emlékezni, de egy egész életen át visszük, visszük az elferdült kilincs emlékét.
    Homályok és sötétségek, derengések és világosságok járnak az emlékek felett. Mint a felhőbe hanyatlott tájakat, megüli itt-ott az emlékeket is a fojtós, tompa, áthatlan látni nem engedés és itt-ott, rajtuk is átsüt a nap. Odatűz valamely messze keritésre, melyre egyszer árván ráborultunk, oly élesen tűz oda, hogy még a kitört léc szilánkjaira is emlékezünk és felvillan egy borbélyműhely billegő cintányérján is, mely alatt nevetve haladtunk el valamikor, boldogan. A felhők között bujdosó napsütés néha megtalálja a faluvégi kunyhó törött ablakát, de nem találja meg a tó tükrét, melyben elfér hegyóriások képe. Az emlékezés eljátszik olykor egy lábnyommal, mely valamikor elment tőlünk az őszi avarban és sorsjelölte eseményeknek elfelejti a nyomát.
    Emlékezések... felhőjárta tájak...
    A forradalmak utáni időket éltük. Hegyek görögtek fojtott dübörgéssel a magasból a mélybe. És ahogy most visszanézek azokra az időkre, nem a história hegyomlásait látom, de egy téli út mentén látom a fák fekete vázának suhanását a fehér havon. Behavazott kis házak futnak vissza, kapuk, kutak, egy felborult szekér és Győr felől nyargalva visz a szürke katonai autó Sopron felé.
    A Frankenburg Irodalmi Kör felolvasó estélyre vár, az órák pedig telnek. Az autó falja az utat. Már szürkület ácsorog a falak tövén, a kopár fák alatt, elnyúlik a havon és eltörli előttünk a láthatárt.
    — Hamar, hamar... Sopronban várnak!
    Este lesz. Valahonnan, valamerről szél támad. Csak fuvoláz, hidegen, hidegen, mintha a Hanság nádasából tört volna sípot a zenéhez. Elhalkul, újra kezdi. Olyan ez, mint mikor ajtó nyílása és csukódása közben kifüttyent a furulyaszó négy fal közül az éjtszakába.
    — Hamar, hamar... Sopronban várnak!
    Valahol, valamerre éles hangszerek hangolódnak a sötétben. Húrok feszülnek, pengnek, rézkürtök rikkantanak rövidet. Csend lesz megint. Csak az autó süvölt a havon. Aztán búgni kezd ismét valami. Egy óriási fúvóhangszer búg a domb mögött. Az ég violaszín fekete. Vihar jön felénk a havas föld felett.
    — Hol járunk? Merre?
    Sokáig senki sem felel. Hirtelen visszacsapódik egy szó az autó elejéből:
    — Eltévedünk... A hang bizonytalan lesz, megtépdesi a szél. — Királyhida... Neki futottunk az osztrák határnak.
    És fordul a gép, más irányt keres, nyargal visszafelé. A szél pedig fut velünk és őrülteket zenél.
    Elmult már vagy egy óra, mióta visszafelé futunk. Vagy több is mult? Már nem tudom. A táj elenyészett a sötétben, agyamban a vergődő sietség megadta magát.
    Elkéstünk... Sopron, bocsáss meg! És mialatt a két kezem egymásba kulcsolódott, kínomból felmerült a város képzelt képe, fenn egy képzelt hegyen. Tetők és tornyok víziói emelkedtek a levegőbe és libegtek, inogtak, hajladoztak megfoghatatlanul, mint az útmenti jegenyék. Egy ódon utca fantáziája játszadozott a hóban. Ott, arra benn, abban az utcában lehet a szellemes, finom kis öreg Frankenburg háza. Sárga a fal, a kapu félköríves, bizonyosan rácsosak az ablakok. Ott áll a rács mögött Frankenburg udvari tanácsos úr és irónikusan mosolyog. Kihajló fehér gallérján fénylik a széles, fekete atlasz nyakkendő, nanking pantallója felett türelmetlenül lendül egyet-egyet a harangba szabott kabát. Kinéz a rács között és vár. Ő is vár, engem vár. Valamerre pedig, az alsó városban, lenn, nagy új teremben vár Sopron közönsége a Frankenburg Irodalmi Kör estélyén. A közönség türelme fogy. Az elnök a dobogóra lép. Valamit jelenteni akar és mondja hangosan, keményen:
    — A felolvasó ismeretlen okból nem érkezett meg. Értesítést sem küldött. Felolvasása elmarad...
    Sokhangú, éles fütty fütyült az éjtszakában. A szél fütyült a vágtató autó körül.
    — Hol, merre járunk?
    És ekkor egyszerre, mintha lenyűgözött kürtök harsantak volna fel a zivatarban, szárnyas dobok peregtek, cintányérok örvénylettek a levegőben, a förgeteg őrjöngve hadonászott sodródó cimbalmokon, bongott, pengett, csattogott egy isteni orchester nyitánya az ég és a föld között. Aztán, mintha hirtelen roppant orgonák repültek volna el zúgva a fejem felett, félelmes indulót kezdett muzsikálni a szörnyű vihar.
    Már nem kérdeztem merre járunk. Liszt Ferenc földje ez, az ő lelke játszik a roppant orgonákon...
    Éjfél régen elmult, mire Sopronba értünk.
    Az utcák fehérek voltak. A havazásban itt-ott egy lámpa szundikált. A házak már aludtak.
    Sopron bocsáss meg!...
    És Sopron megbocsátott. A nagy terem, hol röviddel azelőtt hiába várakozott egy város közönsége, a bocsánat jeléül zsúfolásig megtelt megint és fenn a dobogón olvasni kezdett, aki nem jött el tegnapelőtt.
    Olvastam... A lapok fordultak egymásután. Még egy és még egy utolsó. Aztán nem volt tovább, a végére értem. És ekkor hirtelen, valami felzúgott a teremben, mintha a multkori vihar dobta volna be visszhangját a csillogó falak közé. Még kezemben tartottam az írást, néhány papírlapot, mikor meghajoltam Sopron lelke előtt. Vajjon miért hajoltam meg olyan mélyen? Hálából hajoltam meg, vagy tiszteletből? Vagy mert a vihar visszhangja újra felzúgott a csillogó falak között? Már nem tudom. Már nem emlékezem, mi volt a szép visszhangos zivatar, mely felkapta a lelkemet, de emlékezem, hogy lenn, az első sorban... Ó igen, két könnyre emlékezem, mely valakinek a szeméből abban a pillanatban felém csillogott.
    Emlékezések... felhőjárta tájak... A felhők olykor eltakarják a hegyormokat, de látni engedik kicsinyke ösvény fordulóján a megcsillanó fehér kavicsot. Itt-ott átsüt a nap, az emlékezés felvillan egy hallgatag kis kunyhó ablakán, a tó tükrét pedig, melyben elfér hegyóriások képe, elrejti a puha, nagykönnyű szürke lepel. A soproni taps rég elnémult bennem, már csak a két könnyre emlékezem, melyről nem tudom, hogy ki sírta. Két könny, csak ennyire emlékezem, két könny... És ezen a Sopronban fakadt tiszta szép forráson elindult könnyű sajkán az az írás, melynek szava először a Frankenburg Irodalmi Körben hangzott fel és azóta, mint „Bujdosó Könyv” bejárta a világot.

BEETHOVEN

Köröskörül az ürben, rohanó bolygók, száguldó csillagok szele búg, gomolygó ősanyagok ködtányérjai örvénylenek egymásnak, éjjel és nappal, örökkön-örökké zúgnak a teremtés folytatódó, megnemszűnő melódiái. De mi emberek, csak kivételes, titokzatos nagy pillanatokban halljuk ezt az iramodó zenét, csak olykor, a boldogság vagy a gyötrelem szakadékainak a partjain, az alkotás vagy pusztítás vad szédületében, a szerelem vagy a halál percében.
    Az isteni dolgok magasságában és mélyén mindig zene van, a forgandóság örökkévalóságának a zenéje.
    Száz év előtt halt meg az, aki a dolgok mélyén rejlő zenét legmélyebbről, a világür melódiáit legmagasabbról hozta a földre. Az ő alkotó óráiban történt, hogy földi zene emelkedett a rohanó bolygók zúgásába, gomolygó ősanyagok ködtányérjainak égzengő ütközésébe. Akkor történt, hogy a világür zenéje leszállt a földre és elvegyült azzal, ami idelenn támadt, Ludwig van Beethoven lángeszének tűztengerében, aki az emberi boldogság és gyötrelem, az emberi halál és szerelem pillanatain át-átsuhanó melódiákat — az emléktelenül mindíg elenyészőket — feltartóztatta és titáni hatalmával belenyűgözte műveibe.
    Beethoven a Rajna völgyében született, egy szegény, örömtelen bonni házban. Holland nemesek ivadéka. Atyja lezüllött, tanulatlan, részeges tenorista volt, ki négyéves kicsi fiát már félholtra gyötörte a zenével, édesanyja szelíd, egyszerű asszony. És mégis, ez a korán elhalt szegény, alázatos édesanya volt az emberiség legfejedelmibb fejedelmei egyikének minden boldogsága. „Ó, ki volt boldogabb nálam, mikor még kimondhattam az édes nevet, hogy: anyám és ő még hallotta azt.”
    Mikor azután az anya már nem hallotta többé és többé nem felelt, akkor kezdődött el magánya — az élettörténete: „Allein, ganz allein...” Hasztalan szeretett, hasztalan szerették. Még Brunswick Teréz, az imádott magyar kedves, a „halhatatlan szerető” sem tudta Beethovent magányától megváltani. Genie-k végzete, melyet rejtélyes rejtelemben csak az segíthet hordozni, olykor-olykor, aki nekik maguknak egykor hordozójuk volt. Az édesanya, ki szenvedőbben szenvedi a szenvedésünket s ha úgy következik, halálosabban halja meg a halálunkat, mint mi magunk.
    Beethoven jóformán gyerek volt, mikor magánya és benne élettörténete elkezdődött. S alig érte el férfikorát, mikor körülte lélekszaggató, titkolt kínban a magány és a csend gyűrűje mind szűkebbre szorult. Hallása évről-évre csökkent és a földi hangok legnagyobb alkotója és uralkodója, a világtól menekülve, szörnyű szenvedésben megsüketült.
    Az elgondolkozó ember fellázad a kegyetlen tragikum előtt. Miért, miért kellett éppen Beethovennek ezt a sorsot viselnie?
    Feljajdulása mindégre jajgatni fog a földön: „Mily megaláztatás, ha valaki mellettem fuvolahangot hallott a távolból és én nem hallottam semmit...” Semmit!... Beethoven nem hallotta többé, amit alkotott. Áthatlan, tébolyító csend, betegség, nyomorúság, magány. „Nincs barátom és egyedül vagyok a világon...” — írja ő maga s e tenger kínnal szemben szenvedő szerelme csak sorsából kicsordult könnycsepp volt, melyet nem törölt le, mely nem gördült alá, soha, de élete végéig ott maradt.
    Beethoven végzete nem egy halhatatlan szerető volt, de a halhatatlan zene. És csak az értők értik meg, hogy ezért adatott néki az isteni teremtés feltétele: a csend és a magány. Ezért kellett Beethovennek megsüketülnie!
    Isten is végtelen csend felett, végtelen magányban teremtette meg a világot. És mint Istennek egy darabja és dicsősége, Beethoven is világot alkotott, felülmúlhatatlant, mert a teremtés óta soha olyan csend nem volt alkotó körül, mint amilyent Isten őreá bocsátott és nagyobb magányban a világ teremtése óta soha senki sem alkotott.
    Így emelkedett művével együtt az emberi méretek fölé az a Beethoven, kinek életében semmi sem volt viszonzás, de minden adakozás volt. „A felsőbbségnek egyetlen jegye van, amelyet elösmerek — a jóság” — mondotta és ezért adta bőkezűen a maga jóságát, ő, aki életében mástól nem kapott. Bebörtönözte a süketség és a szabadság legfenségesebb szárnyait mégis ő adta az emberiségnek. Nem kapott örömet és az Isten és emberszeretetnek diadalmas örömét mégis ő adta oda zenéjében, a Kilencedik szimfóniában. Nem kapott harmóniát, nem kapott hangokat és ő, a harmóniák és hangok örök száműzöttje, mégis örök időknek adta a hangok harmóniáját.
    Meghalt pedig, nehéz élet után, nehéz halállal, 1827-ben, március 26-án és idegen kezek fogták le a szemét.

ANATOLE FRANCE

Minden születésben benne rejlik a földi élet időmértéke, minden halálban benne rejlik a földi halhatatlanság időhatára.
    Anatole France meghalt.
    Születésében kivételesen hosszú élet rejlett, halálában a gyász heroldjai örökkévalóságot jósolnak halhatatlanságának. De jóslásukban, mely öt világrészen futott át, mintha az író Anatole France méltatását túlharsogná a Dreyfuss-pör egykori bajvívójának, az utolsó éveiben a kommunizmus felé hajló szocialista France-nak szóló elismerés.
    Az irodalmi halhatatlanság időmérője azonban ezzel nem törődik. A harsonák felett mozdulatlanul áll és fellebbezhetetlenül felel Anatole France műve.
    Művéből porladó századok, meghalt birodalmak, eltűnt tartományok, városok, kolostorok, csapszékek, könyvtárszobák, utcák, piacok, sikátorok és Páris, az örök Páris hátterével, tudósok, remeték, szentek, hetairák, papok, kalmárok és bankárok, angyalszárnyú anarchisták, bohócok és forradalmárok sokasága hullámzik elő.
    Temérdek népe élén rajzolódik a szegény Crainquebille, az utcai vándor kalmár alakja, a megható tudós, Sylvestre Bonnard és a másik: Bergeret professzor úr, a hajótörött apostol, Paphnucius és a fájdalmas céltalanság abbéja, Jeróme Coignard, az önmegvetés művésze, kinek lelket kizárólagosan saját lelkéből adott Anatole France.
    De ott van ő végig, mindenütt, többi alakjában is.
    Tudás, jóindulatú megvetés, maró gúny, szellemes cinizmus, grácia és ízlés, tüneményes kifejezőképesség, elegancia és formaérzék... Ezekkel a szerszámokkal dolgozott Anatole France és ez a sok szerszám: ő maga volt.
    Nem balzaci gall erő örököse ő. Voltaire szellemi nemzetségéből való és életének legnagyobb vonzalma révén, rokona lett annak a heinei szellemnek is, mely a szépség magaslatain gúnyos kétkedéssel megrázza fejét a semmiben.
    Nem tévedünk, ha France dreyfussardságának, internacionalizmusának és szocializmusának, sőt a „még hitében sem hívő és kételyeiben is kételkedő” filozófiájának eredetét abban a világban keressük, amely mindenütt otthonosan érzi magát és mégis mindenütt idegen.
    Ott kezdődött el politikai meggyőződésének az útja, mely idővel mindinkább belefutott művészetének az útjába, pedig ő maga más világban született, a Szajna túlsó partján, a Quartier Latinben.
    Atyja, Thibaut antikvárius, — kinek szerény nevét ő egy egész ország nevével cserélte fel, — kicsiny boltjában régi könyvekkel kereskedett. Anatole Thibaut könyvek között nőtt fel, pergamenekkel vívódott, mialatt kinn, a Szajna medrében futott a folyó és a partokon futott az élet. Irodalmában talán ezért nem alkotott teremtő embereket, de szemlélődő kritikusokat, cinikus kétkedőket, akik többnyire papyrusokból, pergamenekből és könyvekből jöttek elő.
    Épp ezért nem adott feleleteket a várakozó életnek. Az élet kérdéseire csupán kérdésekkel felel. Nem adott erőt, csak kételkedést, nem adott: igent, csak elvétve egy-egy: talánt és sok: nemet. Minek? A quoi bon?...
    Ebben a szóban tükröződik Anatole France világnézete, ebben a szóban, amely élni nem segít, de amelyet nála szellemesebb formában soha senki sem tudott elmondani.
    A XIX. század nagy francia gárdájának itt maradt utolsó őrszeme volt ő a megváltozott földgolyón. Fiatal szeme még látta Victor Hugót, férfikora Renan, Flaubert, majd Maupassant, Zola és Loti alakja között haladt át. Aztán elmentek mind és a szellemes aggastyán egészen egyedül maradt. Szomorúan, új nevetések között, gúnyosan, új szomorúságok között. Magányosan.
    Így láttam őt, májusi napokon, 1914-ben, Párisban, hol akkoriban idegenszerű nyugtalanság érzett. Csak később fogtam fel, valahol a levegőben, láthatatlanul már készülődött ott a háború.
    Marcelle Tinayre, a mai francia irodalom legragyogóbb tollú asszonyának vendéglátó házában találkoztam az agg mesterrel.
    Sorra érkeztek a vendégek. Pierre Mille és felesége, a finom szobrok formálója, Paul Géraldy, majd néhány fiatal író és Gaston Calmann-Lévy.
    — Vajjon eljön-e a mester? — találgatták mindannyian.
    — És ha eljön — mondotta a híres kiadócég főnöke, — meglátja, a hangját is alig fogjuk hallani. Nem igen beszél már. Nem érdeklik az emberek. Többnyire valamelyik szegletbe húzódik és holmi folyóiratot, vagy könyvet lapoz.
    Odakinn csengettek. Mindenki felállt. Az ajtó nyílásába magasnövésű, szikár, kissé hajlott aggastyán lépett.
    Anatole France... Még most is látom keskeny, finom ősz fejét, dohányszínű, okos barna szemét és a hosszú keskeny orr alatt fanyar, szellemes vágású száját, a fehér bajusz és szakáll ezüstjében.
    Ebédközben szomszédja voltam. Egészen csendesen ült és nem beszélt. Hosszú idő telt el így. Egyszerre ő is érezhette, hogy a csend nem tarthat tovább. Felém fordult.
    — Ismeri Párist?
    — Csak az idegeneknek szóló kirakatát.
    — Úgy-e a Rue de la Paix-t, a Quartier Latin-t, — udvarias iróniával mosolygott, — a Louvre-t?
    A francia festészet mestereiről mondtam valamit. Prudhon...
    Testtartása megváltozott. Kérdőn felém fordult:
    — Szereti? Milyen különös. Látja ő a legkedvesebb mesterem.
    Ettől kezdve egész estén át velem beszélgetett. Irodalomról, politikáról. Kérdezgetett, hogy-mint van nálunk otthon. A könyveiről is beszélt.
    — Le crime de Sylvestre Bonnard... Milyen messze elmegy az ember onnan, ahonnan elindul. Most jobban mulattatnak a lázadó angolok — La révolte des anges.
    Akkoriban olvastam volt „Les dieux ont soif“ című regényét. Egy pillanat alatt eszembe jutott az egész könyv. A nagy francia forradalom képei, a vésztörvényszék, a vesztőhely és a festő forradalmár Évariste Gamelin, Robespierre kegyeltje, aki végül maga is a guillotine-ra kerül. A csőcselék, mely tegnap és tegnapelőtt azoknak a halálát követelte, akiket ő ítélt el, most vérszomjasan üvölt halált az ő fejére. Ugyanaz a csőcselék... Utolsó útján, a rázós halálszekéren feljajdul, hogy miért? És a forradalom tébolyodott, kegyetlen logikájával felel önmagának: Nem öltünk eleget, többet kellett volna ölni, még többet, sokkal többet...
    — Szabadna kérdeznem valamit?
    Anatole France rámtekintett.
    — Miért nem fejezte be a „Les dieux ont soif” című művét ott, ahol legmagasabbra csap benne a hullám, Gamelin tragikus feljajdulásánál? Miért írta meg a regény utolsó fejeztét, melyben a kivégzés napján, este, Évariste kedvese ugyanazokkal a szavakkal búcsúzik új udvarlójától, melyekkel annyiszor búcsúzott Gamelintől: Adieu mon amour... Ebben az órában szokott atyám hátranézni. Vigyázz, ne üss zajt.
    — Ön, úgy-e a hullám tetején fejezte volna be a könyvet? — kérdezte France. — Látja, ez a különbség. Fiatal fajból való és fiatal és csak a szép mozdulatot látja, de én öreg vagyok, öreg fajból való és én a mozdulat árnyékát is látom.
    A szomszéd szobában ütött egy óra.
    — Későn van. Örvendeztessen meg azzal, hogy felkeres vasárnap délelőtt. Akkor gyűlnek össze nálam barátaim. Szép Prudhon-képeim is vannak. Sok mindenről szeretnék még beszélni.
    Eszembe jutott Gaston Calmann-Lévy megjegyzése. Nem igen beszél már... a hangját is alig fogjuk hallani.
    Mikor búcsúzott, elmondtam ezt neki. Gúnyosan mosolygott megint, de azért a tekintetében jóság volt.
    — Ön idegen, azért tudtunk beszélgetni egymással. De ugyan mondja, minek hallgassam meg azt, amit a párisi asszonyok nekem beszélnek? Hiszen nemcsak hogy eleve tudom, mit fognak mondani, de... én mondtam nekik azt, amit el akarnának nekem mondani. Nem, nem érdemes...
    Aztán eljött a vasárnap. A Bois de Boulogne és a Villa Said felett ragyogott a nap. Anatole France háza körül virágban álltak a fák. Keskeny falépcső vezetett fel az emeletre. Az ősz mester az ajtóban fogadott. Különös, régies eleganciával hajolt meg, mikor kezet csókolt.
    — Már költözőben vagyok, szanaszét van a házam, — mondta, — nemsokára elmegyek innen.
    Felnéztem rá. Ekkor tűnt fel, a tavaszi délelőtt nagy világosságában, hogy milyen öreg. Költöző ember... Tíz év mult el azóta. Most ért a költözés végére.
    Dolgozószobájában már többen ültek együtt. Akadémikusok, tudósok, barátai. A nagy íróasztal mögött végighúzódott a fal mentén a könyvtár. Anatole France íróasztalához ült. Ősz feje magkapta az igazi hátteret.
    Előtte sárgafedelű könyv feküdt, mintha akkor tette volna oda. A könyvben, jelzőnek, nagy elefántcsont papírvágókés lapult. Egyszerre kezébe vette a könyvet és barátai felé fordult:
    — El kell olvasni. Alig találkoztam férfiíróval és soha asszonyíróval, aki olyan kevés eszközzel tud élővé tenni élettelen dolgokat, mint ennek a könyvnek az írója.
    Odanéztem. „Au pays des pierres,” Marcelle Tinayre fordítása volt. Minek tagadnám, megdobbant a szívem és az arcomba szállt a vér.
    A szobában áhítatos csend volt. Anatola France öreg barátai szerényen, tisztelettel hallgatták a mester szavát. Fáradtan nézett rájuk. Senki se mondott neki ellent. Aztán megmártotta a tollat tintatartójában és a „La révolte des anges” című, röviddel azelőtt megjelent könyvébe szép, régies betűivel ajánlást írt: „A madame Cécile de Tormay, en témoignage d'une vive sympathie et d'une profonde admiration. Anatole France”.
    — Fogadja ezt emlékül... — Már másról beszélt. — Mi történik tulajdonképpen ott maguknál Ausztriában?
    — Ausztria nincs minálunk. Minálunk Magyarország van.
    Egy pillanatig elgondolkozva nézett maga elé.
    — Milyen különös nép. Úgy-e sokat szenvedtek, de azért hűséggel vannak öreg császárjukhoz. Mi lesz, ha Ferenc József meghal?
    — Ha a király meghal? Senki se tudja, mi vár reánk Ferenc Ferdinánd uralma alatt.
    Anatole France kissé felvonta a vállát.
    — De ugyan, hiszen ő sohase fog uralkodni.
    — Ő a trónörökös.
    A mester intett.
    — Jőjjön, meg szeretném mutatni Prudhon-képeimet.
    Sokáig álldogáltunk a képek előtt.
    — Látja, — mondotta ő, — ez még örömet szerez. A művem és az életem nem szerez örömet. Elégedetlen vagyok a művemmel és az életemmel is. Nem volt két olyan napom, amelyre érdemes emlékezni.
    Szomorúan hangzott ez a nagy, ragyogó tavaszban. Fájdalmasan hangzott utánam a hallgatag házból még akkor is, mikor becsuktam magam mögött a kis kert rácsos kapuját.
    Vajjon miért nincs megelégedve sem a művével, sem az életével? Ő maga mondta: „Öreg vagyok, öreg fajból való és én a mozdulat árnyékát is látom”. Talán ezért, talán ezért szomorú a mű és az élet, mert művében is, életében is a mozdulat szépségénél mindíg jobban látta a mozdulat árnyékát.

EGÉSZEN AZ ENYÉM
(„A régi ház” keletkezésének története)

A folyó felett fütyült a szél. A lámpák fénye meg-megborzongott a kövezeten. Ember alig járt az utcákban, de az Arno vén hídján, apró boltjaikban, sok százéves mozdulataikkal még ide-oda mozogtak a firenzei ötvösök. Árnyképek az üveges ajtók mögött.
    Reggel elszakadt az óraláncom. Benyitottam a legelső ajtón.
    Homályos, keskeny barlang volt a bolt. A zsúfolt, fekete szekrényekben kísérteties ezüst dolgok világítottak. Lámpa csak a bolt mélyében égett, a folyóra néző öreges kis ablaknál. A lámpa alacsonyan lógott. Zöld ernyője alatt emberi alakok görnyedtek egy asztal körül, melynek közepén nagy kristály üveggolyó szívta magába a fényt. Beszívta, megnövelete és kiosztotta. Az arcoknak nem adott belőle, csak a kezeknek adott.
    Mialatt az egyik ember az órámmal bajlódott, várakozva, szórakozottan néztem az asztal irányába. Összefaragott, szúette lapján, a megvilágított kezek körül fínom szerszámok, nagyítóüvegek, aranyforgácsok, vésők, fogók, kalapácsok és drágakövek hevertek. A túlsó oldalon, mint valami öreg, bársonyos doge-föveg, homokkal töltött, patinás vésőpárna búbosodott. De a mester, aki előtte ült, már nem dolgozott, keze olyanfélén mozgott, mintha rendezgetne, vagy talán keresgélne az asztalon. Egyszerre abbamaradt ez is. A sok holmi közül valamit a kezébe vett és a hüvelyk és mutatóujja között olyan szépen, fínoman tartotta, mint az élő pillangót.
    — Hogyan került ide?
    A hangja alig hallatszott. Óraláncomat forrasztani kellett. A forrasztólámpa lángját épp ekkor vágta féloldalra a fujtató. A láng süvöltött. Égő borszesz és hevített fém szaga terjedt szét a langyos homályban.
    A mester arca belehajlott a kristálygolyó fényébe. Még mindíg nézte, amit a két ujja között tartott. Végtelenül komolyan, szinte szomorúan nézte.
    — Az Atlas-kameám...
    Hirtelen megszűnt a kis süvöltés hangja. A fújtató lélekzete elakadt és a forrasztólámpa kék lángja inogva talpra állt. A munkás átkönyökölt az asztalon. Ő is oda nézett.
    — Csak tudni kell hozzá, — mondotta a mester. — Egy kameába is bele lehet faragni Atlast és az egész földgolyót... Egyszerre felrezzent: — Hogyan is került ez ide?
    — Én, az Atlas-kameámat, mástól? — A mester álla előretolódott, homlokán haragvó vonalakba szöktek össze a barázdák. — Nem, nem, se az attikai amphora Atlasát, se az olympiai Atlast nem ismertem még akkor. Ez az enyém, egészen az enyém.
    — De, feleselt a legény, — mégis csak. Annak a német kőfaragónak a... Egyszerre abbamaradt a hangja.
    A mester ültéből félig felemelkedve ijesztően hajolt előre. Keze megmarkolta a kalapácsot.
    — Az enyém, ha mondom!
    A legény arca elé kapta begörbített karját, mögéje bújt és felfele pislogott.
    Riadtan néztem a jelenetet.
    Már vége volt...
    A mester felemelt kezében egyszerre oldalt billent a kalapács. A sarokba dobta és gúnyosan, szomorúan mosolyogni kezdett.
    Multkor, valamelyik magányos estémen megjelent előttem ez a kép. Írásaimat rendezgettem, vagy tán kerestem valamit, mint a firenzei ötvös az asztalán, vésők és kalapácsok, aranyforgácsok és kameák között.
    — Hát ez hogyan került ide?... „A Régi Ház” kézirata akadt a kezembe.
    És eszembe jutott a Ponte Vecchio, a mester, az Atlas-kamea és a kalapács. Az a kalapács, amelyet egynéhányszor már én is éreztem emelkedni a lelkemben, mikor másnak próbálgatták adogatni azt, ami senki másé, egyedül az enyém. De én is félredobtam a kalapácsot, a sarokba dobtam és gúnyosan, szomorúan nékem is mosolyognom kellett a legények felett.
    Talán nem is a Ponte Vecchion történt, ami történt. Az ilyesmi inkább itt szokás, minálunk, ezen a szegény, árva Magyarországon, amelyiktől elvették idegenek a határait, a földjét, a folyóit. Vagy talán nem is vették, mi adtuk. Mostanában olyan divat jár itt, hogy mitőlünk mindent lehet vinni. Embert is lophat itt, aki akar és az Édesanya-Magyarország nagy, néma szavával hiába mondja: Az én gyermekem volt. Ha úri kedvünk, vagy rossz kedvünk úgy fordul, még kínáljuk is a rablóknak, utánuk is dobjuk akit itt felejtenek. „Nézd, hisz ez német volt, vidd, hisz szláv.” És a németek maguknak zsákmányolják Pázmán Pétert, Liszt Ferencet és Semmelweis Ignácot, a horvátok Zrinyit, az oláhok Hunyadit és Mátyás királyt, a lengyelek Rákóczit, a szerbek Petőfit, a csehek Madáchot.
    Ez se elég? Adakozó magyarok, a föld, a vizek, a fák, az emberek után oda adjátok idegeneknek az alkotásokat is?
    De alkotást csak az ajándékozhat el, aki alkotott. Az enyém ide tartozik, ne ajándékozzátok hát el idegeneknek!
    Hol is hagytam abba. Igaz, hogy a multkor, valamelyik este, véletlenül kezembe akadt „A Régi Ház” kéziarata.
    Ez a regényem volt az első témám. A valóság adta nekem, mert hiszen magam is egy régi házban születtem. Egy régi pesti házban, melyet építész dédatyám épített magának és melyben véremből való három nemzedék élte le előttem az életét. Szinte gyerek voltam, mikor kigondoltam, hogy megírom a ház: a három nemzedék történetét és igen fiatal voltam, mikor atyámtól hallottam nagyatyám egy mondatát: „Csak az a család marad meg, amely a földbe veri a gyökerét.”
    Az elmúló ház és elmúló nemzedékek, a diadalmaskodó föld és fennmaradó nemzedékek gondolata összekapcsolódott a képzeletemben. A téma készen volt és átkísért egész ifjúságomon és velem élt és velem növekedett.
    De azért még hosszú időn át nem mertem hozzányúlni. Nehéz volt, mást írtam, későbbi témákat, hogy tanuljak és elkészüljek a feladatomra.
    Közben gazdát cserélt a régi ház. Megvette az, aki az Ulwingok helyébe jött, aki mindent megvásárol, ami Magyarországon eladó.
    Témámhoz megint hozzáfűződött egy új fejezet. És ettől kezdve elkerültem régi házunknak még a tájékát is. Csak jóval később, mikor már csákány dolgozott az öreg falakon, kényszerítettem el magamat a régi utcánkba. Egy kartácsgolyó emléke vitt oda. Még a nagyanyám térdén ültem, mikor el-elmesélte, hogyan bombázták a császáriak, örök gyalázatukra, 1849 szomorú májusán a védtelen Pestet.
    A Gellérthegyről lőttek egész nap és egész éjjel, a golyók belevágódtak a házba, az egyik az ő szobájába tört.
    — És én mozdulni se bírtam, álltam és néztem, — mondotta csendesen. — Nem robbant fel, csak forgott sebesen. Sebesen, a padlón, aztán visszarohant a falba és befészkelte magát az ablak alatt. — Nagyanyám odamutatott: — Itt ezen a helyen..."
    És a bontópallér csakugyan, ott, azon a helyen megtalálta az osztrák ágyúgolyót, mely oka volt, hogy haldoklásában még egyszer, utolszor viszontláttam a mi régi házunkat.
    A tető és a felső emelet ekkor már hiányzott. Nagy szekerek törmeléket hoztak ki a nyitott kapun. A homlokzaton rettentő rés tátongott. És az utcából, a résen át, beláttam az egykori zárkózott otthonba, ahol dédatyám, a Palatinus munkatársa, Ádám Clarc-kal tanácskozott és Széchenyi Istvánnal együtt fogalmazta és írta alá azokat a leveleket, melyekben a helytartótanáccsal küzdöttek a Lánchídért, melyeket Széchenyi a „Pesti por és sár” című könyvében megidézett. Később Szemere Bertalan, Eötvös, Vay Miklós, Bajza, Vörösmarty és annyi nagy magyar beszélt ott terveiről és álmairól.
    Kedves, ápolt szobák. Mesélő papírkárpitok. Magas, fehérüveges ajtók. Az, az ott... azon az ajtón vitték nagyatyámat haditörvényszék elé az Újépületbe. És a képek egykori helyén még kidugták ujjukat a fából a régi szegek, mintha akarnának valamit, a mennyezetbe még bántatlanul kapaszkodott az elárvult kampó, melyen hajdan aranyozott fa-luszter függött ünnepélyes, fehér gyertyáival.
    A szívem összeszorult és a regényemből némán, szavak nélül, megint elkészült egy fejezet.
    Ekkor vettem észre, hogy a gyalogjárón többen ácsorognak körülöttem. Az utca népe; ők is benéztek a régi otthonba. Egyik-másik idétlenül nevetgélt, szinte csúfolták a ház vénségét. De nem akadt közöttük egy sem, akinek eszébe jutott volna, hogy azok a kikezdett öreg falak, melyek átélték ennek a városnak nehéz, nagy századát, számukra is jelentenek valamit.
    Az árvízkor feljött medréből a Duna és hozzányúlt a házhoz. Aztán elrobogott a szabadságharc, elsettenkedett a fülledt osztrák rendőruralom, lodobgat a ferencjózsefi koronázás zászlói, csillogott az Ezerév hódoló menete. És az emberek mégis örülni látszottak, hogy eltűnik a tanu: a régi ház. Más jön a helyébe, akármi, csak más legyen, valami új...
    Egyszerre beleláttam ennek a városnak a lelkébe. Tradíciótlan város és tradíciótlan nép, mely annyira siet, hogy elrohan saját maga felett és összegázolja régi önmagát.
    Hát nincs itt senki, aki a várost önpusztításában megállítaná egy percre, aki odakiáltaná neki, hogy: „hiszen jövőt adó multad az, melynek a rombolásán örvendezel!” Megállítani, csak egy percre, csak annyi időre, míg egy mese elhangzik, melyben szeretet van a szépség, a mult iránt! Ekkor jutott eszembe, hogy Budapestnek nem írta meg a regényét soha senki.
    Megírom én! És legrégibb témámnak, melynek hőse eddig csak egy régi ház volt, egyszerre víziószerű hőse lett egy város.
    Aztán hónapokon át dolgoztam. Emlékezem rá, mikor elkészültem, mikor először kimentem az utcára és az elhaladó emberekre néztem és azt képzeltem, hogy ha nem is tudják, ha meg se köszönik, mégis mindannyiuknak ajándékot adtam.
    Akkoriban történt, hogy egy napon Beöthy Zsolttal találkoztam. Eszembe jutott, hogy hiszen neki is ajándékot adtam. És elmondtam, hogy írtam egy regényt. Sokat dolgoztam... Olyan bágyadtan hallgatott meg, mintha ez reá nézve jelentene fáradtságot.
    Egyszerre az Akadémiára gondoltam. Igaz, a Péczely-díj? Úgy-e történeti regénynek járó elismerés? Vajjon mikor esedékes a benyujtási határidő?
    A magyar irodalom hivatalos oligarchája elutasítóan nézett rám.
    — A határidő még nem járt le, de már eldűlt a kérdés. Ferneczy Zoltán leánya, Ferenczy Magda „Fehér árnyékok” című regénye kapja meg a díjat.
    — Törékeny, szép tehetség, — mondottam igaz meggyőződéssel, — és olyan fiatalon halt meg szegény. Töténeti regényt írt?
    — Nem, — mondotta Beöthy kurtán. — És maga?
    Ekkor jutott eszembe, hogy hiszen a könyvemet el se olvasta...
    Régi dolgok ezek...< br>     Aztán az Akadémia elnöke, Berzeviczy Albert tett igazságot és a bíráló Heinrich Gusztáv.
    "A Régi Ház" elvitte a Péczely-díjat. De Beöthy Zsolt valamivel mégis meg akart büntetni. És „A Régi Ház”-zal kapcsolatban, Thomas Mann „Buddenbrooks” című regényére mutatott, mintha hatással lett volna rám.
    Pedig a kétkötetes, tiszteletreméltó nagy német regényt akkor még egyáltalán el sem olvastam.
    Goth Ernő, „Emberek a kövek között” című regényem német fordítója hozta volt nekem Thomas Mann „Buddenbrooks”-jait, miután a „A Régi Ház” kéziratát elolvasta.
    — Ez is egy család története, — mondotta.
    Ennyi rokonság csakugyan fennáll a két regény között, mint ahogy ugyanez a rokonság létezik a „Buddenbrooks” és Gustav Freytag „Ahnen”-jei, Zola „Rougon Maquart”-jai és még sok, megszámlálhatatlan könyv között.
    De Beöthy erről nem beszélt és nem ajándékozta el se Thomas Mannét, se a Freytagét, se a Zoláét más nemzetnek, más írónak, csak az enyémet próbálgatta ajándékozni és próbálgatja utána még néhány honfitársam, mert hiszen ami az enyém, azt szabad, az magyar...
    A Ponte Vecchion történt-e, vagy itthon?
    A kalapácsot a sarokba dobtam és gúnyosan, szomorúan mosolyognom kell.
    Vigyétek ki és ültessétek el „A Régi Ház” meséjét bármelyik városában a világnak és a régi ház mégis csak pesti ház marad. Vigyétek ki Ulwing Kristófot vagy Illey Tamást. És ha semmi se tagadná az adakozók jogát, tagadná az arány. Nekem nem kellett faragásomhoz két kötet. Két épület fala.
    Atlas az egész földgolyóval, egy kameába is belefér.

GABRIELE D'ANNUNZIO

Régen volt, mikor odalenn Itáliában veszendőbe ment egy csodalant... Behintették avarral a századok s a lant öblös húrjain az őszi szél dalolt. Meséket mondott el neki a hervadásról, míg a tenger belezsongta örök költészetét s az ájtatos templomharangok csilingelve szóltak le hozzá tornyaikból. A tavasz ráhintette rózsáit s a nyár, pogány szerelmek lázas éjtszakáin végigrezdült a néma húrokon.
    S annyi holt levél alatt, a lant tovább élt és emlékezett... míg aztán egy napon, az abruzzói nagy hegyek közül egy ifjú ember jött ki Pescaraból s kezébe vette a lantot... azt a csábos, szép olasz nyelvet, amelyiknek a királyi dalnok, Dante adott szárnyakat s amelyeken a Petrarcák és Tassok énekeltek... És ez az ifjú ember Gabriele d'Annunzio volt. Az olasz Olymposon Carducci mellé állt s költeményekben, regényekben és drámákban szólaltatta meg zenés lantját. Felkeltette rajta a forró nyári éjtszakák pogány szerelmeit, az abruzzói templomok misztikus haranghangját, a tenger csodás melódiáit; szavakba öntve kicsalta belőle az évezredes latin kultúra hervadó szépségét s az új Itália tavaszi rózsáit És ma már két nyelve van Olaszországnak: a lingua Italiana és a lingua d'Annunziana...
    A haladó világ minden pillanatban teremt a tudomány felfedezéseihez új szavakat. A kémia, az orvostudomány ismeretlen fogalmakat vet a világba s a csillagászat meg a botanika is talál és keresztel mindegyre új virágokat és új csillagokat az ős anyaföld halmain s a vén mennyboltozat mezőiben.
    Minden halad... csak a szerelemben, a teremtő költők birodalmában ne lenne semmi új? S a modern ember, aki olyan másként él és gondolkozik, mint a régi, nem érezne másként, mint barbár ősei évezredek előtt?...
    Ha a poétáktól kérdeznénk meg, úgy mi sem változott, mert hiszen ők még mindíg a régesrégi szavakkal énekelnek.
    Az emberek nem zúgolódnak, megszerették a régi szavakat, mert temérdek nemzedék forgatta őket s akárcsak az aranypénzek, annyi kéz után, ma fényesebbek, mint mikor születtek. Megszokta őket a világ, de azért a megfinomodott érzelmek érzik a szavak hiányát s mikor mindent ki akar mondani az, aki szeret, — hallgatni kénytelen...
    A poéták csak ezt a csendet írják le... Gabriele d'Annunzio szavakat ad neki. Új szavakat adott az új ember érzelmeinek s ez az ő legnagyobb művészete.
    Gazdag, kincses folyó az ő nyelvezete mely átöleli hazájának minden szépségét s aranyfövénnyel keverve dobja felszínre még az iszapot is.
    Gyerek volt még, mikor írni kezdett. Az atyja Toscanába adta, messze az abruzzói tájszólástól, hogy a Dante nyelvét tanulja meg. Kékszemű, szőke kis fiú volt és iskolába járt. A tanárai, mikor elolvasták a tizennégyéves poéta verseit, összenéztek:
    — Ennek a gyereknek virgácsot meg aranyérmet kellene adni!...
    Két év mulva már a második kötete jelent meg. Korán kezdte az életet s tizenhét éves korában megházasodott. Elvette Gallese herceg leányát, Donna Mariát. De nyugtalan művészlelkét nem köthette le a házasság sokáig s mialatt munkáiban új szerelemnek adott életet, új és új szerelmeket élt át maga is.
    A világ lázas kíváncsisággal leste és bírálta az életét és alkotásait, pedig csakis a költészete mindannyiunké, az élete egyedül az övé és azoké, akiket szeretett.
    Gabriele d'Annunzio az emberek között a szellemesen szórakozott szemlélő benyomását kelti. Megesik olykar, hogy heteken és hónapokon át ott van az előkelő világ minden estélyén, aztán egyszerre eltűnik. Elrejtőzik Settignanoban a régi patricius Capponiak hajdani villájában, a Capponcinában, vagy elmegy messze a tenger partjára és soká nem látja őt senki. Dolgozik s a poéta mélyértelmű jelmondata ilyenkor követeli meg adóját.
    D'Annunzio villájának falán, az ajtók felett, kőbevésett babérkoszorúban három aranyba öltözött szó él: Per non dormire... Ez az ő jelmondata! A babérkoszorú nem hagyja aludni s elragadja a költő álmát, hogy véle halhatatlanná tegye költészetét.
    Smaragdos völgyek felett, virágzó magányban áll a kis Capponcina. Magnoliák bólintanak be rácsos ablakán, rózsafák élő fala vezet a kapuig s az olaszos kút körül, mintha valami antik körtáncra fogództak volna össze, lengén irisek hajladoznak. A rácson túl agarak csaholnak...
    Odabenn fehérek a falak, a quattrocento faburkolatú mennyezete alatt. Százados zománcú arany keretekben itt is, ott is megbarnult képek sötétlenek, míg elhagyott kolostorok nehézkes szekrényein, egy rajongó kéz szentségtörő művészettel állított fel pogány szobrokat templomi kincsek között...
    Michelangelo Dávidjának isteni fejét megvilágítja a lemenő nap s az óriás szürke kokandallóból égő tuskók öntik ki lassan fényüket a keleti szőnyegekre.
    Középkori homokórák vak üvegkörtéiben ég a villanyfény. Csupa geniális ötlet az egész ház... Tömjén és virágillat mindenütt s az aranymetszésű régi könyvek és pergamenes foliánsok között opálos veneziai palackok finom nyakából rózsaágak hajolnak ki.
    A nedves fa pattan a tűzben s a hímes brokát szövetekre halk nesszel hullatják le a rózsák fiatal szirmaikat...
    Ebben az utánozhatatlanul szép keretben él Gabriele d'Annunzio s mint egy fejedelmi gavallér, a cinquecento urak művészi pompájával vendégeli meg barátait.
    Általában azoknak a renaissance embereknek a modern utódja ő, akikben az érzelmeknek, szenvedélyeknek és tehetségeknek egész világa megfért...
    Bőkezűen kincseket költ el virágra, illatokra és ékszerekre s a Brummel-szerűen elegáns ember mégis egy ósdi kis ezüst órát hord a zsebében...
    — Az anyámé volt!...
    Tudása és sokoldalúsága meglepő. Egyforma gyönyörrel nyargal órákon át hátaslován s kutat a kis olasz városok penészes könyvtáraiban; egyforma avatottsággal beszél az etrusk vázákról, az abruzzói pásztornép babonás legendáiról, vívókardokról és lovaglócsizmákról, görög kéziratokról és agarairól...
    Halk, behízelgő melódia a hangja s homlokának idegein szemmelláthatóan rezdül, játszik a gondolat.
    A profilja nemes metszésű, akaratos állát hegyesre nyírott kis szakáll nyújtja meg. A haja gyér, az arca sápadt, szemében a teremtő emberek sajátos szomorúsága tükröződik, míg ajkát rejtett gúny rajzolja körül.
    Mindíg finoman szellemes és szereti merész állításaival kétségbeejteni, sőt megbotránkoztatni, azokat, akiknél észrevette, hogy mindenáron a babérkoszorút keresik a fején. Ha aztán ilyenkor súlyos indokolással ellentmondanak neki, nevetni kezd, a gyerekek nevetésével, mely mintmegannyi csengő kis kalapácsütés lerombolja még az ormótlan kővárakat is.
    Gabriele d'Annunzio valóban az „örökszép” szeretője. Művészet az írása, de művészet a beszéde is s mikor az elmúlt ősszel egy estén elmondta nekünk a „La Nave” meséjét, mesteri szavával visszabűvölte Venezia bíborral, arannyal és vérrel itatott dicsőségét.
    D'Annunzio új drámájának címe: „A hajó” s hőse egy hatalmas gálya, melynek büszke neve : „Tuttilmondo” — „Az egész világ”. Ott épül a gálya a színen s Venezia tengerből kikelő nagyságának jelképe... Miként a hajót, úgy a várost is az a nép teremtette, mely a szárazföldről a lagunák kicsiny szigeteire menekült s az emberek és elemek ellen folytatott kettős titáni küzdelemben megedződött arra, hogy Veneziájából uralkodjék a tengerek felett.
    Ez uralom hajnalával aranyozza be d'Annunzio új darabjának költői meséjét. Két ifjú, Marco és Sergio Gratico, győzedelmeskedik az áruló agg tribun, Orso Faledro felett; megvakíttatják és kiirtják véreit. A meggyalázott nemzetségből Orso Faledronak csak két gyermeke marad életben: fia, Giovanni, aki menekülve esküszik bosszút s leánya, a végzetesen szép Basiliola, aki maradva szövi a romlást és kárhozatot ellenségei körül. Odakínálja magát a tribunná lett Marconak, megbűvöli a püspök Sergiot s hazug szerelmével gyilkos gyűlöletet önt egymás ellen, a testvérek vérébe. Marco megöli Sergiot, míg a tömeg a lagunák felől üvöltve hozza meg a hírt, hogy Giovanni Faledro, Narses bizánci hajóival közeleg a város felé.
    Basiliola ellen fordul a féktelen nép gyűlölete s a vészthozó bűbájos leányt oromékességnek odakötözik a harcba induló új hajó orrára.
    De Basiliola felkiált:
    — Én azok közül való vagyok, akik a halált maguk választják. — Eltépi köteleit s az oltár tüzébe rohan, nyitott ajakkal, „mintha fel akarná inni a lángokat”.
    Közben lehullanak a hajó oldaltámaszai s recsegve siklik ki a vizekre a büszke gálya. Útjában a tömeg ordítása kíséri:
    — Cristo regna!... Cristo e San Marco!...
    Rómában most adták elő a „La Navét”. Ott volt a király, az udvar és a nép; ott voltak a világlapok kritikusai s Itália ismét behódolt nagy poétájának.
    ...Fenn a settignanói halmon, a Capponcina magányában pedig, távol a tapsok viharától, csendesen egy új babérág nyílt ki a Per non dormire koszorújában.

Firenze, 1908.

RÖPTÉBEN TOSCANÁN ÉS UMBRIÁN ÁT

A kristálytiszta levegő megmozdult körülöttünk és az automobil, mint egy nagy madár, amelyik összevonta szárnyait és mégis röpül, lágyan, sebesen szállt tova velünk. Négyen voltunk utasok: Don Marino Torlonia, a házigazda, Massari Emma, Fabriago kecses kis hercegnője, a szép, mosolygó d'Orsay grófné és jó magam... fiatalok és vígak mindannyian... A madarak tovább szálltak előlünk az útmenti fákról, a por ezüstös fellegekben hömpölygött mögöttünk, a tenger, Carrara márványcsipkés ormai, Viareggio házsorai elmaradoztak s az újfajta jármű kicsiny világában lázasan sűrítve megéledt a régi idők postakocsijainak a költészete. Nem kőszénfüstös állomások s egyenletes sínpárok szabják meg az utunkat s a pihenésünket, — oda megyünk, ott állunk meg, ahol a kedvünk tartja. A szabadság és függetlenség gondolata, a hűs reggeli levegő megrészegítenek... Különös, ujjongó érzés fog el.
    A falvak, városok, mint álomképek tűnnek tova, a fuvarosok káromkodva vagy nevetve térnek ki előlünk, az asszonyok, gyerkőcök integetve kiáltoznak utánunk. Minden kép egy pillanat... nincs rá idő, hogy az illuziók összeomoljanak... A kútnál egy leány mosolyog reánk, mire elkomolyodik mi már messze járunk s csak mosolygó emlékét visszük magunkkal... A domboldalon harang csendül, bús, utolsó szavát nem halljuk többé... egy kovácslegény dalolva veri műhelyében a vasat... a dal végét nem várjuk be, nem látjuk, hogy kezében fáradtan hanyatlik alá a kalapács. Csupa kezdet, vígság minden s a vég, a szomorúság elől tovaszállunk...
    Az út nagyot kanyarodik, a kies hegyvidék elmarad és feltűnnek Lucca tornyai. A kapu, melynek íve alatt Castruccio Castracani cifra lován annyiszor elvágtatott utat enged nekünk, az ódon San Martino templom elénkbe veti árnyékát, az ezeréves San Frediano tornya felbukik és elmerül a háztetők mögött. Amint visszanézek, a por, fellegei már néma ostromban, mint puskaporfüst, kapaszkodnak fel az annyi vértől barna városfalakra.
    Völgyek, olajligetes halmok foszlanak a semmibe s egyszerre, mint ezüstös kard villanása, csap a szemünk elé az Arno futó vize.
    Vonat süvölt el mellettünk s ablakaiból, akár egy mozgó állatsereglet ketreceiből, szédülve néznek ki az utasok. Errébb, a partfalon egy koldus üldögél és ösztönszerüleg nyújtja felénk a kezét, aztán ő maga is nevetni kezd. Nevet körülöttünk minden s az Elsa-völgy virágai felett, mintha ünnepre készülne a táj, zöld füzérek ringanak a fák között s róluk aranyrojtok... érett szőlőfürtök csüngnek alá. A halmokon ódon városok fészkelnek, a ciprusok mögül apró váracskák tornyai ágaskodnak elő. San-Miniato... Castel Fiorentino, aztán a napfény ragyogásában egy hegyorom a magasba emeli Certaldo festői falait... Boccaccio szülőföldjén járunk. Fenn a kék ég és a vörös tetők alatt ringatták annak a derüs lángésznek első álmait, aki annyi szomorúság után megtanította mosolyogni a XIV. századot. Bölcsője és sírja ez a város, sírhantja pedig az egész certaldói orom, mely felett hamvait szerteszórták.
    Négylovas társaskocsi döcög félre utunkból, egy füstös kis osteria ajtajából utánunk kiáltoznak a fuvarosok:
    — Viszontlátásra, jó emberek!... Viszontlátásra... cseng kedvesen a fülembe s nem érek rá elgondolni, hogy hiszen mi sohasem látjuk többé egymást, mert már völgybe nyílik a hegylánc előttem s mint a középkornak rejtett, elfeledett visszhangja éled meg a távol halmok felett San Gimignano delle belle Torri napfényes látománya. Azt képzelem, a Benozzo Gozzoli valamelyik falfestményének szaladunk neki. Furfangosan kanyargó útjainak egyikén haladunk előre egy város felé, melynek áhitatosan kipingált tornyait aranyzománccal vonták be a századok. Szinte várom, mikor jönnek már elénk a kapukon át a bársonyzekés, karcsú úrfiak s aranyhajú kisasszonyok, imádságos könyvvel merev kis kezükben...
    San Gimignano falai között megállt az idő, fogoly maradt, nem tudott hova menni. A szűk sikátorok s a begyepesedett terecskék a barna tornyok tövében, zavartalanul álmodják középkori álmaikat... A paloták a guelf és ghibellin családok vetélkedéseiről, a Duomo Ghirlandaio s Benozzo Gozzoli napjairól, a városház pedig Firenze hallhatatlan követének, Dantenak jöttéről álmodik.
    Fenn, a magasban déli imáját mondja el ércszavával a harang s benn a Duomo gót ívei alatt tétován kereng az utolsó mise tömjénfüstje... Hihetetlenül szép hajlékot emeltek ennek a sasfészeknek lakói oltáruk fölé. Kincseket rejt magában a székesegyház... Utunkban a Benozzo Gozzoli freskója állít meg. Derüs gimignanói tájkép közepében, megfeszített izmokkal tűri Szent Sebestyén a vértanuságot. Mintha észre sem venné, hogy kétoldalt a bársonyföveges nemes urúak milyen kedvtelve nyilazzák, egy Krisztus arcú pogány isten nyugalmával tekint a templom mélyébe. Ott a szentély melletti homályos kápolnába rejtőzik a Santa Fina emléke. Benedetto da Maiano vetett ágyat oltára alatt, a gimignanói szent leánynak, Ghirlandaio pedig falfestményeivel színezte ki álmait. Ezek a festmények a firenzei aranyműves ecsetjének leggyöngédebb vonásait őrzik, a da Maiano oltára pedig úgy megtéveszti a szemünket, hogy azt hihetnők, nem vésővel és kalapáccsal, de dédelgető művészkezének a cirógatásával formálta ilyen lágyan szépre...
    Még egy perc és válni kell a Duomótól, a Sant' Agostino templomától, a terecskéktől s a tizenhárom viharverte toronytól... Már csak San Gimignano emléke a mienk, aztán az út kanyarulatánál még egyszer, utolszor feltűnik a belle torri-k, városa... Egy felleg takarja el a napot, az aranyfény lefoszlott a falakról s San Gimignano komor és szomorú lett. Olyan szomorúan tekintett alá a völgybe, mint akár egy agg lovag, aki megrozsdásodott vértjét, pajzsát viseli még s hiába várja vissza az elmult csaták korát.
    Az út lejtős lesz. Kétoldalt a hegyek, smaragdszínű hullámjátékukban, habvirágként bástyakoszorús várakat emelnek a kék ég felé. Itt-ott egy-egy toscán villa sárgállik elő a hársfalombok közül, hosszú sorba merev ciprusok vezetnek vasas kapujáig. Aztán egy olajligetes völgytorok leheli felénk illatát, aztán új hegyhullám csap a magasba s mintha valami penészes lovagregénynek romantikus, metszetét sodorná előnkbe a szellő, keményen körvonalazódnak a boltozaton Staggia várának tornyai. Szürke és zord a vár, szürke körülötte a városka s a harcos, bástyás falak, melyeket tétlenségükben gúnyolódva fut be a békés örökzöld... Embert nem látni, csend ül a tornyok felett... rejtélyesen hallgat, minden... Micsoda tájra tévedtünk?... Feledésbe merült emlékek ostromolnak, s egyszerre ráösmerek a városra... Csakugyan a mesék birodalma ez, ahol sok száz, év előtt, a tündérek korában elaludt a király, a várnép s fenn a toronyszobában, rózsák között, orsóval kezében a vár, kisasszonya. Az idő volt az orsó, melyen nem szőnek többé fonalat... mindenki alszik itt s ne keltsük fel őket, mert álmuknál szebbet úgy sem adhatunk nekik. Menjünk halkan tovább és feledjük, hogy milyen nevet adtak az emberek itt Itáliában a Csipkerózsa városának...
    Az út újból emelkedik s mint a gyermekjátékok bűvös lámpáinak ködfátyolképei, templomtornyok, békés monostorok bukkannak fel és merülnek alá a hegyek között. Aztán, miként a mult kővévált délibábja, elénkbe tűnik három barna halom felett Siena jelenése... Ghibellin bástyakoszorúi gőgösen írják bele az égbe történetét. Kincses Duomója hitéről és művészetéről beszél. A paloták, a városház, a Mangia karcsú tornya a nemesek és polgárurak küzdelmeinek a krónikásai, a Sponsae Christi Catherina kicsiny háza pedig egy szép legenda, mely arról a szent polgárleányról regél, ki küszöbén át indult el, hogy Avignonból Rómába vigye vissza Jézus helytartóját, XI. Gergelyt.
    Végig repülünk a városon, az utcagyerekek utánunk szaladnak s a Porta Romana histórikus íve árnyékával hurkot vet előnkbe a fehér útra, mintha tartóztatni akarna.
    ...A táj, mióta Sienát elhagytuk, megváltozott. Nem nyílnak többé utunk mentén bájos völgyek, az erőteljes zöld hegyek fárasztó kopár dombokká silányultak, a patakok medrében, a csenevész olajfák között víz helyett kőtörmelék kanyarog... Toscanából, a pogány művészet földjéről Umbriába, a szentek földjére értünk. Siena a határkő a két világ között s mind a kettő kincseket ajándékozott neki. Művészeit a toscan völgyek áramlata nevelte, szentjeinek feje köré az umbriai napfény formált aureolát... Matteo di Giovanni, Baldassare Peruzzi, Beccafumi s mind között a legnagyobb, a lombard Sodoma, a toscan tavasz színeibe mártották ecsetjüket, Szent Katalin és Szent Bernardino Tolomei pedig az umbriai táj felett merengve tanultak meg imádkozni.
    Szomorú és sivár ez a táj s a krétás halmok, a szerte marcangolt hegyek horpadásaiban lassan emésztő láz lappang. Nehezebb ideát az élet, mint túlnan, a mosolygó, gondtalan Toscanában s tán épp ezért szerették itt jobban az Istent, mint amott...
    Arkádia után Palesztinában utazunk, a galileai földjének tájképei jutnak eszembe. Valóban, Itália szentföldje ez az Umbria, amelyik assisi Szent Ferencnek, tizenkét tanítványának s szűzies Magdolnájának, — Santa Chiarának szülőhazája. Úgylátszik, a nagy vallási érzelmeknek bölcsője csak mostoha, kopár anyaföld lehet...
    Alkonyodóra fordult az idő. Monte Oliveto kolostorát, ahol egykor San Bernardino imádkozott, rég elnyelte a távolság. Chiusi etrusk-falaival, melyek felett tépett, véres szárnyakkal szállt fel a római légiók sasa, utánunk néz a hegyről; lenn a mélyben, a két kékszemű tóra leplet vet éjtszakára a homály, túl rajtunk valahol a sötétben a Trasimeno szunnyad s felküldi hozzánk hűs leheletét. Magasan járunk ismét s hirtelen, mint egy varázsütésre, ódon városka bontakozik ki a szürkületből. Viharverte fala alatt száguldunk előre... A fal pillanatra megszakad... kapu nyílik benne s egy itáliai Shakespeare-dráma színpada tűnik elő. Homályos tér, sötét sikátorok, néhány pislogó lámpa, megbarnult házak erkélye alatt. A hatás tökéletes, csak még a szereplők hiányzanak...
    — Hogy hívják ezt a várost?
    A kapu mellől egy öreg ember kiált utánunk:
    — Citta della Pieve...
    Ennek a nagyszakállú öregnek a félszeg lustasága... egy vízhordó leánynak kerek, áhítatosan együgyű arca felkelti az emlékezetemet... Pietro Vannucci, a Perugino szülővárosa mellett haladtunk el. Aztán leszállt az éj. Az automobil nagy lámpái kigyúlnak s a fehér fényben csak fantasztikus árnyékunk kísér, repül mellettünk az éjben, mint valami óriás chimera. Némán figyeljük az utat mindannyian, szó nem hallatszik többé, csak a gép zúg a csendben. Egy-egy kocsi bukkan fel a fordulóknál s az alvó kocsis álmában rángatja félre lovát, ezüstös éji pillék sodródnak tova a lámpafényben, a kőrakások, mint kengyelfutók nyargalnak mellettünk előre s a fák meginogva az automobil szelében, lombos fejüket csóválva, futnak visszafelé. A sötétség oly nagy, hogy az az érzésem támad, valami végnélküli rengetegben járunk... Fuvarosok jönnek újból... Elsiklunk mellettük, de az utolsó szekérnél kiugrik a lógós szamár a sorból... Zökkenve állunk meg. Előretódulunk valahányan. Üvegcsörömpölés hallatszik s az egyik lámpa lehúnyja szemét. Kábultan, bután lóbálja fejét a szegény szamár. Orra véres egy kicsikét, de meg se nyekken, gazdája pedig alszik tovább.
    Az automobil most már egyetlen szemével mered az éjtszakába s akár egy megvadult Ciklops rohan előre útján... A szomszéd hegyeken hatalmas őrtüzek gyúlnak ki... Királynőjét ünnepli Umbria, holnap van a Boldogasszony napja... Aztán elmaradnak a tüzek s alattunk a táj, mint beláthatatlan fekete tó terül el. Majd egyszerre csillag fénylik a tóban, az északi korona formája s ragyogó csillagképek százai tükröződnek sötét vizében.
    Mikor újból feltekintek, hullámok... apró hegyek kelnek ki a tóból s a közepén egy sziget emelkedik, melynek szintjein fennakadtak és tovább ragyognak a visszatükröződő csillagok... aztán a képzelt csalóka tó eltűnik, a szigetből dacos hegy lesz s felette kibontakozik az éjtszakából a bástyás büszke Perugia.

1904 szeptember.

FRA ANGELICO

A San Marco kolostor udvarát már behinti első aranyával az ősz... telehordja a szellő a firenzei kertek haldokló lombjával. A néptelen folyosó oszlopai között egy pillangó s egy elsárgult falevél kergetődzik ...az élet és a halál játszik egymással.
    Csend van. Az emeleten, az egyik cella parányi ablakán tüzet rak a nap s a kis kertben álmatagon bólintgat a libanoni cédrus. Aztán egyszerre megkondul a templom százados harangja s hangjától felrezzen a mult.
    Egy dominikánus szerzetes emléke éled...
    Vagy ötszáz év előtt, egy tavaszi napon megnyílt odafenn, a fiesolei domb oldalán, a dominikánusok ódon monostorának a kapuja s hosszú menetben elindultak Firenze felé a szerzetesek. Csuklyájukat a fejükre vonták s imádkozva haladtak át a városon. Az emberek összefutottak. A Via Larga-ban tolongás támadt s Cosimo Medici kipillantott palotájának ablakán. Abba az új San Marco kolostorba, amit ő építtetett, költözött át a rend s véle jött egy szelid fráter is, kit Angelico da Fiesolénak hívtak.
    E naptól fogva hosszú éveken át a San Marcoban élt és festett ez a csodálatos szerzetes, kinek művészete, mint a középkornak egy elkésett templomi éneke vegyül bele a XV. század újpogány világába. Körülötte, Firenze falai között, hiába vertek hullámokat a renaissance lázas nagy álmai és vidám orgiái, hiába ünnepelte feltámadását a görögök testimádó művészete, — Fra Angelico, kicsiny cellájában, nem hallotta meg a világ zaját.
    Az assisi Szent Ferenc hite lett festészetté az ő keze alatt s képein kinyíltak újból a „Fiorettik”.
    Kolostorok homályában lett művésszé Fra Angelico s első mesterei a misekönyvek nagy, színes betűibe festett képecskék voltak. A pergamenlapok aranysugaras szentjei s szivárványszárnyú angyalai megejtették a képzeletét s egészen elfelejteni nem tudta őket soha. Valójában, gyöngéd szeretettel megnagyított missale-miniatűrök az ő képei. S ha az ember a San Marco folyosóin végigmegy s egyik cellából a másikba tér, ahol mindenütt nyomot hagyott Fra Angelico ecsetje, úgy hat ez a vándorút, mintha egy óriási mesekönyv lapjai fordulnának el egymásután, telefestve bájos szentképekkel.
    A régi kapu felett egy képen a jó vándor Jézust fogadja gyermekes örömmel két szerzetes, túlnan Szent Péter vértanu int csendet, fenn az emeleten, az egyik cellában Magdolna borul térdre Jézus előtt, míg a szomszédban szelid örömmel koronázza meg a Boldogasszonyt a Megváltó s kinn a folyosóban az angyal üdvözli Máriát. Soha senki sem imádkozta el olyan igaz hittel az Angyali üdvözletet, mint Fra Angelico ezen a képen. Az imádságait festette ő meg, tiszta, ájtatos fohászait, melyek oly alázatosak voltak, mint a mester maga.
    Ha képeit magasztalták, szerényen válaszolta, hogy a Mindenható érdeme. Munkáján sohasem javított, mert meg volt győződve, hogy Isten vezeti a kezét és szentségtörést követne el, ha az Úr akaratát megmásítaná.
    Imádsággal vette kezébe az ecsetet s imádsággal tette le. Ha a megfeszített Krisztust festette, könnyek peregtek le a fájdalomtól arcán s gyakran annyira szenvedett, hogy félbe kellett szakítania a munkát.
    A San Marco kolostor tanácstermében, a golgothai tragédiát, vajjon mennyi gyötrelemmel alkothatta!... A kép közepén Jézus keresztje emelkedik, mellette a két lator, lábánál a szent asszonyok s a vértanuk, akik olyan keservesen zokognak, mint ahogy csak a gyerekek tudnak sírni. Jellemzi Fra Angelicot az a sajátos ártatlanság, hogy a falkép alakjai: Jézus, a jó szentek és asszonyok egytől-egyik szőkék, csak a gonosz lator haja fekete. A mester mindössze e sötét hajszínnel tudta kiemelni az elvetemültséget; éppúgy mint fenn a kolostor egyik cellájában, az Utolsó vacsora képén, melyen júdás aljasságát fekete szentfénnyel tüntette fel.
    Az ő festékesládájában a fekete a gonoszság, a fehér a jóság színe volt. A mennyet aranyszínűnek látta s a poklot tüzes lángözönnek képzelte el, úgy, ahogy még Dante megálmodta, több mint száz évvel azelőtt. Ez a nagy művész, ha a Rosszat kellett megfestenie, valóságos gyerekké lett, aki önmagát ijesztgette a vörösnyelvű, furcsa ördögökkel... Dante középkori képzelete s Giotto középkori művészete ihlette és vezette őt.
    A távlat, az árny és fény, a festett levegő nagymestere Masaccio, kinek képeit épp Fra Angelico napjaiban fedezte fel a Carmine-templom homályában a világ, — csak lendületet és életet adott ecsetjének, mert mint a többi firenzei festő, elment ő is tanulni a híres falképekhez, de azért nem felejtette el önmagát...
    Hiába, nem a renaissance olaszok, de az angyalok voltak az ő honfitársai, nem Itália, de a paradicsom volt az ő hazája... Ezért utolérhetetlen a művészete! Nyoma sincs benne a renaissancenak. Festményeiből megindítóan tiszta hit beszél, egy ájtatos szerzetes hite, aki az ég felé pillanatva ment át az életen s nem látta meg a földet...
    És most még a San Marco is üres, állami múzeummá lett s a szerzetesek kihaltak, elköltöztek innen örökre. A lakatlan cellák ablakai mint megannyi megtört szem, fénytelenül merednek le az udvarba, hol egyedül a holt levél táncol az oszlopok között. A pillangó már eltűnt... Az életnél ismét tovább bírta hát a játékot a halál.

NÁPOLYBAN MEGHALT A TAVASZ

Jajszót és hamut visz magával a szellő Itáliában...
    A Vezuv munkához látott s egy szörnyű éjjelen megölte Nápolyban a tavaszt.
    Mintha láthatatlan erők bárddal hasogatnák a hegy testét, fájdalmában üvöltve tombol a fékevesztett óriás, míg izzó vére ömlik a sebekből. A Vezuv vértengere elborítja a bortermő tőkéket, falvakat, községeket, aztán feketén alszik meg s a százados gesztenyefák halotti fáklyák gyanánt égnek a lávamezők felett.
    Mint kétezer év előtt, — Pompeji végóráit élik át a Vezuv lejtőin Boscotrecase, Resine, Torre del Greco és Annunziata. És az antik Stabie lávasírja fölé épült új Stabia, most másodszor készül a tűzhalálra.
    Boscotrecase lakosai kivitték templomukból Santa Anna szobrát s a közelgő lávafolyó elé állították, hogy csodát tegyen s feltartóztassa útjában a pusztulást... Torre del Grecoban félreverték a harangokat... Most elhagyottan áll a tűzhullámok között a szent szobor, a harangokat egyedül az orkán rázza s hatvanezer földönfutó vad kavarodásban menekül... A Vezuv pedig csak ontja magából szakadatlanul a lávafolyókat, forró vízcseppek, izzó iszap, tüzes kövecsek omlanak alá az égből s kopogva verdesik az elhagyatott házak tetőzetét. És ezalatt a hamu, mint fekete hóhullás, nesztelenül borít szemfedőt a campaniai paradicsomra.
    Nápolyban arasznyi hamu lepi el az utcákat s az emberek jajveszékelve, vakon támolyognak a forró förgetegben, míg talpuk alatt meg-meginog, baljóslatúan dübörög a föld.
    Aztán egyszerre, az alkony óráiban, rémes ordítás zúg fel... Valahol beomlott egy templom. Reggel velőtfagyasztó visszhangja kél a vészkiáltásnak... A hamu súlya alatt összedűlt a Monte Olivetto negyed hatalmas vásárcsarnoka.
    Zsufolásig tömve volt emberrel. A vasszerkezet fülsiketítő robajjal omlott össze, maga alá temetve százakat. Asszonyok, férfiak, gyerekek, mint a rémület őrültjei, állatias bőgéssel menekültek a pusztulás színhelyéről s mögöttük, a romok közül, felsírt a haldoklók nyögése...
    Az utász-szekerek, melyeket Róma az élők mentésére küldött, most halottakat szállítanak s végnélküli gyászmenet halad át a síró városon. Hiába harangoznak delet, olyan sötét a világ, mintha éjfél lenne, pedig az utcákban égnek a villanylámpák, de csak sejtelem a fényük, a hulló hamu gyászfátyollal vonta be valamennyit a nagy temetésre.
    Aztán a San Gennaro temploma elé rohan a nép. Bedönti a kaput s négy izmos legény vállára emeli a Santo-t... Megindul a körmenet, az aostai herceg levett kalappal vegyül az emberáradatba, mely csodát vár védszentjétől. És a nap csakugyan kisüt egy pillanatra. — „Eviva il Santo... Eviva San Gennaro” — üvöltik lelkesen, míg a templom kövezetén fetrengve imádkozik ezernyi ember s a Szent kincstárában vakmerőn rabol az éhes csőcselék...
    A körmenet bejárta Nápoly utcáit, a nyögés, az ordítás elfúl a fojtó, bűzös légben s az iszonyat csendje lepi meg a kerekföld legkacagóbb, legvígabb városát... Tegnap mosolyt és virágot árult itt mindenki... ma eltorzultak az arcok, virág pedig nem terem a hamu között... Nápolyban meghalt a tavasz.
    A nép a tűzfénytol világos éjjeleken rettegve várja a virradatot s a sötét, vigasztalan nappalon át, borzadva néz az éjtszaka elé. Az idegenek fejvesztve menekülnek Nápolyból, minden pillanat új vészhírt hoz, a rémület leírhatatlan.
    A szemtanuk hírei úgy hangzanak, mintha az ifjabb Plinius levelét olvasnánk Pompeji végóráiról.
    Torre del Greco világítótornyának őre, hamulepte eukaliptosok és pineák közül, a Faro erkélyéről leste meg a Vezuv munkáját s egyszerű szóval beszéli el, mint adta meg a tűzhegy elkövetkező rombolásának vészjelét.
    A hegy már hetek óta nyugtalankodott. 4-én, szerdán elborult az ég s csütörtökön, a nápolyi lóversenyen már olyan nagy por, annyi hamu kerengett a légben, hogy mindenki szemüveggel járt a versenypályán s a szép asszonyok csipkés fehér ruhája, mikor hazatértek, olyan szürke volt, mint a felleges ég. A Vezuv eltűnt a füstrengetegben s azok, akik már átéltek egy-egy nagyobb kitörést, rosszat jövendöltek.
    Éjjelre aztán, mint egy rémes látomány vált le a sötét háttérről a Vezuv piramisa. Lángoszlopok gyujtották meg a boltozatot s tömérdek égő sebből vérzett az óriás.
    — „De a rombolás 9-én éjjel érte el tetőfokát,” — mondja a világítótorony őre — „a főtölcsér hatalmas, izzó sziklákat vetett ki s olyan dübörgés hallatszott a magasból, mintha száz ágyú dörögne és rázná szakadatlanul a földet... Keleten, Camaldoli és Boscotrecase felett lángokban állt az ég. Minden pillanatban megnyílt a hegy oldala s hömpölygő lávafolyók rohantak le a völgyekbe Torre Annunziata és Boscotrecase felé. Aztán megreszketett a mindenség s a hegy, mintha egész csúcsát a magasba lökte volna, egyszerre kisebbnek látszott és szédítő távolságban, a lángözön felett, tűzkorona kerengett az égen, mely aranyeső képében hullani kezdett lefelé a földre... Nem tudtam, gyönyörködjem, vagy rettegjek-e...”
    Egy lávafolyó Torre del Greco felé vette útját. Kidöntötte a fákat, s mint megannyi égő szalmaszálat sodorta az olajligeteket tűzhullámaiban. Sistergő robbanások hallatszottak, ahogy a láva megölte az apró forrásokat s a ciszternák vizét.
    — „Jön a láva, jön a láva!” — sírt fel a vészkiáltás s a lakosság a kivilágított templomokba rohant. Az oltár körül jajongva zúgtak fel a szent himnuszok, a börtönökben vad szitkokkal rázták ablakuk rácsait a rabok. Aztán egyszerre megingott a föld, repedezni kezdtek a falak s ember, állat a szabadba menekült. Hosszú kocsisor vitte a szegény nép nyomorúságos kolduskincseit, vitte a betegeket, az aggokat a hamuförgetegen át s a gyászos menet útját, mint óriás szövétnek világította be a Vezuv, meggyujtva maga felett a boltozatot...
    Elégett a nápolyi ég azúr mennyezete s a tűzvész perjéje hull, egyre hull a magasból, hamuval fedve be a partokat. Titáni erők siralmas csatatere a campaniai paradicsom s a tajtékzó tenger mentén valami ravatalon hever... Nápolyban meghalt a tavasz...

1906 április.

VÁROSOK A RAVATALON

A szívben megáll a vér és iszonyodva hátrál a képzelet az itáliai rémhírek valósága elől. Odalenn a kékvizű tengerek alatt, láthatatlan, rejtelmes erők mozgátták meg a mélységeket. A föld megingott, a tenger kicsapott medréből és egy romboló halálhullámban üvöltve, sikongva, hörögve nyargalt el az Élet felett.
    Messina és Reggio testvérpartjai csendesen aludtak a délvidéki, langyos téli éjtszakában és lenn a tengerszorosban, vélük aludtak a mesévé szelídült mithikus szörnyek: Scylla és Charybdis, a zátonyos szirt, a kerengő örvény. Az Aetna égbenyúló piramisa felett úgy ígérte az eljövendő hajnal, hogy derűs lesz és a békésen lélekző városban a halálnak egyedüli kis birodalma, pálmafák alatt, a híres szép temető volt, a lankás, örökzöld messinai oldalon.
    Egy pillanat. A föld megroppant és ordítva ébredt fel százezernyi nép, hogy öntudatosan érezze a halál iszonyatát, mely birodalmává tette az egész tájat. Az utcák, a terek hullámot vertek, mint ringó mocsár szállt és emelkedett a föld, a falak inogva repedeztek, a templomok homlokzata megnyílt, tetők, tornyok, erkélyek zuhantak halomba és szörnyű robajjal dűlt össze a város. Munkás lakosai, mint csonka, nyöszörgő férgek vergődtek a romok között. Az utcákban vérző, tébolyodott menekülők tiportak el egymás fölött. Az élők hívón, holtak nevét kiáltozták... a haldoklók csak holtakat mentettek a törmelék alól és az iszonyat ezer kínja, lázadó szitkaival, hörgő imádságával belevegyült a tenger zúgásába, mely mennydörögve hátrált medrében. Messze a partoktól dermedten állt meg a víztömeg, mintha erőt akart volna gyüjteni, aztán ágaskodva, fékevesztetten rohant neki a város romhalmazának. Egyszerre kialudtak a lámpák, a révben elsüllyedtek a világítótornyok és a vaksötét utcákon csaholó hullámok nyargaltak végig. Bugyborékolva zudultak be a falak résein, magukkal sodortak mindent amit elértek, elsöpörtek mindent ami még lábon állt: megfojtották a haldokló életet.
    Mire a fekete ár martalékával visszahömpölygött zaklatott medrébe, Messina romjai között hideg iszappal volt elkeverve a meleg emberi vér. Kinn a tengeren pedig, tört hajók roncsai között a gazdag partvidék vagyonát hánytorgatta a víz, fuldokló aggastyánok és sikító gyermekek körül, akikkel egyszerre merült el a tegnap emléke, a holnap reménysége.
    A föld még mindíg nem nyughatott, új meg új lökések rázták meg és a vizekről felszálló ködben minden olyan kifürkészhetetlen, olyan sötét volt, mintha soha sem tudna többé reggel lenni... Egy velőtfagyasztó robbanással aztán mégis megvirradt: az éjtszaka közepében tűzhajnal derengett nyugaton. Az omladó falak gerendái kigyúltak és mint halotti fáklyák lobogtak Messina felett. Lángjuk világában életet menteni bátor tengerészek hatoltak a romok közé, míg a börtönök elszabadult csőcseléke fosztogatva pusztított, rabolt és ölt a pusztulásban.
    A sziciliai tenger letarolt mentén halálhörgés hallatszott véges-végig és mint szörnyű visszhang felelt a túlsó calabriai part. Reggiót álmában fojtották meg a víz és a föld hullámai. Villa San Giovanni, Bagnara Palmi és a többi apró sziklavárosok mind összedűltek a tragikus tengerszoros mentén, melynek mélyében az Aetna és a távol Vezuv összefutó tűzgyökerei megéledtek, kihajtottak azon a balvégzetű, gyászos éjjelen. Scylla szirtje és rajta a kis halászfalu eltűnt örökre. Charybdis örvényének nyoma veszett, a dacos vén Faronak nem maradt lábon egyetlen köve. Megváltozott a tenger medre, megváltozott a két part, felettük hosszú sorban városok hevertek a ravatalon és a virradat nem ismert rá többé Itália istenáldotta szép paradicsomára.
    A sistergő tűz, a reszkető föld, a háborgó vizek, a gyilkos levegő szövetkezett a dölyfös Porszem ellen, aki a természet urának meri nevezni önmagát. A négy őselem soha nem látott titáni harcba indult, hogy elsöpörje az embert és alkotását.
    Hasonló pusztulás nyomát hiába keresi az emlékezés a história ködében. Városok, nemzetek tűntek el, háború, döghalál, földrengés és a vizek haragja temérdek alkotást söpört a semmibe, de a föld életében egy ugyanaz a pillanat ennyi halottat nem hagyott maga mögött soha. Százezreket aratott le a nagy halál, mely Messinát és Reggiót, mint egykor Pompejit és Herculanumot testvérekké avatta az örökkévalóságig. Balvégzetük megpecsételte sorsukat. Felettük immár varjak károgó, fekete felhői kerengnek, romjaik között temetetlen hullák, partjaikon éhező, félmeztelen, didergő koldusok, míg kinn a tengeren, sebesült földönfutók terhe alatt, nehezen szelik a gyászos hajók a háborgó vizet...
    A tenger, mely felágaskodott medrében, visszatért szirtei közé, de romboló emléke egy óriási könnyben végiggördül egész Itálián. A szél, mely üvöltve bőgött a vészes éjtszakán, elcsittult azóta és zúgását csak egy fájó, nagy sóhajtás éli túl. Az égőm városromok lángja kialudt, de füstjük elhúzódott a vizek felett és fekete fátyollal vonta be az olasz földet, melyen koldusok, haldoklók és őrültek között egy végnélküli temetés halad.
    A világ megrendülten néz a messzeségbe, míg keze önkénytelenül találja meg azt a nagy, emberi mozdulatot, amelyik segít, enyhít és támogat. Itt a Duna partján melegebben csordul a könny, mint másutt. A közös szenvedés emléke jobban összefűzi a nemzetek, szívét, mint a fegyverek szövetsége. Mi testvért siratunk, egykori balsorsunk testvérét. A magyar nem felejt, él mindnyájunk lelkében az a tudat, hogy Itália hontalan nagyjainknak második hazát adott és hajlékot nagy hajléktalanjainknak. Segítsünk hát egyengetni azt a romokkal elborított utat, mely majd visszavezeti szűkebb hazájukba a kicsiny, a névtelen hontalanokat, segítsünk hajlékot emelni a kicsiny hajléktalanoknak.
    Áldozzon mindenki, amennyit áldozhat és ha részvétünk adója számbelileg netán kisebb lenne a dús nyugat népeinek adójánál, Itália hálásan fogja venni, mert tudja jól, hogy a gazdagok adnak, a szegény pedig megosztja azt, amije van.

1908.

NÜRNBERG

Lassú, ballagó lépéssel indultam el Nürnberg tekervényes utcáin. A Frauentor boltozott, szürke kőíve alatt elhaladva, a bástyákon és sáncokon belül, mintha egy külön világba jutottam volna, ahol régesrégen megálltak az órák.
    Túl a Pegnitz vizén vörösek voltak a feudális norimbergi vár tetői. Mögöttük aranyból volt az ég, szinte olyan, mint a Krisztus-arcú mester képein.
    Lenn a városban már alkonyodott, a tereken csobogó kis érckutak elfeketültek, medencéjük vizéről elapadt a napfény s a Szent Lorenz-templom gótikus tornyai lassan belevesztek a homályba.
    És amint mentem — nem tudom miért — akaratlanul is úgy léptem, mintha alvó ember mellett vinne el az utam... Mert igazában azt éreztem, hogy alszik valami ebben a városban, valami hatalmasan nagy, ami láthatatlanul, ismeretlenül is tiszteletet kíván.
    A zeg-zugos sikátorokból elhagyatott szűk utcába értem. A lámpák még nem égtek, egy árva lelket sem láttam sehol. A szemközti ház nyitott ablakából dalolás hallatszott:

        Weh dir Unglück,
        Wie hast du mich so schwer verwundt!


    ...Egy régi dal, a szegény jámbor mesterdalnoknak, Hans Sachsnak az éneke, amelyben megdobbant a hajdani Nürnberg szíve.
    Az egyik ódon ház kapuja halkan megnyílt s kis vaslámpával a kezében, hosszúhajú, bársonyzekés patricius lépett a szabadba. Azután itt is, ott is felbukkant egy-egy feketeköpenyes, csodálatos alak, amint hasogatott saruiban, védelemre készen, kardja markolatját szorongatva, nesztelenül haladt végig a sikátoron.
    A házak ablakai mögött halvány mécsvilágnál összebúvó, gyolcskendős asszonyfejeket láttam s olykor úgy rémlett, mintha rokkájuk pergő dorombolását is hallanám.
    A szemközti cipészműhelyből bozontosfejű, nagy szakállas, borkötényes munkásember lépett elő s a fal mellé húzódva osont le az utcán... Mások jöttek, Hans Sachshoz hasonló, egyszerű emberek, Nürnberg halhatatlanjai. Vischer Péter, a komor Krafft Ádám és derűs kortársa Stoss Veit és Behaim nehéz kardját emelve, talpig páncélban, sisakosan álmodozva az óceánon túli világról... Jöttek sorra mind, ismerős és ismeretlen árnyak. És közöttük hosszú, prémes köpönyegében, finom átszellemült arcával a magyar vérből való, aki egy fejjel volt magasabb a többinél.
    Dürer Albert...
    És én, amint ott a Hans Sachs házával szemközt, a sötét utcában álltam, nem arra néztem, amerre az ő útjuk vezetett: a halhatatlanság távlatába, hanem visszapillantottam a bizonytalan nürnbergi homályba, oda, ahonnét előtűntek.
    Kicsiny és sötét a város, csak a vár bástyáin égnek örömtüzek, mintha császárt várnának odafenn. Barnán kanyarog a hegyoldalban az út, cifra menet halad fel rajta. Az út mentén szegény jámbor nép térdel. Kik járnak ott? Császárok vonulnak gőgös pompában s a beomlott évszázadokból csak a koronák csillannak elő. Földig görnyednek a népek, mintha tulajdon maga a mindenható Isten lépdelne közöttük.
    Legelsőnek egy emberpár megy az úton, homlokuk körül aureola világít. Lassan, szelíden haladnak Henrik és Kunigunda. A várudvarban a mondák homálya dereng. Ebben a homályban ülteti el fehér kezével, maga Szent Kunigunda, a legendás „császárhársat”...
    És lombosodik a fa. Lenn a kanyargó úton mind,egyre jönnek a császárok: a Henrikek. Közöttük a harmadik e néven egész udvartartásával vonul be Nourenbercbe s kevélyen pillant le arra dél felé, ahol öt pápa sorsát döntötte el.
    Az utolsó frank király mögött keresztes vitézek áradata sodorja előre az óriás germán hőst, az első Hohenstaufent. Kezének intésére az elmúlt harcok rombolásaiból felépül Nürnberg, hogy befogadja a császárt hatalmas hűbéres uraival az első országgyűlésre. A hódító Barbarossa kitolja a vár falait. Jön sváb Fülöp daloló lantosaival és a poétacsászár: II. Frigyes, aki Nürnberg legelső kiváltságlevelét hozza.
    Ki tudja hányan jönnek, nagyon messze vannak... Már a bajor Lajos fején ragyog a régi gót királyok koronája és e korona fénye rávetődik a város tornyaira is. De mikor a császár a fürstenfeldi erdő zöld homályában elbukik, kialszik a fény. A vigasztalanná lett sötétben talpra ugrik az elnyomott polgárság s a bosszú dühével rohan a nemesekre.
    Fenn a városházban a feketeruhás tanácsurak kérlelhetetlenül élnek a Lajos császártól nyert jogokkal. A sötét boltozatok alatt a kínzókamra, a szomorú börtönök megtelnek áldozatokkal. Vértől piros a Pegnitz vize s a félelmes partmenti torony lakosának, a legendás nürnbergi hóhérnak mind több dolga akad. Elhervad az arcokon a mosolygás s az anyák remegve súgják gyermekeiknek, hogy ha a Szent Sebaldus előtt visz el az útjuk, imádkozzanak egy Miatyánkot, de ha a városháza előtt járnak, mondjanak két Miatyánkot az Úr nevében.
    IV. Károly újból térdre parancsolja a polgárságot, az eléje járuló nemeseknek pedig aranyos bullát ad és elrendeli, hogy ezentúl a római birodalom császára minden eljövendő korokban Nürnberg falai között tartsa meg az első országgyulést.
    A leigázott polgárság bástyákba építi bele lázadását. Négy csodálatos kerek torony nő ki a földből, melyek, mint lábon maradt sisakos őrszemek virrasztanak még ma is a város felett. Az egyik torony tövén aztán, egy májusi reggelen megszületik a Krisztus-arcú mester. A kanyargó hegyi úton elvonul Miksa császár, az utolsó lovag...
    Dürer Albert szerényen ül az út mentén és festeget. Benn a Szent Sebaldus-templom kicsiny kórusán megírja a császár nevében Melehior Pfinzing a Teuerdankot és fenn a várban, egy Hohenzollern, Nürnberg grófja, térdet hajtva fogadja a Habsburg császárt...
    Hatalmas árnyék jelenik meg ekkor a római birodalomban, egy árnyék, mely testet ölt a feketekabátos wittenbergi tanár új hitének képében. Hiába a nürnbergi vallásbéke, hiába küzd a reformáció ellen nagyon katolikus őfensége V. Károly, mert a lángok, melyek elemésztették X. Leó pápai bulláját, a hamu, amely lehullott Luther lábához, szimbolummá lett... Láng és hamu és sok kiontott vér jelöli az új tanok útját, melyek hirtelen meghódítják a germán népeket. De hiszen illett is hozzájuk ez az önmagukból önmaguknak teremtett szigorú, egyszerű vallás; illett hozzájuk, mert lelkületükben protestánsok voltak ők már Luther előtt is.
    Nürnberg is könnyen meghódol az új tanoknak. A város piacán Melanchton szónokol s Hans Sachs elénekli „Wittenbergische Nachtigall”-ját... A harcok után békesség és jólét üt tanyát a Pegnitz-parton. A várgrófok már eltűntek és uralmukat átveszik a nürnbergi mesterek...
    A várhegy oldalán, fenn az úton, amelyen harminc császárral vonult el a világtörténelem, kigyúlnak az utcalámpák. Mellettem kocsik futnak... Valahol villamos csörömpöl és a zajban hirtelen kialszik az, ami a Hans Sachs dalától felébredt a csendben...

* * *

    Reggel volt. Alig járt ember az utcákon s én a Frauentorban nem láttam többé azt a titokzatos kaput, amelyen át belevisz az út a multba. Mikor az ódon kis Mártha-templomhoz értünk, már a modern ember kíváncsiságával léptem át a lekoptatott küszöböt, amelyen a vándorló évszázadok hagyták lábuk nyomát.
    A kápolna szép régi ablaküvegjein fiatal színekben játszott a napsugár s fényfoltjai, mint megannyi tarka pillangó, reszketve himbálództak a szürke kövezeten.
    Az első padban lehajtott fejjel néhány ájtatoskodó imádkozott. Megsajnáltam őket. Valamikor Nürnbergben minden templom az ő vallásuk otthona volt és ma, a Mártha és Mária-templomokat kivéve, valamennyi protestáns. Szinte vigasztalólag mondotta ebből az alkalomból egy jó nürnbergi, hogy „majd kapnak a katolikusok egy új templomot, valahol a külvárosban”.
    Megálltam a gótikus ívek alatt. Itt tartották egykor régen, szent vasárnapokon, a mesterdalnokok énekiskolájukat s tán itt, e falak között csendült fel az ifjú Hans Sachsnak a legelső éneke, melynek elhaló hangja minden idők legnagyobb német poétáját ihlette meg... Mert szerette a költőóriás a nürnbergi mesterdalnokos és kisebb verseit gyakran írta a „Sachs versmérték” szerint, sőt Faustjának formája is ebből a talajból nőtt ki.
    Goethe „Hans Sachsens poetische Sendung”-ja jutott az eszembe... Ich habe dich auserlesen...
    A Szent Lorenz-templom árnyékában még aludni látszottak az ódon házak. Csend volt, csak a Tugendbrunnen szűzei ontották csobogó zajjal mellükből a vizet s egy öreg koldus mormolta a kapu alatt reggeli imáját.
    A XIII. század tavaszán épült ez a templom, akkor, mikor a katolicizmus valódi fenségében hozta el az ő virágait a földnek. Ekkor vetette el a vallásos művészet csodálatos magvát a Pegnitz partján, amely magból idővel lombját sosem hullató tölgyerdő lett, — a gótikának egyik legszebb temploma.
    Mint egy kővé változott erdő tornyosodott fejem felett a katedrális s összefonódó gallyai között szelíden szállt le a napvilág. Komoly és mégis gyermekesen jámbor áhítattal imádkoztak körülöttem a Dürer és Wohlgemuth aranyhátterű szentjei. Az egyik oszlop tövéből, mint kecses fehér liliom, nyúlt a magasba Krafft Ádám szentségtartója. Három térdelő férfi emeli vállán a fehér kőből faragott gótikus tornyot s e férfiak egyike maga a mester, akinek energikus, durva fejét babérral koszorúzzák meg a hálás nürnbergiek.
    Ő volt az első a németek között, aki az akkor annyira általános fafaragások helyett a kőszobrászatot művelte igaz tehetséggel. Erről különben első nagyobb munkája, a híres hét Stáció is tanuskodik, melyeket egy különös ember, Kötzel Márton rendelt meg s állíttatott fel házától a temetőig vezető úton. A jámbor polgár, mint igaz keresztény, Palesztínába zarándokolt, hogy pontosan megszámlálja a lépéseket, melyek a Golgotát Pilátus házától elválasztották. Visszatérvén Nürnbergbe, elveszítette méreteit. De nem csüggedt, megtette újra a Szentföldre az utat s csak ezután bízta meg Krafftot a munka elkészítésével. Ez jellemző a kicsinyes, de kitartó, áhítatos hitű középkori germánra s azokra az erényes polgárokra, kik a megbízhatóságot és pontosságot fölébe helyezték a művészetnek... Lépéseket számlálni és ezzel késleltetni egy művészi alkotás létrejöttét, erre már igazán csak az alapos német képes.
    A kőfaragás nürnbergi mesterének szentségtartójárói feltévedt a szemem a fafaragás nagy mesterének, a garázda, megbélyegzett Stoss Veitnek óriás faragványára: az Angyali üdvözletre, mely Vischer Péter vascsillárjának a közelében függ le a Szent Lorenz-templom mennyezetéről.
    Lehet, rosszul ítélem meg ezt a nagyhírű faragványt, de engem esetlen formájában egy óriás mézeskalácsra emlékeztetett s alakjai kusza, nehézkes ruháikban, a kései gótika minden hibáit beledobálták a szemembe. Veit Stossnak egyéb alkotásai arra engednek következtetni, hogy az Angyali üdvözletet talán inkább műhelye mesterlegényei faragták, mint ő maga. Utolérhetetlen faragásai bizonyítják ezt a feltevésemet: a Mária megkoronáztatása, egy Boldogasszony szobor a Mária-templomban s végül legnagyszerűbb, fában kifaragott gondolata, a Rózsafűzér, melyet a Germán-múzeumban láttam, ahol a soká neki tulajdonított világhírű nürnbergi Madonnát is őrzik.
    A Germán-múzeum egy hajdani karthausi kolostor. Dél volt, nem járt ott senki. Mennyi kicsiny cella, homályos folyosó! És a gótikus kápolnában primitív faszobrok és régi zászlók között áll a germán nép egyik legszebb szobra : a nürnbergi Madonna.
    Ekkor eszméltem rá, hogy mióta Nürnbergben voltam, mindíg őt kerestem...
    Az arca német, olyan, mint amilyen az elokelő patricius asszonyoké lehetett a XV-ik században. Fínom álla, az akkori divat szerint kendővel van felkötve, ruhája hosszú s eltakarja lábait. Két szép keze melle felett fonódik egybe. Elnézem ezeket a szent kezeket, melyeket egy messze naiv kor szegény művésze kulcsolt imára és érzem, hogy ez a szobor megy, megy az évszázadok felett, megy és mindíg imádkozik.
    A nap valahogyan beszűrődött a szürke, szinte ködösnek látszó kápolnába s halvány foltokban szállt le a Szent Szűz kicsiny fejére. A derengő napfény ellágyította a komoly, áhítatos arcot s ekkor egyszerre eszembe jutott egy délvidéki, távol sziget Boldogasszony szobra, melyet ugyancsak egy augusztusi napnak a fényében láttam az Adria partján: eszembe jutott a lussini Madonna. Nem tudom miért emlékeztem meg róla, hiszen olyan más az, de talán éppen, mert olyan különböző a két Istenanyja, ezért hasonlítottam össze őket.
    Salviati, sokkal későbbi lussini Madonnáját fehér márványba véste, — a nürnbergi Madonnát barna fából faragta mestere; az pompázón derűs renaissance templomba való, ahol a dél bálványozza Istenét, ez egy borongóan fenséges gótikus katedrálba, ahol az északi ember imádja az Urat.
    Mert a sötét Madonna a komoly hitnek sugallata, nagyon tiszta, fájdalmas és ünnepélyes. Szemében az örök szűziesség hívő tekintete, alakja sejteti, hogy anya volt... a jézus édesanyja. A délvidéki márványszobor hiába tartja kicsiny fiát ölelésre szánt karjain, merészen szép fejét hiába fogja körül aranyos szentfény, mégis emberi ő, karcsú alakja a halandók boldogságára van teremtve s lengő fehér ruhái alatt megsejtjük az asszonyt.
    És a két Madonna e percben szimbolummá lett előttem, az észak és a dél szimbolumává.
    Minden népnek, sőt minden embernek az istenfogalma olyan, mint ő maga.
    A nürnbergi Madonna német és mert szigorú, erkölcsös volt a nép, nehézkes és naiv a művész, Istene is olyan. Délen, a meleg napfényben könnyebb volt az élet, könnyebb a bűn, szabadabb az asszony szerelme s ez meglátszik a vallási és művészeti megnyilatkozásokon. Aminő egy kornak, egy fajnak az asszonya, olyan a Mária-ábrázolása is. A XV. századbeli német asszony erényes, a bűn nem férkőzhet a közelébe s mivel ő a mintája a Szentanya képének, az is tiszta és hozzá hasonló. A cinquecento asszony örül az életnek. Könnyed, derűs és mégis fenséges; így hát a Mária-szimbolum is olyan, nem komor, szenvedő anya, inkább elbűvölő, megtért Magdolna.
    Még akkor is az észak szép Madonnájára gondoltam, mikor sokkal később a Dürer-ház elé értem. A Dürer anyja... Ő is olyan asszonykendőt viselt a fején, mint a nürnbergi Madonna. És ő is úgy kulcsolta össze a két kezét, mikor nemértőn, féltőn az ő Krisztusarcú fiáért imádkozott, ott fenn az öreg barna ház valamelyik kicsiny kamrájában. Keskeny falépcső visz fel az emeletre. Feltárták az ájtót s egy lépéssel benn voltam a szobában...
    Meg kellett szoknom a félhomályt. A kicsiny ablakok ólomkarikás üvegjein át csak gyér világosság szűrődött az alacsony kamrába.
    Hát itt dolgozott volna Dürer Albert, itt, ezen a helyen? És ekkor egyszerre megtaláltam a nürnbergi festőiskola kapujának a kulcsát, feleletet kaptam sok néma kérdésemre. Megsejtettem Dürert... Mert hiszen míg a mester délvidéki kortársai nagy, napsütötte márványpalotákban, szellős loggiákról messze távlatokat láttak és meztelen modellek után élni vágyó, szép, szerelmes embereket festettek, addig Dürer az ő szomorú faburkolatú szobájában, ahová csak meghalni tér be egy-egy napsugár, kicsinyes, mindennapi gondok között, nehézkes, puritán polgárokat festett képein... Megértettem, hogy mikor az anatómista Verrocchio, Luca Signorelli és Leonardo da Vinci, majd Bonifazio Veronese s a firenzei titán és az urbinói ifjú a mélyen kék olasz ég alatt pogányokká lettek, akkor Dürer genieje a magas falak közé zárt kis német világban, a Szent Lorenz tövén tovább álmodta a gótika álmait.
    De hiszen későbben nyílnak fenn a Pegnitz partján a mezők virágai, későbben hoz gyümölcsöt a fa, mint odalenn Firenze vidékein — így későbben fejlődött az ember és a művészet is. Dürer egy nagy lépéssel járt a XV. század délvidéki művészei mögött, ő még nem találta meg a katolikus hit templomai alatt az antik világ rombadöntött szép szobrait s keresztet vetve, szemérmesen fordult el a nuditástól. Máriái és szentjei, amint arany hátterű képeikről tágranyitott szemmel néznek le ránk, egy mélyhitű aszkéta kornak a vallomásai, amely bojtölt, imádkozott, amely nem mert még az életnek örülni.
    Az ablakhoz léptem. Unalmában a nagy íves városkapu a vár felé ásított s az utca néptelen volt a híres Bratwurstglöckla tájékán. Ennek a legeslegrégibb kis korcsmának a harangja felhallatszott hajdanában mesterünk házáig. És ilyenkor alkonyattal azután sietve indult el Dürer a korcsmába, hol barátaival, ismerőseivel találkozott. Ez volt legkedvesebb szórakozása. Oda jártak rajta kívül Hans Sachs, Vischer, Krafft Ádám, Stoss Veit, Jamnitzer és mind a többiek.
    Még ma is változatlanul áll a Móric-kápolna mellett a kis Bratwurstglöckla, tetőjén a haranggal, konyhájában a nyitott tűzhellyel, mint egykor a XV. században.
    ...Már lefele hajlott a nap az égen, mikor a vár bástyáiról lenéztem a városra.
    A barnán vörös tetők közül a Pegnitz két partján, Nürnberg védszentjeinek, Szent Lőrinc és Szent Sebaldus templomának tornyai ágaskodnak fel. A kis érckutak vízmedencéi, mint odavetett tükördarabok csillannak meg a tereken. A hóhértorony rémületes formája a folyóban tükröződik, arra beljebb megvillan a nassaui ház ólomkarikás ablakain a napsugár. Az Egydien-templom közelében még jól látszik a renaissance stílusú Peller-ház. Karcsú oszlopai olyanok, mintha délről északra plántált szép, fázós virágok lennének. Valamikor régen Mátyás császár hitestársa, hogy saját szavaival éljek, nem akart ott megszállni, mert: „a sok Schnitzelwerk ellenszenves” volt neki.
    Tovább siklik a tekintetem a gótikus város felett, melynek közepén egy másik renaissance épület áll, a XVII. századbeli városház. A hajdani borzalmas városház helyén emelték s amattól, mint örökséget vette át a hirhedt „sötét börtönt”: a Lochgefängnist, a föld alatti alagutat s azt a kínzókamrát, melyről még a gyermekmesék világában hallottam.
    Ennek a kínzókamrának az idegrázó szerszámai ma a vár ötszögletű tornyában vannak összegyüjtve. Hallgatag iszonyattal bámultam meg őket. Legelsőbb az előtt a hatalmas kalitka előtt álltam meg, melybe a jó nürnbergi pékeket helyezték volt hajdan, ha kicsiny pereceket sütöttek — s mártogatták meg ilymódon a Pegnitz vizében, persze gondoskodván róla, hogy valamiképpen bele ne fulladjanak. E barátságtalan kalitkának közelében van az úgynevezett: spanyol szamár. Egyfelől kissé kiélesített tölgyfadeszka, melyre lovagló módra ültették az áldozatot, kétoldalt lelógó lábaira súlyokat akasztva, hogy így iszonyatos lassúsággal kettészakadjon. Ha a szerencsétlen kiabálni merészelt, menten szájába nyomtak egy: vaskörtét s úgy széjjelcsavarták, hogy a száj szakadásig kipeckelődött. És ma hosszú sorral függnek a torony falán ezek a vaskörték, egy embertelen kor rozsdamarta gyümölcsei. Közelükben szép számmal sorakoznak a hüvelykszorítók, tenyérnyi széles bárdok, vaskarmok, melyekkel az asszonyok mellét szakították le. A szegekkel kivert karosszék mellett ott áll az ezerszer elátkozott: kínzóbölcső, mely szegekkel kirakott nagy teknőhöz hasonló. Ebben ringatták halálba az elítélteket.
    Egy fiatal leány volt itt a vezető, aki éneklő, bajor dialektussal, fásult hangon, — ki tudja, hányszázadszor magyarázta el a kínzások módját. Ennél a bölcsőnél azt jegyezte meg, hogy még a XIX. század elején egy öreg házaspárt hintáltak meg benne. Az asszony rögtön meghalt, de hetven éves férje még két évig élt sebeivel.
    Recsegett, ropogott a kis falépcső, mikor felhaladtunk az emeletre, hol egy nyirkos toronyszobában mutogatják az emberi elme egyik legundorítóbb produktumát: a vasszűzet. A nürnbergi polgárság meggyalázására asszonyainak ruházatát és fejviseletét vették a szegekkel kibélelt vasszörnyeteg mintájául.
    Sok idő mult el azóta és ez idő alatt vajjon megváltoztak-e az emberek?
    Szinte félve néztem végig azokon, akik körültem álltak... Irtózatot láttam az arcokon. A modern ember elnyűtt idegzete nem bírná elviselni a látványt, ha a kínzás módját furfangosan ki tudná is eszelni.
    Valaki felkapott a hátam mögött egy régi kolompot s hatalmasan megrázta. Rémes hang szállt ki a kolompból. Ezzel harangoztak a középkorban, ha a kínzások kezdetüket vették, vagy ha a vesztőhelyre vittek valakit.
    Lefelé a hegyoldalon, mint az árnyék követett a vészkolomp tompa jajgatása. Még a Szent János-temető kapujából is visszanéztem. Úgy rémlett, mintha a bástyán még mindíg rázná valaki a kolompot.
    Aztán már csak címeres öreg sírkövek voltak körültem. És alattuk mind ott voltak, nagyok és kicsinyek. A Szent János-temetőben egy egész régi város alszik Krafft mester magasbanyúló keresztje tövén. Hans Sachs, Veit Stoss, Wohlgemuth, sokan, sokan és arra túl, maga Dürer Albert, kinek sírjára nagy, örökzöld bokor borul, úgy, mintha önmagából teremne neki a nürnbergi föld babért.
    Egészen bealkonyodott, de a temető fái mögött még olyan aranyszínűnek látszott az ég alja, mint aminőnek a mester az ő egét a képein festette. A város elmerült, még a halálkolomp emléke is elhallgatott és a csendben, annyi halhatatlan halott fölött megint énekelni kezdett a Hans Sachs dala.

1898.

« 1. rész

[email protected]

FŐOLDAL - PÁLYÁZAT - HÍREK/ESEMÉNYEK - TORMAY CÉCILE KÖR - TORMAY ÉV PROGRAMJAI - AZ ÍRÓNŐRŐL - TORMAY CÉCILE MŰVEI - MEGVÁSÁROLHATÓ KIADVÁNYOK