FŐOLDAL - PÁLYÁZAT - HÍREK/ESEMÉNYEK - TORMAY CÉCILE KÖR - TORMAY ÉV PROGRAMJAI - AZ ÍRÓNŐRŐL - TORMAY CÉCILE MŰVEI - MEGVÁSÁROLHATÓ KIADVÁNYOK

TORMAY CÉCILE
VIRÁGOK VÁROSA, SZIRÉNEK HAZÁJA
(Budapest, 1935.)

T A R T A L O M
VIRÁGOK VÁROSA
    Beszélő kövek
    Halhatatlan virágzás
    Az új tavasz

SZIRÉNEK HAZÁJA
    Hullámverés
    Campaniai varázslat
    Ezerévek zenélnek
    Az aranykagyló

V I R Á G O K    V Á R O S A

BESZÉLŐ KÖVEK

Egykor régen az Arno völgyében nyíltak a kerekföld legszebb virágai. Vadrózsák fontak koszorút a halmok homlokára, sötét violák, iriszek és fehér liliomok bókoltak a folyó tükre felett. Aztán jött az Ember és eltaposta a virágokat. Fegyverzörej, kemény tusa közepette város épült a parton s a véráztatta liliom hosszú századokon át csak a címerében, a rózsák csak a nevében nyíltak tovább.
    Fiorenzia!... Firenze!... Maga a tavasz zendül meg ebben a névben, az a boldog tavasz, melynek virágai mesékké lettek Toscana álomszép völgyének ölén. E mesék aranyködébe vész el a város alapításának a története. Észrevétlen támadt, születésének szemtanúi csak a fiesolei halmok, a tiszta lég és az Apenninek uratlan ormai voltak. És a fiesolei halmok ajándékul harmóniát adtak Firenzének, a tiszta lég a kristálytiszta formát és gondolatot, az uratlan bércek a szabadság szeretetét.
    A táj és az éghajlat neveli a népek jellemét, a népek jelleme teremti meg sorsukat és történetüket. Firenze története egyetlen hosszú szabadságharc volt!... Első lakóiról, akik a rengetegek zöld homályában űzték a vadat — a myhtikus etruskokról, csak egy-egy tört agyagamphora beszél, mit a toscan völgyekben, ezeréves sírok mélyéből a szántó-vető ekéje napfényre hoz, noha itt, a művészetek földjén, az ő pásztorsípjukon zengett az első dal s az agyagamphorák karcsú testén az ő tudós kezük alatt születtek meg az első festmények. Aztán, mint ahogy jöttek, eltűntek az etruskok és Firenze elaludt a római caesárok palástja alatt. Évszázadokon át nem ébredt öntudatra s csak álmában látta, hogy új emberek és új istenek költöztek a tájra. A szerelem istenasszonyának templomot emeltek a völgyben, a hegyeken Diana pihent meg szilaj hajsza után, az erdők rejtekében nimfák játszadoztak... Ezt a szép, pogány álmát nem tudta elfelejteni Firenze soha és a renaissance nagy századában erre emlékezett.
    Pedig, amíg aludt, megreszketett körülötte a föld, — összedült az antik világ — mikor felébredt, már a római pápák és germán római császárok hadakoztak Itália birtokáért. Küzdelmüktől lobbot vetett Európa s a megsarcolt, égő városok fényénél győztes pápai és császári seregek vonultak el a láthatáron. E világtűzvészben Firenze története kicsiny láng maradt, mely nem csapott át bástyái felett. Tornyai tövében bezártan forrongott a pápa-pártiak és császáriak gyűlölködése, mely pártok álarca alatt a nemesség és polgárság elkeseredett tusája lüktetett. Ezek a villongások hősökké edzették a küzdőket s az a nép, amely kezdetben kelletlenül bár, de meghajolt az északi császárok jöttékor, a XII. században egyszerre talpraszökött és Barbarossa Frigyes előtt gőgösen becsukta kapuit.
    E zárt kapu mögött kelt fel Firenze viharos szabadságának a napja és a virradatban felépült a Palazzo del Podesta, mely dacos köveivel már kevélyen hirdette világgá, hogy a város urává lett saját sorsának.
    Ekkor történt, hogy Firenzében kialakult az a demokratikus köztársaság, amely leszedte a nemesi címereket az ódon palotákról és bankár-cégéreket faragott a helyükbe. Itáliában köröskörül, életet és vagyont rabolva, már apró kényurak tették rá kezüket a városokra. Firenzében senki sem tudta szomszédjánál magasabbra ütni a fejét, századokon át szabad köztársaság maradt a város, mely kimondta, hogy falai között csak annak van polgárjoga, aki valaminő céhhez tartozik. Mesterséget kellett hát tanulniok a feudális lovagoknak is s a Palazzo udvarán át ezentúl egyenlő jogokkal jártak fel a tanácsterembe nemesek és polgárurak. Így lett kalmárváros Firenzéből. S míg fegyverei győzedelmeskedtek a szomszédokon, pénzének behódolt a világ. Egyszerre Messinától Párisig, minden pénzváltóban az ő aranya csengett, az a liliomos firenzei arany, amit szülőanyja nevéről Fiorentinónak, forintnak kereszteltek el.
    De alig múlt néhány évtized s egy szerelem vérrel borította el a város pirkadó hajnalát. A Ponte Vecchio előtt történt. Már akkor is egymás fölé rakott madárkalitkák gyanánt temérdek apró ház tapadt a híd falához. A házikókban boltok nyíltak s a folyó zúgó vize felett, csakúgy, mint ma, aranyművesek, selyemszövők, fegyverkovácsok kínálták áruikat. Azon a régesrégi reggelen nagy volt a mozgalom a hídon. A kíváncsi kalmárnép az ifjú Buondelmonte esküvőjét várta... Odabentről, a Szentháromság-térről el is indult menyasszonyáért az ifjú nemes. De amint ment, valamelyik palota ablakában megpillantott egy csodaszép leányt... Gyökeret vert a lába, a leány tekintete megégette a szívét és a vőlegény igézetében addig-addig nézegette a leányt, míg — elkésett a tulajdon esküvőjéről. A násznép hiába várta a vőlegényt. Mikor kiderült, hogy miért maradt el, negyven nemes család halált esküdött a fejére a szégyen miatt s húsvét vasárnapján leszúrták Buondelmontét a Ponte Vecchiónál.
    Az ifjú Buondelmonte holtteste körül szakadt nyiltan két pártra Firenze. És e naptól kezdve harminchárom éven át viharzott a polgárháború s kongott szakadatlanul a vészharang, melynek hangjai, mint őrjöngő démonok, új gyűlölködést és új harci kedvet szítottak a szívekben. Ezentúl Firenze szűk sikátoraiban halálhörgés keltette fel a napot s a kalmár-urak ismét vértet csatoltak magukra. A barna paloták tövében az utcai harcok torlaszokat emeltek s a torlaszok árnyékában bérelt orgyilkosok egész családokat irtottak ki. Vérfagyasztó az a vadság, mellyel egy nemes törzsnek utolsó hajtásain átgázolt a pártoskodás. Megölték valamennyit, csak egy maradt a nemzetségből, az ifjú Guidobaldo lovag. De ezzel aztán sehogy sem tudtak végezni. Elvonultan élt sötét palotájában s titkolt szerelmére gondolt — legnagyobb ellenségének a leányára, akit lopva láthatott olykor szentmise alatt. Neszét vette a leány atyja ennek a végzetes szenvedélynek és csapdát állított. Egy alkonyaton nyitva hagyta annak a kertnek az ajtaját, melyben Donna Rezia zenélve gyakran ringatta álomba magát. A szerelem bekötött szemmel vezette el az alvó leányhoz a lovagot... De csak annyi ideje volt, hogy megcsókolja kedvesét, aztán soha többé nem látta viszont Guidobaldot Firenzében senki sem. És Donna Rezia kolostorfalak között sirathatta egy életen át azt a csókot, amelyet még csak vissza sem adhatott... Szinte megfoghatatlan, hogy ennyi sötétségben hogyan álmodhatott annyi világosságról egy másik firenzei ifjú, akinek lelkébe két nagy pillanat belevetette a középkori irodalom remekének szikráját.
    Az Arno partján egy szép tavaszi napon látta viszont az ifjú azt a leányt, akit gyermekkora óta szeretett. Lenge ruhában jött felé a leány és szelíden rámosolygott. Az ifjú lesütötte a szemét, a boldogságtól szívéből arcába szállt a vér és e percben — átérezte az egész Mennyországot... Mikor újból látta, a leány fehér ruhában, rózsák között feküdt előtte s a halál angyala csókolta homlokon. Az ifjú arcából most szívébe szállt a vér. Fájdalmában dermedten sütötte földre a szemét és ebben a percben átérezte az — egész Poklot.
    Dante Alighieri volt az ifjú. A későbbi nagy hontalan, akinek szívére a számkivetéssel Firenze olyan gyógyíthatatlan sebet mért, hogy a sebből cseppenként elfolyó vérrel meg tudta írni az egész Comedia Divinát. Vérrel van az írva, a lángeszű szenvedő ember vérével, azért olyan maradandó, megrázó és igaz.
    Az Isteni Színjáték, hitével, reményeivel és könnyeivel a középkor hattyúdala és Dante, aki úgy tudott szeretni és gyűlölni, hogy szerelmével benépesítette az eget, gyűlöletével pedig a poklokat — maga a költészetté lett középkor volt. Firenze egén felragyog a hajnalcsillaga. Mióta Dante levette a toscan nép ajkáról a szót és olyan szépen dalolt vele, hogy száműzte a latin nyelvet a költészetből — megtanultak beszélni a hallgató poéták. Közkinccsé lett a Gondolat! A Divino hangja átcsendült véres százada fegyverzörején, álmokat ébresztve honfitársainak lelkében. Két költőtestvére, Petrarca és Boccaccio az Arno partján dalolni és mesélni kezd, míg nagy barátja Giotto felveszi az ecsetet. Megfesti Dante képét, aztán Padovától Nápolyig temérdek kolostor és templom falán hirdeti Itáliának, hogy Firenzében feltámadt a festészet... Giotto művészkeze alatt támadt fel az antik világ festészete, mely a keresztény katakombák földalatti hideg homályában dermedt meg és bebalzsamozva, mozaikok kőruháiban aludt századokon át Bizánc templomaiban. Cimabue csak azt a bebalzsamozott alvót másolta, míg Giotto, lánglelke feltámasztotta. Napjaiban a festészet tagjai merevek voltak, lassan indult és halkan beszélt, — de már élt. Mert Giotto komor, ünnepélyes alakjai ugyanazt a lelket rejtik magukban, amit később a Botticellik lenge, pogány ruhába öltöztettek, aminek húst, vért és izmokat adtak a Michelangelók és mosolyt a Leonardók.
    Az antik világ szelleme ébredezni kezd. A császárok barátja: Francesco Petrarca, aki milliók gondolatában csak mint a madonna Laura szerelmes költője él, átnyúl aszkétaszázadok felett s az antik világ elfeledett kincseit és eszményeit emeli bele a napfénybe, míg a novellisták ősapja, a derűs Boccaccio ismét megtanítja nevetni a világot. Mosolyogni isteni, sírni emberi, nevetni állati öröm, de öröm, mellyel a Decamerone szellemes költője megfiatalította a XIV. századot. Az emberiség rájött, hogy nem a halálért, hanem az életért született a földre és ujjongás szállta meg a szíveket. Az aszketizmus bilincseit szárnyakká változtatta át a művészet, közelebb hozta a föld színéhez a mennyországot, de a poklot is... És az emberek annyira megbarátkoztak az alvilág gondolatával, hogy a Boccaccio Firenzéjében akadt vállalkozó, ki mint vérbeli kalmár, üzletet csinált még a pokolból is. Kikiáltójával azt hirdette utcahosszant, hogy aki újdonságokat akar hallani a másvilágról, menjen estére a Carraia-hídra. Az Arnón fáklyás csónakok úszkáltak s a csónakokban ördögöknek öltözött emberek adták elő, általános tetszés mellett, a pokol kínszenvedéseit. Hanem aztán szomorú vége lett a mulatságnak, a híd egyszerre csak leszakadt a tömeg súlya alatt és temérdek ember beleveszett a vízbe. Jellemző a firenzei humorra, hogy másnap a kikiáltó a legtermészetesebb hangon hirdette: „És így csakugyan sok népek a pokolba menének híreket hallani a másvilágról...”
    Hiába! Belefáradt az emberiség a szomorúságba, nevetni akart és Firenze még azt az ifjú urat is, ki „atheni herceg” címmel, mint kényúr garázdálkodott egy éven át a városban, nevetve csalta verembe és tulajdon vele íratta alá a saját száműzetését...
    Nagyot fordult a világ. A harcba hívó vészharang szava eláll, az Arno leúsztatja az elöntött vért, a csaták roncsait és a folyó tiszta tükrében Firenze meglátja hadviselte képét. Sietve foltozza ki sebesült tornyait, aztán, a béke és jólét napjai alatt, ráér szépíteni magát. Fent a halmon márványba öltözik az ódon San Miniato temploma, lent a völgyben munkához lát az arno-parti város első nagy építésze — a középkor Michelangelója — Arnolfo di Cambio s úgy reányomja szülővárosára egyéniségének bélyegét, hogy Firenze sajátos középkorias mivoltában azt viseli magán még ma is. Cambioról beszélnek a lábon maradt bástyakapuk, a városháza és a Santa Croce temploma, melyet Firenze később Pantheonná avatott; róla beszél az a gabonacsarnok is, melyet utódai oly szépre formáltak, hogy az Or San Michele templom lett belőle. Néhány évtized mulva aztán a művészlelkű Orcagna, — aki oly sokoldalú volt, hogy képei alá Orcagna szobrászt, a szobrai alá pedig Orcagna festőt írt — ennek a templomnak adta remekét, a toscan gótika legkecsesebb virágát, a híres Tabernaculumot, melyen úgy megigézte a márványt, hogy lágy viasszá lett a keze érintésétől.
    Az Arno völgyében hajdan eltaposott virágok íme feltörnek a kövek alól s mint ahogy a rózsák kinyíltak a Dante lantján, kinyílnak a liliomok a templomok homlokzatán és — Firenze szíve felett egy egész márványtavasz virul...
    A székesegyház, a harangtorony és a keresztelőkápolna!... Különös varázst ad nekik az a tudat, hogy minden firenzei, nagy és kicsiny, falaik közé járt imádkozni, mindenkinek a Campanile harangja kongatta el a hajnalt és az alkonyatot, valamennyit a keresztelőkápolnában keresztelték meg, csak úgy Dantét és Michelangelót, mint azt a gyufaárus fiút, ki ma dalolva szalad tova az utcán...
    Csodálatos három alkotás a Duomo, a Campanile és a Baptistero. Csúcsbafutó íveik dacára is önkénytelenül azt juttatják az ember eszébe, hogy a gótstílű építészet olyan északi nyelv volt, amit tisztán kiejteni olasz földön sohasem tudtak. A gótikát a toscan géniusz tájszólásával beszélték itt, Firenzében is.
    A márvány Szentháromság legszebbike, Giotto Campaniléje. A festőóriás nagy építész és nagy szobrász volt. Firenze büszkesége ez a torony, amelyet V. Károly császár elragadtatásában üvegbura alá szeretett volna tétetni. Még ma is emlegetik ezt az Arno partján, ha valakinek a szépségéhez nem találnak méltó jelzőt: „Üvegbura alá való, mint a Campanile...” A lángeszű mester kővé vált gondolata álomszerűen rajzolódik Toscana mélyen kék egébe. Márványvirágok, nyílnak az ablakok felett és a csavaros oszlopok a napfény ragyogásában mint aranyfonatok ereszkednek le a párkányzatig. Olyan finomak, hogy szinte félős, az első téli szél kitördeli majd őket s a falak körülöttük oly erősek, mintha egy évezredre szóló dac lakoznék bennük. Az erő és gyöngeség megkapó ölelkezése a Campanile, melyben a középkor bástyás haditornyát először fonták körül egy eljövendő hajnal rózsáival... De mielőtt annak a hajnalnak a napja felkelt, még egy nagy megpróbáltatás jött el Firenzére.
    A torony szomszédságában, egy keskeny kis sikátornak a neve ma is arról a szomorú időről beszél: a „Halál sikátorának” hívják. Vicolo della Morte... Vagy hatszáz év előtt nevezték el így, mikor a nagy pestisjárvány idején arra vitték ki egy gödörbe a halottakat. A templomok jajszóval teltek meg. Firenze lakosságának egyharmada veszett oda s a döghalál angyala még mindíg aratva szállt a város felett. Ekkor történt, hogy a szép Ginevra degli Amierit elragadta a halál.
    Anyja és férje — kihez akarata ellenére kényszeritették — sírva állták körül koporsóját, míg ő úgy feküdt a ravatalon, mintha egy boldogtalan élet után végre arról álmodnék, akit nem volt szabad szeretnie... Aztán eltemették a Campanile tövében. De éjnek idején két rabló, kincset sejtve a gazdag patricius asszony köntösén, feltörte a sírját. Alig hogy a fosztogatáshoz fogtak — csodák-csodája — megmozdult Ginevra degli Amieri. A hűvös éji lég magához térítette — csak tetszhalott volt. A rablók eszük nélkül menekültek, ő pedig iszonyodva kelt ki sírjából és elindult haza. Bezörgetett a kapun, de a férje fogvacogva rimánkodott az ablakrács mögül: „Jó lélek, ne kísérts, térj meg sírodba” — és nem nyitott ajtót neki. Ginevra most az anyja palotájához rohant: „Anyám, nyiss ajtót!” Az anyja szenteltvizet hintett ki az ablakon, mondván: „Ha jó lélek vagy, térj meg sírodba...” Megtagadta hát mindenki... Hová menjen?... És ekkor egyszerre elindult régi kedvese háza felé. A hű szerető nem kérdezte, élve vagy holtan jött-e hozzá, ő csak arra gondolt, hogy eljött végre és kitárta előtte két karját.
    Másnap minden templomban misét mondtak Ginevra degli Amieri lelke nyugalmáért és mialatt a harangok zúgtak, az arnomenti pásztorok azt mesélték egymásnak, hogy egy ifjú nemest s egy szép halvány asszonyt láttak a sienai úton... Ki tudja hová mentek?... De bárhová is vezetett az útjuk, a boldogság ösvényén jártak ők... És a lombok felett áldóan nézett utánuk a Duomo, melynek ívei alatt, csendes imákkal újból eltemették Ginevra degli Amierit.
    Büszke alkotás ez a székesegyház!... Hat emberöltőn át hat építész hordatta halomba az óriási márványtömegeket, de a kupolához nyúlni egyik sem mert. Végre feltűnt a lángeszű Filippo Brunelleschinek a csillaga, aki aztán feltette Firenze koronátlan királyának a homlokára azt a gigászi koronát, amelynek csak egy elődje volt a világon, a Santa Sophián és egy utódja lett a Szent Péter kupolájában... Olyan merész, olyan szép ez a műremek, hogy még Michelangelo is, mikor Rómába ment, hogy a Péter-templom kupoláját megalkossa, a Duomo koronájára függesztette búcsúzó tekintetét és megilletődve így kiáltott fel:
    „Elmegyek és megkísérlem megteremteni a testvéredet, de túlszárnyalni nem foglak tudni soha!...”
    A Duomo belseje agyagszínű falaival olyan sivár, hogy szinte azt hihetné az ember, alkotói megfeledkeztek róla. Jóformán csak az emlékek népesítik be. Az óriási ürben, az oltár mögött, mint eltévedt kísértet fehérlik Michelangelónak befejezetlen Pietája, az utolsó márványdarab, amit a mester vésője érintett. A sírjára szánta, de a sír hamarabb elkészült, mint a szobor. E szobornak közelében kísért annak a véres misének az emléke, mely alatt, épp Úrfelmutatáskor a Pazzi-összeesküvés legyilkolta az ifjú Giuliano Medicit. Barátai holtan buktak a földre, míg bátyja, Lorenzo, sebesülten menekült a sekrestyébe s csak egy tölgyfaajtó állt őrt a Magnifico, Firenze és a Mediciek eljövendő aranykora felett.
    E véres jelenetnek a kapu mellett mozdulatlan szemtanúja volt falfestményén a híres zsoldoskapitány, John Hawquod, aki, ha van lelkük a képeknek, keservesen szenvedhetett a vérrontás alatt, mert egyetlenegyszer, ekkor nézett tétlenül végig egy tusakodást... El sem hinné az ember, hogy ez az ájtatos lovag, aki már vagy ötszáz esztendeje a templomban tölti idejét, sehogy sem szerette a szelíd erkölcsöket és a tömjénfüstöt. Azt beszélik róla, hogy mikor alamizsnájáért két kolduló barát így hálálkodott:
    „Adjon Isten neked békét!” — dühösen rájuk rivallt:
    „Az ördög vegye el tőletek alamizsnámat, nem tudjátok, hogy én a háborúból élek és a ti békétektől éhen halok?!”
    Középkori hang ez, melyet most megszólaltatott a visszaemlékezés a zsoldoskapitány ajkán... Pedig a középkor már lejárt a Pazzi-összeesküvéskor és bevégezte munkáját. Felfedezte az Embert, aki arra gondol, mi volt ő az antik világban és arról álmodik, mivé kell lennie a renaissanceban. Ezt a munkát Dante, Giotto, Petrarca és Boccaccio végezte el — dicsőségére legyen mondva: Firenze egymaga!...
    A régi és az új világ között áll Brunelleschi, a renaissance építészet megteremtője, akinek márványsírja ott világít a Duomo homályában. Az óriási kupola alatt, melyet ő adott Firenzének s a szegény kis emlék alatt, melyet Firenze adott neki, alussza örök álmát a nagy ember. Mert nagy volt ő a szó teljes értelmében, mint művész és mint ember egyaránt. Bebizonyította annál a híres pályázatnál, mikor a keresztelőkápolna kapuja előtt a toscan szobrászat első fénykorának négy nagymestere mérte össze erejét. A részrehajló bírák a pályadíjat az ünnepelt Brunelleschinek ítélték oda. De ő saját műve mellett látva a névtelen Lorenzo Ghiberti pályamunkáját, beismerte versenytársa felsőbbségét és visszalépett.
    Hogy mennyire megérdemelte Ghiberti ezt a nagylelkűséget, ékesen szól arról a bronzkapu, mely magába foglalja művészetének egész történetét. Amit az izmos, fiatat kéz elkezdett, azt negyven évi munka után az aggastyán reszkető keze végezte be. Megható a gondolat, hogy egy művészélet legtöbb verejtéke egyetlen megzöldült bronzra hullott s egyetlen remekmű felett gyöngült el a két szem, amely szebben látott a többi halandó szeménél.
    „Félek, — mondotta egyszer barátainak Michelangelo, — az Isten megirigyli Firenzétől Ghiberti remekét s egy éjjel majd elragadtatja angyalaival, hogy a Paradicsom kapujává tegye!”
    És bár az angyalok nem vitték el a remekművet, mégis a Paradicsom, a művészet földi Paradicsomának: a renaissancenak kapujává lett, melyen át diadalmasan vonult ki a világba — a tizenötödik század.

HALHATATLAN VIRÁGZÁS

Európa elmult életében három nagy forradalom szabott határokat: az olasz renaissance, a német reformáció és a francia forradalom. A reformáció és a nagy forradalom véres szabadságharcok, népek és nemzetek kitörései, míg a renaissance a gondolat, az életöröm, a művészet feltámadása, egy kicsiny városnak, Firenzének halhatatlan műve volt... Athen testvére Firenze és mint az antik világon át a hellén város, most a toscan város vezeti Európát az eszmék útjain... A gondolkodó fő elveti a középkor ércsisakját, nehéz neki. A csaták kora lejárt s a háború oly óvatosan lépked, hogy nem tapossa el többé a firenzei tavaszt. Idegen zsoldos katonák űzik a hadimesterséget és a fiatal urak bársonyzekében halál helyett virágokat keresnek a mezőkön. A világ előtt megjelenik ifjú szépségében a firenzei patricius s a firenzei asszony, aki elejtette az orsót és felvette a könyvet. Művelt, mint a férfi, ismeri a görög és latin klasszikusokat, szellemesen társalog, de asszony marad.
    A világ szeme Firenzére tekint, valóra vált Bonifácius pápa mondása: „A tűz, a víz, föld és levegő mellé egy ötödik elem szegődik: a firenzei!...” Európának gondolat és művészet kell, a virágok városa bőkezűen ontja magából, Európának pénz kell, a dúsgazdag Firenze adja a kölcsönt, Rómában consilium van, tizenkét állam tizenkét követet küld és valamennyi firenzei...
    Aranynapok virradnak! Megnyílik a renaissance kapuja s felvonul az Arno partjain a márványtemplomok és ódon paloták között a lángeszű művészek, költők és tudósok hosszú diadalmenete. A diadalmenetben elsőnek egy szellemesen ravasz kalmár halad: a nagy Cosimo Medici, aki bankházából vette fegyvereit: a pénzt és a hideg számítást. Azon kezdte, hogy a tallérokért mindenkor lelkesedő Firenzében istenséget csinált az aranyból. Ennek a bálványnak csakis ő lehetett a főpapja, áldozata pedig csakis a szabadság. Ellenségeit koldusbotra juttatta, híveit adósaivá tette s mert emelt fővel nem lehet kölcsönt kérni, meghajolt előtte mindenki és az a Firenze, amely még titkolta, hogy kényura van, már bevallotta, hogy nincs többé szabadsága.
    Cosimo mint élelmes üzletember, kihasználva a körülményeket, nevének glóriáját a renaissance hajnalhasadásából vette el. Kortársai, a halhatatlan művészek, annak az aranynak fejében, amit reájuk költött, bearanyozták a nevét... Mert napjaiban lázas munka folyt az Arno partjain s a felszabadult gondolat testet öltött ezer műremekben... Brunelleschi megépíti az első renaissance kápolnát s a gótikus templomokból száműzött napfénnyel betör az életöröm még a templomokba is. Egyszerre szűknek és sötétnek látja régi házát a patricius. Luca Pitti magához hivatja a mestert és csodás palazzot emeltet véle, melyben megszületik a modern palotaépítészet első mintája. A templomokba, palotákba szobrok kellenek s műhelyében munkába fog egy nyers, de erőteljes művész, a lángeszű Donatello. Cosimo bankházából jövet naponta belátogat hozzá és a mester büszkén mutatja meg neki két legszebb alkotását. A pásztor Dávid szobrát, melyben a római világ óta ő mintázta először a szabad, szép emberi testet s Szent György lovag szobrát, mely a keresztény hősiesség s az ércbeöntött fiatal erő eszménye marad mindörökre. Donatello már a renaissance embere, de azért alakjainak csak a teste pogány, a lelküket még a szentek Legendáiból nyerték.
    Mialatt Firenzében a szobrászat és építészet feltámadását ünnepelte, a festészetnek is eljött a nagy mestere, az a fiatal Masaccio, kiről akkor vette észre a világ, hogy élt, mikor meghalt. Egyszerre ámulva fedezték fel a képeit a Carmine templom homályában s ezentúl oda zarándokolt tanulni az egész XV. század. Onnan nőttek ki a Mediciek kedves festői jóformán valamennyien s közöttük a vidám szerzetes: Filippo Lippi is, aki képeivel úgy megigézte a pápát, hogy könnyelmű életéért imádság helyett ecsetjével eszközölt magának bűnbocsánatot... Fra Filippo gyakran volt vendége Cosimo Medici híres palotájának, hol könyvei és műkincsei között élt a bankárdespota, ki a városházán polgárerényekkel leplezte kényuraságát, míg udvarában, hívei előtt bátran föltárta politikai cinizmusát. Előttük nyiltan beszélt s mikor a pártoskodó nagyurakat kivégeztette, ridegen nyugtatta meg az aggódókat:
    „Egy ollóval néhány rőfnyi bíborszövetből annyi patriciust szabok, hogy megtöltöm velük egész Firenzét.”
    Mint vérbeli kalmár, mérleggel dolgozott a politikában is. Északon Velence és Milano, délen Róma és a nápolyi királyság képezték a súlyokat, a mérleg középpontja így Firenze lett s Firenzét ő tartotta a kezében... A Rómából száműzött Eugén pápa is a kedvében járt; kölcsönök fejében Firenzébe költözött és oda hívta egybe a görög és latin egyházak nagy zsinatját. Eljött Bizánc császára és véle jöttek a kelet bölcsei, akik elhozták magukkal görög nyelvtudományukat. Cosimo ekkor alapította híres akadémiáját, mely feltárta a világnak Athén irodalmi kincseit és ekkor parancsolta meg kedvenc festőjének: Benozzo Gozzolinak, hogy házi kápolnája falán örökítse meg a bizanciak korszakalkotó látogatását. Az egyik falképen aranyhímes ruhában mint máguskirály vonul fel a császár, a másik képen a Mediciekből kerülnek ki a napkeleti királyok. Az öreg Cosimo, fiával Pietroval, a kép szegletéből üget elő s mintha a jövőbe pillantana, annak a szép fiatal máguskirálynak az útját lesi, aki fehér lován oly kevélyen léptet a biztos diadal felé. Ez a harmadik máguskirály: ...Lorenzo Medici! És csakugyan diadalt jelent az ő útja, mert nélküle a nagy kalmár utódai nem adtak volna pápákat Rómának, királynékat a francia trónnak és koronás nagyhercegeket Firenzének. De Lorenzo nemcsak a Medici nevet fonta körül elmulhatatlan babérral, szülővárosát is babérral övezte, mert míg önmagából új Periklest csinált, Firenzét megtette új Athénnek. Lorenzo Medici előtt kölcsönök nélkül is meghajoltak. Firenze ura és parancsolója akart ő lenni és annak is kívánt látszani. Nem bankár többé, de az arno-parti város koronázatlan fejedelme.
    „Firenze szabad, első polgára vagyok” — mondja a Magnifico, — pedig szülővárosának ekkor már inkább csak az egyetlen szabad polgára volt ő... Lorenzo Medici nemcsak államfő, de tudós, költő és világfi is volt egyszemélyben, aki felújította Plato bölcseleti lakomáit s míg dús asztala köré vitatkozó tudósokat hívott, kertjeit megnyitotta a művészetnek és ifjú életörömnek. Nagy érdemei között egyik legnagyobb érdeme, hogy a Dante kora után elhalkult olasz nyelvet vidám lantjára vette s másodszor és végérvényesen ő támasztotta fel. Dalaitól visszhangzanak az arno-menti halmok és hogy Firenzének ne jusson ideje elveszett szabadságáról álmodni, feslett szerelmek közepette virrasztatja át vele az éjtszakákat s farsanggá teszi meg uralmát... Görög köntösben ifjak és leányok vonulnak fel a Magnifico sátra előtt. Firenze pogány istenasszony képében jön a pázsiton, míg egy daliás lovag, a Mediciek címerével mellén, hódolóan borul lába elé. Firenze a hódolatért cserében kulcsait és liliomát ajánlja fel neki. E játék mögött komoly valóság rejtőzik: a Medici lovagnak odaadja a város szabadságának utolsó emlékét, köztársasági erényeinek utolsó liliomát... Meglazulnak a régi, rideg erkölcsök s ezentúl pogány gyönyör tobzódik a virágok városában.
    És mert ennek a kornak a története a kor művészetében van megírva, Lorenzo Medici udvarának pogány szellemét Botticelli képei tárják leghívebben a világ elé. Századának felragyogó lelke szólal meg a vásznain, mert — mint képein, — Vénus újból megszületett Firenzében és az Arno partjain egy új tavasz ül ünnepet. A „Primavera” vásznán megjelenő szerelem istenasszonyát tegnap még ájtatosan oltárképekre festette a mester és a nyilas Ámor máskor talán angyal modellja volt. De míg ezeken a képein csak sejtjük a kor szellemét, Mágus-királyainak arcvonásaiban már felismerjük a kor hőseit, Botticelli nagy pártfogóit: a Medicieket. Mint elbájoló krónikás beszél képeiből Sandro Botticelli, akit halála után négy hosszú századra elfelejtett a világ, míg a mult század eszményi áramlatai óta újból fenn ragyog a neve és fényessége megcsillan a modern francia és angol festők művészetében is. Lázba hozta a mi fáradt világunkat, pedig csak egy kisebb bolygója volt ő annak a csillagtábornak, mely Lorenzo városában földre szállt...
    Firenze soha nem látott fényben tündöklik. A Magnifico udvara Európa szellemi középpontjává lett, s a tudomány a kolostorok falai közül a fényűző nagyurak palotáiba költözik. A béke virágaiként freskók nyílnak ki a viharverte házak homlokzatán, az egykori torlaszok helyén márványszobrok emelkednek az Isten kék ege alatt s az ódon, örökké árnyas utcákban, a barna falakba mélyesztve, mint megannyi testet vett mosoly ragyognak fel Luca és Andrea delta Robbia terrakotta képei. Az ízlés a palotákból az utcára is kiköltözik s a remekművek alatt játszó gyerekek lelkében gyökeret ver az arno-parti város két jellegzetes tulajdonsága: a szépnek szeretete és a kritikai szellem.
    A szenvedés neveli a művészeket, a jólét a műpártolókat... Firenze pedig sokat szenvedett és Firenze nagyon gazdag volt! A patriciusok versenyre kelnek a Mediciekkel. A renaissance szelleme még a köveket is átitatja.
    A Rucellaiak egyidőben építtetik fel a kora renaissance lángeszű Albertiével gyönyörű palotájukat és boríttatják be márvánnyal az ódon Santa Maria Novella templomot. Amíg Alberti márványba vési nagy nevét a homlokzaton, benn a szentélyben Ghirlandaio megfesti csodás freskóit, s bár a mester képzelete nem ostromolta az eget, szívesen elnézi ezt neki a világ, miután az a föld, amelyen járt — Firenze volt. Lorenzo népe és szép patricius asszonyai élnek Ghirlandaio freskóin s közöttük jár az a szellemes, élvhajhászó Filippo Strozzi is, aki épp akkor építtette fel Benedetto da Maianoval a világ legszebb palotáját: a Palazzo Strozzit.
    És míg Firenze minden hajnalon szebben ébred az Arno partjain, addig a Magnifico kertjében egy gyermekifjú hallgatja a tudósok szavát. Szemében már fellobbant annak a tűznek a lángja, melynek fényénél majd ő fogja meglátni legszebben az emberi test minden izmát, minden rezdülését. És ugyanakkor Firenze egy elfeledett zugában, magára hagyatva dolgozik egy fiatal lángeszű férfi, kinek szemében rejtélyesen lobog a nagyra hivatottak tüze, melynek hatalmával majd ő fog bevilágítani legmélyebben az emberi lélek láthatatlan mindenségébe... A századok távlatán át nézve, egymás mellé kerülnek ők, az ellentétek óriásai, az emberi test legnagyobb művésze: Michelangelo és az emberi lélek legnagyobb festője: Leonardo da Vinci. A renaissance ereje és varázsszelleme vált testté bennük, míg árnyékukban egy harmadik művész a renaissance báját és költészetét olvasztotta harmóniába. Mert eljött Umbriából Firenzébe Raffaello is s volt idő, mikor egyszerre élt az arno-parti város falai között ez a halhatatlan Trias. Megáll a gondolat! Ők hárman együtt! Bennük valóban világok népesítették be Firenzét. Raffaello lángesze egymagában is egy mindenség, melyben összefonódott umbriai szülőföldjének és művészhazájának Firenzének a szelleme. Mert, míg Madonnáinak lelkét a szelíd umbriai napfényből szőtte, ecsetjét a pompázó toscan tavasz színeiben mártotta meg. Michelangelo ereje és Leonardo gyöngédsége ihlette művészetét, bár firenzei mestere az a Fra Bartolomeo volt, aki a San Marco kolostor egyik cellájában élte le életét, ugyanott, hol egykor egy ájtatos szerzetes, Fra Angelico megfestette imádságait. Míg kinn, Firenze utcáiban már a renaissance lázas nagy álmai és vidám orgiái vertek hullámokat, ő olyan igaz hittel imádkozta el képén az „Angyali üdvözletet”, mint soha senki más. Beato Angeliconak minden képe egy-egy megfestett imádság, derüs és alázatos, mint amino a mester maga volt, aki még ha bíbornokok rendeltek is nála képet, a rendfőnökhöz küldte őket, hogy ott kérjenek engedélyt. Fra Angelico és szelid művészete, a középkor egy elkésett templomi éneke volt, mely mennyei tisztasággal csendült bele a XV. század világába. Angyalok voltak az ő gondolatának társai, művészetének hazája: a Paradicsom. Ha a gonoszt és a rosszat kellett megfestenie, gyerekké lett, aki borzalmában önmagát is ijesztgette a furcsa ördögökkel, míg a kolostor egyik cellájában az „Utolsó vacsora” képén Júdás gonoszságát csak egy fekete szentfénnyel tudta jellemezni... Aztán csodamódra, ugyanazok között a falak között, ahol a hit és jóság művészt nevelt Angelicoból, fejlődött egy másik dominikánus szerzetes, akit a hit és az emberi elvetemültség vádlóvá, prófétává, a régi Firenze utolsó szabadsághősévé avatott. A San Marco kolostorban élt Fra Girolamo Savonarola is. És milyen különbség kettőjük között! Fra Angelico az egész világtól el akarta zárni kolostorát, Savonarola az egész világot kolostorává akarta tenni. Eljött, mert jönnie kellett s a firenzei farsangba egyszerre mint istenítélet dördül bele a hangja. Szemének égő, rettenetes lángja felgyujtja az emberek rég kialudt lelkiismeretét. Prófétai hangon beszél s jövendöléseivel megfenyegeti a világot.
    „Az Egyházat reformálni fogják!” — dörgi a firenzei Duomo ívei alatt, — „Itáliát nagy megrázkódtatás éri! Jövendöléseim Lorenzo Medici halála után, de még az én életemben fognak betelni!”
    A beteg Magnifico careggii villájában megdöbben és mikor halálát érzi közeledni, magához hivatja a szerzetest.
    Meggyón neki.
    A dominikánus komoran hallgatja a haldokló zsarnokot, azután a bűnbocsánatot egy feltételhez köti:
    „Add vissza Firenzének szabadságát!”...
    Lorenzo Medici hörögve fordul a fal felé.
    „Inkább elkárhozom” — és nem nyitja többé szóra az ajkát. Savonarola pedig — nem oldozza fel... Ebben a nagy pillanatban nem két ember — két gondolatvilág ütközött meg Lorenzo Medici halálos ágyánál s csatát vesztett és mégis győzedelmeskedett mindenik.
    A Magnifico halálával betelt az első jóslat és utána jött a többi... Messze, északon Lutherrel megszületik a reformáció, míg a déli tájakon rombolva gázol át a fegyveres halál. Megrázkódik Itália. A boldogtalan Firenzébe mint győző vonul be VIII. Károly francia király. Lorenzo Medici méltatlan fiának futnia kell. A távolból, száműzve int búcsút véröntözte városának... Firenze magába száll, aztán reszketve hajlik meg prófétája előtt. Hasztalan sujtja átokkal a pápa Savonarolát és városát, a szerzetes rendületlenül halad útján tovább, s a Medici farsang után eljön Savonarola bőjtje, jön a vezeklés.
    Az ifjak elhagyják a szülői házat és benépesülnek a kolostorok. A művészek félreteszik ecsetjüket, Botticelli sohasem fest többé képet, Fra Bartolomeo ekkor lesz dominikánussá. A mindenható Savonarola bálványnak nevezi a testimádó művészetet és halált mond rá. Feszülettel kezében bevonul a palotákba, míg hívei zsoltárokat énekelve törik, zúzzák az aranynapok alkotásait. Firenze szótlan tűri ezt a barbár hadjáratot és szép fejét, melyet tegnap még a vidám bacchansok rózsáival font körül, behinti hamuval. Aztán a városháza előtt máglyába hordja könyveit, műkincseit és fényűzési cikkeit... Mennyi drágasága lehetett ennek a városnak, hogy máglyát rakhatott belőle és örökségül reánk mégis oly tenger sok maradt! De azért, mire elhordja a hamut a szél, az emberek egyszerre kijózanodva tekintenek prófétájukra. A művész és kalmár Firenze elfordul tőle... Újításai túl durván ütköznek a renaissance műveltségbe, az egyházi átok pedig rontani kezdi a kereskedők üzletét... A dominikánus érzi, hogy elkövetkezett a leszámolás... Mindenki ellene fordul. A nép kiszolgáltatja a pápának. Hosszú vallatás után kimondják rá az ítéletet és az a Firenze, amely még nemrég csak térden kúszva mert reá tekinteni, két társával tűzhalálba viszi Savonarolát.
    A máglya lángjai között még egyszer felkiált:
    „Az Úr is szenvedett ennyit érettem!”... Savonarola hiába halt meg, de nem hiába élt! Szédületes álmát másként valósította meg a reformáció és másként a francia forradalom... Almának és személyének pedig igazságot szolgáltatott a múló idő, mert alig oszlott el a máglya füstje, Savonarola ismét a szabadság apostolává lett a firenzeiek szívében és halála évfordulóján a Signoria-téren mai napig rózsákkal borítják el máglyája helyét.
    Miközben Fra Girolamo Savonarola végzete betelt, a városháza udvarában az egyenetlenkedő urak már egyengetni kezdték azt az utat, amelyen a Mediciek visszatértek. A háttérben ott állt korának legnagyobb politikusa, egy tisztán firenzei elme: az államtudomány megalapítója: Niccolo Macchiavelli. Nagy terveinek Savonarola álmainak sorsa jutott osztályrészül, csak késő századok valósították meg az állandó nemzeti hadsereget és az egységes Itália eszméjét! Híres könyvében: a „Principe”-ben a kor egész politikai romlottsága és Machiavelli egész tüneményes szelleme reánk maradt. És ugyancsak ebben a könyvében van megírva a sorok között az ő végzete is: az az állhatatlan politika, mely Machiavellit, aki egykor pápákkal, császárokkal és Borgia Cesarral szőtte Európa felett a hálót, végül is oda sodorta, hogy arra áhítozzék, bár hengergethetne köveket a Mediciek udvarában... Mert visszatértek nagy ellenségei és Giovanni delle Bande Nerenek a fia végre is Toscana koronás ura lett. A Medici nemzetség annyi nagy jelese között ez a Giovanni volt az egyetlen katona és az egyetlen hős. Ezért is szerette őt Firenze s emléke a nép ajkán mai napig ezer kalandos mesét éltet. E mesék között talán a legjellemzőbb halálának a története. Huszonkilenc éves volt, mikor egy ütközetben végzetesen megsebesült. Le kellett vágni a lábát s ő mindenáron nézni akarta az embertelen vagdalást, mert úgy mondta: „Ez az ügy nálamnál senkit sem érint közelebbről”. És miután már órák hosszant gyötörték s közben egészen beesteledett, ő maga fogta markába a fáklyát és a szemtanúk úgy beszélték, hogy a hosszú műtét alatt kezében egyszer sem reszketett meg a világ. Pedig, hogy milyen komolyan szenvedett, beigazolta másnap, mert — meghalt!... Katonái örök gyászba öltöztek s ez uratlan feketeseregről nevezték el a holt vezért: Giovanni delle Bande Nerenek. Fiát, I. Cosimo nagyherceget Toscana Tiberiusának keresztelte el az utókor.
    Savonarola ridegen tiszta uralma óta nagyot változott a világ. Az erő helyébe az erőszak lépett. Firenze felett a méreg és orgyilok jegyében folytak az esztendők.
    Ebbe a bűnös korszakba, mint bájos mese szövődik bele a Bianca Capello szomorú története. Ott élt ő messze fenn Veneziában és nem sejtette, hogy van boldogság a világon. Egy napon aztán a Szent Márkus téren a galambok évődését nézve, egyszerre észrevette azt az ifjú íródeákot, aki sóvárogva már régen lesett reá. Bianca Capello ezentúl minden este kiszökött atyja palotájából s a San Marco-tér mögött, a lagunák ringó vize felett, légyottot adott kedvesének, mígnem egyszer megkésve csak a korai virradat vetette haza. Iszonyodva látta, hogy a kis kaput, melyen át távozott, valaki bezárta. Menekülniük kellett a szerelmeseknek s a felbőszült apa, aki hasztalan kereste leányát, a dogéhoz járult panaszra. Az ítéletet a Márkus-téren hirdette ki a tizek tanácsa: halált mondtak a csábítóra, sőt Bianca Capello fejére is. A szerelmesek, akik ekkor már Firenzében rejtőztek, időközben rájöttek, hogy ők tulajdonképpen nem is szerelmesek egymásba. Az első mámor után jött a kiábrándulás. Az ifjú úr kalandok után kezdett szaladni, Bianca pedig, eleinte az ablakrácson át, aztán az ablakrács nélkül meghódította a fiatal Francesco nagyherceget... Rejtély marad, hogy ez a hódolat ártott-e meg az egykori íródeák egészségének, vagy más egyéb, de tény, hogy egy napon halva találták őt Bianca Capello háza előtt és a veneziai szép asszony — a nagyherceg felesége lett. Venezia városa ekkor hirtelen elfelejtette, hogy valamikor halált mondott Granduchessa Bianca fejére. Hódoló követeket küldött az új fejedelemasszonyhoz és a Márkus-téren büszkén hirdette ki a nemes köztársaság, hogy Bianca Capellot leányává fogadta...
    Itt kellene elhallgatnia a krónikásnak, mert a história sohasem ír jól végződő regényeket. Bianca vége is szomorú volt. Meg akarta mérgezni gyűlölt sógorát, de a mérget véletlenül nagyhercegi férje itta ki, s mikor a hercegné a végzetes tévedést észrevette, fájdalmában megmérgezte önmagát is.
    Ledérséggel és bűnnel volt tele a Medici nagyhercegek története. Korukban Firenze felett már hanyatlóra indult a nap. Még a művészeteket is hiába szerette I. Cosimo nagyherceg. A nagy Mediciek utódjának udvarába, már csak a nagy művészek utódjai kerültek. De azért ez a Medici is betöltötte még műpártolói hivatását: a jelen helyett, a multat tisztelte. Napjaiban lett Pantheonná a Santa Croce temploma, hol ma Michelangelo körül Firenze annyi óriása alussza örök álmát a csendes ívek alatt. És ugyancsak az ő napjaiban épült fel az Uffizi, hol a Mediciek gyüjteményei körül azóta az egész világ művészete találkozóra gyűlt. A Magnifico kertjéből hosszú folyosókba költöztek az antik művészet remekei és koronájuk gyanánt sír a Niobidák termében a márványba vésett emberi fájdalom. A világ festészetét királyi remekeivel a Tribuna koronázza meg. Michelangelo és Dürer, Leonardo da Vinci és Rubens, Raffaello, Correggio, Tiziano és Van Dyck találkoznak ott s felettük halhatatlan bájjal uralkodik a szépség istenasszonya, a Medici Venus... Végnélküli termek során a remekművek szédületes áradata veszi körül a Tribunát. Az emberi érzésnek és gondolatnak színes áradata, mely átcsap az Uffizi kőóriásán és megtölti csodáival a Pitti palotát is, hol minden terem egy-egy Tribuna s az egész a kerek föld egyik legfenségesebb képtára.
    Századok művészete vonul el az emberi szem előtt és e káprázatos tömegből egyszerre mégis kiemelkedik egy óriás, aki a legnagyobb mindenek között: Michelangelo Buonarotti. Pedig alig akad képe a termek hosszú során, mert inkább a márvány és a freskó az eleme... A bájos, mosolygó Firenze kicsiny volt neki, hátterül Róma kellett a bús titánnak: a Szent Péter-templom és a Sixtini kápolna. Ott kitombolhatta magát isteni művészete, ott beletehette a kőbe és a színekbe mindazt, amit álmatlan éjtszakákon álmodott s amit fáklyafénynél boncolgatva az emberi test rejtelmeiből felfedezett. De azért ha a festészetben nem is hagyott nagy örökséget szülővárosára, szobrászatának remekeiből itt maradt a Dávid, mely a mester fiatal erejének legszebb alkotása. „A forma és a gondolat benne van a márványtömbben, csak a felesleges követ kell lehámozni róla”, — mondotta Michelangelo és egy elfaragott nagy márványdarabból kivéste azt a szobrot, melyben a Sixtini kápolna rettenetes erejű mestere először szólal meg. Mert ő, aki olyan félénk és áhítatos tudott lenni, hogy egyetlen nagy szerelmét, Vittoria Colonnát még halálos ágyán sem merte megcsókolni, a művészetben mind félelmesebbé lett s felidézte a márványban az elemeket... A Mediciek sírkápolnájában mondja ki a legnagyobb szót Firenze művészetében Michelangelo. Olyan Hajnal és olyan Alkonyat után — olyan Nappal és olyan Éjtszaka után, vajjon mi következhetnék még el? Michelangelo megérte azt is! Nagy kora és nagy kortársai meghaltak s ő — az utolsó titán egyedül maradt annyi hant között. És mert nem talált már magához méltóakat a földön — teremtett a művészetben egy titáni világot.
    Aztán elment ő is s végül elmentek mind a Mediciek is. Mikor utolsó útjára indult az utolsó, lecsapott a Medici hercegnő ölébe, szerelmes galamb képében a Habsburgok kétfejű madara. Házasság örve alatt fészket rakott a firenzei városház ormán az a fekete sas, amelyet Garibaldi seregeinek távoli dübörgése rebbentett fel, hogy visszaszálljon északra... Kitűzték az új Itália háromszínű lobogóját a viharverte óriás Signoria homlokára és Firenze rövid időre a fiatal királyság székhelye lett. De bár a Signoria falai között emelték fel erőteljes kezek Victor Emanuel trónját s itt ült össze az első olasz parlament, a Piazza felett nem a régi hajnal ragyogása volt a fény, csak a visszanéző nap egy alkonyi sugára.
    A világ egyik legszebb tere a Piazza della Signoria, a világ egyik legbüszkébb óriása a Signoria maga. A középkor tekint le belőle a térre és a Loggia dei Lanzi-ból — fehér márványcsodáival, a renaissance néz vele farkasszemet. Az az aranykor, mely három emberöltőn át nyílt ki, virágzott és termelt gyümölcsöket. E három emberöltő három Medici élete volt: a nagy Cosimoé, Lorenzo magnificoé és fiáé X. Leo pápáé, aki nevét adta századának s Rómába vitte el a renaissance gyümölcseit... Elmentek vele Firenze ragyogó napjai és nem tértek vissza többé soha. Mint utolsó emlékük áll a Loggia tövében Benvenuto Cellini Perseusa. Büszkén veti meg áldozata felett érclábát az ifjú félisten. Megölte a rejtélyes Meduzát, kinek véréből megszületett Pegasus — a Gondolat. Ott a téren, Firenze jelképévé lesz a szobor, mert maga Perseus ez a város, mely megölte a középkor rejtélyét, hogy elömlő, sötét véréből, ragyogva születhessék meg a Gondolat — a Renaissance.

AZ ÚJ TAVASZ

A multak emlékei között tovább fut az élet. A letűnt idők káprázata és az új tavasz napfénye együttesen aranyozzák be Firenze tetőit. A mult hallgatag fenségével nem törpíti itt a jelent, a jelen nem háborítja zajával a multat. Elbűvölő harmóniába olvad a tegnap és a ma s a város modern élete belesimul abba a művészi keretbe, melyet Firenzének a középkor s a renaissance adott.
    Minden olasz testvérénél elbájolóbb ez a város, élénk, de sohasem lármás, mosolyog, de sohasem nevet. Mosolyogva, örökifjan ébred minden reggel és az Arno-völgy zöld bársonyán érintetlen ragyognak a napfényben Toscana legszebb ékszerei: Firenze márványkincsei. E kincsek tövében az egykori óriásokat törpébb nemzedékek váltották fel, de azért mégis annak a régi törzsnek új hajtásai, melyben valamikor Cosimo Medici kalmárlelke, Lorenzo ízlése és Machiavelli furfangos szelleme fonódott össze. És bár a századok apróra őrölték a firenzeiekben e három ember örökségét, csodamódra mégis az ő parányokra oszlott lelkük teszi ki együttesen a mai firenzei egyéniségét.
    Egy suhanc megmeríti kalapját a kútnál s míg a vizet ontó bronzszoborra néz, vagy ezredszer felkiált:
    „O Dio com e' bello!”... „Ó Istenem, beh szép!”
    Valamelyik sikátorból kéregető koldus kullog elő. A gyümölcsös ember soká keresgél aprópénze között s végül egy hamis soldót ad az öregnek. A koldus jóhiszeműen köszöni meg az alamizsnát:
    „Isten kegyelmébe foglak ajánlani!”
    A gyümölcsárús vállat von:
    „Ugyan miféle befolyással lehet a te ajánlatod arra, aki így éhen hagy veszni?”
    Az odadobott szavakban megszólalt egy kissé ennek a népnek a lelke. A suhanc lelkendezésében az a Firenze beszélt most, amely Lorenzo ízlésével csodálja saját szépségét, — amely mint a gyümölcsárus, Cosimo módjára üzletet csinál mindenből, még az alamizsnából is s ha tréfás ötlete támad, Macchiavelliként az Istent se kíméli.
    Ilyen a firenzei a piacon s a palotákban, sőt még a Malborghettoban, a csavargók hírhedt városnegyedében is, hova turista sohasem téved. A házak csodás labirintust képeznek ebben a negyedben s olyan rejtett összefüggésben vannak egymással, mint a tolvajok, kik a maguk külön nyelvét beszélik itt... Régen megvirradt már. A szurtos utcák, melyekben a szép Firenze bűne és nyomora tanyáz, még mindig csendesek. A rendőrség éji látogatását pihenik ki, míg kinn a piacon már javában nyüzsög az élet. Valamikor Európa volt a piaca Firenzének, kalmárai behálózták a földet. Ma szerényebben járja. Firenze áldozatául esett az olasz egységnek és az a Róma, mely egykor elvette művészeit, most elvette lüktető életerejét és csengő aranyát is. Toscana hajdani fővárosa, a szellemi világ székhelye, az új Itáliának egyik vidéki városa lett, mely immár megfér a saját kis piacán. De ott azután elemében van az a sajátos firenzei nép, mely mindig számító és kalmárkodik még a vallásban, sőt a szerelemben is. Az Úristennel is olyas üzleti összeköttetést keres. Az imádsága fejében ellenértéket kíván s ha viaszgyertyát éget a templomban, előbb latba veti a bűneit s összeegyezteti velük a gyertya költségét.
    A kalmár Mediciek népe kalmár maradt mai napig. Üzleti szellemét mi sem jellemzi jobban, mint az a mulatságos eset, ami az egyik mozgalmas utcában játszódott le. Valamelyik fűszerbolt tulajdonosa megállított egy arramenő urat:
    „Signore, — mondta ravasz mosollyal, — ha jól tudom, ön ügyvéd!... Tanácsát akarnám kikérni! Tegnap az ön kutyája elcsent a kirakatomból egy három líra értéku sajtot. Azt szeretném hallani, ki fogja a káromat megtéríteni?”
    „Én, — felelte nyugodtan az úr, — miután a kutyámnak nincs pénztárcája. És ezzel el volna intézve a dolog, csak arra akarom még emlékeztetni, hogy ön mint ügyvédhez fordult hozzám s nékem az ügyvédi tanácsért tíz líra jár, tehát hét lírámmal még tartozik!”
    Józan ez a nép mindíg, mint ahogy józan volt a politikájában és a művészetében. Szertelenné sohasem lesz, mámorossá sem a bor, sem a tavasz, sem a szerelem nem teszi. A végletek birodalma nem az ő hazája, lelkét egyensúlyban tartja az a harmónikus természet, mely művészt alkotott itt egykor az etrusk vadászból s a középkor vad katonájának a kezébe vésőt és ecsetet adott. Az idő elemésztette, az új korok áramlata kioltotta azt a fáklyát, melyet az emberiség élén Firenze tartott magasra századokon át. De a táj lelke nem halt meg s az a harmónia, mely rímbe szedte az Arno-völgy költészetét és megformálta itt a márványszobrokat — átlengi a firenzeiek érzelemvilágát még ma is. Ez a nép, mely művészien imádta Istenét és vallásosan szerette a művészetet — alapjában művész maradt és a legény, ki május ünnepén szerelemről beszél kedvesének, öntudatlan formaérzékével csak sejteti, de nem mutatja meg lelke mélyét. A szívét a fejében hordja, gondolkodik mikor szeret, csábító esküvel nem ígér múló gyönyört és tűnő csókokat. Cserében a leány szívéért szerződést kínál, amit aztán hűséges becsülettel betart.
    Őrjöngő szenvedély, féltékeny bosszú és véres tragédiák nem zavarják fel az arno-parti város nyugalmát. Mint ahogy művész, úgy kalmár is itt mindenki... számol itt még a szerelem is. S a vőlegény, ki kedveskedve virágot vesz a menyasszonyának, nem átall a leány előtt néhány soldót lealkudni a csokor árából... Pedig Firenzében majd hogy nem ingyen adják a virágot és minden reggel új tavasz virul ki ezer virágárus kosarában. Tele van rózsával az utca. A vén Mercato barna ívei alatt bódítóan száll a firenzei kertek illata. Ebben az illatban ébred az előkelő Firenze, az idegenek, a nagyurak, a fényűzők városa, melynek élete olyan, mint egy világfürdőé, ahol örökké főszezón van... Hullámzik a tömeg a virágok között. A szép amerikai leányok karcsú alakja belevész a rózsákba, az öreg angolok úgy törtetnek, mintha a börzén lennének, a terjedelmes német turisták úgy fúrják bele az orrukat a virágoskosarakba, mintha — Lexikonnak néznék. Az idegenek e zagyva áradatában fínom gúnnyal vegyülnek el és élnek mégis külön a firenzeiek, akik üzleti cikknek tekintik az idegent, de barátságosan megmosolyogják.
    Egy reggel, a Mercato árnyékában pöffeszkedve mesélte el egy külföldi iparbáró, hogy az Arno mentén megvette valamelyik tönkrement nagy családnak a nyaralóját: „Firenzében mindent meg lehet venni!”
    „Téved a báró, — mondotta egy szellemes firenzei asszony, — van itt, ami nem eladó. A hazájában megvásárolta a báróságot, nálunk pedig nem fogja megvehetni soha a firenzei polgárságot. Nem eladó a mult!”
    Ennek a büszke, rátartós multnak az örökösei, akik megválogatják az idegent, mielőtt magukhoz vonnák, délelőtt a Via Tornabuoni százados palotái alatt találkoznak. Olyan ez az utca, mint valami elegáns salon, amelyben Firenze délelőtt fogad. Kék ég a mennyezete s két falát végesvégig, mint megannyi üvegszekrény, temérdek művészi kirakat tarkítja. S mialatt a turisták a képtárakat járják, a bennszülöttek itt verődnek össze. Ebben a salonban adnak találkát a dámák gavallérjaiknak, itt állják ki a tűzpróbát a párisi toilettek és a — firenzei flirtek.
    Az urak olasz szokás szerint a klubajtóban ácsorognak, kovácsolják Itália sorsát és szövik a pletykát. Az a kapu a rossznyelve Firenzének, ott születnek meg a kalandos hírek és gonosz kis mesék. Előtte pedig azalatt, a gyalogjárón, kecses vesszőfutást rendeznek az asszonyok.
    A firenzei asszony! Külön típusa és külön egyénisége van. Elragadóvá nem a velencei nők élveteg varázsa, a rómaiak ruganyos fensége, s a sicíliaiak görögös szépsége teszi. A firenzei asszony talán kevésbbé szép, mint e rokonai, de bájosabb, a Beatrice testvére ő. Lenge és kecses, mint az arno-menti liliom. Szőke hajába mintha Botticelli, ecsetje festett volna aranyfényeket, szemében pedig tiszta kéken Toscana ege tükröződik. Tiszta és józan a firenzei asszonynak a szeme és a lelke is. Az érzelmeit mindíg egyensúlyban tartja és sohasem billen úgy a szíve, hogy az emberek szeme elé hullana az, amit rejt. Szenvedélyek nem igen zavarják az előkelő világ nyugalmát. A szerelem olyan fajta szerepet játszik a büszke palotákban, mint a házikísértet. Mindenki beszél róla, vannak akik hisznek benne, de látni sohasem látta senki. Az igazi firenzei zárkózott, akár a palotája, melynek díszkapuja csak egy-egy esküvőre tárul ki. Az ódon falak közül ilyenkor százados fény és művészi pompa kerül a napvilágra s az asszonyok fínom nyakán felragyognak azok az ékszerek, melyeket valamikor egy Benvenuto Cellini keze alkotott s egy Medici megcsodált.
    Délután a Cascinékban, Firenze korzóján beszélik meg az emberek a legújabb eseményeket s a járókelők között valaki elmondja, hogy az a fiatal özvegy, aki ma esküdött, éppen az ügyvédjével tárgyalt, mikor gavallérja elment hozzá, hogy megkérje a kezét. Nem az ügyvédet küldte el, hanem a kérőt tessékelte ki a melléksalonba s csak miután az üzleti ügyekkel végzett, került sor a kérő meghallgatására.
    Senki sem csodálkozik ezen, de nem is nevetnek, egészen természetesnek találják.
    Öt óra felé jár az idő. Elérkezett a korzó mozgalmas pillanata. A sétány hársai alatt megindul a hosszú autó- és kocsisor. Nyáron a fasor árnyában, télen az Arno mentén ragyogó napfényben vonulnak fel nap-nap után a nagyurak, az idegenek és a nép — az a három elem, mely láthatóan él Firenze utcáiban. Míg azok a láthatatlan szürke emberek, akik nesztelen munkájukkal éltetik ezt a várost és életéből részt alig kérnek, csak vasárnap bámulják meg a címeres fogatokat, melyekben mintha a város históriája kocsikáznék, csupa történeti név gördül tova.
    Az útmentén mint fehér pelyhek repkednek a zöld bokrok között a teniszlabdák. A fákon túl, valamelyik nagy úr hajszolja lovát a réteken, a sétány legvégében pedig, az Arno partján, annak a fiatal indiai hercegnek az emléke mellett, aki Firenzében halt meg s kinek holttestét itt égették el, ábrándos nászutasok és bujkáló szerelmesek adnak egymásnak találkozót.
    És ez csak a hétköznapja a Cascinéknak. Ha ünnepel vagy virágkorzó zajlik le a hosszú fasorban, valóságos rózsaáradatok hömpölyögnek fel-le a fák alatt.
    Szól a zene s mint egy fürdőhely sétányán, megint egybeverődik a társaság. A kocsikból és automobilokból átbeszélgetnek egymáshoz az emberek, s a hölgyek egymás toilettejét nézegetik, míg elrobognak mellettük azok a külföldi nagyurak, akik mint cosmopolita vándormadarak egész életükön át, mindenütt csak átutazóban vannak.
    És azért mégsem ez a legszebb pillanata a Cascinéknak... A kert magánya a szép, az a perc, mikor a százados fák s a ma kinyílt virágok hódítják vissza birodalmukat.
    Páratlanok a maguk nemében a firenzei kertek. A virágok városa lerombolta falait s a posványos sáncok övét illatos kertek gyűrűjével váltotta fel, melynek ékköve magasan Firenze felett az a tér, melyet a város Michelangelo emlékének szentelt. Dávid bronzmásolata, mint a firenzei művészet jelképe az égbe rajzolódik, míg csendes éjtszakákon érchomlokát körülragyogják azok a csillagok, melyeknek útjait amonnan a Kakas-toronynak az ormáról Galilei leste meg. Az ódon szobák még őrzik Toscana e nagy szülöttjének emlékét s az egyik csúcsíves ablakon át kilátni az Arno vadregényes völgyére. Ezüstös bársonnyal takarják be a völgyet az olajligetek és a ciprusok közül mint megannyi odavetett arany világítanak elő a toscan nyaralók. Mélyen alattuk csillogó páncélban rohan az Arno, a szép folyó, melyet Dante s Petrarca megénekelt. Jön messze vidékekről, onnan, hol Chianti táján a legjobb toscan bor s a legszebb toscan dal terem. És mintha e dalokat Firenzébe az Arno hozná magával, holdas éjeken felcsendül az ének a folyó partján, míg a víz szelíden ringatja tükrében az ódon paloták és szép hidak képét.
    Minden dalban annak a földnek a lelke szólal meg, amely termette. A nápolyi dalban a Vezuv tüze sustorog, liheg, a velencei dalban andalító lágyan a lagunák vize loccsan, a toscan dalban a tavasz énekel.
    Egyszerre, mintha tovarebbenne a dal, visszhangja kél túl a folyón a szegény házak udvarában s ott hal meg valahol a Giardino di Boboli fái alatt. A Medici nagyhercegek ez egykori tündérkertje Firenze s egész Európa egyik legszebb parkja. A hatalmas fák árnyában mint megannyi márványkeretbe foglalt élő szafir, kicsiny tavak kéklenek, a lombok között nagy művészek remekeiből az ő halhatatlan emlékük száll fel a halandó tavaszba. És itt, ahol egykor Bianca Capello szőtte nagyratörő álmait, egyideig az olasz király nevében, a Pitti palota fejedelmi, lakója, a Turini gróf látta vendégül Firenzét. Kerti ünnepélyek, jelmezes vásárok víg zaja vegyült az ugrókutak csobogó neszébe s a város mulatni jött a királyi kert árnyékába. Firenze még mulatni is finoman és művészien tud, ünnepelje bár a piac legszebb leányát, a mercato királynőjét, kit diadalmenetben visz végig minden év május elsején a városon, vagy leplezze le hatszáz évi építkezés után, királya jelenlétében, büszke székesegyházának utolsó bronzkapuját.
    De a régi firenzei ünnepélyeknek csak halvány emléke a jelen. A fényűző toscanai nagyhercegek együtt mulattak a néppel. Mióta ők eltűntek, a város nem ujjong fel többé védszentjének, Keresztelő Szent Jánosnak napján és Háromkirályok ünnepén sem gyúl ki többé az a híres tűzijáték, melyre messze vidékekről összesereglettek még a hegyek lakói is.
    Ma már csak a nagyszombati feltámadásra verődik egybe Firenzében Toscana népe. Ezt az ünnepet még eredeti hagyományai szerint üli meg a város.
    A papság felvonul a Duomóba s a távoli utcákból mint valami kis mennydörgés, hallszik a Pazzi-család százados szekerének jeladó dübörgése. Réges-régen Pazzino de Pazzi, visszatérve a keresztes háborúból, diadalmasan ezen a szekéren vitt el a Duomóig két követ a szent sír sziklájából, hogy belőlük csiholják azt a szikrát, mellyel az örökmécsben húsvétkor lángot gyujtanak. Azóta a Pazzi-család szolgáltatta a szent tüzet a székesegyháznak s a család ivadékai mai napig is az ő külön ablakukból nézik végig a feltámadás ünnepét. A sajátos szekeret, mely gyúlékony cifrasággal van díszítve, sodrony köti össze a főoltárral és ezen a sodronyon a feltámadás percében kireppen egy galambformájú szárnyaló láng: a Colombina, hogy lobbot vessen a szekéren a puskaporba és meggyujtsa a gyúlékony ékítményeket.
    Nyüzsög a várakozó tömeg a téren. Megszólal a húsvéti harang. A szentélyben Hozsannát zeng a kórus.
    De a nagyszombati ünnepélynél is fényesebb volt valamikor a hagyományos firenzei farsang. Ma már jóformán nyoma veszett, megkomolyodott az utca s jelmezes menetben csak a gyerekek vonulnak fel, akik olyan leleményesek, hogy azt mondják róluk az Arno mentén: „A régi firenzei nagy emberek utódai ma már csak a firenzei kis gyerekek!...” Az egykori köztársaságiak ivadékai ők, nem igen ismernek el fennsőbbséget, kedvesen kigúnyolnak mindent a világon, s tréfás ötleteikkel megnevettetik a járókelőket.
    Mikoriban a Duomo homlokzata elkészült, egy napon egy terebélyes delhölgy bámészan állt meg a főkapu előtt.
    Valamelyik utcagyerkőc, amint tovafutott mellette, szemtelenül mutatott az asszonyság fejlett bájaira és elkiáltotta magát:
    „Nézzétek, végre leszállt a kupola is, hogy megcsodálja a homlokzatot!”
    A gyerekek csakugyan kicsalják a szabad ég alá azt a farsangot, amely a Via Tornabuoni táján a palotákba rejtőzik. A bálterem kicsiny, a salonok nagyok: ebben a városban jobb szeretnek beszélgetni, mint táncolni s még a báli fecsegések keretében is felcsillan a híres firenzei elmésség. Egy osztrák grófné, kinek családja vagy ötven év óta szerepel a Gothai Almanachban, kicsinylő mosollyal fordult a gavallérjához:
    „Milyen gőgösek maguk firenzeiek, pedig nagy családjaik nem is szerepelnek a Gothai Almanachban.”
    „Grófné, — mondotta a gavallér, — mi egy régebbi könyvben vagyunk feljegyezve. A mi Gothai Almanachunk a Divina Comedia, már pedig azt vagy hatszáz év előtt megírta Dante...”
    A firenzei csak a hivalkodó idegennel gőgös, a honfitársával szemben mindíg demokrata, mint volt a céhek idején; a tehetséges emberekkel szemben pedig — bárhol legyen a hazájuk — olyan hódoló, mint volt a renaissanceban. A régi idők hagyományait, ha kicsiny keretben is, de folytatja a modern Firenze. Gondolkodó emberek dolgoznak s megfinomult ízlésű emberek mulatnak itt. Firenze irodalmi salonjai, világhírű nagyságok gyűlhelyei s megesett, hogy egy ugyanazon az estélyen Paul Bourget, Mark Twain és d'Annunzio találkoztak, míg a zongorán Saint-Saens, Sámson és Delilájának szép dalát játszotta el. És nemcsak zárt falak között, de a színházban is megbecsüli Firenze az idegen nemzetek géniuszát és művészeit, mert Duse mellett a virágok városában Sarah Bernhardt is babért aratott... Firenzének nincs királyi udvara s azért mégis a salonokban s a városházán egyaránt, egy ember járt a maga idejében elsőnek mindenütt. Ez a nagy úr a mai Strozzi-nemzetség hercege: Pierro Strozzi volt, akit előkelő szíve tett meg Firenze kiskirályává, noha egyenlőnek tartotta magát polgártársaival s ha valamelyik külföldi barátja gúnyosan a szemére vetette, hogy évi nagy estélyére nemcsak a várost, de még a külvárosokat is meghívja, mosolyogva válaszolt:
    „Minálunk ez így szokás. Valamelyik elődöm ha ünnepélyt adott, kiállt az utcára s minden arramenő firenzeit beterelt a palotájába.”
    A palota nagy előcsarnokában a Strozzi-ősök mellől fejedelmi pompában Medici hercegnők tekintenek alá a vértekre és lobogókra, amelyek hadibabért hoztak az ódon falak közé, míg benn, a herceg dolgozószobájában, a foliánsok aranykötése mögött virraszt a Strozzi-nemzetség dicsőségének a krónikája. A Mediciek nagy vetélytársai, a Strozziak, nemcsak dúsgazdag kalmárok és hadvezérek, de mindenekfelett műpártolók voltak. Termeikben Tiziano, Bronzino és Mino da Fiesole remekei ékeskednek még most is és hajdanában a palota kapujának a kulcsát Benvenuto Cellini készítette... De azért mindennél bájosabban emlékezik a nagy család művészetimádására az a kis házikápolna, melyben Luca della Robbia egy terrakotta képe ma is ott áll az oltár felett, hová a mester önkezével tette. Ha ünnepel a Palazzo Strozzi, nem hat el a kápolnába a mulatók zaja. Elhal a termek hosszú során s csak mikor kirobognak a fogatok az oszlopos udvarból, tör be dübörgésük a hatalmas boltívek alól, melyek egykor pápák és királyok lépteit visszhangzották... Vége van a fogadásnak, elszélednek a városban a kocsik és autók s zajuktól csak percre riad fel az alvó Firenze. Aztán olyan csendesen alussza át az éjtszakákat a Magnifico egykori farsangos városa, mint valami jó kis vidéki polgár. De nem is a nagyvárosok lázas, sorvasztó éjtszakáit, hanem a bűbájosan éltető nappalokat keresik itt azok az idegenek, kik a firenzei halmok nyaralóit és a régi Medici-villákat ellepik.
    Egyetlen a maga nemében Firenze környéke; oly szép, mintha még azt is művészkezek alkották volna. A Valdema orma, a firenzeiek e kedves kirándulóhelye, mint őrszem emelkedik a kék ég felé. Kolostorában a néma barátok csak a nyíló és a hervadó virágokról sejtik, hogy múlik az idő.
    „Milyen szép ez a mi kolostorunk, — mondja a szakállas kapus fráter, akinek beszélnie szabad, — milyen szép és ki hinné, hogy még itt is meg kell halni...”
    A Valdemával szemben átnéz a magaslatról Fiesole nyíló rózsái és fekete ciprusai közül. A középkor egy elkésett művésze, a renaissance keresztény Fra Angelicója s a mi világunknak egy hírnök művésze, a modern-pogány Böcklin élt és álmodott itt, míg túl settignanói villájában, az új Itália legnagyobb költője, d'Annunzio keresett és talált ihletet.
    Firenze mindenkinek azt adja, amit keres. Az írónak hangulatot, a festőnek színt, a szobrásznak formát ad, a boldogtalan elfelejti itt a boldogtalanságát, a boldog pedig — megérti a boldogságát...
    A világ lelke volt egykor Firenze. Hajdani halhatatlan virágzását nem hervasztotta el az idő. Ez a város, amely a középkorban felkeltette az alvó emberiséget, a renaissanceban megmutatta neki az antik világot és egy új világot teremtett mellé, él és emlékezik ma is és betölti hivatását, — mert babért fon a multak homlokára.

S Z I R É N E K    H A Z Á J A

HULLÁMVERÉS

Lent messze, ott, ahol a három kékvízű tenger összefut, úszik a habok játékában Sicília, a kyklopsok rejtélyes földje, amelyen Hellas aranyszárnyú képzelete isteneknek adott hazát.
    Valamikor régen szirének úszkáltak tengerében és az a Galathea nimfa volt a királynője, akit az óriás kyklops, Polyphemos szeretett. Boldog síkjait ezüst erdők borították, lankásain az istenek bora termett, völgyeiben narancsligetek virágzottak a folyók mentén. De a századok csatatérré változtatták a szigetet. Ledőltek az erdők, elapadtak a vizek, sánc lett minden völgy és bástya lett minden orom.
    Észak és Dél, Kelet és Nyugat küzdött az édensziget birtokáért, mely az antik világnak tengelye volt. Az őslakó kelt-iber sicánokat leigázták az új foglalók, a latin siculok, akik nevüket és nyelvüket adták Sicíliának, azt a nyelvet, amelyet nem tudott elaltatni sem a hellén múzsa, sem a mórok hatalma s melyben Dante a mai olasz nyelv ősanyját köszöntötte... A siculok mögött azután egymást követték a hódítók és áradatukban végighömpölygött a világtörténelem Sicílián. Eljöttek, könnyű hajóikon a föníciaiak, a görögök, Carthago kalmárai, a rómaiak, a gótok, bizánciak, a mórok és a tengerek nomádjai: a normannok. Majd a Hohenstaufok svábjai, később az Anjouk, Aragonok és Bourbonok zsoldosai kötöttek ki az annyi vértől áztatott partokon. És a rohamban elvonuló népek és fajok mindegyike hagyott valami eleven emléket a szigetország mai lakóiban. A föníciaiak élelmességüket, a görögök gúnyolódó szellemességüket és szónoki hajlamaikat, a rómaiak gőgjüket és kegyetlenségüket hagyták örökül Sicíliára. De azért valamennyi hódító közül mégis a mórok és a normannok nyomtak legerősebb bélyeget az egykori siculok egyéniségére. A mórok megtanították a sicíliaiakat arra, hogyan öltek és hallgattak, hogyan szerettek és daloltak ők messze kairavani szerailjaikban és az ő pompaszeretetük és szertartásos fenségük csakúgy túlélte Sicíliában az afrikai hősöket, mint ahogy túlélte azon a földön a normann világot lovagjainak kalandvágya és mérhetetlen becsületérzete.
    Szinte megfoghatatlan, miféle varázshatalom tudta egy egységgé forrasztani ezt a temérdek ellentétes fajt és örökséget? Csakis maga Sicília fejtheti meg a rejtélyt.
    Galathea nimfa nem halt meg! Átélte a múló ezeréveket és azzal a mosollyal, mellyel rabul ejtette a vad Kyklopsot, csábítóan tovább mosolygott a histórián át és mosolyog még ma is, a Föld egyik legszebb asszonyának — a sicíliai asszonynak az ajkán.
    Galathea: az őslakó asszony és édestestvére a varázshatalmú déli napfény tették hódolókká a hódítókat, olvasztották egybe a különböző fajokat és kötötték oda ahhoz a földhöz, amelyhez hasonlóak lettek a megbűvölt apák késői fiai. Ezért is tombol minden sicíliai mellében szív helyett egy-egy vulkán és kering ereiben vér helyett forró láva. Ezért foglalja le zsarnokian a szerelem, a gyűlölet, a vallás és a becsület féltékeny őrzése a szigetlakó végletekben hányatott érzésvilágát, akinek szerelme tűz, gyűlölete halál, becsülete szentség, vallása bálványozás.
    Sicília az egész emberek és egész szenvedélyek hazája. Félúton nem áll meg ott senki és akadálynak még a halált sem ismerik, mert fanatikus sötét hitük szerint a halál után is van hatalma a szerelemnek és a gyűlöletnek és van folytatása a bosszúnak még a másvilágon is... Egy külön világ Sicília. Történetét hiába írta a Historia ugyanegy könyve a másik Sicíliának, Nápolynak a történetével, tőle a Tirrhéni tengernél nagyobb távolság választja el. A bohóckodóan lármás, szemfényvesztően csillogó, lázasan izgatott nápolyit megveti a méltóságteljes, magábazárkózott sicíliai és hallgatag fölénnyel néz vele farkasszemet a mérföldes vizek felett. Lelke mélyén Sicília sohasem ismert el közösséget sem mostohatestvérével Nápollyal, sem az egységes Itáliával, hanem szigetvilágának büszke magányában, arabs fatalizmussal és normann szívóssággal várta a „jobb időket...”
    A sors egy kézen vezette át a századok útján a Két Sicíliát. Ugyanazok a népek, hasonló események vonultak el mindkettőjük felett, hasonló nyelven, szinte hasonló tájszólással beszélnek lakóik és mégsem értik meg egymást. Mert Nápoly ideát van még Európában, Sicíliát pedig egy őskori óriás az afrikai partokról téphette le valamikor s vetette ide szigetnek mifelénk! Talán ezért nem lehetett egységes birodalom a „két Sicília” soha. Két világrészen két külön világ a kettő és Nápoly, az egyetlen és igazi Sicíliának mindenkor csak a küszöbe maradt.
    A küszöbön kell áthaladnunk, mielőtt eljutnánk Sicíliába. Csábítóan tartóztat a nápolyi öböl... énekszó vegyül a habok zsongásába... Nem tudunk odébb menni.
    Álljunk meg egy percre ciprusok alatt a Vezuv tövében...

CAMPANIAI VARÁZSLAT

Vergilius sírja alatt virágzik ki a tengerből a nápolyi öböl. Itália legnépesebb városa fekszik a partján: Nápoly, a lárma metropolisa. Távoli zúgása messzire felhallatszik a mélyből. Úgy zsong, mintha szűk utcáiban forradalom lenne, pedig az ordítozó Nápoly most békés, csak cseveg... Ijesztő lehet, mikor dühöng és kenyeret kér.
    A tömeg az utcákban él. A szurtos, égigérő házakba jóformán csak aludni vagy meghalni mennek be az emberek. Különösek a nápolyi házak, ahogy egymás fölé ágaskodva hágnak a környező halmokra és hegyekre. Első pillanatban olyan hatást tesznek lapos tetőikkel, mintha nemrég valami tűzvész pusztított volna el felettük. De nem is az ember, és alkotása teszi egyetlenné ezt a tájat: a természet múlta itt felül önmagát. A szépség pogány temploma a campaniai part, melynek lépcsőzetére habzó fehér virágait teregeti a tenger, míg a Vezuv, mint óriási füstölgő áldozóurna emelkedik fölé.
    A XI. században Krisztus előtt született meg Nápoly, a görög Neapolis, mikor túl a Cap Misenon, a Sibylla városában, Cumaeban az első hellén gyarmatosokkal kikötött Attika lelke Itália partjain. És mialatt az Avernoi tó alvilági sötét vizénél, százajtajú barlangjában a jövőt jósolta a cumaei Sibylla, azalatt a görög jövevények nagy multjukat adták ennek a földnek. A hellén hatalom bukása után, ezt a multat szerette itt a győzelmes Róma... Eljöttek mind a caesárok Augustustól Hadriánig és fehér templomokat, márványfürdőket és nyaralókat emeltek a szomszédos Baia szirtjein.
    Ma már csak omladó falak meredeznek az égnek, ott ahol Nero az amphiteatrumok és lakomák uralkodói gondjait és fáradalmait nem egyszer pihente ki. És míg a császár körül a gőg, a romlottság és őrjöngő pompa orgiázott, nyaralója alatt lenn a tengeren gondtalanul hajózott Agrippina azon a végzetes hajón, amely a monda szerint fia parancsából kettévált alatta s elmerült vele.
    Milyen sokarcú lehetett a halál és milyen sokarcú lehetett az élet a Posilippon a császári Róma napjaiban... Vergilius, Horatius daloltak ezen a parton, Seneca bölcselkedett és az a Petronius arbiter mulatott itt, aki még meghalni is szellemesen tudott.
    Átellenben elkomolyodik a táj képe. A hullámokba könyökölve a Castel dell'Ovo mereng ott sötét emlékei felett. Pedig a legelső ifjúsága víg volt ennek a komor várnak. Sziklaszigetén valamikor Lucullus kéjlakának márványoszlopai körül lengette a tenger szellője a rózsákat és a római farkas ide járt ki elrontani a gyomrát. Aztán addig-addig lakmározott a félelmes Lupa, hogy ellustult. Karmaiból kihullott a világverő kard, összeomlott a birodalom és a nyugatrómai császárság utolsó caesárja, az árnyékimperátor: Romulus Augustulus itt húnyta le örökre a szemét. A középkorban Lucullus egykori kéjlakából erődítmény lett és barnavörös cseréptetői alatt álmodta álmait és szőtte világrázó terveit az első modern ember, a nagy Hohenstaufen II. Frigyes, nem sejtve, hogy háza sarjainak börtöne lesz a Castel dell'Ovo, és az utolsót, a ragyogó tizenhétéves Conradinot majd innen viszi Nápoly a vérpadra.
    A Castel dell'Ovo a magyar históriába is sötéten rajzolódik. Tengercsapdosta falainak mogorva magányában a gyászos végzetű Endre királyfi feleségének, Johanna királynőnek az emléke kísért.
    „Nevetni akarok” — mondta egykor a királynő és Boccaccio meséit hallgatva feledte az Endre vérétől piros aversai éjtszakát. De azok a ledér történetek csak gyermekmeséknek tűnhettek fel Johanna szemében, akinek az élete százszorta feslettebb és ledérebb volt Boccaccio Decameronejánál... Észak-Olaszország az akarat, Közép-Olaszország a képzelet, Dél-Olaszország az érzelem hazája. És Endre herceg hitvese valóban Nápoly leánya volt! A nálunk gyűlölt Johannát nagyon szerették az ő királyságában, a forró déli napfény alatt, amely olyan gyorsan dobogtatja a szívet és olyan hirtelen felszárítja az elöntött vért... Mire Nagy Lajos királyunk, Endre halott arcának képét hordozó lobogók alatt, másodszor vette bosszúálló útját Itália felé, nápolyi Johanna: Regina Giovanna már harmadik férje oldalán élte világát, míg aztán negyedik férje mellől került a Castel deil'Ovo börtönébe, ahol megfojtották a magyarok zsoldosai.
    Még egy nápolyi királyleány neve fűződik a mi történetünkhöz. A Mátyás balsorsa: Aragoniai Beatrix neve. És nem kevésbbé tragikus az, mint a Johannáé. Az a bűbájos Nápoly, amely mulatva gyilkolt és gyilkolva mulatott, nevelte őt is.
    Akik a történelem és az élet útján megadták magukat az elandalító nápolyi levegő hatalmának, paradicsomot leltek ezen a földön. De azok, akik küzdöttek az éghajlat varázslata ellen, teremteni és tenni akartak, végül majd mind poklot találtak itt, amelyben megsemmisültek. A Hohenstaufok, Anjouk, a spanyol Aragonok, a Bourbonok és a daliás Joachim Murat, kinek pünkösdi királyságát Calabriában lőtte halomba vele együtt húsz nyomorult puska sortüze, csak tűnő fények voltak Nápoly egén.
    Hat hónapi tavasz és, hat hónapi nyár van itt. És mondják a nápolyiak: ilyen tavaszban csak szeretni, ilyen nyárban pedig csak pihenni lehet! Pihenni és feledni... Leginkább ezt cselekszi a nápolyi nép. Elsősorban a pihenés, vagy tán inkább a naplopás az eleme, csak kínjában dolgozik biz ő. De ha nekilát, akkor nincs párja, mert azért, hogy egy dinnyét, vagy egy szál virágot eladjon, úgy hadonász a két kezével, hogy annyi mozgással akár az Atlanti-óceánon is át lehetne evezni. És ha rajtakapjuk, hogy meg akart csalni, hát kénytelen-kelletlen vele nevetünk, mert turpisságát olyan kedvesen csinálja. Kacagóan víg ez a nép, mint fejefelett az égbolt és veszedelmesen megbízhatatlan, mint az alattomoson forrongó föld a talpa alatt...
    A Santa Lucia negyedben kell az igazi Nápolynak a szemébe nézni. Ott kell kihallgatni ezt a várost; ott beszél leghangosabban és ott suttog leghalkabban. Nincs olyan áru, ami a szurtos sikátorokban kikiáltóra ne találna, nincs olyan bűn, amiről ne suttognának a Basso Porto negyedében. Az utcán összeszedett szivarvégektől és a szemétből kihalászott rongyoktól kezdve, egészen a szép leányig: „Una ragazza fresca bella bellissima di tredici anni...” áruba bocsátanak itt mindent. Ezért is fogadta fel a Camorra hírhedt bűnszövetekezete többnyire a Santa Lucia negyedben legelszántabb és legügyesebb bérgyilkosait. Az egymást hatalomra segítőknek ez a titkos társasága már a nápolyi Bourbon királyok idejében uralomra tört, noha kezdetben állítólag a gyengék védelmezésére alakult... Később közismerten, egyre veszedelmesebb politikai cselszövényekre, egyéni érvényesülések érdekében elkövetett bűntényekre, zsarolásokra, rablásokra és gyilkosságokra vetemedett. A Camorra minden új tagjának komor esküvel kellett fogadalmat tennie a vak engedelmességre és titoktartásra, de azért csak a próbaidő leteltével nyerte el a Camorra jelvényét: a két sajátságos formájú kést! Az élesre köszörült kések sokatmondóan arra figyelmeztették a camorristát, hogy csak az egyik kés szól a külső világnak, a másik neki magának szolgál intelmül: „Teljesítsed a láthatatlanból érkező parancsokat és hallgass” — mert különben...
    A magas házak legyektől dongó, bűzös, sötét kis ajtónyílásaiból olykor szótlanul, furcsa, gyors kézmozdulatokkal beszélnek át egymáshoz az emberek. Az esti homályban szokatlan füttyjelek hallatszanak. Elvétve fojtott kiáltások... Aztán valamerre, a második vagy a harmadik utcában lépések szaladnak, gyülekeznek, megtorpannak, várnak, mintha ugrásra készülődnének...
    A Santa Lucia negyedben valóban átérzi az ember azt a régi szállóigét, hogy: „Il Regno di Napoli e un paradiso, ma habitato da diavoli”. — Paradicsom a nápolyi királyság, de ördögök laknak benne... Veszekedő csoportok, ordító félmeztelen kolduskölykek állják el az ember útját és a sokemeletes, keskeny, szorongó házak ablakajtóinak erkélyeiről, a száradó millió tarka rongy közül, borzas asszonyok lármáznak át egymáshoz.
    La bella napolitana!... De hát hol van az a görög arcélű, lenge testű napolitana, akirol a költők énekelnek? — Megvallom őszintén, én nem találkoztam vele Nápolyban... Csak a gyerekek, és a nagyon fiatal leányok szépek itt. Korán hervadnak s az asszonyok és férfiak is Zola mondását juttatják eszünkbe: „a majom és a tigris keverékét képezik”. — A majom és a bohóc tüneményes mozgékonysága, a tigris kiszámíthatatlan lomhasága ömlik el testükön, lelkükön. Erélyük jóra, rosszra csak egy pillanatig van.
    A nápolyi lendülete is csak pillanatnyi életű. Magasra száll, mélyre zuhan. Összeesküvést szít minden kedve ellen való rendelettel szemben, forradalmat üvölt valahányszor a kormány meg akarja szüntetni reménységei kútforrását: a Lottót. Ég a szerencsejátékért, babonásan hiszi a megálmodott számok jelentését, meghalni képes ha szeret, ölni, ha féltékeny. Egy vérhullám csap a fejébe és a kés már a kezében van. Jellemző, hogy bosszúját a férfi nem vetélytársán, de többnyire a hűtlen asszonyon tölti ki. Nem ritka az olyan nápolyi leány, akinek mély forradások vannak az arcán. Aztán mikor bíróság elé kerül a vad legény, maga a leány fogja pártját, hogy hát tulajdonképpen igaza volt: „a féltékenység ellen nincs más orvosság”. Felmentését kéri és a felesége lesz. Az Egyház, amely megbánt bűneik alól feloldozza és összeadja őket, nagy szerepet visz a nápolyi életében. Vakbuzgó ez a nép, de azért mégis valahogyan pogány módon imádja az Istent. Fűnek-fának, fogfájásnak külön szentet ad és megtanítja mosolyogni még a komoly katolicizmust is.
    Megesik néha, hogy két jómadárnak az útja épp a San Gennaro templom előtt visz el, mikor valami betörést tervelnek. Nem mulasztanák el, hogy tervezgetésük közben megemeljék a kalapjukat, sőt be is térnek egy kis Miatyánkra. Kitárt karokkal kérik a Madonnát, segítsen nekik vállalkozásukban és ha imádság közben véletlenül másvalakinek a zsebébe téved a kezük, hát a zsákmányból előlegnek mindjárt vesznek is egy nagy viaszgyertyát a Szent Szűznek.
    Tarkák és nyugtalanítóak a nápolyi templomok. A Madonnákat: az üvegszekrényekbe zárt szőkehajú viaszbabákat, aranyozott koronával, hamis ékszerekkel díszítik fel a hívek és selyem krinolint adnak rájuk. Mise alatt víg polkákat fújnak az orgonák s az asszonyok közben ütemesen legyezik magukat, mintha nem is az Isten házában, hanem inkább valami táncteremben lennének.
    Zene az eleme ennek a népnek, nem hiába Odysseus daloló szirénjének: Parthenopénak a sírján épült Nápoly, — a földből terem itt a dal. Mindenki énekel s a legutolsó csavargó képes rá, hogy összekoldult soldóin jegyet váltson a Teatro San Carlo karzatára. És ha netán még erre sem futná, féléjtszakákon át elácsorog a zenés tengerészkorcsmák előtt, hogy ajtónyíláskor elkapja odabentről a tarantella egy-egy kiáradó, vad lüktetését.
    A zenében, a templomban és a színházban találkozik csak Nápoly nagyúri világa és söpredéke és — a Villa Nazionale esti korzóján. Autók és kocsik sora vonul át a hullámzó néptömegen. És a csőcselék lelkében lassan készülnek a forradalmak, mialatt a nagyurakat nézi, akik bár éppolyan lusták, mint ő, mégis autóban és hintóban járnak...
    Virágárusok, osztrigakereskedők, rikkancsok, gyufaárusok szabadulnak le ilyenkor a Santa Luciából és a lárma hanghullámai egymásra torlódva ömlenek el a parton, míg a tenger kékjén színes pillangók: tarkavitorlás bárkák úsznak s apró kölykök fürödnek a habokban, felhozva a vízbe dobott soldókat.
    Capri azúrfátyolából réved át Nápolyra, Sorrento felmosolyog az esti fényben és Castellammare elszórt házaival, mint szétszakadt rózsaszín korállfüzér hever a Vezuv ibolyaszín kelyhe alatt a távol partokon. Ebben a varázslatban megérti az ember, hogy a legnagyobbak között nagy művészt nem nevelt ez a Nápoly soha... Megszégyenül és vesztes marad a festő a természettel szemben és bizony megértjük, ha eldobva ecsetjét, boldogan kifekszik a partra a boldog naplopók közé és teremtés helyett a teremtésben gyönyörködik. A világhírű nápolyi Museo Nazionalét sem az újabb korok művészete teszi egyetlenné, hanem az antik világnak meseszerű emlékei. Herculaneum zöld rozsdával befutott bronzszobrai az emberiség ifjúságának legszebb szépségét tárják elénk, míg Pompeji falfestményei, melyek, ha számba vesszük, hogy egy harmadrendű vidéki városka házait díszítették, sejtelmet adnak arról, mik lehettek Apellesnek, az antik világgal szétporlott remekei.
    Egy ezeréveken át alvó tavaszt hozott napfényre Pompeji hamuja alól a tudomány és kutatás. Ezt a tavaszt csodáltuk meg a nápolyi Museo falai között, ehhez a görög tavaszhoz futunk ki Pompejiba...
    Nápoly képe lassan vész el a távolban, mint olyan álomnak a képe, amelyet ébredéskor egész szépségében elképzelni többé sohasem lehet.
    Torre del Greco, a festői kis halászvároska elmaradt korállfűző, daloló leányaival. A Lacrimae Christi bortermő tőkéinek zöld birodalma is véget ér. Csak egy-egy gyerkőc fut még utánunk és lávába dermesztett soldókat kínál. Aztán magára marad a vándor a tetszhalott tűzhegyek között. E félelmes ájult vulkánok felett csak a Vezuv diadalmaskodik baljóslatú életével. Lejtőin, melyekre Pompeji végítélete óta nem egyszer zöld virányt takart a campaniai tavasz, most kihült lávafolyók feketénbarna áradatai terpeszkednek. És mintha a hegy tűzaknáiban ágyúznának, szüntelen tompa puffogás rázza a levegőt.
    Pillanatra felrémlik a tájban a calabriai banditik ősének, a lázadó rabszolgakirálynak: Spartacusnak az emléke, aki Róma légióin e sötét szakadékok között aratta első diadalát. És a Vezuv iramodó füstfelhőiben egyszerre felkísértenek azoknak a futó gót óriásoknak az árnyai is, akik Narses bizánci katonáinak győzelmi ordítása közben, ezeken a lejtőkön vesztették el utolsó csatájukat és Theját, utolsó királyukat.
    Forró a süppedékes talaj a lábunk alatt. A vezető szivarra gyujt a hamuban s körülöttünk mintha Dante poklának gőzei kavarognának, füstbe vész a világ. Mire újból látunk, a távolból olyan költőinek tetsző Vezuv, mint megfejthetetlen sötét szörnyeteg, tátja fel lángokat lihegő, fekete száját.
    A tölcsérhez értünk. — „Ma rossz napja van, estére lesz valami”, — mondja a vezető és mindnyájunk okulására tüstént elmeséli a két kíváncsi angol tragikus végét, akik túlmerészen hajoltak a kráter fölé és belezuhantak.
    A turisták riadtan hátrálnak a bugyborékoló toroktól. A Vezuv most már szakadatlanul köpködi az izzó iszaptömegeket. A láva tüzes foszlányai, mint véres rongyok repkednek a levegőben és sejtelmes susogó nesszel hullanak a tölcsér partjára. így növekszik a Vezuv, amely nagy kitörései után vagy megroskad, vagy még magasabbra üti fel a fejét. Az 1872-iki félelmes emlékű eruptio több ölnyivel növelte a hegyet; az 1906-ik év szörnyű kitörése letépte és a lángokban álló égbe lökte a hegy csúcsát és megváltoztatta a Vezuv antik piramisának vonalát.
    A föld megingott akkor, a tenger visszarohant a partoktól, a dübörögve rázkodó vulkán oldalai pillanatonként meghasadoztak és hömpölygő lávafolyók ömlöttek le a völgyekbe, míg Nápoly utcáit arasznyi hamu lepte el. Az emberek vakon, jajgatva támolyogtak a forró förgetegben. Körültük házak omlottak, templomfalak dűltek össze. Beszakadt a Monteoliveto hatalmas, zsúfolt vásárcsarnoka és a tornyokban hiába harangoztak delet. Olyan sötét volt a város, mintha éjfél lett volna s a nappal is égő villanylámpák fénye nem tudott átvilágítani a hulló pernye füstös fátyolán.
    Most is kavarog a füst. Pompeji felé fujja le a hamut a szél és a háttérben, meredek fekete lávafalaival a horpadt Somma orom, mely a Vezuv mai tölcsérjének születésekor a boldogtalan városokat elöntötte, mint szörnyű munkája után pihenő Hercules, hidegen mereng el a tomboló természet felett.
    Majd kétezer éve történt, egy augusztusi napon, hogy a három virágzó várost: Herculaneumot, Stabiaet és Pompejit elevenen eltemette a láva és a hamu.
    Pompeji maradt meg legépebben a három közül s mint ahogy a katakombák megőrizték a keresztény világ első napjainak az emlékét, Pompeji, négy méternyire a föld alatt, az antik világ életének képét őrízte meg. Házai, melyeknek tűzhelyén a Vezuv rakott utólszor tüzet, meglepően kicsinyek. A szobák, műhelyek, boltok, fürdők falán a derűs festmények majdnem érintetlenek, csakúgy, mint az az egykori élet, melynek lüktetése egyetlen pillanatban állt meg az egész városban. Az antik világ csipkerózsája alszik Pompejiben, az orsó a kezében maradt és kétezer év multán a mi képzeletünk fonja rajta tovább a fonalat... A csendes utcákban azt vélhetnők, csak tegnap pusztította el a tűz a tetőket s mindjárt visszatérnek azok, akik fejvesztett vad menekülésben, a temetkező hamueső förgetegén át látták utolszor Pompejit.
    A klasszikus szemtanu, az ifjabb Plinius írta le leveleiben a végveszedelmet, melynél az idősebbik Plinius jegyzés közben életét vesztette.
    Hatalmas földrengés volt a vész hírnöke, aztán megrepedezett a föld s tűzfolyók csaptak elő mélyéből. Hullani kezdett a hamu, eltakarta a napot és déltájban éjféli sötétségben menekült a fejvesztett lakosság. Őrjöngve tapostak egymás testén az emberek. Az anya gyerekét, a gyerek az anyját hívta a sötétben és tébolyodott kiáltásuk beleveszett a mennydörgő robajba, mellyel elvonult a partoktól a tenger. Pompejinak majd egész lakossága ott pusztult. A menekülni nem tudókat eltakarta a hamu, az apró tüzes kövecskék s az égből alázuduló forró víz. Ebben a lassan megszilárdult rétegben akadtak rá a kutatók számlálhatatlan emberöltő mulva azokra az üregekre, melyekben az elporladt testek formáikat hátrahagyták. Kiöntötték az üregeket gipsszel s ma, a méltóságos megadással meghaló ember és a vad vonaglásban pusztuló kutya döbbenetes halotti maszkját is ott őrzik egymás mellett az élve eltemetett város kis múzeumában.
    Kétezer év előtti gladiátorok, rabszolgák és nagyurak teste maradt meg így és reánk maradt egy fiatal leánynak a formája is, aki talán annak a nyárnak a virágait árulta a nolai kapunál, mikor elsötétült az ég s ő nem ment odébb, mert feje felett a kapu falára kedvese tegnap este azt írta, hogy majd ott találkoznak... Aztán befedte a hamu virágait, szép sötét haját s ő hiába várta, hogy eljön érte az, aki nem jött el többé soha...
    A Vezuv hamuja őrizte meg számunkra Pompejit és egy másiktemetkező hamu: a feledés óvta meg a pusztulástól a görög világnak legépebb templomait, nem messze, kinn a paestumi síkon. Csodával határos ezeknek a templomoknak az épsége, melyeknek létezéséről szószerint megfeledkezett a középkor, sőt a renaissance is. Csak mintegy másfél évszázad előtt látták meg újra elragadtatott emberi szemek az akanthoslevelek mocsaras zöld síkján, az ég és a tenger kékjébe emelkedő aranysárga görög templomromokat. Egész szépségében maradt reánk az egykori város négy leomlott kapuja között Poseidon és Ceres nagyszerű temploma. A templomok túlélték a várost, amely emelte őket, a népet, mely a győztes római uralom alatt oszlopaik között siratta el gyászünnepekben Magna Graetiát és túlélték az isteneket, kiket egykor szentélyeikben tiszteltek. Némaságukban olyan megrendítőek a fenséges paestumi romok kinyilatkoztatásai a tengerbe merülő mocsaras síkon, hogy amit mondanak, elfelejteni soha sem lehet. A hellén Poseidoniumot megette a mocsár, mint ahogy a piramisokat lassan megeszi a homok s az, ami az egykori görög város helyén épült: a mai Paestum, csak egy maláriás kis koldusfészek, melynek lakói nyáridőben a hegyekbe szöknek a sárgaláz elől és esténként az utolsó vonattal még az állomásfőnök is elmegy innen a szomszéd Salernoba éjtszakára.
    Bealkonyul. Minden elhallgat a néptelen tájban. Poseidon eltűnt városának templomromjai mögött csak Poseidon tajtéktúró hullámparipái vernek zajt kinn a tengeren.
    Salerno is csak a lárvája a rómaiak egykori híres Salernumának, az orvosi tudomány székhelyének és longobard templomával szerényen nézeget le az Amalfi felé kanyarodó útra. A kerek földnek egyik legszebb útja ez. Csodálatos virágillatban narancskertek és olajligetek mentén szalad, galeriák, terrassok felett sziklába vájtan a tengerparton Sorrentóig. Nyaralók bukkannak fel a ciprusok között, szürke sziklákon csendes monostorok szunnyadnak s a parton őrtornyok romjai hevernek a napmelegben, míg a tenger hűvösen zsongva enyelgi körül a szirének szirtjeit, melyek alatt egykor Odysseus vitorlás hajóján elsuhant...
    A nagy hegyek meredek sziklafalához, mint madárfészkek tapadnak Amalfi fehér házai. Elragadó kép tárul a Cappuccinik oszlopsora alól. Szinte azt hihetnők, valami bűvös lámpa káprázata játszik, a szemünkkel, hogy mielőtt betelnénk vele, tovatűnjék nyomtalanul. Pedig az, amit most látunk, már csak az eltűntnek, a büszke kikötővárosnak a maradványa. Ma néhány ezer lakosa van Amalfinak, virágzása napjaiban, mikor törvényt szabott a Földközi-tengeren, ötvenezer polgára volt. Letűnt hatalmából jóformán már csak annak a hatalomnak bűvös kerete maradt meg: az ég, a hegyek, a tenger és arabos furcsa házaival fenn a magasban, Ravello mór paradicsoma.
    Visszatérőben Nápoly felé mégegyszer megmutatkozik Sorrento la gentile, Tasso szülővároskája a meredek partfalak felett. Kinn a tengeren, mint óriás, tüzét vesztett szafírdarab kéklik a habok között a Circe szigete. Ezen a szigeten élt a veszedelmes varázslónő, aki megbűvölte Odysseust és mint ahogy Homeros meséli, disznókká változtatta azokat, akik bájitalát kiitták. Sok hajós járt az ithakai király óta erre. Furfangos emberi találmányok, füstölgő gőzösök szántják a tenger vizét. Zajos lett az egykor csendes part. A Circék pedig nem szeretik sem a tudományt, sem a zajt. Más vidékre költözött Odysseus kedvese, de bűvölő szépségét szétszórta Caprira és belevetette a Grotta azurrába, mely a legtöbb idegent vonzza ide. A visszaverődő fényben kék a sziklakupola a kék víz felett és a hullámok olyan csobogva ömlenek ki a barlang száján, mintha itt fakadna az azúrszínű Tirrhéni tenger forrása...
    A nagytömeg szemében a kék barlang Capri varázshatalmú vonzereje és számtalan utas beéri látásával, aztán tovább megy, nem sejtve, hogy a ciprusos partokat a nápolyi öböl legszebb népe lakja. Estende a kút körül összeverődő csoportok olyanok, mintha Pompeji valamelyik falfestményéről szálltak volna ide, Tiberius császár kedves Capreajába. Tiberius, az Alpesek győzelmes caesarja, Pannonia meghódítója, a világtól elszakadtan, tizenegy éven át kormányozta innen a világot és emléke még ma is él ebben a népben, mely Odysseustól kezdve a másik kalandos királyig: Joachim Muratig, minden egyéb uráról megfeledkezett. A császári zsarnokot egyre emlegetik, — úgy emlegetik itt, mint másutt az ördögöt... s az anyák véle fenyegetik meg a rossz gyerekeket: „Vigyázz, mert érted jön Padre Timberio!”
    Fürdőinek romjait a tenger mossa, villájának és tizenkét palotájának leomlott köveit szüntelen vájja a tenger örökös éles sós szele odafenn, a róla elnevezett Salto di Tiberio magas sziklaormán, melyről áldozatait a halálos mélybe dobatta.
    A démonoktól megszállott caesar akkor már halálos mélységek felé taszította Rómát és a birodalmat is.
    A világ kétségbeesett, pedig — míg Capriból az önmagával meghasonlott császár ezreket öletett meg a gyűlölet nevében, a vér fátyolán át feltarthatatlanul közeledett annak a Keresztnek a világossága, amelyen a Názáreti a szeretet nevében számlálhatatlan ezrekért meghalt a Golgothán.
    Tiberius már nem élt, mikor a kereszt világossága elárasztotta a campaniai partokat. Egy kifürkészhetetlen tavaszi éjtszaka után nem ébredt fel többé a világ ura.
    A rejtélyes misenumi sötétben, vérengző kegyence: Macro fojtotta volna meg a császárt? Vagy mégis természetes halál vitte el magával?... Nápoly tovább nevetett és tovább énekelt és Tiberius egyetlen élő kortársa — a Vezuv, titoktartón tovább uralkodott.
    Uralkodik ma is és éjtszakánként, mikor csak a multak virrasztanak, mint a Tirrheni tenger fáklyája lobogtatja tüzét az égen és vizeken.

EZERÉVEK ZENÉLNEK

Homeros tengerén úszik a hajó. Minden hullámmal egy-egy mythos éled, ezer évek költészete zenél a habokban, míg lenn délnek, vakító fehér sziklapartok emelkednek a tenger kék vizéből. Itália végződik ott és Trinacria birodalma: Sicilia kezdődik.
    Jelképe a háromlábú Medúsa-fő, mely három szögével a szigetország három hegyfokát szimbolizálja és középen a Medúsa-fő talán maga az Aetna, mely haragjában, mint a Gorgo-mythos leánya, kővé dermeszti a természetet.
    A hajó mögött delfinek játszanak. Előttünk összeszűkül a két part és a Tirrhéni tenger kavarogva rohan a Ioni-tenger karjaiba. Fenséges színjáték ez az ölelkezés Scylla és Charybdis örvényei között s a fényben tündöklő tengeren pillanatra megjelenik az ithakai király elsuhanó vitorlás hajója... Errefelé megint csak Odysseus a gondolatunk kormányosa s a vizek mélyén megidézi a zöldszemű rejtélyes Scyllát, aki zúgó zöld örvényében elvesztette a régi világ hajósait. Viharban még ma is sikongva kiáltja túl ugató kutyáit — a hullámokat, lerántja magához az apróbb bárkákat és megrázza a gőzhajók nagy testét.
    Hajdanában úgy tartották, hogy Scylla és Charybdis farkasszemet néz egymással a messinai szoros felett. De azóta délnek költözött Charybdis és Messina kikötőjében ütött tanyát. A nép már új nevet is adott az örvénynek, fodros habjairól Garofanonak: „Szekfűnek” nevezte el a helyet, hol a hagyomány szerint Schiller „Búvárja”, a bátor cataniai fiú, lebukott a víz alá, hogy Hohenstaufen Frigyes császár aranykelyhét felhozza a mélyből.
    Nagyot változott azóta a part képe. Messina ma Itália harmadik kikötővárosa s javarészét annak, amit a sziget földje és tengere ad, itt teszik hajóra.
    Messina Sicilia legkevésbbé siciliai városa, azért mégis sajátos, új levegő csap itt az ember arcába. Lakói csendesebbek, mint a nápolyiak, mozgásuk kimértebb, tekintetükben nyugtalanító lánggal ég az a tűz, amit szaracén őseik gyujtottak fel bennük. Maga Messina mozgalmas nyüzsgésében olyan jellegtelen, mint a legtöbb kikötőváros. Lávával kövezett utcáiban a keresztesháborúk óta nem sokszor söpörtek és alig van ház, amelyiken megakadna az ember szeme. A város legfőbb büszkesége a temetője; multjának legnagyobb kincse normann székesegyháza, a normann királyok napjaiból fennmaradt Duomo, melynek oltárán még mindig őrzik Szűz Máriának egy levelét s mondják, hogy a szent Szűz Pál apostollal küldte el ide, az ő kedves városának, bár azt is tudják a levélről, hogy ki hamisította.
    Különös világ ez... De egyszerre már nem látszik a székesegyház, a tér is elmarad szép régi kútjával, aztán elhallgat a város egykor virágzó multja is... Az ember és a balsors esküdött össze ellene. Pestis, háború, forradalom, 1848-ban a gyűlölt nápolyi Ferdinánd bombázása és szörnyű földrengések pusztították el a poraiból mindig újra feltámadó Messinát, melynek kikötőjében, a Giardino al mare pálmái között úgy tűnik fel Montorsoli óriás Neptun-szobra, mintha a vizek istene háromágú szigonyával nemcsak a hullámokat, de a balsorsot is meg akarná fékezni a sokat szenvedett Messina partjai előtt. Pedig... csupa virág az a part. Paradicsomi kertek között iramodik az út kék öblök mentén Taormina felé.
    Taormina sziklája, az antik Tauros, rózsaszín fényben úszik a tenger felett. Körülte a levegőn át remegve ömlenek szét a színek áramlásai és az ember megbűvölt tekintete az ókor görög hajnalába néz.
    Az út magasba csap, a tenger már a mélyből küldi utána sós leheletét. A ciprusok lándzsái sötétet hasítanak a kék égbe. A fehér sziklákon aloék guggolnak. Az emelkedőn egy pásztorfiú az indiai füge húsos nagy leveleiről hántja le a tüskéket. Aztán odaveti a leveleket a kecskéknek eleségül és feltekint. Mintha váratlanul, ragyogón egy görög szobor nyitná fel látón a szemét.
    A San Stefano-kastély gótikus normann ablakaival olyan idegenül húzódik meg a sziklák között; mint valami északi virág, amelyet csudának ültettek ebbe a déli földbe. Szent Katalin kis kolostorának nyitott templomajtaján szinte eltévedten jön ki a tömjénszag ebbe a pogány világba. Egy boldogtalan régesrégi királyleánynak az emléke jön vele. Ide zárták a királyleányt Szent Katalin kolostorába, mert Hassan el Ahmedet, a hitetlen arab lovagot szerette. Aztán hiába leste kedvesét a lovag a San Stefano-kastély keskeny ablakából, hiába ejtett el számára mindennap egy fehér rózsát a kolostorfal tövében, szerelmére senki sem felelt. De a királyleány, akit hallgatásra-ítélt a fátyol és az élet, beszédessé lett halálában: még csengett a harang, amely elsiratta, mikor sírjáról egy csodás rózsatő emelkedett a kolostorfal fölé. A nép ma is meséli, hogy a királykisasszony szerelme volt az a rózsatő, melynek ágai vágyakozva hajoltak át a falon, elkúsztak a kastélyig, az ablakhoz, felvirágozták a rácsokat és visszaadták a hű Hassan el Achmednek nyíló rózsákkal, fehér csókokkal az ő fehér rózsáit.
    Csodálatos fények hullámzanak át a mindenségen. Taormina márványkoronáját: a görög theatron oszlopait, mint hajdan régen ünnepkor a leányok, rózsaszín borostyánfaágakkal fonja körül a lenyugvó nap. Ami márványból, ami terméskőből van ebben a színházban, azt a görögök alkották, a téglaépítmény római munka, a tört oszlopok és leomlott falak szaracén hordák emlékei. És míg így a mult időkbe száll vissza a gondolat, átellenben, karcsú görög oszlopok között, a világ legszebb színházi díszletét kínálja a természet: az Aetna hóval fedett égő piramisát és lenn a mélyben, az opálos párákon átkéklő tengert...
    Megérti itt az ember, hogy annyi tömérdek vér ömlött ennek a földnek a birtokáért és nemcsak karddal, de ijesztő mesékkel is védték azok, akiké volt. Ám a megtelepedett föniciaiak hiába hazudták Athénben, hogy nehéz itt az élet, sárkányokkal kell megküzdeni a lángokat szóró fekete hegyek között és szörnyek lakják a barlangokat és a tengert, Homeros lantja mellett már szárnyra kelt a hellén képzelet a sziget felé és elhozta ide isteneit. S bár görög hajósok még nem kötöttek ki Galathea szigetén, a hellén képzeletben már pengett az Aetna tájain Apollo lantján a húr, szatírok sípja szólt az erdőkben és nimfák táncoltak a folyók mentén...
    Csak isteneit követte a hellén nép, mikor bátor gyarmatosai a Tauros hegyétől délnek partra szálltak Trinacria szigetén. Varázsütésre emelkedett ki a földből Naxos, az első siciliai görög város és a föniciaiak elvesztették a siculoktól rabolt földi paradicsomot. Mint egykor előlük az őslakók, más vidékre menekültek ők is. És a görög halász, aki a parti barlangokban félénken kutatta a szörnyeket, s a pásztor, aki kecskéivel a hegyekben bolyongva riadtan leste a sárkányokat, egy barbárabb képzelet idétlen szörnyeit, csak a maga költői isteneire talált. A dél óráiban Pán, az erdők dévaj istene tréfálkozott vele, egy-egy gránátalmát zúdítva a nyakába a dúsan termő fákról, holdfényes éjtsztakákon pedig, mint régi hazája berkeiben, meglátta a nimfákat.
    Városok épültek a parton és Krisztus előtt 735-ben, mint a távol Hellas élő délibábja, görög élet lüktetett fel Siciliában...
    A görög hajósokkal átkelt a görög művészet is a tengeren. Ragyogásában diadalát ünnepelte az emberi test és sokan vannak akik mondják, nem lesz az ember soha többé olyan szép, mint volt a hellén világban. Bár eljöhetnének Taorminába azok a művészek, akik a nagyvárosok elkényszeredett modelljei előtt a rútnak bálványimádói lettek és a taorminai ifjú testek elott, melyeket mint a világ legszebb szobrait, Hellas hagyott örökül reánk, megszépülne rút művészetük. Az a fiú, aki esténként a kis kávéház előtt pengeti mandolinját, a leány, ki korsóval a vállán könnyű lépéssel megy a völgyi cisterna felé és a halász, aki az Isola bella öblében dalolva húzza hálóját, megannyi élő görög szobor.
    Loccsanva verik a habok a partokat Galathea nimfa barlangja előtt. Kinn a tengeren is tarajosak a hullámok és az alkonyatban még egyszer megéled a vizeken Odysseus vitorlás hajója. Itt menekült meg a ravasz ithakai király a Kyklops hatalmából, miután kiszúrta az óriás egyetlen szemét, mely Homeros szerint, oly nagy volt, mint Athene pajzsa, vagy mint a nap!... Aztán, mikor odalenn gyors hajóján már biztonságban érezte magát a gúnyolódó görög, kacagva tüzelte a hegyfokon tomboló óriást. A megvakított Kyklops üvöltöző dühében sziklákat hajigált a menekülő után. És a tengerből kimeredő sziklákat még ma is Kyklops-szirteknek nevezi a nép.
    Az elmult hellén világ, melynek eddig szinte csak a káprázata játszott velünk, lent Siracusa tengerén lenyűgözi a gondolatot és megrázza az ember szívét.
    Az öt városból összeforrott antik Siracusa felépül képzeletünkben. Templomai, fürdői, könyvtárai, szobrai, palotái mint aranysárga márványzuhatag ömlenek le a tengerig. Rég eltűnt árnyak népesítik be az Agora oszlopcsarnokát. Pindaros győzelmi énekeitől visszhangzik a végtelen város, a nagy Aeschylos költészete zeng Siracusa felett és a gymnasion babérfái alatt, derűs mosollyal Platon beszél... Egyszerre megélednek a nagy tyrannusok árnyai is: Gelon, Hieron, Dionysios... Siracusa bíbor hordágyon viszi őket királyi trónjára. Költők és tudósok a barátaik, udvarukba zenészek, kőfaragók, festők, építőmesterek tódulnak és Stesichoros táncolva szavalja el bűbájos verseit. Kinn az utcákon milliónyi ember hullámzik, lenn a kikötőben számlálhatatlan hajó vitorláját lengeti a szél. A dicsőség, gazdagság és művészet székhelye a boldog város, az antik világ Párisa, mely tele kézzel szórta a mulatóknak a gyönyört, a tudománynak a babért, a szerelemnek a rózsákat. Már legyőzte minden ellenségét, az őslakó siculokat, a föniciaiakat, Carthago hatalma elbukott kardja előtt, Athen vert hada véresre festette tengereinek vizét. Siracusa királynője az egész görög világnak. Elbizakodottan markol bele Itáliába és utóbb ujjat húz még Rómával is, mely elküldi rá a halált.
    A messinai szorosban feltűnik a római hajóhad. A consul Claudius Marcellus, „Róma kardja”, ostrom alá veszi légióival Siracusa erődítményeit. Archimedes hiába védi szülővárosát csodás hadigépeivel és gyujtótükreivel, Siracusa három évi hősi küzdelem után elbukik és Marcellusnak egyik katonája leszúrja a nagy mathematikust.
    Róma hatalmába keríti — mint Cicero mondta — „a világ legszebb és a görögök legnagyobb városát” és győzelmi mámorában, rombolva tipor el a büszke Siracusa felett. Azt a pusztítást, amit Marcellus katonái elkezdtek s a későbbi proconsulok és praetorok folytattak, a századok viharai fejezték be és a város egykori nagyságából csak egy óriási halott kőmező maradt...
    A fenségesen szomorú romok felett alig tud eligazodni a szem. Hová tűnt az öt virágzó városrész?... Hol van Siracusa?
    A templomok egykori szent városnegyedét, Ortygia szigetét elborította a mai Siracusa, melynek maláriás levegőjében az antik Siracusa másfélmillió görög polgára helyett, néhány tízezernyi ember tengeti szegényes életét. De ha szegényes is az az élet s ha a nép lelke el is feledte nagy származását, testének vonalai megőrizték a hellén emlékeket. Egyik-másik elhaladónak tovatűnő arca olyan nemesen szép, mint a híres siracusai érmek álomszerű profiljai és a régi Ortygia szent forrása körül a nép asszonyainak mozdulataiban fellüktet még a görög agyagamphorák alakjainak körbesuhanó, rithmusa.
    Valamikor pogány szentélyek, oszlopsorok, csarnokok és istenszobrok márványszigete volt ez a városrész. Ma már csak a székesegyházba befalazott Pallas Athene templom maradványa áll huszonkét fenséges dór oszlopával és a szobrok közül csak a megzúzott siracusai Aphrodite csonka szépségét őrzi még hajdani városa.
    Minden elmult itt.
    Fenn magasan, a lihegő forró ég alatt Epipolae hegyfokán a város egykor bevehetetlen fellegvárának, az Euryalosnak romjain már csak ezüstös gyíkok futkosnak és a leomlott falak felett átugrálnak még a sárga kis szöcskék is. A halálos csendben csak ezeknek az apró ugrásoknak a neszétől szisszen fel olykor a kiégett, száraz fű.
    Az úton senki sem jár. Az élet nyoma csak néhány ókori keréknyom koptatása a kétezeréves utcakövezésben. Mint az elmúlás kísérteties borzongása fut végig az emésztő, lusta szél fúvása az elaszalódott bozóton. A város tragikus arculatán, mint ezernyi kővévált könny, pereg a törmelék.
    Itt emelkedett egykor Siracusa legszebb városnegyede, a gazdagok és nagyurak Achradinája, melynek pompájából mindössze egyetlen magányos törtoszlop maradt lábon a végtelen rommezőben.
    Ennek a szomorú elhagyatottságnak a partján húzódik meg a kapucinusok csendes kolostora. A kolostorkert, nem messze odalenn egy régi kőbánya nyolcvan lábnyi mélységében virágzik, sötétzöld, fénylő narancslombok és gránátalmafák alatt. Egy kedves kis kapucinusbarát elragadóan jószagú virágokat ad és elmondja, hogy a csodás mélységet rabszolgaságra vetett karthágóiak vájták az eleven sziklába.
    Valamikor tetők fedték és börtönnek használták az egykori kőbányát. A hagyomány szerint itt szenvedett rabságot hétezer foglyul ejtett athéni harcos, akik közül egynéhány mesébe illően — görög mesébe illően — szabadult meg. Ezek a foglyok esténkint, lenn a kőbánya mélyében, Euripides költeményeit szavalták őreiknek. És mert lelkükben azok az őrök is hellének voltak, a költészet szépségétől megbabonázottan, szökni engedték az athéni versmondó rabokat. A többi fogoly vagy a túlzsúfolt földalatti börtönben pusztult, vagy rabszolgának adták el odaát a tychei negyed vásárpiacán.
    A tychei negyed is jóformán nyomtalanul tűnt el a föld színéről. Csupán a mérföldekre elhúzódó sírromok jelzik egykori helyét. És a számlálhatatlan sír elmondja, mennyi ember élhetett itt, ahol ennyi halott volt! Pedig ami a tychei városrészben a föld felett látszik, az csupán a pogány temető. A keresztények katakombáikkal valóságos birodalmat ástak a föld alatt. A siracusai nép úgy beszéli, egészen Cataniáig elhúzódnak a sírok folyosói, s aki eltéved a halál e messze szétágazó labirintusaiban, az sohasem látja meg többé a napot.
    Történt egyszer, hogy egy búvárkodó tanár hat tanítványával irányt tévesztett a katakombákban. A szerencsétlenek napok hosszant bolyongtak kialudt fáklyákkal, tapogatódzva, végnélküli sötét folyosókban, míg megölte őket az éhség és az iszonyat. A keresésükre indult siracusaiak egymáshoz lapulva találták meg a holttesteket, négyezer méternyire a be járattól.
    Az antik Siracusa ötödik és legutolsónak épült külvárosa, Neapolis, az „új város” volt. Mint Achradina romjai között, úgy Neapolis egykori helyén is minduntalan feltáruló kőbányákba szédül a pillantás. Odalenn a mélyben, a Latomia del Paradiso csakugyan paradicsomi kert a föld sziklaölében. A zöld repkény alatt olyan csodálatos „S” alakú hasadás látszik a falban, mint egy óriási emberi fül. Kicsiny ajtó nyílik a föld színe alatt, a felül összeszűkülő mély sziklatorokba. A barlangban meglepő visszhang ismétli meg az embernek még a lélekzetét is. A sóhajtásból orkán lesz, amint visszaverődik a falakról és a szétszakított papírlap nesze pisztolydurranáshoz hasonlít. A nép „Orecchio del Dionisio”-nak, Dionysios fülének hívja ezt a barlangot, melyről azt tartja a hagyomány, hogy II. Dionysios, Siracusa nerói zsarnoka ide hurcoltatta azokat, akikre gyanakodott és a visszhang segítségével, fenn a magasban, egy sziklaerkélyről hallgatta ki lázadó suttogásukat.
    Nem messze a barlangtól még egy siracusai tyrannusnak az emléke tűnik elő. A fennsík élén II. Hieron gigási oltárának romhalmaza bukkan ki a bozótból. Csakugyan elhihetjük itt az óriás oltár előtt, hogy Siracusa népe évente egyszer négyszázötven aranyozott szarvú bika hekatombájával áldozott isteneinek...
    Egy pásztorember, aki kecskéit őrzi a közelben, odafut és mondja százkilencvennyolc méter a hossza, huszonhárom méter a szélessége és a világ legnagyobb oltára ez!
    Aztán kinyujtja a kezét és szótlanul, furcsa fenséggel beleint az állával a tenyerébe.
    A különös csendben mintha ezalatt erre is, arra is romok emelkedtek volna fel a tündöklő napfényben, egyszerre már ott is látszottak, ahol eddig nem látszott semmi.
    Gelon sírtemplomainak, vagy a mythikus óriási Apollo-szobor szétvert talapzatának a maradványai lennének azok az egymásra roskadt kövek? A város ókori vízvezetékeiben rohanva lüktetnek fel a messze hegyekből idevezetett vízerek. A sírok útjából meleg port kerget lefelé a szél és odaátról, Siracusa aranykorát kezdi mesélni a leroskadt görög theatron, az antik világnak legnagyszerűbb színháza.
    Süppedt lépcsőinek hasadékait ellepte a fű. Gaz veri fel az orchestrát, a folyosókat is és az egykori színpad csak nagy halom zavaros törmelék. De a színfalak változatlanul a régiek! Változatlan a színházi díszlet: a mélyen kék ég, a tenger, a rózsaszín párákba vesző szép antik hegyfokok és a háttérben az Aetna hótól csillanó azúr jelenése. Ebben az álomszerű foglalatban a nézőtérnek eleven sziklákba vágott ülései is javarészt megmaradtak, félkörben, emelkedőn a természetes magaslatokon.
    Megilletődés fog el, ha arra gondolunk, hogy itt hallgatta egykor Siracusa népe Aeschylos jelenlétében az ő halhatatlan tragédiáit és valamelyik kőpadon itt ült Platon is és amott Aristippos és Pindaros, és Archimedest mint kicsiny fiút kézen vezette el az atyja ide.
    Ez a rom nemcsak Siracusa aranykorát idézi meg, de kinyilatkoztatja az emberi kultúra aranykorát is.
    Aztán alig egy kőhajtásnyira a theatrontól, egy római amphitheatrum maradványai kerülnek elő.
    Még látni a naomachia helyét, melyen át vízzel árasztották el az arénát, ha tengeri csatákat játszottak. És a körfal ívében, ugyanott, ahol odaát a görög theatronban a tragikus színészeknek az emelvénye volt, itt, a római amphitheatrumban, a gladiátorok várakozóhelyei és a vadállatok ketrecei húzódtak...
    Elgondolkodón néz vissza az ember.
    Nincs sem szó, sem könyv, mely jobban megmagyarázná a hellén és a római világ közötti távolságot, mint az a két közel, néma színházrom.
    Amott a halhatatlanságban gyönyörködött a nép, emitt a halálban.
    Mindígtől fogva gyilkolták egymást a földön az emberek. Öltek önvédelemből, éhségből, gyávaságból, bosszúból, gyűlöletből, szerelemből, de mulatságból csak Róma gyilkolt. És ezzel a lelki adottságával hiába foglalta el Hellas örökét, a legyőzött görögök elragadtatott magas művészi mámorát Róma sohasem tudta egészen átérezni, mert mint siracusai győzelme után, máskor is az a vértől és hatalomtól megrészegült katona maradt, aki szertelen diadalmámorában mulatja el és tiporja össze hadizsákmányát.
    A régi Róma legszebb hadizsákmánya Siracusa volt. Ezért szállja meg lelkünket a görög város romjainál az a szomorúság, amit csak a visszahozhatatlanul elmult szépségre gondolva érez az ember.
    A kihalt út már lefele ereszkedik a reménytelen kősivatagban és a tekintet a mulandóság felett az el nem múló természetben keres vigasztalást. Az „isteni oszlop” — a távol hófedte Aetna, most is úgy tartja maga fölé emelve az eget, mint akkornap, mikor az első korinthosi hajósok kikötöttek odalenn, várost alapítani a kettős öbölben. A siracusai partok vonalaihoz ma is úgy borulnak oda a déli tengerek, mint mikor még az „urbs maxima”: Siracusa élő hatalma uralkodott felettük. Ott, ahol egy darabon zöld a kikötő, még buzog Arethusa szent forrása a tenger mentén. Túl, a Lysimelia és a Syrca ősi mocsarai között változatlanul lassan hömpölygeti magát lefele zöld ágyában a mythikus Anapos folyó.
    Partjai a szárazföld belseje felé mindjobban összeszűkülnek. Az evezősök bevonják evezőiket. Már csak karókkal taszítják előre a csolnakot az álmos, sűrű vizek trópikus növényzetén át s olykor úgy tetszik, vízbe merült babérerdők levelei felett lebeg a hajó, a húszlábnyi papyrus-bokrok alatt. Még a mórok ültették vagy ezer éve ezeket a csodálatosan életben maradt papyrusokat és az Anapos partja az egyetlen hely Európában, ahol vadon tenyésznek. Afrika napja süt le itt az égből, Afrika forró szele zizgeti a nílusmenti növényzetet, míg a távoli búzaföldek közül kéken szaladva jön elő a Kyane-patak. Vizében a búzavirágszemű Kyane nimfa él, Persephone kis játszótársa, akit Hades változtatott forrássá, mert ellene szegült, mikor ő Persephonét éppen innen, erről a virágos rétről elragadta az alvilágba.
    Azóta itt itatta a napisten az ő szent teheneit és évről-évre itt ünnepelte meg az antik világ Persephone jöttét: a Tavaszt... Zeus egykor nászajándékul adta Persephonenak Trinacriát és ő új tavaszok küszöbén a halál láthatatlan birodalmából visszatérve, mindíg újra visszavette szigetét s csak akkor vesztette el felette pogány uralmát, mikor Szent Pál apostol partra szállt Siracusában és megkeresztelte Siciliát.
    Mikoriban még olymposi istenek nászajándéka volt ez a föld, vadon tenyészett rajta a búza. Ma már csak a partokat fedi a termékenység viránya, a sziget belsejét, Róma egykori éléskamráját, sivárrá égette a nap, mióta az erdőkkel eltűntek a vizek.
    Sicilia mai népét is alig tudja eltartani s a szegénység olykor olyan nagy a szigetország szívében, hogy a lakosság jórésze egész éven át indiai fügével és gyökerekkel táplálkozik. A hajdani paradicsom hegyeiben lakó pásztoremberek még nemrégen hetvenöt líra évi bérből tengették életüket. A kénbányákban dolgozó szerencsétlen munkás napi két-három lírát keresett embertelen fáradalmaival. És a „carusik”, azok a boldogtalan gyerekek, kiket a bányamesterek olykor egy öszvérért, vagy száz-százötven líráért vettek meg nyomorgó szülőiktől a nehéz munkára, naponta alig ötven centesimit törlesztettek le vételárukból, noha virradattól estig hordták gyönge vállukon azokat a sárga kénkockákat, amelyekre annyi verejték és sóhaj tapad. Ilyen viszonyok között csak természetes, hogy az alsó néposztály értelmisége és erkölcsi magaslata nem túlságosan emelkedett.
    Az egykor hirhedt siciliai banditák késő utódai is leginkább a nyomorból teremnek.
    A siciliai banditák hajdani virágzó törzsei ma már szinte teljesen kihalóban vannak. Többnyire csak lókötők és naplopó gazemberek vetemednek erre a pályára, de mivel őseiket hősöknek tartotta a nép, rájuk is sugárzik még egy kis fény a régi nimbusból. Valamikor olyan félelmes urak voltak a calabriai és a siciliai banditák, kik az „erdők királyai”-nak nevezték magukat, hogy közülük többen három-négyezer ember felett is rendelkeztek. A nápolyi Bourbonok, mint egyenrangú hatalmakkal alkudoztak velük és Ferdinánd, a Két Sicília királya Talariconak, a hirhedt haramiafonöknek, kegyelme jeléül még érdemrendet is akasztott a nyakába.
    „A római császárok keresztre akasztották a brigantit”, — mondotta a nép — „a Bourbonok pedig keresztet akasztanak a brigantira”... Nevettek ezen a tréfán s az erdőkben még nagyobb urak lettek a banditák.
    Ma már csak az Isten háta mögött, a szakadékos hegységekben tanyáznak a kellemetlen hősök és nagyritkán adnak magukról életjelt. Vasárnaponként azonban lejárnak néha misére a közelfekvő városkákba s olyankor megesik, hogy mire sötéttel hazatérőben elhagyatottabb utakra vetődnek, leütnek valami utazó kalmárt. Virradattal az első öszvérhajcsárok akadnak rá a holttestre s a nép csak akkor tudja meg, hogy — lenn jártak misén a banditák...
    Siracusán túl kopár a táj. Halott barna halmok tövében csak egy-egy kénbánya kürtője füstölög s elvétve szegényes kunyhók gubbasztanak a portól fehér aloék és indiai fügék tüskés bokrai között. Sajátságos kénszag érzik a levegőben. Az ég is sárga, mint a kén és a nyári forróságtól kiszáradt kis folyók tikkadt medrei között, révedezve merülnek fel a magaslaton a girgentii templomromok.
    Az egykori fenségesen csengő Agrigentumból, a derüsen hangzó Girgentit formálta az olasz nyelv. S ahogy átalakult az antik Akragas fellegvárának, majd a hatalmas Agrigentumnak a neve, úgy alakult át — mint Pindaros nevezte — a „halandók legszebb városa” is. Unalmasan mosolygó kis fészek lett belőle, melynek modern lététől elkülönülve élnek a világhírű hellén romok.
    Valamikor görög templomok sora húzódott a város déli oldalán. Most már csak leroskadt fenséges romok követik egymást az antik szentélyek egykori útján. Mindannyi között az olymposi Zeus templomának a romja a leghatalmasabb. Aranysárga omladékai még ma is valóságos hegyeket képeznek a kaktusfák alatt, a bujazöld bozótban. Falait egykor harmincnyolc roppant féloszlop támasztotta. A féloszlopok szélessége egyenként meghaladta a hat métert. A homlokzaton harmincnyolc óriási kő-atlantos tartotta fejével és felemelt karjával a templom eltűnt tetőzetét. A középkorban még lábon állt három ilyen óriás és Girgenti városának címerében most is ott állnak a „gigantik”, a nép pedig Palazzo dei gigantinak, az óriások palotájának mondja az olymposi Zeus templomát, melynek megfaragott szép köveiből lassanként sokat elhordtak. Mólót építettek belőlük!...
    Odalenn messze, túl azon a sírnivaló mólón, felcsillan Girgenti kikötőjének a vize és fénylőn vakító csíkokban tündöklik a Mare Africum, — Afrika tengere, melyen át egykor Karthágó hajói elhozták ide a pusztulást. A kikötő még mindíg viseli a város nagy szülöttjének nevét és Porto Empedoclenak hívják ma is. Akragasban, a későbbi Agrigentumban született Empedokles, a szellemes bölcs, a szabadsághos, a szónok, orvos, tudós és politikus, aki elutasította magától a királyi méltóságot, melyet szülővárosa neki felajánlott. „Én előttetek halhatatlan isten és nem halandó ember vagyok”, — mondotta polgártársainak elbizakodottan, aztán végül is számkivetésben halt meg, noha a hagyomány egészen más, csodálatos dolgokat mesél róla. A monda szerint az antik világnak e legnagyobb pozőrje mikor már megúnta életét, nyomtalanul akart eltűnni a földről, hadd higyjék róla kortársai és az utókor, hogy elevenen ragadtatott az Olymposra és az istenekkel egyesült.
    „Titokban elment Cataniába”, — beszéli a nép Girgentiben, — „felmászott az Aetnára és beleugrott a kráter torkába. Ám hű szolgája utána lopakodott és megtalálta a bölcs papucsát a tölcsér szélén. Kiderült minden... Azóta bizony nevetgélve emlegetik itt Empedokles nevét”...
    Nem tudni, ki volt ennek a történetnek első kitalálója, de annyi bizonyos, még a halott Empedoklesnek is ellensége lehetett a gonosz mesemondó és ráillik a bölcsnek az a megállapítása, hogy: „vannak a világharmónia köreiből kiszakadt daemonok”...
    A csendes kikötőből alkonyat előtt már csak egyetlen hajó indul, kénnel, olajjal, borral, déligyümölccsel megrakott rozoga kis kereskedelmi hajó, de azért utasokat is felvesz Catania felé.
    Palermo után a modern Siciliának legvirágzóbb városa Catania, lávamezők között, az Aetna lábánál. Bárhonnan is közelíti meg az ember, csak kihült lávatömegeken át juthat el a városba. Még a tenger mentén is mindenütt látszik a régi tűzfolyók és a víz titáni küzdelmének a nyoma. A partokon sokfelé beleszaladt a tengerbe a láva, sokfelé meghátrált a hullámok elől és ahol a vizekkel csatázó izzó iszapáradat felágaskodott haláltusájában, ott megváltoztatta a régi, elbűvölő partok vonalát.
    Catania és lakosai állandóan az életükkel játszanak. Átlag minden háromszáz évben úgy veszti el a város a játszmát, hogy nem marad benne kő-kövön és mint egykor Pompeji, szinte eltűnik. De Catania azért mégis mindíg újra felépül az Aetna tövében, mert ha a közelben ólálkodik is a halál, itt a legkönnyebb az élet Siciliában. A föld ontja magából a termést és szőlő vagy narancsszüretkor az egész lakosság munkába áll, hogy győzze a szedést. Az egész lakosság!... Nagyot jelent ez a szó itt, mert az Aetna gazdag déli lejtője Európa egyik legnépesebb vidéke.
    A mult idők romjai között élő siciliai után a mai életben élő siciliaival állunk itt szemben, aki a torzan civilizált Európából nézve, mint rejtély tűnt fel tengerbe foglalt szigetén. Ezer éveken kellett átpillantanunk, hogy végre is ne a tudomány, hanem a költészet szavával feleljünk arra a kérdésre, hogy tulajdonképpen milyen is ez a nép?
    A teste görög, a lelke pedig arab!... Csodálatosan szép faj. A saracéntüzek egész öröksége ég a nagy szemekben és nem hiába kovácsolták az Aetna kohójában az istenek nyilait, lángoló szilánkjaik belehullottak a siciliaiak pillantásába. Így mondják itt! Őrületet gyujt a pillantásuk, azt a mesébe illő őrületet, a siciliai szerelmet, amit a nép nem is igen nevez amorenak, de „mezza folianak”, félőrületnek nevez. Rettegnek is tőle a legények, mint a földrengéstől vagy a Charybdis örvényétől s gyakran látni szüretkor, hogy a férfiak különválva, lesütött szemmel iddogálnak, míg a lányok maguk között táncolnak. Ösmeri ez a nép sajátmaga féktelen szenvedélyességét és ha lehet, elkerüli az alkalmat a féltékenységre. Vadállattá lesz olyankor, megöli az asszonyt és a csábítót is. Megelőzi a törvényt, maga szeret ítélkezni, mert úgy tartja: gyáva az, aki másra szorul. „Csak a vér mossa le a vért” mondják a siciliaiak s ebből a felfogásukból vette egykor eredetét a híres Mafia is, a nápolyi Camorrának félelmesebb, vérengzőbb, de hatalmasabb és lovagiasabb testvére.
    A külföld sok tekintetben tévesen értesült a Mafia természete felől és hajlandó azt aljas rablógyilkos bűnszövetkezetnek tartani. Pedig inkább egy titkolódzó, középkorias intézmény, melyet eredetileg az igazságszolgáltatás hézagos gyakorlása hozott létre. Régi időkben a hasznavehetetlen hivatalnokokat az olasz kormány büntetésből Siciliába küldte, így a panaszosok hiába fordultak feljelentéseikkel a hivatásos bírákhoz, a hanyag rendőrséghez, — nem nyertek megtorlást. A maguk erejéhez folyamodtak hát az elégedetlenek s az ököljog nevében szövetkeztek. És azzal a jelmondattal : „cu ti leva lu pane levacci la vita”, — aki elveszi kenyeredet, annak vedd el az életét, — elindult útján a Mafia, mely az idők folyamán, mint minden titkos szövetkezés, sötét ingoványokba tévedt.
    A szerelem, a bosszú és a hazard ösztönök mellett a vallás az, ami leginkább uralkodik a siciliai gondolatvilága felett. Mély vallásos érzését azonban végletes kedélyvilága legtöbbnyire meghamisítja a babona mételyével. A fanatikus nép, Szentjeiből és a Madonnából bálványokat csinál. Szent Pantaleont megteszi a Lotto védszentjének. Hite szerint külön Madonna védi a brigantit, s mert keresztelő Szent Jánosnak fejét vették, valóságos kultuszt űz a lefejezettek emlékével. Valamennyit imájába foglalja, bár a legtöbbje közönséges gonosztevő volt. Megáll az ember esze! A nép csodálatos fogalomzavarában felkeresi imájával még a pogány világból fennmaradt istenszobrokat is, elkeresztelve őket Madonnáknak és Szenteknek. Egy szegény asszony mint legcsalhatatlanabb csodatevőt, a siracusai Madonnát: nyilván a siracusai Vénust ajánlgatta nekem, mert — mint mondta — hiába imádkozott ő minden Szentekhez, csakis a „fejetlen Madonna” tett vele csodát: tíz gyereke közül egy év leforgása alatt három gyerekét vette el, hogy megenyhítse a család inségét...
    Ismertem egy caltanissettai leányt, aki maga mondta, hogy két napi bőjtölés fejében két sor nyakbavaló borostyánkőfűzérért alkudozik Santa Rosaliával. És hallottam egy banditáról, aki kivallotta, mikor elfogták, hogy valahányszor nagyobb vállalkozásra készült, előbb mindig szenteltvízbe mártotta a kését, s miután elvégezte munkáját, a véres kést hálája jeléül, a Szent Szűz oltárára tette. — „Mégis cserbenhagyott a Madonna és börtönre juttatott”, — panaszolta az ember — „ki tudja, miért?”
    Az Egyház szolgáival jó barátságban él itt mindenki, mert egy siciliai közmondás szerint: „az igazat csak a gyóntatószékben kell megmondani”. De azért papjaival szemben is kitör olykor az elvakult nép kegyetlensége. Megtörtént, nem is olyan régen, hogy egy pásztorember vasárnapi mise alatt először életében fel merte vetni a szemét és meglátta, hogy az Úr szolgája áldozáskor megtöri az ostyát. Istenkáromlást vélt ebben s mikor a pap mise után hazatért, rálesett és leszúrta a „szentségtörésért...” A tudatlan tömeg vallása javarészt félelemből és babonából tevődik össze, s mint a régi görögök elmentek megnézni isteneik ünneplését, úgy a siciliai is azt mondja, hogy: elmegyek megnézni a misét: „vedere la messa”. A pogány áldozatok módjára most is ajándékokat visz a nép a templomba, selyemszövetekkel, csipkekendőkkel, szalagokkal, gyűrűkkel, nyakláncokkal akarják megnyerni a Madonna és a Szentek közbenjárását az égben. A betegek elkerülik az orvosokat és a gyógyszertárakat, de a fogadalmi kápolnákban napokat térdelnek és arccal kúsznak a földön. Azok, akik meggyógyulnak, ajándékot függesztenek fel az oltár körül. Esetlen, életnagyságú viaszlábak, karok, mindenféle testrészek függenek a fogadalmi kápolnákban s az ex-votok között bátran hihetné az ember, hogy valami külvárosi viaszkamrába tévedt, ahová fiatal lányoknak tilos a bemenet.
    Különben ugyancsak őrzik itt a fiatal lányokat és bár forr a hőségtől a város, néptelen az árnyas sétány, mert a férfivilág a kávéházakban vagy fagylaltos kioszkokban hűsöl, régivágású siciliai családhoz tartozó asszony pedig, aki megbecsüli magát, nem igen mehet családjabeli férfikísérő nélkül a küszöbön túl.
    Az előkelőbb családok házainak és palotáinak majd mindíg zárt a kapuja. Az ablakok félig betámasztott zsalui mögé nem lát be, aki kinn elhalad és odabentről, a félhomályos hűvösből nem hajlik ki asszonyi fej a vakítóan fehér napsütéses szabadba. Elzárt és megközelíthetetlen asszonyi sorsokról szóló napkeleti mesék jutnak az eszünkbe. Aztán önkénytelenül megállunk az idegen utcában, ha a falak mögül egy elvétett dal halkan dúdolt melódiájában mégis kiárad az élet jele.
    A fájdalom lángeszű dalnokának, Bellimnek, a „cataniai hattyúnak” szülővárosában elmult ezerévek nagy öröksége a zene. Cataniában mindenki énekel. Ha a Giardino Bellimnek, a város tündéri kertjének hatalmas fái alatt vagy benn az operaházban, a Teatro Bellimben a Norma, vagy az Alvajáró dallamához hangolja hangszereit a zenekar, az első húrpendítésre, terjedő halk kórusban megszámlálhatatlan hang kezdi énekelni a folytatást...
    A költő Stesichoros, akiről azt tartották, hogy Homeros lelke költözött belé, itt találta fel a hősi karéneket és Androneos ezen a földön írt először zenét a tánchoz. Bizonyos, hogy azóta szeretik a cataniaiak a kardalt és attól kezdve dalol és táncol itt többet a nép, mint bárhol egyebütt a világon. A lányok a hegyi falvakban még ma is régi hagyományok szerint a siciliai Chiodoval, a Tarantella testvértáncával hódítanak maguknak vőlegényt, a legények pedig mindenfelé gitárszó mellett vallják meg szerelmüket.
    A siciliai tánc komolyabb és büszkébb, mint a nápolyi tarantella. A mór szerailok bajadérjainak halhatatlan bája élteti, nem kacér kihívás, de égő szenvedély lüktet benne. Ugyanaz a komoran fenséges, lángolóan költői szenvedély, amely olyan idegenszerűen megszépíti a siciliai népdalt.
    Énekelnek egy dalt Toscanában:
    A szerelmes megállítja az eresz körül repkedő kis fecskét és egy tollat kér a szárnyából, hogy a kedvesének írjon vele. Aztán visszaadja a tollat és rábízza a fecskére a levelet, vigye el annak, akit illet.
    Ugyanezt a gondolatot, milyen másként dalolják Siciliában:
    A szerelmes a tenger felett szálló sast hívja le a magasból. Három tollat tép ki a szárnyából és a sajátmaga vérébe mártva ír a szeretőjének. Piros pecsétnek, piros szívét üti a levélre s odaadja szerelme postásának, a sasnak, vigye el annak, akinek szól.
    Szelíd fecske a szerelem Toscanában, de sas idelent Siciliában: vérengző, büszke madár.
    Minden komorabb és méltóságteljesebb itt, sőt még a templomi zene is mintha elmélyültebb és méltóságteljesebb lenne, mint feljebb Dél-Itáliában. A cataniai Duomoban vasárnaponként valóban a hit zengő vihara zúg fel az orgona hangjaiban és a kórus itt nem holmi színházi zenét, de ünnepélyes pompájú liturgikus énekeket énekel.
    Mise után megérintette egy nagyszakállas kis öregember a vállamat. A sekrestyés lehetett. Kérdezte, tudom-e, hogy ebben a Duomoban őrzik Catania legdrágább ereklyéjét: Santa Agata fátyolát, mely 1601-ben, mikor a „Monte” igen haragudott az emberekre, csodálatos módon megmentette a biztos tűzhaláltól a várost.
    „Il Monte!” — így mondta. Így mondják: „a Hegy!” Egyszerűen így... Nem tesznek hozzá semmit és ez az, ami olyan nagyot jelent, olyan nagyot, mint mikor Rómát a rómaiak a Városnak nevezik és csak azt mondják: „Urbs”.
    A nagyszakállas emberke kinyujtotta ekkor a kezét és olyanfélén intett a tenyerébe, mint Siracusában Hieron oltáránál a pásztor. Aztán mesélni kezdett...
    Az Aetna kitörése akkor már több nap óta rettegésben tartotta a népet, míg aztán kora reggelen felhangzott a házak és utcák fejvesztett zürzavarában a velőtfagyasztó kiáltás:
    „Jön a láva!”
    A derengésben a „Monte” felől már rettentően lobogó folyók hömpölyögtek lassan, feltarthatatlanul a város felé.
    Catania püspöke félreverette a harangokat és elindult a rémületen át Santa Agata fátyolával a sisteregve közelgő tűzfolyó elé. Aztán meglengette az imádkozó püspök Catania szent leányának egykori fátyolát és a láva a nép szeme láttára megállt.
    Mignemi megfestette ezt az ájtatos csodát a Duomo falán s a város lakói minden évben hálaadó körmenettel ünneplik meg az emlékezetes napot.
    Gondoskodik róla az Aetna, hogy soha el ne felejtsék!
    A roppant tűzhegy, mint titokzatos, kiszámíthatatlan óriás emelkedik Catania fölé az égbe. Lábát buján mély növényzetbe veti. Oldalán a narancsligetek sötét lombjaiban, datolyafák, ezüstös olajfák, indiai füge bokrai, gabonaföldek, szőlőhegyek között, házak és villák megszámlálhatatlan szétszórt fehérségei csillannak a napban.
    A termő lankák emelkedőin túl, az erdős magasságok zónái felett már csak tüskés bozót tenyészik az Aetna lejtőin. Kétezer méteren felül meghátrál a növényzet és az úttalan hegység megkövült mezőin, a sötét lávaszántásokban, a szüntelen omló hamufalak között kezdetét veszi a hó és a tűz birodalma.
    Az antik világ úgy hitte, haragjában egykor Zeus dobta le a hegyet Typhon és Euceladus gigásokra, akik azóta rázzák és rengetik a földet, hogy levessék magukról a rettenetes súlyt. Késobb Vulcanus műhelyévé avatta a képzelet a tűzhegyet, melynek belsejében a tűzisten óriás kovácslegényei, a kyklopsok döngetik szikrázó szörnyű pörölyükkel az izzó vasat, tapossák a fujtatókat, olvasztják az Aetna érceit. Ma, — mint a középkorban is — a pokol kapujának tartja a krátert a nép.
    Lépés közben olykor érces hangzással koccannak egymáshoz az égett kövek. Aztán megint árad a különös csend a vad haláltusák után megdermedt tájban.
    A zaklatott fekete hegykúpok mélyén kétszáznál több kicsiny alvó tölcsér áll az Aetna szolgálatában. A főtölcsér sohasem pihen el egészen. Füstje szüntelenül száll Sicilia felett az égen. S ha a kráter munkába lát, romboló tevékenységében felülmúlja Európa minden vulkánját.
    Régi cataniai évkönyvekben feljegyezték, hogy az 1865-iki kitöréskor másodpercenként kilencven köbméter lávát lökött ki magából az Aetna és hat napi szakadatlan munkássága alatt negyvenhatmillióhatszázötvenhatezer köbmétert ontott. A láva hőfoka a tölcsérnél ezer fok Celsius volt.
    Az alvilágból fellángoló tűz sárga fényében kénszagú gőzök kavarognak a tölcsér fölött és az emberi tekintet szédülve zuhan le a halál örökkön izzó torkába. Aztán abban a fenséges képben talál kiengesztelődést, mely a hegység körül a mélyben kitárul.
    Három tengerével ott fekszik egész Sicília az Aetna lábánál.
    Fenn a magasban lassan kering egy sas Hadrián császár őrtornya felett. Valamikor ide jött el a császár, akinek a birodalma egy világ volt, mert nem kelt fel neki sehol szebben a nap.
    A nap azóta is felkél. A császár rég elporladt, leomlott a birodalom és szárnya tört a sasnak, mely egykor szétmarcangolta a szép hellén Sicíliát.
    De a táj emlékezik és emlékeztet.
    Az Aetna füstfelhőiben mint a kísértet suhan el egy sas az alvó tűzaknák felett.

AZ ARANYKAGYLÓ

Elmaradó hullámok törnek meg a partokon.
    ...Naxos, Siracusa, Akragas, Hymera, Selinus...
    Megannyi soha visszanemtérő tavasznak a neve. Leomlott és eltűnt sicíliai görög városok, melyeket letiport a tengerek uralmáért küzdő Róma és Karthago nagy világcsatája.
    Sicília proconsulok hatalma alá vetett római tartomány lett. Itáliának egyik elhanyatló provinciája. Hellas felé néző keleti partját befedte a terjedő csend és a rombadöntött városok lassan leszálló pora. A Róma felé tekintő északi part virágzása rövid volt.
    Rabszolgalázadások szaggatták a szigetet. Kalózok fosztogatták. Hódításra indult vandálok és gótok törtek be alvó öbleibe, barbárokká vadult bizánci görögök rontottak a városokra. A bizánci zsarnokság ellen hiába küzdő sicíliaiak Afrikába menekültek és elárulva keresztény hitüket és szigetüket, bosszúból a kairavani Aghlabidák arab törzsétől kértek segítséget.
    Így hívták be Sicíliába a mórokat maguk a sicíliaiak.
    A IX. század elején, mint sötét förgeteg csaptak le a szigetre Afrika felől az arab és berber harcosok. Majd új és új fekete rajok követték a tengeren az első szaracén hadat és évtizedek véres küzdelme után megadta magát Sicília utolsó ellenálló városa is az Islám hatalma szétáradt az egész szigeten.
    A vérontás megszűnt a temetők felett, a rombolás félbenmaradt a romok között. Az úttalan hegységekbe elbujdosott keresztények félénken szállingóztak vissza leigázott szomorú városaikba és a völgyek alján lefelé lopódzó nép már magával hozta asszonyait is.
    A tavasz szigetén ekkor találkozott az arab hódító a szépség bűvöletével. A győztes félretette a kardot, keze a chytarra után nyúlt és napkelet bódító forró költészete, álmatag, buja művészete, titokzatosan elfátyolozott tudománya új hazát talált a görög bölcsek és költők egykor klasszikus földjén.
    Aeschylos és Pindaros szigetén ezidőben már sokfelé arabul beszélnek. A hajdani görög városok büszke polgárainak szaracén válik parancsolnak és Sicíliában Mohamed törvénye a törvény.
    Később a Fatimidák emírjeinek uralma alatt mégis felvirágzik a sziget és elkövetkezik az Islám igájának legszerencsésebb korszaka. A hajdan kizsákmányolt római tartományból afrikai mór provincia lesz és az egykori szegény kis görög Panormos fölé száz minarettel csipkézett új főváros emelkedik — az arabok annyiszor megénekelt boldog Bulermája.
    Mialatt a város épül, kinn a tengeren csodálatos északi hajósok jelennek meg. Aztán mintha az óceánok rettenthetetlen bátor hősei Odysseus nyomát követték volna a vizeken, már Scylla és Charybdis örvényei felett jártak. És valamelyik hősi hajnalon kikötöttek a viking hajók odalenn egy elhagyott öbölben.
    Galathea nimfa kijött a tengerből a partra, mint mikor még a kyklops Polyphemossal játszott ezen a tájon. Tavaszba öltözötten ment a jövevények elé és meghódította az új hódítókat is.
    A félelmes erejű szőke hajósok, Tancred de Hauteville viking harcosai, akik ezután Sicília mythikus erdőiben és mezőin meghallották, ha nem is értették a szelek, a fák, a füvek, a források zenéjét, már nem normannok többé, de sicíliaiak. Szorongva gondolnak ködös, hideg északi hazájukra s a szívük vére ezer veszélyen át újra és újra visszacsábítja őket Sicíliába. Úgy mondják, még ma is él Skandináviában annak a vágynak a szállóigéje, mellyel az egykori normann hajósok visszasóvárogták a tavasz szigetét.
    Ez a sóvárgás örökre megmaradt az északi ember lelkében és Ibsen, nagy drámájában: a „Kísértetek”-ben, halhatatlanul szólaltatta meg a haldokló Osvald Alving kihűlő ajkán:
    „Ó anyám, add vissza a napot...”
    Az északi ember vágya mindíg visszatér a naphoz. A viking hajósok is visszatértek Sicíliába és közülük Roger gróf, a sicíliaiak I. Ruggierója, legyőzte a mórokat, elfoglalta a tavasz szigetét és megalapította száz évre a tengerek utolérhetetlen hőseinek déli birodalmát. Fia, II. Ruggiero, a legnagyobb a normann óriások közt, hatalmába vette Nápolyt, egyesítette az Itáliában szétszórt normann birtokokat és Palermóban a Két Sicília első királyává koronáztatta magát. A lángeszű király kezet nyujtott a legyőzött móroknak. Meghagyta életüket és vallásukat, de eltanulta nyelvüket és rejtélyes bölcseségüket, elsajátította fényűzésüket és szertartásaikat, melyekkel Sicília pompaszerető népét megejtették, felöltötte gazdag keleties köntösüket, s miután keresztet tűzött Bulerma minaretjeinek csúcsára, Palermónak nevezte el a mórok szemefényét.
    Igézően emelkedik ki a tengerből pálmafái és virágzó kertjei között Sicília fővárosa: Palermo la felice. Fehér házai felnevetnek a kék víz mellől a kék égre s a Monte Pellegrino elragadó formájának képét mélyen beleveti a Conca d'Oro tükrébe. Conca d'Oro... csakugyan „Aranykagyló” a palermói öböl a félkörben hajló szép hegyek ölében. Minden kis hullámát ezüst kalapáccsal kalapálja ki a szellő s a napfény csiszolja fényesre.
    Zsibongva lüktet az élet a kikötőben és az utcákban. A vakító fehér partokról, tarka halásznép, mantillás asszonyok, külföldi utazók, tripolisi, tunisi, kisázsiai és európai kalmárok nyüzsgő hullámzásán át, izzadt rakodók kénkockákat, narancsot, márványlapokat, boros, ecetes és olajos hordókat hurcolnak a hajókra. A színes mozgalom felett keleties kupolák és tornyok emelkednek a konokul tündöklő égbe.
    Az arabok ezeregyéjtszakai költészete túlélte Palermóban az afrikai hódítókat. Rég eltűntek a minaretek és mecsetek, rikító zsúfolt bazárok, eltűntek a bűvös kertek, az ugrókutak, a halastavak, elomlottak a szerailok, mégis mintha messze a napkelet egy városában járnánk. Kivált a Cuba és a Zisa előtt érezzük ezt. A normann királyok ez egykori palotáit valamikor mór emírek építették és a Conca d'Oro vizén át oda vitték el a sziget legszebb leányait. Az Islám hagyományai az arab háremek emléke, sohasem halványult el egészen Sicíliában. A keresztény normann királyok és Hohenstaufen Frigyes császár is, akik mind északról szakadtak ide, arab leányokkal benépesített háremeket tartottak. És a conservatív sicíliai családokban — melyeknek tagjai, mint ők maguk mondják, nem mennek át: a „continensre” — bizony még ma is a háremek életét élik az asszonyok és sokfele kedvesen tudatlan és tétlen foglyok maradtak, míg a férfi, főként a családfő, korlátlan hatalmú úr, aki alsóbbrendű alárendeltjét látja a nőben s mint örök kiskorú, oktalan, de veszedelmes lénnyel bánik vele.
    A mi asszonyaink önállóságáról, de kötelességeiről és felelősségviseléséről mitsem tudnak a sicíliai asszonyok. Csakúgy a La Cala tengerésznépének, mint a főnemességnek a világában, javarészt semmittevéssel töltik életüket a nők, elfüggönyözött ablakok, csukott ajtók mögött és a kikötőbeli halszagú házakban néhány soldós nyakláncot, vagy színes pántlikát, a palotákban párisi ruhákat és drága ékszereket kapnak szabadságuk váltságdíjául.
    Hihetetlenül szeretik itt a ragyogást. Elmúlt századok örökségeként maradt meg a sicíliaiakban a pompaszeretet s a nagy urak még nemrégen — mint valamikor a mór emírek — vagyonokat költöttek egy-egy ünnepélyre vagy esküvőre. Ezreket pazarolnak Sicíliában kivilágításokra és tűzijátékokra is. A sziget népe megszokta az Aetna tűzijátékait és látni akarja a hasonmását, mikor ünnepel. Palermo védszentjének, pestisűző Szent Rozáliának éjjelén szinte lángba borul az Aranykagyló öble felett az ég. Örömtüzek égnek a hajókon, a halászbárkákon, máglyák lobognak a hegyeken és végeláthatatlan menetben vonul ki a város a szent leány barlangjához. Megszámlálhatatlan ezüstlámpa világítja meg ilyenkor a sziklakápolnát és a Szent oltáránál kora reggeltől zarándokpapok és szerzetesek miséznek.
    Még nekünk, ünnepelni szerető magyaroknak sincs fogalmunk arról, mire képes a sicíliai bőkezűség, ha ünnepelni akar. Mikor II. Vittorio Emanuele mint fiatal király először járt lenn Elena királynéval Palermóban, egy ősrégi sicíliai hercegi család az uralkodópár fogadtatására ugrókutas kertekké alakíttatta át palotájának termeit, ötszáz vendéget hívott dúsan terített asztalaihoz és egyetlen estélyre többszázezer lírát költött el.
    A nép is mulat ilyenkor, mert a sicíliai csodálatosan tud gyönyörködni a fényűzésben és megveti azt, aki fösvény. Szerinte a gazdagok nem a maguk zsebére takarékoskodnak, hanem a szegények zsebére. Csak az a pénz él, amelyik forog...
    Még ma is elismerően emlegetik Palermóban a régi tékozló főurakat és spanyol alkirályokat és búsan rázzák a fejüket a lakatlan királyi palota előtt.
    Odafenn, az öreg palota homlokzatában, lezártan, magukrahagyottan húzódnak az élettelen ablaksorok. A mór emírek, normann királyok és Hohenstaufok hajdani fénye már csakis az udvari kápolnának, a híres Capella palatinának a falairól csillog bele az ember szemébe. A középkori Sicíliának ebben az egyetlen érintetlen szentélyében megéled II. Ruggiero királynak az emléke, aki a XI. században kairavani arab munkásokkal építtette a márvány kápolnát, melynél szebb palotakápolna talán nincs is a világon. Belsejét, mint aranyborostyánok leheletkönnyű indái futják be az aranyragyogások. A gazdag arab famennyezet, a kecses arab ívek, a kórus normann mozaikjai és az oszlopok, észak és kelet lelkének összeolvadásai, a móroknak és a normannoknak olyan csodálatos találkozása, mint a falak görög, latin és arab felírásainak titokzatos fonódásai, melyekben jelen van a Szentírás kereszténysége és a Korán mohamedán világa.
    Aztán még jóval később odakinn az utcákon is többször jut olyasmi az ember eszébe, hogy a tagbaszakadt skandináv harcosoknak és a dél lenge leányainak ölelkezése mégsem tűnt el nyomtalanul a föld színéről, de él... Sicília sajátos építészetében. A férfiasan dacos normann építészetre mint játszi bajadér fonódik majd mindenütt a mórok leányosan szép művészete. Palermo büszkeségének, a Martorana harangtornyának törékeny oszlopai között, sőt a város sajátságos Duomójában is, megint csak ez a két világ találkozik.
    A palermói székesegyház helyén valamikor, a kereszténység első századaiban a Boldogasszonynak kis temploma állt. A szaracén uralom alatt mecset lett a templomból, a normannok ismét visszaadták a Madonnának, azóta szinte minden emberöltő épített és rontott rajta, de azért a külsejéről mégis leolvashatni a város nyugtalan, változó történetét. Benn a változatlan nyugalom csendjében, a fenséges királysírok alatt háborítatlanul alusznak annak a történetnek herosai. A templom oldalhajója a normann királyok temetkezési helye. És a hatalmas porfirkoporsók előtt a szinte önmagától feltornyosuló sorshasonlat váratlanul megidézi misztikus távol pompájában a magyar Árpádok dinasztiáját, noha nekik sehol sincs ily békén hagyott sírjuk sokszor feldúlt országukban. Mégis megjelennek, mert maroknyi harcos népükkel, mint a normann hősök, ők is átrohantak egykor a fél földgolyón és az ő trónjuk magassága előtt is meghajolt egy világ.
    Ekkor hirtelen már tudtam is, miért gondoltam most rájuk! I. Ruggiero leánya, Könyves Kálmán királyunk szép menyasszonya, a sicíliai Busilla, talán itt, ebben a templomban imádkozott Palermóban utoljára, mielőtt hajóra szállt háromszáz vitéz fegyveres kíséretével, hogy útnak induljon a tengeren át királynénak Magyarországba.
    Ő elment, míg a normann háznak egy másik, későbbi leánya ebbe a székesegyházba tért meg örök pihenőre. Itt, a csendes ívek alatt alussza nagy álmát a normann Constanza, atyja II. Ruggiero és fia, II. Frigyes kőkoporsója között.
    Homerosi hősökhöz méltó ez a temetkezési hely a templomban, ahol fejére tette a Két Sicília koronáját Ruggiero, a legnagyobb normann király és megkoronáztatta magát II. Frigyes, a lángeszű német-római császár, aki olyan gondolatokat szórt szét kedves Sicíliája fölött, amelyek más országokban csak századok multán derengtek.
    Mikor 1781-ben kinyitották a székesegyház koporsóit, Barbarossa unokája, Frigyes császár teteme arab köntösben majdnem épen feküdt koronával a fején, birodalmi almával és karddal a kezében.
    Az elgondolkodó ember elfelejti itt az idő múlását. Századok emlékei lengnek a sarkophagok fölött, elmúlt végzetek kísértenek a templomban. Aztán egyszerre elősötétlik II. Frigyes kőkoporsója mögül atyjának, VI. Henriknek a sarkophagja. Hát ő is itt fekszik? Ő is, aki Ruggiero királyi házának utolsó sarjait kiirtatta, hogy magához ragadja a Két Sicília koronáját, azt a koronát, amelyért az Anjouk éppúgy kiirtották a Hohenstaufok házát és VI. Henrik utolsó sarját, Conradinót francia zsoldosaikkal a vérpadra hurcoltatták.
    Mint görög sorstragédiák félelmes beteljesülései követték egymást e véres láncszemek, melyeknek legvéresebbikét végül Sicília forrasztotta a többihez.
    Túl a Piazza del Duomón különös templom meríti bele a kék égbe keleties fekete kupoláit. Öt leborított óriási kormos üst a San Giovanni degli Eremiti öt kupolája. Sicília arabs világa éled meg bennük, de aztán megkondul a templom harangja, vagy legalább is onnan felől hangzik, olyan különösen hangzik, mintha lélekharang lenne. Az ingó bronz töredezett szárnycsapásai felriasztják az emlékeket. Ez a templom adta meg az első jelt a sicíliai vérvecsernyére! Egymásután átvették tőle és tovább adták Sicíliában a többi templomok a jelt és egyetlen órában lemészároltak a szigeten minden franciát.
    Így forrasztotta a hallgatag bosszúhazája az utolsó véres szemet a lánchoz. Így állott bosszút Hohenstaufen Conradino haláláért az Anjouk hívein egy egész ország.
    Odabenn a San Giovanni templom udvarának kertjében békésen nyílnak a virágok. Őrzőjük csak keveset tud róla, milyen vérontás indult el jószagú virágainak a földjéről a sicíliai vecsernye éjjelén. Inkább arról beszél, hogy az ő atyja Garibaldival meg „Luigi Turkerivel” jött át és a marsalai Ezer között volt, akik új és boldogabb korszakra ébresztették az annyit szenvedett Sicíliát.
    Az ember tájszólással beszélt, a szava valahogy elszállt a fülem mellett, csak később került elő megint a levegőből. Akkor értettem meg, hogy mit is mondott, mikor Palermo egyik legszebb utcájában, egy vérség szerint hozzámtartozó szép nevet olvastam le az utca jelzőtáblájáról:
    „Corso Tűköry...”
    A falai előtt elesett magyar szabadsághosnek, Tűköry Lajos századosnak emlékét nem feledte el ez a város és mi magyarok ne feledjük el a palermóiaknak ezt a nemes emlékezését.
    A Porta Nuovo barna íve már jó ideje elmaradt a Monreale felé kocogó kocsi mögött. A forróság olyan nagy, mintha egy izzó fehér kemencén át haladnánk. Az árnyékok is gyérek, a hőség bekapja az elvétett kertek hűvösét.
    „Az ott a Cappuccinik conventje” — mondja a kocsis. A jármű megállt a kapu előtt, az ember sehogysem akart tovább indulni. Belülről egy sápadt sovány barát nézett ki. Intett és már befele terelt. Aztán levezetett a rend híres kriptájába.
    A derengő homályban az enyészet émelyítő szaga árad az ember arcába és a hosszú folyosókból nyolcezer különös múmia vigyorog elő. Megdöbbentő hatású ez a csodálatos földalatti gyülekezet. A férfiak kapucinus-kámzsában, a nők színehagyott, foszlott báliruhákban nyujtóznak az üveges koporsókban, vagy függnek rendre megszámozva a falakon. Némelyik múmiánál elfakult arckép sejteti, milyen volt hajdan az a halálfej, amely porosan ránk mered. A fordulónál egyesek előrehajlanak, mintha utánunk néznének a magasból, mások egymáshoz dűlnek, szintúgy, mintha halkan beszélgetnének maguk között. A legtöbbje leesett állkapoccsal mereven nevet és talán csak az imádság tartja a nyakcsigolyáján a koponyáját.
    Mennyi komorság és mennyi derű kell ahhoz, hogy az emberek elviselhessék ezt az iszonyatot!... Az olasz kormány vagy negyven év előtt betiltotta e különös temetkezési módot, de addig ebbe a szörnyű kriptába hozták kedves halottaikat a vagyonos palermóiak.
    A vezető kapucinus egyszerre megállt és kinyitott egy kis ajtót. Ablaktalan kamra látszott. Régebben odazárták a halottakat, mert a kamra ólmos, meszes levegője mumifikálta a tetemeket. Egy év letelte után az elköltözött családjának jelenlétében előhozták az összeszáradt testet, felöltöztették, megszámozták, a papoknak föveget, a hajadonoknak mirtuskoszorút tettek a fejére, majd zsineggel a falra akasztották a megboldogultat és a család tagjai nagy ünnepeken eljártak hozzá port törölni... Micsoda viszontlátás lehetett így látni meg újra egy kedves arcot, amelytől sírva búcsúztak el.
    Ritkán tetszett olyan szépnek a világ, mint mikor megint a föld fölé kerültünk. Már nem kínzott a forróság, már nem volt kemence a hőség, de napfény volt és szabadság és élet...
    A monrealei út a tenger felett vitt feljebb, vásáros bódék és tarka nép között, az egykori normann városka világhíres székesegyháza elé. Még mélyen szunnyadt Firenzében a középkor művészete lantos nagy Dantéjával, mikor itt délen felépült ez a templom. Hat rövid esztendő alatt varázsolta ki a földből II. Vilmos normann király, a normannok örök dicsőségére.
    A hatalmas székesegyház belső pompája vetekedik a Conca d'Oro öblének tündöklésével és Palermo éjtszakáinak csillagos egével. A falakat elborító mozaikok s a csodálatos szépségű arab ívek vonalai alatt úgy érzi az ember: a napfénytől megrészegült normann akaratnak s a tékozló arab fényűzésnek kellett összefognia, hogy ezt a tündöklő csodát megteremtse, mely felett a szentélyben félelmesen trónol a monrealei Krisztus. Hatalmas jobbja mintha nem is áldásra, de fenyegetésre emelkednék és óriási, három méter magas homloka olyan gondtelt és borús, mint voltak a középkor bűnhödéstől rettegő lelkei.
    Mennyivel derűsebb hit beszél hozzánk a székesegyház mellett, a szent benedekrendiek egykori kolostorának néptelen keresztfolyosóján. Itália legszebb románkori keresztfolyosója ez és míg az ember tekintete lenyűgözötten akadozik álomszerű kettős oszlopainak során, önkénytelenül arra gondolunk: hová jutott el Sicília építészete a girgentii görög templomok óta! A kőbevésett attikai ódák és dór époszok helyett kőbe vésett napkeleti tündérmeséket mond. Kicsiny és törékeny a híres keresztfolyosónak minden oszlopa és udvarának szegletében olyan révedezőn csobog a kút vize, mintha Mohamed paradicsomáról mesélne itt a régi barátok elhagyott kolostorában.
    Kinn a kocsiút mellett egy férfi támaszkodik a falnál. A haja és sűrű, hegyes szakálla kéken fekete, az arca melegen barna, hosszúvágású nagy szeme mély és bársonyosan sötét, a foga fehér, mint a hántott mandula. Burnusz illenék rá és turbán a fejére. Közelében még egy másik is áll, előrehajló lusta mozdulattal.
    Az úton csukott autó siklik el lassan. Egy asszony arcéle látszik. A két férfi róla beszél:
    „E bella come la Martorana...”
    Palermóban nagyobb elismerést nem nyerhet a szépség, minthogy a Martorana harangtornyához hasonlítsák.
    Az autónak már a pora is régen elült, a két ember onnan a fal árnyékából még mindíg utána néz, úgy néz utána, mintha túl néznének Monrealen, túl a hegyeken, túl talán arra valamerre, ahol egykor a görög Hykkara lehetett... Egyszerre felötlik az ember gondolatában annak az eltűnt városnak az emléke, amelyben az antik világnak legszebb asszonya, az „isteninek” mondott Lais, Alkibiades kedvesének, Timandranak leánya született.
    Plutarchus meséli, hogy mikoriban Nikias feldúlta Hykkarát, athenei katonái elrabolták a gyermek Laist és magukkal vitték Hellasba. Ettől kezdve hódolók és kincsek között, ott élt messze idegenben, de a szépsége megmaradt szülőföldjén — Siciliában ma is csodálatosan szépek az emberek.
    A járókelők közül többen az úttest irányába néznek. Megint az az előbbeni autó siklik el, megint az a finom asszonyi profil tűnik tova. Aztán az utca végén megáll az autó egy palota előtt. Palermo előkelő negyedébe tévedtünk. Széles az utca s a palotákon még fennragyognak a régi címerek.
    A gazdag Messinában nem is régen száznál több olyan család volt, amelynek vagyona jóval meghaladta az egymillió lírát, Palermoban száznál több olyan család él, mely ezer évre viszi vissza a nemzetségfáját. A görög lelkiség hagyományai szerint állandóan verseng ez a két város és kölcsönösen fitymálja egymást. A versenyben csillogó életével Palermo a győztes. Itt él Sicilia elegánsan mulató és megcsontosodottan unatkozó nemessége s a téli hónapokban ide tódulnak a világ minden tájáról a még megmaradt gazdagok. A nagy szállodákat és a szép Villa Igieat ősztől tavaszig előkelő internacionális vendégek lepik el és a Conca d'Oro partjai vetekednek ilyenkor a francia Rivierával.
    De a külföldiek nyugateurópai életmódjától eltérően zavartalanul és állhatatosan folytatják a városban sajátos orientális életüket a bennszülött palermoi asszonyok. A paloták városnegyedében, a kora reggel hűvösén előáll az autó vagy fogat és szent misére mennek az asszonyok. Az inas és legtöbb esetben olyas társalkodónőféle hölgy álldogál a hátuk mögött, amíg imádkoznak. Pedig még mise után is ugyancsak soká tart az imádságuk, mert ők mindent megbeszélnek a Madonnával és mint akár a kikötő szegény asszonyai, szenvedélyesek még az imádságukban is.
    A szent Szűz oltára előtt, mellettem a padban, egy előkelő dáma térdelt. Két összekulcsolt keze felett könyörögve nézett fel a Mária-képre és fojtott hangon imádkozta:
    „Madonnuzza mia”, — én Madonnácskám, — suttogta hízelegve, — „tedd meg, amire kérlek, mert különben — kikaparom a szemedet!...” — Aztán fenyegető pillantással búcsúzott a Madonnától és mint aki legjobb rendben végezte dolgát, felállt, megmártotta kezét a szenteltvíztartóban és kilebegett a templomból.
    Reggeli miséjük után egyenesen hazahajtatnak a palermoi hölgyek. Bezárul mögöttük a palota kapuja s mire újból előtűnnek, már nyugovóra indul az afrikai lángolású délvidéki nap. Közben aludtak a hölgyek, talán fürödtek és örök légvonatos szobáik tükrei előtt öltözködtek. Mikor alkonyattájban elhagyják házukat, kocsiba szállnak megint. A palermói előkelő asszony soha sem jár gyalog. Még a szegényebbje és jelentéktelenebbje is szégyennek tartja a gyaloglást és van nem egy olyan tönkrement család, amelynek csak alighogy a mindennapira telik, de azért a fogatról vagy autóról nem tud lemondani, mert az a társadalmi osztályok hőmérője. Üres gyomorral úrnak nézhetik az embert, de hintó nélkül nem.
    A köznép lelkében is szenvedélyesen él a kocsi szeretete. Sehol a világon nem látni olyan szép tarka járműveket: nagy kétkerekű taligákat, mint Palermóban. A járművek faragványai között szentek képei és mitológiai jelenetek váltakoznak. A szerszám csupa hímzés, csupa pityke, csupa bojt és a tulajdonosnak nemegyszer egész vagyona fekszik a szekerében. Palermóban a Porta Felicenél történt, hogy egy külföldi úr fülem hallatára kétezer aranylírát kínált egy ilyen kocsiért, de a gazda sértődötten fordított neki hátat.
    Mire a nap a Monte Pellegrino fölé hajlik, valóságos kocsiáradat hömpölygése indul el Palermo utcáiban. Ostorpattogás, elnyújtott kiáltások, szerszámcsengők csilingelése, autószirénák tutolása kavarog a levegőben. Hellyel-közzel torlódás támad, fennakad a forgalom, mert a hölgyek autóikból végzik bevásárlásaikat. Az utca népe ilyenkor körben áll. A szerencsétlen kereskedők izzadtan, lihegve hurcolják kifele a boltjukat az utcára. A közeli kioszkokból fagylaltokkal szaladnak oda a pincérek. A finom, kesztyűs asszonyi kezek selymek, csipkék, virágok, fátylak, parfőmök között válogatnak, míg az összeverődött tömeg hangosan nyilvánítja véleményét az áru felett.
    Aztán folytatódik a korzó.
    Télen a Via Libertán és a Giardino Ingleseben bonyolódik le a kocsikázás. És a város e gyönyörű tropikus kertjében, a királyi pálmafák alatt, mint víziók bukkannak fel és tűnnek el a hosszú kocsisorok között a prémeikbe burkolt palermói asszonyok. Mire kigyúlnak a lámpák, néptelen lesz a part. Már azok a rozoga kocsik is elkocogtak, amelyeket öten-hatan béreltek ki a korzóra. Lassanként a gyalogjárókról is visszahúzódik a szegényebb városrészekbe a nép, amely hihetetlen igénytelenül tud élni, dolgozik is, ha kell, de a vasárnapi korzóról nem mond le semmiképpen.
    A nagyurak palotái és a külföldiek szállodái táján csak kilenc órakor éled megint az utca. A Teatro Massimo felé robognak a kocsik. És míg San Antonio körül, a rosszul világított mellékutcák és sikátorok tavernáiban hallgatagon verődik össze az éjjelezni szerető kikötőbeli férfinép, a paloták negyedében mindíg akad néhány estély, amelyen találkozik a palermói nagyvilág az előkelő idegenekkel.
    A conservativ családok salonjaiban még teljes tiszteletben tartják a formákat, de az előítéletek és a babona is sok helyet foglal az emberek lelkében. Sicíliában sajátságosan elkomolyodik mindenkinek az arca, ha valaki járatlan a „jettatura” szót véletlenül kiejti. Nem lehet más nyelven ezt a középkorias fogalmat egész hűen kifejezni. Körülbelül azt jelenti, amit nálunk a parasztnép öregje úgy említ, hogy emez vagy amaz „megveri az embert a szemével”. A jettatore személyében a balsors felidézőjét látják a sicíliaiak és a tudatlan néptől kezdve a legmagasabb társadalmi osztályokig mindenki retteg tőle. Szemtanúja voltam, mikor egy tengerparti kioszkba benyitott egy sajátságos merev tekintetu férfi. — „Jettatore” — suttogta valaki rekedten. Az emberek összenéztek, intettek egymásnak, és pillanatok alatt kiürült a kioszk.
    A jettatura ellen talizmán gyanánt minden sicíliai korallszarvacskát hord az óraláncán vagy a nyakában, vagy a karkötőjén és két ujjával titokban szarvat csinál a gyanús emberek mögött, hogy elűzze magáról rossz pillantásuk következményeit. Többen mondották előttem, hogy „csalhatatlan” külső ismertetőjele is van a jettatorenak, például biztos jel a nagyon horgas orr vagy a szemnek bizonyos különös vágása, vagy merev, ferde tekintete. Ha ügyvéd az illető, a bírák nem igen merik elutasítani a pörét, de ha orvos a boldogtalan, nem kap beteget. Elhelyezkedést is alig talál, társaságba sehova sem hívják, még az utcán is elkerülik és legközelebbi rokonai is futnak előle, mint a bélpoklostól.
    A Villa Giulia szép kertjének legelhagyatottabb zugában, nap-nap után egy szomorú arcú öregúr üldögélt. Aztán mondották róla, hogy veszedelmes jettatore hírében áll. Még fiatalember volt, mikor első szereplésének napjaiban egy estélyen megjelent. Belépése percében valaki elővigyázatlanságból feldöntötte a lámpát. Sötétség támadt a szobában. Mindenki rossz jelnek vette ezt. Később a társalgás folyamán szóba került, hogy egy köztiszteletben álló úr az estélyre jövet összeesett az utcán és hirtelen meghalt. A Villa Giulia szomorú arcú öregura — az akkori fiatalember — ámulva kiáltott fel: „Lehetetlen, hiszen egész délután vele voltam!” — Halotti csend követte a szavát, mindenki elhúzódott tőle és azóta jettatorenak mondják az egész városban.
    A palermóiak életének másik sajátságos árnyéka a bosszú és a féltékenység komor fenyegetései között kísértő Mafia szelleme, amelynek jelenlétét sokszor érzik itt az emberek, noha sehol sem látszik. A Mafia a férfiak sorsát intézi a sötétből, a bosszú és a féltékenység pedig az asszonyok sorsát. Ezért nem is igen merik felidézni a férfiak féltékenységét Sicíliában. És attól is rettegnek itt az emberek, hogy nevetségessé váljanak, mert nemcsak a megcsalt férj szánalmas alak, de a hűtlen asszony testvérbátyjai is, akikre Sicíliában különleges kifejezést használnak: „cornuto di suora”, — az, aki a húgáért visel szarvakat. — Így tehát a családok minden férfitagja őrködik az asszonyok tiszta élete felett és ha netán megtévednek s ha bosszúra kerül a sor, mindegyik bírájának tartja magát.
    Egy vidéki városban történt, hogy egy fiatal asszony engedett udvarlója könyörgésének. A dolog kiderült. A férj megverekedett a csábítóval, súlyosan megsebesítette, aztán elutazott és írt sógorainak, hogy bosszulják meg ők is közös szégyenüket. Az asszony testvérei sorra megverekedtek és az udvarló végre is holtan maradt a porondon. A férj felemelt fővel térhetett vissza a városba, felesége pedig megvetett fogoly maradt, amíg élt.
    Az ilyenféle tragédiák adják magyarázatát annak a kedves történetnek, melyet Palermóban mondtak el nekem. A Via Liberta valamelyik palotájának estélyén, a salon szegletében egy csinos fiatal angol megvallotta egy sicíliai dámának, mennyire szereti. A hölgy rémülten nézett rá, aztán felelet helyett hirtelen elővette kis aranytáskájából a rózsafűzérjét és fennhangon imádkozni kezdett: „ne vígy minket a kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól...”
    Már másutt is mindenütt rég elmondták a városban az estéli imádságot, az ablakokban kialudtak a világosságok, elcsendesedtek az utcák, néptelenné lett a part. Csak a kikötőből indul ki egy hajó és tútolása belehasít a csendbe. Lassan marad el mögötte Palermo Aranykagylója, elmarad mögötte egész Sicília görög mythosaival, arab tündérmeséivel, normann hosmondáival, örök Scyllájával és Charybdisével, melyeknek láthatatlan örvényei közt forgott ezer évről ezer évre a tavasz szigetének története.
    Minden elalszik a messzeségben, csak a hullámok csapkodják szüntelen a három antik hegyfok partjait és tengermosta barlangjában, mint az idők kezdetén, egyedül Galathea virraszt bűbájos birodalma — a Szirének hazája felett.

[email protected]

FŐOLDAL - PÁLYÁZAT - HÍREK/ESEMÉNYEK - TORMAY CÉCILE KÖR - TORMAY ÉV PROGRAMJAI - AZ ÍRÓNŐRŐL - TORMAY CÉCILE MŰVEI - MEGVÁSÁROLHATÓ KIADVÁNYOK