FŐOLDAL - PÁLYÁZAT - HÍREK/ESEMÉNYEK - TORMAY CÉCILE KÖR - TORMAY ÉV PROGRAMJAI - AZ ÍRÓNŐRŐL - TORMAY CÉCILE MŰVEI - MEGVÁSÁROLHATÓ KIADVÁNYOK

TORMAY CÉCILE
VIASZFIGURÁK
(novellák, Budapest, 1918.)

T A R T A L O M
Időtlen bolt
Fehér halál
A fuvola
A veszély
Boldogasszony Arkádiában
Az egyiptomi aranykígyó
Ő volt
Te csak dolgozzál
A mesekönyv kis hercegnője
Az apostol
Aeterna Hungaria
Viaszfigurák

IDŐTLEN BOLT

Rozzant fekete fahíd vezetett át a folyón. Korlátja mellett ósdi, zöldüveges lámpák égtek. Burkolatán kísértetiesen kongott az emberek lépése. A híd alatt, az ívek sötét üregében, megkétszereződött a kongás, olyan lett, mint a lélekharangok hangja. De az emberek nem vették ezt észre és szüntelenül jártak a hídon, a szürke, hideg víz felett. Magukbazártan, idegenül mentek el egymás mellett. Félrefordították a fejüket és a tekintetük sohasem változott.
    Pedig az útjuk egy volt. Mindannyian az öreg város elnéptelenedett negyedébe igyekeztek, egy gyanús, kanyargó sikátorba, melynek túlsó végében barátságtalan vén ház állt.
    A ház féköríves, szúette kapuja, mely egészen megfeketedett az időtől, mindíg zárva volt. A lépcső megrogyott. Az udvaron sem járt senki. Nyárban csenevész fű nőtt a kövek között és az üres lakások ajtaját csupán a szél csapkodta. A lakók rég elmentek innen, vidámabb hajlékot keresni. Csak patkányok és pókok éltek még a házban és egy furcsa, kicsiny bolt, mely az íves fekete kapu mellett húzódott meg a falban.
    Valahányszor vevő nyitott a boltba, alacsony ajtaja felett vijjogni kezdett a rozsdás csengő. A mennyezet nyomott és füstös volt. A padló süppedt és a magas küszöbről zökkenve léptek a vevők a homályos helyiségbe, amelyben, mióta a legöregebb emberek emlékezni tudtak, görnyedten és változatlanul ült a magas székén a boltos. Ha szünetelt a munka, egykedvűen forgatta mállott üzleti könyvét. Ilyenkor a forduló lapok szele, egyenletes időközökben ingatta meg a kalmárasztalon a finom, idegenszerű mérleg selyemszálon függő tányérjkáit.
    A falak mentén, mintha egymásba kapcsolódó kezek visszahajlított ujjai ropogtak volna, csontszerűen ropogtak a polcok. A szúette deszkákon, akárcsak egy ódon, kolostori gyógyszertárban, színes cserépedények álltak kialvó vörös felírásaikkal. Ha a bolt gödrös padlóján lépések jártak, az edények összecsörrentek és hirtelen, édeskésen fanyar szagok szűrődtek át a dohos levegőn.
    A polc felett egy óra ketyegett. Ez az óra titokzatos és ijesztő volt. Egyik mutatóján halálfej látszott, a másikon egy emberi szív. A szív mutatója csak a perceket jelezte. A halálfő mutatója többett győzött: az az órák felett uralkodott. És míg az idő rovásos lapján, lankadatlan hajszában keresztezte egymás útját az élet és a halál két végzetes mutatója, a rozsdás csengő egyre vijjogott az ajtófélfán.
    Új jövevények érkeztek. A boltot idegenszerű alakok töltötték meg. Halálosan sápadt emberek tolongtak a homályban. Egyhelyben topogó lábak türelmetlensége, falhoz szorított testek súrlódása hallatszott.
    A rémlátó, lázas izgalomban szinte félelmes volt a kalmár érzéketlen nyugalma. Bármi történt is körülötte, aszott keze nesztelenül dolgozott tovább és hártyaszerű szemhéjai sohasem rendültek meg. Egészen mozdulatlanok voltak ezek a szörnyű szemhéjak, mintha ráfagytak volna az opálszínű szemgolyókra, eltakarva a csodálatos pupillák felét, melyekben nem merült el a külső világ képe. Minden kép csak a felületükön maradt és mint sötét vizek jegének a tükréről, dermedten, holtan verődött róluk vissza.
    Az emberek összeborzadtak. Hanem aztán, mikor intett nekik, azt hitték, hogy mosolyog és megfeledkeztek mindenről. Könyörögni kezdtek. De ő nem hallgatott rájuk, mert ő senkit sem szeretett, senkit sem gyűlölt.
    Ha férfival alkudott, aggastyán fejének vonalai közé rejtélyesen lágy elemek vegyültek és leheletszerűen elragadó asszonyi arc suhant el az arca felett. Ha asszonnyal kötött üzletet, meglazult vonásait hirtelen fiatal erő kapcsolta össze és ő a csábítás férfiarcú lárváját mutatta a vevőnek.
    Férfiaknak asszonyarccal, asszonyoknak férfiarccal osztotta áruját a kalmár, akinek valamennyi vásárló más-más nevet adott. Voltak olyanok, akik Sorsnak hívták. De ő azért megértette, akárhogyan is szólították, mintha az ő neve lett volna mindennek a neve, ami után emberek vágyódtak, amitől emberek félnek. Megértette... És sietett, ha fel akarták tartóztatni és sohasem felelt, hogyha hívták.
    Most sem felelt. Ódon boltjában közömbösen árulta tovább azt, amit az emberek a maguk számára akartak. Részvétlenül mérte a boldogságot és keverte-keverte, vegyítette, hogy többnek lássék.
    Aztán fizetésre került sor. A kalmár felnyitotta mállott üzleti könyvét. Lélekzetfojtó csendben, lassan húzta végig mutatóujját a két rovaton: Tartozik... Követel... És a vevők verejtékes kínban fizettek roppant árakat.
    Egy dús öreg bankár pénzért akart boldogságot vásárolni. A boltos nem adott neki. Pénzzel kisebbé lehet tenni a szenvedést és szebbé a boldogságot, de pénzen boldogságot venni nem lehet.
    Egy fiatal, szerelmes király tört magának utat a tolongók között. A boldogságért még a királyoknak is fizetniök kell. Ő a koronájával fizetett... Már mások jöttek a nyomában. Mások és újra mások. Öregek, ifjak, papok, színészek, nyers gyári munkások, előkelő dámák, parasztok, remegő iskolásfiúk.
    Festett képű, céda leány állt a kalmárasztal előtt. Eddig cifra, zenés házakban, szennyes gyalogjárók szegletén, féllánggal égő utaclámpák alatt kereskedett a szépségével. És most a szépségével fizetett.
    Egy katona lépett a nyomába. Fiatal volt, szinte gyerek még. A bátrak keresztjét akarta. Kék szeme világát adta érte.
    A nagy államférfinak krétafehér lett az arca, mikor egy hideg, gyémántköves csillagért a becsületével kellett a boltosnak fizetnie. Utána valaki egy zacskó aranyért a szabadságát adta oda. Aztán szép pár fiatal emberre került sor. Mámorosan mosolyogtak és szorosan fogták egymás kezét. Az alku hamar ment. A férfi, akitől nagyot várt a világ, ragyogó jövőjének kincséért vett boldogságot. Oldalán a lefátyolozott asszony tiszta, mocsoktalan multjával fizetett.
    Helyükbe új vevők tódultak. Fénylő nevek, szürke névtelenek. Erősen körvonalazódó alakok, elmosódott jelenések. Leghátul egy szegény kis varróleány ácsorgott. Ő az egészsége árán vásárolt magának egy egyetlen vasárnapi délutánt betöltő, szegény kis boldogságot.
    Megint szólt a rozsdás ajtócsengő. Vijjogott, huhogott, mint a halálmadár. Hosszúhajú deák botlott le a magas küszöbről. Kabátja rongyos ujjából kiált a könyöke. Égen-földön nem volt egyebe, csak a fiatalsága. És a deák éppen annak az árán akarta megvenni a maga boldogságát: az akadémiák koszorúját, a világraszóló hírnevet... Mire nagysokára kiért a boltból, megőszült a haja, meghajlott a háta. Öreg ember lett belőle.
    A polc felett ütött az óra. Az emberek arca eltorzult, mintha a tompa ütések valami iszonyatosra emlékeztették volna őket. Lázas sietséggel, eszeveszetten kapkodni kezdtek, de a boltos most is nyugodt maradt. Számára nem létezett az idő: ő nem nézett az órára soha...
    Kinn ezalatt, a szűk sikátorok zavaros kanyargásában sötéten tapogatódzva közeledett az éjtszaka. Ahol a házakhoz ért, rajtuk hagyta fekete ujja nyomát. A szél fütyölt és a boltban, az ódon mécses kanócán, önmagától kigyúlt a láng. Egy darabig tántorogva ingott, mint aki magasból ugrik, aztán erőre kapott. Ettől kezdve a láng az ajtónyílások légáramlása szerint szállt és emelkedett.
    Sokszor ütött az óra. Az ajtó nyílásai ritkulni kezdtek. Már nem vijjogott a csengő, már nem jött új vevő. A mécses lángja is lassan megnyugodott. Kék világa derengve szőtte át a csendet.
    A kalmár előregörnyedt és félig lehunyt, rideg szeméről élettelenül verődött vissza a temérdek kincsnek a képe, mellyel az emberek a boldogságukat megfizették. Egy darabig fásultan nézte keresetét, aztán két hideg kezével zöld kötényébe söpörte az egész nyereséget. Megfordult és ijesztő, feltarthatatlan lépésével indult a bolt mélyébe, ahol egy falüregben fekete függöny alatt kicsiny ólomkarikás ablak rejtőzött.
    A boltos feltárta az ablakot és kihajolt a nyílásán. Alatta sötét, végtelen semmi volt... Csak egy pillanatig pihent meg a feneketlen semmi felett, aztán az ablakon át kifordította kötényéből napi keresetét.
    Sikoltva, csörömpölve, örvénylő forgatagban zuhant alá az ürbe az óriási kincs: ifjúság, dicsőség, mult és jövő, királyi koronák, szépség, szabadság, becsület, mindaz, aminek csak addig van értéke, amíg emberek tartják a kezük között.
    Mikor odalentről nem szállt fel többé semmi nesz, a boltos becsukta az ablakot és visszament az asztalához.
    Ebben a pillanatban sóhajtás hallatszott a boltban. A szeglet irányából jött a sóhajtás és mialatt a kalmár arrafelé nézett, elgondolkodva végighúzta ujjait a homlokán. Kezének árnyéka alatt laza vonásai hirtelen a csábítás férfiarcú lárvájává tömörültek össze. Így fordult a vevőhöz és emlékezetében ekkor felderengett, hogy már reggel óta, tegnap óta... talán régtől fogva látta azt az alázatos, várakozó árnyat, amely most felsóhajtott. De vannak olyanok, akiket a kalmár nem vesz észre mindjárt: vannak olyanok, akikről hosszú időn át megfeledkezik.
    — Ki vagy te? — kérdezte és a szája alig mozdult.
    — A gyermekem anyja vagyok, — felelt egy halk suttogás, melyben mégis olyan mindenható erő rejlett, hogy az árnyékból egyszerre élő asszonyt formált.
    — Boldogságot akarsz venni?
    — A gyermekem számára — mondotta elszántan az asszony.
    A kalmár mozdulatlan szemhéjai mintha megrezdültek volna az opálszínű szemgolyók felett. Boltjában időtlen idők óta árulta azt, amit az emberek boldogságnak neveznek, de a vevők mindíg csak önmaguknak vásároltak, csak önmagukért fizettek. Ez a szenvedő, halvány asszony: egy gyermek édesanyja, ez volt az első, aki másnak akart venni és a sajátjából akart fizetni.
    A boltos megint közömbös lett. Elővette avult üzleti könyvét. Mutatóujját lassan végighúzta a két nagy rovaton: Tartozik... Követel... Becsapta a könyvet és megrázta a fejét.
    — Nincs semmid a világon. Ugyan minek az árán akartál a gyermekednek boldogságot venni?
    — A magam boldogsága árán, — felelte az aszony és a hangja olyan végtelenül tiszta volt, mint aminő csak az lehet, amit könnyekkel mostak fehérre.
    — Az alku áll. Fizess! — dörmögte a boltos, mialatt előrenyúlt és szörnyű két kezével felszakította az asszony fiatal mellét. Aztán a tátongó seb vérző nyílása fölé hajolt és belenézett a vásárlója szívébe. Ebben a percben meglátta azt a boldogságot, amelyet felkínáltak neki.
    És a kalmár, aki semmi felett sem csodálkozik, elcsodálkozott.
    — Nagy árat kínálsz, — mondotta komoran — és tudod-e, hogy ennél az alkunál még túl is kell fizetned a portékámat? Még ráadás is jár! Mert igazi boldogságot csak úgy adhatok a gyermekednek, ha nem sejti meg az áldozatodat és nem lesz érte hálás soha. Állod még az üzletet?...
    A halvány vevő intett és a kalmár nem várt tovább. Kérlelhetetlenül belemarkolt az asszony sebesült mellébe és égő, szerelmes szívéből kitépte a szeretőjének a képét.
    A boltban egy pillanatra megdermedt a csend. Fenn a titokzatos órán találkozott a két mutató és a halál rávetette futó árnyékát az életre.

FEHÉR HALÁL

A nehéz téli ég lassan süllyedt le a magasból. Az ég és a vad Karsztok között összeszorult az éjtszaka sötétje. Aztán, csak úgy magától, meglazult a boltozat a hegyek felett és egyszerre esni kezdett lefelé az ég.
    Esésétől egy éjtszaka alatt fehér lett a karsztvilág.
    A hegyek puhán nőttek a förgetegben. A horpadásokban dagadt a hó. A kőmező felett, a repülő, fehér pehelytermésben, mint óriási kaszás, aratott a szél. Kaszált vadul és sikongatott hozzá; boglyát rakott és szétverte megint.
    Ember nem mozdult, állat nem bőgött sehol. A hegyi pásztorok már lehajtották barmaikat. Elhagyott kunyhóik, mint a halottak, úgy feküdtek a zimankóban és nyitva maradt ablakszemükbe belehullott a hó. Csak legfentebb, a szétmarcangolt sziklák között, ahol se fa, se bokor nem nőtt már, élt még egy magányos kunyhó. Ijedten lélekzett a havas förgetegben. Tetőjén, a nyomtató kövek között fuldokló füst szivárgott elő.
    Odabenn emberek voltak. Odabenn égett a tűz. Az alacsony, fekete ajtó kinyílt olykor s egy pásztorlegény aggodalmasan forgatta a fejét a nyílásban. A nyaka előrenyúlt, hosszú haja mereven himbálódzott kétoldalt a füle mellett. Sokszor egymásután fölpislogott a havazásba. Utóbb lassú, alázatos mozdulatokkal kezdett hajlongni, mintha köszöngetne valakinek. Közben a hegyomlások felé nézett, ahol a mélység felett, a kerengő hóviharban, sötét feszület állt. A legény többször, erősen a mellére ütött és hirtelen megint visszabújt.
    A kunyhóban hideg volt. Falán, a betapasztott nyers kődarabok között, hegyesen fújt át a szél. A szegletben pásztorok álltak. Rozsdás kampón, állatkolompok között, szárított halak függtek ferdén, mereven. A halak nehéz szagot terjesztettek. A levegő fojtós volt a füsttől és a lehajló, kormos mennyezet alatt, mint egy fekete barlangban, emberek ültek a tűz körül.
    A hosszúhajú legény mellett fiatal leány kuporgott. Szoknyáján az öccse guggolt. Szemközt az öreg asszony fújta a tüzet. Aszott képe egy-egy pillanatra kerekre fuvódott, a szeme kidülledt az erőlködéstől. Ilyenkor a tűz fénye vörösen ugrált az arcán és a falon. Mialatt lélekzetet vett, a fény megint visszahullott a zsarátnokba. A fal szürke lett, az asszony arca kicsiny és ráncos.
    A fal mellett valami mozdult. A halomba dobott báránybőrök alól egy borzas ember emelte fel a fejét. Az arca fakó volt, nagy orra és kiülő álla olyan csomós, mintha mohos gyökerekből nőtt volna össze. Nyöszörögve rimánkodott.
    A kunyhóban senki sem mozdult. Az öreg ember újra kezdte:
    — Eredj Ilia, eredj legalább te...
    A hosszúhajú pásztor morogva kullogott az ajtóhoz. Kinézett a havazásba és közben nagyot sóhajtott. Odabenn is meghallották.
    A leány nyugtalanul tekintett az egyetlen ablak felé. Az öreg ember köhögve siránkozott. Átkozta a havat, a hideget, szidta a többi pásztort, aki idején lement a hegyekről. Egyszerre maga elé bámult és szorongva kérdezte:
    — A fekete Jován is lehajtotta már a berdoi marhát? — Hirtelen a nagyobbik fiára nézett, aki reggel óta nem mozdult a lócáról és nem szólt senkihez sem.
    — Luka, — mondotta az öreg, — Luka...
    De a fia hallgatott. Tüskés álla remegett a hidegtől. A gyér szőrszállak is remegtek félig nyitott, otromba szája felett. Sóvárgó szemmel egyre a tüzet nézte, odamenni mégis lusta volt.
    Az emberek nem beszéltek többé egymással. Csak a kutya ásított hangosan, csak a nedves fa pattant. Ilia pedig számolni kezdte az ujjain, hány napja mult el, hogy a fekete Jován is lement a havasról. Jován volt mindíg az utolsó a pásztorok között. Mindenkije meghalt, hát nem szeretett a falujában lenni. És most már ő is elment innen... Ilia az ötödik ujjához ért. Abbahagyta a számolást és közelebb csúszott a leányhoz:
    — Mila, rám hallgatnál-e?
    A leány nem felelt, de azért engedte, hogy a legény hozzá bujjék. Meleget tartott a közelsége.
    Ilia a megtűrt állat tekintetével nézett rá. Az arca szánalmas kifejezést öltött, mialatt erőlködve kereste a szavakat. Egyszerre, mintha a bensejében súgta volna valami, egészen bizonyosan megtudta, hogy csak Miláért maradt fenn ilyen sokáig a havason. Meg akarta volna ezt neki mondani, hogy legalább ő is tudja, de azért mégsem szólt semmit. A szemhéja kivörösödött és lehorgasztotta a fejét.
    Még a mult télen volt, hogy lenn a faluban először gondolt a leányra. Sohasem mert erről beszélni, csak gondolt rá erősen, szépen és tavaszkor beszegődött a Mila atyjához, fel a havasra. Aztán beteg lett az öreg. Nyár derekán utána jött az egész házanépe. Kuruzsló parasztot is hoztak, papot is hívtak.
    A kuruzsló holdtöltekor kutyacsontot temetett a küszöb alá. A pap napestig jött a hegyeken át és mert megígérte, hogy útközben még hazamenet is fog imádkozni, ráadásul két külön ezüstkoronát kért.
    A pásztorok énekeltek a tetőn és mind letérdeltek a sziklaparton, a fekete feszület körül.
    A pap visszafordult a völgyhajlásnál és megáldotta a hegyeket és a hegyek népét.
    Aztán elmúlt az ősz a Karsztról. A szétizzott, forró sziklák kihültek az ég alatt. A havason siralmasan zörgött a futófű és a pásztorok elmentek mind és elhajtották magukkal a beteg gazda marháját is.
    A lejtőkön távolodó kolompolás hallatszott. Egyre halkabban, egyre halkabban. Aztán feljött még egy utolsó, messze kolomp hangja és szétpattant a hűvös csendben, mint a nagy mélységek életének felszálló buborékja.
    A hegyek magánya végtelen és félelmes lett. A kunyhóban pedig csak tovább várták az emberek, hogy vagy felkel, vagy meghal az öreg pásztor. De se felkelni, se meghalni nem tudott. Közben leesett a hó az égből.
    Ilia fejében elszakadt a gondolat, úgy szakadt el, mint a fonál, amelyet hirtelen megrántottak. A zsíros, mállott báránybőrök között felkönyökölt a gazda. Borzas szemöldöke összehúzódott és a szeme önzőn hunyorgott, mialatt egymásután megnézett mindenkit a házban. Mintha számlálta volna őket, nem menekült-e el valaki közülök. A melle fütyölni kezdett, a hangja is fütyölt.
    — Nézz ki Ilia. Talán csak elállt már azóta...
    A legény nem mozdult. Mila elaludt a vállán és a lehelete melegen áradt a nyakába. Ez jó volt. Ilia lecsukta a szemét.
    Az öreg pásztor várt egy ideig. Fogatlan szája szögletesen mozgott, mint a kérődző barmoké. Aztán a fia felé fordult. Hangja megint alázatos lett.
    — Luka, te, nézz mán ki egy kicsit...
    Luka egy ideig úgy tett, mintha nem hallotta volna, aztán végre is, nagy lassan leeresztette egyik lábát a lócáról. Mialatt a másikat nyujtotta lefelé, lusta paraszteszében is mozogni kezdett valami. Az öreg akadozó hangjával átjött hozzá a tulsó szegletből az ijedtség. Mint egy alaktalan ragadozó kúszott át hozzá és ráfeküdt a mellére. Luka kínlódva lélekzett. Szempillája fennakadt. Egyszerre félni kezdett ő is.
    Félrerúgta a kutyát az útból. Kibújt az ajtón. Kinn már nem fújt a szél. Megfulladt a rettenetes, hangtalan havazásban. Csend volt és a mérföldes csenden át, átlátszó hófelhők zuhantak puhán a kísérteties hegyekre.
    Luka szeme sebesen pislogott, amint a hópelyhek nekivágódtak. Egyszerre a nyakához kapott.
    — Krisztus segíts!...
    Két keze belemarkolt a havazásba, mintha át akart volna nyúlni a hegytetőn, hogy belekapaszkodjék a fekete feszületbe. Meg akart fogódzni valamiben, ami mozdulatlanul áll a mozgó levegőben. Úgy érezte, hogy süllyed. Feje felett összecsap a hó, mint valami laza, fehér iszap.
    Élni, élni, akárhogy, csak élni... És Luka a menekülő állat rohanásával iramodott neki a zimankónak.
    Eleinte sebesen futott, nagy, esetlen szökkenésekkel aztán hirtelen lehasalt. Négykézláb kúszott előre a hegyomlások partján. Ismét talpra ugrott. Egy ideig forogva futott tovább... Már másodszor nyargalt át a hómezők holt sivatagján, vissza-visszatérve, rémesen keringve egy láthatatlan vonalon, melyen a hó mindíg újra betakarta előbbeni nyomát. Tébolyodottan kereste a sziklaösvényt, mely a völgybe vitt. Letérdelt. két kezével túrta a havat. Arcát előre tolta, mint a kutya, mikor gödröt kapar. Egyszerre nem ismert meg többé maga körül semmit, nem emlékezett semmire. Mit akart? Miért jött ide? Lahunyta a szemét, de hiába, a szemhéja, mintha meghasadt volna, keresztül látott rajta. Egyre látta a kérlelhetetlenül tóduló havat. Fülébe fagyos kóc tömődött, a torkába is. Felugrott és rettenetesen kitátotta a száját, de nem bírt kiáltani. Megint csak futni kezdett és őrjöngve cipelte, hajszolta a testét a vakfehér kavargáson át.
    Benn a kunyhóban már olyan régen várakoztak az emberek, hogy kiesett a fejükből annak a tudata, amire vártak. Mint lenyűgözött torzképek, feszesen ültek a tűz körül. Sok idő telt el. Az öreg pásztor mozdult meg elsőnek. Hamuszürke arca előbújt a homályból. A tűz fénye beleesett a szeme gödrébe. Erőtlenül kezdte rázni öklét a levegőben:
    — Szétütöm a fejét! Szétütöm...
    Ilia a leányra nézett.
    — Mi az? Mit akarsz? — dadogta Mila és a félelem fojtogató súlya egyszerre ránehezedett az ő mellére is.
    Ilia a füléhez hajolt:
    — A bátyád elvitte innen a bőrét.
    A fal mellett újra beszélni kezdett az öreg:
    — Átkozott kutyája!... Nézd meg, Ilia, hol marad?... Istenem, Istenem. Ne hagyjatok itt ti is...
    Mila megmarkolta a legény kezét. Félni kezdett, hogyha kiereszti a házból, ez sem jön vissza többé. Egyszerre bújtak ki mindketten az ajtó nyílásán.
    Odakinn néma nagy magány volt minden. Luka nyomát rég betakarta a havon a hó.
    — Elment...
    Mila hangja sűrű és idegenszerű volt.
    Ilia testét, mint nyers lökés, járta át az életösztön. A másiknak a szökése felébresztett benne valamit, ami erősebb volt Milánál. Kirántotta kezét a kezéből, de azért mégis feléje fordult. A külső világosságban mintha hirtelen megcsúnyult volna a leány. Nem volt olyan többé, mint tavaly, mikor megszerette. Akkor kívánatos és telt volt a csípője és a melle hullámzott, mint az érett termés a szélben. Akkor piros volt az arca, meg a karja a sok meleg vértől. Ilia sohasem látott nála szebbet. Most ellenségesen nézett rá és mialatt elhúzódott tőle, kegyetlenül örült, hogy csunyának látja és sok mindenre visszaemlékezik, amit nem bírt elgondolni akkor, amikor még kívánta őt. Eszébe jutott, hogy egyszer a szeplős favágóval látta a híd alatt és hogy Mila a többiekkel nevetett, mikor ő elbotlott a táncban és kitörte a karját. Iliának minden átmenet nélkül, hirtelen az anyja jutott az eszébe és a kis húga, akinek kalárist ígért. Bizonyosan kiballagnak elejbe mindennap a falu végére és várják és közben sokszor törölgetik a szemüket. Otthon pedig a tűzhely szélén készen áll a kékvirágos köcsögben a meleg tej. Rőzse fekszik a padka mellett. Dohány is van az asztalon. És ő mégis itt maradt ezért az idegen leányért, akit a szeplős favágóval látott a híd alatt, aki nevetni tudott, mikor ő kitörte a karját.
    Ilia haraggal, fájdalmasan rázta meg a fejét. Kemény szőke haja sebesen himbálódzott a füle mellett és a szeme egyszerre keresni kezdte a völgybe ereszkedő sziklaösvény nyomát a táncoló levegőn át. De semmi sem látszott többé. Lába alatt csikorogva süppedt a hó. Állán és a homlokán apró, hideg szúrásokat érzett, mintha nyitott pengéjével megszámlálhatatlan kis kés esett volna az arcába.
    A leány a lesben álló ragadozó tartásával figyelte őt, hogy elfogja, ha menekülni akar. Ilia, mint ugrásra kész fenyegetést érezte a leány közelségét és önkéntelenül hátrláni kezdett. De Mila utána ment és talán azért is, mert fázott, — hozzá simult.
    A legény vézna testén, ott, ahol Mila csípője érintette, idegen forróság nyilallott végig. Lélekzete rövid lett, a nézése bárgyú. Egyszerre nem tudta többé azt, amit az előbb tudott, és sovány, fiatal arcának megint szánalmas lett a kifejezése. Már nem gyűlölte a leányt, már nem látta csúnyának. Az anyja, a húga, a kékvirágos köcsög, a rőzse, meg a dohány kiment a fejéből.
    — Az ember nem bátor magáért Mila, — mondotta meghunyászkodottan, — csak másokért bátor, csak másokért, hogyha látják...
    A térdük összeért. Egészen közel bújtak egymáshoz és mintha megint közös lett volna a sorsuk, lassan, borzongva néztek körül. Tekintetük a havazáson át megtalálta Krisztus bádog képét a fekete kereszten. A kiugró szikláról magányosan ékelődött bele a feszület az égbe. Túl rajta megszűnt a hegytető. Felette a magasság, alatta a mélység tele volt keringő, rajzó pehellyel.
    Ilia, mintha hátulról megtaszították volna, térdre esett a hóban.
    Mila is letérdelt. Ő is imádkozott. A rettenetes fehér halál pedig hullott a fejükre, a keresztre, az egész világra.
    Egyszerre csak fölrántották mögöttük a kunyhó ajtaját. A gyerek kidugta a fejét a nyíláson és szepegve mozgatta az állát előre, hátra, mintha integetni akarna. Az asszony is odajött, a kezét tördelte. Benn, a vigasztalan bűzös viskóban pedig inogva ült a báránybőrökön az öreg pásztor és kiaszott teste ide-oda lökdösődött az erős sírástól.
    — Itt hagynak... Itt hagynak...
    Csak akkor csendesedett el, mikor Iliát meglátta. Lukáról nem kérdezett semmit, a sírást is abbahagyta. Sebesen keresztet vetett magára és elbújt az állatbőrök alá. Már nem félt olyan nagyon, hiszen nemcsak reá nehezedett a hideg, nyugtalan súly: a többiek is viselték. A súly megoszlott, könnyebb lett.
    Ilia is ilyesfélét érzett, mikor a többiekre nézett. Hiszen Mila is fél, mindannyian félnek. És ettől kezdve alattomosan, kegyetlenül őrizni kezdték egymást, hogy senki se szökhessék el közülük.
    Kinn, a végtelen fehérségen vajudva jött át az esti szürkület. A falban olyan lett az ablak ferde nyílása, mint egy merev szem, amely minden pillanattal jobban megvakul, de azért tovább is konokul, gonoszan néz be a házba. Az ablak hólyagos üvegjén gyöngyszínű hártya harapódzott el. Az ereszről a hosszú jégcsapok, mint ősz pillák ereszkedtek le a ház egyetlen, világtalan szemére, míg alulról puha, fehér szemhéj dagadt elé.
    Talán egy óránál is több idő múlhatott már el, amióta az emberek utólszor mozdultak. A füst marni kezdte a szemüket. Mila elfordította az arcát a tűztől és az ablakra nézett. Egyszerre iszonyodva látni vélte, hogy egy torz emberi fej tolódik bele a világtalan nyílásba és megint eltűnik. Aztán úgy rémlett neki, mintha valaki járkálna a ház körül. Nem hallatszottak a lépések a hóban, az sem hallatszott, hogy egy kéz befelé nyomja az ajtót, Mila mégis bizonyos volt benne, hogy odakinn történik valami...
    Remegni kezdett. A kutya is figyelt. Orrát szimatolva emelte a levegőbe. Az öreg pásztor nyugtalanul forgott. Ilia és az asszony kinyitották a szemüket.
    A szúette fekete ajtó sarkai mozogtak. Recsegés hallatszott. Az ajtó kinyílt; a hó besüvöltött a házba és a küszöbön tántorogva Luka állt.
    — Luka... — motyogta az öreg asszony. — Luka...
    Az ember berántotta maga mögött az ajtót. Iszonyodva nézett hátra, mintha félne, hogy odakintről utána nyúl valami, felnyalábolja őt, megint belelöki a kavargó, szörnyű havazásba és neki újra körbe kell futnia és újra csak ide kell visszatérnie.
    A térde behajlott. Kimerülten dűlt a falnak. Reszkető testéről tompa csattanással esett le az olvadt hó.
    A vén pásztor, mióta felfogta, hogy miért jött vissza a fia, kárörvendőn vigyorgott maga elé. Ez a lelketlen vigyorgás lassan átterjedt a többiek arcára is. Csak az asszony maradt Luka mellett. Kötényével szárította a haját és a szeme közé lehelt, mintha oda akarta volna adni neki szegény öreg teste melegét. Luka feleszmélt. Borzadva nézte a füstön át a kutyáját, az embereket, a vizes foltokat a köveken. Eltorzult az arca. Eszébe jutott, hogy az előbb, kinn a hóban, még reménykedni is bírt, mikor ide gondolt, és azt hitte, közben valami jó csodának kellett történnie a házban. Most egyszerre meglátta, hogy semmi sem történt, semmi sem változott. A válla rángatódzni kezdett, két összefagyott kezét a szemére szorította.
    Az arcokról eltűnt a vigyorgás. Egyetlen pillanat alatt mindannyian megértették, hogy innen nem lehet többé menekülni. Lukával közelebb jött zsibbadt agyukhoz az, ami odakinn történik. A hó körülzárja a házat, be akar áradni, meg akarja őket fojtani...
    A gyerek felsikított.
    Az emberek szeme beesett, a hátuk puposra ferdült, mintha hirtelen megöregedtek volna. És a vén pásztor siralmas nyöszörgése úgy hangzott, mintha mindannyiuknak a hangja lett volna.
    — Kialszik a tűz. Egy darab fát. Egy darabkát...
    Az asszony apró topogással indult el a fal mentén. Csak mikor már körüljárta a kunyhót, fogta fel, hogy tulajdonképpen mi is az, amit keres. Újból kezdte a tehetetlen, topogó járkálást. A sötét szegletnél lehajolt és mintha jeges, fekete vízbe nyúlna, előre tólta a kezét.
    — Hamar... Kialszik...
    Az öreg asszony felegyenesedett. Megnyúlt, ólomszínű arcában hangtalanul nyílt kerekre a szája. Két üres keze gyámoltalanul meredt csípője mellett a levegőbe.
    Mindannyian ránéztek és ő lassan, ijedten kezdte ingatni a fejét.
    Mila az anyjához ugrott és megragadta a vállát:
    — Elfogyott?
    Halkan akarta volna kérdezni, hogy a többiek ne hallják, mégis rikácsolt, mikor beszélt.
    Ilia arca egyszerre vérvörös lett, aztán olyan halott szürke, mint a kövek a falban.
    — Megfagyunk, megfagyunk... — mondotta sokszor egymásután és a hangja alig hasonlított emberi hanghoz.
    — Megfagyunk! — ordította Luka minden erejéből, hogy az atyja is meghallja, hogy ő is féljen, ha már oka a szerencsétlenségüknek.
    A rémület a szeglet felé hajtotta valamennyiüket. Senkisem hitt a másiknak, mindenki kapkodva keresett a sötétben.
    A hadonászó kezek már régen lehanyatlottak, de az emberek még mindíg a földön térdeltek.
    Luka volt az első, aki felszökött, aztán menekülve ugrott az ajtónak. Egyszerre tágra nyílt a szeme, csupa fehér lett, mintha hóval lenne tele. A keze irtózva csúszott le a reteszről és begörbült ujjakkal kapott a fejéhez...
    Ilia mozdulatlanul nézte őt. Közben olyasmit érzett, hogy az agyában valami ide-oda kezd billenni és fenekestől felfordul a homloka mögött.
    Az öregasszony előbbeni fásultságát valahogy visszatérítette a többiek rémülete. Elővette a baltát és egymásután feldarabolta a pásztorbotokat. Óvatosan tett egy darabka fát a pislogó hamuba és megint csak fújni kezdte a tüzet, csendesen, megindítóan, mintha semmi sem történt volna.
    Luka falánk szemmel leste a lángot. Mila és a gyerek összebújt. A füstös kis meleg átjárta a testüket és maguk sem tudták miért, megint reménykedni kezdtek. Talán eláll reggelig a havazás. Talán feljönnek értük a pásztorok... A tűz fölé tartották a kezüket. Fenn, a mennyezeten óriási kezek szétterülő árnyéka látszott. A gyerek bárgyún nevetni kezdett, aztán hirtelen abbahagyta és ijedten húzta fel a vállát, mintha nevetésével egy kést hajított volna a feje fölé, mely mindjárt vissza fog esni reá. De a kés beletörött a levegőbe — már nem volt sehol és a csend megint elviselhetetlenné lett.
    Ilia két tenyerébe temette az arcát, hogy semmit se lásson többé.
    — Megfagyunk, — dünnyögte szinte titokzatosan, de nem értette többé, hogy ez a szó mit jelent. Közben a kékvirágos köcsögre gondolt, melyben gőzöl a forró tej a tűzhely szélén. Már világosan kezdte látni az esetlen búzavirágokat a köcsögön. A rőzsét is látta a padka mellett, a dohányt is látta az asztalon. És a húga énekel... Miközben erre gondolt, a könnyei lassan csurogtak végig az arcán.
    — Ő énekel, — mondotta szelíden — és én megfagyok.
    Ezalatt nagy és sötét lett a hegyek éjtszakája és az ablak előtt, a tűzfény kifelé küzködő világosságán, mint meghalt ezüst lepkék, estek keresztül a hópelyhek.
    Senki sem bírt aludni.
    A pásztorbotok már elüszkösödtek a parázsban. A lócát darabolták fel. Utána a küszöb került a tűzre, a gyerek egyetlen játéka: a fütyülős faparipa, a rongyok, a szemét...
    És a reggel még mindíg nem tudott megvirradni. Luka dideregve kúszott az apjához. Kihúzta a nyirkos szénát a teste alól és a parázsba vetette. Az öreg könyörögve nézett rá, de nem védekezett.
    Ez volt az utolsó eltüzelni való. Más egyéb már nem volt a házban. És kinn a hegyeken sem volt semmi, se fa, se bokor, csak halott kövek a halott hó alatt.
    A széna sercenve füstölt. Apró gomolyok futkostak az emberek lába körül, éppen úgy futkostak, mintha szürke patkányok hemperegtek volna elő a tűzből. Fölfutottak a falon. Elbújtak a föld alá. Megint előmásztak és körbefogództak egy utolsó, ágaskodó kék lángocska körül. Hirtelen ez is elmult, a szénaszálak vörösek lettek, mint az izzó drót és csavarodva zsugorodtak össze.
    Némán, kétségbeesetten nézték valamennyien. Egy marok széna, aztán minden egészen hideg lesz. Egy maréknyi széna az élet, aztán meg kell halni.
    A füstpatkányok megint előmásztak a parázsból. Egy pillanatra nagyon sokan lettek. Ellepték a kunyhót. A külső sötétség pedig erőszakosan kezdett befelé ömleni az ablakon. Feketén tódult át a kövek között, az ajtó résein, bekormozva a falakat, elkenődött a görnyedt alakok hátán. Aztán előbbre csúszott, az arcokat törölte el. Egyszerre nem látszott többé semmi. És a kifosztott kunyhó iszonyodva sóhajtott fel a sötétben.
    Rémült bénulás fogta el az embereket. Fejükben a gondolatok már nem követték egymást. Nagy időközökkel, mint fájdalmas lökések járták át az öntudatukat.
    — Meghalunk...
    A sötétben hirtelen még hidegebb lett a hideg. Kínja beleharapott az emberek húsába, megmarta az arcukat, a csontjaikat kezdte rágni.
    Kisvártatva újabb lökéssel új gondolat riasztota fel a megdermedt baromi türelmet. Az emberek felfogták, hogy soká tart, amíg meg lehet halni.
    Az átfagyott tető reccsent egyet-egyet. A kutya reménytelenül vonított. Valaki nyöszörgött. Valaki jajgatva imádkozott. Valaki káromkodott. Aztán abbamaradt minden, mintha a kunyhó hallgatódznék az éjtszakában és megint csak előlről kezdődött az egész.
    Az ablak üvegjén megfakult a feketeség. Ismét látszottak a hópelyhek. Néha megálltak a levegőben, zegzugosan botorkáltak, aztán rohanni kezdtek és veszettül követték egymást. A szakadatlan nagy lomha pihék között jött be a reggel a házba. És jöttében falánkul felszívott minden árnyékot. Émelyítő fehér világosságában, mint kék foltok, már csak az arcok maradtak meg érintetlenül.
    Megint múltak az órák. Az ablak üvegje meghasadt a dermesztő hidegtől. az ajtón repedéseket szakított magának a szél. És az emberek olyan gépiesen mozogtak a négy fal között, mint a csendes őrültek. Az idő múlására már nem emlékeztek. Nem tudta megmondani senki, mennyi telt el belőle. Olykor világos volt, olykor sötét, de a hó azért csak hullott szüntelenül.
    Ilia nem nézett ki többé az ajtón. Az öreg gazda sem küldte már. Beesett arccal nyúlt el a hátán, mint egy lélekző halott. Kiálló pofacsontjain sárgán fénylett a feszesre száradt bőr. Luka összehúzódva feküdt mellette a földön. Fagyástól dagadt képébe belenyomódtak a tűzhely elszenesedett szilánkjai, mégsem emelte fel a fejét. Csak a lábát mozgatta lassan, furcsán, hogy el ne haljon egészen.
    Az asszony, mikor senki sem nézett rá, lehúzta magáról a ködmönét és a gyerekre terítette. Hadd éljen, amíg tud, úgyis kevesebb ideje volt eddig, mint a többinek. Közben fennhangon kezdte mondani a haldoklók imádságát. Mikor befejezte, mintha valami az eszébe jutott volna, az ablakhoz vánszorgott. Dereka egy ideig bizonytalanul hajladozott a ferde nyílás előtt, aztán megfogódzott kétoldalt a kövekben és kinézett a hegyomlások irányába, oda, ahol a Krisztus feszülete állt.
    Mila követte az anyja tekintetét. Luka is felült, a többiek is arrafelé néztek. És ebben a percben egy sokszor visszaűzött és legyűrt gondolat vonaglott át az arcokon. Mindannyian zavarodottan pillantottak a földre és olyan kusza mozdulatokkal vetettek magukra keresztet, mintha a fejükről és a vállukról akarták volna leszaggatni azt, amit a templomban tanultak, a vallást, a hitet, valamit, ami nem látszott és mégis gúzsba kötötte a testüket.
    Luka szólalt meg elsőnek. Gyáva, rekedt hangja kimondta mindnyájuknak a gondolatát.
    — Az a kereszt fából van...
    Többet nem mert mondani. Elég volt ennyi is. A rég kísértő gondolat előjött a lelkek titkolódzó sötétjéből. Élni kezdett, erőszakosan, követelőn; betöltötte a házat, nem maradt tőle más egyébnek helye. És a halálfélelemtől kitágult szemgolyók az ablak felé fordultak.
    Az a kereszt fából van... Az emberek agyában kínlódva küzdött a homályos hit és a rimánkodó életösztön. Mellük nyugtalanul lélekzett, leheletüktől szaggatottan füstölt a szájuk. A vad hideg pedig, mint emelkedő jeges víz szállt a talpuktól a szívük felé.
    — Megfagyunk, — dadogta Ilia és félig lehúnyt szemmel Milára nézett.
    A leány arcán könnyek folytak végig, az állán megfagytak, de ő már nem bírta felemelni a kezét, hogy letörölje őket. Félrenézett és közben reszketett, egyenletes, kínzó reszketéssel, amitől a csontjai fájtak.
    Ilia erőlködve nyitotta ki egészen a szemét. Mila nyaka idegenszerűen ferdült oldalt. Teste csúszni kezdett a fal mellett, a föld felé. A legény fel akarta fogni. Elkésett. Mila, két tenyerét kitárva, csattanva terült el a hideg hamuban.
    — Megfagyunk, — de most már sötét dühvel mondta ezt a szót, melynek értelme elkopott a végtelen ismétlésben. — Megfagyunk! — ordította. — Pedig a kereszt fából van.
    Egyetlen szökéssel talpon állt. Mozdulata feltörte a dermedést az átfagyott házban. Mintha a kunyhó mégegyszer, utólszor kinyitotta volna félholt szemét, mindenki reá nézett. Mindenki küldte őt, hangtalanul, könyörögve, tegye meg azt, amit senki sem mer megtenni.
    Luka négykézláb mászott a baltáig és félszegen tolta Ilia felé. Az asszony szolgálatkészen félrehúzta a reteszt.
    A külső világosság egy pillanatig nyersen áradt a haldokló kunyhóba és a hó, mint fehér rém tódult be a küszöb felett. Ilia mögött becsapódott az ajtó. A ház újra elsötétült és a csend olyan nagy lett, hogy az ablak repedt üvegjén hallatszott, amint a hópelyhek halkan hozzá verődtek.
    Szörnyű finom, kis nesz volt ez. Mintha halottak jeges, fehér ujjai kopogtattak volna az ablakon, hogy eresszék már be őket a házba.
    Odakinn, Ilia vergődve távolodott a havon. Olykor elbukott, olykor lesüppedt. Csak a fél teste látszott. Kisvártatva megint előtűnt, mintha visszahúzták volna.
    Egyszerre ott térdelt a sziklaparton, a feszület előtt. Két karját többször egymásután felemelte a levegőbe, egészen úgy emelte, mint a megfagyó madarak csapkodó szárnyukat. Aztán lehorgasztotta a fejét. Lassú zsibbadás lepte meg. Közömbössé vált előtte minden. A szenvedés is, a félelem is, a halál is. Nem akart volna többé lélekzeni. A hideg levegő járása fájt a mellében. Szerette volna lehunyni a szemét. Legyen vége hamar mindennek. És közben mégis hallotta, amint az előbbeni akarása, az ő hangjával beszél gyöngén, messziről és könyörög az Úrhoz, bocsássa meg, amit neki meg kell tennie, mert olyan nagyon szereti azt a leányt, aki nem szereti őt.
    Mintha feleletre várt volna, bágyadtan hátrameresztette a fejét.
    Szorongó némaság áradt szét a tájon. Fehér csend hullott a magasból, fehér csend emelkedett a mélységekből. És az őrjítő csenden át ég és föld között, végtelen ringó hófal nyargalt körben. Az ég valahol messze fenn, a föld valahol mélyen lenn lehetett. Nem látszott belőlük semmi sem.
    Az ég és a föld között csak hó volt már a világon és Krisztus és az ember.
    Az ember felkapta a baltát és belevágta a keresztbe.
    A kunyhóban nem mertek többé az ablakra nézni. Mintha közelgő ökölcsapástól féltek volna, mindannyian válluk közé húzták a fejüket és össze-összerezzenve vetettek magukra keresztet.
    Egyszerre megálltak a kezek a levegőben. Fojtott recsegés hallatszott át a havazáson. Az emberek egész testükkel hallották ezt a hangot. Aztán távoli zuhanás zaja tört be a házba, tompán, ünnepélyesen, mint mikor egy élő fa kidől.
    Percek múltak el, míg Luka végre fel merte emelni a fejét az ablaknyílásig.
    Kinn szakadatlan, fagyos fehérség volt minden. A Megváltó feszülete nem állt többé a kiugró sziklán ég és föld között.
    Ilia félni kezdett. Mióta a kereszt ledőlt, borzasztóan egyedül volt. Hátra pillantott. Szeme segítséget kért a kunyhótól. Halálos fáradtság és végtelen kétségbeesés volt ebben a tekintetben. De a Luka arca visszarándult az ablaknyílásból és a fiú magára hagyatottan, fejvesztetten, mintha izzó vashoz nyúlna, kapkodva lefeszítette az Úr bádogképét a keresztről. Mialatt a kezében tartotta a képet, sírni kezdett, majd meg az arcához szorította a rozsdás bádogot és sokszor megcsókolta rajta a kihullott szegek nyomát. Aztán áhítatosan letette Krisztust maga mellé a hóba és széthasogatta a keresztjét.
    Mikor elvégezte a munkáját felzokogott és esetlen gyöngédséggel a két karjában kezdte behurcolni a feldarabolt keresztet a házba. Vitt annyit, amennyit elbírt, még egyszer fordult és még sokszor. Melle vonaglott az erőlködéstől, szétzilált haja a szemébe csüngött.
    Mikor elkészült és utolszor húzta be maga mögött az ajtót, Milára nézett, mintha várna tőle valamit. Aztán bátortalanul körüljártatta a kunyhóban a szemét.
    Az emberek könyörgő tekintettel meredtek rá, de senki sem szólt hozzá, senki sem nyúlt a kereszt fájához.
    Ilia felsóhajtott. Megtörölte lucskos kezét és hozzáfogott, hogy tüzet élesszen a széttiport, régi hamuban. Soká kellett dörzsölnie a fát, a karja mindegyre lehanyatlott. Sok kénes gyufa kilobbant. Végre egy szikra éledt. Kinyílt egy kicsiny vörös szem, amely belenézett az emberek szemébe.
    Vinnyogó öröm tagolatlan hangjai járták át a levegőt.
    Egyszerre temérdek apró szikra villant fel a forgácson. Fínom ropogás hallatszott, mintha egerek rágták volna a fát. Szép, élő pattogás fitogtatta magát. Füst kelt. A nyirkos fán sisteregve forrt a nedvesség és fellobbant az első láng.
    A szegletből elvadult, gémberedett alakok vonszolták magukat a tűz felé. A begörbült kezek kinyíltak, nyomorék, görcsös ujjak mozogtak a levegőben, az arcok előre tolódtak. Szinte fájt a bőr az emberek képén, ahogy a tűz sütötte őket. De ez a fájdalom jó volt, mert élet volt és a fénye állati meghatottsággal tükröződött vissza a szemekben.
    — Még, még...
    Ilia nagy hasábot tett a tűzre. A nedves fa pillanatra elnyomta a tüzet, aztán hirtelen, mint vörös fúró süvöltött keresztül a fán egy magányos láng, mely kerek lyukon bújt át és sziszegve nőtt a levegőben.
    Megértették mindnyájan... A magányos láng a kereszt szögének a helyén tört elő és fényénél egy pillanatig látszott Krisztus töviskoronás fejének a formája, mely az elfeketült fa felületén világosan maradt meg a bádogkép alatt. Aztán, mint izzó vér borította el a tűz az oldalt csukló fő körvonalait. Víz freccsent a levegőbe. Pattogó szikrák repültek szanaszét.
    Az emberek borzadva néztek össze, titkosan, lopva, úgy, hogy Iliának ne szóljon a tekintetük.
    És miközben az alacsony tető alatt egyre erősebben lobogott a láng, kinn csodálatosan elgyöngült a havazás. Lassanként ritkulni kezdtek a hópelyhek, szinte megszűntek, mintha elolvadtak volna a kunyhó melegétől, mintha a kereszt égő fájából a tűz és az élet gyönyörű feltámadása szétáradt volna az egész világra.
    A hegyek tisztán és fehéren álltak körben a kis kunyhó felett, odabenn pedig megint emberekké lettek az emberek.
    — Te tetted, — mondotta Luka és félrerugta a baltát, mintha bűnös szerszám lenne. Az öreg pásztor a tűzhöz kúszott és rossz pillantást vetett Ilia felé. Mila, mialatt melegedett, idegenül nézett a legényre. Az asszony és a gyerek közel bújt egymáshoz, mintha ellenség volna a házban.
    Ilia magányosan állt a kunyhó közepén. És mialatt hatalmasan élő lett a kereszt melege, mint kiközösített szentségtörőtől, elhúzódtak tőle a megmentett emberek.

A FUVOLA

A dimanthos kertjeiben Lais szépségét ünnepelte az istenek városa. Korinthos virága összegyűlt. A fáklyák rózsák között égtek és eltaposott rózsák vérétől piroslott a peristylion márványa. Az árnyékban kymbalonok csendültek. A háromlábú urnákból tarsosi fűszerek füstje emelkedett. Az aranykelyhekben az aranynál gazdagabban csillant fel a bor és az oszlopok körül fiatal rableányok szőtték nesztelen táncukat.
    De ki látta a táncolókat? Ki hallotta a zenét? Lais hatalmának voltak a rabjai mindannyian.
    Bíboros nyugágyát koszorúban fogták körül az ódák és szobrok mesterei, a szellemes bölcsek, tékozló kéjencek, dús kalmárok, a tengerjáró kalandorok, a barbár országok idegen fejedelmei. Forró leheletüktől megingott a fáklyák lángja és reszketett az éji lég. Korinthos szomjazott.
    Lais mosolyogva vetette hátra rózsakoronás fejét. Lassú pillantása alatt elsápadtak az arcok.
    — Aphroditére! — kiáltotta a szobrász Myron. — Te szebb vagy a szépségnél. Egyetlen csókodért átlépném Hades kapuját és az Acheron agyagjából formálnám meg a szobrodat.
    — Én élni szeretnék egyetlen csókodért, ó Lais, hogy megtaláljam benne az örök igazságot, — mondotta Aristippos, a kecses ifjú bölcs.
    Egy gazdag bithyninai kalmár merészen hajolt a hetaira fölé.
    — És én, hajad aranyáért oda adom minden aranyamat, felajánlom neked minden rabszolgámat, ha rabszolgám akarnál lenni és ha házamba jönnél, tied lenne házam a kraneai úton.
    Lais hallgatagon mosolygott. A syriai fejedelem szemében vad tűzzel lobbant fel a kívánás.
    — Napjaidért, ó Lais, egy egész birodalmat kínálok én, amelyet aranyfövenyes folyó szel át és egyetlen éjtszakádért Aegeos tengerének egy myrthus-fedte szigetét vetem lában elé.
    Halk moraj kelt. Egy beesett arcú költő, akit Euripidesnek hívtak, megcsókolta Lais saruját.
    — Ne hallgass rájuk. Többet adnék mindenkinél. Ők csak meghalni, csak élni akarnak érted. Fogollyá akarnak tenni aranykincsben, koronák abroncsában. Én kytharám játékában a halhatatlanságot kínálom neked.
    Lais elfordította fejét, mintha fáradt lenne. Tekintete a vén bölcsre tévedt, aki rongyaiban gúnyosan hallgatott oldalán.
    — És te, Attika legszellemesebb koldusa, te nem ígérsz és nem kérsz semmit?
    Diogenes, mintha messziről jönne vissza, tétován emelte fel kopasz fejét.
    — Lais, emlékezem, egyszer Alexandros, a makedoniai, elémbe állt és én csak arra kértem, ne vegye el tőlem árnyékával a napot. Téged csak arra kérlek, ...állj közém és a nap közé.
    — Jó Diogenes, ha be akarsz lépni házamba, előztesd meg magad tízezer drachmával.
    A vén bölcs felsóhajtott:
    — Neked kevés lenne, nekem sok lenne, sok arra, hogy megvásároljak egy kiábrándulást.
    De a hetaira már nem figyelt szavára. A peristylionon ebben a pillanatban egy ifjú ember haladt át. Lais ránézett és nem bírt mosolyogni többé. Oda engedett kezét elvonta a syriai fejedelemtől. Összemarkolta nyugágyán a virágokat és a férfiak arcába dobta, hogy elhárítsa magáról sóvár tekintetüket.
    — Elég volt! Menjetek! Küldjétek hozzám Doriont.
    Ellenséges csendben követte mindenki Lais tekintetét és zúgolódva húzódtak el tőle a hódolók. Diogenes gúnyosan nevetett; Myron az isteneket káromolta, a többiek pedig egyszerre meghallották a zenét, meglátták a táncoló leányokat. A szomjúság kifáradt és a vendégek elszéledtek a kertek éji árnyékában.
    A hetaira felemelkedett a bíborról és fejedelmi mozdulattal hívta magához az ifjút. Mozdulata közben, dereka körül, mint élő virágon a harmat, megcsillantak a gyöngyök.
    — Dorion! Jer hozzám, oly régen várlak!
    Az ifjú korinthosi habozva közeledett. Az arca szép volt, akár egy érintetlen leányé, a szeme hideg és kegyetlen, mint a kényurak szeme, az alakja karcsú és izmos, mint azoké az athlétáké, akiket Myron örökített meg. Lais szerelemmel szerette őt, habár csak egy névtelen költő volt, aki ódáit a külvárosok népe előtt énekelte.
    — Miért futsz előlem? Miért vágyódom egyedül utánad? Hát nem tudsz te szeretni?
    — Téged, ó Lais, nem akarlak szeretni. Úgy mondják, mestere vagy a furfangos bűbájnak, amellyel össze lehet törni a férfiak szívét. Az elmult isthmosi játékok idején Klinias is miattad vetette le magát az Akrokorinthos faláról, pedig ő jó volt és neked adta minden javait.
    — Nekem higyj, ne a többieknek...
    — Hogyan hihetnék neked, ó Lais, hisz magad is csak egy gyönyörű hazugság vagy.
    — Minden hazugság a földön. A szépség a mulandóságnak a hazugsága, a szerelem a régi sötét ösztönöknek a hazugsága és a világ boldogsága... az asszonyok hazugsága. Szeress engem, ó Dorion és én megtanítalak a boldogságra.
    Lais enyelegve simította végig az ifjú ember mezítelen karját.
    — Ne illes! Én olyan kezeket szeretek, amelyek csak vélem enyelegnek, olyan ajkakat szeretek, amelyek csak engem csókolnak. A pirenei vizekre! Nem tudnálak szeretni, mert szemed sötét árnyékában mindíg azokat az éjtszakákat látnám, amelyeket más karok között virrasztottál át, a csókjaidban mindíg annak az aranynak a csengését hallanám, amellyel megfizettek.
    — Hát azért nem szeretsz, mert mindenki szeret, mert Lais vagyok? Ó, Dorion, ha tudnád!... Jer, hallgass reám. Figyelj. El akarom mondani, hogyan lettem hetaira.
    Dorion egy párnát vetett a földre és kelletlenül ereszkedett le rá a nyugágy mellé. Lais legédesebb, leghalkabb hangján beszélni kezdett.
    — Tengeren túl születtem. Kicsiny fuvolásleány voltam. Társnőmmel eljártam a lakomákra, a nászünnepekre, a temetésekre; és így kerestem meg a kenyeremet. Egy napon, — nem felejtem el soha, — a kikötőbe, valamilyen csapszékbe hívtak a hajósok és egy részeg tengerész összetörte a fuvolámat. Sírtam egész éjjel, jajgattam virradatig. „Összetörték a fuvolámat. Hogyan fogok megélni ezután?” És ott sírtam még akkor is az ajtóm küszöbén, mikor az új nap fölkelt, mikor társnőm egy másik fuvolásleánnyal haladt el mellettem a sikátorban. Rózsakoszorú volt a hajukba fonva, átölelve tartották egymást, — nevettek és vígságuk megsebezte magányos szívemet. Nem tudom, hogyan, ekkor hirtelen eszembe jutott egy leány, aki az én utcámban lakott, aki épp olyan szegény volt mint én és mégis byssosból szőtt peplost és borostyánnyakéket viselt. Pedig neki sem volt fuvolája. De estende, mikor azúrszínű lett a város, mintha az ég szállt volna le a házak közé, kinn kóborolt a kanyargó sikátorokban, megközelítette a férfiakat és... reggelre mindíg volt egy ezüst drachmája. „Egy ezüst drachmán új fuvolát vehetnék” — gondoltam szívdobogva. És este, mikor a város egészen kék lett, elindultam én is a kanyargó, szűk sikátorokban és félénken megközelítettem egy férfit. Rám nézett, a hajcsárok tekintetével, akik a fölkínált állatot vizsgálják; „Szép vagy, fiatal vagy!”
    Lais nagy szeme fátyolos lett és fátyolos lett a hangja is.
    — Másnap reggelre megvolt az ezüst drachmám. „Soha többé! Soha többé!” És elindultam, hogy megvegyem a fuvolát. Minden istenekre, ez volt egyedüli gondolatom. De mentemben el kellett haladnom a vén kapu alatt, melynek árnyékában a tarsosi kalmárok szivárványos üvegekben illatszereket árultak. És én olyan régen vágytam egy szivárványos, illatos üvegre, olyan régen! Nem, nem akartam megvenni. A fuvolát akartam, csak a fuvolámat. Mégis megkérdeztem mennyi pénzért adnák. Egy ezüst drachmáért! Kezembe vettem az üveget, hogy közelebbről lássam. De jaj nekem, egy pillanat multán a tarsosi emberé volt a drachmám, enyém az illatszer... és fuvolám nem volt.
    Megint csak sírtam, sirattam magamat, sirattam a fuvolámat. És este, mikor újból azúrszínűvé lett a város, újból kinn kóboroltam a kanyargó sikátorokban és megközelítettem egy másik férfit és reggelre volt egy másik ezüst drachmám. Higyj nekem! A kalinitide Athenére, nem volt egyéb gondolatom, csak ez. De amint mentem, el kellett haladnom a syracusai kalmárok előtt, akik az Agorán ezüstpikkelyes kígyókarpereceket árultak. És én gyermekkorom óta kívántam egy ilyen hajlékony ezüstkígyót a karomra. Tudod, minden leánynak volt a városnegyedünkben, csak nekem nem volt... A syracusai kínálta, félrefordítottam a fejemet. Aztán csábítóan rábeszélt és én visszanéztem... Már a karomra csavarodott az ezüstkígyó és — fuvolát nem vettem aznapon sem.
    Lais elhallgatott, a szeme nedves lett és lepillantott a mellére, mintha könnyét keresné a gyöngyök között.
    — Ó, Dorion, és azután estende, mikor a város megtelt azúrral, mintha az égnek a tükre lenne, nem egyszer bolyongtam a tekervényes, szűk sikátorokban és megközelítettem a férfiakat. De hidd meg, mindíg újra csak azért, hogy legyen egy ezüst drachmám, hogy megvegyem a fuvolámat. És még sem vettem meg soha!... Így lettem az az isteni Lais, akinek Korinthos népe szobrokat emel a templomaiban, az a híres Lais, akit egyedül Dorion nem szeret.
    Fölállt, két keze közé fogta az ifjú fejét, gyöngéden hátrahajlította és belemerítette a szemébe egész győzhetetlen szépségét.
    — Ne hagyj az éjtszaka magamra. Maradj velem!
    Mintha felhők szálltak volna föl Dorion szeme mélyéből, elhomályosult a tekintete, de ő azért mégis nevetni akart:
    — Szép vagy! Fiatal vagy...
    És elindultak együtt Lais háza felé.
    Adimanthos kertjeiben megszüntek egy pillanatra a hangok, a hymnusok, a táncok. Mintha hirtelen szorongás gyötörte volna a lombokat és virágokat, elakadt a kertek lélekzete. Lais ment el... És Dorionnal lassan haladt a kytherei rózsafák között, a csillagok alatt. Nyomában halkléptű rabszolgák vitték az üres hordágyat.
    Elérték a házat. Az oszlopokon myrthuságak fonódtak össze. Nászvirágok koszorúzták az ajtót. És a hetaira királyian lépett át a küszöbön.
    ...Mire eljött a rózsaujjú hajnal, a mámorban földúlt nyugágy mellett, Lais a rableányok alázatával ült a földön. Haja aranyfényű és súlyos volt a vállán, mint a szent szobrok bronza és ibolyaszínű szemében, melyet mérhetetlenül megnagyított az éjtszaka, szomjasan koldult a szerelem.
    Dorion azzal a diadalmas megvetéssel tekintett le rá, amellyel a férfi arra az asszonyra néz, akit szerelem nélkül ölelt. Összecsatolta vállán köpenyét és kegyetlen mozdulattal egy ezüst drachmát vetett a hetaira térdére.
    — Lais, de ezen a drachmán aztán vedd meg végre a fuvoládat.
    Elment. Belélekzette a tenger sós fuvallatát, biztos lábbal tiport végig a harmatos földön.
    A nap átragyogta a világot. A kertekben Lais rableányai énekelték a virradat hymnusát és a völgyi utcából egy csapat aethiopiai közeledett a márványoszlopos házhoz. A syriai fejedelem birodalmakat érő ajándékait hozták Korinthos legszebb asszonyának.
    Dorion fiatalnak és erősnek érezte magát és elűzte az éji képeket.
    Hanem aztán este, mikor az új hold ráhajlott az Akrokorinthos ormára és fölékesítette a tengerparti város márványhomlokát és ezüstöt öntött a kettős öböl vizébe, az ifjú dalnok, mint hirtelen szárnyas erőt érezte visszatérni szívére Lais nagy óráját.
    Ajkán újra éledt a Lais isteni ajka, a szemében újra égett győzelmes pillantása és lüktető vérében kigyulladt a hetaira valamennyi csókja. Az éjjeli láz kiszárította a torkát. Vágytól őrjöngve, emésztő, vad szomjúságában futni kezdett a völgyi utcán át a kertek felé és sápadtan, lihegve ért el a márványoszlopos házhoz.
    De az ajtó zárva volt, mintha soha többé nem nyílna ki; és odabenn, a világtalan falak között, halkan sírdogált egy fuvola hangja.

A VESZÉLY

A tenger nagy és erős volt, az asszony kicsiny és öreg. És a tenger és az asszony vizes, szürke szemmel nézték egymást és titokzatos dolgokat mormogtak.
    Aztán jött a szél és közbekiáltott. A hullám vijjogva csapott föl a révgátra, szétömlött a köveken és megint visszafolyt. Messze, a hideg szürkeségben fehér tajtékú forradások villantak föl szüntelenül.
    Az asszony begörbített háttal, pislogva állt a parton. Nem szitkozódott. Türelmes mozdulatokkal simította ki az arcából lobogó, ősz haját és arrafelé nézett, ahol az ólmos víz az ólmos égig ért.
    Mióta réges-régen, a halászfalu temploma körül járni megtanult, mindennap eljött ide. Valamikor az atyját várta, aztán a férjét, a fiát, most már az unokáját várta. Várni, várni: asszonyok sorsa! És ő egy egész életen át várta azokat, akik sokszor elmentek és csak egyetlen egyszer nem jöttek vissza. A tenger kifürkészhetetlen, nem mindíg adja vissza a partnak a halászokat. A part pedig vár, mint az asszonyok, vár, vár és két karját kitárja.
    A halászfalu utcáján egy pár nehéz cipő kopogott végig. A terecskén hangosak lettek a lépések a visszhangban. A templomküszöb előtt elhallgattak egy pillanatra, épp annyi időre, mint amennyi idő alatt valaki térdet hajt. Aztán kérdezgetőn, felelgetőn kattogtak tovább egymás mellett a tenger felé.
    Egy asszony fordult ki a parti ház mögül. A révgát irányába nézett és erölködve, hajlottan igyekezett előre, mintha a sótól sűrű levegőn át, fejével akarna magának lyukat fúrni. Mögötte másik jött. Hátrább még egy. Megint kopogott egy pár otromba cipő a templomfal alatt.
    Már négyen álltak a révgát partján, kemény ajakkal, félig lehunyt szemmel, lihegő mellel. A falu felől pedig jöttek mások, egyenként, szótlanul és a nehéz, vörös arcok szinte világítottak a végtelen szürkeségben.
    A házak testében kinyíltak az alacsony ajtók. Csoportosan kezdtek jönni az asszonyok. Mögöttük vén tengerészek ballagtak, olyan mozgással, mint az ingó bárkák. Kevesen voltak. Ráncosképű, kicsiny öregek, akiket meghagyott a tenger. Szemük kifakult a régi viharokban. A bőrük száraz és kemény volt, mint az avult vitorla. Félfülükben apró függő lógott. Mikor a révgátra értek, nyakukba húzták a bojtos, kötött sapkát és leültek a kövekre. Aszott kezük, mint a parton száradó tengeri moszat, tétlenül zsugorodott össze az ölükben. Fogatlan ínyükkel erősen szorították a rövidszárú tengerészpipát és lassan szítták, hogy estig eltartson benne a dohány. Ritkán szóltak, olyankor is csak az időről. Közben sokat köptek, de mindíg a föld felé, soha a tengerbe.
    Hoo... Halló...
    A vén halászok hunyorgatva néztek ki a nagy vízre. Messze, mesze, két hullám között fölbukkant és eltűnt valami.
    Hoo... hoo... halló...
    Az első hazatérő bárka. Aztán jött a többi. Végtelen barázdákon billegő madarak, melyek a tenger alól kerültek föl a szemhatárra. Vitorlák nőttek ki a vízből. Tövükben kicsiny, sötét alakok mozogtak. Az árbockötelek, mint fekete erek lüktettek a nagy háttéren.
    Az ég egyre lejjeb ereszkedett. A szél erősebb lett. Sósan, lucskosan nyargalt a vízről a föld felé.
    A parti úton egy fuvaros ment megrakott kocsija mellett. A ló sörénye lobogott. Az ember káromkodása elveszett az örvénylő levegőben. Aztán soká nem jött senki, aztán egy vándorló igyekezett a falu felé. Gallérköpönyegét veszettül ringatta a szél, kalapját már régen elvitte. Az ember, mintha menedéket keresett volna a szél elől, benézett a házak ablakán, kopogott a zárt ajtókon. A házak nem feleltek. A falu a révgáton volt. A vándorló is arrafelé fordult, de az emberek nem vetettek rá ügyet. Szívük a szemükbe szállt. Feszülten, némán néztek a vízre mindannyian.
    A nagy tengeren ekkor már egymás fölött rohantak el a hullámok. A rév előtt őrjöngve ágaskodtak. Egy pillantra fehér tajtékzimankó táncolt a kiálló szirtek körül. Eltűntek, mintha hóförgeteg nyelte volna el őket, aztán megint fölbukkantak, mint levegő után kapkodó rémek és tátott szájuk fekete üregéből bugyborékolva ömlött ki a beszívott víz. A hullám bőgve esett hanyatt. Esésétől visszatántorodott a tenger, megrepedezett, márványos lett messzire.
    — Hoo... halló...
    Kinn a dühöngő szántásban, viaskodva hányódtak a halászok bárkái. Időnként eltűntek a
vízhegyek között, mikor újra fölmerültek, közelebb volta a révhez.
    Csend lett.
    A zátonyok!... Nagy, éles kaszák meredeztek ott a víz alatt és a halál fogta őket a kezében. Az első bárka most járt közöttük. Egy hullám oldalt kapta, meglóbálta. A bárka ágaskodott, mint egy vad ló. Farára ült, aztán orral bukott előre a hullámvölgybe és a víz szétcsapott körülötte.
    — Donald!...
    Egy asszonyi hang sikított bele a tenger mennydörgésébe. Senki sem törődött vele. Az asszony pedig, mintha szégyelte volna a kiáltást, a szájára szorította a kezét. Tavaly őszkor az atyja és a bátyja, ott a zátony fölött, épp azon a helyen fulladt a tengerbe. A víz zöld tölcsért formált, ahol elmerültek. Látta őket eltűnni, aztán várt, aztán nem látta őket soha többé...
    — Donald, — mondotta még egyszer egészen halkan és az arca krétafehér lett. Csak két napja múlt, hogy megesküdött vele az öreg templomban.
    — Hoo... Halló...
    A part kiáltott, a tenger felelt.
    A bárka tajtékot taposott. Vitorlái egy pillanatra fájdalmasan duzzatak. A kötelek feszültek, mint a húrok. Az egész alkotmány remegett. Lucskos fedélzetén, mint az ördögök, úgy ordítoztak az embrek. Donald, a vörösképű nagy halász, egész testével nekifeküdt a kormánynak és ő is ordított.
    — Hoo... Halló...
    Az első bárka tántorogva ért a révbe. Vitorlái csattogva húzódtak össze. A vasmacska beleharapott a vízbe.
    Hátrább két bárka jött egymás mellett, mint a testvérek, aztán jött a többi. A halászok szeme olyan vörös volt a sós széltől, akár a gyulladt seb. Színtelen, gyér hajuk a homlokukhoz tapadt, nyakukba hajló viaszosvászon fövegükről csorgott a víz.
    A tenger rossz volt, de a fogás jó és a kátránybűzös levegő egyszerre halszagú lett. Nagy kosarakban lucskos ezüst között túrkáltak a hajósfiúk. Körölöttük görbecsőrű sirályok capkodták a vizet.
    A révben nőtt a lárma. Az emberek partra emelték a kosarakat. A hajókötelek között, mint a pókok, apró gyerekek kapaszkodtak. Szitkozódás, siető mozgalom volt minden. Csak a kicsiny öregek hallgattak. Egészen csendesek és szerények lettek. Itthon voltak a fiatalok.
    Egyszerre egy sápadt asszony tolakodott előre. Tágranyitott, rettenetes szemmel nézett a bárkák felé és közben hangosan számlálta a partra ugráló fiúkat, aztán énekelni kezdett, mintha gyereket ringatna dalával.
    A halászok félrelökték, de ő azért csak énekelt tovább és lóbálta a fejét és rázta az öklét a zátonyos víz felé. Valamikor ott járt szerencsétlenül a szép, erős hajó. A gyerek is rajta volt. A legkisebbik, az utolsó. A ködben hallatszott a kiáltozása, soká, keservesen. Az anyját hívta; az anyja is hallotta. Aztán... harmadnapra kivetette a tenger a fiút. Halántékát betörte a zátony. A szája nyitva volt és merev ajka közül kilátszott sok, apró fehér foga. A szeme is nyitva volt és olyannak rémlett, mintha üvegből lenne. Csak az egyik keze hiányzott, azt elvitték a halak. Az asszony pedig kiült a partra és énekelt, mintha gyereket ringatna.
    — Hoo... Halló...
    Az utolsó hajó járt a zátonyok között. Az anyóka, aki elsőnek jött, végsőnek maradt a parton.
    — Angus, Angus, — motyogta és mialatt szorongva nézett a zátonyok felé, öreg feje ide-oda hajlott, meg-megrándult, mint a bárka kinn a tengeren.
    A vándorló ember az asszonyhoz szegődött. Nem szólt, de azért ő is nézte a hajót.
    Mögöttük lassan csendesedett el a rév. A tenger népe csoportokba verődve húzódott a falu felé. A magukra hagyott bárkákon már csak az ingó árboclámpák éltek. Bádogbordáik között szurtos világ csepegett bele a tengerbe. A fény a hajók sötét teste mellett, a víz mozgása szerint szétfolyt, összezsugorodott és elterült megint.
    A fekete ég, mint egy kátrányos ponyva, lecsúszott a magasból és belemerült a tengerbe. A révgát kis világítótornya hirtelen kinyitotta egyetlen vörös szemét és keresztül nézett az ágaskodó hullámokon. A tajték vérzett, ahol a fény hozzája ért. A szél elkapta a habját és a sötétségen át repülő rongyokban dobálta a partra.
    Éjtszaka lett. Angus magányos hajója pedig még most is kinn tántorgott a zátonyok között.
    Az öregasszony összekulcsolta két kezét és imádkozni kezdett. A vándorló szánakozva nézett reá. Az asszony fölsóhajtott. Ezután, maguk sem tudták miért, de már nem voltak egészen idegenek egymásnak.
    — Mindíg ilyen rossz errefelé a tenger?
    — Sokszor ilyen, — mondotta az asszony alázatosan.
    — A fiad az ott kinn?
    — Az unokám. A fiam már nem jön vissza, az apja se jött vissza, a nagyapja se.
    Az ember borzongva nézett ki a vízre, arra felé, ahol a sötétben nem látszott többé a hajó. Egyszerre érezni kezdte, hogy fázik. Indulni készült.
    — Éji szállást kell keresnem. Messziről jövök.
    — Messziről? — ismételte az asszony közönyösen, mialatt keresőn nézett bele az éjtszakába. Messziről?... De nem tudta fölfogni, hogy az ember szárazföldön járva is jöhet messziről.
    — Ott... ott...
    A világítótorony fénye a rév előtt egyszerre kiemelte a feketeségből a hajót. A vörös világ kévéje végigsöpört a bárka fedélzetén, az emberek mintha tűzben álltak volna egy pillanatra. És megint sötétbe tűnt az egész.
    — Itthon vannak, — mormogta az anyóka csendesen és a vándorló felé fordult, mintha öntudatlanul adni akarna neki valamit abból a jóból, amit érzett.
    — Isten áldjon, — mondotta az ember — és összemarkolta mellén a lobogó gallérköpönyeget.
    — Négy szöglete van a szobánknak, — dünnyögte az asszony — és mi csak ketten vagyunk: Angus, meg én. Elférsz ott te is.
    Az ember bólintott.
    — Hajnalban úgyis tovább megyek.
    Most, hogy Angus hajója a rév vizén járt, az asszony már más egyébre is bírt gondolni.
    — Aztán hová mégy?
    — A városba.
    — A nagy városba? — kérdezte az anyóka olyan irtózattal, mintha ez a szó egy ellenséges valaminek volna a neve, ami megbélyegzi azt, aki közel merészkedik hozzá.
    — Nem kell oda menni, — dadogta kisvártatva és szegény agyában egyszerre sok, sok óriás kunyhónak a képe merült föl és végtelen sok fuvarosszekér és hajók és lámpák és sűrű köd, és hideg, nyomorúság és rossz leányok és minden bűn, amiről életében valaha is hallott. — Nem jó oda menni, — ismételte csökönyösen és csak rázta a fejét.
    — Hát te sohase voltál a városban?
    — Soha! — mondotta fölháborodva. Senkim se járt arra.
    Az ember csodálkozva nézett reá:
    — Pedig közel van ide...
    — Közel?... Az asszony olyan mozdulatot tett, mintha azt a közelséget el akarná taszítani a kezével.
    — És ő? Ő sem volt ott? — kérdezte a vándorló kétkedve, mialatt arrafelé intett, ahol Angus rozzant, vén hajója tépett vitorlával, megzúzott bordákkal úszott be a révbe.
    — Ő sem, — felelte az asszony szárazon.
    Mellettük, kétoldalt, véges-végig ragadozó fehér hullámkarmok marcangolták a partot. Kinn, a zátonyok fölött vadul bömbölt a tenger. A távol éjtszakában egy eltévedt gőzös szirénje tülkölt, mintha magányos kínjában a láthatatlan révhez rimánkodott volna.
    Az anyóka egyszerre ellenségesen nézett a vándorlóra.
    — Ne szólj Angusnak a városról. Oda nem mehet. Oda nem engedem!
    Az idegen semmit sem értett többé.
    Az asszony keresztet vetett magára és a nagy Ismeretlen borzalmával mondotta:
    — A városban túl sok a veszély...

BOLDOGASSZONY ARKÁDIÁBAN

Valamikor régen, az Erymonthos lankás oldalán, fekete cyprusok alatt emelkedett az Aphrodite templomának márvány homloka. Hosszú sorban ragyogtak az ióni oszlopok. Közöttük lassan lengtek a tavaszi szellőnek kifüggesztett virágfüzérek láncai és az ünnepélyes csendben egy-egy rózsa szirma nesztelenül hullott le az előcsarnokban őrködő szent delphinek és galambok kőformáira. Az áldozati oltáron meggyújtott myrthus fűszeres füstje, mint ottfeledett, néma hymnus karcsún, egyenesen szállt föl az árkádiai istenek azúrjába.
    Múltak az évek. Elhagyatottan állt a templom. Ösvényét nem érintette immár halandó lába. A vadon burjánzó füvet emberi léptek helyett csak magányos hyácintusok szaggaták föl. Az ősi cyprusok roskadozva hajoltak meg szomorúságuk súlya alatt. Lombjaik közé nem szálltak le többé Aphrodite galambjai és a szent hetairák könyű térdei körül nem vertek többé hullámokat a bokrok virágzó gallyai.
    De egy napon a mezők csendje hirtelen megszakadt. A magas Phigalia felől egy csapat keresztény zarándok jött le a tájra. Megpihentek a pusztuló templom oszlopai alatt és mert Palesztina felé arra vitt az út, új oltárt emeltek a régi fölé és reá helyezték az istenasszony szobrát, mely a bozótba zuhanva, elfeledve hevert nagy idők óta. Mezitelen márványtestét ájtatosan befedték hosszú zarándokköpenyükkel, örökifjú fürtjeit, melyek a tenger hullámzásának képére voltak formálva, nehéz aureolával koronázták meg.
    Új melegség járta át az elhagyott, megzöldült márványokat. Ismét lobogott a szent tűz. Ismét szállt a myrrha és a tömjén füstje. Felhői mint hajdan, illatosan foszlottak szét az áldott mezők fölött és az annyi gyümölcsözéstől kimerült vén olajfák megifjodva nevettek a szellőben száz meg száz ezüstajkukkal... A nagy Nyár behatolt az újra fölszentelt templomba és hasonlóvá tette önmagához. Beletükrözte szőke ragyogását a háromlábú pogány urna szentelt vizébe, meggyujtotta az ereklyetartót, a mécsek és a kelyhek aranyát és egy pillanatra habozva borult Krisztus szűz anyjának szobra elé, mely fenségesen, fénytelenül emelkedett az árnyak között. Aztán... megérintette a Nyár egy égő sugárral a mozdulatlan kőkezet.
    És csoda történt. A márvány kék ereiben lüktetve indult el az élet; a dermedt mell fölszabadult, duzzadva emelkedett a durva köntös ráncai alatt és odabenn a kőben megdobbant a Boldogasszony szíve. A szent Szűz homloka körül lángot fogott a nehéz, byzánci aureola, meleg lehelete nyomán kinyílt az ajka, azúrral szegett szeme fölött megrezdültek a hosszú pillák. A Boldogasszony könnyű mozdulattal vált el élettelen talapzatától és leszállt oltárának a lépcsőin.
    A templom csillogó kövezetén tétován, ingadozva állt meg; ámulva tekintett a kincsekre, melyek környezték. Magára hagyatva az ismeretlen gazdagságok ragyogásában, hirtelen félelem fogta el. Egész lelke riadtan fordult hátra. És ekkor újból látta a názárethi kunyhót, Júdea szelid halmait, pálmák árnyékában a kutat, falainak övében a lármás Jeruzsálemet, a mezítelen Golgotthát. Szeme megtelt könnyel és pillantása az bgre menekült, mely mélyebb volt, mint a fehér galileai boltozat, hová isteni fia tekintett, mikor a népnek az új Igét hirdette a Genezareth köves partjain.
    „Jézus szerette az eget, a termést, a virágokat, a vizeket, mindent, ami élt és tiszta volt.” És mintha ez a gondolat kézenfogta volna a Boldogasszonyt, kilépett az előcsarnok oszlopai alól.
    A magas légből kerengve, rejtélyes galambok seregei közeledtek a földhöz. Kitárt szárnnyal egy pillanatra mintegy megálltak az aureolás szent fő felett, aztán kivált a fehér csapatból a legfehérebb és a Boldogasszony vállára ereszkedett, mialatt ő lassan haladt le a templom lépcsőzetén. Ösvényén suttogva távolodtak egymástól a cyprusok, hogy utat engedjenek neki; a hyácintusok lába alá sereglettek; körülötte, mint légies virágok, koszorúban ringtak a pillangók.
    És a Boldogasszony elindult a régi Árkádia mezőin. De a mozdulattól homlokán lobogó lángot vetett a nehéz aureola; sűrű fátyola alatt fullasztó lett a lég. Lankadtan, ingadozva állt meg újból. Mintegy álomban, leemelte fejéről a szentséges koronát és gyöngéden az érintetlen fű közé helyezte.
    Gyorsabb lett a lépte, szabadabb a lélekzete és, mintha még mindíg álmodnék, mentében egy vad liliom virágára függesztette szomorú fátyolát. Sötét haja fékevesztetten áradt szét a vállán és a viharos hullámokban a nap tüze hirtelen vörös tündöklést gyújtott.
    Isteni bájjal emelte kezét a homlokához, szintúgy, mintha el akarná törülni a súlyos aureola nyomát; és e mozdulat árnyékából szeme szomjasan itta föl egy végtelen pillantásban az örök ifjúságot, mely a mezőkön, az erdőkön, a forrásokon, az egész mindenségen végiglüktetett... Mely messze időkben ismerte ő ezt a tájat? Mikor volt az, hogy jöttére kivirágzottak itt a myrthusok?
    Lágy nevetés ömlött szerte a légben és a Boldogasszony szentségtörő ajak leheletét érezte a nyakán. Két karját védekezve emelte föl; riadtan fordult hátra.
    Maga mögött szárnyas, szép ifjút látott, aki, mintha gyors repülés után akarna lecsapni, kitárt szárnyakkal ereszkedett alá.
    — Aeolos és Eos szülötte vagyok, — mondotta dallamosan. — hát nem ismersz reám?
    A szent Szűz merengve pillantott körül. Révedezve nézett a messzeségbe, oda, ahol a Kyllene magasba nyúló orma megsebezte az eget. És mintha onnan, a szemhatárról terjedt volna szét a földön, jött volna feléje az elfeledett antik mosoly, kinyílt az ajka és mosolyogni kezdett ő is.
    — Zephyros? Te volnál? Reád ismerek!...
    — Te mondád, — susogta a tavasz szárnyas szelleme. — Dícsértessék a visszatérted.
    A Boldogasszony, hogy elrejtse legyőzhetetlen mosolyát, a földre sütötte a szemét. Lelkében ekkor távol, homályos képek ébredtek és eltakarták a galileai látományokat. Úgy rémlett neki, mintha élt volna, mielőtt a csillag leszállt Betlehemben, régebben, sokkal régebben, a végtelen időkben, az örökkévalóságtól fogva, mielőtt az első virág kinyílt, mielőtt az első tavasz kivirágzott a földön. Ő nemcsak az a szegény, alázatos asszony, aki egy judeai falu kútjából merítette a vizet és akit önakaratán kívül választott az Úr angyala. Egy másik végzete is volt neki. Nemcsak Isten fiának adott ő életet, de talán a világ boldogságának is.
    Lágyan futó kacajjal lebbent át Zephyros a légen és amerre elszállt, csillanó rezgés, susogás és illat ébredt a nyomában. A fák törzsökében asszonyi formák mozdultak, légies leányok hintálták magukat a lombok között, asszonyi testek lüktettek a források felszínén. Az erdők mélyéből elfojtott nevetés, zengő dobogás hallatszott és a Visszatérő lépte alatt, mintha a nap aranyából termettek volna, csillagos virágok nyíltak a mezőn.
    — Narcissos! — kiáltotta a Boldogasszony és hangja olyan új volt, hogy összerezzent tőle. Aztán riadtan hallotta ismét a távolból visszatérő kiáltását és a szomszéd berek sziklafalán egy szomorú leány formáját látta meg.
    — Echo! — szólította a nevén most, hogy fölismerte; majd sietve indult le a domboldalon a gránátalmafaligeten át, melynek gallyain egyszerre termett a lomb, a virág és a gyümölcs. Hallotta, mint feje fölött nagy gazdagságukban megpattantak a bíboralmák, hallotta, mikor lábához hullottak, föltárva leves drágaköveiket.
    Álmodozva hajolt le egy gyümölcsért, mely aranyvörösen csillogott a fű között és e percben döbbenve emlékezett; újból látta a szép királyi pásztort, aki a választás mozdulatával nyújtotta neki az ítélet aranyalmáját. Mint akkor régen, most is csak szépségének pompáját viselte volna? Fátyoltalan volt hát megint?... És már egy istenasszony léptével haladt tovább a völgy felé.
    Odalenn, ősi platánusok százados árnyában, kanyargó partok közöt futott az Erymanthos folyó. Tajtékzón, sustorogva verődött az érdes szirteknek, zsongva hömpölygött a síma kavics fölött. De egyszerre, a domb felől közeledő léptek neszére várakozó, fenséges csend támadt a völgyben. Elhallgattak a suttogó platánok, elnémultak az állhatatlan vizek és a rengeteg egy pillanatra visszatartotta nagy lélekzetét. A folyó megállt medrében, ragyogó béke terjedt szét fölötte; átlátszó, mozdulatlan tükörré lett. És a kék tükörben a Boldogasszony egy mondhatatlanul tiszta testet látott, egy diadalmas főt, melyet a nyárnál gazdagabb hajzat koronázott és két nagy szemet, melyben egyesült minden csillagzatok hatalma.
    — Aphrodite! Aphrodite!
    Az isteni név végigfutott a mindenségen, a füvektől az erdőkig, a harmatcsepptől az óceánokig, a rögtől a messze hegyekig és a szelek megszámlálhatatlan szárnyai fölkapták és vitték magukkal mint repülő lantok húrjai.
    — Aphrodite!
    A forrásokból kék naiádok merültek föl; a fák törzsökéről hamadryádok váltak le, kinyújtva lombos zöld kezeiket; a bozót sűrűjéből szőröstestű, dévaj satyrok szökdécseltek elő. Zene, kacagás hallatszott az egész földön és a harmatos lejtőn, a pineák rőt oszlopközén dübörgő vágtatással nyargaltak át a kentaurok csapatai.
    — Aphrodite!
    És ekkor karcsú mezítelenségében, ragyogón, mint egy tiszta láng, a gyermek Eros is hirtelen megjelent. Ibolyaszínű sötét haja lobogott a szellőben, a foga fehérebb volt a jázminvirágnál és kezében a végzetes íjj olyan hullámos, mint az anyja ajka.
    — Aphrodite!
    Valóban ő volt hát az ezer hymnusban, ezer imában ünnepelt. Az éjek megtermékenyítője, a látható és láthatatlan, a vágyak vivője, aki uralkodik minden felett, ami élő a magas légben, a termő földben, a mély tengerekben. Valóban ő volt hát! Egy, öröktől fogva egy, aki a fiatal földnek szépségét és szerelmet adott és az elaggott világnak reménységet ad.
    Olyan mozdulattal tárta ki két karját, mintha egyetlen ölelésben akarná átfogni a mindenséget.
    — Mily álomból ébredek? — Pillantása híveire tévedt. — Élnétek valamennyien?
    — Élünk, — felelt egy óriás zengő kar. — A te öved az élet örök köre. A te leheletedben élünk. Mi a Természet vagyunk.
    — És én? Ki volnék én?
    — Te, — csendült a kar szava — te minden asszony és minden istennő vagy. Győzhetetlen, örökkévaló, aki a fényt és árnyat szövöd, aki erőt adsz mindeneknek és megfékezel minden erőket. Ó, csillagok, ó, tengerek istenasszonya! Te, ki a magot megérleled, te, ki a végtelen forgatagában kerengsz.
    A hymnus fölszállt, terjedt az ürben, megérintette a föld végső határait és az ezernyi és ezernyi hangot fuvolájának szavával a kecskelábú, kóbor isten, a nagy Pán vezette.
    — Halljad istenasszony, halljad népeid hymnusát és add meg, hogy soha el nem múló örömödben élhessünk tovább.
    De ekkor hirtelen, szomorúan édes hang hullámzott el az ujjongó dal fölött. És hirtelen elnémult az éneklők kara. Nagy csend támadt köröskörül; titokzatos rémület reszketett át minden teremtményeken, mert ismét meglátták a kereszt árnyát, mely egy messze napon a keleti égen emelkedett, ismét látták a vér szent fátyolát, mely mint baljóslatú felhő a szemhatártól a szemhatárig terjedt és hallották a szelet, mely végtelen síránkozásba csapott át.
    Az istenasszony mellében egyszerre fölvette a szív a távol hang édes, szomorú lüktetését: tulajdon szíve dobbanásában ismert reá a lengő bronz ájtatos dallamára. És ő is látta újból az emelkedő fekete keresztet és a kereszten meglátta vérző fiát. De oldalán ott volt a szárnyas gyermek, a szép lángoló ifjú, a gyilkos cyprusnyillal, a csalhatatlan aranyijjal a kezében.
    Bánatos asszonyi, fájó anyai büszkeség fogta el. Az ő fiai a legnagyobb istenek... És két fia közül melyik volt kedvesebb néki? Jobban melyiket szerette? Azt-e, aki megsebzett minden embert, vagy azt, akit minden ember megsebzett? Azt-e, aki megszenvedtetett mindeneket, vagy azt, aki mindenkiért szenvedett? A myrthuskoszorúsat? A töviskoronásat?
    Mint akkor régen, térdén érezte ismét a keresztről leemelt meggyötört test súlyát és a szeretet irgalmával hajtotta le a fejét. Ez a mozdulat istenibb volt a szépségnél.
    Mikor hívón megint leszólt hozzá a bronz szava, szomorúságába zárkózottan elindult, hogy fölvegye ösvényén lépteinek nyomát. Nem fordult hátra, hasztalan hangzottak föl az elhagyottak kiáltásai, a nagy Pán könyörgése, a dryádok siralmai, a kentaurok riadt vágtatása. Nem állt meg többé, csak a vadliliom előtt, hogy fölvegye a fátyolát, csak az aureola előtt, hogy fölvegye a fű közül. Aztán fátyolosan, megkoronázva haladt tovább a gyászos cyprusok felé. Fekete árnyék borult reá; kialudt benne minden boldog emlék; leigázva némult el örökre.
    És a magasban a bronz csak énekelt tovább. Az elsötétült légen lassú borzongás reszketett át; a megszentelt oszlopok közé titokzatos homály ereszkedett. Mikor átlépte a templom küszöbét, egyetlen egyszer, visszavágyóan visszafordult. Feje fölött szárnycsattogás hallatszott. Az alkony komor tüzében fehér galambok seregei oszlottak szét és eltüntek az esthajnalcsillag ragyogásában, mely mint az ég első könnye csordult ki a boltozatból.
    A Boldogasszony behatolt a csendes homályba. Lassan közeledett az oltárhoz. Körülötte nem csillogott többé semmi: láthatatlanná lett a fogadalmi kincs. Az éjtszaka olyan hideg és szegényes volt, mint a názárethi kunyhóban, hová az Úr hírnöke elhozta neki a csodás igét: Ave... gratia plena: benedicta tu inter mulieres.
    Elérte az oltárt és egy utolsó sóhajtással megadta magát az ijedt csendnek. Érezni kezdte, hogy jeges dermedés emelkedik a térde felé, érezte, hogy a szíve dobbanása késedelmeskedve gyengül.
    Fölhaladt a lépcső fokán, elfoglalta talapzatát; megtalálta a régi mozdulatot. Merevedő testét elhagyta az élet végső melege, ereiben színét vesztette a megalvó, sűrűsödő vér, az aureola súlya alatt tömören keményedtek össze a szállongó, könnyű fürtök. Szíve nem dobogott többé és az egyenletes, jeges dermedés mozdulatlan, emléktelen kőszoborrá változtatta azt, ki a boldog Arkádia tükröző vizében egy pillanatra viszontlátta önmagát.

AZ EGYIPTOMI ARANYKÍGYÓ

Letette a tollat és hátradőlt a karosszékben. Egész életén át dolgozott. Végre elkészült a nagy munka. Hajdan, ha erre a pillanatra gondolt, sokkal ünnepélyesebbenk képzelte el. Most, hogy bekövetkezett, kopottan változatlan maradt körülötte minden. Az óra tovább ketyegett a falon: az íróasztali lámpa épp úgyfüstölt, mint előbb. Nem történt semmi különös pedig — ő befejezte Egyiptom pusztulásának tizedik kötetét.
    Elhasznált pergamentarcán sajátságosan kezdtek mozogni az aszott ráncok. Valami mosolyogni akart volna odalenn, sok minden alatt, a lelke legmélyében, de a szája sehogy sem engedelmeskedett, elferdült, torzan széthúzódott, hiába készülődött: elfelejtette a mosolygást régen.
    Fiatal ember volt, mikor szerződést kötött a tudomány igazával, — a saját hírnevével. Azóta szívósan, fanatikusan dolgozott.
    Bejárta a Nilus nagy, hallgatag völgyének a romjait. Átkutatta a thebaei sziklasírokat. Szóra kényszerítette Abydus királytábláinak sok ezeréves néma rejtélyét. Leolvasta a templomfalak és obeliscusok kőmondáit. Kemény gránitromokból és lepkekönnyű papyrustekercsekből tanult.
    Már őszült a haja, mikor az összegyűjtött anyaggal, mint rablott kinccsel, elrejtőzött poros, csendes kis szülővárosába. Ott hosszabbak és egyformábbak voltak a napok, mint máshol. És ő a történelem bölcsészetének az algebrájával zavartalanul magyarázhatta meg Egyiptom pusztulásának valódi okát.
    Az első kötetben a legrégibb Egyiptom talányos arca fölött szaggatta szét a mondák fátyolát. A másodikban összerombolta a hyksosok pásztormeséit. Aztán dühösen, irgalom nélkül harcrakelt az évezredek bűvöletével. Letépte a bálványdinasztiák aranypólyába göngyölt múmiáiról a festett istenarcokat. Emberekké törpítette a Ramsesek és Tunidák és a saisi pharaók emberfölötti árnyképeit. Megölte az actiumi tenger és a Nílusmente valamennyi meséjét.
    Gondolatainak és tudásának érintésétől meghaltak a mondák, elapadtak a mesék. Csak hideg, föltétlen tények maradtak. Csontvázak, romok és sírok. Ezeknek a gúnyos tanuskodásával bizonyította be hetedik kötetében, hogy a lealázó szenvedély, mely az imperátor Antoniust egy királyi hysterika — a degenerált Kleopatra rabjává alacsonyította, a psychosisnak tipikus jelensége volt. A hátralévő három kötetben azután a pháraók birodalmának végét a kiélt fajok elöregedésének csalhatatlan törvényeivel igazolta.
    Alapos munkát végzett. Elméletét józan pontosággal vezette végig harmincegy egyiptomi dinasztián és tíz folióköteten.
    Közben, igaz, hogy eljárt kissé az idő, de hát... Fáradt gyengédséggel pillantott le a kéziratára és, mintha elismerést várna, tétován nézett szét a penészfoltos négy fal között.
    Az ernyős petróleumlámpa világánál tátottan ásítottak feléje a meddő karosszékek. Sohasem használta őket senki. Az elferdült könyvespolcról kifejezéstelenül meredtek rá a mállott kézikönyvek. Rég kivette a lelküket, nem volt többé köze hozzájuk.
    Egyszerre sajátságos ürességet érzett maga körül. Az üresség tőle indult ki és szétáradt az íróasztalán... Valaminő halvány, ijedt kérdés kezdett botorkálni a homloka mögött. Mit fog csinálni holnap? Holnap és azután? A hirtelen támadt üresség pedig csak egyre terjedt. Elharapódzott a dohos dívány felett, a székeken, a könyvespolcokon, kivájta a bútorokat a helyükből és mindenüvé oda telepedett. Aztán kiment a csukott ajtón a pitvarba. A vén tudósnak hirtelen eszébe jutott, hogy odakinn sincs senki. A városkában sincs senki. Sehol sincs valaki. Az üresség pedig ment tovább, ment és nyelte a távolságot és a tért és már mindenütt ott volt, mire az öreg ember kereső gondolatai megérkeztek.
    Először esett meg vele életében, hogy észrevette a magányosságát.
    Az arca olyan kifejezést öltött, mintha kérdezni akarna valamit. Hát csak dolgozni lehet egyedül? Ő most örülni szeretett volna!
    Nyugtalan lett. Szinte fájdalmasan emelte ki, sok üléstől gémberedett testét a karosszékből.
    A szék nyögött. A deszkapadló ropogott. Járkálni kezdett a szobában. Kidugta fejét a pitvarba. Sebesen megint visszahúzta. Kinyitotta az ablakot. Nem tudta, hogy kinyitotta. Visszaült az íróasztalához és ritkán pislantó, merev madárszemével az ajtóra nézett.
    Miért néz az ajtóra? Ugyan ki jöhetne? Az atyját, az édesanyját régen eltemette. Barátai sohasem voltak. Az asszonyok pedig... Ő csak aranybarnatestű, gyöngyös egyiptomi királynőket ismert, akik sok ezer év előtt meghaltak már.
    Összevonta a szemöldökét, mintha messzelátón át elmosódott, távol vidékeket nézne. Egyszerre eszébe jutott valaki. Iskolásfiú volt még akkor. A nyers, fiatal éhségektől nem tudott aludni. Az akácok virágoztak és a nagy egyiptológus rossz verseket írt. Azóta sok idő eltelt. A városkában már régen vén tudósnak hívták a gyerekek és a szomszéd utcában szomorúan, lassan megöregedett egy szép szőke leány.
    Most egyszerre, éppen ott, annak az utcának a végében, az összebúvó zsindelytetők fölött, ütni kezdett a plébániatemplom toronyórája. Az öreg nem számlálta, hányat üt. Mindegy volt neki. Úgyis csak az időről mondott valamit. Az időről, amely múlik, vagy talán már el is mult.
    A fal mentén nyekkent a polc. A lámpa sercegett, kiszívott kanócán körbe-körbe szaladgált a láng, leguggolt, pislogott. Hirtelen eltűnt és nem volt sehol.
    A vén tudós a sötétben maradt. Bosszankodva keresgélte a gyufát. Az egymás fölé hányt jegyzetek alatt fölborított valamit. Egy régi kis váza síma, hűvös agyagtestéhez ért a keze. Ki tudja mióta állt már az íróasztalán? Lomtár volt. Apró régiségeket tartott a vázában. Ahogy jobban odanézett, úgy rémlett neki, mintha látná a sötétben. Egyre tisztábban látná a formáját, a színét és cserépszája előtt a szétgurult régiségeket.
    Odakintről gyöngéd, enyhe holdvilág derengett be az ablakon a vasrácsra hajló akáclombok között. Mire visszafordult, már ezüstös köd káprázott az íróasztalán is. Az öreg belehajolt a holdfénybe és megfeledkezett róla. Nézegetni kezdte a cserépedényből kiömlött kicsiny régiségeket. Kéziratán ezeréves scarabaeuskövek, múmiapólyák foszlányai és zöldmázos terracotta-fétisek között egy elvékonyult arany kígyókarperec hevert.
    A multkoriban... Megrázta a fejét. Még azelőtt volt; vagy harminc év előtt. Luxorból... vagy nem is! De lehet, hogy talán Abu Simbel környékéről hozta magával az apró holmikat. A pikkelyes aranykígyót pedig?... Most már emlékezett: egy tevehajcsártól vette a gizehi nagy Sfinx tövében. És azóta sohasem akadt ideje, hogy tudományos alapon határozza meg a kis karkötő korát és muzeális értékét.
    Egy pillanatra valaminő kötelességszerű kényszert érzett, hogy világosságot gyujtson és elővegye a nagyítóüvegét. Nem halogatja tovább. Most, mindjárt, azonnal... de azért mégsem mozdult. Furcsa, jóleső fáradtság lepte meg. Lefegyverezetten, zsibbadtan pihent, mintha mindenből kikapcsolódott volna és semmivel sem függne össze többé. A fejében kerekek voltak, amelyeken azelőtt szíjak forogtak és munkára kényszerítették a kerekeket. A szíjak könnyen, símán lesiklottak róluk. Most maguk kedvére forogtak a kerekek, zümmögtek és nem végeztek semmit. És ez jó volt.
    A nyitott ablak előtt szél járt az akácfák között; izgatott terhes szél, melyben nyugtalanító szagok sodródtak. Ezektől a szagoktól a vén tudósnak zöld színekre kellett gondolnia, mintha a szélben virágos rétek repültek volna át a városon és erdők és hegyi vizek és fölszántott, nedves barázdák...
    Az akácgallyak inogtak az ablakrácson. A holdfény mozgott az íróasztalon. Az öreg gyorsan, erősen lélekzett. Egyszerre meghökkent. Olyasmit érzett, mintha a fejében a fölszabadult kerekek visszafelé kezdtek volna forogni, rendszertelenül, vadul, sebesen. Egy pillanatig tartott. Aztán már nem bírt ilyesmikkel törődni. Köröskörül valószínűtlenül elbillent minden. Mintha a holdfény és a sokszagú, bomlott szél légverése nyúlt volna a dolgokhoz.
    A holdfény, a veszedelmes, nagy hamisító... Nem gondolta tovább a gondolatát, de azért nyugtalan félöntudattal oldalt hajolt, hogy kivonja magát a hold világosságából. Mozdulata közben elkáprázhatott a szeme. A kígyó finom testén emelkedni és horpadni kezdtek az aranypikkelyek, aztán, mintha fészket lelt volna, hirtelen karikába csavarodott a pharaók históriája fölött. Lapos kis fejét emelve tartotta. Jáspis szeme fénylett, mintha látna.
    A tudós nem vette le róla a tekintetét. És mialatt mereven nézte az aranytestű kis állatot, a nílusmenti kígyó, ott a holdfényben, rejtélyesen hívni kezdte a Mesét. Az öreg ember tiltakozó agya hiába vergődött. Nem a könyve Kleopátrájára, hanem arra a másik Kleopátrára kellett gondolnia. Az jött feléje, tapadó ezüstös fátylai alatt, isteni mezítelenségében. Jött... és egyszerre egész bűbájával kilépett a megöltnek hitt meséből az az álomszerű egyiptomi királyasszony, aki Antonius ajkán, tébolyítón marcangoló csókjával, egy percre visszatartotta a világ lélekzetét.
    Az öreg ember apró madárszemével riadtan, elragadtatva pislogott, mintha gyönyörű, idegen fénybe nézne: az aranykígyó úrrá lett Egyiptom tízkötetes pusztulása fölött. De ez a rejtélyes uralom csak egy pillanatig tartott. A tudós már nem gyönyörködött. Hirtelenül zavaros aggodalmat érzett. Hátha az a régi mese az élet és az igazság és az ő könyve, az agyrém? Hátha nem a kiégett nagy vénségben, hanem magában a nagy, lángoló ifjúságban: a szerelemben van benne Egyiptom igazi története?
    Két kezével kapott a fejéhez, mintha a fajok elvénülésének tántorgó elméletét akarta volna föltámogatni a homloka mögött. Begörbülő ujjai között szánalmasan kezdett remegni a feje és szegény öreg szeme kétségbeesetten meredt az ajtó felé, mintha várna valakit, aki neki ad igazat. De onnan, az ajtó felől megint csak az üresség tudata állt eléje. Hiszen senkije sem volt a világon. Rémületében lehúnyta a szemét. A mellében zavarosan kezdett zakatolni egy elnyűtt szerkezet. Valaminő tévedésnek kell lennie az életében! Vajjon nem volt-e meg ugyanaz a tévedés a könyvében is?... Bizonytalanul derengett át a gondolatán, hogy mind a kettőben megölte a mesét, hogy nem volt szíve egyiknek sem...
    Ebben a pillanatban belökte a szél az ablakot. Az öreg fölrezzent és kinyitotta a szemét. A holdfény már lefordult az íróasztaláról. A becsapódott ablak mögött, a megszokott, otthonos penészszag érzett és Egyiptom pusztulásának kísértetiesen fehér kéziartán, a kis aranykígyó már csak egy darab élettelen archeológia volt.
    A vén tudós megdörzsölte a szemét, mintha bolondot álmodott volna és egészen föl akarna ébredni. Kissé szégyelte magát. Oldalt nézett, köhögött, a torkát köszörülte. Aztán fölényesen visszatette az agyagvázába az aranykígyót és... a tíz kötet indexére és a halhatatlanságra gondolt.

Ő VOLT

A nagy orosz mocsarak felől repülő fehér förgeteget hajtott a szél a határmenti városra. Az örvénylő hóban meleg emberi hajlékok kitaszított fénye didergett remegve az ablakok előtt. A házak alján kísértetiesen követték egymást a behavazott utcalámpák. Föllobbanó, eltűnő apró fénypontok. Mintha viaszgyertyás körmenet kanyargott volna lefelé a hegyoldalon. A holtra fagyott folyó vén hídján két kicsiny lángsor szaladt át. A toronyóra tompán ütött. És ekkor egyszerre, mintha láthatatlan kezek tüzet csiholtak volna egy óriási fekete falon, lefutó ragyogások támadtak az éjszaka sötétjében: a templom csúcsíves ablakai élni kezdtek a zimankó alatt...
    Az emberek elbújtak, még kutya sem ugatott. Csak túl a sorompón, kinn az ország útján vergődött a hóviharban egy magányos szekér a városvégi korcsma felé.
    A korcsma ivójában már sokan voltak. A nedves venyige füstölt, az ázott darócruhák gőzölögtek a pálinkaszagú melegben. A hosszú asztal körül fáradtan, szótlanul ittak az emberek. Fuvarosok, munkások, züllött diákok, csavargók.
    Az egyetlen széken egy katonaviselt ember ült. A kemence mellett, a megolvadt, havas lábnyomok között, vöröshajú asszony feküdt a padlón. Félig nyitott szemmel, fájdalmas arckifejezéssel aludt. Szétterített szoknyáján két gyerek vinnyogott.
    A korcsmáros időnként bedugta a fejét a söntés felől és egy darab szénnel számokat írt a falra, ott, ahol még tartott a vakolat.
    A fuvarosok pálinkát akartak.
    Valaki leesett a lócáról. Mikor a földre ért, fölébredt és káromkodott. Megdörzsölte a térdét, aztán lehúzta a csizmáját, a lámpa felé emelte és hunyorogva átnézett lyukas talpán.
    A diákok nevetni kezdtek. Az ember haragosan meredt rájuk. A félszemén tejfehér hályog volt, egészen olyan, mint a lovak szemén, az arca vörös és fényes volt a fagyástól.
    Most már mindenki nevetett. A korcsmáros véletlenül rálépett a földön kúszó gyereknek a kezére. A gyerek visított, a vöröshajú asszony felült és szitkozódva hívta az Istent.
    — Hiába hívod, úgysem jön!
    — Bezzeg nem jön — dörmögte a félszemű ember, — nálam se járt soha.
    — Nálam sem...
    — Az Isten is olyan, mint a pénz, csak az urakhoz megy.
    Egy hórihorgas, borzas diák felsóhajtott:
    — Hogy van pénz a világon, azt még csak elhiszem, de hogy Isten volna, azt már igazán...
    Az apró, szurtos ablakok alól fuldokló köhögés hallatszott és egy csavargóformájú tüdővészes ember hirtelen felkönyökölt a lócán. A szeme sajátosan égett, kiálló pofacsontján kiállt a feszes bőr. Rekedten rivallt a diákra.
    — Se pénz, se Isten, se urak, se semmi!... Mindennek vége legyen!
    A kemence irányából aggodalmas hang emelkedett:
    — De hát mi lesz, ha semmi sem lesz?
    — Hát majd lesz a semmi! Az a legegyszerűbb...
    A félszemű közelebb csúszott a tüdővészes csavargóhoz.
    — Honnan kerülsz ide, testvér?
    — Az asztal alól — dörmögte a katonaviselt.
    A fuvarosok nyitott szájjal röhögtek.
    A tüdővészes ember gyors, bizalmatlan pillantással nézett körül, aztán olyan halkan felelt, hogy csak a közel ülők hallhatták.
    — Szibériából?... — A félszemű ijedten ismételte és hirtelen odább húzódott.
    A diákok összenéztek. A borzas diáknak krétafehér lett az arca.
    — Te is megszöktél?
    Az orosz nem felelt, csak köhögött fuldokolva, rettentően és a köhögése úgy hangzott, mintha a mellében vásznat hasogattak volna.
    — Sokan voltatok odaát? — kérdezte a diák elgondolkozva.
    — Sokan...
    — Hát ők hol maradtak?
    Az orosz lehorgasztotta a fejét és fásultan faragni kezdte az asztal deszkáját.
    A félszemű nyugtalan lett. Többször egymásután az ajtóra nézett.
    A katonaviselt oldalba lökte.
    — Tán vársz valakit?
    — Csendőrt vár! — A diák szava beleveszett a rekedt munkáshangok zsivajába. Az asztal végén ordítozni kezdtek a részeg fuvarosok:
    — Se Isten, se cár, se urak, se semmi!...
    A lármázó emberek egymást tüzelték, egyik-másik már ököllel verte az asztalt. A poharak csörrenve, mereven ugráltak. A korcsmáros fenyegetőzött.
    A katonaviselt megint oldalba lökte a félszeműt.
    — Csak ordítani tudtok! Ha most bejönne ide a cár, úgy állnál előtte, mint a beteg kutya. A csendőr előtt is úgy állnál, az urak előtt is.
    — Nem állnék föl senki előtt! — a félszemű dühösen rázta a csizmáját a levegőben és a hangja sűrű lett, mint a sár.
    — Nem állnék föl az Istennek se, a cárnak se! A csizmámat vágnám a fejéhez, hadd lássa, milyen rongyos.
    — Fogd be a szád! — rivallt rá a katonaviselt.
    — Te fogd be a szád! — kiáltoztak a munkások ellenségesen. — Te se a cárnak, csak a ruhájának állnál föl.
    — Hiszen a ruha a cár! — üvöltötte a borzas diák. — A csendőr is csak ruha, az urak is csak ruhák!
    A félszemű csúfolódva vigyorgott a katonaviselt emberre.
    — Jönne be ide a cárod egy rongyos daróckaftánban, tudom Istenem, hogy nem állnál föl előtte, pedig három évig görnyedtél a kabátja előtt...
    Az orosz szárazon köhögött.
    — Minden csak a ruha a világon, csak a ruha mondja, hogy ki kicsoda, mondja annak, aki elhiszi... — Egy pillanatra lopva, elégedetten föltekintett, aztán mintha megfizették volna érte, figyelmesen faragta tovább az asztal deszkáját.
    A katonaviselt nem mert többet szólni, a munkások lázba jöttek.
    — Nem tiszteljük senki ruháját!
    — Nem tisztelünk semmit!
    — Csak a pálinkát...
    — Az éhséget!
    — Azt se, amíg lopni lehet!...
    — Ülve maradunk a csendőr előtt is, még a cár előtt is!
    A félszemű tenyerével csapkodta a padlót.
    — Nincs olyan hatalom, amelyik felparancsolna engem innen! Nincs olyan...
    A korcsma fölött ebben a pillanatban nyugalmas, érces szárnycsapással suhant át valami az éjszakán. A falban megrezzent az apró ablakok üvege... Odakinn tompán zúgott át a hóviharban a templomi harangok éjféli szava.
    — Karácsony van, Krisztus a földre jött — mondotta a vöröshajú asszony a szegletben és keresztet vetett.
    Az emberek erőltetetten nevetni kezdtek, de a durva, idétlen arcok gyűlölködő izgalma mintha fölengedett volna. Bárgyú visszagondolás kifejezése tükröződött az ittas szemekben.
    Ők is meghallották a harangzúgást. Öregek, férfiak, munkások, csavargók, mindannyian elmúlt karácsony éjjelekre emlékeztek. Behavazott templomok, éjféli misék, térdeplő népek, megszentelt gyertyák...
    — Nem állunk föl — dadogta egy hang, halkan, csökönyösen.
    — Nem állunk föl! — hörögte a többi fojtottan, akadozva, mintha a harangzúgás szorította volna össze a torkukat.
    És ekkor váratlanul, szelíden, lassan kinyílt a korcsma ajtaja. A harangzúgás hirtelen hangosabb lett. Fenségesen tódult a külső nagy sötétből a korcsmaszobába.
    Odabenn hirtelen csend támadt.
    A hóviharban, rongyos daróckaftánban, egy koldus állt a küszöbön. Az arca halvány és szenvedő volt, sötét haja nedvesen csapzódott a vállára. Nagy, fénylő szeme, mely nem parancsolt és nem tiltott, a végtelenség magányos szomorúságával nézett az emberekre.
    És a füstös, zsúfolt csapszékben egyszerre felálltak valamennyien...
    A jövevény lassan, biztosan haladt át a korcsmaszobán, úgy, mint aki ismeri a járást a szegények között. Rongyos, barna kolduskaftánjának bő ujja eltakarta vértelen két kezén a régi sebhelyek nyomát. Lépte nem vert zajt a megilletődött csendben, mégis haladt, mozdulata nem látszott, mégis mintha köntösének a suhanása szelíden megsimogatta volna az elfehéredett arcokat.
    Mindenki ránézett és... senki sem tudta, hogyan történt — egyszerre nem volt ott többé...
    Az emberek egy pillanatig még dermedten állva maradtak. Aztán értelmetlen, zsibbadt kifejezéssel fordultak egymás felé.
    — De hát miért álltunk föl?
    — Ő volt — mondotta az asszony halkan.

TE CSAK DOLGOZZÁL

Az átjáró ház légvonatos, nagy udvarában mindenki Pintyőkének hívta a madárkereskedőt. Pedig, ajtaja felett a falon, rég belepte a korom a cégérnek odamázolt idétlen pintyet, melynek a neve leszállt reá.
    Földszintes szobája a hátsó lépcső mellett húzódott meg és az emeletei folyosó árnyéka még a küszöbig sem engedte a napot. A szoba kicsiny és kényelmetlen volt. Kalitkák álltak az ablakdeszkán, a szekrény tetején, a földön, az asztalon, még az egyetlen széken is.
    Pintyőke nem ülhetett tőlük kényelmesen soha. Az asztalt sem használhatta. Az ágyban nem mert nyújtózkodni. És ettől a határoltságtól lassankint olyan határoltak és apróak lettek a mozdulatai, mintha kalitkában élt volna ő maga is. Egy madárszagú, szűk kalitkában, melynek négy fala között tanította évek óta énekelni váltakozó madarait.
    Munka közben kimért, kicsiny lendülésekkel, furcsán szökdécselt ide-oda. Csőrös orrát bedugta a drótszálak között a madarakhoz és nagy, csupasz száját szinte fájdalmasan összecsucsorította. Mialatt fütyölt, arca sajátságosan gondtelt kifejezést öltött. Félig lehunyta a szemét, kiálló gégecsontja pedig, mint a szivattyú, fáradhatatlanul járt fel-le a gallérja nyílásában. Hangja ilynekor túlcsattogta a madarak hangját. Kihallatszott az udvarra és az ajtószárnyra kiakasztott rozsdás kalitkából visszafelelt még a mogorva öreg rigó is.
    Ha a madárkereskedő elhallgatott egy pillanatra, hogy lélekzetet vegyen, egyszerre úgy hangzott, mintha temérdek pattogó kis óra kezdett volna ketyegni a csendben. A sok apró madár falánkul csipegette a kendermagot. A szoba olyan lett, akár egy órásbolt. Köröskörül ketyegő nesz surrant végig a falon. A kalitkában, mint az ingák, ide-oda lendültek a madarak.
    Az udvarról bekiáltott a gombkötőmester inasa:
    — Jó reggelt, Pintyőke!
    A madárkereskedő mérgesen kapta fel a fejét. Csupasz szája kinyílt és mint egy vékony hasítás, szinte egyik fülétől a másikig szaladt.
    A suhanc vásottan nevetett. Pintyőke pedig hirtelen becsukta a száját, mert homályosan maga is érezte, hogy ebben a pillanatban olyan volt, mint egy madár.
    „Mint egy madár...” Ezzel kosarazta ki a mozsárutcai özvegyasszony, mikor megkérte a kezét. Ezt kiabálták utána az utcabeli gyerekek. Mindíg ezt, — mindenütt.
    Lehorgasztotta a fejét. És mialatt sovány, köszvényes mutatóujjával megfenyegette a gombkötőinast, szórakozottan visszabujt a kalitkák közé. Nem ért rá, hogy igazságot tegyen a gyerekekkel. Ő nem ért rá soha semmire.
    Pedig vevője ritkán akadt. Mintha elfogytak volna a régi ábrándos iparoskisasszonyok, a külvárosi iskolásleányok, a magányos öreg varrónők, a cselédszerzőnék, a planétás asszonyok...
    Pintyőke nem bánta. Szerette a madarait. Külön-külön szerette mindegyiket és örült, ha nem vitték el egyhamar drága jószágait és egy kicsikét az övéi lehettek.
    A kapu felől lépések jöttek át az udvar kövezetén. Fülelni kezdett. Megismerte a közeledő nagy, nyugodt lépéseket.
    — Bizonyosan az öreg lesz... Szívesen kikukkantott volna az ajtón. De most igazán nem hagyhatta félben a tanítást.
    Mialatt lélekszakadva fütyülte végig a kis cinke leckéjét, valaki megállt az ajtónyílásban. A jövevény nem szólt, nem mozdult, csak állt és sajátságos, szánakozó mosollyal nézte a madárkereskedőt.
    Pintyőke megtörölte fütyöléstől nedves száját a keze fejével. Felpillantott. Csakugyan az öreg volt. Mint máskor, most is kiválasztott egy madarat. Alkuvás nélkül fizetett. Fogta a kalitkát, bólintott, elment.
    Sietség nélkül ment a kapu irányába. És hatalmas kezében, a lépte szerint, nyugalmasan lóbálta a kis kalitkát.
    Pintyőke egy pillanatig meredten nézett utána. Már nagyon sok madarat adott el neki, de azért nem tudott róla semmit.
    — Furcsa, furcsa, — motyogta magában, aztán a szó közepén hirtelen másra gondolt. Eszébe jutott, hogy a sármánynak nem adott vizet. Fontoskodva visszaugrott a küszöbről. Egészen úgy ugrott, mintha kalitkában egyik nádvesszőről szökkent volna át a másikra.
    Az udvaron átcsoszogott a házmesterné és a hátulsó lépcső aknájában meggyujtotta a gázt. A nyitott láng süvítve fütyölt a légvonatban. Ettől a nesztől, mintha alkonyati jeladás lett volna, felberzentették tollukat a madarak. Álmosan, inogva, gomolyagba fúvódtak a kalitkarudakon és a szárnyuk alá dugták a fejöket. Puha, pici pelyhek libbentek le a drótházikók kendermagos homokjára.
    Lassan, lassan Pintyőke is elálmosodott. Bóbiskolva megvacsorázott a térdén. Megette a salátaleveleket, amelyeket a madarak meghagytak, aztán óvatosan bebújt a kalitkák között az ágyába.
    Korán feküdt, korán kelt. Minden reggel szürkület előtt indult útnak. Ilyenkor vesszőket vitt a hóna alatt és a kezében üres kalitkát, meg egy vasfazékban madárfogó lépet.
    Ismerte az erdőt a városon túl; ismerte a fészekfosztó fiúkat. Olyan régen ismerte már őket, hogy közben sok iskolakerülő fiúból ember lett, a cserjésből pedig erdő, aztán irtás és megint csak erdő. Új fészkek, új fészekfosztók... Csak Pintyőke élete nem változott.
    Egy napon azonban mégis történt valami. A madárkereskedő egyhangú életét csodálatos esemény zavarta meg. Odakinn az erdőn egy cinege akadt a lépesvesszőjére, amelyik olyan gyönyörűen fütyült, mint ahogy csak az ő madarai tudtak fütyülni. A kezébe vette, nézegette. Ráismert. Az ő régi kedves kis cinkéje volt, amelyiket az elmult tavaszon adott el valakinek. Kinek is? Egyszerre eszébe jutott az öreg.
    Ezentúl gyakran gondolt reá és amit azelőtt sohasem tett, munka közben sűrűn pillantgatott az ajtó felé. Szerette volna tudni, hogyan szökött meg gazdájától a madár? Eltökélte magában, hogy összeszedi minden bátorságát és megkérdi az öregtől. Beszélni fog vele!
    Hanem aztán, mikor egy napon újra eljött az öreg és szó nélkül megvásárolta ugyanazt a cinkét, Pintyőkének tátva maradt a szája és nem mert kérdezősködni. Hideg borzongás futott végig a hátán. Először jutott eszébe, hogy ez a sajátságos vevője nem változott, amióta ismeri. Először gondolt arra, hogy vajjon hová viszi az ő madarait?
    Mikor a küszöbről utána nézett, érezte, hogy nem bírja elviselni a bizonytalanságot. Izgalmában nagyra szánta magát. Hirtelen leakasztotta az ajtószárnyról a kifüggesztett kalitkákat. Rázárta a madaraira az ajtót és a fal mellé lapulva, szökdécselő, furcsa lépésével utána osont az öregnek.
    A szennyes, fülledt bérkaszárnyák elmaradtak. Gyárak, földszintes udvarok, házikók, üres telkek, zöldséges kertek... A város elfáradt és megállt. Az öreg pedig még egyre ment előre, nagy, nyugodt lépéssel és kezében csendesen lóbálta a kis nádkalitkát.
    Már látszott az erdő. A sötétzöld háttéren fehéren világított az aggastyán fedetlen, galambősz feje.
    A madárkereskedő szinte bánni kezdte, hogy otthagyta a madarait, a temérdek sürgős munkát és így bolondjában szalad világgá. De ekkor egyszerre, váratlanul megállt az öreg.
    Pintyőke is megállt. Lenyűgözve, lihegő mellel hajolt előre. Kimeresztette a szemét. Azt hitte, nem jól lát.
    Valami borzasztó történt.
    Az öreg felnyitotta a kalitkát és a cinke sietség nélkül, lassan kiugrált az ajtaján. Aztán felszökkent, mintha a levegőbe hajították volna és nyílsebesen nekiröpült az erdőnek.
    Pintyőke felordított:
    — Mit csinál! Hogy meri...
    Az öreg a hang irányába fordította a fejét. Mikor megpillantotta a hadonászó embert, kissé felrántotta a félvállát.
    Pintyőke tajtékzott a dühtől.
    — A madaram...
    Az öreg nyugalmasan mosolygott.
    — Megvettem, hát az enyém volt!
    Pintyőke harciasan szétvetette a lábát. Két kezét a nadrágzsebébe nyomta és olyan mérgesen belemarkolt a tulajdon zsebébe, mintha a nadrágjánál fogva önmagát akarta volna a levegőbe emelni és az öreg arcába dobni.
    — Megvette? — fuldokolta fenyegetően, — de hát mi az ördögnek vette meg?
    — Hogy eleresszem!
    Az öreg nagy, messze tekintettel elnézett az erdők felett. Aztán lepillantott Pintyőkére és szelíden folytatta.
    — Jobb szerettem volna, ha nem tudod meg. De ha már így esett, hát igyekezzél elfelejteni, amit láttál.
    A madárkereskedőt meglepte a hang, a szó. Valami megrezdült a belsejében és mint mikor a madaraknak fütyült, félig lehúnyta a szemét. Az arca végtelenül gondtelt kifejezést öltött s a gégecsontja, mint a szivattyú izgatottan járt fel-le a gallérja nyílásában. Egyszerre elferdült a szája és mintha keskeny mellében összeestek volna a csontok, inge felett behorpadt az elnyűtt, rövid kis kabát. Megérezte, hogy milyen kiéhezett és szánalomkeltő a formája és ezalatt úgy rémlett neki, mintha felfogná az öreg gondolatát.
    — Igaz, hogy rosszul megy az üzlet — panaszolta szomorúan. — Rosszul megy már régen... De ha segíteni akar rajtam, miért tette így? Miért nem adta ide inkább egyszerűen a pénzt? Hiszen annyit vesződöm. Olyan korán kelek. Az ázott fák síkosak. A köszvény is kínoz. És a sok fütyülés, tanítás, — semmiért. Csak hogy kinyissa a kalitkákat.
    — Hogy a madaraiddal mi történik, ha már egyszer elvégezted a magad munkáját, az reád nézve mindegy legyen.
    — Madarakat fogni, hogy eleresszék őket... — sóhajtotta az emberke megértés nélkül, fájdalmasan.
    Az öreg mélyen, erősen a szeme közé nézett:
    — A fontos az, hogy dolgoztál és hitted, hogy érdemes. Most pedig eredj haza. Ne gondolj arra, amit láttál. Csak dolgozzál tovább. Mert mialatt dolgozol érzed, hogy élsz és el tudod felejteni, hogy meg fogsz halni. És ti, emberek, ezért tesztek mindent, amit tesztek...

A MESEKÖNYV KIS HERCEGNŐJE

Egy régesrégi mesekönyvben éldegélt az aranyhajú kis hercegnő. Mióta vissza bírt emlékezni, mindíg ott élt a könyvben egy színes kép tornyos lovagvárának az erkélyén és nagy ibolyakék szemével mozdulatlanul nézett le a tájra, amely sohasem változott.
    A kis hercegnő olyan szép és olyan szőke volt, mint amilyenek csak a tündérmesék hercegnői tudnak lenni. Aranyhímes, hattyúfehér ruhát viselt, gyöngyös kis tarsoly függött a csípőjén és a kezében liliomot tartott. De ez az örökös liliom fárasztotta őt, nem volt értéke a szemében, mert eddig még senki sem akarta elvenni tőle... El szerette volna dobni. Ki szeretett volna futni a képből, hogy meglássa valahára, milyen túl a mesén a világ.
    Rég megunt mindent odabenn a könyvben. Únta a sárgasugaras napot, mert mindíg sütött a felhőtlen égen; únta a vérpiros rózsákat, mert mindíg nyíltak a bástyák falán és mindennél jobban únta azt a bársonyzekés, ifjú hegedőst, aki pávatollas fövegével az örökké virágzó hársfasor mélyéből jött feléje. Szűntelenül jött... jött és sohasem ért el hozzá.
    Kimondhatatlan egyhangúnak találta az életet és szinte már nem bírta többé elviselni, mikor váratlanul egy kézzel írott, csodálatos papírlap került a mesekönyv nyomtatott lapjai közé. Valaki titkolódzva, éjnek idején egy levelet bujtatott el a könyvben. A levél meglapult a mesék között és egészen csendben volt. Meg se mozdult, de azért körülötte virágszagú melegség szűrődött át az avult lapokon, mintha nyugtalanítóan a tavasz áradt volna ki belőle.
    Ez a tavasz megérintette a kis hercegnő kicsiny, sóvárgó testét. Vágyakozni kezdett valami után, amit nem ismert. A szeme idegenszerűen nagy lett és az arcocskája halavány. Kinlódott a mondhatatlan, mozdulatlan, hontalan vágytól. És egyszer, mikor kinn a világban véletlenül éppen éjtszaka volt, míg a képen konokul sütött tovább a sárga nap, kétségbeesésében segítségért kiáltott.
    A mesekönyv száz lapján hangzott át a kiáltása és egy vén varázslónő, aki a szomszédos kép festett rengetegében éldegélt, meghallotta a kiáltást és megszánta az unatkozó hercegnőt.
    A varázslónő kunyhója felett a várkert sáfrányszínű örökös napja helyében a mesék soha nem fogyó ezüstös holdkorongja világított. A pávatollas hegedős helyett pedig kígyók és békák igyekeztek előre mozdulatlanul. A varázslónő is tudta hát, milyen szomorú az egyhangúság és arra is emlékezett, hogy hajdanában, mikor még nem volt ilyen kopott és öreg, gyakorta elkalandozott a mesekönyvből a változó világba.
    A vén boszorkányok szívesen oktatják ki a fiatal hercegnőket... Ő sem tétovázott sokáig. Fejébe nyomta csodahegyes süvegét, beburkolta magát bűvös köpenyébe, aztán hirtelen átnyargalt a mesekönyv száz nyomtatott lapján. Lihegve nyargalt a fekete sorok között, a fehér dülőutakon és betoppant a lovagvár napsütötte kertjébe.
    A varázsvessző megsuhogtatta a levegőt és az erkélyen csengőn felnevetett a kis hercegnő. Első mozdulatával eldobta a liliomot, aztán kecsesen összekapta aranyhímes pici uszályát és boldogan iramodott át a lovagtermen, a hosszú folyosókon.
    Már a toronylépcső fordulóinál sebesen bukkant fel és sebesen tűnt tova az apró ablakok nyílása mögött. Egyre lejebb látszott, mintha süllyedt volna a toronyban. Fátyola, mint fehér ostorcsapkodás, lobogva, hirtelen kanyarodott utána. Egyszerre csak kiiramodott a várkapun, de nem a hű hegedős felé szaladt, aki már olyan régen jött, hanem ki a kertből, a képből kiszaladt a lap fehér peremére.
    Mintha a mesék messzeségéből felhőkön szűrődött volna át, tompultan hangzott utána a varázslónő intelme:
    — Óperenciás királyok leánya, jól vigyázz! Térj haza az első kakasszóra, különben szörnyen meglakolsz...
    — Visszajövök időre! — kiáltotta a kis hercegnő könnyedén és egy merész szökéssel beleugrott a mesekönyvből a valóságba.
    A zökkenés nagy volt és a hercegnő megtántorodott egy pillanatra. Egy könyvespolcon állt, fenn a magasban. Szepegve kapaszkodott a polc fafaragványaiba és ibolyakék szeme csodálkozva nézett bele a világba. A világ tele volt könyvvel. A világ sötét volt. Csak a túlsó végében, valamiféle asztalkán sütött rózsaszín selyemháztető alatt egy kicsiny nap. Fényénél halvány fiatalasszony olvasott egy levelet.
    A kis hercegnő figyelmesen nézte őt és meglepődve ismert rá a kezére. Hiszen az a szép gyűrűs kéz rejtette el a mesekönyvbe a nyugtalanító levelet, melyből a tavasz áradt... Most már lassanként más egyéb is jutott eszébe. Réges régen, hajdanában, mikor az asszony még rövid ruhácskában járt és a haja lobogott a szélben és a mesekönyv minden éjjel a párnája alatt aludt, — akkoriban nagyon jó pajtások voltak ők ketten.
    Azóta magasra nőtt az egykori lobogóhajú, vásott kis leány, megszépült és megváltozott. Szelídebb lett; szinte elfogódottnak látszott. És közben valószínűleg olvasni is elfelejtett, mert most minduntalanul előlről kezdte betűzni a levelet, minduntalan a kandalló oszlopos órájára nézett.
    Az óra ütött. Az asszony hirtelen felállt és sajátságosan mosolygott. Ez a mosoly az ajkán maradt, míg lábujjhegyen az ajtóhoz nem ért. Egy pillanatig hallgatódzott, aztán feltárta az ajtót. Langyos, mámoros éjtszaka igézete, trücskök halk cirpelése, idegenszerű messze madárfütty áradt a szobába. Az asszony hátraeresztette a fejét és ellenállhatatlanul ment ki a szabad ég alá, úgy, mintha oda akarta volna adni magát az éjtszakának, mintha a boldogságba menne...
    A kis hercegnő is oda vágyott menni. Egyszerre minden áron szabadulni akart a polcról a bőrköpenyes, selyemtaláros és papírruhás könyvek közül. De a polc kegyetlenül magas volt és ő gyenge és kicsiny.
    Szerencsére a szomszédos könyvben egy ifjú veronai nemes lakott, akit Rómeónak hívtak. Az ifjú veronai mindíg kéznél tartott egy kötélhágcsót a kis hercegnőnek és mivel járatos volt az ilyesmiben, lesegítette őt a magasból az ablakdeszkára.
    A nyitott ablakon át egy futórózsa gallya nyúlt be a szobába. A kis hercegnő megfogódzott benne. A gally meghajlott alatta, átemelte a falon és szelíden letette a kertbe.
    A kert, — csodák-csodája, egészen olyan volt, mint a kis hercegnő mesebeli kertje. Csak a nap volt más az égen. Sugártalanul világított, kéken, andalítóan, szelíden. Ezüstös fényében rózsák nyíltak a vár falán, tornyok ágaskodtak leselkedőn, epekedő erkélyek könyököltek a lombos rengetegek felett és a virágzó hársfasor zöld mélyéből egy férfi közeledett épp úgy, mint a hű hegedős. Csakhogy ez jobban sietett. Minden lélekzettel fogyott a távolság és egyszerre ott állt a kis hercegnő előtt.
    — Te vagy a világ legszebb és legszőkébb hercegnője — suttogta elragadtatva, mire odaért.
    — És te, ki vagy? Hogy hívnak? — kérdezte szívdobogva a kis hercegnő.
    — Szeretőnek hívnak — mondotta az idegen.
    — Szerető?... Milyen szép neved van...
    Az idegen lehajolt és megcsókolta őt.
    — Mi volt ez? — A kis hercegnő pirulva rezzent össze: — Hiszen az ajkad most mondta legszebbet, most, mikor nem beszélt.
    — Csak egy csók volt, amit mondtam.
    — Nem értelek. Az én mesémben sohasem volt szó ilyesmiről. Beszélj, mi hát a csók?
    — A csók, a szótalan szó: a mondhatatlan megmondása — felelt az idegen.
    — Szeretem a mondhatatlant, — suttogta önfeledten a kis hercegnő — mondd meg még egyszer nekem.
    És a hercegnő ezentúl minden éjjel kiszökött a meséjéből a valóságba, hogy a Szerető szótlan ajkát beszélni érezze az ajkán.
    Nap-nap után csak az első kakasszó vetette haza. A virradat homályában nem egyszer találkozott a szép halavány asszonnyal. Ő is ilyenkor tért meg, ő is sietett. Mint az árnyak surrantak el egymás mellett és mialatt a fiatal asszony visszalopakodott a házba, a kis hercegnő észrevétlen beosont a mesekönyvbe.
    Odabenn a könyvben időközben csendesen, csendesen sokminden megváltozott. A liliom, amelyet reggelenként felemelt a földről, szomorúan hervadt. A hű hegedős a hársak alatt egyre halványabb lett.
    Utóbb még a mesekönyv is megváltozott. Titkolódzni kezdett, hátrább került a polcon a többi könyv mögé és szelíd lapjai között egyre veszedelmesebb, egyre forróbb leveleket bujtatott el. A levelekben rejtélyes tüzek égtek, lángok csaptak ki belőlük és hevük megérintette a kis hercegnőt, mikor elhaladt mellettük, mikor kalandozásaira indult a meskönyvből.
    Nyár volt a levelekben, kinn a világban is nyár volt és nyár volt a kis hercegnő vérében is. Gyönyörű nyár, forró éjtszakák.
    Sok éjtszaka mult... Olykor már fütyörészett a szél a kéményben; száraz lomb vergődött az ablaküvegen. A mesekönyvbe lassan, lassan hűvösödő, ködös levelek érkeztek. A napok rövidebbek lettek, rövidebbek lettek a levelek is. Egyre ritkábban jöttek és egy este, mikor a kis hercegnő útnak eredt a könyvespolcról, sírva találta a szép halavány asszonyt és nem volt többé levél a kezében.
    Nem szánta meg. A boldogok a napot hordják a szemükben és szivárványt látnak még a könnyekben is... a mások könnyében. A kis hercegnő ekkor még nem tudta, mik a könnyek és nem tudta, hogy a nyár elmúlhat valaha.
    Pedig az idő, mely állva-álldogál a mesekönyvek színes képein, kinn a világban sietett, futott, rohant.
    Már elvirágoztak a rózsák. Fenn az égen nagy ordas fellegeket görgetett a szél az éjtszakák andalító ezüstös napja elé. És mint a mesekönyvbe rejtett utolsó levelek, olyan hűvös, ködös lett a levegő. Avar lett a lombból...
    A hercegnő fázott és félt az elhagyatott, sötét nagy kertben. Kedvese olyan gyakran, olyan hosszasan váratott magára. És aztán, ha végre mégis eljött, egészen lassan jött a hársfasorban, majdnem olyan lassan, mint a hű hegedős. A kis hercegnő nem tudta ezt észrevenni és esedező szerelemmel tartóztatta a Szeretőt, mikor sietve menni kívánt.
    Pedig... a kakas már régen kiáltott! De a kis hercegnők sohasem hallják meg a kakasszót, ha egy elmúló szerelmet akarnak maguknak visszakönyörögni.
    Soká könyörgött, soká késett... A kakas másodszor kiáltott és — mire újból éjtszaka lett, beteljesült a varázslónő jóslata. A kis hercegnő szörnyen meglakolt. Akit légyottra várt, az nem jött el többé...
    Remegve járta be az őszi kertet. A szélben nyikorogva inogtak a fák. Tántorgó fagyos árnyak kúsztak körülötte a nedves föld felett. És amint futott, kísértetiesen jött eléje a megholt hársfasor.
    Iszonyodva hátrált, de hűséges kis hangja azért még mindíg hívott valakit, aki nem felelt. Két kezébe temette az arcát. Mit keres ő itt? És egyszerre vissza akart volna menekülni a mesébe.
    De a mesébe vivő utat befújta a szél, eltemette az ősz... Csakis Valóság volt körülötte. És a fájdalom, amely ebben a pillanatban a szívébe kapott, nem a mesék, hanem az emberek fájdalma volt és nem a mesék, hanem az emberek könnyei futották el a szemét. Ezek a keserű, igazi könnyek sápadtra mosták arcocskáját és a vad fájdalom, hattyúfehér ruhája alatt, épp ott a baloldalán, összetépett valamit.
    Mire sok tévelygés után, virradattal hazavergődött a mesekönyvbe, a szíve felett — elszakadt a papiros.
    Oda tette a kezét: ne lássák meg a mesében. De ettől kezdve hiába sütött a képen a nap, hiába nyíltak az örökrózsák, hiába jött a lombos hársfasorban a sóvárgó hegedős, ő nem tudta többé elfelejteni, hogy túl a könyvön, a Valóság országában elhervadtak a virágok, elmúlt a tavasz és elmúlt a nyár.
    Vajjon az emberek is elbújnak-e a meséjükben, ha ősz lesz odakinn? — Erre gondolt és ugyanabban a pillanatban egy átfagyott, hideg kezecske leemelte a polcról a régi könyvet.
    A kis hercegnő felágaskodott, hogy lássa mi történik. És amint kihajolt az erkély könyöklőjén, hirtelen mozdulatától — éppen az ő képénél felnyílott a könyv.
    Ujjacskái között megingott a hervadt liliom. Régi barátnője, a szép halavány asszony állt előtte. De nem egyedül: valaki állt az oldalán. Valaki, akit szeretőnek hívnak túl a mesén. A kis hercegnő remegni kezdett. A váracska is remegett, a tornyok is, a fák, a kék boltozat, még a könyv is remegett az asszony kezében. Majdhogy nem összedűlt az egész mesebeli mindenség.
    A Szerető idegenül pillantott el kicsinyke kedvese felett, szinte úgy, mintha sohasem látta volna őt. A halavány asszony pedig elővette az égő — az első leveleket a könyvből. Tanuskodni hívta őket. Hívta őket, hogy vele könyörögjenek.
    — Mindíg szeretni fogsz! Mindíg... Ezt mondtad egyszer, régen...
    A Szerető megcsókolta őt, hogy elhallgattassa és közben más asszonyra gondolt. Menni akart, de azért ígérte, hogy visszajön. Majd később, valamikor, bizonyosan... Hiszen nem szeretett így soha senki mást.
    — Nekem is ezt esküdte — suttogta fájdalmasan a kis hercegnő. — Engem is elhagyott.
    A halvány asszony a baloldalához kapott, mintha a ruhája alatt, bent mélyen elszakadt volna valami. És a szeme, reménytelen, szomorú szeme úgy nézett a levegőbe, mintha messze, messze akarna ellátni. Talán oda, ahonnan valamikor tavasszal útnak eredt.
    Ő is élt egykor egy mesében, álomszerű, szűzies szép mesében. Ő is kivágyott a nagy Valóságba. És ő se hallotta meg a kakas szavát. Soká maradt. Későn indult vissza... Ki tudja, nem fújta-e be azóta az utat a szél? Ki tudja, visszatalál-e még valaha?

AZ APOSTOL

Óvatosan nyujtotta előre a nyakát; a bozóton túl nem volt fal többé. Az árok szélén sárgafejű virágok inogtak. A réten boglyák sültek a napfényben és a füvön hosszú csíkban egy fa törzsének elnyúló árnyéka sötétlett. Az ég kék és magas volt.
    A férfi hátraeresztette a fejét és mosolygott. Aztán hirtelen félbenmaradt a mosolygása. Egyszerre nem emlékezett rá, hogy mi is volt az, aminek az előbb úgy örült. Nyugtalanul pillantott maga elé, mintha a földön akarna valamit megtalálni, amit elvesztett. A cipője mellett fekete folt mozgott a fűben. A folt felmászott a fűszálakra, visszaesett, kínlódott, akár az emberek... Meredt szemmel már jó ideje figyelte ezt, mire felfogta, hogy a vergődő folt egy közönséges bogár. Érdeklődve hajolt előre, két tenyerét befelé görbülő térdére támasztotta és nevetni kezdett. Nyitott szájjal, halkan nevetett és már nem kereste a földön azt a gondolatot, amelyet az előbb elvesztett.
    Elfelejtette, hogy van egy szörnyű, szomorú fal a világon és mögötte egy csendes, szigorú ház és fehérre meszelt, orvosságszagú folyosók. A kijátszott ápolókról, a rászedett őrökről, — még arról a nyitvahagyott kis ajtóról is megfeledkezett, amelyen át a szabadba menekült. Mint egy lyukon át, kiesett a fejéből az egész. Csak a bogarat figyelte... Miféle bogarat? Egyszerre nem látta; a lyukon át az is kiesett a fejéből. Összeráncolta a homlokát és tétovázva nézett körül.
    A réten érdesen világított végig a nap és a fa sudár törzsének az árnyéka lassan nyúlt el a szemközti erdő irányába.
    A férfi újból nevetni kezdett. Meggörbítette a hátát és óvatosan, lábujjhegyen belelépett a fatörzs árnyékába. Mintha keskeny, fekete pallón indult volna el egy napfényes erdei tó színe felett, két karját kitárta a levegőben. Hosszú teste indokolatlan ingadozással kereste az egyensújt.
    Az erdőszélen libák mozdultak a magas fűben. Az egyik boglya mögül álmos gyerekfej bújt elő. Mikor a férfi észrevette, integetni kezdett feléje, aztán sebesen ledobta a kabátját. Az árnyék fekete csíkjáról nagy, elszánt ívben beleugrott a napfénybe és úszó mozdulatokkal közeledett a gyerekhez, mintha ki akarná menteni a tóból.
    Őt is meg kell mentenem, mindenkit meg kell mentenem...
    — Jer fel a hídra szívecském...
    A gyerek fürkészően nézett az idegenre.
    — Hát nem tudod, — suttogta ő — hiszen itt víz van. Az ott a híd, az a fekete csík. — És gyöngéden, meggyőzően lehajolt a gyerekhez. A fejük olyan közel volt, hogy a homlokuk összeért és nem láthatták egymást. Mind a kettem kacagni kezdtek.
    — Felmegyek a hídra — mondotta a gyerek megértő bizalommal, aztán mókásan ugrott egyet és billegő léptekkel már indultak is egymás mögött a keskeny árnyékon. Sokszor végig mérték. Mikor elfáradtak, pontosan nyujtották előre a lábukat, mintha nem akarnák, hogy vízbe érjen a cipőjük.
    Az idegen sugdosódva, sebesen beszélt. A gyerek bólintgatott és mindent egészen természetesnek talált. Örült, hogy új barátja, aki már nagy volt, mint az öregek, mégis elhitte és komolyan vette a játékot. Tetszett neki, hogy a rét egy tó, amelyben el lehet merülni és az árnyék palló, amelyről nem szabad lelépni. Ő is mesélni kezdett, mind a ketten meséltek és időnként együttérzően összekoccantották a fejüket.
    — És a tóban, ugy-e, halak is vannak és úszni is tudnak, mint az igazi vízben?
    A férfi meghökkent. Kezét végighúzta a homlokán: a lyukon át megint kieshetett valami a fejéből. Egy ideig merően nézett az erdő felé.
    — Onnan jön ki a sötétség, — mondotta hirtelen szorongással — már készülődnek az árnyékok.
    A gyerek szeme érdeklődve követte a tekintete irányát.
    — De ugy-e, azért ott tündérek is vannak? És törpék is vannak az erdőben és ezüstöt ásnak a holdvilágnál?
    — És óriások is vannak, — felelte az idegen komoran — azok igazán vannak. Én is óriás vagyok... Lehajtotta a fejét és alulról, kutatóan pillantott a gyerek arcába. Mikor látta, hogy nem kételkedik a szavában, diadalmasan felcsillant a szeme: életében először érezte azoknak a boldogságát, akikben hisznek. — Óriás vagyok, — mormogta, mintha önmagának beszélne — hiába tagadják a szigorú házban a vászonkabátosok. Nyomorultak! Rázzák a fejüket, amíg dühbe hoztak, aztán megijednek és teszik magukat, mintha hinnének. De én átlátok rajtuk, — homlokára mutatott és mintha valaminő hiányt jelezne, sebesen mozgatta kezét a levegőben — igen ám, ezt tartják rólam, pedig... óriás vagyok.
    A gyerek szepegő elragadtatással nézett fel rá. Hangja vékony és remegő volt, mikor megszólalt:
    — De ugy-e, az óriások nem bántják a gyerekeket?
    Az idegen szelíden rázta meg a fejét. A gyerek megnyugodva símult hozzá és a tekintete úgy leste az ajkát, mintha újabb mesét várna.
    — Még, még... különben elmegyek...
    — Elmégy? Én is megyek — mormogta a férfi sajátságos hangon. — Az árnyékok elől megyek el, oda túlra, ott mindíg világos van...
    — Hol? — kérdezte a gyerek érdeklődve. Ő sem szerette a sötétséget.
    — Odaát! — És az idegen vértelen keze, mint reszkető, sápadt folt emelkedett a levegőbe. Egyszerre nem reszketett többé a keze. A hangja erős és biztos lett és a szeme fénylett, mintha messze ragyogás tükröződnék benne.
    — Odaát mindíg világos van és én elvezetlek a világosságba, mert tudom az utat...
    A gyerek az erdőn túlra gondolt. Túl az erdőn, túl a szakadékon búcsújáró kápolna állt a dombon. Mikor tavaly, processiókor oda zarándokolt az édesanyjával, a kápolnaajtóban egy öreg anyóka előtt, kicsi asztalkán, sok viaszgyertya égett. A lecsorduló viasz egész napon át csepegett az asztalról és kemény tócsába dermedt a lépcső hideg kövén. Már esteledett, mire anyjával hazafelé indult. A búcsúsok hangosan imádkoztak, míg a szakadékot megkerülték, ő pedig titokban megette a mézeskalácsos szívet és vissza-vissza nézett a sötét erdőből és mindíg újra látta a lángoló kis asztalt a kápolna kapujában... Erre gondolt most is és a mézeskalácsos szívre, amely enyvízű volt a tükördarab körül, de különben jó volt. Szerette volna újra megenni.
    — Menjünk — mondotta a gyerek éhes vágyódással.
    Az idegennek, annyi hiábavaló tűztől kiégett szeme könnybelábadt a hálától, mikor a fenntartás nélkül odaengedett kis kezet megfogta. Valaki hitt benne, valaki rábízta magát...
    — Te velem jössz és a többiek követnek — mondotta ünnepélyesen. Aztán sebesen indultak el a növekvő alkonyaton át. A gyerek a meséi felé, a férfi a valóság felé ment és közben mind a ketten végtelen elragadtatással mosolyogtak. Csak mikor a rét közepébe értek, jutott eszébe a gyereknek az erdei szakadék.
    — Azon a szakadékon ám nincs olyan híd, mint a tavon.
    — Mindenütt van híd — felelte a férfi rajongó, lázas hangon. — Mindenütt van híd, még ha nem is látszik és mindenen át lehet menni. Az óriás átmegy a szakadék felett...
    — Átmegy, — suttogta a gyerek és tudatlan szemében az a hívő, áldozatkész feltétlenség tükröződött, amelyet csak a kinyilatkoztatók bírnak a követők tekintetéből kiváltani.
    Az idegennek varázslatos szavak jutottak az eszébe a Világosságról, az Erdőntúlról, bódítóan elragadó szavak, amelyeket a gyerek ellenőrizetlenül szívott föl magába, szavak, amelyekkel csak ködszerű ígéreteket és meséket és látomásokat lehet elmondani. Kimondta valamennyit, mámoros lett tőlük és szenvedő arca rejtélyesen átszellemült. Nem gondolkozott; nagy, belső áradás törte át lelkében a gátakat és sejtelmes kinyilatkoztatásokat sodort az ajkára.
    Csak utóbb eszmélt rá, hogy beszélt, csak utóbb fogta föl a hangja értelmét. Ebben a pillanatban vette észre, hogy a fa árnyéka már eltünt a fűről. Az estszürkületben színtelen és halott tóvá lett a rét és elöntötte egyformaságával a pallót. Nem volt többé híd a tavon... Ott pedig, ahol az előbb élő, zöld erdő állt, egy sűrűsödő fal tömörült össze.
    A vezető összeborzadt. Úgy rémlett neki, az a szörnyű, szomorú fal, amelytől elmenekült, utána jött és most elébe került, hogy fogjul ejtse. Lenyűgözött, régi kétségbeesések, alaktalan vad rémlátások, elmúlt sötét haragok emlékei szálltak a mélyből a felszínre. Tudatán fátyolszerűen átsuhant a csendes, szigorú ház létezése és a világosság, amelyet mások számára akart messze-messze valahol megtalálni, torzan, kísértetiesen derengett föl egy pillanatra a saját homloka mögött. Irtózva húnyta le a szemét. Mi történt? Hiszen az előbb még azt hitte, hogy óriás és olyan egyszerű és biztos volt az út...
    A lépte akadozni kezdett, mintha földi indák között járna és már szinte elviselhetetlenül nyugtalanította az a nyugodt gyerekkéz, amelyet a tenyerében tartott. Nehéz lett neki a kicsi kéz; túlnehéz volt neki a mindenre kész hit, amely tőle várta a világosságot és a beteljesülést.
    — Vezessen hát, siessünk — suttogta a gyerek türelmetlenül.
    De a vezető tétovázott és minden elmúló pillanattal vesztett az erejéből. Kínlódó agyából akadályok jöttek elő és elállták az utat. Hasztalan küzdött ellenük, nem bírta őket félrelökni, mert nem hitte többé önmagáról, hogy óriás.
    Elhagyta önmagát. Kételkedett és gyönge lett... A gyerek, mint egy szimatoló kis állat, megérezte az erősebbiknek a nyugtalanságát és ösztönszerűen eleresztette a kezét. Ő pedig a félúton megállók reménytelenül kettétörött mozdulatával megállt az erdőszélen. Nem létezett többé számára híd sehol... Verejtékes lett a homloka. Félteni kezdte saját magától azt, akit az előbb még vezetni akart.
    — Eredj innen — suttogta megalázkodva, — eredj, amíg nem késő.
    A gyerek csodálkozva, csalódottan pillantott rá. A rajongónak átengedte magát, az elvihette volna őt még a szerencsétlenségbe is, de a kételkedőnek ellene fordult. Egyszerre megvető lett az arckifejezése.
    — Hát csak ígérgetni tudtál?... — kérdezte ellenségesen. — Hát mézeskalácsot sem kapok?
    Kihívó csúfolódással vetette hátra a fejét:
    — Ugy-e, nem mersz átmenni a szakadék felett! Ugy-e, nem bírsz elvezetni a világossága?
    — Nem vezetlek oda...
    — Miért nem? — feleselt a gyermek ingerülten.
    — Mert nem tudom... nem tudom többé az utat. — És azoknak a lemondásával sóhajtott, akik csak akkor fogják fel a lehetetlent, mikor elindultak feléje.
    — Megcsaltál! — rikácsolta a gyermek hirtelen gyűlölettel. Felemelte az öklét és a testtartása egyre fenyegetőbb és vadabb lett.
    A férfi felordított.
    Ettől a hangtól megtorpant a gyerek. Ingadozott, hátrláni kezdett és folytonosan szemmeltartva a másikat, alattomosan, baljóslatúan belekúszott a sötétségbe.
    A kínlódó ember arca eltorzult és az alakja ugrásra készen hajolt előre. Iszonyodva eszmélt a saját mozdulatára és a két karját keresztbe csapta a mellén, mintha gúzsba akarta volna kötni a testét, hogy ne tegyen kárt senkiben.
    Ebben a pillanatban egy gyorsröptű, nehéz madár suhogott el a feje felett. Még egy és még egy... Mi ez? Kövek suhogtak a levegőben, seregestől repültek, mintha temérdek kéz hajította volna őket, mindazoknak a keze, akikről azt hitte, hogy hinni fognak benne. Most!... Ez a homlokát érte: egy kő a szeme közé csattant. Mint szétáradó, meleg kéz, valami elborította az arcát és lefelé nyomta. Felhördült, aztán tompa zuhanással elbukott. És a sötétben kegyetlenül, bosszúállóan nevetett a gyerek.
    Az erdei visszhang felkapta a nevetést, futva magával vitte, megismételte itt is, ott is és megszámlálhatatlan nevetés támadt köröskörül, mintha bosszúállóan, kegyetlenül egy kijózanodott tömeg nevette volna ki megkövezett apostolát.

AETERNA HUNGARIA

A csend roppant boltozata alatt, a nagy sík földből, csak az öreg csárda ütötte fel a szalmasüvegét. Vedlett homlokába, bozontos üstökben, gyaluforgács lógott. A kapuja nyitva volt, mintha kiáltani akart volna valamit a gémeskútnak. Leselkedő két kis ablakszeme ferdén nézett a vörös alkonytaba.
    A szemhatár tüze előtt apró, fekete lovasok csapatai vonultak el a Duna irányába. Kopják mozogtak az ég alján, mintha a nádas indult volna útnak. Szélhordta tülkölés hallatszott. Buda felől egy kartács bőgött le a síkra.
    A zsombékosból fölrebbentek a vízi madarak. Ezüstös kócsagok szálltak át az égen. A gémeskút körül nyugtalanul nyerítettek a kipányvázott lovak.
    Csend lett megint. Halkan, halkan csak az őszi szél ballagott a zsoldosok országútján, csak a csárda homlokán himbálódzott a gyaluforgács fürtje. Egyszerre szokatlan külsejű ember állt az ajtóban. Mintha szimatolna, magasra emelte az orrát és a szemhatárt kémlelte. Kopott, violaszín zekéjén piszkos csipkegallért viselt. Hosszú, egyenes kard lógott az oldalán. Széles, puha kalapjáról esőverte, színehagyott tollak fityegtek a nyakszirtjébe. Az arca keskeny és zöldes volt, a haja pedig kéken fekete, mint a hispánoké.
    — Már ágyúznak Buda alatt — dörmögte és felült az ablakdeszkára.
    Ettől a mozdulatától hirtelen sötétebb lett a csárda. A kemence tűzfénye megéledt. A tűznél két trevisói ember szárította a gúnyáját. A szoba túlsó végében branderburgiak ültek az asztalnál. Az innenső szegletben egy vallon úr fizette az italt. Körülötte veszedelmes arcú kalandorok könyököltek a cinkupák között. Ezek az emberek minden nemzetségbeli idegenek voltak, a római császár ő majesztásának a zsoldosai. Afféle nyúzó-fosztó katonanép, amelyiktől jobban félt az, akit megvédtek, mint az, aki ellen hadakoztak.
    A spanyol odaszólt az ablakdeszkáról a trevisóiaknak. Az arca klastromias kifejezést öltött.
    — Tudjátok-e, hogy a római pápa ő sanctitása bűnbocsánatot hirdet annak, aki a török ellen megy?
    — Bűnbocsánat neked, szabad zsákmányolás nekem! — kiáltotta a vallon gúnyosan.
    Akik értették a beszédjüket, nyitott szájjal röhögtek.
    A spanyol dühösen belevágta sarkantyúja taraját a vakolatba, de azért keresztet vetett magára.
    A trevisóiak összenéztek.
    — Temérdek kics van még Budán!
    — És szép török asszonyállatok...
    Nagyot horkant erre a szóra a bajor muskétás, aki hanyattfekve aludt a szoba közepén egy lócán. Termetes formája kétoldalt lebuggyant a padról, óriás flintáját magához ölelte, mintha asszonyt szorongatna.
    A férfiak nyaka vörös lett, mint a nyershús, a szemük fehérje nedves. Trágár vágyakozás csattant ki a beszédjükből. Szennyes mozdulatok között koccantak a cinkupák.
    Egy flandriai ember ezalatt parazsat kotort ki a tűzből és a tenyerén táncoltatta. Pipára gyújtott. Vékonyszárú, kis cseréppipát szívott, amelynek olyan volt a formája, mint a makk csészéje. Aztán oldalt nézett. A szomszédja előrelógó fejjel szunyókált a lócán. Belefordította a parazsat a nyakába.
    Az ember szinte vonított a fájdalomtól. A többiek veszettül nevettek. Az asztal végében abbahagyták a brandenburgiak a kockajátékot. Nem látták már a kockát. A pipafüst sem látszott többé, csak nehéz, karcos szaga érzett a homályban.
    A szurtos ablakokról régen elapadt a napvilág. Kívülről egyre sűrűbben hallatszott lódobogás. Éjjeli szállásra egyre többen tértek be a pusztai csárdába. Zsoldba szegődő zsoldosok, kóbor szabad katonák. Többnyire az ausztriai hercegségekből vetődtek át Magyarországba és mint az egyéb gyülevész hadinép, a Lotharingiai úr táborába igyekeztek, a pogány ellen, Buda ostromára.
    Furcsa, idegenszerű alakok töltötték meg a csárdát. Az emberek alig fértek egymástól. Öklelődzés támadt a sötétben.
    A korcsmáros, — egy sunyiképű sváb, a pajtába, meg a padlásnyílás létrája felé terelte a jövevényeket. Aztán letette a mécsesét az asztalra. Az öreg asszony bort hozott.
    Odakintről ismét lódobogás hallatszott. Egetverő káromkodás rázta meg az ablakokat.
    — Korcsmáros! Hej, ide!...
    A katonák figyelni kezdtek. A korcsmáros megismerte az új vendég hangját. Hirtelen lekapta fejéről a bojtos sapkát és mialatt remegve futott a ház elé, csupa tiszteletből, féloldalt, a nadrágja korcába gyűrte a kötényét.
    — Mit hallani Budáról? — hangzott be odakintről.
    — O, mein Gott, — tördelte a szepegő sváb hang — tiszta időben olykor ágyúzást...
    — Marha!... Azt kérdeztem, mit tudsz róla, mikor lesz az ostrom?
    A korcsmáros rémületében most már éppen semmit sem tudott. A jövevény félrelódította a küszöbről.
    Az ivóban kíváncsi csend támadt. Az új vendég sarkantyúja csengett. Rengeteg szablyája, láncos buzogánya zörrent, ahogy mozdult.
    Mindenki ránézett. Hatalmas szál ember volt őkegyelme.
    Süvegje alól a szemébe lógott az üstöke. Araszos bajusza mellett, ösztövér arcán, rosszul beforrott sebhelyek nyoma látszott. A vállán akkora medvebőrt viselt, hogy amint járt, itt is, ott is, kiverte a cinkupát a katonák kezéből. De azért rászólni senki sem mert.
    Néhány végbeli német talpas mindjárt felismerte. Szájról-szájra adták nevét. Aki tehette, menten félrekotródott az útjából.
    — Guzon Gejza... mormogták tisztelettel. És mindegyik hozzágondolta a másik nevét, amelyiket kimondani nem mertek: A Gézengúz!... Veszedelmes kuruc híre volt őneki, félt tőle jóbarát, ellenség egyaránt.
    Most is úgy állt a csárda közepén, mint egy büszke pusztai bika. Haragosan jártatta körül a tekintetét. Rangos helyet keresett. Végre is a muskétás lócáját szemelte ki magának.
    Félkézzel megbillentette a padot. A muskétás, flintástul legördült a földre. Az ember nagyot nyekkent estében. Guzon uram pedig letelepedett a lóca kellő közepére és bort rendelt.
    Egy ideig, mint valami trónuson, magányosan ült a többiek feje fölött, közben dörmögött és szidta a labanc mindenségét: úrnak érezte magát! De egyszerre felhorkant. Váratlanul, nagykevélyen, helyet foglalt valaki mellette. Dühösen nézett a tolakodóra.
    Szélesképű, hajdúviseletű ember volt. Fején akkora rókabőr kényeskedett, hogy az orra is alig látszott ki alóla. Deresedő haját megnövesztve hordta, a bajuszát meg bécsiesen beretválta. Néhány percig csak dölyfösen állta a kuruc tekintetét, aztán mintha megúnta volna a dolgot, tempósan hátat fordított.
    Guzon uram rárivalt:
    — Hallja-e kegyelmed, azt proponálnám, hogy a képit fordítsa felém!
    — Nemes, nemzetes és vitézlő Bató András vagyok, hát ne kommandérozzon nekem!
    A kuruc összeráncolta a homlokát.
    — Bató András? A lipótvári végek katonája?... Igaz a, most már ráeszmélek! Kegyelmed a Spankau generális cselédje volt, vagy mi a nyavaja...
    Ez a beszéd megszúrta a Bató András úri máját. Nagyot szisszent haragjában.
    — Nem voltam én senki cselédje! Nemes ember vagyok, katona, csak úgy, mint kegyelmed, de még valamivel különb is!
    — Eb ura a fakó! Én a Thököly uram katonája voltam. Magyar vagyok, hát labanc létire ne mérje magát össze velem.
    — Végtére, úgy látom, mégis csak hozzánk állt! — Bató András még mondani akart volna valamit, de aztán nem mondta. Tenyerébe törölte a száját és nagyot nyelt, mintha vastagételt evett volna.
    A császári emberek; ausztriai hercegségbeliek, meg morvák és csehek csak egyre emelgették a fejüket a két magyar mögött. Alattomos kárörömmel hallgatták, mint piszkolja envérét ez a dölyfös ázsiai náció és összeintettek a szemükkel.
    Guzon uram hangosat ordított:
    — Korcsmáros, hej! Valami jófélét!
    A vén svábot közelről érte az ordítás. Riadtan kapta füléhez kezét és hirtelen elugrott a hallgatódzva ólálkodó császáriak mellől.
    — Jobbat nekem! Hatputtonyost! — parancsolta Bató, hogy le ne maradjon.
    A sváb hanyatt-homlok rohant italért. Ahogy futott, lefonnyadt sapkája kinyúlt a feje mögött és a bojtja lobogva fickándozott a levegőben. A császáriak összesúgtak.
    — Csak két magyar van a korcsmában, mégse férnek egymástól...
    — Hál' Istennek, mindíg így volt, — dünnyögte ásítva egy horgasorrú strázsamester. Aztán elnyújtózott a fal mellett és a fülére húzta a köpönyegét. A többiek is szalmát hintettek a földre. Akinek nem jutott hely, az asztalra vagy az asztal alá feküdt. A brandenburgiak, mintha fűrészeltek volna, egyenletesen horkoltak a szegletben.
    Lassan-lassan elcsendesedett a csárda. A mécses is álmos lett. Alig-alig lobbant.
    De Guzon Gejza nem hagyta ennyibe:
    — A madárijesztő teremtésedet, te sváb patkány, olajat ide! Nem vagyok én vakand, hogy sötétben üljek. Látni akarom a Bató András labanc fiziognómiáját!
    — Én meg azt rekommendálnám kegyelmednek, — tódította Bató uram, aki csak félig ült a lócán, — hogy ne tanyázzék olyan terebélyesen, mint valami boglyakemence.
    A mécses megint életre kapott. Guzon egy kis helyet engedett maga mellett, de nem állhatta szó nélkül:
    — Ne olyan fennen! Megfért már kegyelmed kisebb helyen, — a vacakban is, hisz onnét rántja elő a császár, mikor szüksége van rá.
    — Hát kegyelmedet, meg Thököly uramékat honnét rángatta elő a török, meg hová lökte vissza, ha nem a vacakba? Pedig ugyancsak udvarolták, venálták azt a kutyafejű népet?
    Guzon szomorúan csüggesztette le a fejét.
    — Való igaz, hogy megcsaltak minket a Portán, de százszor inkább megcsalják kegyelmeteket Bécsben.
    — Az régen volt, — mondotta Bató András becsületes hittel. — Most minden másként lesz. Nem fognak többé megcsalni. Megígérte a császár! Maga a hatalmas Leopold!
    — Sokszor megígérte, sohase tartotta! — Guzon súlyosan legyintett a kezével. — Ez a mi bajunk. Másnak mindíg hiszünk, magunk között meg, — tudja Isten, hogy van!
    Nem mondom, hogy jól van. De majd csak másként lesz. Gyöngék voltak a mi kegyelmes bécsi-magyar uraink. Idehaza egymáson akartak hatalmaskodni, odafenn meg kapkodtak a donációk, rangos titulusok után, míg mi a sok ellenséggel verekedtünk. Hej, ezért is hízott el a vérünkön az a pogány nadály.
    — Úgy ám! De mit várhattunk a pogánytól, mikor a keresztény császár is a mi vérünket szívja. Istenigazában, úgy meghízott rajtunk a török, meg a német, hogy nincs tőlük helyünk a tulajdon hazánkban.
    Egyszerre sóhajtottak mind a ketten. Guzon uram meglóbálta a fejét.
    — Biz' Isten, azt kell hinnem, már csak sóhajtani tudunk mi magyarok egy szívvel.
    Aztán, — Bató uram, és a kuruc Guzon, mert egy harmadikat szidtak, megbékéltek egy időre. Elkesergtek a haza sorsán. Sóhajtoztak, meg hallgattak, meg olykor köptek is egy nagyot. Közbe gondűzőnek, a kupa fenekén keresték az igazságot.
    Mind a kettőjüknek fejébe szállt a bor. Megint hangosabbak lettek. Nem vették észre az idő múlását. Egyszerre csak odatapasztotta szürke arcát a hólyagos ablaküvegre a lucskos októberi virradat.
    Kinn, az ólmos ködben, huszárok ügettek a katonák feneketlen országútján. Egyik-másik bezörgetett a csárda ablakán. Nyeregből kihajolva ittak, megint tovább poroszkáltak. A sövényen kakas kukorékolt. Mindennyelvű káromkodással ébredeztek a katonák. Fázósan ődöngtek elő a pajtából, ásítozva nyútózkodtak. Néhányan már itattak, nyergeltek a gémeskútnál.
    Bató uram az ablak felé nézett.
    — Hadd menjenek, — dörmögte gőgösen — megvárom, amíg magányosan mehetek.
    — Hát ugyan ki is keverednék az ilyen jött-ment néppel, — felelte a kuruc. — Aztán meg, még ha utolsónak mennék, akkor is elsőnek érkezném. A kegyelmed parókás bécsi gazdái, ha máskor nem, ostromkor előre eresztik a magyart...
    Most már benn az ivóban is feltápászkodtak az emberek. Ki a kardját, ki a flintáját tisztogatta. A spanyol az ablaknál állt és az üvegbe tükrözte magát. Beletörölte arcát szennyes csipkegallérjába. Visszarázta homlokából a haját és kerek mozdulattal fejére tette a tollas kalapot.
    A trevisóiak tisztelettel nézték.
    — Mégis előkelő ember lehet, mennyit tisztálkodik!
    Ezalatt egyenkint másztak le a padlásról a vendégek a létrán. Aki tehette, fejberúgta az előttejárót. Csúnya káromkodás és vad röhögés zsivajgott a levegőben. Kinn a csárda körül már csapatosan keltek útra a katonák. A korcsmáros ordítozott: a bor árát kérte. Az emberek hátbavágták, fizettek is valamicskét és kurjongatva mentek odébb a síkon elvonuló magyar huszárok után.
    Bató András várt még egy ideig, közben kiitta a borát. Guzon uram is fölállt. Hatalmas teste egyetlen rándítással helyrelökte vállán a medvebőrt. Egész tenyerével nyomta fejébe a süvegét. Az arca egy pillanatra felfúvódott a visszatartott szótól, aztán — mégsem állta a hallgatást.
    — Ne kezdjük újra a beszédet, — dörmögte félvállról — mert akárhogy is fontolgatnók, búcsúzóul mégis amondó lennék, hogy csakis a kegyelmetek jezsuita, labanc praktikája hajtotta ezt a szerencsétlen nációt a török karjába. Adjon Isten! De ezért a bűnükért verje is meg kegyelmeteket!
    Bató András fölfortyant:
    — Fogja be a száját, Guzon uram, ha bölcsebbet nem tud. Úgyis hiába keni ránk. Tudjuk mi jól, hogy a kálomista kurucok adták el az országot a töröknek.
    Guzon, aki már indult volna, fenyegetően visszafordult.
    — Dehogy adtuk, — rivalt dühödten — vették ők amguktól, egyenesen a császár kezéből. Ami pedig igaz, legyen igaz! Kollonich úr, az a hóhér cardinális, kerékbe törette a papjainkat; kínzókamráiban akart német szóra édesgetni minket. Pogányabb volt a pogánynál! A basák pedig megengedték, hogy magyarul beszéljünk, hogy a maguk módja szerint imádjuk az Istent.
    — Be is hódoltak ezért a gráciáért szépen a töröknek... Protestáns törökök kegyelmetek! Az üstökük helyébe kontyot növesszenek!
    A kurucnak szikrázott a szeme.
    — A labanc rézangyalát, hát kivel beszél itt kegyelmed? Én a hazámért verekszem, a hazámra esküdtem! Kegyelmed meg a miatyánkos császárra esküszik. Bitang zsoldért ontotta a vérét!
    — Én... zsoldos! — hörögte Bató András és belekékült az ajka. — Thököly volt az, meg az ő szegénylegény ármádiája, meg te... te Gézengúz!
    Guzon Gejza elbődült, mintha tagló érte volna a homlokát. Láncos buzogánya fütyölve repült elő a medvebőr alól. A szeme vérbe fordult.
    Bató András is mecsóválta a maga buzogányát. És a két magyar lihegő, sötét gyűlölettel egymásnak rohant.
    A korcsmáros, aki már jóideje csak az ablakon mert belesni, úgy elrémült, hogy élete párjával együtt a tyúkólba menekült. Az asszony valamennyi szoknyáját a fejére borította, a sváb meg a behúnyta szemét és ha egy-egy vad ordítás kihallatszott a csárdából, bedugta az ujját a fülébe.
    A nap megjárta az eget, mire a korcsmáros nagy óvatosan elő mert mászni az ólból. Hosszú orrán pókháló lógott. Kék mándlija csupa piszok volt.
    Köröskörül hallgatott a tájék. A nagy, nedves őszi csend ráfeküdt a földre. Buda felől nem bőgtek már az ágyúk. Csak a boltozat égett a Mátyás király vára felett, mintha túl a Dunán tüzet raktak volna éjtszakára.
    Erréb, a zsoldosok úttalan országútján egy csapat lovas poroszkált. Ausztriai hercegségbeli emberek voltak javarészt, meg vegyesen csehek, morvák, szerviánusok. A csapat élén egy nagyparókás császári tiszt ügetett a csárda felé.
    A katonák kiabáltak. Hívták a korcsmárost. Sietős volt az útjuk. A budai győzelem hírével őket küldték világgá, noha csak messziről szagolták a puskaporát.
    Az emberek sebtiben csutakoltak a vályúnál. A császári tiszt úr már indult volna a csárdába. De a küszöbön visszahőkölt. Egy szempillantás alatt mögötte tolongtak az emberei. A horgasorrú strázsamester előre dugta a fejét. A csehek, a szerviánusok bámészan néztek be a válla fölött a szobába.
    Odabenn veszett fölfordulás látszott. A kemence oldalában nagy lyuk tátotta a száját. Az asztalok, a lócák deszkája laposra hasalt a földön. És a romok között, egymás mellé bukva, véresen, eszmélet nélkül ott hevert a két magyar.
    A csehek és a szerviánusok röhögve hunyorgattak össze. A sváb korcsmáros a füle tövét vakarta. Az asszony hangosan sírt és a kezét tördelte.
    — O Du mein Herr! O Du mein Vater...
    — Ne jajgass, te asszony! — mordult rá a strázsamester. — Így van ez jól! — és a csizmája hegyével megrúgta a kuruc Guzon földre hullott híres szablyáját.
    A nagyparókás császári tiszt szétvetett két lábán hintálta a testét és gonoszul mosolygott.
    — Így van jól!... Ha ők agyon nem verik egymást, mi sohase készülünk el velük...

VIASZFIGURÁK

Már sok nap óta tudta, hogy nem fog többé visszajönni hozzá, mégis nyitva hagyta a műterem ajtaját. A lámpa is égett reggelig és ő felkönyökölve virrasztott.
    Lenn, az utca mélyén, lépések jártak az ablak alatt. Ilynekor hallgatódzva fennakadt a szívében a vér. Aztán gyorsan ömlött, mintha eléje akarna rohanni valakinek. De a lépések mindíg odébb mentek, elmúltak a csendben, mint az órák.
    És a vágyódás nőtt és a szenvedés nem fáradt el.
    Lehetetlen volt ezt elviselni. Valamit tenni kellett ellene. És aztán, mert máshoz nem volt bátrosága, egy éjjelen elmenekült a reménytelenül kihült házból. A műteremben, mint a kísértetek, tapadó, vizes rongyokba burkoltan, eléje jöttek félbemaradt szobrai. Nem állt meg. Kiiramodott a kapun és minden erejéből futni kezdett. Futása riadozva visszhangzott utcahosszat, mintha a hajdani élete kiáltozott volna utána a kövezetről. Kuszán, bomlottan kiáltozott és üldözte az emlékes utcákon át. El akarta fogni, hogy visszarántsa magához. De ő tovább rohant, messzebb, egyre messzebb, a külső városon át, idegen kertek, idegen ablakok alatt.
    Egyszerre, mintha kiugrott volna a kövezett utcákból, zökkenést érzett a fejében. A föld puha és engedékeny lett a lába alatt. Kinn a nagy országúton titoktartó, csendes, lágy porban járt. És az elmult életéből csak azt vitte magával — ami elől elfutott. Vitte két üres karjában, vitte hült helyét a mellén, vitte hörgő vággyal egész lobogó, szomjas fiatalságában. Vitte nappalokon és éjtszakákon, erdőkön és réteken át.
    Hogy merre járt ezekben az időkben, arra később sohasem bírt visszaemlékezni. Magányos szenvedéséből csak az az óra maradt a tudatában, amelyben megállt. Egy erdei irtásban állt, kemény, zörgő füvek között, lábon maradt öreg anyafák hűvösében. Nem messze tőle, kicsiny tűz égett az erdő szélén. Az, akinek a keze meggyújtotta, hűtlen lett hozzá — nem volt ott többé.
    A tűz csendes kínban, elhagyottan égett. Senkinek, semmiért. És ő belebámult a lángjába, fájdalmasan, szánakozva, mintha a saját végzetébe nézne, mintha önmagát sajnálná.
    Magányosan, szenvedőn elégni. Senkinek, semmiért... Mire való ez? Mire való? Miért kell ilyesminek lennie? Pedig az egész világ tele van ilyen tüzekkel...
    Végighúzta két kezét az arcán. Aztán sokáig állt mozdulatlanul. Tekintete zsibbadtan követte a fölszálló füstöt. A füst az erdő lélekzése szerint lassan andalgott a napfényben az irtás füvei fölött. A napfény márványos lett tőle. A füst játszott, megkerülte önmagát, áthemperedett egy fatörzs odvas üregén. Az üreg mélyében mint jegeces aranyfürt, elüldözött vadméhek lakatlan köpüje tapadt a fekete kéreghez.
    Valaminő félöntudattal futott oda. Belenyúlt az üregbe és kiemelte belőle a köpűt. A köpű szélein az üres sejtek, mint a hártyaüveg, száraz kis nesszel töredeztek össze az ujjai alatt. Beljebb lágyabbak lettek a sejtek, a kelyhükben méz volt, hímporszínű, szagos, meleg méz, messze virágok párzásának elorozott édessége.
    Ráhajolt, ki akarta szívni a mézet. És az ajka mohón vergődött a viaszon, úgy mint régen, azelőtt, mikor csókolt. Egyszerre az egész teste megérezte a szája mozgását és megvonaglott tőle. Szinte fölágaskodott a fájdalomtól. Hirtelen hátrameresztette a fejét, mintha csók elől térne ki a szája. Két merev karjával eltolta magától a viaszt. De nem dobta el, csak tartotta a levegőben és az ujjai tétován belemélyedtek, mintha kerestek volna benne valamit, mintha hangszerbe kaptak volna és dal keresnének.
    Fölragyogó, nagy tekintetétől a gyötrelemig tágult a szeme...
    Ujjai egy meghitt vonal gyöngéd hajlását hozták ki a viaszból a felszínre. Ez a vonal maga után emelte a többit. Mint a dallamok, úgy folytak össze az élet vonalai. És ő a két kezével, a leheletével dédelgette, kérlelte a viaszt. Megalázkodott előtte, hízelgett és parancsolt neki és emberölő vágyódása ezalatt lassan, lassan előhívott belőle egy arcot, amelyet szeretett.
    Elhalványult, mikor viszontlátta. Az az arc a vágyódásának a tükrözése volt, a szenvedésének a megvallása. A melléből vette ki és most, hogy a kezében tartotta, könnyebb lett, már nem fájt olyan nagyon.
    Fojtott lélekzettel hajolt föléje. Körülötte a déli csendben mindenhatóan élt az erdő élete. Ősi, vad szerelmek láthatatlan vére lüktetett át a rengetegen. A fülében érezte ennek a veszedelmes sűrű vérnek a lüktetését és elhomályosult tőle a szeme. Egyszerre erőszakosan hátrahajlította két tenyere között a viaszfejet, mint régen a másikat, az igazit, az élőt és belefektette a fűbe, hogy egészen a birtokába vegye. Kétoldalt lekönyökölt melléje, felülről nézett le reá. Halálos komolyan, egyre közelebbről, olyan közelről, hogy nem láthatta többé. Lehúnyta a szemét és a szája megérintette a viaszt. Nem vonta el, enyhülni hagyta rajta az ajkát, mint a szomjas ember az üres pohár hidegjén. Aztán hosszasan, önfeledten megcsókolta.
    Egy csók, az elmúlt kertek kulcsa... Csókolni kezdte a viaszajkat, szégyenben, elragadtatottan, rémült gyönyörben, fájdalmasan és a száj lágyan, engedékenyen visszaadta a csókját, hozzátapadt, felvette az ajka formáját, megfogta és nem engedte el.
    Mintegy ködön át eszmélt magára. Iszonyodva érezte a józan esze tántorgását és felhördült a csendben. Kétségbeesett lázadással belevágta dühös tíz ujját a viaszba. Letépte a szájáról, belemarkolászott, összegyömöszölte. Vádoló, vad szavakkal beszélt hozzá és a két kezével kergette el magától, amit sajgó vággyal, koldulva előhívott. Visszaűzte a viaszba azt az arcot, amelyet szeretett.
    Nem látszott többé. Eltünt... Lihegve horgasztotta le a fejét, mintha futva, lázas vándorlásból tért volna vissza szenvedő önmagához. Visszatért, kábultan, megalázva, de — ekkor fogta föl: az útból elhozott magának valamit. Kezében tartotta a viaszt, melyet nehéz órájában a természet oly egyszerű fenséggel nyújtott oda vígaszul a fájdalmának, hogy nem vette észre a mozdulatát...
    És ettől a naptól kezdve, az erdők kék reggelén, a rétek rekkenő, termékeny forróságában és a folyóparti hűvös estéken gyakran látták őt a hegyi pásztorok, a szénégetők, a favágók és lenn a völgyben a halászok, mikor szobrokat formált a vadméhek égettarany viaszából.
    Mesélt magának a viasszal. Kiformálta belőle, amire emlékezett és amiről álmodott, mindent... egyedül azt az arcot kerülte el a keze, amelyet szeretett. Nem hívta elő a viaszból többé soha. Nem hívta... de az az arc csodálatosan, fátumszerűen mégis benne volt mindenben, amit alkotott. Rejtélyes bűvöletével ott bujdosott a képzelet teremtette idegen formák és vonalak mögött, a felszínen tükröződő képek alatt a mélyben. És ez a Láthatatlan, ez volt a művészet halhatatlan része: az örök elérhetetlen vágya, a szenvedés megvallása, maga az élet, a szerelem, a szépség.
    A szépség nem hagyja nyugodni azokat, akik adni tudnak belőle.
    És eljött az idő, amikor a viaszfigurák mesterének már úgy rémlett, hogy a művészetének nem ad többé feleletet az erdő és a folyók völgye.
    A gondolatai messzire kezdtek terelődni, el innen, máshová, az erdőkön túlra. És egy napon elindult, hogy megmutassa a városoknak a szépséget. Tarisznyájában vitte, a viaszban vitte, büszkén, titokban. Az emberek nem tudták, mit hoz nekik, nem tudtak róla semmit és nem köszöntötték. De ő tudta és mosolygott, csodálatos nagylelkű mosolygással.
    Már esteledett, mire egy messze idegen város sok fekete tornyát meglátta az ég alatt. Elvétett utcalámpák hunyorogtak át a sötéten. Zegzugosan jött eléje a kövezet.
    Egyszerre egy alvó, öreges házon akadt meg a szeme.
    A ház földszintes volt. Elfeketült zsindelyteteje nyitott félszerben folytatódott és a kiugró tető két facölöpre támaszkodva, mélyen belekönyökölt az utcába.
    A falusi kovácsműhelyek jutottak eszébe. Hajdanában bizonyosan lovat vasalt a félszer alatt a kovács... Ez a gondolata valahogyan oda kapcsolta őt a mogorva házhoz. Gyerekkora óta mindíg szerette a kovácsműhelyeket. A tűz és az erő lakott bennük... Szerette a lángoló kohót, a műhely sötét mélyében, a tűzfényben mozgó pörölyös embert, szerette a vasalásra váró, falnak támasztott kerekeket, melyek messziről gurultak oda és messzire fognak még gurulni, az izzó patkókat az üllőn, amelyek távol, idegen utak felé készülődnek.
    A kovácsműhelyek az érkezők és elmenők útján, a Messzeségek kapujában állnak. És őt, legrégibb emlékezése óta, mindíg rejtélyesen és ellenállhatatlanul vonzotta a Messze. Most is oda gondolt, mert hiszen számára minden, ami után vágyott, messze volt. A szerelme is, a művészetének a beteljesülése is. Már messze volt — még messze volt...
    Felsóhajtott. Aztán erőltetni kezdte a szemét, hogy jobban lásson. A nyitott félszer alatt az ajtófélfán, egy vaskampóról nagy, rozsdás patkó lógott.
    Ez szerencsét hoz, — gondolta magában, mialatt bezörgetett. Jó ideig várt és hallgatódzott, de odabenn nem mozdult senki.
    Mögötte ekkor egy sötét, nehéz szekér dörömbölt lefelé az utcán. A fuvarosember gyalogosan ment a lovai mellett és a szél ellen papírszarúban égő gyertyát vitt. Mikor észrevette őt a félszer alatt, átkiáltott hozzá:
    — Hahó! Hiába zörgetsz ott! A senki háza ez. Meghalt a kovács. Csak a lelke jár haza kísérteni...
    A szekér zaja visszhangozva odébb dűlöngött a házak között. A fuvaros hangja elveszett a szélben. És ő megint egészen egyedül volt... Meghalt a kovács, a senki háza ez... Csak egy pillanatig tétovázott. Vállát az ajtónak feszítette. A kovácsnak úgy is mindegy lehetett... Odabennről a dermedt csendből kihallatszott, amikor a zár nyelve kettétört. Az ajtó kinyílt és a túloldali utcalámpa világa, mint egy puha sárga macska, átsettenkedett a küszöbön.
    A kovácsműhelyben régi kihült füstszag érzett. Minden elmult és csendes volt a házban. Csak a szél vinnyogott az ormótlan kürtőköpönyegben, a kohó szabad tűzhelye felett.
    Egy pillanatra összerezzent. A kiégett tűzhely előtt, lehajtott fejjel guggolt valaki... Jobban odanézett, már nevetett. Halk nevetése, a nagy csendben, neki ütődött a falnak és ettől a nevetéstől a ház mintha megint élni kezdett volna.
    Most már tisztán látszott. A műhely közepén, a földbe gyökerezve, az üllő guggolt zömöken, felhúzott vállal... Szemközt a fujtató, mint egy aszott szárnyú óriás denevér, lógott a falon és konokul csucsorította a csőrét a kohó felé. Mikor arra indult, rőzsére lépett. Felnyalábolta a földről és hirtelen világú tüzet gyujtott. Ekkor ötlött a szemébe, hogy a tűzhely előtt egy avult szőnyeg fekszik. Fáradt volt, a szőnyeg puhát mutatott. A nyers viaszt tarisznyástól a feje alá gyömöszölte, aztán elnyújtózott a szőnyegen.
    Nem aludt el mindjárt. Egy ideig még nézte, hogyan ringatódzik a tűzfény a falon. Az üllő kipörölyözött vállán, mint apró kalapácsütések, hirtelen lángok ragyogása ugrált. És közben olyan furcsa, fulladt csengés rémlett a csendben, mintha bura alatt izzó vasat kalapáltak volna.
    Ettől a csengéstől a kovácsra kellett gondolnia. Az üllő felé akarta fordítani a tekintetét. De valami csendesen, jóltevően lefogta a fejét. Az anyja keze jutott az eszébe, az ő hűvös, türelmes kis keze és a gyerekkora, mikor még volt, aki megfogja a fejét, hogy ne lásson olyant, amitől félni lehetne. Aztán egy másik kezet érzett az arcán. Ennek az érintése gyönyörűen sajgott át a testén. Ez a kéz forró és türelmetlen volt és erővel fel akarta nyitni a szemét. Fájdalmat okozott neki és ő mégis utána nyújtotta az ajkát, hogy belecsókoljon a tenyerébe. De ágaskodó szája csak egy viaszarchoz ért... Félálomban emlékezni kezdett reá, hogy azt az arcot valamikor a saját szívéből vette ki. Hogyan került a szívébe? Pedig bizonyosan tudta, hogy azelőtt ott volt, hiszen onnan vette ki a két kezével és beletette a viaszba. És azóta mindent bele tudott tenni a viaszba, ami fájt.
    Kisvártatva elmúltak ezek a gondolatok is. Úgy tetszett neki, hogy a kovács ott áll a falnál, a kürtőköpönyegnek dülve és csiptetőfogóval vasat hevít a parázsban. Tagbaszakadt nagy árnyéka rávetődött a tűzre. Ettől az árnyéktól elsötétült a műhely és az ő homloka mögött is kialudt, ami addig világos volt.
    Mikor másnap reggel felébredt, lelkendező sietséget érzett magában; mintha küszöbön állt volna, mintha a küszöbön túl várnák esdekelve az emberek, hogy odaadja nekik a Szépséget. Bőkezűen, ingyen, egészen ingyen fogja adni és az emberek hálából majd elviszik a hírét, messzire, túl a városon, ahhoz is elviszik, aki elment tőle és nem tért vissza többé...
    Ijedten bámult a levegőbe. Hát ezért jött volna ő ide az erdőkből? Azért, mert az erdők hallgatnak és a városok elmondják egymásnak, amit tudnak?
    Az ajtó felé fordult. Azért jött volna, hogy a hűtlen kedves megtudja, kit hagyott el, mikor elment tőle? Megrázta a fejét. Más egyébért jött ő. Nem kapni, de adni akart: szépséget akart adni a többieknek. Mint egy fejedelem, akinek nem jár viszonzás. És mialatt adakozó büszkeséggel erre gondolt, észrevette, hogy a ház előtt emberek állnak és kíváncsian leselkednek a kovácsműhely ajtaja felé. A lámpatisztogató, aki létrával a vállán, fütyölve jött lefelé az utcán, egyszerre abbahagyta a fütyölést. Szétvetett lábbal megállt a kovácsműhely előtt és hetykén bekiáltott az ajtón.
    — Hát itt ki bújt meg? Kitől vették bérbe ezt a gazdátlan házat?
    — A kovácstól! — hangzott ki a műhelyből és akár csak a régi gazda idejében, a félszertető alatt leereszkedett a falüreg ablakának a deszkatáblája. A boltíves nyílásban az emberek egy fiatal fejet pillantottak meg. Az idegen haja szőke volt, a szeme pedig olyan kék, mintha összebeszélt volna az éggel. Ha felfelé nézett, egészen azúrszínű és ragyogó lett és hideg és acélszínű, valahányszor az emberek tolakodó tekintetével találkozott.
    A lámpatisztogató kényelmetlen mozdulatot tett a fejével, mintha le akarna rázni magáról valamit, ami gúzsba kötötte. Nem kérdezősködött tovább és gyorsan odébb ment.
    Ettől kezdve nem zavarta senki a kovácsműhely csodálatos lakóját. A szomszédok megszokták, hogy ott van, az utcabeli gyerekek pedig nem féltek többé a kisértetes háztól. Szerették látni az idegent, aki reggelenkint, mint egy polcot, kifeszítette a félszer alatt a boltíves falüreg deszkatábláját és viaszfigurákat állított reá. Azt is szerették, hogy nindíg olyanfélén pillant ki az utcába, mintha várakoznék.
    Utóbb aztán, mikor látták, hogy sohasem áll meg senki a műhely előtt, elúnták az ácsorgást és ők is odébb mentek.
    A viaszfigurás szomorúan tekintett utánuk. Miért mennek el? És miért nem állnak meg a többiek sem? Ettől a gondolattól izgatott lett. Kifutott a ház elé: úgy nézett szobraira, mintha az utcán elhaladó emberek futólagos, idegen tekintetével akarná őket nézni. Valami vak nyugtalanság lepte meg. Kételkedni kezdett. Onnan az utcáról nézve már nem tetszettek neki az ő kedves kis szobrai, már egyáltalán nem teszettek neki. Úgy érezte, teljesen kihült rajtuk a keze melege, megszünt közte és köztük az összetartozás és ő eltávolodott tőlük, odébb ment, előbbre, — sokkal előbbre...
    Zavarba jött. Szinte szégyelte a szobrait. Visszaugrott a házba és hirtelen belegyűrte egyiket a másik után a termésviaszba, amelyet az erdőkből hozott magával a tarsolyában.
    Más figurákat fog formálni, egészen másokat, egyszerűbbeket, igazabbakat, olyanokat, mint az élet... És mialatt önmagában mindent megtagadott, amit eddig teremtett és mindent attól várt, amit ezután fog teremteni, átsuhant a lelkén valami, ami talán a művészek imádsága volt:
    „Uram, add meg nekem mindennapi gondolatomat és bocsásd meg a tegnapit...”
    Ebben a pillanatban öntudata alatt kifejezhetetlen szépségben fogant meg egy új alkotás sejtése. Elragadottan, szinte testi gyönyörűséggel hagyta átremegni magán a sejtés álomszerű, illanó varázsát, a keletkezés névtelen boldogságát. Aztán, mintha az új élet első mozdulása rázta volna meg, felriadt és öntudata egy felette álló kényszerben, utána kapott a sejtésnek. Meg kellett fognia, alakot kellett adnia neki, ki kellett hoznia magából a létbe. Felelőtlen elragadtatásból egyetlen perc alatt vajúdó küzdés lett.
    Két tenyere közé szorította a fejét és üldözötten járkálni kezdett körben, a fal mentén. Soká járkált így nem tudva a saját teste mozgásáról, míg végre a célhoz érők mozdulatával megállt.
    A kohó előtt állt. Kezébe vette az összegyömöszölt nagy viaszgöröngyöt. Letérdelt vele a rongyos szőnyegre és néhány percig mozdulatlanul tartotta bele a tűz melegébe. Mikor lágy és engedelmes lett, kivájt belőle egy darabot. Formálni kezdte.
    A világ fiatalságának a szobrát kezdte formálni: egy görög fuvolásleányt...
    Feszült, halvány arccal, fegyelmezetten, mámortalanul dolgozott órákon át és közben egy-egy pillanatig szinte kívülállóan figyelte magát. Hirtelen változón gyönyörködött és félt. Olykor úgy érezte, agyában izmok játszanak és mindent bírnak és mindent felemelnek, aztán nem tudta miért, lankadatlan elejtik, amit markoltak és megalkuvásra készen már-már beérnék egy gönge félig-meddiggel. Homlokán verejték gyöngyözött. Kényszerítette magát az akarásra. És néma diadalujjongások, gyerekes csüggedések, ijedt alázatok között, fel-fellobbanó szertelen vad gőgben két teremtő kezével kiszabadította a viaszból a Szépséget.
    A győző önmaga felett érzett borzongása futott rajta végig. Aztán elszomorodott. A forma születésével benne halt meg valami. És ő kicsiny és magányos lett megint.
    Esteledett a kovácsműhelyben. Fáradt volt. Ekkor eszmélt rá, hogy éhes. Az üresség ásta a gyomrát és kellemetlen gondolatokat kergetett a fejébe. Eszébe jutott, hogy talán mégsem fogja a viaszfiguráit elajándékozhatni. Most még volt miből élnie, de később, ha majd mindene elfogyott? Az a lehetőség, hogy valamikor áru lesz a művészetéből, megalázta. Áru... ez a szó úgy hangzott, mintha valami tompa csattanással a magasból a földre esett volna. Meg akarta magát vigasztalni. Erőszakosan másra gondolt. Pénze lesz, sok pénze. Az emberek hihetetlen árakat fognak fizetni szobraiért és ő fehér viaszt vásárolhat a munkájához, hótiszta fehér viaszt. És télen, ha az utcaszegleten a kicsi öreg asszonyok sebesen pislognak és kinyújtják felé kéregető aszott kezüket, nem kell majd zsebredugott kézzel félrenéznie, rettenetesen mindíg félre nézni és úgy tenni, mintha nem látná őket.
    Adni fogok nekik... mindenkinek. És ha majd gazdag lesz, a szobrait is odaadja ingyen, csak úgy mosolyogva, könnyedén. Aztán inteni fog, hogy ne köszönjék meg, mert hiszen ilyesmit úgy sem lehet megköszönni. Azt sem lehet megköszönni, ha valaki szeretetből odaadja magát egy másik embernek.
    Megint érezte, hogy éhes és elindult, hogy kenyeret vegyen magának. Megbotlott a rongyos szőnyegben. Az éhség dühössé tette, türelmetlenül rúgott rajta egyet. Már megbánta. A szőnyeg mindíg barátságos volt hozzá.
    A boltban, ahol kenyeret vett, lisztet és zsákokat is árultak. Megkérdezte, nem kaphatna-e egy zsákvarrótűt, meg puha gyapotfonalat? Úgy rémlett neki, hogy valami durvaságát kellene jóvátennie.
    A boltos közömbösen rakta ki eléje, amit kívánt és nem törődött vele többet.
    Hazament. Lángoló tüzet rakott a kohóban, aztán elalvás előtt ügyetlenül, igyekzve soká foltozgatta a hosszú zsákvarrótűvel a rongyos szőnyeget. Fenn a falipolcon pedig ott állt holnapot ígérően a kis fuvolás leány és tiszta mezítelenségéből szétáradt a szépség a kormos műhelyfalak között.
    A mestere mosolygott, mikor elaludt. Csak nagyon rövid ideig aludt. Valami lázas nyugtalanság verte föl álmából. Végtelenül fiatalnak és újnak érezte magát.
    Az ablakkereszt apró üvegkockáin kéken, hűvösen virradt. Az üres utcában még csak a reggeljáró ember lépései kongtak, aki mindíg éppen annak az ablaka alatt megy el, aki korán ébred. Kis vártatva a külvárosi napszámosasszony jött: a sötéttel kelő, a befelé igyekvő, az örökké fáradt; aztán a vacogó kisleány, akit csak odabentről, a meleg szobából sajnálnak...
    Hirtelen fölült a szőnyegen. Dolgozni akart. A Sorsnak a képét akarta megformálni: egy rejtélyes öreg kalmárt, akinek az arca érzéketlen és mozdulatlan és mégis mindenkinek mást mutat...
    Mikor elkészült vele, úgy hitte, ez lesz az a viaszfigurája, amely megállítja a megnemértő odébbmenőket. Kesőbb még sokszor, nagyon sokszor, — mindíg a legutóbb alkotott szobráról hitte ugyanezt... A tengerjáró ifjú halász. Aztán a vén tudós és a gyöngyös egyiptomi királyasszony. És a kalitkás, gondtelt kis madárkereskedő... De az emberek nem álltak meg. Talán erősebben kellene hozzájuk szólni, hogy fölnézzenek?...
    Ekkoriban formálta meg a dühös, konok vitézek dulakodó csoportját; a hegyipásztort, akinek vad haja szinte lobogott a viszban, mintha viharban állna, magasan fenn a hegytetőn és az őrült szobrát, aki a szakadék partján gyermeket vezet...
    Egyszer karácsony éjjelén, mikor magábaszálltabb, jobb és elhagyatottabb volt, mint rendes hétköznapokon, a Megváltót könyörögte elő a viaszból. Nem a mennybeszállót, a dicsfényest, hanem a daróckaftánost, őt, aki ismeri a járást a szegények között.
    Tavasszal olykor mesélő kedve támadt. És mosolyogva, könnyedén kicsinyke hercegnőről mesélt a viasszal, pávatollas lovagról, varázsvesszős boszorkányról. Nyárban pedig, mikor az erdőkre gondolt, nymphákat és fiatal faunokat formált. A keze közben úgy nyúlt a viaszhoz, mintha hűvös lombokat hajlítana, mintha erdei forrásba merülne.
    Akkoriban történt, hogy az erdők kóbor istenei nyomán, egy mezítelen gyermek, Eros támadt az ujjai között. Karcsú és ragyogó volt, mint egy tiszta láng és a végzetes íjj a kezében, olyan hullámos, mint az anyja ajka. Aphrodite... A kovácsműhely kormos mennyezete alatt, Hellasról élmodott a mester és odavágyódása közben egy kicsiny Aphrodite-szobrot bűvölt ki a viaszból.
    Ezen a viaszfiguráján sok napon és sok éjtszakán át dolgozott. Már jóformán elkészült vele, mikor egyszer nagy harangzúgásban virradt a reggel a város fölött. A szoborral a kezében kihajolt az ablakon, hogy megtudja, miért harangoznak.
    Fehér ünneplő ruhában leányok mentek misére a műhely előtt a nagy templom felé.
    Boldogasszony napja van ma...
    Visszafordult az ablakából. És mialatt a gondolatai elindultak tömjénszagú, orgonás, régi templomok alatt, leheletkönnyű viaszréteggel, mint földig omló zarándokköpennyel, ájtatosan eltakarta a pogány istenasszony tündöklő mezítelenségét. Gyöngéden összekulcsolta a két halvány kis viaszkezét, szép fejére aureolát tett. Boldogasszony szobrot formált belőle az ünnepre...
    Odaállította a fehér Madonnát is a többi viaszfigura mellé és mint tegnap és mint azelőtt, nagy, várakozó tekintetével kinézett az utcába.
    A búcsúsok lépése sietve kopogott odébb a kövezeten. A sikátorokból, mellükre szorított imádságos könyvvel asszonyok özönlöttek. Összefogódzva gyerekek haladtak az utca közepén. És senki sem nézett a kovácsműhely felé. Szemközt ezalatt, az üres háztelken, mintha magától nőtt volna, ernyős ponyvasátor ütötte fel a fejét. A sátor alá egy sebesen mozgó, lármás emberke fehér abroszos asztalt állított. Mézeskalács-szíveket és huszárokat, cukorszemüvegeket és rikitóra festett viaszgyümölcsöket rakott ki sorban az abroszra és hosszú kanócuknál fogva, sok piros és sárga viaszgyertyát akasztott fel a sátor oromrúdjára.
    A kovácsműhely boltozott falüregén kihajolt a viaszfigurák fölött a mester arca. Ugyanazok, akik az ő szobrai mellett mindíg elmentek, most tolongva álltak meg a mézesbábos ponyvája előtt... Csődület támadt. A mozgékony emberke rikácsolva kinálta az asztal mögül holmiját. A vásárlók tülekedtek, kiabáltak és elkapkodtak a fehér abroszról mindent. Aztán zsibongva vitték az ablakok alatt, a viaszfigurák előtt a nefelejcskoszorús, angyalfejes, rózsabimbós vásári gyertyákat, a szentképes mézeskalács-szíveket, a hazug színű viaszgyümölcsöket...
    Ő pedig elfordult és lehorgasztotta a fejét. Nem irígység volt az, amit érzett, hanem inkább valami olyasfélét, mintha tudatlan kezek odakintről lassan, kínzón letördelték volna a lelkéről azt, ami fénylett.
    Ezekben a percekben szürkébb lett a lelke. De ő nem tudta ezt. Véletlenül ekkor vette észre, hogy a szeme egy világos foltot néz, amely a kürtőből kereken és kéken esett le a tűzhely hamujára, mintha leszálltában szétterülő szoknyácskával egy csillámló kis tündér repült volna oda. A déli nap sütött le a kéményen át. És ő valami könnyű és friss örömet érzett, annak a színes libegésenk a láttán. Olyan szép és csodálatos volt: a nap a hamuban...
    Egyszerre megsajnálta a ponyvasátor vevőit, amazokat odakinn, akik nem látják a szépséget... Csupa szánalomból megint szeretni kezdte őket. Szívesen adott volna nekik a viaszfiguráiból, ingyen, most mindjárt, ha véletlenül megálltak volna az ablaka alatt. Arra fele nézett félénken, szégyenben. Hirtelen úgy tett, mintha ez csak véletlenül történt volna. Elfordult. Úgy sem áll ott senki. Soha, senki...
    Az emberek között, csak a kiválasztottak látják a szépséget. De ők sem a szemükön át... a sebeik nyílásán át látják. És azután ők tanítják meg látni a többieket.
    Most már világos lett előtte, hogy amióta a városban élt, itt a többiek között, erre a látásra akarta őket megtanítani. Idő kell hozzá. Talán majd később. Talán korán jött, még várni kell...
    És mialatt ő várt és az idő csak egyre múlt, a ponyvasátoros ember virágzó üzletén buzdultan, elözönlötték az utcát a mézesbábosok és a gyertyaöntők. Egyiknek a szerencséje csábította a másikat. Végre is annyian voltak már és olyan lármásak lettek, hogy a magisztrátus róluk nevezte el „Gyertyaöntők utcájának” az utcát. Ettől a nagy tisztességtől még merészebbre fuvalkodtak a hírverő, élelmes bódésok. Rikító, hangos cégtáblák alatt jó pénzért már hamisított viaszból gyártott portékát árultak. És ha maguk között csunyán marakodtak is, a vevőikkel szemben összetartottak. Nem árulták el egymást és boltzárás után együtt ittak a „Három lúdtoll” vendégfogadóban.
    A viaszfigurák magányos, hallgatag mestere nem járt közéjük. A bódésok ezt nem tudták megbocsátani és kárörömmel nézték, hogy mialatt nekik minden sikerül, a másik hasztalan állítja ki nap-nap után a kovácsműhely boltozott falnyílásába a szobrait.
    Az emberek még mindíg elmentek mellettük. Bár ekkoriban már nemcsak a külvárosi nép és a búcsúsok vásároltak az utcában. Előkelő urak is jártak arra, akik gyertyát vettek a bódésoknál, hogy a bűneikhez világítsanak és finom hölgyek, akik a bűneik fejében égették el a gyertyát az oltár előtt, a leimádkozós koldusasszonyok asztalkáján.
    Ezek nem álltak meg. Pedig annak, aki a kovácsműhelyben lakott, már őszülni kezdett a haja és mindennap fáradtabb lett a lépése, mikor este hiánytalanul beszedte az utcára nyíló falüregből a viaszfiguráit. Fáradt, fáradt volt a mozdulata és a szeme is, az ő várakozó tekintetű szomorú szeme.
    Aztán egy késő őszi estén történt.
    Aznap korábban szedte be a szobrait a falüregből, mint különben. A Gyertyaöntők utcájában hideg szél fújt végig. Elfújta a lámpákban a lángot és az üvegek úgy zörögtek tőle a magasban, mintha a lámpák is vacogtak volna.
    A viaszfigurás ember bereteszelte a kovácsműhely ajtaját és tüzet gyújtott a kohóban. Leült a szőnyegre, és mert fázott, felhajtotta a térdére a szőnyeg végét. szemébe ötlött, hogy mióta megfoltozta, megint csak elszakadt. Szinte gépiesen kotorta elő a rozsdás vasdarabok közül a zsákvarrótűt. A fonalat is megtalálta. Befűzte és megint visszakuporodott előbbeni helyére, de azért nem csinált semmit. A lángba nézett. Minden egyéb hideg és sötét volt.
    Hát az ő számára is eljött az idő, mikor az ember már nem várhat tovább?...
    A mellében sajátságos fájdalom emelkedett. Olyasfélét is érzett, mintha a szeme elzsibbadt volna és a nyaka, a térdei megbénulnának. Ez lenne a legjobb! Nem mozdulna többet, így ülve maradna és nem tenne egyáltalán semmit azért, hogy tovább éljen.
    A szél volt? Nem! Valaki zörgetett...
    Felszökött a földről és pillanatok alatt tündérmesék repültek át a képzeletén. Már az ajtónál állt. És míg egyik kezében görcsösen, öntudat nélkül szorította a zsákvarrótűt, a másikkal végtelen izgalomban félre húzta a reteszt.
    A küszöb előtt, prémes bundájában egy testes ember topogott a hidegben. Kövér pofája rábuggyant az ajka szegletére, melynek a gödréből, mint két haragos kis fúró, keményre pödört bajusz meredt ki.
    Az ember türelmetlennek látszott és parancsoló hangon beszélt.
    — Adjon egy csomag gyertyát. — Mikor a másik nem mozdult, szelídebben folytatta: — Kérem, hamar, sietek...
    A viaszfigurás megrázta a fejét, olyan furcsán, ijesztően rázta, mintha nem tudná abbahagyni.
    — Én nem árulok gyertyát! Ott... menjen oda, azokhoz...
    A bundás úr minden pillanattal türelmetlenebb lett.
    — Hát nem érti? Ma korábban zártak a bódésok. Mind hazamentek. A házamhoz meg vendég jön. A szolgáló adott kölcsön egy faggyúgyertyát. Ez nem elég. Ne vesztegessük az időt. Ahol ennyi viasz van, ott tán csak jut belőle valami hasznosra is. Na, hallja már, adjon legalább egy gyertyát. Megfizetem, jól megfizetem!
    A mesternek elfacsarodott a szíve. Hát ez volt az, amire olyan régóta várt?... Le szerette volna ütni a kínzóját, az arcába szeretett volna ordítani. De a düh és kétségbeesés összeszorította a torkát. Hiába rázta a fejét, azalatt is érezte, hogy kifosztotta az élet, azalatt is tudta, hogy a szobrai nem kellettek soha senkinek. Hiába rázta a fejét, azalatt is látta, hogy a kabátja rongyos és a keze olyan sovány, hogy sírni lehetne fölötte a szánalomtól.
    Megszánta önmagát mélyen, határtalanul és egyszerre tenni akart valamit magáért, hogy legyen valamije, amiért érdemes a holnapot várni.
    A bundás úr most már szinte toporzékolt a türelmetlenségtől.
    — Az Isten szerelmére, meddig ácsorogjak még? Mondom, hogy nem érek rá...
    De ő nem hallott semmit. Csak csitította, csak bíztatta magát. Hátha az a végzet, hogy ennek az embernek a közönséges kezében lássa meg egy látnitudó az ő viaszfiguráját? Közben kínlódva lélekzett. Sűrű és fojtós volt neki a levegő. És mintha ezen a fojtós sűrűségen át a testével kellene magának utat fúrnia, küzködő mozgással, lassan indult a falipolc felé. Kinyujtotta lesoványodott kezét és leemelte a kis fuvolásleányt. Egy pillanatig úgy tett, mintha a szívére akarná szorítani, aztán idegenül, rekedten nevetett.
    Ettől kezdve minden gyorsan történt. Mereven leguggolt a tűzhely előtt és beletartotta a lángba a zsákvarrótű hegyét. A tű átizott, egészen vörös lett. Szinte sütötte a kezét és ő olyan hirtelenül rángatódzó és pontos mozdulatokkal, — mint ahogy talán csak azok mozognak, akik ölnek, keresztül húzta a hosszú tűvel a fonalat a fuvolásleány szép kis viasztestén. A viasz sisterget, mintha fájdalámban a szobor szisszent volna fel kezében. Le kellett húnynia a szemét. Nem tartott soká. Már elvágta a fonalat a kicsiny viaszfej fölött.
    — Vigye, — mondotta kimerülten — van benne kanóc.
    Az idegen úr csak ekkor értette meg, hogy mi történt. Mulatságosnak találta az ötletet. Jóízűen nevetett és mialatt elégedetten átvette a viaszfigurát, egy nagy ezüstpénzt tett le maga mellett az üllőre. Egy pillanattal később már behallatszott a nyitott ajtón át siető lépéseinek a távolodó kopogása.
    — Elviszi, — mondotta a mester félhangon. Hát már ennyire jutott? Kanócot húzott a szépségbe. Meggyalázta pénzért...
    Elviselhetetlen undor fogta el. A gyomra szinte émelyegni kezdett.
    — Nem engedem. Visszaveszem tőle! De hátha nem adja ide?... A hangja elrekedt a félelemtől. Valami őrjöngve ágaskodott az agyában. Lázadó dühösen felkapta a tallért és kiiramodott az éjtszakába.
    Utól akarta érni a bundás nyárspolgárt. Elveszi tőle a fuvolásleányt és a szeme közé vágja a pénzét... Ez lehűtötte. Szó sincs róla. Ilyent nem bírna tenni. Csak meghajtaná magát előtte és udvariasan oda nyujtaná neki a tallért. „Bocsásson meg uram, hogy zavarom... Az a viaszfigura nem eladó”... Megállt egy pillanatra, hogy hallgatódzék. A lépések már messze hangzottak, valahol a szomszéd sikátorban. Utánuk rohant. Megint más irányból hallotta a kopogásukat. Innen is, onnan is hozta a szél a visszhangjukat.
    Kétségbeesésében megint nyargalni kezdett. Előre-vissza és minden szegletnél kapkodta a fejét és lélekvesztve nézett be a sikátorok barátságtalan sötét távlatába.
    Valahol egy kapu nyílt. Ennek tisztán hallotta az irányát. Arra felé szaladt. Már későn volt. Mire odaért, becsattant a kapu.
    Többször egymásután megfogta a kilincset. A csengőhöz is hozzáért, de meghúzni nem merte, csak tartotta rajta a kezét. Mozdulatlanul tartotta. Egyszerre visszakapta. Mit mondana, ha belülről kinyitnák a kaput? Mit is lehet ilyenkor mondani... Az ember lehajtja a fejét és úgy tesz, mintha keresne valamit a földön, a küszöb előtt. „Oh semmi, egy emlék. Meg ne fáradjon, kérem, ne keresse”. Ezt mondja ilyenkor az ember és ha van annyi ereje, mosolyog és odébb megy.
    Meggörnyedt és elfordult a csengőtől. Ebben a pillanatban kivilágosodott a kapu mellett a két rácsos földszinti ablak.
    Most már nem kellene tovább itt maradnia. Mit ácsorog?... Mégis felágaskodott, a rács közé dugta a fejét és nyomorultan, szenvedően belesett az ablakon. Ízléstelen, módos szobába látott. Középütt hosszú terített asztal állt. Az asztal körül vasárnapiasan kiöltözött asszonyok és csúnya férfiak ültek. De ezek nem fogták meg a tekintetét. A szeme lázasan keresett tovább.
    Mintha mellbe lökték volna. Most látta meg! Ezüstök és üvegek csillogásában, a fehér abroszon, ott égett az ő szép fuvolásleánya a faggyúgyertya mellett.
    Faggyúgyertya mellé teszik és még csak azt sem veszik észre, hogy a kettő nem illik együvé... Esznek és isznak a világosságban és beszélnek, mintha valamely felettük álló hatalom kényszerítené őket a saját maguk hangos, közönséges megvallására.
    Őrült gondolata támadt: A hattyúdal meséje... A haldokló szépségből zene árad... Talán hallatszik odabenn a fuvolásleány hattyúdala? Az emberek, ha nem is értik, mégis érzik, hogy valami történik a levegőben. És talán ugyanabból a kényszerből beszélnek, mint azok az alacsonyrendűek, akik émelygősen, szinte parancsszóra beszédbe fognak, ha valaki a szobában egy hangszeren, a szíve vérével zenélni kezd.
    A szájára nyomta a kezét, hogy kínjában fel ne ordítson.
    A szobor kis feje körül ekkor már könnyű, lángoló fürtök lobogtak. Keskeny arcocskája rejtélyesen világított. És a teste is világított, mintha meleg égő vér áradt volna le a belsején.
    Tébolyodottan kitágult szemmel nézett rá. Egy pillanatra diadalmasan szép volt a kis szobor. Aztán mintha hirtelen kín járta volna át tagjait, szinte megingott a talapzatán.
    A mestere fejét két oldalt keményen fogta az ablakrács. Nem bírta elfordítani. Látnia kellett mindent.
    Odabenn az égő kanóc hőségében esdeklőn egymásba kulcsolódott a görög leány fuvolát tartó két keze. Fínom hangszere elferdült. A teste roskadozni kezdett. Terméketlenül keskeny csípőit megfacsarta a tűz és a feje megadóan lehanyatlott, mint egy máglyán égő néma áldozaté.
    Ez több volt, mint amennyit a mestere elbírt. Erőszakosan rántotta vissza az arcát a rács közül. A falnak dült és két öklét régi, boldogtalan gyerekmozdulattal a szemének szorította.
    Elégetik... Nem lesz többé és amíg volt, soha senki sem látta meg a szépségét...
    Egyszerre tántorogni kezdett a lábán, mintha el akarna esni. A válla súrlódva csúszott lefele a falon. Furcsán előre botlott és vesztett egyensúlyban, szakadozott lódulásokkal, futásnak eredt. Menekült innen és nem vette észre az utcákat, amelyeken átrohant.
    Azon az éjjelen álmatlan, nehéz kínban hánykolódott a kovácsműhely pislogó tűzhelye előtt, a rongyos szőnyegen. Az egész élete eszébe jutott. És mintha bosszúállóan az életébe akarna visszamarkolni, keze bele-bele kapott a szőnyegbe, összefacsarta olyan erőfeszítéssel, hogy elfáradt tőle. Aztán megint eleresztette, mintha undorodva magasból ejtené le és lassan, céltalanul mozgatta felette az ujjait a levegőben.
    Mikor virradni kezdett, hanyatt feküdt, hogy ne kelljen a falipolcot látnia, amelyről tegnap a fuvolásleányt levette. A többi viaszfigurát sem akarta látni. Semmit, ami emlékeztet. A kormos boltívet nézte a feje felett. Ebbe úgy belefáradt, hogy már gondolkozni sem bírt. Különben, mire való is lett volna az ő gondolkozása? Azelőtt, ha a szenvedése jutott eszébe, értelmet látott benne. Csak a szenvedésen keresztül lehet eljutni a szépséghez. De hát mit ér a szépség, ha az is csak fáj, ha az ember nem válthat meg vele senkit, sem önmagát, sem mást?
    Végighúzta a kezét a homlokán. Képzelődött volna? Két könyökére támaszkodva azért kissé mégis felemelte hanyatt fekvő testét. A feje hátra lógott, a szája kinyílt, mialatt hallgatódzott.
    Odakinn kopogtak az ajtón.
    Visszaereszkedett a szőnyegre és egészen csendben maradt. Közben szegény kis bosszúálló örömet érzett. Tőle akarnak valamit? Tőle!... Mikor még ő kopogtatott, olyan hosszú időn át kopogtatott, hogy közben a haja is őszülni kezdett, nem nyílt ajtó és ő mindíg kívül maradt.
    Odakinn megszünt a kopogás. Lassú lépések mentek odébb a félszertető alól.
    Utánuk figyelt. Izgatott lett és megbánta, hogy nem mozdult az előbb. Miért is tette? Egyre ilyeneket tesz, egyre önmaga ellen... Ekkor vette észre a szőnyeg mellett a földön a pénzt, amelyet a fuvolásleányért kapott. Megrúgta a cipője hegyével. Semmi köze hozzá. De... hirtelen az eszébe jutott valami. Oda fogja adni a kis öregnek az utcaszegleten. Ez végre megint egyszer olyan gondolat volt, aminek örülni lehetett...
    Dél felé járhatott az idő, mikor újból kopogást hallott az ajtón. Fejébe szökött a vér. Hát mégis meglátta valaki tegnap ott az asztalon az égő fuvolásleányt? És most itt van, eljött hozzá.
    A szíve őrülten vert. Hátra rázta a homlokából a haját és lesimította gyűrött ruháját. Egyszerre minden eltörlődött a fejében, amit az éjjel gondolt, minden javíthatatlanul várakozásteljes lett benne megint. Elfutotta a könny a szemét. Valósággal szeretni kezdte azt, aki kopogott. Hálás volt neki, hogy eljött és szinte ünnepélyesen nyitotta ki az ajtót, hogy bebocsássa.
    Egy finom külsejű fiatal úr állt a félszertető alatt. Megbillentette a kalapját, aztán belépett. Egészen közel jött és ostoba orrhangon, sietve beszélt.
    — Tegnap este egy barátnőm valami viaszfigurát látott. Nagyon megkívánta. Szeretnék neki ajándékba vinni egyet. Olyasfélét... Bizalamskodóan mosolygott. — Kettőnknek fog világítani. Hiszen érti... Hosszú kanóc legyen benne, hogy egész éjjel kitartson...
    A mester arca elsötétedett. Szinte a vicsorítás vágyát érezte az állában. Ujjaival türelmetlenül dobolt az üllőn és közben felfele nézett. Az ajtó nyílásán át az eget nézte.
    — Szép idő van, — mondotta kisvártatva tompa, távol hangon. — Nem gondolja, hogy most nagyon kék lehet az ég az erdő felett? Talán megnézné...
    — De kérem! — A fiatal úr sértődötten szegte hátra a fejét és mintha meg akarta volna magát bosszulni, szemét fölényesen és gonoszul a mester rongyos kabátjára szegezte.
    Ő maga is odanézett és ösztönösen olyan mozdulatot tett, mintha el akarná takarni. Abbahagyta. Mindegy volt neki minden. Állával a falipolc felé intett.
    — Ott vannak a viaszfiguráim, de nem adok belőlük.
    A fiatal urat ez az elutasító válasz kihozta a sodrából. Zavarba jött, már nem beszélt orrhangon és bizonyos tisztelettel nézett a mesterre. Minden átmenet nélkül alázatos lett, olyan furcsán alázatos, hogy a másik megsajnálta őt. Segíteni akart volna rajta. Valaminő elfogadható magyarázatot szeretett volna számára kitalálni, hogy ne rontsa a kedvét.
    — Nagyon drágák a szobraim. Nem tehetek róla, igazán túlságosan drágák. — Megkönnyebbült. Ez természetesen hangzott. A fiatalember most mindjárt el fog menni és ő megszabadul ettől a kínszenvedéstől. Felpillantott, de a másik még egyre előtte állt.
    — Mire vár? — kérdezte tőle kétségbeesetten.
    — Hiszen én minden árat megfizetek...
    A mester egy pillanatig elképedve bámult rá. És mialatt hirtelen változó, hol könnyelműen gonosz, hol könnyelműen jó szemébe nézett, úgy rémlett neki, hogy a fiatalember arca nem egy ember arca többé, hanem sok, megszámlálhatatlan sok emberé... A szemöldöke gúnyosan felhúzódott. Nevetni szeretett volna. Annak a sok arcnak az arcába szeretett volna nevetni a keserűségtől. Összeharapta a fogát, aztán félszegen megadó mozdulatot tett a levegőben.
    — Hát akkor válasszon...
    A fiatalember egyszerre egészen boldognak látszott és olyan kedves örömmel vette le a polcról a kis Eros szobrot, hogy a mester nem bírt rá haragudni.
    — Köszönöm, igazán nagyon köszönöm. De a kanóc... Úgy-e kérem, lesz szíves...
    — Ne aggódjék, húzok bele kanócot is.
    Kezet fogtak. A fiatal úr még az ajtóból is visszaköszönt. Aztán elmentek a hetyke idegen lépések a kovácsműhelyből és a négy fal között nagy és kifosztott lett a csend.
    Másnapra híre futott a városban a csodálatos mesternek, aki csupa különcködésből rongyos kabátban jár és egy kovácsműhelyben figurákat formál a viaszból. Mintha magától jött volna, egyszerre mindenütt beszélni kezdtek róla. Valószínűtlen, titokzatos dolgokat beszéltek. És mikor a fiatalember elmondta, hogy a mester drágán adja a viaszfiguráit, hogy jóformán alig akarja őket eladni, akkor egy csapással divatba jött.
    Szép ajkak játszottak a nevével. A palotákból tódulni kezdtek a kovácsműhelybe.
    Világító viaszfigurák!... Az ötlet új volt és izgatta az unatkozó, bágyadt embereket. Szobrok, amelyek elégnek! Ez előkelő, finom pazarlás volt.
    Rangos dámák hintója állt meg a nyitott félszer előtt. Udvari hölgyek, tekintélyes urak, ünnepelt színésznők, hercegek, főpapok, még az akadémiák koszorús szobrászmesterei is bekopogtattak a viaszfiguráshoz.
    És a szomorú szemű, hallgatag mester valami beteg kétségbeeséssel adta el egymásután a szobrait. Úgy adta, mint a játékos, aki felteszi a kártyára mindenét, mert abban hisz, hogy egyetlen kártyával majd mindent visszanyer. Vigyék hát a szobrait! Vigyék, még ha ilyen megalázóan, kanócosan is viszik. Valahol egyszer talán csak mégis meg fogja látni valaki az igazi szépségüket és eljön hozzá és azt mondja: adj nekem egy viaszfigurát, de ne legyen benne kanóc... És ezért az egyért majd nem sajnálja, hogy elégették valamennyi szobrát.
    Az az egy azonban késett. A viaszfigurák pedig napról-napra fogytak a polcon. Az ősz, a tél elmúlt, tavasz lett a tetők felett és a mester öregedő feje felett. A külvárosi kertekben már virágzottak a fák. És ő sokszor fordította arrafelé az arcát és a kezét kinyujtotta a félszertető alól a napsütésbe.
    Aztán egy napon elvitték kanócosan az utolsó viaszfigurát is a kovácsműhelyből. A polc üres volt és reggel a mester nem eresztette le többé a boltozott falnyílás deszkatábláját. Ajtót sem nyitott, csak ült felhúzott térddel, csendesen a kihűlt tűzhely előtt és egy vesszővel lassan kotort a hamuban. Lassan, egészen lassan. A kovács az acélt hevítette valamikor a kohóban, ő pedig, de hányszor, melengette ott lágyra szobraihoz a viaszt. És minden ugyanaz, a viasz is, az acél is és mindennek a lelke a tűz, az erőnek is, a szépségnek is. De a tűz kialudt a kohóban...
    Kinn könnyű hintók álltak meg a ház előtt. Ideges lovak patkói csapkodták a kövezetet. Beszéd hallatszott. Lépések jártak a nyitott félszer alatt. Előkelő ujjak kopogtattak finoman az ajtón.
    Ő még mindíg a hamuban kotort. Közben egyre többen érkezhettek a ház elé. Odakinn hangosabb lett a beszéd. Türelmetlenebb lett a kopogás.
    Megrándította a fejét és körülnézett. Külön-külön mindent megnézett a műhelyben. Utolsónak lepillantott a rongyos szőnyegre és végighúzta rajta a kezét, mintha búcsúznék. Aztán felállt és vállára vetette a tarisznyát, amelyben egykor, fiatalon, az erdei vad méhek tiszta viaszában elhozta ide a szépséget.
    Szabadba vágyó mozdulattal feltárta az ajtót. Az ajtó lendülése elől hátra ugrottak a közel állók. Hirtelen kíváncsi csend támadt. Az előkelő dámák és finom urak mélyen hajlongtak...
    Néhány pillanatig mozdulatlanul nézett le rájuk. És ezalatt, mintha összefolyt volna szeme előtt a kép: a sok arcból egyetlen arc lett. Egy könnyelműen gonosz és könnyelműen jó arc, amely hódolt neki. De ez már nem tartóztatta őt. Átlépte a küszöböt, fásultan intett be az üres polc felé.
    — Mind elvitték...
    Körülötte egyszerre kezdettek el beszélni valamennyien.
    — Türelmesek leszünk.
    — Várni fogunk.
    — Eljövünk holnap...
    Megrázta a fejét:
    — Holnap sem lesz itt semmi. Azután sem... Áthaladt az emberek között. elindult lefelé az utcán.
    Kérdőn fordultak utána a tekintetek, tiltakozón, mintha tartóztatni akarnák. De ő nem állt meg. Mentében beszélt hátra és ez szinte úgy hangzott, mintha messziről szólna vissza.
    — Amíg az én viaszfiguráim nektek világítottak, én égtem el. Nincs tovább. Isten veletek...

[email protected]

FŐOLDAL - PÁLYÁZAT - HÍREK/ESEMÉNYEK - TORMAY CÉCILE KÖR - TORMAY ÉV PROGRAMJAI - AZ ÍRÓNŐRŐL - TORMAY CÉCILE MŰVEI - MEGVÁSÁROLHATÓ KIADVÁNYOK