FŐOLDAL - PÁLYÁZAT - HÍREK/ESEMÉNYEK - TORMAY CÉCILE KÖR - TORMAY ÉV PROGRAMJAI - AZ ÍRÓNŐRŐL - TORMAY CÉCILE MŰVEI - MEGVÁSÁROLHATÓ KIADVÁNYOK

TORMAY CÉCILE
UTOLSÓ TAVASZ
(válogatott novellák)

T A R T A L O M
Dalos szerelem
Apródszerelem
Tépett Atilla
Az imádság
A pelejthei molnár
Márió
Kilenc rézpénz
Korán és későn
Csodálatos emberek
Utolsó tavasz

DALOS SZERELEM

Egy hív hegedős románca gyalogprózában

És ekkor belépett vala a boltíves lovagterembe egy vándorló hív hegedős. Kopott bársonyzekéjén hattyúprém gyanánt frissen hullott havat hozott magával a künn zúgó zímankós téli éjszakából. Fiatal, fáradt ábrázata pirosra vala festve a hidegtől... Megállt a padozatot takaró török szőnyeg peremén, félősen húzta elő köpenye alatt őrzött kobzát, azután leemelte fejéről havas süvegét, s mélyen, illő tisztelettel hajolt meg a teremben összegyülekezett nemes lovagok és asszonyságok előtt.
    Mindnyájan együtt valának, és a mennyezetről finom szálon tüzes pókként leereszkedő mécses világánál megsejté a kobzos, hogy ki légyen közöttük a vár ura. Még egyszer külön köszönté őt.
    Ott ült a terem hátterében a nagyúr, kényelmesen beletámaszkodva nehéz tölgyszékébe, melynek furfangosan csavarodó lábain hosszú, keleties kaftánja folyt le, körös-körül a földön úszván...
    Billikoma előtte állott az asztalon, fölemelte hát, kevély pillantását küldvén a dalnokra, s miként egy hadi tárogató hangja, zengett föl ekkor szava a címeres, fegyverektől csillogó falak között:
    — Ímhol lássátok, ti ősz hajú, elvénült vitézek, ifjú leventék, szép, szelíd szüzek és minden véreim, behajtott hozzánk a téli vihar egy vándorló kobzost, kérjétek meg őt, mulasson mínálunk addig, amíg egy hív énekét eldalolja.
    Az ősz hajú, elvénült vitézek hátradőltek székeikben, a falakat körülfutó kőpadokon az ifjú leventék közelebb húzódának a félénk, piruló hajadonokhoz, s az ábrándos, brokátruhás apród úrfiak oda telepedének úrnőik hegyes orrú, pillangós cipellői eleibe... Megpendültek az alabárdok, amint az ajtónállók a falhoz támasztották őket, s az úrnő kedvelt agara hűségesen húzódott a nagyasszony gyöngyökkel hímes, drágaságos szoknyája mellé.
    Egy zöld ködmönös csatlós még néhány hasáb fát vetett az oroszlános márványkandalló izzó torkába, amire azután mint megannyi véres oroszlánkarom nyúlt ki a padozatra a fellobbanó lángok visszfénye.
    ...Odakünn a fellegvár bástyái között viharosan zúgott a téli éjszaka szele, s olykor irgalmatlanul megrohanta a gótíves ablakokat, s mint egy háborodott elméjű, rázta, csörgette az ólomkarikás üvegeket.
    A nagyúr intett, s parancsolására egyszeribe csöndesség lett a teremben... a bástyák között azonban engedetlenül tombolt tovább a vihar... A kobzos meghajolt, s monda pedig ily szavakat:
    — Köszöntelek mindannyiótokat, nagyuraim és szép asszonyságok. Ékes rímeim csengésénél, látom, mulatni vágytok. Miről daloljak néktek?... Elnézem az ősz hajú vitézeket, és eszembe jut, hogy tél vagyon odakünn, és miként fürtjeik fehérek, olyan fehér a föld... Látom a tisztes matrónákat, s eszembe jut az ősz a piruló lombjaival, amely lombok az alkonyat minden színével ékesek... Ti, vitéz daliák és szép hitveseitek, ti a nyár vagytok, gyümölcsöt hoztok, érett, arany kalászokat, éltetek fölött derűsen, kéken terül az ég. De én fiatal vagyok, és ti is azok vagytok, csillogó leventék, lenge ifjú lányok, szeretlek benneteket, szeretem a hajnalszínű tavaszt, így hát szóljon nektek énekem... Mert mondok én a szerelemről, a dalról egy románcot...
    És a kobzos megpendítette a húrokat, s dala betölté a komor lovagterem minden zugát.
    Én pediglen, ahogy fél füllel hallgatóztam a századok ajtajánál, meghallottam azt, s elmondom tinéktek.

Románc

    Élt egykoron a mi Urunk, Jézus Krisztus testetvételének ezeregyszáznyolcvanadik esztendejében, amint kiszámíthatjátok, vagy tíz emberöltőnél is régebben, egy hatalmas nagyúr, ki a Kán nemzetségből, a honfoglaló hét magyartól származott, és akit hívtak vala Ketelény fia Makádnak... Atyjafiavala ő Péter spalatoi érseknek, Isten és a király kegyelméből ispánja Liptó és Turócz vármegyéknek, kedvelt híve Alexiosz Béla királynak.
    És szerették őt mindenek, de legkiváltképpen szépséges ifjú hitvese, aki VII. Lajos francia király úrnak leányával, Margit királyasszonnyal jöve Magyarországba, mint annak udvari dámája.
    Ketelény fia Makád nagyúr boldogan élt hitvesével Zalok várában, fenn, messze a liptói hegyekben... Szép és erényes hitestársa mindenkoron gyönyörűséges dalokkal mulattatá az ő urát, olyan ékesen hangzó dalokkal, melyeket még messze szép hazájában, Aquitania mezőin tanult az ottani neves, hív hegedősöktől.
    Egy napon is, mikoron az úrnő egyetlen gyermeküknek, kicsiny leányuknak bölcsőjét ringató, tetszetős dalt dalolt a gyermek álmai fölé.
    A nagyúr, atyjafiai és a vár néhány hűséges cseléde örömmel hallgatták az éneket. És mikoron a dal legszebben zengett, beszólván a szívek legmélyére, egyszerre csak elakadt a nagyasszony ajkain a szó, sápadtság önté el kegyes arculatát, nagy szemei olyanokká lettek, mint a templomablakok szentjeinek üvegszemei... szívéhez kapott, azután meginoga, miként szélvészben valamelyes gyenge virág, és halva dőlt a földre. Estében, mint jóságos jó anya, még egyszer, utoljára megringatva alvó kis árvájának bölcsőjét... Meghalt, hogy pediglen mi okozta hirtelen ifjú halálát, azt nem tudta meg soha senki. Fiatal lelke elszállott a földről, amely föld neki csak hímes virágokat hozott. Férje, Makád nagyúr ennekutána fekete tollat tűzött fekete sisakja mellé. Nem mene el többé soha kincses agg Budába, a hol a király temérdek hív szolgái között hajdan annyit mulatozott. Éjjelt-nappalt keseregve tölte el, s így őrölte le életének javát. Soha többé nem hallgatta meg senki énekét. Nem bírta volna tűrni senki dalát, mert hiszen ifjú feleségének tiszta, kegyes lelke egy dal szavaival szállott el tőle, fel egyenesen az Úristen legkedveltebb angyalai közé... És vele Makád nagyúr mindent elvesztett.
    Fájó, gyötrelmes kínok sanyargatták a jeles vitézt. És ő, ki nem félt soha semmitől, s mint hadilobogó járt elől hajdan a csatákban, most megremege egy dal emlékétől... Gyűlölte az énekes madarakat, a templomba csendes misére járt, megtiltá a völgyi szerzeteseknek, hogy a bástyák közelében énekeljenek, leszakíttatá vala pogány szenvedései közepette a toronyból a harangot. Pusztulást rendelt mindenre, ami zenére emlékeztette őt. Halált mondott annak a fejére, aki udvarában énekre meri nyitni ajakát... halált arra, ki egy vándorló kobzosnak hajlékot ád a tornyos, néma várban... Halált mindenkire, aki valaha is színe előtt egy dalt dalol.
    Kicsiny leányát, ki a keresztségben anyja után az ékesen hangzó idegen Jolande nevet nyerte, szeretetével környezé, s őrködött zsenge ifjúsága felett.
    ...Az örökkévalóság beláthatatlan kék egén fehér galambokként szálltak tova az évek.
    ...És a gyermek, ha atyja estende játszódni akart vele, nem ült meg többé nyugalmasan térdein.
    Pár év után, a hosszú téli estéken fenn, a rideg, úrnőtlen lovagteremben már komolyan beszélgetett Jolande-dal a nagyúr. Beszélt hosszasan szeretettel elköltözött hitveséről, mesélt csatáiról, de végszava mindég az vala, mivel kezdé: az felesége. A gyermek így ösmerkedék meg azzal, ki maga után hiányt hagyott mindenütt, s mikor atyja szavaira figyelt félősen bújva keblére, sötét szemein át halott édesanyja tekintett vissza ebbe a világba. Megborzongott a nagyúr, s még jobban szerette a hallgatag kicsiny leányt. Ez a hasonlat félést adott szívébe... ilyenkor mindég eszébe jutott az a régi jóslat, melyet lenn, a szerémi síkon, Gergely ispán táborában mondott egy kóbor cigányasszony: „Te szereted a dalt, uram, meglásd, egy dallal veszted el hitestársadat, egy dalért hagy el egyetlen gyermeked...” És e jóslat fele máris betelt.
    Még szigorúbban megparancsolá, hogy Jolande sehol zenét ne halljon, soha, soha dalt ne tanuljon senkitől.
    Amint a gyermek nagyobbodék, s elméje fogékonnyá lett, a völgyi kolostor kegyes gvárdiánja oktatá őt a mi Urunk, Jézus Krisztus és a legendás szentek életére... Ezen lelki foglalatosság vala legfőbb szórakozása, s felvirágozott szobájának boltíves ablakmélyedéséből sóvárogva leste reggelenként, hogy mikor tűnik már fel a zöld lombok között bujkáló úton a jámbor szerzetesnek fehér csuhája.
    És ezen szerzetes vala az egyedüli halandó, ki breviáriumával összekulcsolt kezeiben bebocsátást nyere a rideg hallgatásba merült várba.
    ...Jolande-ot néhány kegyes és jóságos asszonyság környezé, akik minden utaiban elkísérték vala, körülállták, ha játszódni méne a mezőknek pázsitjára, s a reggeli miséken a vár kápolnájában háta megett ájtatoskodának.
    Jolande mindenkoron figyelmesen ült a szentmise folyásakor a nagyúr mellett a címeres stallumban, s hímes, fehér öltönyében az oltár oszlopai alatt imádkozó angyalok képére vala hasonló... Gyakorta beosont mise után egy kicsiny mellékkápolnába, hová édesanyját temették. Hosszan elnézte ilyenkor a Nagyasszony kőkoporsóját, melyen fehér márványból kifaragva tulajdon annak ifjú formája feküvék. Elnézte hosszasan, s megszereté úgy, mintha csak élne. Beszélgetett vele, elmondá nékie kicsiny bánatait, s elgondolá, hogy bizonnyal fájhat az Úrasszony szép, szomorú feje azon a kemény kőpárnán, amelyen nyugovék... Ezután virágokat rejtett feje alá, hogy enyhítse képzelt fájdalmait, és mikoron pediglen újólag felpillanta anyja arculatára, látta, hogy egy mennybéli napsugár reászállott ajakára olyaténképpen, mintha megcsókolná azt. Mélyen elszégyenkezék, hogy ő ezt még nem cselekedte, lábujjhegyre ágaskodott tehát, megcsókolta a hideg kőajkakat, és hálás vala a betévedt napsugárnak, amely megtanítá, hogyan csókolhatja meg halott édesanyját.
    És ezután nap-nap folyásában beszökék hozzája, és elbeszélgetett véle, várván, hogy mikor fog megszólalni.
    ...Mint mondám, az évek múltak, s Jolande nem játszott többé a mezők virágai közt, nem tanulá többé a kegyes gvárdián bölcs beszédeit, nem hallgatá a tündérekről szóló regéket, hanem üldögéle komoly foglalatosságok közepette szobájának ablakmélyedésében, és finom aranyfonállal hímzett gyönyörűséges oltárterítőket, aranykeresztes, redős casulákat...
    Ha elfáradt munkálkodásában, kiméne az erkélyre, reátámaszkodék a könyöklőre, s szíve lassan megtelt valamilyen túláradó érzéssel... Elmélkedni kezdett, hogy miképpen férhet meg annyi minden egy olyan kicsiny helyen, mint aminő az ő tulajdon szíve, mikor a nagy világ, hol annyi térség vagyon, szörnyűségesen üresnek látszik. Mert jámbor tudatlanságában üresnek és sivárnak tartá ő a földet, melynek gyönyörűségeiből nem szemléle még semmit.
    Azután tudatlan, szépséges, fekete szemeivel elnézett a mély völgyek, borongós hegyek felett. Elnézte hosszasan a vár szaggatott bástyakoszorúit, melyek lenyúltak az erdők fái közé, melyeknek zöld lombjai, mint megannyi napsütötte rengő hullámok, szelíden enyelegték körül a szürke sziklafalakat. S mintha olykor egy-egy hal vetette volna fel magát az eszmeraldaszín hullámokból, játszi, daloló madárkák csapongtak az erdő felett.
    Jolande szerette a madarakat, szerette hallgatni kedves, hízelkedő beszédüket; mert ő, kinek bölcsője felett álmait ringatva dajka nem dalolt, akihez az úristen az ő csengő imára hívó harangjával nem szólott, aki nem hallá kobzosok szerelmes énekét, s kinek szívét (bármennyire csodálkozzatok is rajta) szent zsolozsma nem remegteté meg soha — szebbnek találta a madarak beszédét minden földi hangnál, minden halandó szavánál.
    Hallgatta őket, és beszívta dalukat. Nagyon szerette volna eltanulni a tudományukat, s ajkait olyaténképpen formálta, mint vagynak formálva a madarak kicsinyke csőrei — s azután elkiáltotta magát... Hiába! Nem tudott úgy szólni, mint a réti pillangók nagyobbik testvérei. És azután ijedten nézett körül, vajon nem hallotta-e meg valaki... Azt gondolá, hogy bűnt követett el, mert mivel nem szólt előtte ember soha ilyen hanggal, bizonnyal csak a madaraknak szabad az...
    Mély szomorúság lepte el, hogy a jó Isten, ki mindeneknek igazságot tőn e földön, megtagadta azt a szép beszédet az emberektől. Es egyszerre úgy érezte, mintha szívében, amely azelőtt csordultig tele volt, nagy üresség támadna, mikoron pediglen visszagondolt elmúlt éveire, ott is mindenütt egy hiányt érezett, melynek nevet adni nem tudott.
    Beméne hát szobájába, s aznap estéjén hallá meg atyjától, a nagyúrtól, hogy nem sok idő múltán lovagok jövendenek a várba, kik közül, mivelhogy már tizennyolc esztendős, férjet kellend választania.
    És csakugyan, ahogy a nagyúr mondá, eljövének a leventék. Brokátruhás, lengő fürtű, szép daliákvalának mindannyian, de Jolande csak félénken mert velük szólani, s azután miként egy megriadt őzike futott el mulató körükből a kápolnába, sírni édesanyja koporsója mellett...
    Nem tudott szeretni egyet sem a deli ifjak közül, s azok, miként jöttenek, távoztak újra.
    Híre futott az esetnek széles ez országban, s nem vala többé bátorságuk a leventéknek, hogy Zalok várába látogassanak.
    Jolande boldog volt, s felvette régi, csendes életének elejtett fonalát. És mindaddig éldegéle ő ilyeténképpen, amíg egy tavaszi napnak hajnalán ifjú, fáradt vitéz nem robogott át a felvonóhídon. Előtte karmazsinöltönyös apródja vivé rengeteg sisakját, mögötte pediglen elcsigázott kísérete ügetett.
    Úgy mondá a lovag, csak pihenni tért be, s kérte a nagyurat, adjon neki és hű cselédeinek egy kupa friss vizet, egy darab kenyeret s hajlékot éjszakára.
    Szép, karcsú levente volt a jövevény... csatákból tért meg. Bejárta volt Palesztina szent földjét a kereszt alatt, s kedvtelve mondá el jeles kalandjait. Jolande figyelve hallgatá, s hímzése minduntalan az ölében maradt, amint a regélőre figyelmeze... Mire a nap delelőre járt, már mint régi barátok társalkodának múltjuk és a jövő felett. A bajnok ifjú Bizáncba készült vala, hogy ottan mint hűséges serviens regis a kegyes király úrnak szolgálatokat teljesítsen.
    A nagyúr szívesen marasztá a lovagot, mondván, pihenje ki csatáit Zalok falai között. És a levente köszönettel múlatott továbbra is a várban.
    Boldog napok valának ezek, amelyek most elkövetkezének, olyan boldogok, mint aminők a mi halandó, véges életünkben csak kevésszer virradnak reánk.
    Mesékkel, kalandos regékkel múlattatá a lovag Jolande-ot, s olykor naphosszat barangolának a bástyák között kanyargó gyepes utakon... Szedtek szelíd violákat, hajlongó ágon vadrózsát, a mezők aranyszín virágait, aztán koszorúba fonták őket, s a lovag felékesíté e pompás koronákkal Jolande fejét, majd meg virágruhába öltözteté őt, s leborulva előtte bohókásan, boldogan csókolá meg kis lábainak nyomát... az eltaposott virágokat. Viszont ha kergetődzve fogdosának réti pillangókat, a leány díszíté fel vélük lovagjának karmazsin süvegét. Ha pedig elfáradának, leültek egy hársfa árnyékába, s ilyenkor beszélt a levente kedvesen, hízelkedőn.
    Egy napnak alkonyán akkor tértek vala csak haza, mikoron a hold feljöve az égre. A Jolande-ot kísérő asszonyságok előrementek, ők ketten pediglen, mivelhogy a kápolna ajtaja tárva volt, szó nélkül, egyetértően bemenének, s megálltak a leányzó édesanyjának sírjánál. Az íves ablakokon át a hold réveteg világát küldé a kápolnába, s rengő ezüst hálóját miként egy szemfedőt teregeté szerte a nagyasszony képmása felett. És ottan, a titokzatos, sötét kápolnában egy sír felett mondá el szerelmetes szíve titkát a levente Jolande-nak.
    A márványarc meg mintha boldogan mosolygott volna a holdfényben e beszéd felett.
    Jolande megilletődve hallgatott, szinte rémülten nézett végig önmagán, s csak akkor szólalt meg szelíd, szomorúságos hangon, mikor kiértek a kápolnából:
    — Úgy mondod, uram, szeretsz engemet, s hittem ez óráig én is, hogy az, amivel vagyok irányodban, az a nagy szerelem, melynek mivoltáról gyakorta beszéltél. De ott benn, anyám sírjánál, mikor hívségesen szólottál hozzám, a szívembe nyilallott, mert napnál világosabban tudomásomra jöve, hogy valami hiányozik érzésemből, amiről számot adni nem tudok. Talán csak egy kicsinyke lomb az a napsugár útjában, mely árnyat vet szerelmem virágos mezőire, de árnyék mégis, mely, emlékezem, ott vala már bölcsőm mellett, s elkísért ifjú életemen által. Te, levente, ki annyi földet bejártál, annyi temérdek ember szívét ösmered, te bölcsebb vagy, mint én, szegény leány, így hát keresd, kutasd, hogy mi légyen az a hiány, és ha azt megtaláltad, ígérem, a tied leszek.
    Mikoron ezen szavakat elmondá, ijedten, remegve eredt futásnak, egyedül hagyván a megcsalódott szerelmes vitézt.
    ...A másnap reggelén hajnalhasadtával templomba méne a lovag. Imádkozott a Boldogságos Mennybéli Királynőhöz, hogy világítsa meg elméjét, s adja meg neki hölgyének szerelmét, vagy pediglen elveszített nyugodalmát... Mivel nyugtot nem nyere az égtől, kiméne az erdőkbe, hogy furfangosan kieszelje, mi hiányzik Jolande szerelméből.
    Bűvösen szép tavaszi reggel vala, az ég kéken, boldogan borult a kikelet minden virágaitól pompázó föld fölé. A napfényben Isten jártatta tekintetét az erdők lombjai között, a patakok játszi habjain, a zöld völgyi tó tükörén, az egész szépséges, ifjú természeten...
    A vitéz lehajtva kócsagtollas süveges fejét, szomorúan haladt előre, bánatosan szőve gondolatait. De egyszerre csak elmélkedéséből egy csodálatos kép látása rázta fel őt... Egy virágtól fehér hárs alatt, a zöld bársonyos gyepmezőben ifjú kobzos feküvék, s ölébe hajtott fejjel szép, fáradt arcú leányzó nyugodott, nyilván minden földi számítás szerint a kedvese... Mindketten aludtak, s rózsás, szerelmetes álmuk fölé altatót daloltak vala a madarak, kicsiny méhek pedig szálltukban reájuk hullatták a virágok hímporát, ezzel aranyozván be álmuk mennyeien derűs egét. Mindketten mosolygának, és azután még szorosabban simultak egymáshoz.
    A levente irigyen nézte e boldogokat, akiknek álma nem lehetett szebb éltük valóságánál.
    — Vajon miért boldogabb e rongyos ködmönű, koldus kobzos, mint én? Miért nem tudom meg, mi hiányzik szép úrnőm szerelméből? — És mikoron ezt gondolá, mintegy feleletül andalító hang zendül meg közelében.
    Keresve tekintett körül: és íme ekkor látta, hogy egy lehajló ágon az alvó hegedős kobza függ, rajta kicsiny fülemüle ül, s parányi csőrével a húrokat csipkedi, közbe-közbe pedig hangosan énekli csattogó reggeli dalát... Odaméne a kobozhoz... a fülemüle ijedten rebbent tova; ő meg lekapá a hangszert, s hosszasan nézegetve forgatá kezei között.
    A méhek zümmögve szálltanak a virágok fölnyíló kelyhére, a madarak szerelmesen dalolának feje felett, s a kis patak is dalolva futott a völgybe le, ahonnét a kolostor falai közül mint egy hajnalt köszöntő zsolozsma szállott az égnek a barátok kórusának hangja... Minden tele volt zenével...
    És a levente, amint kezei között tartá a kobzot, s csak szakadatlanul azon töprenge: mi hiányozhat Jolande szerelméből, halkan pengetni kezdé a húrokat, s azután lassan megindulván a vár felé, öntudatlanul dalba fogott, a szerelemnek egy szép, régi dalába, amelyet hajdan atyja udvarában valamilyen hív lantos deáktól tanult vala.

* * *

    Fenn, toronyszobájában ezalatt Jolande, mivelhogy az álom elkerülé, nyugtot nem találva járkált ide s tova. Búsan méne napfényben úszó, fölvirágozott ablakához, s szomorúan gondolkodék arról, mi lelkét egész éjjel szorongatá. Elmélkedék, hogy most végre eljött egy szép ifjú, jó vitéz, kit szeret, ki nagy szerelemmel vagyon hozzá, s ki ha elmenend mellőle, üres lesz a világ... Mégsem lehet az övé, mert valami hiány van érzésében, mit eltakarni óhajt, ehhez pedig gyenge, tapasztalatlan. Ezzel boldog nem lehet... Így hát sem vele, sem nélküle nem tud élni... Mit tegyen?... Összekulcsolá kezeit, imádkozni akart, vigaszt keresni fenn az égben, messze az emberektől, akik nem képesek rajta segíteni. És mivel csak virágok között, az ő kedves virágaival tudott fohászkodni, most is letekintett rájuk szomorú szemeivel, s halkan, áhítattal kezdé mondani:

        Ave Maria
        Gratia plena...


    És amíg imádkozék, mindegyre csak a virágokat szemlélé, melyeknek illata együtt szállott tova hív fohászával:

        Sancta Maria
        Ora pro nobis
        peccatoribus.


    Azután fölpillanta az égre, s halkan suttogá:

        Nunc et in hora
        Mortis nostrae
        Amen...


    Midőn az utolsó szót is kimondá, csodálatos dolog történt. Valami berebbent szobájába, valami, amit eddig nem ösmere, ami szebb vala a föld összes gyönyörűségeinél. Ijedten nézett körül, s azután kitárta karjait, mintha örökre ott akarta volna fogni, szorosan magához ölelni azt a valamit, ami láthatatlan vala, és mégis betölté szobáját, a virágos földet, a kék eget, az egész világot, és betölté mindenekfelett azt a helyet szívében, mely mindenkoron üres vala.
    — Mi ez? — gondolá Jolande szent áhítattal...
    ...És hogy mi volt! Egy bűvösen szép hang, hasonlatos az aranykelyhek csengéséhez, a madarak legédesebb beszédéhez... de szebb, igézőbb, oly igéző, hogy a leány érezé: behálózza, rabjává teszi őt, s húzza ellenállhatatlan erővel magához. Nem bírt volna távol maradni tőle, varázslat szállta meg, akaratlanul indult a hang után...
    Szökve osont ki szobájából, le a lépcsőkön... ment a virágos utakon, ahogy csak álmaiban járt vala, boldogan támolyogva. S ha elszédüle, megfogódzék a fák lehajló ágaiban, melyeknek kicsiny, virágos gallyai kezei között maradának.
    Ment, ment, míg végre egy napfényes, kökörcsines, smaragdzöld rétre ért. Itt megállott, lehunyta szemeit, s megittasulva hallgatá a varázshangot, melynek dallamában az egész szép mindenség, egy eddig néma világ szólott hozzá.
    És az ifjú levente ekkor kilépett az erdőből, s tovább is énekelve, lassan közeledett a leányhoz, ki hosszú, fehér liliomokkal hímes ruhájában a tisztás túlsó oldalán állott. Hajlékony csípőit egy aranyos öv ölelte át, melynek lelógó drágaköves láncai térdeit verdesték, ruhájának hosszú, virágszirmokra formált ujjai alól csak alig hogy kilátszó kicsinyke kezeiben pedig almafavirágtól fehér ágakat tarta.
    Szép volt, miként szép és tetszetős a tavasznak hajnala...
    Mikoron az ifjú Jolande-hoz ért, s elhangzott kobzáról az utolsó dallam, szelíden, szerelmesen ölelé magához a leányt, ki csodálkozva tekintett ajkaira, azután elkísérni látszott szemeivel a tovacsengő szavakat, fölpillanta utánuk az égbe, ahol fehér angyalaival bizonnyal Isten is hallgatott reájuk...
    Jolande kinyújtá kezeit, meg akarta fogni azt, ami az előbb még ott volt, s most eltűnt... Azután lelkendezve, sóvárogva kérdezé:
    — Ó, mi volt ez a szárnyra kapott emberi szó? Mondd, uram, hová lett, hogy elmenjek utána, mert betölti a szívemet, megtaláltam benne azt, ami hiányzott életemből, szerelmemből. Szólj, mi volt?
    — Egy dal, úrnőm, s te ezt nem ösmerted volna?
    — Nem ösmertem ez óráig, nem tanított rá senki, és te is oly dolgokat beszélsz róla, melyeket nem értek. Kérlek, mondd tovább.
    — Tudd meg, Jolande, hogy e dal a szerelem hangja, a szerelem beszéde. Lásd, a madarak is mindig énekelnek, ha szeretnek, és így cselekszünk valamennyien.
    ...Hát ez mi itt kezeid között, ifjú uram? — kérdezé a leány a kobozra mutatva.
    — Ez a koboz, a szerelem kedves bűntársa. Az ember kebléhez hasonló, emberkéztől alkotva, s e fényes szálak, ezek a húrok, melyeket, miként Isten keblünkbe feszített vala, mi is reáfeszítettünk e hangszerre, s összehangoltuk szívünkkel, amelynek dobbanása rajtuk visszhangra lel. Hangja pedig Jolande, szép úrnőm, a szívünkben nyíló virágok dallá lett illata.
    — Érzem, uram, érzem, hogy virágok nyílnak immár az én szívemben is.
    És mikor ezt kimondá, kitárta karjait a levente felé, kezeiből pedig a kobozra hullának virágai, s egy dallamot csaltak elő a hurok közül, egy utolsó dallamot: „Tied vagyok!”

* * *

    És ekkor elhalt a vándorló hív hegedős ajkán a szó. Ott állott a mozgolódó nemes urak és asszonyságok előtt, mélyen meghajolva.
    Künn a bástyák között elült a vihar, a kitisztult égen nyugalmasan vándorolt a hold, sápadt fényével benyúlván a gótikus ablakok ólomkarikái között, s hideg foltokban szállt a hallgató várnép öltönyeire, félelmesen villana fel a falnak támasztott alabárdokon.
    A lantos alakja teljes holdfényben fürdött, ifjú fejének fürtjei, s kobzának húrjai úgy csillogának, mintha folyó aranyból lettek vala kovácsolva... És a hegedős még egy szót kért a vár urától, s ezeket mondá:
    — Elszállt kobzomról az utolsó hang is, nincs tovább dalom. Nagy uraim, dámáim, pediglen kell még valamit mondanom. Köszönet néktek ősz hajú vitézek, nagy hírű daliák, kegyes asszonyságok. Köszönet néktek, csillogó leventék, lenge ifjú lányok, kik dalomat valamennyien meghallgattátok. Kérlek benneteket, majd ha idők múlnak, és tavasz lészen, jusson eszetekbe az, amit énekeltem. Jusson eszetekbe, ha nyílnak a virágok, ha mosolygó, boldog szerelmespárt láttok. Jusson eszetekbe, hogy egy vándor kobzos énekelt tinéktek, valamikor régen a Dalos szerelemről egy igaz, hív románcot.

(Bp. „Bpesti Napló” 1898. Apródszerelem. 1899.)

APRÓDSZERELEM

Románc a XIV. századból

Kobozpengetés.

...Szerelem... Szerelem!... Te minden idők talányos virága... Te vagy, aki megölöd a gyarló emberi szíveket tavaszuk hajnalán.

Románc.

    Akkoron esett meg ez a történet, amikor kegyes és katolikus Anjou Lajos király ült a magyarok trónusán. És egyik kezében tartá vala címere liliomát, másikban pedig az igazság, bölcsesség és hatalom virágait. Lábai előtt hajlongának büszke Venezia, Genova, Firenze, Padova, Aquilea. Oltalmát a pápa kereste, vazallusaiul a napnyugati király urakat bírá, és az észak hideg tengerétől délnek kék vizéig, kelet fekete tengeréig minden népek alattvalói valának.
    Ekkoron esett meg ez a bús történet, amely immár régen kobzom húrjaira rozsdásodott vala. Ekkoron esett meg a Kárpátok rengeteg hegyei közepett, az Abák nemzetségéből származó Rátoldfia Iroszló moróci gróf úrnak sasfészkében.
    A várban ez idő tájt fényes vigasságok verték fel a mególmosodott csendet. A gróf úr sok daliás lovagot, csillogó leventét hívott vala magához azon okból, hogy tündérszép leánya, Mária férjet-urat válasszon közülök. De hát jöttek a leventék hívogatás nélkül is, mert a grófkisasszony igen nagyon szép leányzó vala, és apjának beláthatatlan földjei, várai, tenger jobbágya hozományul esendettek kezével. A sok szerelmetes lovag csak úgy nőtt a földből — mindennap új vendég, csengő-bongó kísérettel. De könnyű és jutalmazó is vala a reménykedőknek szeretni — mert szeretni azért, hogy viszontszerettessünk, az igen emberi, hanem szeretni csak azért, hogy szeressünk és szenvedjünk, az jámbor aureolás szenteknek való foglalatosság. És szerelmében ilyen jámbor és türelmetesnek látszék egy ifjú apród, ki minden nemes lovagoknál jobban szereté a grófkisasszonyt. A dáma azonban szörnyűségesen büszke vala, s csak vállán által nézett olykor hív szolgájára.
    És ilyenkor összeszorult az apródúrfi szíve. Brokátos, lengő ujjú köpenykéje alatt a különben megfeszülő selyemingre hímzett aranysólyom reszketve ráncolódott össze kis, félénk madárrá.
    Az ifjú, ki a keresztségben Lőrincz nevet nyert, de kit Mária divatosan, olaszosan Lorenzónak szólított, minden utaiban elkísérte és hívségesen szolgálta úrnőjét; véle lovagolt vadászatain, járt-kelt a vadon erdőkben, és a lakomák alatt magas hátú széke mögött állt, figyelmezve parancsaira, s bort töltve a grófkisasszony aranyos, szafiros billikomába.
    Megesett pediglen egy díszlakoma folyásában, amikor magyar meg lengyel leventék, velencei nemesek, nápolyi lovagok és egy hatalmas sváb herceg ülének hosszú sorral az asztal körül, és vígan csengették billikomaikat a grófkisasszony egészségére, hogy Mária háromszor intett Lorenzónak, töltse meg billikomát borral... De az apród annyira el vala mélyedve a leány hajnalszép nyakának, drágagyöngyökkel befűzött sötét hajának sóvárgó nézésébe, hogy végtére is csak mint valami gonosz álomba elmélyedve emelte föl kupáját, s rábámészkodva a grófkisasszony szépséges, büszke arculatára, a rubintos nektárt a billikom mellé öntötte.
    Mária fekete szemei félelmesen, haragosan néztek a remegő kis apródra, s azután kendőjét a piros foltra dobta, úgy, hogy a mulatozó vendégek mit sem vettek vala észre a szégyenletes dologból.
    Lorenzo kezei kihűltek, térdei összeverődtek, gyermekes ajkai félrehúzódtak, s ami sehogyan sem vala méltó egy vitéz kis leventéhez: nagy, álmodozó szemeiben meggyűltek a könnyek.
    ...A lakoma végét járta, az étekfogók felhordták az utolsó fogást, s a karcsú, gótikus ablakok ólomkarikás üvegein beszűrődő tavaszi napfény megtört az aranyedények cifráin, mámorosan csillant föl a leventék gyémántos övein, fényes csatos öltönyein. A várudvarból fölhangzott a kopók vad ugatása, a lovak türelmetlenül dobogtak, s a solymárok abroncsain készen ültek a piros sapkás sólymok.
    — Fel a vadászatra! — hangzott mindenfelé, és Iroszló úr, ki a vitézek hajdani méltóságteljes öltönyét viselte, megvetve, mint akár VI. Kelemen pápa, a divatos, kurta, feszes ruhát, amelynek viseléséért őszentsége egyszer megrótta Károly császárt, keleti kényelméből fölrázva rengeteg testét, felállt. Mária és a vendégek követték példáját.
    A szobormerev ajtónállók leemelték a vállnak támasztott hosszúnyelű, fényes bárdot, és tisztelegve nyitották meg sorra a nehéz, ezüstveretű tölgyfa ajtókat.
    A grófkisasszony legelsőnek indult meg a hideg, komor lovagtermeken át, s apródja, sötétvörös velencei öltönyében, sárga, kihajló, pillangós topánkáiban bizonytalanul lépkedett mögötte. Leányos, reszkető kezei félve fogták hölgyének uszályát... Utánuk megindult a lovagok áradata.
    És mikor fölharsantak a lovagudvarból a vadászok kürtjei, a grófkisasszony is kilépett öltözőszobájából, melynek küszöbén Lorenzo őrködött, s a meghajszolt szarvasok könyörgő tekintetével nézett reá. Mária azonban komolyan monda ily szavakat:
    — Lorenzo, ne jártasd szemeidet ott, ahol keresnivalójuk nincsen; és megtiltom, hogy a jövőben énreám oly szemérmetlen tekintettel nézz, mint a mai lakoma alatt. Mondom, ne merészkedjél, mert hazaküldetlek édesanyádhoz, nem vagy méltó, hogy apródom légy. Ilyen tekintetek árán sohasem fogod elérni, hogy király urunk előtt fejedre tegyem a lovagok koszorúját.
    Az úrfi könyörgő mozdulattal kulcsolá össze kezeit. Egész nagy szerelme gyermekszemeiben égett.
    És a grófkisasszony, megilletődve a mit sem kérő, s mindent lábai elé rakó szerelmen, bűvös, dalos hangon mondá, szelíden, szánakozva:
    — Lorenzo!... Szegény fiú, imádkozzál, talán majd elmúlik! — De azután, mintha megbánta volna a hozzá méltatlan gyengédséget, fejét hátravetette, kissé elfordítva csodaszép arcát, kevélyen, kérlelhetetlenül ilyeténképpen folytatta beszédét: „Javítsd meg magad, és elmélkedjél bűnös lelked felett... hogy pediglen ezt tehesd, ma nem kell séreted a vadászaton.”
    S azután intve egy másik apródnak, ki a közelben ácsorgott — anélkül, hogy szép fejét megbólintotta volna —, sötétzöld vadászruhájában, mint valamely viharos tünemény, gőgösen hagyta ott a tekintetétől, hideg szavaitól szinte megdermedt Lorenzót.
    Az apród szobájába osont, fel a toronyszobába, melynek rácsos ablakán át lelátott a nagy udvarra s a benne nyüzsgő tarka, fényes népségre. A nyusztprémes, brokátos lovagok vígan csoportosultak a téren, ki-ki igyekezett a sváb herceg közelébe jutni, s nyergeikből kihajolva hízelkedve szóltak a termetes, vörös képű nagyúrhoz... A leventék mögött karmazsin öltönyös apródok, tarka, habos ujjú, bőringes solymárok, sötétruhás pecérek, kik selyemzsinórra fűzött ugató kutyákkal bajoskodának, az udvar mélyében pedig vadászok, kürtösök szorongtak. A nap ártatlan tavaszi mosolygással tűzött vala néhány sugárt az udvarba, s a gyengén fújdogáló szellő türelmetlenül lengette meg a lovak sörényét.
    Egyszerre aztán újra felharsantak a kürtök. Mária jelent meg, kalapján a tollak bókolva hajoltak előre egy pillanatra, majd lovára emelték őt, s megindult a menet. Haragos fekete hajával, vállán keresztbe vetett aranyos kürtjével úgy száguldott át a lebocsátott felvonóhídon, mint a vadászatnak valamely őskori boldog istenasszonya.
    A kis apród fent az ablakában fájdalmas sóhajjal szorította égő homlokát a hideg vasrácshoz. Senki sem vette észre, hogy ő hiányzik a mulatók sokaságából... Keserűen gondolta el, hogy ha ő valaha lovag lészen, nem feledi soha, hogy egykoron apród vala — nem feledi úgy, mint azok odalenn, akik immáron eltűntek sóvárgó szemei elől a kanyargó hegyi úton.
    — Ah! Ha lovag lennék! — susogta, s belevetette magát a boltíves ablakmélyedésben álló öblös székbe, mely az Árpád királyok idejében templomi kórusszék lehetett. Kis, karcsú teste egészen elveszett a rengeteg faragványok között, s fejét búsan temette két kezébe.
    — Ah! Ha lovag lennék! De majd egykoron bizonnyal az leszek... elmegyek agg Budába, tollat cserélek a leghírhedtebb lovaggal: megölöm. Azután megszelídülve rettenetes haragomban, jámborul térdre hullok hölgyem előtt, és fejemre tétetem a lovagok borostyánkoszorúját... és győzelmem minden fényét lábai elé rakva, Mária felmagasztaltatik lovagja hősiességében... Feleségül veszem! — Itt azonban ártatlan álmodozásának fehér madara túl magasra szállt; felébredt bele. Eszébe jutott, hogy a grófkisasszony halandó emberek számítása szerint épp öt évvel idősebb, mint ő...
    Megint sóhajtozni kezdett, lábait elnyújtotta, s még jobban elmerült a román stílű faragványok mélyében.
    — Istenem, csak tehetnék érte valamit, valami bátor dolgot. Megmenthetném az életét! Napnál világosabb, hogy ez volna a legjobb! De mikor? Az a sváb herceg nagyon sokat ivott a Mária, és nagyon sokat evett a saját egészségére.
    Felállt, gyöngyökkel átfűzött fürtjei előrecsapódtak, s hosszú orrú, finom cipellőjével hevesen dobbantott.
    — Mit tegyek! Hiszen most már azt sem engedi, hogy mint hív szolgája kövessem utaiban. Pedig nékem a boldogsághoz olyan kevés, szép arcának puszta látása is elég lenne. Istenem! Istenem, miért is jöttem én ide... milyen boldog voltam édes jó anyám ölében, messze otthonomban. Nem vágyakoztam semmi földi javak után, és amíg nem vágyódtam, nem is valék irigy. De most oly sokat szenvedek ezen rettenetes lelki nyavalyában.
    Eszébe jutottak gyermekévei; az első nap, mely a moróci gróf úr várában reáalkonyodék; a hideg, tömjénszagos kápolna, melyben Mária mögött álldogálva legelőször tűnt szemébe, mennyire szép ő... Ekkor még boldog volt — de aztán lassan elszomorodék, és ok nélkül gyakran sírdogált. Kobza érintetlenül függött poros, pergamenes pulpitusa felett... Mit tudta ő, mi történik vele. Olyan érzése támadt, mintha valamelyes héttollú buzogány csapása megszédítette volna — de még nem érezte tisztán, hogy mije fáj tulajdonképpen — egészben szenvedett.
    És kínlódott iszonyúan mindaddig, míg egy álmatlan éjjelen, mikor a hold rengő ezüstös hálót szőtt vala a völgyek fölé, s fehér világában mint a szenvedés fekete virágai nyíltak ki az apródszoba ablakrácsainak rózsái, általbocsátva szirmaikon a halavány holdfényt, megdöbbenve reá nem jött, hogy a szíve fáj... S ekkor úgy elcsodálkozott, miként az első ember a teremtés hajnalán, amikor agyagtestében legelőször megdobbant a szív.
    Azután úgy cselekedett akkor is, miként most, sóvárgó karjait kitárta az ég felé: „Szerelmes vagyok!”
    — Azt mondotta, imádkozzam! — Elfordult az ablaktól, a szabad, kék hegyek látása, a messze elszálló vércsék csapongása fájt neki. Letérdelt egy kis firenzei kereszt elé, melyet még tanítójától, a kegyes padovai Fra Giacomótól kapott vala, összekulcsolta kezeit, s feje ájtatosan csuklott vállára... Egyszerre azonban megrettenve ugrott fel, s borzadva nézte végig önmagát; tekintete megakadt a moróci grófnak keblére hímzett címermadarán. Az a sólyom tépte össze az ő szegény apródszívét, s az nem engedi őt fohászkodni, mert — ó, borzalom! — a szent imában nem a Boldogasszonyról elmélkedik, hanem... hanem arról a büszke, szép földi leányról.
    Bűntudatos gerjedelmében kirohant szobájából; rengve vágódott be mögötte az ajtó. Lefutott a bástyák szürke karjai között sziklai virágként viruló várkertbe.
    ...Minden tele volt virággal, a tavasz ünnepelte legszebb napjait. A nap alkonyodóra szállt, s a hegyek árnyékukat borongva vetették le a völgyek ölére, s rejtelmesen nagyokká nőttek, mintha este éjszakára megcsókolni vágynának az eget. A fák közül fehér gőzök emelkedtek fel, de a vár büszke tornyaival, szaggatott bástyakoszorúival, erkélyeivel, kapui felett a kőcímerekkel még fényárban úszott, s a piros alkonyati égbe belerajzolódva mint valami lovagálom megvalósulása trónolt kevélyen a hegyormon.
    Lorenzo rohant, sebzett gyermekszíve ijedten dobogott. Egyenesen ahhoz a kőpadhoz vette útját, mely kedvenc helye vala Máriának. Leborult a mohos, hideg kőre, s a hársfák, bodzabokrok meg az orgona fürtös ágai lassan elborították illatukkal, lehulló virágaikkal a fiút... Ő pedig elmerült kesergő, nagy szerelmének mélységes tengerébe, s a fölébe szövődő bódító illat, a madarak utolsó alkonyi dala elringatták, elaltatták a kis apródot a kemény sziklapadon úgy, mint hajdan édesanyja elringatta lágy ölében. Elaludt. És álmodott:
    Azt álmodta, hogy ő is felszerszámolta vala lovát, s utánavágtatott a vadászoknak. Fejét le-lehajtotta az erdő lombjai alatt, és sebesen haladt előre sohasem látott utakon. Egyszerre valahonnan messziről eszeveszett lódobogást hall — ráfigyel... Most hosszú sikoltás hasítja meg az erdő csendességét. Kezével beárnyalja szemét. Nem... nem csalódik, ő az; vadul lobogó, megtépett zöld öltönyében, viharosan szállongó hajával, széles szárú lovagkesztyűiben, ő az, Mária, amint belekapaszkodik megvadult lovának sörényébe.
    Most itt az alkalom, ujjongott a fiú, most megmentem az életét, ha meghalok is érte. Leugrott paripájáról, s mikor a megvadult ló a sötét, haláltorkú szakadékoknak rohanva szemtől szembe került véle, belevágta körmeit az állat orrcimpájába, s mint egy macska, reálógatta magát egész súlyával.
    — Mária segíts!... — suttogta a fiú az ő két Boldogasszonyához fohászkodva, s elhomályosuló szemei szépséges szerelmének arculatára tekintének... A ló végre is kifáradt, vérző orral állt meg, s Lőrincz halálra sebezve, összetört testtel bukott a magas, virágos fű közé.
    Hűlni érezte vérét, szíve alig vert... Mária letérdelt mellé, és jóságosan a szemébe nézett, azután megfújta rivalgó, aranyos kürtjét.
    Egyszeribe megélénkült a vadon, rohanva jöttenek lovagok, apródok, cselédek, de a grófkisasszony most csak őt nézte.
    A solymárok puha hordágyat róttak össze fagallyakból, mohából, illatos zsályából, reáfektették, azután négy daliás legény vállra emelte, s csendesen, mint valami halotti menettel, felvitték a várba, kis toronyszobájába.
    Lorenzo szenvedett, de mily nagy lehetett a szerelem, mely kedvessé, óhajtottá tette ezt a szenvedést!
    Szerelem! Szerelem!
    A világ lassan elsötétült, s a hold már az égen járt, halálszerű, fehér kezével benyúlván az íves ablak rácsai között, be egészen az ágyáig. Oda fektették, s azután mindenki elment, egészen egyedül maradt...
    Még egyszer körülnézett a meghitt boltíves szobában. Nagy karosszékében, mintha valamilyen fehér árny ült volna. A holdvilág vala... kobzának húrjain is a holdfény játszott emberi füleknek süket zenét... pulpitusára a pergamenek közé is az a hideg, fehér világ könyökölt, sőt ágyára... őreá magára is.
    — Ah! Bizonnyal a halál ez... a hold a hírnöke. Már mindenemet elfoglalta, mintha csak meg lennék halva.
    Fejét kissé felemelte..., messziről lódobogás hallatszott. — Tán az elkésett lovagok jönnek. „Ők még nem tudják, hogy immáron én is lovag vagyok, és azt sem, hogy nemsokára halott leszek.”
    Jólesett neki ez a gondolat, mindennel végezni, ami földi útjainkon fájdalmat, gyötrelmet okoz, elfeledni a halálban szerelmét, szenvedéseit, önmagát. Tagjai csodálatosan megzsibbadtak, szíve rendetlenül vert, s kezei, a hív apródkezek, amelyeket imára kulcsolni többé nem tudott, kihűltek. De ekkor valami történt, s e látomástól vére fejébe szállt. Fehér ruhában, virágkoszorúval homlokán Mária suhant be a kis szobába.
    Nesztelenül, a holdvilág útján közeledett hozzá, leült ágya szélére, s kezét az apród homlokára tette.
    Lorenzo hallgatott, és csak mosolygott, miként a vértanúk mosolygának vala az égből alápillantó szent Szűzre.
    — Lorenzo... szegény fiú, imádkozzál, talán majd elmúlik. — És azután imádkozának egy buzgó fohászt együtt. Majd ily kegyes szavakat mondott a leány: „Megmentetted életemet, hőstetteddel lovaggá lettél, mondd, mit kívánsz utolsó órádban. Mindent teljesítek.” Fejét lehajtotta hozzá, fürtjeik összeértek. A fiút szerelmesen borzongatta meg ez az érintés.
    Ekkor azonban félelmes robajjal dörgött valami mellette... „A halál... a halál.”
    — Egy virágot a hajadból, elviszem a sírba — mondotta kábultan, sietve, olyan érzettel, mintha máris az Úristen zsámolyánál lenne a fehér felhők fellett.
    Mária gúnyosan, megcsalódva nézett reá.
    — Csak ezt kívánod! — Szemei azt látszottak mondani: „Úgy hittem, szeretsz.” De azután kevélyen vett ki hajából egy szál virágot, s odadobta az ifjú vérző szívére, majd felállt, és zajtalanul, miként jött, elosont...
    Ismét az előbbeni dübörgés... Lőrincz magához tért, felriadt álmából. Tagjai megmerevedtek a hideg kőpadon, karjai elzsibbadtak, szívverése kimaradt a rossz fekvéstől. És az álom — az álom az oda volt.
    A virágok még illatoztak, a hold fenn járt az égen, kísérteties világot gyújtva a vár fényes tornyain, a nagy, csúcsos ablakokon. A fák között hűvös szél lengedezett... az a szellő, amely életünk álmaiból oly sokszor ébresztett a valóságra. A felvonóhídon pedig dübörögve, szövétnekek imbolygó fényénél vonult haza cifra kíséretével Mária, s mellette biztos győzelme mámorában a sváb herceg lovagolt.
    — Tehát csak álmodtam! — jajdult fel a fiú, mostmár egészen magához térve. — Hát nem mentettem meg az életét, nem halok meg! Ah Istenem, pedig mily jó... mily szép lett volna úgy.
    Visszarogyott a kőpadra, és sírni kezdett keservesen, mert úgymond: „Egyszer életemben, álmomban csókolhattam volna meg őt, és akkor elmulasztám!”

Visszhang.

    Szerelem... Szerelem! Te minden idők talányos virága... Te vagy, aki megölöd a gyarló emberi szíveket tavaszuk hajnalán...

(Daruvár. „Nemzet” 1897. Apródszerelem 1899.)

TÉPETT ATILLA

A nagy udvar szögletében összebújtak a gyerekek... egy öreg anyóka meséjét hallgatták. Fejük felett bólingattak a kisvárosi akácok, a szellő pedig behajtotta hozzájuk a mezők tavaszi illatát.
    Vasárnap délután volt, és az anyóka mesélt, mint ahogy már évről évre tette: mesélt a körülte felnövekvő nemzedékeknek szokatlan dolgokról: hazaszeretetről, daliás időkről, a fia hősiességéről. Pedig ismerte már a házban mindenki az ő történetét, mégis kegyelettel hallgatták valamennyien, s megadóan tűrték ártatlan kicsinylését. Mert hát az öregasszony szemében csak azok a „régiek” voltak tiszteletreméltó emberek, s bizony alaposan lenézte ezt a fiatal népet, amiért egyikük sem küzdötte át a negyvennyolcas évek forradalmi viharát. Csak egy esetet tudok, mikor valamelyik parasztgazda fellázadt megvetése ellen, s epésen dünnyögte, hogy „ez is jobban tenné, ha hallgatna”. Az anyóka kicsinylően tekintett rá.
    Gyakran megálltam én is ott az udvar szögletében, s a gyermekek feje fölött nemegyszer pillantottam kíváncsian a szabadságharc ez élő ereklyéjére. Öreg volt már, nagyon öreg, s ha a nap reásütött, olyankor mindig megsajnáltam, mert az aranyos, tündöklő fényben millió barázdái mint a virágzó természetnek szóló megannyi szemrehányás tűntek elém.
    Ma is látom még, ahogy ott ült nagy karosszékében az akácfák alatt. Látom, amint mese közben szegény öreg kezével reszketve igazgatja fejkötőjének agyonmosott fodrocskáit.
    — Úgy bizony, gyermekeim — szokta mondogatni valami megható, naiv bölcsességgel —, ti nem tudjátok többé, mi volt a szabadságharc, és kik voltak azok a hősök, akik mind meghaltak értetek. De én tudom! — És azután mindig újra elölről kezdte a történetét, feledékenységében kedvesen zavarta össze az eseményeket, cserélte fel a neveket. Olykor azonban mintha megérezte volna, hogy megcsalta az emlékezete, bizalmatlanul nézett körül, majd szomorúan simította végig homlokát, s egy pillanatig hallgatott.
    Nagy, végzetes eseményekről néha csak futólag szólt, vagy éppenséggel megfeledkezett, de arról, hogy Jellasicsnak egy csúnya granicsárja világos nappal kilopta az ólból a csirkéket, s a muszka kozákok megették a faggyúgyertyáit, minderről hosszasan tudott mesélni. No meg egyetlen Sándor fiáról nem fáradt volna bele reggelig beszélni, hogy milyen derék, bátor gyerek volt az, s hogy ha engedi, elment volna már a háború kezdetén katonának. Tartóztatta, marasztotta, mert özvegyasszony létére az a fiú volt minden boldogsága, meg aztán csak akkor töltötte be tizenötödik évét az istenadta, s a tavasszal jobb híreket is hoztak a városkán átvonuló honvédek: „Győztünk mindenütt!”
    — Amíg győztünk — sóhajtá az anyóka mindjobban meggörnyedve székében —, addig volt lelkem, hogy tartóztassam a gyerekeket, de mikor a szomszédoktól megtudtam, hogy új ellenség jön az országba, mikor meghallottam, hogy jön a muszka, akkor magam küldtem el Sándort a városvégi táborba, habár gyerek is még, álljon be katonának.
    Mikor elment a fiú, nekem sem volt otthon maradásom, messziről követtem az úton. Amerre néztem, katonák jöttek mentek, és én Uramisten, nem hittem a szemeimnek: az a sok katona körülöttem mind csupa gyerek volt. Más országban labdázni mentek az ilyen fiúk a mezőre, nem pedig meghalni.
    Úton-útfélen szólt a verbunkosok nótája, egy nyitott csűrben pedig, a kecskelábú asztal mellett, folyt a toborzás. Ott íratta be magát Sándor is. Én azalatt szóba eredtem egy vitéz őrmesterrel, ki a városkánkból való volt, s úgy szökött haza a Nádor-huszárokkal Csehországból. Elmondtam neki, mi járatban van a fiam, és megkövettem szépen, vigyázzon a háborúban a gyerekre, aztán indultam hazafelé.
    Útközben nagy terveket szőttem, előre képzeltem, mennyi dicsőséget szed össze majd a csatatereken az én édes fiam, hogy bámulnak majd a városkában a népek, ha visszajön, s nem lesz hely a mellén a sok érdemrendtől, ahová boruljak. Mert hát tudnotok kell, gyermekeim, hogy jussom volt az ilyen gondolatra, nem került több olyan a környéken, mint az én Sándorom.
    Már jó ideje tettem-vettem otthon, mikor a gyerek hazaérkezett. Ahogy megláttam, elakadt a lélegzetem a gyönyörűségtől. Sujtásos atilla feszült a derekára, bokrétás csákó volt a fején, kard az oldalán... nyalka huszár lett belőle, mialatt odajárt. Istenem, de szép is volt úgy... ha láttátok volna!... No, de várjatok!
    Az öregasszony fénytelen szemei, mint parázs a hamu alatt, egyszerre kigyúltak. A botja után kapott, és lassú, bicegő léptekkel megindult szobája felé. Pár pillanat múlva újból megjelent közöttünk, vizsgálódva nézett körül, hogy időközben nem szökött-e meg egyikünk sem, azután leült, ünnepiesen terítette ki térdeire azt a színehagyott, ódon honvédatillát, amit valamennyien olyan jól ismertünk.
    — Látjátok, szívecskéim — mormogta az anyóka, mialatt dédelgetően cirógatta a kopott kabátot —, látjátok, ezt viselte azon a napon. Ó, édes Istenem, de szép is volt akkor.
    Hogy gyönyörködtek benne, ő pedig ezalatt csak szótlanul, sápadtan nézett rám. Bizonyosan fájt a lelke, hogy meg kell válnia tőlem, és nekem is csak akkor jutott eszembe, hogy milyen veszedelembe kergettem azt a szegény gyereket. Isten látja lelkemet, megborzadtam bele, és bevallom, szempillantásig szinte reménykedtem, hogy talán nem is akar elmenni, hogy talán itt marad nálam. De szólni mégse mertem, és ő is hallgatott. Csendben raktuk össze a holmiját, később leültünk az estebédhez. Egyikünk sem evett, s minduntalan azon kaptuk rajta egymást, hogy lopva az órára pillantottunk. Az idő félelmesen repült, s valahányszor ütött az óra, összerezzentünk, tudtuk, hogy hajnalban továbbvonulnak a huszárok... mennek ütközetbe. A percek múltak. Sándor ruhástul vetette magát az ágyra, s én csak mikor egyenletes lélegzetét hallottam, mertem hozzálopózni... Leültem mellé egy székre, aztán néztem... néztem, és búcsúztam tőle. A szemeimmel csókoltam meg ezerszer, az ajkammal nem mertem volna, féltem, hogy felébreszteném. És miként történt, máig sem tudom, ott, ültő helyemben elnyomhatott az álom, mert egyszerre messzi trombitaszóra riadtunk fel mind a ketten... Egymásra néztünk.
    Sándor csak ennyit mondott:
    — Jönnek, anyám!
    Én az ablakhoz futottam. Csakugyan, künn már derengett a hajnal, s öreg szolgánk épp kantározta az udvaron szegény uram paripáját, akkor még volt lovunk, jómódban éltünk!... Énekelve jöttek a Hunyadi-huszárok, már hallatszott, mint dübörög a föld vágtatásuk alatt, és pár pillanat múlva lassan bontakoztak ki a csákóforgók nemzetiszín rózsái a szürkület homályából.
    Milyen borzasztó percek is voltak azok, most sem értem, hogyan bírtam túlélni az utolsó ölelését. Ó, emlékezem, világosan emlékezem, hogy amint megcsókolt, mondani akart valamit: „Édesanyám”... de azután elharapta a szót, erőszakosan tépte ki magát a karomból, és futott az ajtóhoz. A kardja csörömpölésétől nem hallotta a kiáltásomat, s én még csak a kedves kék szemébe se nézhettem búcsúzóul, olyan mélyen csúszott a nagy csákó a homlokára... utolsó szavával vajon mit akarhatott mondani? Bizonnyal, hogy büszke leszek még rá, de én tudni akartam, és rohantam utána. Mire kiértem az udvarra, már a lován ült, s azután elvegyült a többi gyermekkatona között, akik dalolva mentek meghalni a csatába... és azután, azután nem tudom, mi történt velem...
    Változatlanul mesélte el történetét a mi anyókánk, még a szavak, melyekkel emlékeiről beszélt, még azok is változatlanul követték egymást. Szinte már előre tudtuk, hogy mi fog következni. Tudtuk, mint siratta meg a fia távozását, mint várt levélre, leste a hírt, amelyik Sándor dicsőségéről fog beszélni. Majd beleőrült az aggodalomba: a kínos napok, álmatlan éjszakák egymást kergették, és még mindig nem hallani semmit... Hej, igaz, hogy hősök voltak azok, akik elmentek a csatába, de hősök voltak azok is, akik küldték, menni engedték őket!... A hír soká váratott magára, de végtére mégiscsak elérkezett, az a vitéz őrmester hozta meg, aki egy este bekopogtatott a szegény asszony ajtaján. Hazaengedték egy érdemrenddel, cserébe a fél lábáért, amit ott tépett le az ágyúgolyó valamelyik csatatéren.
    — A fiam... a fiam! Csak ennyit bírtam mondani — sóhajtá kínosan a mi anyókánk —, a rokkant hős bajával nem is törődtem. Igaz ugyan, hogy könnybe lábadt a szemem, mikor rápillantottam, de azért mégis csak Sándorról kezdtem beszélni. Ezer kérdést tudtam volna. Hol van? Merre jár? Van-e már érdemrend a mellén?
    Az őrmester csak nézett rám és hallgatott. Borzasztó félelem fogott el, egy iszonyú gondolatom támadt. Nem bírtam elviselni a csendet. Odaugrottam mellé, és azt hiszem, hangosan, nagyon hangosan kiáltottam rá:
    — Mi van a fiammal? — Most már beszélni kezdett, de olyan halkan, mint a légy dongása, és mégis, mint a mennykőcsapás ütött a szívembe minden szava.
    — Húgomasszony... Nem akarnék ráijeszteni... hanem hát, ami igaz, az igaz: a Sándor gyerek aligha jön vissza többet!
    — Elfogták? Baja van? — sikoltottam eszemet vesztve, s csak mikor a rokkant obsitos sírva fakadt, csak akkor értettem meg mindent.
    Az anyóka egy darabig törölgette a szemeit, gyengéden újból cirógatni kezdte az atillát, és azután reszkető hangon folytatta:
    — Látjátok, gyermekeim, abban a percben lettem egyszerre ilyen öreg, mint aminő ma vagyok. A lelkemben minden érzés a fiam után halt, mert hisz mindannyi az övé volt. Nem maradt másom, csak a hősi emléke és ez az édes, tépett atilla, amit — áldva legyen érette a neve — a jó öreg huszár hozott el nekem.
    Végső napjairól keveset tudtam meg, csak annyit, hogy a táborban mindenki szerette, az őrnagy úr is úgy megbecsülte, hogy fontos írásokat bízott rá, vele küldte nemegyszer a tábornok úr leveleit. Egy napon aztán, éppen mikor ilyen fontos küldetésben ment, eltévedt a gyerek az erdőben.
    Itt mindig elakadt a mi anyókánk hangja.
    — Ó! Hogy tudnám elmondani, mikor még az őrmester is befedte az arcát, ha erről beszélni kezdett. Eltévedt a szegény, üldözőbe vették az osztrákok, és a sok puskagolyó összetépte a szívét, no meg az enyémet is. Bizony tudom, hogy szépen eltemették, érdemrendes új atillát is kellett, hogy adjanak rá, hisz a régit, azt elküldték nekem, a bajtársai pedig valamennyien megsiratták, mert tagadhatatlanul vitéz katona volt. Beigazolta, amit róla hittem, hiszen nagyobb hőstettet nem vihetett volna véghez, mint hogy meghaljon a hazájáért.
    — Imádkozzatok érette, gyermekeim — mondta végül ájtatosan az öreg anyóka —, és kérjétek az Istent, hogyha nem is lehettek olyan hősök, mint aminő az én egyetlen szép fiam volt, legalább legyetek hasonlóak hozzá.
    Így mesélte el a szabadságharc élő ereklyéje a történetét, amióta csak visszaemlékeztek a házban.

* * *

    Az őszutó egy hűvös, borongós alkonyán hallgatott el azután meséivel mindörökre a mi öregünk. Elment egyetlen szép fia után, hisz olyan régen készült a nagy útra.
    Mikor beléptem a halottas szobába, már ott volt az egész háznép. Ő a szoba közepén feküdt kiterítve. Csak két kis réz gyertyatartóban égett a sápadt világ, s kísérteties fényük a légvonatban imbolyogva szökellt fel-le a halott arcán.
    Előrehajoltam... Nem volt azon a jó öreg ábrázaton semmi félelmes. A millió ránc elsimult, s a vonások tisztábban körvonalazódtak, szinte mintha megfiatalodott volna.
    Feje mereven süppedt a szegényes párnába, s amint néztem, lassan-lassan egy csodálkozó, ámuló kifejezést véltem felfedezni az arcán. Álla sovány mellére támaszkodott, szemei félig nyitva voltak, s a szoba sarkába meredtek, oda, hol épp akkor nyitotta ki egy leány a rozoga kis szekrény ajtaját. Az ajtó felsóhajtott, mikor kinyílt, pedig nem volt odabent semmi más, csak néhány elsárgult levél és az a színehagyott honvédatilla, amit valamennyien ismertünk. Itt, a félhomályban már igazán alig lehetett megkülönböztetni, hogy hol ették meg a molyok, hol járták át a golyók a sujtásos szövetet.
    Ez volt a mi anyókánknak minden gazdagsága, oda is temették az atillát a lábaira, hadd vigye el magával. Mikor a leveleket a párnája alá dugták, kissé előrecsuklott a feje, mint életében tette kint az udvaron.
    — Hej, de szerette is azt a fiút a mi áldott öregünk — sóhajtá az asztalosmester, mialatt egy szakértő pillantással vizsgálta végig a koporsót.
    — Úgy ám, pedig Isten tudja, nem érdemelte meg... nem lehetett az jóféle, aki olyant tudott tenni... — dünnyögte egy termetes menyecske.
    Figyelni kezdtem, de nem vehettem ki semmit a beszédjéből, mert egy másik asszony a szavába vágott:
    — Jaj, lelkem, ne szóljon olyan hangosan itt a halott előtt, azt mondják, hogy azok még soká hallják, amit mi beszélünk.
    — Uram bocsáss — susogta a jóasszony ijedten, s kezével befogta a száját.
    Most már tudni akartam, hogy miről van szó, s odamentem a menyecskéhez, de ő csak valami babonás tisztelettel intett a halott felé, és nem válaszolt kérdésemre.
    — Jöjjön ki az udvarra, ott majd mesélek.
    Kimentünk az akácfa alá. Kíváncsian néztem az asszonyra.
    — Hát lehetséges lenne, hogy nem tudná?... Hát hősnek tartotta az öregasszony fiát?
    — Annak tartottam, mert az anyóka mondta.
    — No, de hát ő nem is tudta, a szegény!
    — Már hogyisne, mikor az édesanyja volt!
    — Éppen azért nem tudta, kinek lett volna szíve, hogy megmondja neki.
    — De mi volt?... Mondja már!
    — Hát mit!... Az őrmester csak az anyókának mesélte, hogy eltévedt a fia azokkal a levelekkel, amikről az öreg mindig beszélt, de mi tudtuk, hogy az osztrákoknak hordta őket. Az ellenség, Isten őrizzen, azok nem bántották. A mieink csípték el a haszontalant... honvédek lőtték agyon...
    Álmélkodva hallgattam ennek az egyszerű asszonynak a szavát, és megilletődve pillantottam a halottas szoba felé.
    Hát vannak mégis jó emberek a világon, gondoltam elfogódva. Ezek itt körülöttem tudták mindannyian, hogy az öregasszony fia nem csatában esett el, hogy nem volt hős, hanem áruló, és mégsem akadt közöttük egy sem, aki meg merte volna neki mondani.

(Apró bűnök 1905.)

AZ IMÁDSÁG

    ...mindennapi kenyerünket
    adjad nékünk ma...

Katona volt. Elbocsátották, s mikor azon a hideg, őszi napon hazatért falujába, nem várta senki. De mégis! Ott a lankás domboldalon, a lombtalan fák alatt a kedvese sírja. Búsan fújdogált a szél, s zörögve táncoltak a levelek a sárga, összefagyott rögök felett.
    Az elmúlt télen magas hó feküdt a földeken. Kedvese, az a nevetős kis barna lány fáért ment az erdőbe. Mire visszatérőben elérte a falu szélét, már nagyon át volt fázva. Hiába húzódott a kemence mellé, hiába világított arcába a tüzelő fénye, mégis kirázta a hideg, és csak nem tudott soha többet fölmelegedni.
    Szegény fiú, olyan keserű kétségbeeséssel nézett a sírra, elszorult a szíve. S mialatt kabátjának egy lelógó gombját gépiesen forgatta, újra föltűnt képzeletében a mosolygó leány, amint utolszor látta: kezében sarlóját lóbálva, ott a vadvirágokkal iratos rét közepén, a magas fű között.
    „Vajon milyen lehet most?” — összeborzadt, azután elfordult, s nekiindult egy kis gyalogösvénynek, olyan lépéssel, mint mikor az ember nem tudja, hová menjen.
    — Péter! De rég láttalak! Mikor jöttél haza? Kísérj el egy darabon, vagy itt is beszélhetünk, ha sietős az utad. Hová igyekszel?
    Egy uradalmi tiszt állt meg előtte, s kezét barátságosan téve vállára, kérdőleg nézett szeme közé.
    Péter megemelte kalapját, s lepillantva a száraz harasztra, halkan válaszolt:
    — Én, tekintetes uram, én a kedvesem sírjától jövök.
    — Azt látom, jó fiú, de hová indulsz? Az öreg Ancsó asszony, aki téged, senki fiát, magához vett, s fölnevelt, meghalt amíg odajártál katonáskodni. A viskóját bedöntötték a viharok, s romjai között most cigánynép tanyáz. Hol húzod meg magad éjszakára?
    A fiú szemöldöke haragosan, dacosan rándult össze:
    — Mit firtatja, gazduram, tudom, hogy jó az indulatja, de hát mégis rosszul esik bevallani, hogy nincs hová mennem. Idekünn hálok a temetőben, mert mint egy gazdátlan kuvasz, biz' Isten nem fekszem be valamelyik pitvarajtóba.
    — Hallgass ide! Becsületes embernek ösmerlek, szívesen segítenék rajtad. Az öreg János, az erdőkerülő beteg, nem tud a szegény kimozdulni a szobájából. Nos hát, amíg föl nem épül, végezd te a munkát helyette; a napszámról meg éji szállásról is gondoskodom, csak nézz föl az urasági udvarba. Ha kedved tartja, holnap már kerülhetsz. Áldjon Isten!
    — Fogadj Isten! — szólt a legény, s hálásan nézett a távozó után.

* * *

    Ünnepélyes, csendes volt körülte a táj... A messze fehér síkban mintha elaludt volna a falu. Szalmatetős házacskái fagyosan húzták magukra a hóbundát, minden élet kihalt, csak itt-ott szállongott egy kevés megfagyottnak látszó, füstös lehelet a kémények körül. A köves, lejtős út mély kerékvágásaival sima lett; betemette a hó azokat a sebeket, melyek a tavaszi olvadás alatt kiújulnak, s melyeket a vígan futó szekerek vágnak a föld testébe.
    És a temető milyen szomorú volt. A hideg szél mintha a sírok sóhaja lett volna. Télen érezni igazán, hogy az a kereszterdő mily nagyon az elmúltak otthona. Nyárban, mikor minden él, virágzik, s szerte száll az illat, nem gondolunk a halállal, akkor elfeledjük, hogy a napfény nem éri el a holtakat, hogy azok mindig hideg, vigasztalan éjszakában feküsznek...
    A havas fák mögött belesüppedt a téli nap a hóba, s körülte kigyúlni látszott a fehér táj.
    Péter ismét ott állt a kedvese sírjánál, nagy nehezen akadt rá, soká kereste...
    Imádkozott. Miért? Hogy legyen kenyere! Hisz imádkozni mindenkinek szabad, s ő mégis félt kimondani azt a „mindennapi kenyerünket adjad nékünk ma”...
    Eszébe jutott, hogy ha az öreg, beteg erdőkerülő fölgyógyul, neki nem lesz hajléka, kenyere, ha meg van, aki meghallgatja és teljesíti az ő imádságát, el kell pusztulnia az öregnek ebből az árnyékvilágból, helyet kell csinálnia. De azután vajon hogyan fog esni neki a kenyér, amíg az özvegy és gyermekek éheznek.
    Hát ne lett volna szabad imádkoznia?... Hiszen nem kért mást, csak kenyeret. Hej mert az a becsületes parasztfiú kenyérért imádkozott, olyan kenyérért, amelyet addig és akkor ehetett, ameddig az a másik beteg marad vagy meghal.

* * *

    Kicsiny, szomorú házból gyászmenet indult ki. A koporsót vivők énekeltek, s hangjuk fölszállt az ólomszürke ég felé, a harang pedig zokogva kísérte őket.
    Az öreg erdőkerülőt temették.
    A tisztelendő úr, szemeit nagy buzgalommal forgatva, legelöl lépegetett, fekete ünneplőikben sírva követték a többiek, az özvegy gyermekeit vezetve ment, s néha oly keservesen sírta el magát, hogy körülte mindenkinek elfacsarodott a szíve...
    ...Döngve hullottak a koporsóra a kemény, összefagyott rögök, most mintegy visszaadva a kölcsönt a földmunkásnak azokért az erős csapásokért, melyekkel régen összevagdosta őket.
    Még egy Miatyánk, s azután szétoszlott a gyülekezet, hazafelé menve dicsérték a halott jó szívét, barátságát, becsületét...
    Péter a gazdatiszt mellé szegődött. Vörös kezeit lóbálva, lassan ment, lábai mélyen belesüppedtek a hóba. Merőn nézett maga elé, s úgy érezte, mintha a szívében is járt volna valami... A pap imádságából az a „mindennapi kenyerünket adjad nékünk ma”. Ez úgy elkínozta, úgy megtaposta szegény parasztszívét. Mikor pedig fölértek az urasági udvarba, s vállára akasztották a puskát, mondva, hogy most már ő az erdőkerülő, szerette volna elhajítani messze magától, hogy elmerüljön a hóba, hogy ne lássa.
    Nem tudott örülni, mindegyre gyötörte az a gondolat, hogy talán ő imádkozta ki azt az embert ebből a világból...
    Édes Istenem, hát még az imádság sem marad tiszta, pedig ő olyan nagyon keveset kért. Semmi mást, csak — kenyeret.

(Aki imádkozott. (Imádság.) Bp. „Hazánk” 1894. Apródszerelem, 1899.)

A PELEJTHEI MOLNÁR

Zimankós téli délutánon temették el az öreg pelejthei molnárt... Nagy, puha pelyhekben hullott a hó, s fehér takarót vetett a halottra váró sírgödör mélyébe... Leeresztették a koporsót, s az ünnepélyes csendben tompa, fájdalmas zajjal görögtek reá a megfagyott rögök. A messze haranghang elfulladt a hóban, s a búcsúzóul felhangzó ének is kísértetiesen veszett el a zivatarban. Behantolták a sírt, azután leszúrták a keresztet, még egy imádság, és ki-ki ment haza sietve.
    Az öreg molnár minden boldogsága, szemefénye, egyetlen szép legényfia egy darabig még tisztességből állva maradt az apjaura sírja mellett, hanem mikor a többiek már nem láthatták, szemébe húzta ünneplő kalapját, s nagy léptekkel indult meg a malom felé.
    A hidegtől piros kezeit jókedvűen lóbálta, s azután zsebébe nyúlt a pipája után. Ha nem tart attól, hogy valamilyen emberfia meghallja, bizony fütyülni szeretett volna. De hogy is ne, mikor most már a maga ura, mikor elpusztult mellőle az a házsártos vénember, aki egymagában akart úr lenni a malomban, olcsón őrölt a gazdáknak, s őt kurtára fogta a pénzzel. „Majd másként lesz mindez”, mormogta nyalka bajuszába a legény, „majd megmutatom én a parasztoknak, hogy ki parancsol a határban.”
    Megállt egy percre, míg a pipájára gyújtott, s azután gyorsan haladt a malomig. Büszkén nézett a szép kis házra, a nagy, havas malomkerékre, a befagyott zsilipekre, a fehér földekre, s nagyot dobbant a szíve, mikor elgondolta, hogy mindez az övé, s hogy mire kizöldül a világ, zakatolni fog a kerék, a víz bugyborékolva túr tajtékot a zúgónál, s a garatban járni fog a búza... az ő zsebébe meg az arany.
    Befordult a malomudvarba, s nagyot csodálkozott, mikor a ház küszöbén a szeretőjét látta állni, aki imigyen szólott hozzája:
    — Eljöttem kegyelmedhez, tudom, hogy egyedül van, s búslakodik, hát majd beszélgetünk, hogy múljék az idő.
    — Nem féltél ide betenni a lábadat, Rózsi, hiszen tudhatod, hogy az apám nem szívelhetett, s ez az ő háza volt.
    — Az ő háza volt — ismételte meg a leány halkan —, de most már nem az övé, mert meghalt szegény, s kegyelmed meg mindig azzal biztatott, hogy elvesz feleségnek, ha az öreg gazda behunyja a szemét; hát eljöttem most, hogy őszintén kimondjam, eljöttem megkövetni, ne hagyjon tovább nyomorúságban. Isten látja lelkemet, nagy szerelemmel vagyok kegyelmedhez, s nem lesz ártalmára, ha dolgos asszony jön a házába.
    — Te Rózsi — szólt a legény kelletlenül —, ne mókázz már no! Eredj mostan szépen haza, máskor is beszélhetünk még erről.
    A leány szomorúan pillantott kedvesére, s csak úgy önmagának mormogta: „Hej Kondor Péter, nem így beszéltél te azelőtt énvelem, nem szeretsz már többé.”
    Péter meghallotta, s haragosan kiáltott fel:
    — Hát nem nyughátol, hagyjál engem békivel!
    — Péter, nincs hová mennem, tudhatod, hogy temiattad hagytam ott az édes szüleim házát.
    — Eredj vissza hozzájuk, igaza volt apámuramnak, nem valók vagyunk mi egymáshoz.
    Rózsi elképedve, tátott szájjal meredt a legényre, s kihullott kezéből a hóra az imádságoskönyve meg a tarka keszkenője.
    — Hát nem szeret már többé, Péter, hát igazán nem szeret; édes Istenem, elfeledte, mit ígért, elfeledett mindent?...
    — Hordd el magad — rivallt rá Péter türelmét vesztve —, elég volt a siránkozásból! Te szegény leány vagy, Rózsi, jó voltál a... a... szeretőmnek, de nekem módos, tisztes hajadon kell feleségnek.
    Ezzel belökte az ajtót, átlépte a küszöböt, s elreteszelte háta mögött az utat.
    Rózsi kővé meredten nézett utána, azután kibámult a havas udvarba, majd meg valami érthetetlen érdeklődéssel kísérte tekintetével a sűrűn hulló hópelyheket... Jó ideig álldogált így, míg végre észbe kapott. Eltakarta kezefejével szemeit; szeretett volna a föld alá bújni, úgy szégyellte magát. Elkergette a házából az, akit legjobban szeretett széles e világon. Vad gyűlölet fogta el, eszeveszett futásnak eredt, de az udvarkapu előtt megállt egy pillanatra, s fájdalmas, messze csengő hangon kiáltotta oda a szeretőjének: „Kondor Péter, jaj de elátkoználak, ha nem szeretnélek olyan nagyon!”

* * *

    Tavasszal, mire elolvadt a hó, s a kizöldült fű között tenger sok gólyahír sárgállott, megindultak a malomkerekek, zajosan csobogott a szabadjára bocsátott víz, s fehér tajték táncolt a zúgó körül. Ismét zakatolt a malom, s hordták zsákszámra a búzát.
    Kondor Péternek jól ment a sorsa, mindig akadt bőven őrölnivalója, hisz a harmadik határig nem volt malom a környéken, azonkívül pedig az apjaura emléke is segítette őtet... Egy darabig minden annak rendje és módja szerint történt, hanem hát a fejébe szállt ez a legénynek, s kezdett félvállról beszélni az emberekkel, s mivel járt egy néhány iskolát, meg elolvasta a legdrágább kalendáriumokat, pénz is volt mindig a zsebében, így hát azt gondolta, hogy különb a többinél, különb a bírónál, a papnál, a királynál. Még az Istent sem tisztelte kellőképpen, vasárnap átaludta a szentmisét, s nyalkán kiöltözve legfeljebb a táncba ment el olykor. Itt ismerkedett meg a héttelkes Csutorás gazda gőgös Tera leányával. Menten ki is mondta a legényeknek, hogy még e nyáron elkendőzi magának a hajadont.
    Rózsi nem jött többé a malom tájékára, az utcán pedig, ha találkozott vele, elfordította a fejét, s nagy vargabetűt csinált, csak hogy ne kelljen annak a leánynak szomorú fekete szemébe nézni, aki úgy tudta őt szeretni, aki miatta hagyta ott az édes szülei hajlékát.
    Egy napon szurtos munkások érkeztek a határba, hamarosan dologhoz fogtak, s rövid idő múltán, mintha csak a földből nőtt volna ki, nagy ház állt a falu szélén. A parasztok idegenkedve rázták fejüket a rengeteg kőtömeg láttára, s bizalmatlankodva kérdezték egymástól, hogy templom-e vagy kastély lesz belőle?
    Péterről ezalatt elterjedt Pelejthén a hír, hogy istentelen, gőgös ember, akinek a szíve táján egy malomkő vagyon... Gorombán, nyersen beszélt a parasztokkal, drágán, s csak hébe-hóba őröltetett, ha éppen kedve tartotta, mert mivel nem lévén más malom a környéken, nagyon elbizakodott, s hetykén el is dicsekedett, hogy rá vannak utalva a gazdák, így hát bármiként is bánik velük, mégis hozzája kell jönniük.
    Sokszor átaludta a delet, s aztán szeretett pipázva, henyélve üldögélni a tornác előtt; a molnárlegények pedig remegtek, ha látták. Azután meg, ha a kedve éppen úgy tartotta, hát az istennek sem dolgoztatott, hiába rimánkodtak neki. De a legkérlelhetetlenebb és kegyetlenebb akkor volt, ha a vígan kelepelő kerekek zaja odacsábított a jómódú házhoz egy-egy szegény, munkát kereső vándorlót. Korbácsot kapott elő, s kutyáit uszította a fáradt, éhes utasra... Utóbb már le sem tette kezéből a korbácsot.
    Híre járt ennek a faluban, s már senki sem szerette Kondor Pétert, hanem mivel féltek tőle, hát jó képpel fogadták mindenütt, s Csutorás Terát máris a jegyesének hívták.
    Mire elérkezett az aratás, készen volt a nagy ház kinn a falu végén, s hatalmas kürtőjéből nehéz füstfellegek szálltak az ég felé. A parasztgazdák kimentek a csodát nézni. Pedig hát éppenséggel nem volt az csoda, hanem egy egyszerű malom, amelyet nem a sebesen futó, hűvös patak, hanem gőz hajtott... „Gőzmalom, gőzmalom!” — mondogatta a nép, s mivel nem szokik szívesen valami újhoz, hát ezután is a vízimalomba hordta a termését.
    Egyszer találkozott Péter a felső soron a malom tulajdonosával, ki barátságosan szólalt hozzája, s megkérdezte, nem akarna-e jó fizetés mellett elszegődni a malomba. A legény keményen rivallt rá, s hátat fordított neki. Aznap szörnyű haragos volt, csak úgy zengett káromkodásától a háza tájéka. Alkonyattal szerencsétlenségére a Rózsi apjaura állított be, s kérte a molnárt, hogy őröltesse meg már azt a két zsák búzáját, ami egy hét óta hever nála.
    Péter ráförmedt, hogy ő bizony éjjel nem dolgoztat. Erre válaszolt valamit a gazda, a legény megtoldotta, s a sok szónak az lett a vége, hogy a molnár korbácsával végighúzott a gazdán.
    A gazda gyűlölködve emelte fel kezét a molnárra, de mivel az befutott az ajtón, hát felszedte a zsákjait, s ment egyenesen a nagy, szürke házhoz ott a faluvégen, ment az új gőzmalomhoz.
    Megtört a jég; a gazda búzáját hamarosan megőrölték olcsóbban, szebben, mint a vízimalomban. El is beszélte ezt mindenkinek, s mivel az egész nép fel volt bőszülve a fiatal molnár ellen, rövid idő alatt elpártoltak tőle. És a Kondor Péter malma, amely szorgalmas munka mellett tisztességgel gazdaggá tehette volna az urát, mélységes csendben, szomorúan, elhagyatottan állott ősszel a lehulló lombok között. Nem bugyborékolt többé a víz a zúgó felett, nem zakatoltak már a kerekek, zöld moha lepte el lassan őket. Nem jött egy vígan zörgő gabonával terhelt szekér sem a tájékra, még a kéregető, dologtalan vándorlók is elmaradtak, hiszen volt munka elég a nagy szürke házban, amellyel jólét költözött a vidékre.
    Csak most kapott észbe Kondor Péter, most látta, hogy elfordultak tőle az emberek, hogy Csutorás Tera másra vetette a szemét, s nem törődik már vele, hogy maholnap éhen veszhet az apja öröke dacára, belátta későn, hogy az örvény szélén áll. És ahelyett, hogy szorgalmasan, szerényen dologhoz fogott volna, rosszban törte a fejét. Be-bement a nagyvárosba, s szurtos kis korcsmában töltötte idejét, hol mindenféle gyülevész munkakerülő néppel akadt össze. Ezek megbecsülték őt, ő meg viszont szerette hallgatni beszédeiket, s jólesett a lelkének, ha egyik-másik rongyos alak valamelyik asztal tetejéről, az üres borosüvegek között szónokolt, és szidta, piszkolta az urakat. Egy ilyen véresszájú szocialista kerítette hatalmába a legényt, s ez lett legjobb pajtása.
    Péter elmondta neki, hogy az ő kis vízimalmát mily gazul rontotta meg a nagy gőzmalom, s elpanaszolta, hogy maholnap nem lesz hová lehajtani fejét.
    Minderről beszélt, de azt már nem említette, hogy miként bánt ő a parasztokkal és az egész falu népével, és hogy bizony nem törődött sokat a malommal. A munkakerülő pajtás elmondta ezt a többieknek úgy, hogy nemsokára bámulat tárgya lett a fiatal molnár.
    ...Mégis szomorú napokvoltak ezek, Péter sokat szenvedett, s a nehéz órák folyásában mind gyakrabban jutott eszébe hajdani szeretője: az a bogárszemű szép leány.
    — Rózsi, Rózsi — mondogatta olykor önmagának —, te voltál az én jó csillagom!
    Az új barát nyomon követte Pétert, s minduntalan kért tőle pénzt, egy éjjel pedig, mikor nagy ivás után hazabotorkáltak, kimondta a nagy szót:
    — Add ide, Kondor Péter, a pénzt, amit zsebedben találsz, szükségem van rá, cserében esküszöm a Mindenhatóra, hogy megsúgom a módját, miként lehetsz megint gazdag ember, és miként rónthatod meg a gőzmalmot.
    Péter sóvár bámulattal tekintett pajtására. Mindenféle jutott eszébe, egyik gondolat a másikat űzte... Felnézett a csillagos égre, azután vissza a mellette ballagó toprongyos alakra, s egy végső elhatározással nyúlt zsebébe, s az ígéretek kecsegtető reményében kivette a pár forintot, ami utolsó vagyona volt.
    A férfi mohó kapzsisággal hajolt hozzája, elvette a pénzt, s halk, elfojtott hangon súgott valamit a fülébe...
    Péter meredten állt egy pillanatig, azután a homlokára ütött, majd futásnak eredt, s eltűnt a szűk sikátorok homályában.

* * *

    Sötét, zivataros éjszaka volt, az égen terhes fellegek úsztak, s lenn a földön az ökör szarváig sem látott volna az ember.
    Halálos csend úszott a tájon, s csak olykor zendült meg cikázó villámok között az ég. Egy árva lélek sem volt ébren a határban, az egész világ aludni látszott... De mégsem, egyszerre halkan, óvatosan megnyílott Kondor Péter malmának az ajtaja, s egy barna árnyék osont által a küszöbön. Egy férfi indult bele az éjszakába, s hóna alatt rejtegetve kis csomagot vitt magával. Lábujjhegyen, meglapulva haladt előre, s minduntalan hátrapillantott; a léptei alatt megzörrenő haraszt összerezzentette, mint az olyan embert, kinek rossz a lelkiismerete... Lecsapott az országútról, s toronyiránt nekivágott a mezőnek. Mikor a temetőhöz ért, léptek zaját vélte hallani. Rémülten támaszkodott a sövénynek, s egyberáncolt szemöldökökkel meredt a sötét éjszakába.
    A temető szélben ingó lámpásának fénye kísértetiesen, tétován futott el a sírok felett, s a férfinak úgy rémlett, mintha a sövény mellé lapulva egy ember bizonytalan formáját látta volna. Eszeveszett futásnak eredt, s ha olykor lihegve megállt, háta mögött óvatos léptek zaját vélte hallani.
    — „Képzelődés, képzelődés” — mormogá, s szaladt tovább a gőzmalomig. Itt átmászott a palánkon, s lehasalva kúszott a szertár nagy, csűrszerű, fából összetákolt épületéig, mely mint a malomnak kisebbik gyermeke tapadt annak rengeteg falához.
    Letette a földre a magával hozott csomagot, s megpihent. E pillanatban zajt hallott maga mögött, dermedten tapadt a falhoz, homlokát ellepte a verejték, s kezeit őrülten dobogó szívére szorította. Feje felett pedig mintha Isten szólalt volna, megdördült az ég, s hosszú sávban cikázott a villám végig a boltozaton. Ennek a fényénél látta meg az éji vándor, hogy egy barna árnyék válik le a palánk sötét, hosszan elnyúló vonaláról, s ingadozó, futó léptekkel közeledik feléje... Ezután újból fekete, világtalan éjszaka borult a tájra, s csak egy-egy közelben megroppanó kavics jelezte, hogy jár ott valaki.
    Egyszerre valami rémes iszonyattal érezte, hogy egy kéz súrolja végig arcát s pihen meg a vállán, meleg lehelet száll a halántékára, s halk, visszafojtott hangon így beszélnek hozzá:
    — Kondor Péter, mit keres kegyelmed itten?
    — Rózsi! — suttogta Péter, mert hát ő volt csakugyan —, Rózsi, jaj de megijedtem.
    — Megijedt! No lám, jól sejtettem, hogy rosszban töri a fejét, az igaz emberek nem félnek, csak az Istentől. Régtől fogva lestem kegyelmedet, s hallottam, hogy milyen szedett-vedett bitang néppel barátkozik a nagyvárosban, hallottam, hogy tönkrement, és hogy nincs senki barátja a Földön. Így hát most már szabad volt nekem visszatérnem, szabad volt őrködnöm felette, s ma, amint a malom körül barangoltam, mert hát csak odavonz a szívem, láttam, hogy úgy ment ki az apja házából, mint valami tolvaj. Rossz gondolatom jött, s mentem kegyelmed után, jöttem idáig... Kondor Péter, sokszor mondtad régen, hogy szeretsz, igaz, hogy régen volt, de hát arra a hív szerelemre kérlek, mondd meg nekem, mit akartál itt cselekedni?
    Péter a rémülettől és izgatottságtól kimerülten, megadóan fogta meg a leány kezét, s hirtelen körülnézve súgta a fülébe:
    — Rózsi, megmondom, egy pajtásom tanácsára el akartam pusztítani ezt az átkozott malmot a föld színéről, meg akartam gyújtani, nézd — s ezzel megrúgta a lábánál heverő csomagot —, nézd, itt van a szerszám hozzá, ez a faalkotmány könnyen fog tüzet, s ebben a szélben rövid idő múlva mellette a malom is lángokban áll.
    A leány összeborzadt, egy pillanatig elgondolkozott, aztán imigyen szólalt meg:
    — Péter, borzasztó dolgokat mondtál el nekem, gonosz emberek voltak a tanácsadó barátaid, mert magadtól nem telik ilyesmi, nem vagy te rossz, csak nagyon könnyűvérű és elbizakodott... Mi hasznod van abból, ha felgyújtod a malmot, ha leég porig?... Elég benne a falubeliek idei termése, sok száz ember veszti el a kenyerét, a keresetét, és mindannyi téged átkoz, mert nincsen bűntett a világon, ami előbb-utóbb napvilágra ne kerülne... Megátkoznak, csendőrök jönnek érted, börtönbe csuknak, s rablánccal a kezeden-lábadon töltöd el az ifjúságodat. Öreg ember lesz belőled, mire szabadon bocsátanak... És azután, Péter, ne gondolj csak magaddal, jussak eszedbe én is! Hidd meg, szerettelek mindig, még akkor is, mikor elkergettél a házad küszöbéről, nem tehetek róla, szerettelek, mert tudtam, hogy egymásnak szánt bennünket az Úristen. Gyere innen, Péter, nem hoz áldást az senkinek.
    A legény felemelte a csomagját, s mint a részeg ember, tántorogva indult meg. De egyszerre megvetette a lábát, s dacosan, kétségbeesetten maradt állva.
    — Te Rózsi, hagyjál engem, nincsen keresnivalóm ebben a világban, tönkrementem, nincs miből megélnem.
    — Hallgass reám! — szólt a leány, kézen fogva őt. — Tisztességes, szorgalmas munka mellett nem halt még éhen senki ezen a földön... Áll még a malmod, ha a zsilipeket felemeled, zúg még a víz, terem búza a határban, és ha megembereled magad, akad őrölnivaló elég.
    Ezzel elindultak, s mire túl értek a nagy malom palánkján, fellélegzett a legény, mert érezte, hogy nagy veszedelemtől szabadult meg, s aztán valami gyerekes hálával ölelte át a Rózsi derekát.
    — Rózsi, édes rózsám, ígérem, hogy mindent megteszek, amit kívánsz, de ígérd meg te is, hogy nem hagysz magamra soha, hogy a feleségem leszel.
    — Fogadom, ígérem! — mondá ünnepélyesen a leány, s ott künn, a sötét éjszakában, egyedül a Jóistennel, hosszú idő után az ébredő boldogság reményével, szerelmesen csókolták meg egymást...

* * *

    Kondor Pétert és a hitestársát, a bogárszemű Rózsit megsegítette az Úristen.
    Mikor a falubeliek belátták, hogy milyen szorgalmas, tisztes emberek, egyik is, másik is odavitte malmukba a búzáját. Rövid idő múltán volt munka bőven. Vígan kelepelt újból a nagy kerék, a víz csobogva futott el a zúgó felett, a garatban járt a búza.
    Jómód és boldogság költözött a falak közé, mert mindennek van joga a Földön lenni, ami hasznot hajt az emberiségnek.
    Nagy ez a világ, sok minden megfér benne, a kicsiny munkás is megfér a hatalmas gyáros mellett, ha becsülettel dolgozik.

(Lussingrande. „Néplap” 1898.)

MÁRIÓ

Ha lassan elballagott a tengerparton játszadozó gyermekek mellett, csodálkozva, kíváncsian pillantott le reájuk, úgy, miként ha nagy időkön át tekintett volna vissza a mögötte messze elmaradt tavaszra. Mert hiszen Márió öreg volt már, nagyon öreg... Szomorúan, görnyedten járt, és bizony alig hitte el róla valaki, hogy hajdan ő is olyan nevetős kisfiú volt, mint azok a gondtalan gyermekek, kiknek barna fejét elmenőben félénken megsimogatta. Pedig valamikor régen ő is vígan futkosott a partokon; fogott ezüstpikkelyes halacskákat, szedett tarka kagylókat, és elnézte hosszasan a tengert, meséket szőve a rejtelmes, kékbe vesző nagy víz felett. Márió akkor mindig nevetett, játszott pajtásaival, és sokat énekelt. Ha elfáradt a hancúrozásban, ott pihent meg az olajfák vagy a tenger menti temető falának árnyékában, ahol a sírokat ugyanaz a derűs nap melengette, mint amely kigyúlt a gyermekek szemében, és ahol a szellő, mely messze a dalmát partokon született, oly egyformán játszadozott a gyermekfürtökkel, mint a sírok virágaival — mert az élet és halál közel voltak ott egymáshoz... De Máriónak ez sohasem jutott eszébe, s este, mikor hazaindult, mosolyogva bólintott a kis fehér olasz város felé, üdvözölve a keskeny, magas házakat, melyek, miként ha fürödni indultak volna az öbölbe, szinte beleértek a vízbe.
    Apja szegény halász volt, hajnalban ment, este a csillagokkal tért meg. Anyja dalolva font hálót a parton. Egy kőpárkányon ült, és mindig dolgozott, csak ritkán pillantott fel szeretettel Márióra, vagy ki a tengerre, arra, amerről alkonyattal férje hazajövend.
    Márió boldog volt! Addig, míg egy napon nagy szerencsétlenség nem érte...
    Rengeteg vihar tombolt a tengeren, a révben is táncoltak a hajók. A halászok már hajnalban rázták fejüket, ki-kimentek a sziklákra nézni a morgó vizet, azután visszajöttek tanácskozni, s csak otthon maradtak. Az ég ólomszürke volt, a láthatár fekete, mintha gyászterítőt vetett volna fel háborgó mélyéből rá a tenger. Egy hajónak sem bontották vitorláit. Márió atyja volt az egyedüli, aki menni akart. Jó fogással biztatta magát, pénzre volt szüksége... Senki sem ajánlkozott, hogy vele megy, csak egy öreg halász, ki maga is igen szegény volt, olyannyira, hogy vasárnap misére is rongyos ruhában járt.
    Márió gyakran emlékezett erre a napra, sokszor jutott eszébe, mint kérlelte anyja az édesapját, hogy maradjon, mint oldotta az meg bárkájának köteleit, és mily vad gyorsasággal ragadta ki a révből a víz kicsiny sajkájukat.
    Fenn a templomtoronyban bongott a harang, s az orkán elkapkodta hangját, kiszáguldva véle a tengerre...
    A halászok egész nap a parton ácsorogtak, s pipázva, csípőre tett kézzel néztek ki a viharba. A tengerről meg mintha a szél felkapta volna a fehér tajtékhabot, s magával ragadta volna a hullámok felett, olykor visszaejtve, meg ismét továbbsodorva — csapongtak a sirályok.
    ...Lassan beesteledett, és a halász csak nem jött meg, hiába várták. Márió anyja szőtte a hálót, de mindegyre ölében feledte kezeit, azután meg mintha kusza haját simította volna félre szeméből, oda-odakapott.
    Mikor beesteledett, elvitte őt anyja a kápolnába... Odabenn sötét volt, csak az örökmécses lángja lobogott felvillanva a gyertyatartók rezén, s kívülről behallatszott, mint ostromolják a hullámok dübörögve a partokat... Imádkoztak mind a ketten... Márió nem tudta, hogy miért fohászkodik, s mivel fáradt volt, hát meglepte az álom. Anyja ma nem pirongatta meg ezért. Kézen fogta, és sietve indult el vele a part mentén, nem szólt hozzá egy szót sem, csak akkor nézett rá nagyon szomorúan, mikor a rengeteg hullámok csapkodásának tapsolva nevetett.
    A kikötőben, mint valami viharban ingó erdő, mozogtak az árbocok, s a kis vörös hajólámpák himbálódzva vetették le fényüket a hullámok közé. Egynéhány halász a korcsma előtt ült, és énekelt; mikor Márió az anyjával közelükbe ért, elhallgattak, és sugdosni kezdtek mögöttük.
    Márió nagyon büszkének érezte magát, mert hallotta, amint a nevét emlegették.
    Apja még mindig nem jött meg, talán valami szomszéd szigeten kötött ki éjszakára, talán visszatér virradattal! Még volt egy kis remény ehhez a nagy tengerhez...
    Hazamentek. Anyja csendesen, fáradtan ballagott a keskeny, fehér ház felé, melyben egy nyomorúságos szobában laktak. A ház világos homlokfalán mint valami kőfolyondár futott fel jobbra-balra a lépcső, s közte és a kis faerkély között a keskeny ablakokból vörös fény szűrődött a sötét, szűk sikátorba. Szobájukban a sarokban néhány evező támaszkodott, a vedlett falakon mint kiszegezett, pókhálós denevérek lógtak a szakadozott hálók, s a polcon pár cserépedény állott. Az ágy felett Mária-kép függött, s előtte kis mécsesben égett az olaj, egy rozsdás szegen pedig az apja kabátja fityegett, melyen halovány fénnyel táncolt a léghuzamban lobogó olajlámpa világa.
    Ez este nem mesélt Máriónak az édesanyja tündérszép regéket vitorlás, messze szálló hajókról, hanem miután szótlanul megcsókolta, feküdni küldé. A fiú hamar elaludt, és a tenger zúgott — zúgta altatódalát a halászgyermekeknek.
    Az apa csak nem tért haza másnap sem, és nem is jött többé soha vissza... Márió árva lett, eltűnt a halász sajkástul, pedig a tenger már alkonyatra sima volt, mint a felhőtlen, kék ég. Ki hinné, hogy a lágyan rengő habok örökké nyitott sírok felett zsongják évezredes dalukat... A boltozat verőfényesen nevetett bele az Adriába, s a szigetek kopár kék hegyei mintha közelebb jöttek volna a vízben... a delfinek mulatozva kergetődztek a napmelegen, s a gyermekek vidáman, úgy mint tegnap, játszódtak a part felett.
    Márió nem ment hozzájuk, messziről nézte őket. Neki nem volt szabad többé gyermeknek lenni. Az édesanyja azt mondta, ezentúl dolgoznia kell, hiszen már nagyfiú... Azután, mikor sírni látta őt, s bárkájuknak helyét mások foglalták el, a szegény vászonzubbonyt, mely a falon függött, nem öltötte nehéz munka után senki magára, megértette, hogy atyja meghalt, és nem jön vissza soha, soha többet... Ekkor azután úgy sajnálta, hogy ha már meg kellett ennek történnie, miért nem temették el oly szépen, virágosan, énekkel, minta szomszéd Giuseppét az elmúlt őszön.
    ...Ezután kijárt Márió a halászokkal a tengerre: húzta az evezőt, tisztogatta a hajót, s holdfényes éjszakákon türelmesen válogatta a fogást... Komoly kis ember lett belőle.
    Az anyja már nem dalolt többé, csak szőtte a hálót reggeltől késő éjszakáig, sokat imádkozott, s estende nap nap után mesélgetett Máriónak az öregapjáról, ki messze a tenger másik partjáról jött ide egy nagy város mellől, amelynek házai a vízben állanak, s olyan szépek, mint egy-egy templom, épp csak hogy kereszt nincs a homlokukon... Chioggiá-nak hívták azt a helyet, ahonnét Márió nagyapja származott. Szép, narancsszín, fehérszegélyes vitorlás hajón jött el onnét, s bejárta a világot.
    És ezt az igaz mesét, amellyel még kicsiny gyermekfeje fölé szőtt álmot édesanyja, amelyet mindig újra hallani akart, nem unva meg soha, ezerszer elbeszéltette magának. Alkonyattal pedig, ha fáradtan húzta az evezőt, azzal biztatta magát, hogy egyszer neki is lesz egy olyan pillangós, vitorlás hajója, amelyen elmehet messze, a tengeren túlra... lesz egy mesebeli, szép hajója, amely gyorsabban fog szállni a madaraknál, el idegen városokba, ismeretlen emberek közé. Álmaiban éjente is gyakran látta, amint a gyors szelek könnyedén hajtják át a beláthatatlan vizek felett az ő sajkáját. És lassan ez lett életreménye...
    Az évek pedig múltak, édesanyja feje már őszen hajolt a háló fölé, szeme belefáradt a munkába, hiszen most már nem pihenhetett, várakozva nézve ki férje után a tenger felé.
    Egy hideg, szeles, téli napon lehanyatlott az ablak mellől, ahol hosszú éveken át szorgalmas kézzel dolgozott — meghalt ő is... Kongó harangszó mellett, levett kalappal kísérte Márió az utolsó útjára. Eltemette abban a kis tengerparti temetőben, ahol oly sok asszony meg gyermek alussza álmát a víz morajló zúgásánál, ahová oly kevés halász jut be, mert azok majd mind künn, a tenger alatt pihenik nehéz életük fáradságait.
    Ezután egyedül volt Márió! Hideg tűzhely, üres szoba várta éjszakára, nem csókolta meg szeretettel jöttekor senki, s nem mesélt többé senki hosszú, téli estéken fehérszegélyes, narancsszín vitorlás hajókról.
    De azért Márió nem feledte el az ezerszer hallott kedves regéket, minden nappal növekedett vágyódása... megmaradt álma, reménye egy olyan bárka után.
    Később asszony került a halászszobába. Márió megházasodott. Néhány év még, és gyermekek nevettek elébe, ha munkájából megtért...
    Ő azonban nem élvezte életét, mindig csak takarékoskodott, fillért fillérre kuporgatva, s szőtte álmát, reményét sóvárgott hajójáról.
    És amiként megtelt a ház gyermekkel, úgy ürült ki. Ki elment, és nem jött vissza soha, ki meghalt. Utolsónak az asszony tűnt el, s Márió oly egyedül maradt, mint mikor az anyja temetéséről hazatért.
    Egyedül volt, s szegény, egyszerű halászlelke most még jobban csüggött vágyakozva a vitorlás sajkán. Betegje, rabja volt e vágynak.
    Ha halásztársai mulatozva ültek a korcsma előtt, félrefordította a fejét, sohasem ment hozzájuk, pedig szeretett volna egyszer ő is úgy mulatni, mint a többiek, de hát akkor még tovább kellene a sajkára várni, és ki tudja, hány évvel győzi még!
    A tenger sós permete mintha ellepte volna fejét, olyan fehér lett a haja. Már „öreg Máriónak” hívták a révben.
    Minden vasárnap megszámlálta összegyűjtött pénzét, s mivel aznap is éppen vasárnap volt, szentmise után kirakta egész vagyonát az ablakdeszkára, s számlálni kezdte. A nap besütött a kicsiny ablakon, s hol az ezüstpénzeken, hol Márió ősz fején táncolt vidáman végig. De ő csak rakosgatta, halmozta egymásra remegő, öreg kezével egy élet munkabérét.
    Megvolt!... Együtt volt a pénz!... Márió felugrott székéről, azután odaborult csillogó ezüstjei közé, és sírt, mint egy gyerek... Boldog volt... Összekapta a pénzt, s futott le a kikötőbe.
    Másnap egy vitorlás hajón néhány boldog, gazdag halász indult a messze nagyvárosba, ezeket a jó embereket kérte meg, hogy jártukban vegyenek neki egy bárkát; szép, narancsszín, fehér szegélyes vitorlája legyen, olyan, mint aminőnek anyja meséi közben megálmodta, s kérte, kereszteljék el Felicitasnak, Boldogságnak, hiszen egész életének legnagyobb boldogsága, célja volt ez a hajó, így hát illett reá e név...
    És azután nem dolgozott többé Márió, naphosszat künn heverészett a tengerparton, és várta, mindig várta vissza a túlsó, ködbe vesző partok felől a halászokat az ő hajójával.
    Öregember volt már, karja nem bírta volna az evezőt, dereka fájt, ha lehajolt, háta meggörnyedt, s egykori nagy, tüzes szemei úgy néztek ki, mintha megfakultak volna a sok viharban, fáradtak valának attól a nehéz élettől, amelyik alig hozott neki kenyeret. Szép hangja pedig, amely hajdan oly ünnepélyesen csendült fel az ódon, nagy templomban Ave Mariára, hogy a nép ájtatosan hajtotta meg rá fejét — rekedt lett, csak átkozódásra volt jó már...
    Hajnalban kiment a sziklához a tengerpartra, ahonnét messze el lehetett látni a víz felett... Elfáradt útközben, s jól esett neki a napon pihenni, pihenni késő estig, addig, míg a holdvilág fel nem ötlött a vízből, s a hullámok felett aranyút nem épült a szirtekig. Mindig fáradt volt, reggel, délben, este; de most ügyet sem vetett rá, hiszen ha meghozzák hajóját, könnyű lesz neki az élet; sok pénzt fog keresni, és meglátja azt a boldog, messze várost, ahol minden ház egy-egy márványtemplom, és ahonnét nagyapja vitorlás hajón jött át a tengeren. Bejárja majd a világot, a városokat, országokat, megnézi mi van túl a vizeken, milyenek ott az emberek, milyen a föld... Szegény ősz fejével tervezgetett, álmodozott és várt, mindig csak várt.
    ...Hónapok múltak el, az ősz besüvöltött hideg szelével a révbe, s ekkor esett meg, hogy Márió egy napon a szemhatáron két kicsiny, világos pontot látott feltűnni. Soká nézte az úszó pontokat, s miután mindegyre közeledtek, délutánra már kivette, hogy két chioggiai bárkát hajt a sziget felé a szél... És estére, mikor a csillagok feljöttek az égre, fürdőző képüket ábrándosan himbálva a hullámok között, kikötőbe ért a két bárka.
    Márió megismerte a halászokat, érezte, hogy az ő hajója az a cifra sajka, melyet a nagy hajó maga mögött húzott. Lefutott hát az öbölbe, egyszeribe elfeledte, hogy öreg, hogy fáradt, mert hiszen szegény halász életének álma, az, amiről még anyja mesélt, az, ami után mint ifjú, mint férfi sóvárgott, végre megérkezett, megjött a messze ösmeretlenből. Nevetni kezdett örömében, azután énekelni akart határtalan boldogságában, de miután az évek minden dalt elmostak emlékéből, énekelni kezdte azt, amit még tudott, amit anyjától tanult, és nem felejtett el soha: az Ave Mariát. Mire a kikötőhöz ért, már lebocsátották hajójának horgonyát... Hosszasan, büszkén nézte el a szélben lengő fehér szegélyes, narancsszín vitorlát, s fáradságosan, szeretettel betűzte a vörös lámpafényben úszó szót: Boldogság. Ez volt a hajó farára vésve, ez volt neve a bárkának, és tudja Isten, úgy illett hozzá.
    Márió szemei elhomályosultak, sírni kezdett, és nevetett is hozzá.
    A halászok, miután az öreg lelkére kötötték, hogy egyedül soha ne menjen ki a hajón a tengerre, átadták neki a szép, új jószágot, s mindannyian hazatértek.
    Mikor egymagára maradt a révben, beleugrott a hajóba, letérdelt az aljába, s fáradt kezei, melyekkel annyit húzta az evezőt, összekulcsolódtak, ősz feje mellére csuklott...
    Egyedül volt az Istennel, imádkozott úgy, amint életében soha, hiszen eddig mindig kért a Mindenhatótól, és ma akadt az öreg halásznak élete alkonyán, a csendes éjszakában köszönnivalója... Ezután végigfeküdt a bárkában, és a tenger lágy karjaival álomba ringatta a kicsiny csónakban öreg gyermekét, úgy, mint valami jóságos, gyengéd anya, ringatta azt a lengő bölcsőt, amely immár a sírhoz oly közel esett.
    ...Hajnalban nem várt senkire Márió, még mindenki aludt a révben, ő máris kifeszítette a vitorlát, és büszkén, boldogan szállt el a víz felett, ki a szabad tengerre. Márió maga fogta a vitorla kötelét, és egyre csak mosolygott, mint ahogy csupán a gyermekek tudnak mosolyogni, ha tarka pillangót sodor elejbük a szél... És tarka pille is volt a hajó, vitorlája dagadt a szélben, teste csillogott a napvilágban. Cifra orrát az acélba vert Krisztus-képpel kevélyen vágta bele a vízbe, s mintha sötétkék selyemszövetet feszítettek volna elejbe, dacosan hasogatta a hullámokat.
    Márió úgy gondolta, még soh'sem látta ily szépnek a vizet, sohasem nevetett ily boldogan le rá az ég...
    Egyik kezével dédelgetve simogatta a bárka peremét, s jókedvében át szerette volna ölelni a karcsú árbocot...
    De egyszerre, amint a partok elmaradtak mögötte, erősebb lett a fuvallat. A többi ifjú halász örömmel üdvözölte volna ezt, Máriónak, a gyenge öregnek azonban szilaj vala. Amint a vitorla kifeszült, s bárkája oldalt feküdt, két kézre kellett fogni a vitorlakötelet. Fogta, húzta is egy darabig, de a szél erősebb volt, mint ő, rövid ideig birkóztak egymással. Belekapott a szél a vászonba, mint falevelet hajtotta fel a hajót egy zöld hullámszörnyetegre, s fenn a vízhalmon egy csapással csavarta ki a kötelet Márió fáradt kezéből... A hajó megperdült az árboc körül, mintha forgatagba sodródott volna.
    ...A sirályok lecsaptak a fehér tarajos tengerre, a víz csobogva verődött a sajka szélein át, beloccsanva a halász lábaihoz; de ő nem mozdult, nem nyúlt a kötél után, s kezei, melyek egy percre mintegy segítségül az ég felé kaptak, tehetetlenül hullottak vissza ölébe, szeme megmeredt, bárkáját pedig kénye-kedve szerint ragadta tova a sivító szél.
    A vitorla vadul csapkodta az árbocot, szintúgy, mintha nevetett volna az öreg halászon, ki a boldogságot akkor érte el, későn, élte alkonyán, amikor gyenge keze nem bírta többé megfogni, átvezetni a hullámokon...
    Márió pedig csak ült görnyedten valami konok, kétségbeesett mozdulatlansággal, és olyan nagyon szomorúan nézett el a víz felett...

(Lussingrande. „Nemzet” 1898, Apródszerelem 1899.)

KILENC RÉZPÉNZ

A szennyes római külvárosban, ott a Marcello cirkusza mellett lakott ő fenn a magasban, mindjárt az ég alatt. Nyomorúságos szobájának ablaka a szűk sikátorra nézett, melynek levegőjét rothadt gyümölcsök s olajban sült halak szaga tette elviselhetetlenné. Az utcán lebzselő csőcselék zsivaja felhangzott a mélyből... Valamelyik kovácsműhelyben még dolgoztak, a pöröly fáradt kattogása beleveszett a tovadöcögő kocsik zajába, s az asszonyok az ajtóküszöbökről kiabálták át egymásnak a napi eseményeket...
    Ő ezalatt fel s le járkált szobájában, utóbb pedig leült az ágya szélére, s fásultan lóbálta a lábát. Bántotta a zaj, de aztán egyszerre csak nem hallotta többé. Pillanatra csendessé lett neki a világ: valahol messze, künn a Campagnában megszólalt egy harang. Felsóhajtott. A maga kárpáti kis falujának a haranghangja jutott az eszébe, a kedvese, a régi idők s az édesanyja, aki ebből az idegen országból, amelyiknek még a nevét se tudja kimondani, annyi temérdek reménnyel várja vissza az ő egyetlen festőfiát.
    Elkeseredetten rúgott a földön heverő vázlatkönyvek felé:
    — Mázolónak kellett volna lennem, akkor nem éhezném!
    Felemelte a fejét. A törött üvegű lámpa fénye lesoványodott arcába világított. Töprengve nézett körül. Hiába, mindenét eladogatta már, hogy megélhessen, mindene elvándorolt, csak a képei maradtak meg. Azok nem kellenek senkinek, pedig mennyi reménységgel festette meg őket, hogy bízott a tehetségében, mikor lejött ide tanulni a művészek ígéretföldjére... Semmije sincs hát?... A festőállványa olyan rozoga, hogy eltüzelni se érdemes. A szegletben élire állított kis bőröndöt már kétszer visszaküldte a gettóbeli ószeres, az ecsetjei elkoptak, a festékestubusok üresek, a paletta egy soldót sem ér... Zsebeiben kezdett kutatni. Néhány rézpénz volt minden vagyona. Éppen meg akarta számlálni, mikor az ajtót kíméletlenül belökte valaki.
    Giulietta volt, aki belépett. Az utcának, sőt tán az egész városnegyednek leglomposabb és leglármásabb asszonya. Tőle bérelte a szobáját. Széles hátát az ajtónak támasztotta, s bőszülten jártatta körül tekintetét a csupasz falakon. Szeme végre is a lámpán akadt meg:
    — Persze égeti a drága olajamat, nem tud sötétben lenni — rikácsolta nekivadulva. — Hej, Signor, hol a pénz? Mára ígérte! Ide vele, vagy pusztuljon innen!
    A festő zavarodottan hallgatott.
    — Hát mi lesz? Nem várok tovább...
    — Holnap — dörmögte a férfi bizonytalan hangon.
    — Semmi holnap, corpo di Bacco, ma akarom... ma, egy óra múlva... ebben a percben.
    Ekkor már a festő előtt állt, akinek a hallgatása végképp felbőszítette. Megátalkodottan piszkos kezeit csípőjére tette:
    — Hát süket a Signor? Hát azért kiabálok én itt, hogy még csak ne is válaszoljon?...
    — Giulietta... legyen egy kis türelemmel...
    — A naplopó mindenségét az úrnak, türelemből nem lehet jóllakni.
    — Signora — mormogta a festő, számítva a megszólítás hatására — ígérem, holnap fizetek. — Fejébe szállt a vére, mert tudta, hogy hazudik.
    Az asszonynak hízelgett az udvarias beszéd. Illegetni kezdte magát, habozott, majd vállat vont, s végre is dohogva indult az ajtó felé:
    — No, nem bánom hát, holnap reggelig várok, hanem aztán előteremtse azt a bért a föld alól is, mert különben kihajigálom innen a cókmókjával együtt...
    Néhány perc múlva már a sikátor zsivaját szántotta hangos szava. Kiállt a kapuba, s szitkozódva panaszolta el az utcai népnek, hogy éhen kell halnia hét porontyával, mert il pittore ungherese nem fizeti meg a szoba árát. Az asszonyok odalenn sajnálkozva tüzelték: ne tűrje ezt a csalást, inkább kísértesse be azt a csavargót a rendőrségre...
    A festő egy ideig csak hallgatta a szitkozódást, aztán újból a zsebébe nyúlt, és óvatosan kotorta elő pénzét. Megszámlálta. Kevesebb volt az, mint amennyit gondolt, mindössze csak kilenc centesimi.
    — Ebből még éhen halni sem lehet — dörmögte kétségbeesetten... Egyszerre szűk lett neki a szoba, szinte magán érezte az alacsony, füstös mennyezet súlyát, a szabadba vágyott. Fogta a kalapját, eloltotta a lámpát, aztán lebotorkált a megszámlálhatatlan sok emeleten, s kiosont a kapun. De az asszonynép észrevette. Dühösen fenyegették minden oldalról, átkozva becsmérelték, gyalázták, olyan kegyetlenül, mint ahogy csak a szegény ember tudja meggyalázni a maga fajtáját, ha az még nála is nyomorultabb.
    Mikor lármájukat már nem hallotta többé, fellélegzett, de azért csak ment sietve, menekülve a csendesebb utcák felé. Feje zúgott, egy gondolat zakatolt benne szünetlenül.
    Kilenc centesimi... Kilenc centesimi!... Mit kezdjek?... Mit vehetek ennyin? Még csak jól sem lakhatom belőle. Fejem fölött a födelet nem fizethetem meg vele, egy marok szalmát sem vetnek le ennyiért egy szegletbe. Egy napíg sem élhetek meg kilenc centesimiből, őrültség, száraz kenyérre se elég... Semmire, semmire a világon...
    Nem tudta, mennyi ideig futott így bele az éjszakába. Végre is lihegve állt meg, és körülnézett. Zsákutcába ért. Sohase járt még erre, fogalma sem volt róla, hogy hová jutott. Visszafordult hát. Gyanús kinézésű sikátorba tévedt. A túlsó szegleten vörös lámpa pislogott egy munkáskocsma ajtaja felett. Veszekedett káromkodás hangzott az osteriából, épp akkor dobtak ki az ablakon egy holtrészeg vendéget.
    A festő szíve sebesebben vert. Meggyorsította lépteit.Megmagyarázhatatlan nyugtalanság fogta el, maga sem értette a dolgot. Otthon, a kárpáti rengetegekben gyakran tévedt el hajdan, órákon át bolyongott az úttalan vadonban, fekete szakadékok között, de sohasem érezte azt a rettegést, ami most meglepte, most, mikor az emberlakta szennyes háztömegben tévedt el.
    — Hol az ördögben vagyok? — kérdezte önmagától, s hirtelen lecsapott a másik sikátorba. Ez még sötétebb, elhagyatottabb volt, mint az előbbi. A házak két zegzugos, fekete vonalban húzódtak valami üres telek felé. Egy rothadt narancshéjon elcsúszott. A feje fölötti ablakban, ami csak olyas szoknyaféle ronggyal volt befüggönyözve, világ gyúlt ki. A lebujból tompán hangzott el hozzá a tivornyázók zaja, s a szomszéd utcából csoszogó léptek közeledtek.
    Egyszerre minden ok nélkül biztosságban érezte magát, s szinte szégyellte, hogy az előbb félni tudott. Fütyörészni kezdett, azután megállt, hogy bevárja a közeledőt. Kezét zsebébe mélyesztette, és mialatt azon töprengett, hogy az a valaki, aki most feléje jön, útba fogja-e igazítani tudni, szórakozottan szűrte át ujjai között a kilenc rézpénzt.
    Egy tagbaszakadt alak bukkant föl az utca fordulóján. A szegleten hirtelen megállt, figyelmesen hallgatózott, aztán egyszerre észrevette a festőt, s gyors elhatározással, kissé tántorogva feléje indult el.
    A férfi megemelte kalápját:
    — Ugyan kérem, hogy jutok el a Marcello cirkuszához?
    Az óriás termetű csavargó röhögve mérte őt végig, de nem felelt. Szájából csak úgy gőzölgött a pálinkaszag, s mialatt jobbra-balra ingadozott, sóváran meredt a fiatalember zsebre dugott kezére. A pénz valahogyan újból megcsörrent, a csavargó pedig, mintha egyszerre határozott volna, kiegyenesedett, majd villámgyorsan torkon ragadta áldozatát, s rettenetes öklével a szeme közé csapott.
    A férfi felordított, aztán megtántorodott. Csak egy pillanatig dulakodtak: egymást átnyalábolva hanyatt-homlok buktak le mind a ketten a kövezetre. A festő belevágta fejét a gyalogjáró élébe. Arcát valami meleg nedvesség borította el. A csavargó a mellére térdelt, s míg egyik kezével a nyakát szorította a földhöz, a másikkal előkotorta bicskáját, s csak úgy találomra beledöfte néhányszor ellenfelének vonagló testébe. Hiába akart védekezni, nem tudott, szájából dőlt a vér, karjai ernyedten hanyatlottak le, kiáltása fájdalmas nyöszörgésbe fúlt.
    Amott, a kivilágított ablakon meglibbent a szoknya, s egy boglyas fej bújt elő, aztán riadtan húzódott ismét vissza.
    A csavargó ekkor már vad sietséggel motozta át tehetetlen áldozatának zsebeit.
    Minden zsákmánya kilenc rézpénz volt! Nem akart hinni a szemének, újból kutatni kezdett, feltépte a festő ingét, s dühében még odacsapkodta néhányszor a kövezethez a halvány sebesültet. Aztán káromkodva törölte bele véres kezét áldozatának összeszaggatott ruháiba, felállt, s elmenőben még nagyot rúgott rajta.
    — Per la santa trinitá, tévedtem!... Ezért ugyan nem volt érdemes!
    Léptei indulatosan távolodtak az osteria felé...
    A festő magára maradt, félig eszméletlenül, kábultan terült el a földön. Vonagló ajka körül lassan megaludt a vér, s már csak mintegy álomban hallotta a korcsma zsivaját. Fájdalmat alig érzett, és szinte még jólesett neki, hogy homlokát mindig új meleg áradat borítja el. Csak a kövezet volt nagyon kemény, az nyomta a hátát.
    Tudta, hogy meg kell halnia, sebaj. Minden közönyös volt neki. Egy pillanatra az édesanyjára gondolt, de nem bírta sajnálni azért, hogy majd bánatot okoz neki a halálával. Vajon ki írja meg haza a hírt?... Giulietta?... Az se látja soha a pénzét! Egy kis mozaikgyűrű is eszébe jutott, amit a kedvesének vett, ezt majd Giulietta húzza az ujjára... Ejh, bolondság az egész...
    Elhomályosuló szemével felnézett az égre, és számlálni kezdte a csillagokat.
    — Tudok-e még? Egy... kettő... kilenc... kilenc centesimi! Furcsa, éppen ennyi volt!... Nem adtak érte semmit, csak a halált...

(Barlangliget. „Magyar Hirlap” 1903. Apró bűnök 1905.)

KORÁN ÉS KÉSŐN

Ki tudja, hányadszor mentek már el egymás mellett abban a keskeny utcában, mikor egy tavaszi napon Iklódy Dénes észrevette az asszonyt... Szél fújdogált a Duna felől, s a szellő fuvallata kirajzolta a csipkés fodrok alatt a hajlékony alakot. Dénes megfordult utána. Ő pedig valahogyan megérezte, hogy nézik, mert meggyorsította lépteit.
    Mentében aggodalmasan hajtotta hátra a nyakát.
    Hallgatózott. Mikor meggyőződött arról, hogy követik, menekülve csapott le egy zajosabb utcába. Pillanat múlva eltűnt a tömegben... Ezután ha találkoztak, messziről kikerülte Iklódyt. Átment az utca túlsó oldalára, s mintha neheztelt volna, piros napernyője mögé bújt.
    Valamelyik estén aztán véletlenül megint összeért az útjuk. Egy lámpa alatt majd hogy egymásba nem ütődtek. Az asszony csak akkor látta meg Dénest, mikor a szemébe nézett. Ő hátralépett, hogy utat engedjen neki, s közben kíváncsian tekintett rá... Szép volt, szebb mint aminőnek elképzelte. Szinte bosszankodott, hogy olyan hamar tovatűnt. Utána akart menni most is, de aztán eszébe jutott múltkori kudarca, pillanatig habozott, s mire megfordult, a nő már nem volt sehol.
    A legközelebbi találkozáskor nem került át a túlsó oldalra a szép asszony. Nyugodtan jött feléje. Mikor melléje ért, reáemelte nagy, ibolyaszín szemét, mintha meg akart volna valamit köszönni. A férfi megértette, és ő is felelt a tekintetével...
    Ettől fogva gyakrabban találkoztak, s mind a kettőjüknek némi kis gyönyörűségük telt benne. Egy időben egy úton jártak, más-más cél felé. Csak a tekintetük pihent egy pillanatig, ők maguk sohasem álltak meg, s azért lassanként mégis valami néma bizalmasság fejlődött ki közöttük. Már megértették egymás apró örömeit, bánatát, s megosztoztak benne, már voltak közös gondolataik. Eleinte csak egy-egy félénk köszöntés volta Dénes szemében... Az asszony elfogadta... Aztán egy-egy bátortalan kérdés vagy bók... Az asszony megtűrte, szótlanul talán felelt is rá. Hízelgett neki, hogy tetszik. De azért, ha az Iklódy pillantása kissé merészebb lett, olyan idegenül tudott ránézni, mintha sohase látta volna. Így tartotta fenn kettőjük között azt a válaszfalat, amit a férfi nem mert átlépni.
    Közben pedig telt az idő, s Iklódy hiába kereste az alkalmat, hogy bemutattassa magát neki, hiába kérdezősködött felőle, azután sem tudott meg többet, mint amennyit az első napokban a kaszinóban hallott. Ez pedig mindössze is kevés volt, csak annyi, hogy az a szép asszony, akit olyan szívesen elnézett, annak a különc Cserneky Jenőnek a felesége, aki híres arról, hogy majd megőrül a féltékenységtől. Eddig valami félreeső vidéki kastélyban rejtegette a feleségét, most sem engedi meg, hogy fogadjon, s nem ereszti sehová, csak az édesanyjához, akihez azon az úton jár, amelyiken oly gyakran elmentek egymás mellett. Már-már lemondott a reménységről, hogy valaha is beszéljen azzal az aranyhajú asszonnyal, aki a napnak egy percében érdekelte őt, sőt talán tudatán kívül vonzotta is, mikor véletlenül mégis találkoztak.
    Iklódy Dénes egy öreg nagynénjéhez ment el látogatóba, akinél temérdek sóhajtozás után minden évben elüldögélt egy-egy félórát. Már a kapu alatt ásítozni kezdett. Ásítva ment végig az előszobán is, s csak fél füllel hallgatta az inas motyogását valami vendégről, aki már vár odabent, mert a méltóságos báróné éppen öltözködik — azután belépett.
    A szobába csak gyéren tolult be az alkonyati fény az ablakok nehéz függönyei között. Dénes egy pillanatig jóformán semmit sem látott, megállt hát. Mikor szeme hozzászokott a félhomályhoz, lassan kezdtek körülötte körvonalozódni a nehézkes, ódivatú bútorok, az ernyős olajlámpák, a virágkosarak, s végül az ablakmélyedés kicsiny barlangja előtt megpillantott a beszűrődő fényben egy nyúlánk női alakot is.
    — Ez lesz a látogató — gondolta magában, de a következő percben már izgatottan tett néhány lépést előre. Az asszony megfordult a zajra, aztán összerezzent. Örvendő ámulattal ismertek egymásra. Zavarban voltak mind a ketten, s Iklódynak csak jó idő múltán jutott eszébe, hogy megcsókolja az elejbe nyújtott kis kezet.
    Valami hétköznapi ostobaságot mormogott:
    — Milyen szerencsés véletlen!...
    Az asszony szótlanul nézett rá, majd hirtelen tartózkodással vonta vissza a kezét. Dénes is elhallgatott, s egyszerre elfelejtette azt a sok mindent, amit mondani akart... Az első perc öröme után teljesen idegenekké lettek ők egymásnak. Ebben a magányban, ebben a homályos csendben, itt az elzárt négy fal között idegenebbek voltak, mint kint az utcán. Pillanatnyi kiábrándulás vett erőt rajtuk, csakúgy, mintha egy kép, amely tetszett a szemünknek, s amelyet megszoktunk keretben látni fenn a falon, leszállna és másként beszélne, vagy ami még visszásabb, másként hallgatna, mint ahogy elképzeltük.
    Oly gyorsan történt mindez, hogy nem volt még idejük összeszedni a gondolataikat, mikor már nyílt az ajtó, s Iklódy nagynénje belépett. Valóságos szóáradattal üdvözölte vendégeit.
    — Kedveseim... édes Évám, egy örökkévalóság, hogy nem láttalak!... Hogy vagytok?... Ismeritek egymást?
    Bemutatta Dénest a fiatalasszonynak, s leültette őket maga mellé... Egyikőjük sem figyelt a szavára. Szórakozottan feleltek kérdéseire, s közben egymás tekintetét keresték a homályban. Mikor az inas meggyújtotta a lámpát, s a vörhenyes fény beözönlötte körülöttük a szobát, a világosságban, a zajos beszéd közepette, mint akár az utcán, megtalálták egymás tekintetét, s ezzel egyszerre rátaláltak egymásra is. Képzeletük, mely a maga módja szerint, a futólagos találkozások időközében kiegészítette volt azt a keveset, amit egymásból ismertek, most megalkudott a valósággal, aztán meghátrált előtte.
    — Megfoghatatlan — gondolta Iklódy, mialatt közelebb húzódott Évához —, kinn az utcán azt hittem, ösmerem, az elébb idegenebb volt az idegennél, és most... mintha több lenne egy szép asszonynál, aki tetszik az embernek. Maga sem tudta, milyen melegen nézett a szemébe:
    — Emlékezik... emlékezik... — És az asszony mindenre emlékezett... Odakinn csengettek, de ők már csak az egymás hangját hallották, ők csak beszéltek lázasan, ösztönszerű sietséggel, mintha pótolni akartak volna valamit, amit elmulasztottak. Hogy mit, nem sejtették még akkor... csak abban a pillanatban érezték át, mikor az ajtóban megjelent a Cserneky Jenő kelletlen arca. Mind a ketten egyszerre értették meg, hogy az a valami, amit visszahozhatatlanul elvesztegettek, az egyetlen, az első egyedüllét volt, ami számukra korán jött el, akkor, mikor még nem tudták, hogy szeretik egymást...

* * *

    Iklódy Dénes másnap, jóval a megszokott idő előtt, már ott sétált az utcában. Türelmetlenül várta Évát, aztán egyszerre aggódva gondolt a Cserneky Jenő tegnapi elutasító viselkedésére, s az asszony kétségbeesett pillantására, mikor megadó mozdulattal követte rosszkedvű férjét... Vajon mit jelentett mindez?... De Dénes nem sokáig tépelődött a kellemetlen emlékek felett, elűzte őket magától, s kedvesebb gondolatokat vett elő. Terveket szőtt... közben pedig szórakozottan nézte a kirakatokat, anélkül, hogy valamit is látott volna belőlük, s szítta a cigarettáját, ami már rég kialudt. Egy barátja elmenőben rákiáltott:
    — Min mosolyogsz Dénes? Ő nem hallotta meg. Évára gondolt és arra, hogy milyen nagyra is nőtt szívében az este óta azaz idegen érzés.
    Századszor nézte meg az óráját: — Hol marad ilyen sokáig?... Ma későbben jön, mint máskor... Egy virágárus leány előtt megállt, s egy csokor ibolyát vett. Örömet szerzett neki az a gondolat, hogy Évának veszi, igen, oda fogja adni, és beszélni fog vele... most már nagyon is jól tudta, hogy mit akart neki mondani.
    Mikor felemelte a fejét, akkor fordult be a túlsó szögleten Éva. Iklódy arcán megrándult valamennyi izom, sietni kezdett, de a következő pillanatban már vége volt az örömének. Az asszony nem volt egyedül... vele jött a férje, aki már a távolból is fürkészve szegezte rá a szemét. Dénes kétségbeesetten szorította össze markában az ibolyacsokrot. Éva megértette, hogy neki hozza. Elpirult, s úgy nézett rá, mintha a tekintetével akarná átvenni a virágot, s olyan mozdulattal igazította meg keblén a csipkefodrot, mintha fel is tűzte volna. Egymás szemében felejtették a pillantásukat, és közös emlékeikből egyszerre titkok lettek. Iklódy köszönt, s mind a kettőjüknek az az érzésük volt, miként ha mentükben megakasztotta volna valami a léptüket. De nem állhattak meg, Évát tovavonta magával a férje...
    A következő napon új reménységgel várakozott Iklódy Dénes. Hiába... Éva nem jött többé egyedül, Cserneky jobban őrizte, mint valaha... Dénes tehetetlen dühében összeharapta az ajkát. Az asszony engesztelően nézett rá, s keze most is oda tévedt a keblére, a csipkefodrok közé, mintha azt mutatta volna, ott... ott, még mindig viseli a virágai emlékét...
    Iklódy bátorságot merített Éva vonzalmából. Megpróbálkozott egy látogatással. Nem fogadták, aztán még egyszer, és még többször is elment Csernekyékhez, de mindannyiszor hiába. A nagynénjéhez is minduntalan felszaladt, az utcán is leste az asszonyt, hasztalan, hasztalan, soha többé nem láthatta egyedül...
    Eleinte reménykedve néztek egymásra, aztán panaszosan, aztán kétségbeesetten, s végül egy napon Éva nem jött többé. Iklódy Dénes hamarosan megtudta, hova tűnt. A férje visszavitte abba a falusi kastélyba, ahová nem vezetett olyan út, amelyiken ők találkozhattak volna.
    Vége volt hát mindennek... Első időben halomszámra írta neki a leveleket, aztán valamennyit összetépte — úgyse jutna el csak egy is a szegény fogoly asszony kezébe... Most, hogy nem láthatta többé azt a finom, keskeny arcot, azokat a nagy, ibolyaszínű szemeket, a lenge alakot, amely mindég elment a boldogság mellett, szerelme napról napra fokozódott, s először életében igazán szenvedett. Nem mert többé annak az utcának tájékára se menni, amelyikben azelőtt mindennap találkoztak. Félt azoktól az emlékektől, amik hiába kértek volna új emlékeket... Tudta, hogy nincs semmi reménysége, hát felejteni akart... Társaságba kezdett járni újból. Eleinte szenvedést okozott neki a mulatozás, aztán unalmat, végül mégis elterelte gondolatait szomorú szenvedélyéről. És lassankint már azzal a fájdalmas megnyugvással emlékezett vissza a tűnő pillanatokra, amivel az olyan emberek emlékeznek vissza kedves halottaikra, akik nem hisznek a feltámadásban.
    A tél derekán Párizsba utazott, s mikor másfél év múlva hazatért kóborlásából, új érzéseket, új emlékeket hozott magával — Évát pedig elfeledte.

* * *

    Egy tavaszi napon Iklódy Dénes a kaszinó felé menet ugyanazon az utcán haladt végig, amelyikben az Éva kis regénye lejátszódott. Mennyire szerette hajdan ezt az utcát, aztán mennyire félt tőle, s most — észre se vette, hogy hol jár... Elgondolkozva fújta maga elé cigarettája füstjét, s míg szeme gépiesen követett egy tovamenő női alakot, ő jóformán tudomást sem vett róla. Nézte, de nem látta meg... valaki más járt a fejében... Egy keresztutcából, amonnan a Duna felől egyszerre eléje csapott a tavaszi szellő, s fuvallata kirajzolta az asszony ruhájának csipkés fodrai közt lenge alakját.
    Dénes kiegyenesedett — lehetséges-e? A következő pillanatban már futva követte őt. Felismerte a mozdulatait, nyakának finom hajtását, testének kecses vonalait. Ugyanaz volt, aki régen, csak talán a járása lett nyugodtabb, olyan, mint aminő azoké, akik azért nem sietnek, mert nincs miért sietniök... Nem változott, és Dénes mégis meglassította a lépteit s közben csodálkozva észlelte önmagán, hogy közönyösen nézi Évát, akinek most két éve a puszta gondolatától gyorsabban vert a szíve.
    Egy kis templom előtt vitt el ekkor az asszony útja. Megállt, hogy alamizsnát adjon egy koldusnak, aztán szórakozottan lépett be a templom ajtaján. Dénes, maga sem igen tudta, hogy miért — utánament.
    Ott benn a homályos csendben, egy rég elmondott mise emlékeként, tömjénfüst kerengett a légben. Üres volt a templom, az oltár előtti padban Éva ült egyedül, de nem imádkozott, inkább talán csak pihent. Arany haján tévetegen szállt el az örökmécs világa... Iklódy hozzáment, aztán leült melléje. Az asszony feltekintett, egy pillanatig meglepetten nézett Dénesre, majd elmosolyodott, s azzal a mozdulattal nyújtotta feléje a kezét, amelyikkel olyan barátot üdvözlünk, akivel heteket, hónapokat töltöttünk el egykor, aki nagyon megkínozott, de akinek megbocsátottunk, mert már minden elmúlt. Aztán az oltárra mutatva csendet intett.
    És Iklódy belenyugodott ebbe a csak látszólagosan rákényszerített csendbe. Hiába, nem volt neki semmi mondanivalója. Az a szerelem, amelyik magára hagyatva nőtt nagyra, s apadt el, amelyik némaságra volt kárhoztatva, elfelejtett, vagy talán nem is tudott soha beszélni.
    Mélyen hallgattak mind a ketten... Aztán egyszerre léptek hallatszottak a hátuk mögött. A sekrestyés kulcsai csörrentek. Menni kellett. Éva felállt... vége volt hát ennek a második, ennek az utolsó egyedüllétnek is, ami számukra későn jött el... akkor, mikor már tudták, hogy nem szeretik egymást...

(Hűvösvölgy. „Magyar Hirlap” 1904. Apró bűnök 1905.)

CSODÁLATOS EMBEREK

Az elmúlt nyár valamelyik forró estéjén egyedül, céltalanul bolyongtam künn az utcákon. Fáradt voltam, s úgy éreztem, mintha körültem az egész világ is belefáradt volna a mosolygásba, melyet tavasszal kezdett el a nevető virágokkal, s mely — a rekkenő melegben szinte hullámozni látszó hegyek felett, a lomhán csobogó Dunán — valami fanyar, kényszerű nyári vigasságba torzult...
    Elhagyatottnak éreztem magamat, mert egy árva ismerős, megszokott arcot sem láttam sehol, az utcák árnyékos oldalán idegen népség ballagott lustán, életuntan — épp úgy, mint én... De egyszerre kalapot emelt valaki mellettem. Felpillantok: egy rég nem látott gyermekkori pajtásom volt.
    — Hová indulsz? — kérdeztem, leverten rázva meg kezét, hanem azért titokban mégis jólesett, hogy egy hozzám hasonló, városban elkárhozott szenvedővel hozott össze a véletlen.
    — Megyek haza, holnap utazunk. Elkísérhetnél.
    — Utaztok! — Irigyen gondoltam: hát ez is elmehet, csak nekem kell itt maradnom, s hogy valamivel megbosszulhassam magamat, gúnyosan szóltam oda:
    — Hallottam, hogy megnősültél, hogyan esett ez meg veled, mikor a házasság puszta gondolatának is ellensége voltál?
    — Az voltam, de ez egyszer megváltoztak nézeteim. — Unottan pillantott le a gyalogjáróra. Ő — azt hiszem — emberek között mindig unatkozott, örökké magával foglalkozott, s önmagát tartotta a legjobb társaságnak. Csendes ember volt, sokat tanult, s határozott, szinte csökönyös nézeteiből nem engedett senki kedvéért egy talpalatnyit sem. Ha valakit méltatott arra, hogy előtte gondolatait, nagy terveit fölfedje, kevés szóval beszélt, sohasem vitatkozott, s álmos, fáradt szemeivel olyan megvetőleg mérte végig azokat, akik ellenkezni mertek, hogy a legtöbben meghátráltak és elhallgattak.
    Most, amint szótlanul ballagott mellettem, olykor lopva reápillantottam. Mindig vonzott engem ez a nagy darab, tehetséges egoista, akinek csak a válláig értem, s akinek alakjával gyermekéveim emlékei szorosan összeforrtak.
    Őszintén szerettem őt, bár ha vele voltam, biztosan éreztem, hogy nem sokat törődik velem, s csak éppen hogy megtűr maga mellett. Általában nem élt az emberekkel, engedte, hogy azok éljenek mellette, s az ő saját, egyéni, csodaszép filozófus világából csak néha pillantott ki, szólalt meg, beszélve mihozzánk, többiekhez. Ilyennek ösmertem, ilyen volt már iskolásfiú korában, amikor én lelkem egész hevével csüggtem rajta, gyerekes álmodozásaimban összetévesztvén őt kedves történelmi héroszaimmal. S szentül hittem, hogy az arcoli hídon vagy Lodinál az én barátom is úgy tett volna, mint Bonaparte... Valóságos hatalma volt felettem, s ezt utóbb zsarnokoskodásra használta — ekkor elriasztott; szégyelltem magamat, mert olyan nevetséges voltam. És azután kerültem, éveken át nem is láttam őt...
    Az utcán körülöttünk nyüzsgött a tömeg a tarka, nyári színeiben, s a fojtó melegtől szinte fölmenekült szemem a szűk kis égszalagra, amely a házak között kígyózott, s melyben a forróságtól elfonnyadt fehér fellegek úszkáltak... Tekintetem újólag barátomra tévedt, aki hatalmas vállaival utat tört a járókelők gomolyagában, s olykor hátrapillantott, mintha azt mondotta volna: „Maradj csak mögöttem, ott nem lökdösnek”... Mosolyogni kezdtem — semmit sem változott meg ez az ember, olyan, mint volt hajdan gyermekéveinkben.
    Ezalatt kiértünk a széles, szabad Duna partjára, gyenge, meleg szellő játszadozott a víz felett, összetördelve nagy, csillogó tükörét, amelyben libegve hintáztak a cifra halászbárkák, képüket tetszelegve merítvén az arannyal hímes szőke habokba. Az emberek már elmaradtak mögöttünk, üres volt a part, s mi szótlanul mentünk egymás mellett.
    Egyszerre éreztem, hogy reám néz, azután a vállamra ütött.
    — Mire gondolsz?
    — Kíváncsi vagyok, mi indított arra... hogy...
    — Nos?
    — Hogy megházasodjál.
    — Elmondom, most szívesen beszélek. Kedvem van hozzá! — tódította meg, nehogy elbízzam magamat, és azt képzeljem, egyszer életében nem a saját gyönyörűségéért tesz valamit.
    Kivette zsebéből cigarettatárcáját, a legjobbat kiválasztotta, rágyújtott, azután odakínálta a többit nekem.
    — Nem dohányzom!
    Gúnyosan mosolygott, s kisvártatva beszélni kezdett:
    — Tavaly télen..., dehogyis, még azelőtt, egyszer nagy munkámtól kimerülten indultam sétára. Gondatlan emberek elmulasztották fűrészporral fölhinteni a járdákat, elcsúsztam, s a jobb lábamra estem. Fel akartam állni, nem bírtam, visszahanyatlottam, elveszítve eszméletemet... Mikor magamhoz tértem, már nagy tömegbe verődtek össze körültem az emberek, s fél füllel hallottam, amint valaki mellettem azt mondta:
    — Hagyják, hisz részeg!
    Ez egészen magamhoz térített, borzasztó dühös lettem, tudhatod, utálom a bort...
    — Nem tudtam.
    — Magamhoz tértem — folytatta —, rákiáltottam egy rendőrre, hogy kitörtem a lábamat, vitessen a lakásomra. Átkozódtam, hogy miért nem tudott ez inkább másvalakivel megtörténni, akinek nincs oly fontos, nagy munka a fejében. Azután szomorú napok következtek, három hónapig feküdtem, lábam rosszul forrott össze, széttörték újra. Senki sem jött hozzám... elfelejtettek... gondoltam reád is!
    Elpirultam.
    — Tudod, mikor az ember elhagyatva fekszik, nagyon elunja magát, és mindenféle furcsaságokon töri a fejét. Én mindig a szobám falára festett unalmas cifraságokat bámultam, s azzal ütöttem agyon az időt, hogy ha behunytam szememet, magam elé akartam képzelni az ízléstelen mintát — soh'sem sikerült... Csodálatos, így vagyunk mindennel a Földön. Később így voltam szerelmemmel is...
    Éreztem!... Láttam ezer dolgot, megbámultam jóformán mindent, de véges agyammal fel nem fogtam semmit. Milyen nyomorúságos is ez a mi elménk. Kis dolgokkal bíbelődik az ember egy életen át, és azután, ha nagy eszmékbe fog, messzeséges, ösmeretlen távlatokat szeretne belátni, a többiek, a saját javára, bizony úgy jár, mint az én Nietzschém. Hová tértem, pedig nem érdemes ilyesmikről beszélni.
    — Te megvetsz engemet — szóltam gúnyosan, elkeseredetten küszködve különös, uralkodó szemeinek hatalma ellen.
    — Nem vetlek meg — válaszolt —, de mi olyan egészen mások vagyunk.
    — Igaz — sóhajtottam, s elgondoltam, hogy ha egyenlők lennénk, bizonnyal rég agyonvertük volna egymást.
    — Figyelj, és ne szakíts egyre félbe, most én beszélek — mondotta türelmetlenül, s hadarva folytatta házasságának történetét:
    — Mire lábam annyira meggyógyult, hogy felkelhettem, már kitavaszodott, de nekem utálatos volt a világ, mert nem vett tudomást szörnyű fájdalmaimról. Az emberek épp úgy jártak az utcákon, mint máskor, a nap épp úgy sütött, mint hajdan, csak én lettem más, egy szerencsétlen, beteg ember, aki búsan húztam rossz lábamat magam után, és sántítva kóboroltam a városban. Ez bosszantott, szerettem volna mindent magamhoz formálni, és szívből kívántam, bár bicegne az egész világ úgy, mint én.
    Elhatároztam, hogy főbe lövöm magam; ekkor találkoztam egy orvos ösmerősömmel, s a szenvedés elmondatta vélem tervemet, bár éreztem, hogy az öngyilkosjelöltek igen nevetséges emberek, s folytonos borongó, gyászos fenyegetőzéseikkel, s közeli haláluk említésével — amit persze senki sem hisz el nekik — nagyon untatják az élni vágyókat.
    Az orvos megütődést színlelt, le akart beszélni, tehetségemet, jövőmet, szüleimet emlegette. Tudtam, hogy mókázik, s hogy azt gondolja, nekem épp oly kevéssé van kedvem a halálra, mint neki. Tréfát űzött belőlem — itt barátom hangja fenyegetően heves lett —, tréfálni énfelettem!... Hanem azután azt tanácsolta, hogy halasszam el végzetes lépésemet, s menjek el inkább valami fürdőbe, ami majd meggyógyít.
    Össze szerettem volna törni a gazembert, hanem azért mégis szót fogadtam, s egy ásványos pocsolyában fürödtem hat hétig. Ott ösmerkedtem meg feleségemmel. Gyönyörűszép leány volt, s én azt találtam, egészen más mint a többiek, akik addig untattak.
    Időmet majd mindig vele és édesanyjával töltöttem, aki igen beteg volt. Egy este, miután hazakísértem új barátaimat, s én is szobámba mentem, oly jól éreztem magamat, hogy hozzá akartam ismét fogni rég érintetlenül heverő munkámhoz. Nekiülök a munkának, írni akarok, olvasni kezdek, kétszer-háromszor elolvasom ugyanazt, s csak nem hagy nyomot fejemben a sok bölcsesség. Dühbe jöttem, melegem lett, egyik cigarettát a másik után szívtam félig, azután mint valami értelmes lényekkel éreztetve megmagyarázhatatlan haragomat, kidobáltam őket az ablakon. Kezdtem fel s alá futkosni szobámban... Végre is elnevettem magam a falon ide-oda száguldó árnyékomon... Eszembe jutottak mind a gorombaságok, melyeket a leánynak mondottam, az ő hasonló válaszaira már nem emlékeztem, így hát szidtam magamat neveletlenségemért, és szerettem volna leborulni előtte bocsánatért könyörögni, látni komoly, szép fejét, megfogni keskeny kezét, belenézni mélységesen kék szemeibe, beszívni ruháinak szállongó illatát... Nem bírtam ellenállni, kilopóztam szobámból, le a parkba, az ő ablaka alá.
    Te, képzeld! Én... én tettem ezt!... Árnyékát láttam egy pillanatra, amint az ablak előtt elsuhant, s — egyszerre megnyugodtam.
    Gondolkozni kezdtem, hogy hát tulajdonképpen mit is érezek, ha vele vagyok... Semmit..., de éppen semmit, csak jóleső nyugalmat.
    Hazamentem, s alig aludtam valamit az éjjel. Izgatottan vártam a reggelt... Azt képzeltem, szerelmes vagyok! Úgy voltam örömömmel, mint régen, gyermekkoromban, amikor pajtásaim hosszú métát játszottak a rét felett. Próbálgattam én is, de sehogy sem bírtam megtanulni. Hogy ügyetlenségemet palástoljam, kinevettem azokat, akik értettek hozzá, s megvetettem azt a paraszt játékot. Egyszer sikerült nekem is kiütni messzire a labdát — ekkor boldognak éreztem magamat. Látod, barátom, így volt a szerelemmel is. Nem tudtam addig a napig sohasem szeretni, s mindig kinevettem a szerelmeseket, azon az éjszakán pedig szinte mámoros, ujjongó örömmel köszöntöttem szívemben ezt az új, csodaszép érzést.
    Kihúzta óráját, reápillantott, azután sietve szólalt meg:
    — Hamar kell elmondanom, ami még hátra van, ő már bizonyosan vár reám. — Mosolyogni kezdett, úgy, amint még mosolyogni sohasem láttam.
    — Tehát, amikor másnap a lánnyal összejöttem, hamarosan lecsillapodtam, s végtelenül kellemes nyugalom fogott el. Még csak az a vágyam sem volt, hogy megcsókoljam, s mindazok az előnyök, amelyeket éjjel neki tulajdonítottam, nem ötlöttek a szemembe... nem is találtam valóságban olyan fenségesen szépnek...
    ...De ha nem volt mellettem, hát tisztára megbolondultam. Abbahagytam munkámat, mert gondolkozni sem bírtam, az étel sem ízlett, ha egyedül voltam, nem esett jól többé a cigaretta, ha csak magam füstöltem; elmúlt az álmom, az életkedvem. Szerettem volna meghalni.
    Mindig reá gondoltam, és magányos óráimban egész istenség lett a szememben. Ha azután valósággal vele voltam, jóformán semmibe sem vettem, és pusztán egyedüllétem szenvedéseinek emléke, s az a gondolat, hogy nemsokára ismét magamban leszek, indított arra, hogy kissé udvaroljak neki... Szükséges volt jelenléte ahhoz, hogy normális ember legyek — már a mennyire én normális lehetek —, fáztam nélküle, de nem lett melegem társaságában, csak kellemesen éreztem magamat... Érted-e ezt az érzést?... Szerelem ez?
    — Igen — mondottam vontatottan —, sok különös árnyalata van a szerelemnek.
    Mosolygott, azzal a mindent tönkresilányító mosolygásával, azután folytatta:
    — Egy esős, csúf délelőtt utaztak el, hidegen búcsúztunk, én még maradtam. Mikor kocsijuk elkanyarodott a lucskos országúton, úgy néztem utánuk, mint valami ellenség után, s tudod-e, mit éreztem?... Mintha szívemet valaki egy goromba kötéllel odakötötte volna a kerekekhez, s az a kötél a kocsi távolodásával mindjobban feszült, és én mindjobban szenvedtem... Nem volt többé nyugodalmam sehol, minden gyűlöletessé lett előttem; munkám, tanulmányaim érintetlenül hevertek. Pedig biztattam magamat, hogy ezt is csak át kell élnem, mint a lábtörést, vagy a foghúzást és minden egyéb kellemetlenséget e világon, ez is majd el fog múlni, mint amazok. Vártam, csak nem akart múlni... Izgatott, goromba lettem, mindenkivel összetűztem, s hiszed-e, arra csak akkor kezdtem gondolni, hogy hát szeret-e ő is engemet, mikor helyzetem komikusan tűrhetetlen lett... Írni akartam neki... Szavamra! Sohasem aláztam meg magamat senki előtt, s akkor egyszerre eszeveszetten szerettem volna megalázni magam őelőtte... Írni akartam!... De mit? Mit is írhattam volna neki?... Azt, hogy szeretem... Hát szerelem volt-e az?... Szerettem-e őt?...
    Ami felett én csak töprengtem, azt ő megtette. Valamelyik nap egy levelet kaptam... ezerszer szebb volt, mint Tatjána agyonszavalt levele... az a leány az én lelkemből lopta ki a szavakat!... Nagy, sóvárgó szerelmében szinte könyörögve hívott magához, s kért, ha csak kicsiny vonzalmat érezek iránta, jöjjek hamar, rögtön, mert ha nincs velem, beteg, nagyon szerencsétlen, és ebből a boldogtalan szenvedéséből csak a jelenlétemmel gyógyíthatom ki.
    Barátom halkan nevetni kezdett, úgy, mint ahogy csak a nagyon boldog gyermekek tudnak nevetni, azután merően nézett le a földre maga elé. Szinte láttam, ismét átéli képzeletben minden gyönyörét annak, amit elbeszél. Megkapta a karomat:
    — Tudod, rohantam hozzá. S ajtaja előtt, mint valami gyáva iskolásfiúnak vert a szívem... torkom elszorult... Sírni tudtam volna... Jól emlékezem mindenre: beléptem, ő lenge, fehér ruhában futott felém. Kitártam karjaimat, riadtan, boldogan menekült közéjük. Ölembe kaptam, megcsókoltuk egymást... azután eleresztettem. Mind a ketten megkönnyebbülten sóhajtottunk fel. Ő a haját simította hátra, én a kabátomat igazítottam meg, azután csodálkozva néztünk egymásra. Nyugodtak lettünk.
    Feleségül vettem, hisz úgy összeillettünk. Látod, már alig állom, hogy hozzá ne szaladjak... úgy szeretem őt, és úgy... de úgy vágyódom utána, csak akkor lélegzem nyugodtan, ha velem van...
    Furcsa ember vagy te — szóltam —, s a szerelmed a legkülönösebb rajtad... hanem a feleséged is csodálatos teremtés lehet.
    — Az ám! — mondotta lelkesülten. Hát még ha látnád! Tudod mit, gyere fel vacsorára.
    Szabadkoztam. Nem hallgatott meg, egyszerűen rám parancsolt. Mit volt mit tennem, elkísértem lakására. Fölmentünk a lépcsőn, kulcsot vett ki zsebéből, s hirtelen föltárta az előszoba ajtaját — valaki félreugrott... Nagyot dobbant a szívem, még sohasem láttam ilyen pompás teremtést. Gyönyörű, szőke asszony volt. Kedves, odaadó mozdulattal simult barátomhoz, ölelte át nyakát, rám ügyet sem vetve, egy cseppet sem zavartatva magát.
    — Hát ugyan mit csinált itt? — kérdezte őt férje, kissé eltartva magától, mialatt gyönyörködve nézett szemei közé.
    — Vártam reád — mondotta hideg hangon, szinte unatkozva, s kezei közönyösen siklottak le az ura válláról. Talán csodálkozott önmagán vagy azon a másikon, aki őbenne él, és aki ezt a rideg, önző embert szereti. Csodálkozott, és bizonnyal megvetette magát, amiért az előbb sóvárogva leselkedett az ajtónál.
    — Nézze, ez egy gyerekkori pajtásom — szólt ismét barátom, s karomnál fogva maga elé húzott. Felesége végigmért, azután kezet nyújtott.
    A szíves fogadtatásra nagy kedvem lett volna sarkon fordulni, s hazaszökni, de lenyeltem mérgemet, mert az asszony nagyon szép volt, meg kíváncsi is voltam a két különös ember viseletére.
    Vacsora alatt majdnem folyton én beszéltem, az asszony csak egyre ásítozott, de amellett igen sokat és jóízűen evett. Ők ketten nem törődtek egymással, mindegyikük saját magával volt elfoglalva... Mikor felálltunk az asztaltól, házigazdám előrement a szomszéd dohányzóba, mi karonfogva indultunk utána. Az asszonyra pillantottam, hideg szemeibe egyszerre egy meleg, idegen sugár tévedt, tekintete szeretettel csüggött az urán. Mikor észrevette, hogy milyen figyelmesen nézem, elmosolyodott, s bizalmasan hozzám hajolva mondotta:
    — Úgy szeretem őt, csak soh'se hagyna magamra!
    A férj szivartárcával tért vissza hozzánk, megkínálta feleségét, s azután valami szerelmes udvariassággal csókolta meg kezét. Reám is erőszakolt egy cigarettát, amelyet miután elszívtam, fölálltam és búcsúzni kezdtem.
    Egyikőjük sem tartóztatott, viszontlátást sem emlegettek, így távoztam. Mikor leértem az utcára, még egyszer feltekintettem kivilágított ablakaikra. S elgondoltam, hogy vajon mi lesz ennek a két embernek a vége, akik csak akkor tudják, hogy szerelmesek, ha nem látják egymást...

(Daruvár. „Bpesti Napló” 1898. Apródszerelem 1899.)

UTOLSÓ TAVASZ

Lassú, öreges léptekkel indult el... Körülötte nyüzsgött az utca népe, s a tovamenők olykor udvariatlanul lökték meg az ezüsthajú gavallért. Haragosan pillantott ilyenkor fel, kissé megrázta a fejét, és botjával nagyot koppantott a kövezetre... Rossz kedvében volt, pedig a nap tündökölve sütött feje felett, s mint madárszántotta azúrfolyócska, kéklett a házak között a tavaszi ég keskeny szalaga. Lázas nyugtalanság reszketett a légben. Az emberek siettek, mosolyogtak, mintha örülnének, hogy élnek, mintha mindannyiuk szívét átjárta volna az az ébresztő szellő, amely túl a nagyvároson, nyíló virágok völgyében született.
    Csak a hajdan olyan híres, mulatós gavallért kerülte el a nyugtalanító tavaszi fuvallat; nem ébredt többé az ő kiégett szívében egy vágyódás, egy érzés, egy kicsinyke napsugár sem. Még a régmúlt idők emlékei is olyan hidegek, színtelenek voltak, olyan egyformák fiatalságának annyiszor megújuló szerelmei, sőt azok az asszonyok is, akik életében útjába akadtak — most, hogy visszagondolt reájuk —, hasonlítottak egymáshoz. A nevüket jóformán elfeledte, megkülönböztetni sem tudta már őket — éppúgy, mint az éveket, a napokat, melyek közül, úgy érezte e percben, egy sem volt szebb, egy sem volt boldogabb a többinél.
    — Vége mindennek — gondolta leverten, s körülötte ezalatt valami nevető ellenmondásként nyüzsgött tova a tavaszi élet. Hiába! Mint ahogy az ifjúság sohasem oly fiatal, mint tavasszal, az öregek sem érzik magukat soha annyira véneknek, mint akkor, mikor megéled minden, megy előre a nyár felé, s elhalad mellettük — mellettük, akiknek már nincs hová menniök.
    Baji Gábor is nagyon öregnek és fáradtnak érezte magát... a szíve volt szomorú! — Előttem is, mögöttem is nagy semmi, ez lenne hát az életem! Egyedül vagyok, egy árva emlékem sincs, amitől felmelegedhetném..., csak legalább még egyszer bírnék valamit érezni, tudom Istenem, annak az emlékét megőrizném!
    Megnézte az óráját, ásítozni kezdett, rettentően unta ezt a céltalan bolyongást. A wistpartija csak hatkor kezdődik, addig valahogyan agyon kellene ütni az időt... de hát hová menjen?... Ekkor egyszerre eszébe jutott, hogy néhány nap előtt egy levelet kapott. Valami régi ideálja írt neki. Vagy negyven év előtt szerették egymást. Az asszony a szakítás után az isten háta mögé, Erdélybe szökött, bár levelében úgy mondja, hogy külföldön élt — többé nem találkoztak, és most felköltözött a fővárosba, ír neki, s hívja, hogy látogassa meg.
    Még az arcára sem emlékezett... Szőke volt-e vagy barna, nem tudta már, de hát az különben is mindegy, azóta bizonnyal megőszült...
    — Mit akarhat? — kérdezte magától egykedvűen. — Elmenjek, ne menjek?... Ejh! — és gyorsabb léptekkel nekiindult.
    Mikor felhaladt a kis palota lépcsőjén, minduntalan megállt.
    — Be rossz lépcsőket építenek manapság — dörmögte ősz bajuszába, és reszelgetni kezdte a torkát. — Ördög vigye, csak a regényekben szép az öregkor; ha azoknak a gazembereknek, akik leírják, úgy fájna a derekuk, mint a mienk, nem hazudoznának annyit össze az ezüst fürtök, meg a nagyapók romantikájáról.
    Mire felért az emeletre, kimaradt a lélegzete, várt egy ideig, köhécselt, aztán kihúzta magát, és becsengetett.
    Pergamenképű, rozoga inas nyitott ajtót.
    — Fogad a méltóságos asszony? — Igen. — No, itt van a névjegyem.
    Az öreg inas, aki bakter lehetett hajdanában valahol Csángó-Hétfaluban, mintha csak az éjfelet kiabálná, nagy hangon harsogta a Baji Gábor fülébe:
    — Parancsoljon besétálni a vizitszobába, de instálom, várni köll ám egy cseppet.
    — Csak jelentsen be — dörmögte Baji, mialatt agglegényes pontossággal igazított a nyakkendőjén, s átlépte a kis szalon küszöbét... A szobát elözönlötte a tavaszi fény, körös-körül mindenütt virágok nyíltak, s a kedves, ódon levendula szaga még átküzdötte magát a divatos, új parfüm nehéz illatán.
    A gavalléros öregúr leült az egyik karosszékbe.
    — Hiába, mindig csak várni kell — gondolta ásítozva, és már meg is bánta, hogy eljött ide. — Az asszonyok mentől öregebbek, annál tovább öltözködnek, s annál inkább megváratják az embert... Különben ami őméltósága korát illeti, attól ugyan holnapig is lophatnám itt a napot. Nem értem a nőket, hisz nekik még csak borotválkozniok sem kell... Vajon mit csinálhat most? A haját, a ruháját igazgatja, talán még be is púderezi az arcát! Ugyan mi a manónak!
    Forgatni kezdte az ujján nagy pecsétgyűrűjét, ami nála mindenkor az unalom jele volt, aztán gondosan lefricskázott egy porszemet kifogástalan kabátjának bársonyhajtókájáról...
    Körülnézett a szobában. A régi bútorok közé tolakodóan vegyültek a modern angol karosszékek, a vékonylábú, finom íróasztalon a tűzben égő tiffani váza mellett bájos Alt-Wien-virágtartóban orgonaág hajladozott... A zongorán, lehajtott fejjel egy urnát vivő kis tanagra-figura állt, vagy tán inkább jött feléje. A kandallón márványoszlopos empire-óra ketyegett, s ingáján libegve szállongott a nagy Napóleon császári madara...
    Mindez olyan idegen volt neki, semmit sem ismert többé ebben a szobában, mihez sem fűződött semmi emléke — akkor régen, más bútorok, más levegő lehetett az asszony körül. Közvetlenül előtte a háromlábú asztalkán selyemkötésű könyv hevert. Nem mert hozzányúlni, bizonyosan valami Ohnet-regény!... Hanem aztán, amint vizsgálgatta, egyszerre a szemébe tűnt, hogy a könyv sokat forgatott lapjai közül egy szárított virágnak a szára kandikál elő.
    — Vajon kitől kapta ezt a virágot, hogy így őrzi? — gondolta, és gúnyolódó kedve egyszeribe elszállt..., szomorú irigység fogta el. Ezen a tündöklő tavaszi napon a legkisebb érzést is megirigyelte ő az emberektől. Végtelenül üresnek, céltalannak látta az életét. Mit nem adott volna most egy maroknyi érzésért, egy kicsinyke melegségért! És még csak nem is okolhatott senkit sem azért, hogy ilyen egyedül maradt a sötétben, az élete végén. Maga volt a hibás, az új szerelemért mindig megtagadta a régit. Összetépte a leveleket, a száraz virágokat a tűzbe dobta, addig-addig, míg egy napon, mielőtt új szenvedély lobbanhatott volna fel a szívében, kigúnyolta, elfeledte a legutolsó szerelmét. Így maradt ő emlékek nélkül.
    Ha az ember szomorú, akkor már nem unatkozik. Baji Gábor keze sem játszott többé a pecsétgyűrűvel, fáradtan nyílt ki az ölében; meggörnyedve, csüggedten ült ott mozdulatlanul mindaddig, míg egyszerre valami fénysugár nem tévedt a szemébe. Lassan emelte fel szép, ősz fejét, és ahogy körülnézett, tekintete megakadt egy képen, melynek üveglapját most érhette el az ablakon beömlő napfény. Az üvegen ezer szilánkra tört a napsugár, s visszaverődve aranyos özönnel árasztotta el a szoba legsötétebb szegletét is. Világosabb lett e percben a vén gavallér körül a világ, és csodálatosan — minden fény arról a képről sugárzott feléje.
    A nagy csillogás szinte elvakította, s csak miután egy ideig merően nézett a képre, vált ki lassan a ragyogásból két sötét pont: két bánatos, fekete szem tekintett reá.
    Baji Gábor kíváncsi lett, felállt, és megindult a szoba túlsó szöglete felé, közbe pedig ámulva pillantott azokba a mélytüzű, panaszos szemekbe, melyek mintegy varázsütésre — rég feledett emlékeket keltettek életre a lelkében. Ó, ezek a szemek valaha szerelmesen csüggtek rajta, egy messze nyári alkonyaton karjaiban tartotta azt a karcsú, lenge testet, s vállára hanyatlott az a fekete fürtös asszonyfej, amelyet most már tisztán látott az üveglap mögött.
    — Ida — sóhajtotta halkan —, soh'sem hittem, hogy viszontlátjuk egymást! — Kicsinyke gyöngédség lopódzott a szívébe. Az előbb még egy emléke sem volt, és most, mentül inkább közeledett a pasztellképhez, annál több s annál szebb emlék jutott eszébe. Tisztán látta maga előtt azt a madárdalos mezőt, amelyen hajdan, fiatalon haladtak ők ketten át; látta a hársat ringó lombjaival, mely alatt örök hűséget, örök szerelmet esküdtek egymásnak. Egyszerre dobogott a szívük, egy leheletben szállt el ajkukról a lélegzet, egyetlenegy árnyékot vetett ölelkező alakjuk a mező virágaira... Akkor igazán hitte ő maga is, amit esküdött — de egy hónap múlva már mindent elfelejtett. Az asszonynak maradt a szerelem és a bánat — ő bizonnyal hűségesen megőrizte azt...
    Emlék emlékre torlódott lángra gyújtott képzeletében. Mindazt a szépet, amit átélt, szerelmét, amit annyiak között osztogatott el, összegyűjtötte gondolatában, s ráruházta erre az egy asszonyra, mintha csak őérte vert volna a szíve elmúlt ifjúságában, mintha ő lett volna egyetlen szerelme.
    Közelebb hajolt az arcképhez, mohón, meghatottan nézte a finom vonásokat, az arcon a halvány pírt, amelyből minden tavasz napfénye vitt már el valamit. Aztán egyszerre — talán a képről visszaverődő sugárözön szállt a szívére, melegség fogta el egész valóját. Szíve gyorsabban vert e percben, mint valaha, de hisz a haldokló madarak is erősebben csapkodnak szárnyukkal, ha már lehullottak a földre, mint akkor, mikor még repülni tudtak.
    Baji Gábor elfelejtett gondolkozni. A keret mellett két oldalt odatámasztotta tenyerét a falnak, fél térdét megvetette egy kicsiny kereveten, és még inkább előrehajolt. Mind jobban, mind közelebbről akarta látni a kedves arcot, pedig homloka már csaknem a képhez ért, leheletétől elhomályosult az üveg... és aztán, még egy pillanat, s maga sem tudta hogyan, megcsókolta a gyermekes ajkakat. — A fiatalságát csókolta meg!...
    Önfeledtsége csak egy percig tartott. Úristen, ha meglátta volna valaki. Riadtan fordult hátra...
    És csakugyan meglátta valaki: egy öregember nézett rá zavarodottan a tükörből. A saját arcát pillantotta meg, s válla felett annak a szép, ifjú asszonynak a barna fejét. Olyan közel voltak egymáshoz az a mosolygó, tiszta női arc, s az ezüst hajú öreg gavallér, és közöttük mégis elfért egy egész hosszú élet.
    A lakás túlsó végén egy ajtó csapódott. Baji Gábor összerezzent. — Most mindjárt jönni fog, de nem a mosolygón bánatos, szép Ida, hanem az ősz, törődött öregasszony, aki majd fénytelen szemmel néz reá, és elűzi az ő szívéből fellobbant emlékeit, lehűti, megdermeszti ezt az utolsó melegséget, amit pedig úgy szeretne megőrizni.
    Hirtelen összegombolta kabátját, s akár egy tolvaj, aki nagy kincset rabolt, elindult az ajtó felé. Szinte futva haladt át az előszobán, ment le a lépcsőn, ment, és vitte magával, vitte a szívében az utolsó tavaszt.

(Bp. „Magyar Hirlap” 1902.)

[email protected]

FŐOLDAL - PÁLYÁZAT - HÍREK/ESEMÉNYEK - TORMAY CÉCILE KÖR - TORMAY ÉV PROGRAMJAI - AZ ÍRÓNŐRŐL - TORMAY CÉCILE MŰVEI - MEGVÁSÁROLHATÓ KIADVÁNYOK