FŐOLDAL - PÁLYÁZAT - HÍREK/ESEMÉNYEK - TORMAY CÉCILE KÖR - TORMAY ÉV PROGRAMJAI - AZ ÍRÓNŐRŐL - TORMAY CÉCILE MŰVEI - MEGVÁSÁROLHATÓ KIADVÁNYOK

SZÉRI MIHÁLY FERENC UTÓSZAVA A BUJDOSÓ KÖNYVHÖZ

„Rettenetes nép vagyunk mi” — írja Tormay Cecile halálakor keserű felismeréssel a mindig igen bátor, nagyszerű írónő Mollináry Gizella, majd így folytatja: „nem tudjuk egymást meglátni, meghallani... mert mindig közénk állnak. Hogy kik? Akiknek érdeke, hogy minél többet veszekedjünk, minél jobban pusztítsuk egymást, és minél kevesebben legyünk...” (Megbocsátott és meghalt... In. Napkelet. Tormay Cecile Emlékszám. 1937. 5, sz. 344.)
    Tormay Cecile (1876. okt. 8. – 1937. ápr. 2.) az egyik legnagyobb írónő Budapesten született, és egy ősi falusi udvarházban nevelkedett. Atyja nádudvari Tormay Béla államtitkár, az MTA tagja, a Lipótrend és a Vaskoronarend lovagja, nádudvari földbirtokos volt. Értékes írásaival növelte a magyar mezőgazdasági irodalmat. Édesanyja munkácsi és barkaszói Barkassy Hermin. Tormay Cecile már korán céltudatosan készült az írói pályára. Nyelveket tanult. Kitűnően beszélt németül, franciául, angolul és olaszul.
    „Senkihez sem hasonlított a századforduló írói közül. Nem tartozott a Jókai-örökség osztó nemzedékéhez. Ha egy darabig is követte, de aztán kilépett a Jókai-hagyományból... Más volt mint Herczeg Ferenc. Szempillantása mélyebben szállt le az élet közelségébe, és tollát mindig a szíve vérébe mártotta”, — Így emlékszik rá Lőrincz Ferenc újságíró. „Nem emlékeztetett Mikszáthra, a zsidó Bródytól és Molnár Ferenctől szellemben és előkelőségben egy világ választotta el.” (Új Európa. 1943. júl. 1. 425.) Az első novellásköteteket: „Apródszerelem” (1900), „Apró bűnök” (1905), 1911-ben követte Tormay regényírói képességeit egyre a legmagasabb teljességben felmutató műve, az „Emberek a kövek között”. A kötet nem csak itthon, hanem külföldön is nagy figyelmet és elismerést vív ki magának. Megjelenik német, majd francia fordításban, több kiadást is megérve. Anatola France kitűnő elismerésben részesíti. „Kevés férfival találkoztam a világirodalomban, — írja a regényről, és sohasem találkoztam asszonyíróval, aki oly kevés eszközzel tud életet adni embereknek és dolgoknak, mint a magyar Tormay Cecile”. „A régi ház” (1914) nemzedékváltó családregény. Megjelenésekor az időszaki liberális nemzetidegen sajtó előszeretettel és szívesen emlegette Thomas Mannt a „Bruddenbrook ház” című könyvével kapcsolatban, mintha gondolat-plagizálás történt volna az írónő részéről. „Személyesen hallottam Tormaytól”, írja a már idézett Lőrincz, hogy „regénye írásakor Mann művét nem ismerte, nem olvashatta. Így dolgoztak akkor is,” — fakadt ki ingerülten idézett szerzőnk. (Uo.426) Ezt az aljas, tendenciózus rágalmat és szamárságot kritikátlanul átveszi a marxistalelkű Béládi Miklós is, (akiről közben kiderült, hogy nem is olvasta Tormay könyvét,) a mára már szinte használhatatlanná fakult, úgynevezett „spenótban” is. Bevált módszerük: Tormayt — írja e sorok írójához levélben egy igen kiváló Tormay-kutató —, minthogy nyíltan nem gyalázhatják, kifinomult rafinériával „dícsérik”, ahol kénytelenek elismerni magas tehetségét, epigonizmussal gyanusítják meg.
    Horváth János a harctérről küldte haza elismerő, méltató bírálatát. „A régi ház”-at az Akadémia Péczely-díjjal jutalmazta. Ezután idézett marxista-leninista-internacionalista és egyéb kötődésű irodalmárunk le is zárja a nagy írónő pályáját imígyen: „Tormay számon tartható értéket adó pályája ezzel le is zárult...” (A magyar irodalom története. VI. Bp. 1966. 168.)
    Tormay Cecile stílusművészete és módja további művében, a „Viaszfigurák”-ban (1918.) megjelöli egész írói jellemét. A „Viaszfigurák” novella-remekei között van az „Aeterna Hungaria” c. darab, amelyben írója a törzsökös magyarság végzetszerű belső megosztottságának tragikus élményét vetítette. A történelmi novella, az „Örök magyarság” arról szól, hogyan koncolja egymást halálra két elbúsult magyar, — az egyik kuruc, a másik labanc — egy pusztai csárdában, miközben az ország holttestén a török és német osztozkodik. A pompás történelmi elbeszélésre a legnagyobb magyar újságíró Milotay István is felfigyelt. (Magyarság. 1921. ápr. 10.) A világháború s a két elvált forradalom előtt Tormay ezt a belső élményét inkább idegeiben érezte, semmint (nem foglalkozván politikával) pontosan tudta. A szégyenbe és gyalázatba fulladt gettólázadásnak kellett eljönnie, hogy a minden politikától mentes művész megírja a Bujdosó könyvet, amelynek tépett és rejtett lapjain a szent romokra állva jajongott, vádolt és viaskodott nemzetének sorsával. Azokban a nehéz napokban Tormay Cecile egyike volt azoknak, akiknek a lelkében keresztény magyarság, a szent- istváni birodalom megszaggatott földjének a lelke élesen és szívig hatóan tiltakozott a hitvány és idegen áfium ellen. „A sír szélére rántott faj egyik eleven tiltakozása lett ő,” — írja szívszorító nekrológjában Katona Jenő — „aki fennen hirdette, hogy lesz még szüret a púposok országában, lesz még egyszer ünnep a világon.” Egy pillanatig sem hitte, nem is hihette, hogy ez a végzetes tömegpszichózis egy pillanatra is magáénak mondhatta volna az igazi magyarságot. A haza elvesztésének napjaiban a „Bujdosó könyv” lapjai őrizték a megmaradt becsületet. (Katona Jenő: Tormay Cecile. In: Magyarság. 1937. ápr. 3. 1.)
    A Bujdosó könyvben (1920) a közvetlen kor benyomás élő közvetlensége lép, a múltnak szinte esztétikailag kifinomított anyaga helyébe. Ezzel együtt szokatlan, merőben új motívum jelenik meg könyvében: a politika. „A patkány forradalmi utca, a leninfiúk és Szamuely vérengzései, a tömegek szennyes láza, az összeomló magyar történelem hallgatag kínja,” — írja a már idézett Lőrincz Ferenc, — „ a régi életformák romba dőlése, csalódása, tehetetlen düh, fénnyel és sárral kavarognak a regény levegőjének bomlott viharában.” Vajon e vaskos és durva valóságokkal megbirkózik-e majd az a stílus, amely a hangulat-remeklés művészete volt?
    És az az író, aki eddig lelki problémákkal vívódott, rátalál-e önmagára veszteség vagy lemondás nélkül, amikor a magyarság súlyos, addig ismeretlen történelmi levegőjébe kerül, s meglátja-e itt is azokat a fájó mélységeket, amelyeket oly nemes tapintattal fedzetett fel? Tormay a Bujdosó könyvben egészen hazatért, s ezentúl is itt maradt. A nehéz tárgyi feladatot megoldotta, írói és művészi képessége minden törése nélkül. Fegyelemérzéke kitűnően engedte maga előtt az események érdekét. „Élőbben és magyarságféltőbben ez időszakról nem lehet írni,” fejezi be nagylélegzetű esszéjét Lőrincz Ferenc. (Uo. 425-431.)
    Tormay Cecile a történelmi Magyarország védője lett szemben a lefizetettekkel (Móricz, Babits stb.) nyeglék, cinikusok, bujtogatók és méregkeverők igen szervezett hadával. Tormay, Milotay és Lendvay István, ők hárman kiemelten, bátran, igen harcosan mutatják be, leplezik le írásaikban azt a magyarsággyűlölő hadat, amely nemzetünk vesztére, ellenállás nélkül ütötte fel fészkét az ország fővárosában. Tormay könyvének lapjairól frontot megúszó kávéházi széplelkek és dekkolók, obskurus újságírók, harcteret messze elkerülő kalandorok, pártnélküli vezérek lépnek elő, és Károlyi, kinek minden moccanása vérlázító. A dolgozók és a katonák milliói közül senki nem rokonszenvezett velük, nem állottak mögöttük tömegek: ezek ösztönszerűleg idegenkedtek tőlük, — írja Mályusz Elemér: „Vörös emigráció” című nagy tanulmányában, mely Tormay Cecile lapjában a Napkeletben jelent meg (1931. 9. évf. XII. kötet. 1-12.sz.) Céljukat így törekvéseik nyílt bevallásával soha el nem érhették volna. Csalárdsághoz kellett tehát folyamodniuk. A tömegek megtévesztése céljából kerestek egy férfit, kinek neve megejtően jó hagzású. Így esett választásuk Károlyi Mihályra, aki nem csak elkápráztatta az embereket fejedelmi vagyonával, hanem mindenképpen alkalmasnak látszott a neki kiosztott szerep eljátszására. Tudták róla, hogy szellemileg erősen korlátolt, kinek élete dorbézolásokban és a kártyaasztal mellett zajlott le. Az ilyen embert könnyű orránál fogva vezetni, mert csekély szellemi képessége, és önhittsége egyaránt megakadályozza annak felismerésében, hogy csak eszköz mások kezében. A tömegek félrevezetése végett takargatják hibáit. ( I. m. 2-3.) Herczeg Ferenc a rettentő napokról, s Károlyiról: „A nemzet méltósága egy degenerált hazárdőr kezébe volt letéve (...) És azt a társaságot, amelynél tehetségtelenebb és selejtesebb soha nem állott még semmiféle népállam élén, megáldotta a nemzeti tanács, a katolikus pap, akinek neve hallatára összemosolyognak a szabadkőművesek és elpirulnak a keresztények.” (Hock Jánosról van szó, Kőbánya „aranyszájú” papjáról, akinek rettenetes arcát Tormay is megörökíti könyvében). Károlyi még akkor is elrettentő példaképe maradt az ész nélkül költekező kiskorú grófnak, midőn a feje már megkopaszodott, és ő már régen nem a magáét, hanem az ország kincseit prédálta...
    Midőn Tisza István forró vére pirosra festette a magyar földet, akkor Károlyi elhebegte a részvét néhány sunyi frázisát, de óvakodott attól, hogy észerevegye a gyilkosokat, akik az ő háta mögé rejtőztek. Elmondhatjuk: nagyúrnak született, félbolond módjára élt, és úgy tűnt le, mint egy kalandor. (Szózat. 1919. okt. 16.)
    Tormay könyvéből tudjuk meg azt is, hogy a sötét lelkű gróf kormánya 10 millió koronát adott az oláhoknak, elősegítendő Erdély elszakítását. A korlátolt szellemi képességű Károlyi Mihály autógráf levelét fakszimilében hozza „Az Újság” 1919. szept. 28. száma. Az oka, hogy finoman fogalmazzunk, sajátságos helyesírása. Ez a levél ékes bizonyítéka annak is, hogy hírhedt emlékiratát nem ő írta, hanem Jászi talán, a másik hazaáruló. De lássuk döbbenetes levelét, melyet Landler Jenőhöz írt. Egy apró megjegyzés: A Tisza pártiak Károlyinál, mint láthatják majd: „Tisza Istá”-k.

    Károlyi Mihály fejléces levélpapír
    1919 juli 4

    Kedves Lanler
    Két honapja lesz annak hogy a belugyi kormány Rendlekezése folytán Lakásomat (Svábhegy) Lorant út 22 engemet Detectivec öriznek Minden kettö kettö felvaltva tete ezt a szolgálátott. Igy összesen 8-10 ember fordult meg nalam szolgalatukat jol és pontossan végeztek ebben nem volt baj.
    Ellenben legnagyob csodalatom s ez kesztett engem ezen sorok irására cselekedeteikrol -akik feltetlenül megbizhatok (az egyik 35 eve van szolgalatomba) megtudtam hogy a leg erösebb modon beszeltek a mai Rendszer és kormany ellen. Folyton annak a Remenyüknek adtak kifejezest bár jönne mar az ellenseg -a mai kormany elkergetesere— az egesz haz nép megbotránykozott ezen beszéd felett. mind ezt nyiltan tettek az egyik nyiltan Tisza Istának valota magat -Eleinte nem törödtem sokat ezekkel a pletykakka— de mint hogy ez állandoan és szinte Rendszeressen folyik kotelessegemnek tartom erröl értesiteni.
    Szivelyes üdvözlettel
    (A legnagyobb ellenforinak valami szerb neve van Mihalowicshoz hasonlo)
    Karolyi

    csak kettö viselkedett tartozkodoan Lukács és még egy (Gaál) nevet nem tudom Különben is nevüket nem ismerem.


    „1919. jan. 17-én a Károlyi kormány lemondott arról, hogy a választásokat megtartja. A demokráciával való szakítást jelentette ez a hír, a leleplezett vörös terror beköszöntését, hogy azután két hónap múlva, mialatt a világforradalom esélyeit latolgatták magukban a munkáspárt vezérei, eldobják maszkjukat és nyíltan megmutassák arcukat. 1919 márciusában Kunfi és társai megegyeznek Kun Bélával és a többi agitátorral a proletárdiktatúra kikiáltására és az Oroszországgal való szövetség megkötésére. A magyar államot ezzel a megsemmisülés örvényébe taszítják, de ez őket egyáltalán nem érdekli... Mennyire nem benső meggyőződés vezette őket, a munkásság sorsa mennyire csak hatalmi vágyaik kielégítésére szolgáló eszköz volt, azt tán legjobban Pogány József példája mutatja. A Szociáldemokrata Párt napilapjának a Népszavának ez a fő vezércikkírója 1919. febr. 21-én még harcra tüzelte a proletártömegeket a kommunista agitátorok ellen. Általános sztrájkra hívta fel ellenük a munkásságot, és egy hónap múlva már maga is kommunista népbiztos, aki kiszolgáltatja Kunfival együtt a félrevezetett munkásságot Kun Bélának, csakhogy a hatalomról ne kelljen lemondania.
    (Mályusz. I. m. 7-8.) Pogány József népbiztos apja, Schwarz Vilmos (64) a pesti Chevra Kadisa alkalmazottja felakasztotta magát, miután a kommün bukása után a hitközség felmondott neki. Foglalkozása: a temetésen elől haladt... mint előimádkozó. 160 koronából kellett volna megélnie az Erzsébet körút 17. III. 9. sz. lakásában. A kommün alatt a temetőben gratuláltak neki, milyen nagy ember lett a fia. „Bárcsak a fiam koporsóját kísérhetném a sírjához” - válaszolta. (Az Újság. 1919. okt. 28.)
    „A Bujdosó könyv tudatosította bennem, és sok ezer magyar fiatalemberben először azt, hogy mit vesztettünk. Ezen a munkán keresztül éreztük meg a tragédia nagyságát,” írja Aradi Zsolt szép nekrológjában, majd így folytatja: „egy állam összeomlásának minden szörnyűségét... Tradíció nélkül a nemzet nem él, tradíciót pedig csak egy olyan osztály adhat, amelynek van megfelelő vagyona hozzá, hogy ennek a tradíciónak nem csak lelki, hanem látható emlékeit is eltegye magának. A parasztságban is van tradíció. De az ő hivatása nem a családi értékek megőrzése. A művelt polgárság, a nyílt homlokú, szabad, erős és független polgárság, egy szociális átalakulásnak, szociális politikának is mindig előharcosa, mert tudja, hogy így védheti meg legszentebb értékeit. Rosszul fejeztem ki magam. Nem csak a család számára fontosak ezek az értékek, a nemzet értékei még nagyobbak. És vannak ezen felül még fenségesebb értékek. De a kis értékek tiszteleténél kezdődik a nagy értékek tisztelete. Minden nemzet alapja a nyugodt, mondjuk így: szolid bázis... Mikor a Bujdosó könyvet először olvastam — és azután még sokszor —, még nem tudtam volna így kifejezni hatását, mint most, amikor visszagondolok rá. Azt mutatja be apokaliptikus őszinteséggel egy női lélek érzékenységén keresztül, hogy mit jelent, ha felbomlanak ezek a családok, ha betörik a családi háznak az ablakait, ha bejönnek az idegen lábak az előszobába és leemelnek egy festményt, mit jelent, ha menekülni kell, elmenekülni a megszokott kis kerttől, s az ember álruhában csak azt látja messziről, hogy üresen, félelmetesen, magányosan áll a ház...” (Nemzeti Újság. 1937. ápr. 4. 18)
    „A leterített sárkánynak hamar kinőnek az új fejei (sokszor csak a régiek bizony azok, a feledés segít kinöveszteni őket)” írja Hankiss János, (Tormay Cecile. Bp. 1939. 174.) „és minden torok tüzet okád. Az, hogy Tormay Cecilenek kellett legtöbbet szenvednie, talán legfényesebb bizonyítéka annak, hogy ő volt a legkülönb, a legbátrabb, a legkövetkezetesebb. Meg kellett semmisíteni, el kellett tüntetni a könyvet, melyből az átélés sikolya kiáltott.” (Szitnyay Zoltán: Szellemi tájakon. Chicago. 1971. 90.) A célokat egyszerűen letagadták, ha pedig valaki a közélet, hatalom és a gazdasági vezetés, a sajtó feltűnő átcsoportulása, a kulisszák mögött mégis kapcsolatot vélt sejteni, az ellen az egész szervezet egysége lépett működésbe: a vicclapok céltáblájává vált, a napilapok pedig azt a tipikus módszert, az álhír-terjesztést indították meg ellene az ezüstkanál-lopástól, a sikkasztástól, a lilomtipráson keresztül a homoszexualitás vádjáig, mit, ha kellett tanúk seregével igazoltak. Ha az ellenfél külföldi politikus volt, egyszerűen halálhírét keltették, vagy valami borzalmas titkos betegséget írtak róla. Ha kis ember volt, ráuszították a hivatali feljebbvalóit, arra pedig mindig gondjuk volt, hogy az állam legfelsőbb vezetősége kölcsönök, szeretők és csábításukra elkövetett ballépéseik révén mindig kezükben legyen. Ebben a szövetségben a vérség és az évezredes faji kultusz oly acélerős gyökeret vert, hogy soha egyetlen árulója nem akadt. Az elfeledtetés, az irodalmi tömegsírba-vetés, a szellemi elhantolás, lappangva bár, de még Tormay Cecile életében elkezdődött. Tudták, hogy akinek a neve sehol sem szerepel, akinek a művei nem kaphatók sehol sem, az hamarosan elenyészik az emberi emlékezetben. Szerb Antal, Tormay „Napkelet” c. lapjának munkatársa, az Erdélyi Helikon nagydíjával méltán kitüntetett Magyar irodalom-történetében számos kortárs írót ismertet, de egy szava sincs a „Régi ház” költőjéről...” (Szitnyai I. m. 88., 90.)
    „Egy napon megjelent nála egy irodalmi baloldalra sodort fiatal író,” — írja életrajzírója Hankiss —, „nagy tehetség, akinek azóta magának is kálváriát kellett járnia. A Károlyi korszak szellemi örököseinek ultimátumát hozta. Ha Tormay Cecile nem hallgat el, s különösen, ha a Bujdosó könyvet nem vonja ki a forgalomból, eltiporják.” (Hankiss I. m. 174.) A fenyegetésnek az írónő természetesen nem tett eleget, sőt a könyvet újból megjelentette. Nem telt bele két hét, itt-ott hírrakéták röppentek fel, ismeretlen helyekről különös híreket kezdtek terjeszteni. Az akkor már teli virágzásban lévő nem keresztény sajtó oldalas cikkekben foglalkozott Zichy Rafael válási terveivel. Még ekkor sem került a hasábokra az írónő neve. Hatalmas technikával, pontos időzítéssel dolgoztak: mikor már eléggé reflektorfényben állt az addig jóformán ismeretlen személyiség — a gróf —, akkor állították át az ügyet a tulajdonképpeni útra, az egyetlen cél felé: támadásba Tormay Cecile ellen. Az alvilági hadjárat még csak erősödött egyes gyanúsítással, amikor az írónő önvédelemből természetesen megindította a becsületrablók ellen a pört. A bírói ítélet, hosszú hónapok kegyetlen és idegekre-menő tárgyalási napjai után, elégtételt adott ugyan Tormaynak, de a lefizetett hamis tanúk újabb vallomásai, addig míg a bíróság nem szakította szét a burkot, súlyos lelki válságba kergették az írónőt. (Kabay Zoltán: Szervezett bosszúhadjárat vitte sírba Tormay Cecilet. In: Egyedül vagyunk. 1942. 17. sz. 5.)
    P. Zadravetz István tábori püspök naplója így számol be erről a botrányos perről: „Tormay Cecile a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége országos elnöke. A Kormányzó előtt nagyon nagy becsben állott. Szinte szavajárása volt, ha szó esett róla, és nem is egyszer emlegette előttem: „Tormay Cecilt aranyba kellene foglalni!” Tormay Cecil valóban szerény, csendes, finom megjelenésű teremtés. Soha nem dicsekedett, még kevésbé visszaélt valaha azzal a nagy befolyással, amellyel bírt a kormányzóra. Ellenkezőleg, az ő gyönyörű írni tudásával, a MANSZ-ot vezetni tudó elnökségével nagy szolgálatokat tett. Egylete vándorgyűlésein, amelyeket sok vidéki városban rendeztek, szinte szenzáció erejével hatottak az ő finom ihletett beszédei, - amelyeknek gerince a Horthy-hűség, és a fanatikus hazaszeretet volt. A MANSZ-ot a magyar katolikus közvélemény protestáns társaságnak tartotta. Tudta ezt nagyon jól Tormay Cecil is. Hogy ennek élét elvegye, azaz egyletét az egyoldalúságtól megmentse, nagyon ügyesen szövetkezett a katolikus női mozgalmak vezető alakjával, Zichy Rafaelné grófnővel. Szellemi fensőbbségével nagy hatást gyakorolt a grófnőre, és nem csak magához kötötte, hanem a Kormányzó körébe is vonta. Zichy Rafaelné hasznát is vette e barátságnak. Amidőn ugyanis Tormay Cecillel való barátságát saját férje rágalmazta meg, és az ügy bíróság elé került, a Kormányzó is közbe vetette magát, és nyomást gyakorolt a bíróságra, hogy az ítélet a hölgyekre kedvező legyen. „1925. november 27-én a Kormányzónál voltam. Ügyeim elvégzése után e szavakkal fordult hozzám: Na, a mai napot a legfőbb triumfom napjának tartom, mert másfél évi börtönre ítélték el azt a gazember Zichy Rafaelt, felesége és Tormay Cecil megrágalmazásáért. Ez az ítélet egyes egyedül az én erős közbelépésemre történt. Maga az igazságügy miniszter is kételkedett, vajon egyáltalán hoznak-e legalább elmarasztaló ítéletet... de én megszorítottam a dolgot. Különben itt nem kevesebbről volt szó, mint a zsidó Vázsolyi bosszújától megmenteni Tormay Cecilt, akire haragudott a gyönyörű Bujdosó könyve megírása miatt. Az a hitvány nő pedig, akivel él Zichy, és akinek kedvéért eltaszította magától feleségét és gyermekeit, régi metresse volt Vázsolyinak...” (Páter Zadravecz titkos naplója. Szerkesztette és bevezetőt írta Borsányi György Bp. 1967. 266-267.)
    Hogy mennyit szenvedett, egy könyvének bejegyzése is mutatja. Eugéne Potett: Historie de la Conciergerie-jében írja bele: „újra olvastam 1918/19. 1925. XI. 28. A francia forradalmi törvényszék vádlottjaihoz nem volt olyan durva, mint amilyen durvák voltak hozzám rágalmazóim.” Egyik levelében majdnem ugyanezt mondja: „Fogadja hát kérem, így írott levelükben a hálámat velem érzéséért, melyet a független Magyar Bírósági igazságosztó órájában elküldött hozzám. Míg elérkeztem ahhoz a számomra sorsdöntő órához, hosszú keserves utat jártam meg, a megrágalmaztatás olyan példátlan útját, amilyenben nem volt része sem a francia, sem a proletárdiktatúrák vésztörvényszékei elé hurcolt asszonyi életeknek.
    Valami történik a mi szegény, csonka országunkban, és én borzadva látom milyen kevesen látják ezt. Az én tragédiám, mely csak egy elszigeteltnek látszó sorstragédia, az időnek a jeladása.
    Bár megváltahtná a szenvedésem azokat, akik utánam következnek a vörös becsületrombolók kaszálása alá.
    Oda túl, most másodszor akartak végezni velem, de Kun Béla proletárdiktatúrája szebb halált szánt nekem, mint a grófi lárva (álarc) mögött most felvonult elvtársak hada.
    A kivégzés azonban elmaradt. A független Magyar Bíróság ítéletében csakugyan Isten és Ember ítélt, és elmondhatom a hozzám küldött száz és száz levél és távirat alapján: a bírói ítélet szavára fellélegzett és felujjongott az ország legjobb és legtisztább lelkeinek igazságba vetett szent hite.” (Hankiss I. m. 257. 12. sz. jegyz.)
    A Corvin koszorúval (1930) kitüntetett írónő az átélt meghurcoltatás következményeként 1937. április másodikán halt meg, reggel 7 órakor, 61 éves korában, Mátraházán. A halál okául angina pectorist állapítottak meg. (Hankiss I. m. 263. 5. sz. jegyz.) „Neve fényt és ragyogást jelent időtlen-időkig a magyarság számára...” írja részvéttáviratában fivéréhez, Tormay Géza államtitkárhoz Darányi Kálmán m.kir. miniszterelnök. (Új Magyarság. 1937. ápr. 3. 5.)
    „A tollra dőlve halt meg, amelyre utolsó éveiben úgy támaszkodott, mint botra a fáradt vándor... Tormay Cecile egész élete olyan tiszta szó és végig mondott mű, hogy sem ezt a munkáját (élete zárókövén dolgozott egy háromkötetes történelmi regénycikluson), sem életét nem érezhetjük többé torzónak. A legkülönb, legmagyarabb írók egyike vált ki vele az írók sorából...” (Illés Endre: Tormay Cecile. U.o. 1937. ápr. 3. 1.)
    Bujdosó könyve nemcsak lírai szépségekben gazdag és drámai erejű képe egy kálváriás kornak, hanem a legellenállhatatlanabb társadalmi akció is. És a könyvet nyomon követte a cselekedet is. Egy vérző ország, a tulajdon könyvének edző harmata érlelte tettekké Tormay Cecile szunnyadó energiáit. Az elesettségnek, a tétova tanácstalanságnak ebben a fejveszetett korában kevesen akadtak, akiknek ennyire helyén lett volna a szívük. Nem igen volt, aki annyira tudta volna mit kell cselekedni. Ebben a széthullottságban összefogta a kallódó magyar szellemi erőket és kultúrvágyakat... Nem volt olyan kérés, amelyet el ne intézett volna. Senki sem fordulhatott hozzá hiába segítségért. Könnyeket törölt le. Kialvó reményeket szított új lángra, csüggedő karokat serkentett tettre, lelkek önbizalmát adta vissza. Nemcsak maga volt a legnagyobb magyar asszony, hanem termékeny alkotásokra törő magyarságot sugárzott mindazokba, akik közelébe kerültek, akikhez ihletet adó lelkének csodálatos árama elért...
    „Tormay Cecile meghalt,” — fejezi be írását a nekrológ írója, és felteszi a kérdést: „Talál-e majd a nemzete méltó kifejezést hálájának az iránt, aki nagyszerű életét utolsó dobbanásáig az ő oltárán áldozta fel.” (Nemzeti Újság. 1937. ápr. 3. 1-2.)

Sz.M.F.

(Bujdosó könyv - Enter Kiadó. Budapest, 1998.)

[email protected]

FŐOLDAL - PÁLYÁZAT - HÍREK/ESEMÉNYEK - TORMAY CÉCILE KÖR - TORMAY ÉV PROGRAMJAI - AZ ÍRÓNŐRŐL - TORMAY CÉCILE MŰVEI - MEGVÁSÁROLHATÓ KIADVÁNYOK