FŐOLDAL - PÁLYÁZAT - HÍREK/ESEMÉNYEK - TORMAY CÉCILE KÖR - TORMAY ÉV PROGRAMJAI - AZ ÍRÓNŐRŐL - TORMAY CÉCILE MŰVEI - MEGVÁSÁROLHATÓ KIADVÁNYOK

TORMAY CÉCILE
A RÉGI HÁZ
(Budapest, 1914.)

I.

Este volt. A tél fehéren hullott a földre. A havazáson át nagy jegenyék jöttek a kocsi elé. Kísértetiesen, lombtalanul jöttek a mozdulatlan síkon. Mögöttük hegyek keltek föl a hóban. Kicsiny templomtornyok, háztetők torlódtak egymás fölé. Elszórt, apró négyszögek gyulladtak ki a sötétben.
    Éjtszaka lett, mire a kocsi a vámsorompóhoz ért. Túl a sorompón két hóbasüppedt faköpönyeg állt egymással szemben. A kocsis trombitát csinált a kezéből és arrafelé kiáltott. Kisvártatva álmos hang felelt. Az őrházikók sötét üregében mozogni kezdtek a fehér csákóbokréták. A sorompóőr viskójából lámpafény bukott ki. A fény mögött karabélyos ember kullogott a kocsi irányába.
    Kétszínnel festett, magaskerekű utazókocsi volt; a felső fele sötétzöld, az alsó része és a kerekei citromsárgák. Fönn, a keskeny bak mellett kicsiny olajlámpák égtek, világuk elszéledt a lovak hátán. Az állatok teste füstölt a hidegben.
    Az őr fölemelte kézilámpáját. A fény nyers érintésétől szinte összerezzent a kocsiablak és hirtelen elmerült. Üresen maradt keretébe egy erőteljes, ősz fej tolódott. Két mozdulatlan, nyugodt szem nézett a sorompóőr szeme közé. Az ember meghátrált. Válla alázatosan görbült előre.
    — Az Ulwing-kocsi!... — Félrehúzta a sorompót. A két faköpönyeg alatt fegyverrel tisztelgett a városi polgárorség.
    — Mehet...
    Ferde palánkok, üres telkek fölött botorkált a kocsilámpák fénye. Egy elhagyatott nagy piac. Egy templom fala. A görbe utcák mentén világtalan házak ültek a gödrök között. Lezárt szemmel ültek és hallgattak a sötétben. Odébb magasabbak lettek a házak. Ember nem járt sehol. Csak a Grassalkovich herceg palotája mellett gázolt egy éjjeli őr a hóban. Kezében rúdra akasztott vaslámpát himbált. Alabárdjának az árnyéka, mint valami ágaskodó fekete állat mozgott feje fölött a falon.
    A városháza tornyáról elkopott távol hang kiáltott bele a csendes nagy éjtszakába:
    — Dícsértessék az Úr Jézus!... Odafenn a magasban a tűzor jelezte, hogy ébren van.
    Megint elhallgatott a város. A hó nyugalmasan hullott az ormos, vén tetők között és a kiugró ereszek alatt, mint az összeesküvők, ferdén, gyanakodva jöttek elő az utcák minden oldalról. Ahol egybesereglettek, zegzugos tér lett belőlük. A tér közepén, a Szervita-kút kávájáról fagyosan csurgott a víz, mintha valakinek a hangja lassan, akadozva imádkoznék a templom előtt a sötétben.
    A sarokházon vaskampóról magányos lámpa lógott bele az utcába. Lánca csendesen csikorgott, valahányszor a szél meglóbálta és a fénye úgy összezsugorodott a falon, hogy egy gyereknek a markában is elfért volna. Az Újvásár-piac közepén még egy árva lámpa. Füstös világa fönnakadt a sűrű havazásban; nem tudott leesni a földre.
    Ulwing Kristóf beletámasztotta állát hatgalléros köpenyegébe. A naptárban ma holdtölte van. Ilyenkor a magisztrátus megtakarítja a lámpaolajat, arról pedig ki tehet, hogy az ég nem igazodik a kalendárium szerint és sötétben hagyja a várost. Békés polgárembernek ilyen órában úgyis otthon a helye.
    Két lámpa... És még ez is hiábavaló.
    Pest, az öreg kis polgárváros már aludt és Ulwing Kristófnak valahogy úgy rémlett, mintha ez máskor is, nappal is így lenne, mintha egyedül ő virrasztana ebben a városban.
    Fölemelte fejét: már a Leopold-külvárosban jártak. Az aprón ugráló kövezet megszünt. A gödrök lágyak és mélyek lettek a kerekek alatt. A Duna felől szél kapott a lovak sörényébe.
    Egyszerre szép, szabad zúgással telt meg a csend. Az alvó partok között, a mély sötétben, mint a láthatatlan élet ment és ismételte meg magát a nagy folyó.
    Túl rajta fehéren sereglettek össze a budai hegyek. A pesti oldalon sík térség húzódott a víz és a város között. A fehér mezőben magányosan állt az Ulwing Kristóf háza. Már vagy harminc esztendő óta hívták új háznak a városban. Esemény volt, mikor épült. Vasárnaponként kirándultak hozzá a belsővárosi polgárok. Nézegették, tanácskoztak és a fejüket rázták. Sehogy sem bírták megérteni, miért állítja Ulwing építőmester oda a futóhomokba a házát, mikor annyi fundus akad még a belsovárosi szép, szűk utcákban. De ő ment a maga útján és csak még annál jobban szerette a házát. Az ő gondolatából, az ő munkájából, az ő téglájából lett: az övé volt egészen. Pedig valamikor...
    Mialatt Ulwing Kristóf öntudatlanul hallgatta a Duna zúgását, lelkében közel jött és beszélni kezdett az, ami messze és néma volt. A régi Ulwingokra gondolt, akik a nagy, sötét német erdőkben éltek. Favágók voltak és a Duna hívta őket és ők mentek lefelé a partján. Egy kicsiny német városban polgárjogot nyertek. Ácsmesterek és kovácsok lettek. Tölgyfával és vassal dolgoztak, egyszerű tiszta anyaggal és hasonlóak lettek hozzá. Becsületes, erős emberek váltak belőlük. Aztán akadt közöttük egy, aki Magyarországba vándorolt, Pozsonyban telepedett meg és az ötvösmívesek céhébe szegődött. Zománcos arannyal és elefántcsonttal dolgozott. A keze könnyebb lett, a szeme finomabb, mint a régieké. Már művész volt... Ulwing Kristóf reá gondolt: az édesatyjára. Ketten maradtak utána, ő meg Sebastián testvére. És mikor üressé lett a szülői ház, valami őket is hívni kezdte éppúgy, mint azokat, akik előttük éltek. Elindultak Pozsonyból a Duna partján. Jöttek lefelé, szegényen, árván.
    Azóta sok év múlt el. Sok minden megváltozott.
    Ulwing Kristóf elővette burnótszelencéjét. Az atyja munkája volt és az ő egyedüli öröksége. Két ujjával gyöngéden rákoppantott. Mialatt visszasüllyesztette a zsebébe, az ablakhoz hajolt.
    Már tisztán látszott a ház: a meredek kettős tető, az emeletes, zömök homlokzat, az apró kockákra osztott ablakok és a sárga falban a nyomott tölgykapu, melynek félkörívét, mint őszbecsavarodó kőszemöldök, hajlított párkány követte. A párkány végén két urna állt és két oszlopember lenn a kapu mellett. Minden mélyedés, minden kiugrás puha és fehér volt a házon.
    Odabenn észrevették a kocsit. Az emeleti ablakok sebesen, egymásután kivilágosodtak és elsötétültek. Valaki gyertyával futott végig a szobákon. A nagy tölgykapu föltárult. A kerekek zökkentek, az utazóláda a kocsi farához ütődött és az oszlopemberek hirtelen benéztek a kocsiba. A patkók és kerekek zaja, mint a mennydörgés visszhangzott a kapuboltozat alatt.
    A szolga leeresztette a kocsihágcsót.
    Fenn a lépcső torkolatánál egy fiatal férfi állt. Magasra emelve, gyertyát tartott a kezében. A világosság egyenesen ömlött le sűrű, szőke hajára. Az arca árnyékban volt.
    — Jó estét, János Hubert! — kiáltotta Ulwing Kristóf a fiának. Hangja mélyen, röviden csengett, mint mikor kalapácsot ejtenek az acélra. — Hogy vannak a gyerekek? — Sebesen hátrafordult. Mozdulatától meglebbent válla fölött a dohányszínű kabát sok gallérja.
    — Flórián! Hívd ide Fügert. Hamar!
    A szolga jóindulatú, széles képe előbújt a homályból.
    — A könyvelő úr sokáig várt...
    Ulwing összeráncolta a homlokát.
    — Hát mindenki alszik ebben a városban?
    — Dehogy alszom, dehogy alszom — és Füger Ágoston már sebesen jött felfelé a lépcsőn. Állandóan sietett. A lélekzete rövid volt, kopasz kis fejét ferdén tartotta, mintha mindíg hallgatódznék.
    Ulwing Kristóf a vállára ütött.
    — Sajnálom, Füger. Nekem addig tart a nap, amíg dolgom van.
    János Hubert eléjük jött. Palackzöld kabátot viselt. Mellénye és nanking pantallója szalmasárga volt. Túlzottan magas inggallérjára kifogástalanul símult a kétszeresen köréje csavart atlasznyakkendő. Tiszteletteljesen lehajolt és megcsókolta az atyja kezét. Hasonlított hozzá, bár alakra kisebb volt, a szeme világosabb, az arca puhább.
    Mögöttük egy szoknya surlódott a sötét folyosó négyszögletes kőlapjain.
    Ulwing Kristóf hátra sem nézett.
    — Jó estét, mamzell. Nem vagyok éhes. — Kabátját egy székre dobta és bement a szobájába.
    Tini mamzell feszült, hosszú arca, a fülére lapuló fekete hajpárnák közül, csalódottan tekintett az építőmester után. Hát megint hiába várta vacsorával! És arra gondolt, hogy tulajdonképpen nincs szokva ilyen bánásmódhoz, mert az ő anyja mindíg nemes családoknál szolgált. De hát persze, ezek az Ulwingok... Kulcsos kosárkáját egyik karjáról a másikra lódította és haragosan vitorlázott vissza a folyosó sötétjébe.
    Ulwing Kristóf szobája boltíves, alacsony szoba volt. Két barlangos ablakán szétfogott mullfüggöny fehérlett. A kerek asztalon gyertya égett, faggyúból volt, de ezüsttartóban állt. Világa lassan tántorgott körben a zömök karszékek csíkozott, fénylő vászonhuzatán.
    — Üljön le, Füger. Te is, — mondotta Ulwing a fiának, de ő maga azért állva maradt.
    — A Palatinus úr rám bízta a kastély restaurálását. Az erdőre is megkötöttem az alkut.
    Fölvett egy levelet a sokfiókos íróasztalról. Keze ingadozás nélkül, kíméletlenül markolt meg mindent, amire szüksége volt. Közben rövid, biztos utasításokat adott a könyvelőnek:
    — Reggel azonnal hozza fel a tervrajzokat. Az ácsokat állítsa munkába. A tutajokat is szét kell verni a Dunán.
    Füger sietve irkált sárgafedelű jegyzőkönyvébe. Mindíg magánál hordta, még ha misére ment is, kilátszott a zsebéből.
    János Hubert kényelmetlenül ült a dudorosan párnázott karosszékben. Tekintete üresen kerengett a szobában. A divány fölött Fischer von Erlach és Mansard építőművészeknek az arcképe függött. Finom, régi kis metszetek. Ismerte ezt a két arcot, de nem érdekelték őt. A zöld papírkárpit mintáját kezdte nézni. Keskeny csíkok, zöld koszorúk. Mindegyiket külön-külön megnézte. Közben egészen elálmosodott. Többször egymásután kihúzta a nagyfejű gombostűt, mely a bútorvédő horgolást a karosszékhez tűzte és pontosan megint visszaszúrta a helyére. Szerette volna lehunyni a szemét, de az atyja minduntalan feléje nézett. Ha szóltak hozzá, hirtelenében nem tudta mit feleljen. Ilyenkor ráeszmélt, milyen régen nem figyel oda. Erőltetni kezdte magát és összeráncolta a homlokát, hogy úgy lássék, mintha nagyon törné a fejét. Aztán köhögött, pedig ásítani akart volna.
    Füger még mindíg jegyzett. Csak akkor szólalt meg, mikor az építőmester elhallgatott:
    — Münster úr itt járt nálunk. A hitelezői csődbe kergetik...
    Ulwing Kristóf tekintete merev lett.
    — Hát ezt miért nem mondta előbb?
    Füger felvonta a félvállát.
    — Hiszen eddig nem jutottam szóhoz...
    Az építőmester mozdulatlanul állt a szoba közepén. Szeme összehúzódott, mintha nagy távolságba nézne.
    Münster Márton György, a hatalmas vállalkozó, a tudományos, diplomás építész, tönkrement. Az utolsó vetélytárs, a nagy ellenség, aki annyiszor állta el az útját, nem számít többé. Ulwing Kristófnak megaláztatások, lihegő kemény küzdelmek jutottak eszébe és az a sok ember, akinek tönkre kellett mennie, hogy eléjük kerülhessen. Legyőzte őket. Most már igazán legelől van.
    Nagy tenyerével elégedetten fordított egyet a szép fehér hatoson, mely ősz hajából csavarodott a halántékán.
    Füger figyelmesen nézte őt. A gyertyafény ebben a pillanatban megvilágította a csontos, beretvált arcot, melyet a téli szél vörösre cserzett. A haja és a szemöldöke fehérebbnek, a szeme kékebbnek látszott, mint különben. Kissé ferde álla keményen illeszkedett a kihajló fehér gallérba és sajátságosan makacs kifejezést adott neki.
    „Ez az ember nem öregszik”, gondolta a kis könyvvivő és várt, amíg kérdezik.
    — Münster úrnak háromszázezer rhénes forintja veszett oda. Ezt már nem bírta.
    Ulwing Kristóf bólintott. Közben számolt hidegen, szánalom nélkül.
    — Látnom kell a Münster-cég könyveit és a mérlegét. — Mialatt beszélt, arra gondolt, hogy most már elég gazdag ahhoz, hogy szíve is legyen. A szív nagy súly, akadályozza az embert a mozgásban. Amíg fölfelé ment, félre kellett tennie. Elmúlt ez is. Felért a tetőre.
    — Segíteni fogok Münster Márton Györgyön, — mondotta csendesen — talpraállítom, de úgy, hogy ezentúl mellettem álljon.
    Füger a pápaszeme üvegje alatt sebesen, meghatottan pislogott, mintha szempilláival tapsolna a főnökének.
    Ulwing Kristóf ezzel elintézte a dolgot. Lekoppantotta a gyertya kanócát. A fiához fordult:
    — Voltál a városházán?
    János Hubertra úgy hatott az atyja hangja, mintha annak a hangnak marka lett volna, mely megrázta a vállát.
    — Atyámuram nem fáradt? — Mint végső védelem, tódult ez a kérdés a szájába. Hátha megszabadul és holnapra marad az egész. De az atyja feleletre sem méltatta.
    — Beszéltél?
    — Igen...
    János Hubert hangja lágy volt és habozó. Mindíg úgy ejtette ki a szavakat, hogy utóbb könnyű legyen őket visszavenni.
    — Elmondtam, amit atyámuram rám bízott, de azt hiszem, nem volt érdemes...
    — Azt hiszed? — Pillanatra ravasz fény csillant meg Ulwing Kristóf szemében, aztán fölényesen mosolygott: — Igaz. A magunk fajtájának tennie kell... Gondolkozni is szabad, de csak akkor, ha nagy úrral mondatja ki az ember, amit gondol. Mégis azt akarom, hogy beszélj. Majd csinálok belőled urat, hogy meg is hallgassanak.
    Füger bólintott. János Hubert panaszkodni kezdett.
    — Mikor azt javasoltam, hogy sorfákat ültessünk a városban, valamelyik választott polgár megkérdezte, hogy kertész lettem-e? Az utcák világítására azt mondták, hogy a részeg emberek a házak falába is megfogódzhatnak. Egyébre úgysem kell a lámpa.
    — Majd lesz ez másként is! — Az építőmester hangja meleg volt a nagy, erős bízástól.
    A fiatal Ulwing színtelenül folytatta:
    — Az új téglavetőnket is bejelentettem, meg hogy ezentúl közvetítő nélkül, kicsinyben is adunk téglát, a külvárosi népnek. Ez sem tetszett. A magisztrátus urai összesúgtak.
    — Mit mondtak? — kérdezte Ulwing Kristóf hidegen.
    János Hubert a földre nézett.
    — Hát azt, hogy a nagy ács mindíg a mások nyomorúságából csinál magának aranyat. A nagy ács! Így hívják atyámuramat maguk között. Pedig tavaly díszpolgárnak választották...
    Ulwing kicsinylően legyintett.
    — Ami tisztességet a városházán kaptam, az nem számít. Azért akasztották rám, hogy a súlyától ne tudjak mozogni és ők alhassanak békén.
    — És lophassanak békén, — mondotta Füger, mialatt kezével furcsa, ívelt mozdulatot tett a zsebe felé.
    — Ne bántsa őket, — dörmögte az építőmester — van ott sok becsületes ember.
    A könyvelő előrenyujtotta a nyakát, mintha feszülten hallgatódznék, aztán ünnepélyesen meghajolt és kiment a szobából.
    Ulwing Kristóf, mikor egyedül maradt a fiával, hirtelen feléje fordult.
    — Mit mondtál még a városházán?
    János Hubert csodálkozó, szelíd szemét az atyjára emelte:
    — Hiszen egyebet nem bízott rám...
    — De hát valamit mégis csak kellett mondanod? Valamit, ami magadtól jutott az eszedbe.
    Csend lett.
    A fiatal Ulwing úgy érezte, hogy szörnyű igazságtalanság történik vele. Hiszen az atyja felelős mindenért! Ő csinált belőle embert. És most nincs megelégedve azzal, amit csinált... Egy pillanat alatt, mintegy villanásban, eszébe jutott minden. A gyerekkora, a technikus rajziskola évei, sok félénk vergődés, szótalan keserűség, gyáva megalkuvás. És azok az idők, mikor még akarni akart. Az atyja megtiltotta. Mikor szeretni és választani akart és az atyja mást választott. Egy szegény varróleány nem kellett Ulwing építőmesternek. A Jörg Ulrich leánya kellett neki. Az jó volt. Az gazdag volt. Rövid ideig tartott. Jörg Krisztina meghalt. De még ekkor sem gondolhatott új asszonyra, új életre. A „gyerekek”, mondotta az atyja és ő belenyugodott, mert Ulwing Kristóf volt az erősebb és hangosabban tudta mondani, hogy neki van igaza.
    Szokatlan dac szállt a fejébe. Egy pillanatra vádolóan egyenesedett ki. Az álla kissé elferdült. Az öreg ember önmagát látta benne. Feszülten nézte őt, mintha a tekintetével akarná tartóztatni fia szemében azt a makacs erőt, amelyről nem tudta, miért nem volt ott mindíg és miért volt ott most.
    De János Hubert tekintetében lassan megint kialudt minden ellenállás. Ulwing Kristóf lehorgasztotta a fejét.
    — Eredj! — mondotta kiméletlenül — most már igazán fáradt vagyok. — És ebben a percben olyan volt, mint egy fáradt, öreg favágó. A szeme félig becsukódott, nagy, csontos keze súlyosan csüngött ki a kabátja ujjából.
    Kinn a folyosón egy ajtó zárult, halk, szaggatott nyikorgással. Ulwing építőmester jobb szerette volna, ha becsapják. De az ő fia ilyen óvatosan tett be minden ajtót. Az ő fia, aki más volt, mint ahogy szerette volna. Hogy miért, arra nem tudott felelni. „Mi lesz, ha majd nem állok mellette?” Ősszerezzent. Olyan elhasználatlan volt benne az élet, hogy a halál fogalma mindíg idegenül és ellenségesen hatott reá. „Mi lesz?” Már elhalkult a kérdés, már nem gondolt vele. A szomszéd szoba irányába nézett... Az unokái! Ők majd folytatják, amit a nagy ács elkezdett. Ők erős emberek lesznek.
    Kinyitotta az ajtót. Atment az ebédlőn. Kenyér és almaszag érzett a sötétben. Aztán még egy szoba. Aztán a gyerekszoba következett.
    A levegő langyos volt. A háromfiókos szekrényen mécses égett. Tini leányasszony ültében elaludt mellette, kopott imádságos könyvével a térdén. Éjjeli fejkötőjének az árnyéka, mint sötét meszelő szállt és emelkedett a falon. A fehér cserépkályha barlangos üregében, kék üvegkancsóban, víz melegedett. A rácsos ágyacskák felől apró gyereklélekzés hallatszott.
    Ulwing óvatosan hajolt az egyik ágy fölé. Ott aludt a fiú. Kicsiny teste összehúzódott a takaró alatt, mintha álmában valami elől bújnék, ami az éjtszakával jött és körülállta az ágyát.
    Az öreg ember lehajolt, megcsókolta a homlokát. A fiú felnyögött, egy pillanatig rémülten meredt a levegőbe, aztán remegve bújt a párnájába.
    Tini mamzell fölébredt, de nem mert megmozdulni. Az építőmester úr olyan alázatosan állt a gyerek előtt, hogy fizetett személynek nem illett ilyesmit látnia. Elfordította a fejét és így hallgatta a gazdája hangját.
    — Hiszen nem akartam. No, ne félj, kis Kristóf. Én vagyok.
    A gyermek már aludt.
    Ulwing építőmester a másik ágyhoz lépett. Megcsókolta Annát is. A kisleány nem ijedt föl. Szőke haja, mint szétszóródott ezüst, mozdult feje körül a párnán. Apró karját a nagyatyja nyaka köré fonta és visszaadta a csókját.
    Mikor Ulwing Kristóf lábujjhegyen kiment a szobából, Tini leányasszony utána nézett. Arra gondolt, hogy mégis csak jó emberek ezek az Ulwingok.

II.

Az ablakon át vakító, fehér világosság jött be a szobába. Odakinn tél lett egy éjtszaka alatt és a két gyerek összedugta a fejét. Tavaly óta elfelejtették, hogy milyen a tél.
    Lenn hidegen, zölden csúszott a nagy víz a fehér partok között. És fehér volt szemközt a várhegy is. A bástyák pereme, a tetők széle, a tornyok csúcsa minden, ami éles és hegyes volt, tompa lett, letört a hóban.
    A Boldogasszony templomtornya Annáé volt. A helyőrségi templom a kis Kristófé. Régen megosztoztak rajtuk, onnan a gyerekszoba ablakából és mert Kristóf toporzékolt, Anna neki adta a budai városház zsindelyes tornyát is és a csillagvizsgálót a Gellérthegyen. Csak a Jezsuita-lépcsőt tartotta meg magának.
    — De az is az enyém, — mondotta a fiú telhetetlenül — különben megmondom Tininek, hogy mikor fodrászt játszottunk, lenyírtad a kendőjéről a rojtot.
    — Én pedig megmondom, hogy beleköptél az irnok poharába. Nem, nem adom! — Anna olyan erősen megrázta a fejét, hogy szőke haja össze-vissza keveredett a szeme előtt. A Jezsuita-lépcsőt semmiért sem adta volna oda. Azon kapaszkodott föl az út a várba, Sebastián bácsihoz. És ő sokszor átnézett hozzá a gyerekszoba ablakából. Reggel, mikor fölébredt, két kezével integetett a túlsó partra. Esténként faggyú gyertyát tett az ablakdeszkára: hadd lássa Sebastián bácsi, hogy gondol reá.
    Ulwing Sebestyén ilyenkor a túloldalról felelt. Meggyujtott egy kis szalmát a vár bástyafalán és a sűrű sötétségen át a két lángocska jó éjtszakát kívánt egymásnak a Duna fölött.
    — A Jezsuita-lépcső az enyém, — mondotta Anna elszántan és átment a szomszéd szobába.
    A kisfiú duzzogott egy ideig, aztán lábujjhegyen utána indult. Az ajtóban nyugtalanul pillantott körül. Félt ettől a szobától, pedig barátságosabb volt a többinél és Anna Napszobának hívta. A sárgacsíkos papírkárpit sugározni látszott és a cseresznyefabútorok még borús időben is úgy néztek ki, mintha a nap sütött volna fölöttük. A székek lába hegyesen állt a súrolt deszkapadlón, a támlányuk olyan volt, mint valami lant. Ez a szoba a mamáé volt. Nem lakott benne, mert az égbe ment és eddig még nem jött haza, de azért minden úgy maradt, mint azelőtt. Képe a sokvirágos dívány fölött függött, varróasztala is ott állt az ablakmélyedésben. A zongora is az övé volt és a gyerekeknek megtiltották, hogy hozzá nyúljanak. Pedig Kristóf egész bizonyosan tudta, hogy ott benn élnek a zongoraegerek és éjjel, mikor mindenki alszik, ezüstcipővel szaladgálnak és a levegő cseng a futásuktól.
    — Menjünk innen, — mondotta szepegve — de eredj előre te...
    Az ebédlőben Anna benézett a tükrös üvegszekrénybe. Ezt sohasem mulasztotta el. Az aranyozott vasárnapi kávésfindzsák mögött, a sok darabból összetoldott tükör nagyon finoman tudott mókázni. Még akkor is félrehúzta az ember arcát, ha nem fintorgatta. Egy ideig ide-oda ingatta a fejét a tükör előtt, aztán megunta és odébb ment.
    A nagypapa szobájában sem volt senki. Csak a kályha felől hallatszott finom ropogás. Csak az oszlopos alabástrom óra ketyegett az íróasztalon.
    A kis Kristóf egyszerre bátrabb lett. Odaszaladt a kályhához. A kályha ezüstszürke zömök cseréposzlop volt. Tetején urna állt, melyből fehér porcellánlángok csaptak ki: mozdulatlan, fehér porcellánlángok. És ez szép volt és megfoghatatlan és Kristóf szerette nézni.
    A sárgaréz ajtóra mutatott. Szelelőjén át látni lehetett, hogy mi történik a kályhában.
    — Most táncolnak a kályhatündérek odabenn...
    Anna hiába lesett be a szelelőnyíláson, ő nem látta a tündéreket. A kályhában közönséges lángok billegtek a parázs fölött. A füst lassan csavarodott bele a kéménylyukba.
    — Ugy-e szépek? Vörös ruhájuk van és dúdolnak — mondotta a fiú.
    A kisleány únottan elfordult.
    — Én csak az óra ketyegését hallom. Egyszerre lábujjhegyen állt. Mosolygott. Ilyenkor szemének és szájának a szeglete kissé fölhúzódott. Ő is akart valami furcsát kitalálni:
    — Tik-tak... Egy kis törpe jár sántikálva a szobában. Hallod? Tik-tak...
    Kristóf szeme kitágult a boldogságtól.
    — Hallom... És ugy-e ez a törpe sohasem áll meg?
    — Nem áll meg, — mondotta Anna meggyőzően, pedig éppen nem volt bizonyos abban, amit mond — sohasem áll meg, de a nagyoknak nem szabad erről beszélned.
    Kristóf áhitatosan ismételte:
    — A nagyoknak nem szabad tudniok semmit... És ugy-e, ez igazán igaz? Ugy-e a nagypapa is mondta?
    Annának eszébe jutott, hogy a nagypapa sohase mesélt törpékről és tündérekről...
    — Igen, a nagypapa mondta — erősítette most már maga a fiú.
    Anna fejében összezavarodott az egész. És ettol a pillanattól kezdve megdönthetetlenül hitték mind a ketten, hogy a nagypapa mondta és hogy csakugyan a törpe az, aki a szobában jár, sántikálva, apró lépéssel, szüntelen. Tik-tak...
    — Hallod?
    A zárt folyosó világos, nyugodt csendjében visszhangzott az óra ketyegése. Lehallatszott még a lépcsőházba is, mely barlangosan süllyedt a folyosóból a kapualjáig.
    Egyszerre eltünt a törpe a gyerekek fejéből.
    Az udvar fehér volt és a háztető olyan, mint egy havas domboldal. A vízöntő bádogsárkánynál fordult a ház, belső szárnya földszintesen nyúlt a mély udvarba. Ottan lakott Füger Ágoston úr a feleségével és Ottó fiával.
    Füger Ágostonné, Henrietta asszonyság mindég az ablakban ült és varrt. Most is látszott nagy fejkötője, mint egy fehér macska az ablakdeszkán. Szerencsére nem nézett ki. Az udvarkert egészen a gyerekéké volt. A félkarú húzós kút is az övék volt, az almafa törzse körül a kerek pad is. Az ő birodalmuk... Télen kicsinynek tetszett a kert, de nyáron, mikor lombjuk volt a fáknak és az orgonabokrok eltakarták a titkos helyeket, óriási lett. Magas falán át egy ajtó vezetett a világ végére; egy rácsos ajtó, melyet csak a nagyoknak volt szabad kinyitniok.
    Anna és Kristóf olykor órákhosszát leselkedett át sovárogva a rácsok között. A szertár lapos teteje látszott, a kátrányforralók és rettentően sok mindenféle fadarab, gerendák, pallók, cölöpök. Az ember lecsúszhatott volna róluk, ha odaengedik.
    Ezt a gyönyörű rendetlen helyet, hol bőrkötényes, nagy goromba emberek dolgoztak a fával, ácspiacnak hívták az öregek. De ez nem tetszett a gyerekeknek. Ők akkor szerették igazán a világ végét, mikor nyárban, vasárnaponkint csendes volt minden és a sok napsütötte gerendának a szaga beáradt az udvarba, még a házba is. Ilyenkor el lehetett hinni azt a titkot, melyet Kristóf tudott. Nem ácspiac az. A nagyoknak semmi közük hozzá. Hiszen látnivaló, hogy az óriásgyerekek borították oda az építő-játékukat.
    — És mikor én alszom, akkor játszanak vele — suttogta a fiú.
    — Ezt most nem lehet elhinni, — felelte Anna komolyan — most minden világosan látszik odaát...
    Kristóf leverten ballagott mögötte a hóban. Csak a kapualjában álltak meg egy ajtó előtt, melyen fölírásos tábla lógott: „Canzelei”... Ez a szó olyan volt, mint a tüsszentés. Csiklandozta a gyerek száját. Nevetni kellett tőle.
    Anna és Kristóf egymásnak dűlt.
    — Canzelei... Canzelei...
    Kinyílt az ajtó. Az írnok állt a küszöbön. Éhes arcú, vézna emberke volt, hosszú lüszterkabátot viselt; a térde összeverődött, mikor járt. Anna tudott róla valamit. A nagypapa mondta, mikor haragudott: Feuerlein úr ostoba volt! Az egyetlen a nagyok között, akiről bizonyosan lehetett tudni ilyesmit.
    A gyerekek egymásra néztek, kicsiny arcuk kidagadt a belső kacagástól; aztán, mint a gyíkok, besurrantak az iroda nyitott ajtaján.
    — Ő ostoba, pedig nagy — súgta Anna a fiú fülébe.
    — Én pedig beleköptem a poharába! — Most már szabadon, diadalmasan nevettek össze.
    Egyszerre abbamaradt a nevetés.
    Gemming úr, a rajzoló, lecsapta háromszögű vonalzóját és morogni kezdett. Füger Ágoston följebb rántotta jobb karján a ruhavédő vászonujjat, melyet hivatalos órák alatt viselt.
    — Ne dohogjon, Gemming. Hiszen valamikor ő is cégfőnök lesz... Ugy-e, kis Kristóf? És mindég ott benn fogsz ülni az íróasztalnál?
    Kristóf ijedten nézett az ajtó felé, mely a nagyatyja irodájába vitt. Ott benn? Mindég? Csendesen, okosan? Még akkor is, ha játszani szeretne a cinkatonákkal?... Borzadva nyargalt végig a szobán. Nem, inkább soha sem jön többé ide. Csúnya, tintaszagú hely.
    Az ajtó, melytől menekült, fölnyílt. Ulwing építőmester egy idegen urat kísért át a szobán.
    A kis könyvelő hirtelen írni kezdett. Gemming belemártotta a ceruzát a tintatartóba. A szomszéd szobában lázasan sercegtek a tollak és a két gyerek a falhoz lapult.
    Az idegen úr megállt. Anna tisztán látta az arcát, kövér és sápadt volt. Nagy, kettős álla alatt egészen lekonyult a vitorlaszerű gallér.
    — Köszönöm! — mondotta az idegen úr és mintha szégyenelte volna magát valamiért, a földre nézett. Hájas, fehér kezét Ulwing Kristóf felé nyujtotta. A keze remegett. A szája is remegett.
    — Nincs mit, Münster úr. Csak üzlet...
    Ezt az építőmester már kinn a kapualjában mondta, de azért az irodában is meghallották.
    Gemming rágni kezdte a tintába mártott ceruza hegyét. Füger sebesen pislogott. Mind a ketten olyasfélét éreztek, hogy ezentúl Münster Márton György már nem nagyobb úr náluknál. Ulwing-alkalmazott ő is...
    Mikor az építőmester visszajött, ferde álla elégedetten illeszkedett a széthajló gallér nyílásába. Egyszerre meglátta a két gyereket.
    — Hát ti mit kerestek itt? — Le szeretett volna ülni melléjük a halomba rakott irodakönyvekre. Csak egy percre, csak míg a kezük végigsimítja az arcát.
    Kivette mellénye zsebéből az ütőórát.
    — Nem lehet.
    Még sok emberrel kellett végeznie. Vállalkozók, fakereskedők, pallérok, fuvarosgazdák... Mind ott várakoztak a farács előtt, az udvarra nyíló nagy szobában. És János Hubert már kétszer kidugta fejét az ajtón, mintha hívni akarná. Odébb ment. De a küszöbről mégis visszanézett.
    — Délután Sebastián bácsihoz megyünk. Elbúcsúzunk tőle télire, mielőtt fölszedik a hajóhidat.
    A két gyerek arca széles lett az örömtől.
    — Ugy-e kocsin megyünk? — kérdezte a fiú.
    — Gyalog, — felelte Ulwing szárazon — a lovak fát fuvaroznak! — És ezzel hirtelen becsapta maga mögött az ajtót.
    — Gyalog... — ismételte Kristóf csalódottan — óh, ez nem szép. És én nem is megyek. És fáj is a lábam.
    Sántítani kezdett. Vállával a falat súrolta és szórakozottan jajgatott. Anna pedig tudta, hogy hazudik.

III.

Az öreg ember és a kicsi leány lassan lépegetett lefelé a folyó partján. A ház kockás ablakai sokáig néztek utánuk és a kapu mellől a két oszlopember is.
    Friss, havas szél fújt a fehér hegyek felől. A Dunán vízimalmok úsztak. A várhegy tövében egymás elé fogott lovak egy hajót vontattak és az árban apró, sötét sajkák eveztek mindenütt, mintha a tél előtt Pest és Buda búcsúzni indult volna egymáshoz a folyó fölött.
    A parton hajóácsok dolgoztak. Mikor Ulwing Kristófot észrevették, félbehagyták a munkát és tiszteletteljesen köszöntek. Egy úr jött szemközt; az is köszönt. A Játékszín-piac előtt urak és asszonyságok sétáltak. Mindenki köszönt Ulwing építőmesternek.
    Anna büszke volt. Egészen belepirult az arca.
    — Ugy-e, mindenki köszön nekünk?... Ugy-e, sokan laknak itt?
    — Sokan — mondotta a nagyatyja és másra gondolt.
    — Hányan?
    — Nem lehet tudni, a nemesek nem engedik, hogy megszámlálják őket.
    — És gyerekek is sokan vannak itt?
    Az építőmester nem felelt.
    — De ugy-e, a nagypapa sohase volt gyerek?
    — Voltam, csakhogy nem itt.
    — Hát a nagypapa nem volt mindíg a mi házunkban? — kérdezte Anna fáradhatatlanul.
    Ulwing mosolygott.
    — Messziről jöttünk mi ide Sebastián bácsival. Postakocsin, amíg a pénzünk futotta, aztán gyalog. Akkoriban melegebbek voltak a nyarak, mint mostanában. Éjjel, holdvilágnál vándoroltunk...
    Már nem beszélt. A lelke másfelé nézett, mint a szeme. Visszanézett messzire: Pestvár!... Akkor még álltak a pesti bástyák és falak. És ő egy vén kapu alatt jött be ide.
    — Reggel volt és harangoztak — mondotta elgondolkozva.
    Egyszerre úgy rémlett neki, mintha nem is valóságban, hanem valaminő öreg, öreg elmosódott képen látta volna az akkori várost. Az utcákban háromszögletű kalappal, fehérparókás polgárok jártak. Csörömpölő, láncos szekerek. Nagy csákós katonák. És a Duna fiatalabb és szabadabb volt akkor. A vize jobban csillogott, partja hajós népséggel volt tele.
    Sebastián testvér lement a vízhez. Ő maga megállt és nézte a cifrás szép hajót, melyre két pallón zsákokat hordtak le emberek. Egyiken mentek, másikon jöttek. A disponens a parton állt és egy darab fára rovást vágott minden zsák után. A félmeztelen zsákhordó legények ragyogtak az izzadságtól. Vállukon vitték a terhet, éppúgy, mint apáik, sok száz esztendő óta, itt lenn a Duna mentén. A palló hajlott, ingott a súlyuk alatt. A disponens szitkozódott: „Kevés az ember”, — és Ulwing Kristófra nézett. De ő nem nyúlt a zsákokhoz. A homokból, mint a tűszúrás, valami belevillant a szemébe: egy szekerce csillogott a napban. Világosan emlékezett minden szóra, amit akkor mondott: „Verjük össze vályúba a két pallót. Egy óra alatt a hajóba csúsztatom az egész szállítmányt”.
    Lenn a parton Sebastián testvér egy sajkába ugrott. Vándorbotjával Buda felé mutatott. Hívta a bátyját, integetett neki.
    — Itt maradok! — kiáltotta Ulwing Kristóf elszántan és fölkapta a szekercét a homokból.
    A disponens figyelmesen nézett rá, aztán beleegyezően bólintott. Néhány perc múlva már sebesen csúsztak a zsákok a favályúban és a hajó, mint egy falánk viziállat, beszívta őket a gyomrába.
    A sajka és Sebastián testvér eltávolodott a parttól. Már a Duna közepén úszott. Az ár és az evező: a véletlen és az akarás, vitték az életet a túlsó városba. Ulwing Kristóf Pesten maradt. Másnap már a hajóbérlő irodájában dolgozott. Aztán egy ácspiacra került. Aztán tovább — előre, — fölfelé. És a város vele nőtt, mintha a sorsuk egy lett volna.
    Anna hiába kérdezett ezer apró kérdést, a nagyatyja nem felelt. Messze járt, messze önmaga mögött, a multban.
    A hajóhídra értek. Itt is köszöntek az emberek. A vámszedő nem kért pénzt. A hídfőnél tisztelgett a katona-őrszem.
    — Miért? — Ezt Anna, valahányszor kicsiny életében átment a hídon, mindíg megkérdezte.
    — Ismernek — felelte az építőmester egyszerűen. Minek azt tudniok a gyerekeknek, hogy övé a híd, ő bérli az útjogot a folyón át, az övé az a sok úszó tutaj is a Dunán és a partnak a földje ott messze fenn.
    A híd egyenletesen remegett. A víz rázta a sajkákat. Tajtékzott, locsogott, mintha nagy, szomjas állatok nyelve verdeste volna a sok, leláncolt kis hajó testét. A korlát mellett lámpák álltak. Középütt színes folt a folyó fölött. A híd védőszentjének, Nepomuki Szent Jánosnak a szobra. Alatta kalaplevéve jöttek-mentek az emberek.
    Anna a szentre mutatott:
    — Neki is köszönnek, még többen, mint a nagypapának — és egy kicsit irígy volt.
    Mire fölértek a várba, a kisleány panaszkodni kezdett:
    — Éhes vagyok...
    Az építőmester nagy léptei alatt sebesebben kopogott a keskeny gyalogjáró havas kövezete.
    Körülöttük mállott házak ácsorogtak, sárgák, szürkék, zöldek. Az apró boltok fölött kacskaringósra kovácsolt vaskarokon aranyozott perecek, óriási kulcsok, csizmák és patkók lógtak be a szűk utcákba.
    Sebastián bácsi boltja fölött egy nagy óra függött. Anna messziről megismerte számlapján a mozdulatlan arany mutatókat. A Boldogasszony-temploma tornyának az árnyéka épp odáig ért. Mint egy fekete kopja, bemutatott az utcába. A ház maga talán vénebb volt a többinél. Emelete kijjebb állt, mint a földszintje és szúette könyökfák támasztották a járda fölé. A mezítelen falon, éppen a nagy cégéróránál, furfangosan csavarodó fölírás látszott.

Sebastian Ulwing
Bürgerlicher Uhrmacher

    A boltban sokan voltak. Szomszédok, várbeli polgárok, akik ide jártak beszélgetni, melegedni minden délután.
    Sebastián bácsi a kis órásasztal előtt ült. Hallgatott. Homlokából símán hátrafésült hófehér haja violaszínű frakkjának széles hajtókájára ért. Az alakja szikár és görnyedt volt. Régi divat szerint térdnadrágot viselt. Otromba cipőjén kissé rozsdás volt a csatt. Sovány lábaszárán vastag, fehér harisnya ráncolódott. Mikor Annát meglátta, nevetni kezdett. Két karjába kapta és fölemelte magasra.
    — Hát a kis Kristóf?
    — A lába fáj — felelte az építőmester, mialatt a többieknek köszönt.
    Anna jelentősen húzta össze az orrát. Sebastián bácsit a gyerekek nem számították egészen a nagyok közé. Ő sok mindent megértett, amihez a nagypapa nem tudott. Összebólintottak titkosan, egyetértően. Anna ingatni kezdte két kis lábát a levegőben és mézeskalácsot kért. Aztán körüljárta a boltot.
    A bolt keskeny és alacsony volt. Mélyében félköríves ablak nézett ki az udvarba. Az ablak előtt füles borkarosszék állt és egy hosszú, kecskelábú asztal. Az asztalon temérdek régi holmi hevert. Kopott könyvek, poros kristálypoharak, porcellánfigurák, öreg pénzek. A polcok is tele voltak lommal. A füstös falakon órák függtek.
    A kecskelábú asztalnál egy asszonyság kalapácsolt ezüst-billikomot akart eladni. Mikor Ulwing Kristófot meglátta, mélyen bókolt.
    — Engedelmével, Csik Amália vagyok, a Halászbástyáról. — Borítókosár formájú kalapot viselt. Színehagyott és avult volt rajta minden. Anna érezte, hogy mikor mozdul, öreg szaga van a ruhájának.
    De a boltban senki sem csodálkozott ezen. A többiek is másként voltak öltözve, mint ő meg a nagyatyja.
    — Lám, lám, már ez a kicsiny gyermek is a módi szerint megyen — mondotta az asszonyság rosszalóan. — Persze, Pesten minden másként van, mint Budán. Nyugtalankodás, fényűzés... Mi, itt a várban, hál' Istennek, megmaradunk a régiben. Ugy-e tisztelendő úr?
    A várkapellánus sárga, madárszerű fejével többször egymásután bólintott.
    Ulwing Kristóf hirtelen körülnézett, de kérdő tekintetére senki sem felelt. Az órásboltban valamennyien egyetértettek.
    — Azt hallom, — fuvolázta az asszonyság — most már módi-journalt is nyomtatnak Pesten.
    — És, nota bene, ugyanolyan betűkkel, mint az imádságos könyveket — dörmögte a várkapellánus.
    Csikné asszonyság nagyot sóhajtott:
    — Pedig a modi-journaloknak az ördög a szerkesztőjük.
    — Mindenféle journalnak — mondotta a kályha mellől a Helytartótanács hites cenzora.
    Ulwing Kristóf gúnyosan fölhúzta az egyik szemöldökét.
    — És ezt a cenzor úr mondja?
    — Én — felelt a másik, olyan hangon, mintha ezzel a szóval tekintélyes súlyt dobott volna a levegőbe.
    — Kuriózus, — mormogta az építőmester — a literátus embereknek Pesten más a véleményük.
    — Kérem, ne méltóztassék rájuk hivatkozni. Mint cenzor, én is a literaturához tartozom...
    Az építőmester minden pillanattal türelmetlenebb lett. A cenzor a várkapellánushoz fordult.
    — Az írott szónak nem az egyén ideáljait, hanem az egyház és az állam céljait kell szolgálnia.
    — Még pedig alázatosan és engedelmesen — mondotta kenetteljes hangon a kapellánus.
    Ulwing Kristóf az ajtóhoz ment. Egy kis friss levegőt szeretett volna bebocsátani. Egyszerre ingerülten fordult vissza.
    — Hát akkor az uraknak csak az jó, ami kényelmes és középszerű?
    — Nagyon helyesen mondja, építőmester úr. Az állam szerkezetére nézve csak a középszerűség hasznos. Ami fölötte és alatta van, az kényelmetlen rendetlenséget okoz.
    Ulwing Kristóf maga sem tudta hogyan, hirtelen a Jörg Ulrich könyvkereskedésére gondolt, odaát Pesten. Eszébe jutottak a fiatal írók, akik odajártak; a terveik, a kézirataik, amelyek mind megakadtak a cenzorok szűrőin. Sok erős reménység és új álom és ébredő gondolat, ami fiatalabb volt, mint ő, amit nem értett egészen, de mégis szeretett éppen úgy, mint az unokáit.
    Dühösen fordított hátat a cenzornak és bement a szoba mélyébe, mert érezte, hogy goromba lesz, ha beszél.
    A cenzor sértődötten nézett utána. A nyugalmazott udvari kamarai számvivő és a sóhivatali mázsamester összedugta a fejét.
    A várkapellánus leverten mondotta:
    — Ezek a pestiek mind ilyen rebellisek...
    Ulwing Sebestyén jóindulatúan mosolygott, Anna pedig integetett neki, hogy küldje már el a sok unalmas embert.
    Az asszonyság egyszerre elkiáltotta magát:
    — Ott jön a helytartósági tanácsosné! Az ezüstlakodalmi kalapja van a fején.
    Mind az ajtóhoz sereglettek. A bolt egy pillanatra égészen elsötétedett, mikor a kövér tanácsosné elhaladt mellette. A kapellánus és a többiek fogták a kalapjukat és mentek utána, hadd higyjék az ablakokban, hogy vele sétálnak.
    Csődület lett Budán: legalább hat ember ment lefelé a Tárnok-utcán. A nagykalapos asszonyságnak is sürgős lett a dolga. Hirtelen megkötötte az alkut a billikomra, bókolt, sietett a többi után.
    Ulwing Kristóf előbbre került.
    — Milyen hivatalnoklevegő van itt Budán. Jobb szeretem azokat a barátaidat, akik boltzárás után jönnek: a sánta fametszőt, meg az öreg optikust. Azok, ha nem is viszik előbbre a világot, legalább nem akarják hátratolni.
    Ulwing Sebestyén halkan nevetett:
    — Jó emberek ezek is, csak mások, mint ti odaát. Mi ráérünk, ti siettek. Nektek mindíg az kell, ami újmódi. A kapellánusnak mondta valaki, aki újságot olvas, hogy a fiad beszélt a városházán. Már meg sorfákat, lámpákat, meg téglaházakat akartok. Hová jutunk...
    Az építőmester mélyen és nyugodtan nézett az öccse szemébe.
    — Sebastián testvér, át kell alakulni, különben legyőz az idő.
    Az órás zavarba jött.
    — De mikor olyan jó a régi, a megszokott...
    Ulwing Kristóf a billikomra mutatott.
    — Ez is régi, de ennek szabad lennie, mert szép. Emlékszel, az atyánk is csinált ilyeneket? Ezért még sok pénzt kaphatsz egyszer. Én is megvenném.
    Sebestyén szinte ijedten nézett a bátyjára.
    — Vagy ezt sem adod el? — Az építőmester megint türelmetlen lett. — Azért vásárolsz, hogy üzletet csinálj és mikor rá kerül a sor...
    Az órás kezébe vette a billikomot. Szépen, melegen tartotta, mint egy élő madarat. Aztán megrázta a fejét.
    — Nem lehet. Még nem. Majd később eladom.
    — De miért később?
    — Mert egy kicsikét még szeretném nézegetni — mondotta halkan Sebestyén, mintha szégyenlené magát.
    — Így aztán szegény is marad az ember. Mindent megtartani, ami öreg, mindent elkerülni, ami fiatal. Tudod-e, Sebastián, te egészen olyan vagy, mint Buda...
    — Te pedig olyan vagy, mint Pest — felelt Ulwing Sebestyén szerény humorral.
    — És a két testvér csendesen mosolygott egymásra.
    Anna ezalatt a szerszámos asztalkán babrált és egyenként belecsúsztatta az olajos üvegbe a kis órakerekeket és rúgókat.
    Sebastián bácsi nem merte a kedvét rontani, de azért nyugtalanul követte minden mozdulatát. Mikor a gyerek észrevette, hogy figyelik, hátrakapta a kezét. Ártatlanul nézett a levegőbe.
    — Unom magam, — mondotta szomorúan — nagyon unom magam. Mesélj valamit.
    — Ma nem tudok — felelte Sebastián bácsi mentegetőzve.
    — Te mindíg tudsz, hiszen annyi sokat olvassz... — És közben óvatosan kihúzott Sebastián bácsi frakkjának a zsebéből egy kopott, zöld könyvecskét.
    „Democritos vagy: Egy nevető philosophus hátrahagyott iratai.” Ez volt Ulwing Sebestyén legkedvesebb könyve. Szabad óráiban ezzel a könyvvel a kezében látták őt a budaiak évek óta a bástyán üldögélni.
    — Most itt van! — kiáltotta Anna és győzelmesen lobogtatta a zsákmányt. — Hát csak mesélj.
    Az órás megrázta a fejét. Még mindíg arra gondolt, hogy ő meg az építőmester sohasem tudnák megérteni egymást. Büszke volt a bátyjára. Érezte benne az akaratot és az erőt, de más egyebet aztán nem is tudott róla. Örült-e, szenvedett-e életében? Szeretett-e valaha, vagy nem szeretett senkit?... Ulwing Sebestyén Borbála asszonyra gondolt, a bátyja elhalt feleségére, akit őelőle vitt oltárhoz Kristóf testvér, mert nem értette meg, hogy ő már régen, csendesen szerette. Homlokán fölhúzódott a sok barázda... Egymáson taposunk mi emberek, mert nem tudunk egymásról semmit.
    Anna megfogta a kezét és lassan hintázta.
    — Mesélj, mesélj...
    Benn, a félköríves udvarablak előtt az építőmester egy régi könyvet lapozott.
    Sebastián bácsi leült és ölébe emelte Annát. — Nem bánom no, legyen hát, mormogta végre is elgondolkozva. Közben a bátyja arcára nézett és mintha arról olvasott volna, megadóan mesélni kezdett.
    — Hát bizony régen történt, régebben, mint én vagyok; még a török basák előtt. Víg város volt akkoriban ez a Buda. Minden utcájában álarcosbolt nyílott és sok népek kereskedtek maskarás ruhákkal. Farsang idején dalolva jártak az emberek a várutcákban. Vének, fiatalok cifra maskarában, kicsiny vaslámpákkal, az volt ám aztán a bolond processzió. Csak hamvazó szerda virradóján lett vége a mulatozásnak. Minden maskarásboltot belakatoltak...
    Anna riadtan nézett fel az öreg ember arcára.
    — De ugy-e, azért nincs vége a mesének?
    Ulwing Sebestyén megrázta a fejét aztán halkabban folytatta:
    — Minden maskarásboltot belakatoltak, csak a Fortuna-utcában maradt nyitva egyetlenegy bolt még hamvazó szerda után is. Egész éven át... Egyenként, titokban mentek oda a népek, éjjel, mikor már becsukták a várkapukat és a tüzek kialudtak az utcák szegletén.
    Ulwing Sebestyén egy pillanatig tétovázva nézett a levegőbe, mintha keresne valamit.
    Anna megrántotta a kabátja ujját.
    — Igen, — mondotta vontatottan — hát igen, a vevők között voltak olyanok, akiknek gőgös volt a képük. Ezek aztán alázatos álarcot vettek maguknak. A kegyetlen emberek szelídet vettek, a hitetlen népek istenfélőt, az ostobák okosat, az okosak bárgyút. De azért legtöbben azok voltak, akik szenvedtek és mégis nevető álarcot vásároltak... Úgy volt. Bizonyosan úgy volt... és az is bizonyos, hogy akik föltették a lárvát, nem vették le többé soha. Csak olykor esett le róluk, sötét éjjel, mikor egyedül maradtak, vagy mikor szerettek, vagy mikor pénzt láttak...
    Megint a bátyja arcára nézett és szinte már alig hallhatóan mondotta:
    — Az üzlet fölvirágzott. Fejedelmek, királyfiak, szép hercegkisasszonyok, papok, katonák, polgárok, mindenki, még a városi tanácsurak is eljártak a boltba. Már lenn az alsó városokban is híre ment a dolognak. A Dunántúlról is jöttek a sok népek. Lassankint álarcban járt az egész világ. Senki sem beszélt róla, mindenki hordta és az emberek elfelejtették egymásról, hogy milyen is volt az igazi arcuk. Senki sem tudja többé. Senki sem...
    Sebastián bácsi nem mesélt tovább és a nagy csendben hangos lett az órák ketyegése.
    — Ez nem volt szép, — mondotta Anna, — mesélj valamit rossz gyerekekről és tündérekről. Az szebb...
    Az órás talán nem is fogta föl a kisleány hangját. Úgy ült ott alacsony székén, mintha valakinek a léptét hallgatná, valakiét, aki elment. A meséje után hallgatódzott és a bátyjára gondolt és Borbála asszonyra és önmagára...
    Az építőmester becsukta a könyvet. Fölállt.
    — Menjünk. Későn van.
    És a két Ulwing elbúcsúzott egymástól télire.
    A Duna hídján már égett a tizenhat lámpa. Fényük egyenletes távolságban csepegett a folyóba. A víz egy darabon játszott a fénysávokkal, aztán otthagyta őket. Feketén ment odébb a Szent Gellért sziklái felé. A sötétben csak nagy, lucskos tömegének a hidege érzett.
    A hó megint hullani kezdett. A parti házak ablakában elvétve világ gyúlt. A Dunán tülkölés hallatszott.
    A hídon Anna egyszerre meglátta az édesatyját. A fiatal Ulwing egy leánnyal jött a lámpák alatt. Egészen közel hajoltak egymáshoz. Mikor az építőmestert a gyerekkel észrevették, sebesen szétváltak és a leány futva ment át a híd túlsó oldalára.
    Ulwing Kristóf rákiáltott a fiára.
    János Hubert a korlátnak dülve várta be őket: ő mindíg támaszkodott valamihez. Mikor melléje értek, megfogta a kisleánya szabad kezét, mintha önmaga és az atyja közé akarta volna őt állítani.
    Anna félni kezdett. Úgy érezte, hogy a csendben történik valami a feje fölött. Összehúzta a vállát. A két ember sokáig nem szólt egymáshoz. Mentek egyenlőtlen, szinte ellenséges léptekkel és vitték maguk között a szepegő gyereket.
    Ulwing Kristóf törte meg a csendet. Ingerülten kiáltott föl:
    — Megígérted, hogy nem mégy hozzája, amíg élek! Még a szavadban sem bízhatom.
    — De atyám uram, a gyerek...
    — Úgy sem érti, — mondotta az építőmester nyersen.
    Anna egészen tisztán értette a szavakat, de nem érdekelte, az amit hallott. Más foglalta el. Világosan érezte, hogy kétoldalt két ellentétes kéz szorítja a kezét és hogy valaminő közösség támadt az édesatyja meg közötte. Mind a ketten féltek valakitől, aki erősebb volt náluk.
    — Atyám uramék elé indultam, — dörmögte János Hubert, — véletlenül találkoztam vele itt a hídon.
    Ulwing Kristóf hirtelen megállt.
    — Igazat beszélsz?
    — Sohasem hazudtam. — A fiatal Ulwing hangja becsületes és szomorú volt. Úgy hangzott, mintha tartana rá, amit mond, mert nagy árat fizetett érte.
    Az építőmester haragosan rántotta elő zsebéből a burnótszelencéjét. Erősen ráütött és kinyitotta.
    A szelencében régi időtől fogva élt egy furcsa öreg dal. Az ütésre fölébredt: a szelence muzsikálni kezdett.
    — Sapperlott! — kiáltott Ulwing Kristóf és mégegyszer ráütött, hogy elnémítsa. De a szelence tovább muzsikált.
    A két férfi, mintha valaki nevetségesen megindító érveléssel vágott volna a szavukba, hirtelen elhallgatott. Az építőmester visszasüllyesztette zsebébe a szelencét. Anna pedig közel hajtotta a fejét nagyatyja köpenyegéhez. Ott benn a zsebben úgy hangzott, mintha a kis Kristóf cinkkatonáinak zenekara játszott volna szépen, fínoman, messze, messze.
    Félig lehúnyta a szemét.
    Flórián kézilámpással várakozott a pesti hídfőnél. Az utcák sötétjében sok kis lámpa mozgott a csendes havazáson át.
    Anna most már egészen rátámasztotta fáradt fejecskéjét a nagyatyja zsebére.
    — Még... — mondogatta halkan és úgy szívta magába a burnótszelencéből kiáradó zenét, mint a Tini mamzell imádságos könyvéből a lavendulaillatot.

IV.

Sokszor volt tél. Sokszor volt nyár. A gyerekek nem számlálták. Közben egy vasláncos állóhíd nőtt össze a két part felől a Dunán. Jégzajláskor sem szedték föl, szép volt és ott maradt egész éven át. Az Országúton sorfákat ültetett a magisztrátus. Esténkint olajlámpák égtek az utcákban és az Ulwing-ház nem állt már magányosan a parton. A nagy ács telkeinek felszökött az ára. Falak bújtak ki a homokból. Utcák kezdődtek a puszta térségen, félben maradtak, odébb folytatódtak. Munka, élet, házak. Téglaházak mindenütt.
    Minden más lett. Csak Ulwing építőmester nem változott. Okos szeme éles és tiszta maradt. Egyenesen járt az épületállványokon, az irodában és az ácspiacon. Egy fejjel volt magasabb mindenkinél. A városházán féltek tőle, a vállalkozók gyűlölték. Ő pedig csak vásárolt és épített és lassankint babona lett az a hit, hogy amihez a nagy ács hozzányúl, az arannyá válik.
    Odabenn, a ház nyugodt, biztos jólétében, egyhangúan ketyegett tovább az oszlopos óra, de a gyerekek nem hitték többé, hogy a törpe az, aki sántikálva jár a szobákban. Kristóf már azt is tudta, hogy nincsenek tündérek. A nagyatyja mondta meg neki. Egyszer, éppen akkor, mikor Sebastián bácsi olyan szépet mesélt. Kristóf a térdének dülve hallgatta, Anna az ölében ült. Ulwing építőmester felkapta a fejét. Rossz kedve volt. Ingerelte a mese. Egyik pallérja megszökött az ácsok hetibérével. Haragudott önmagára, hogy akadt valaki, aki őt meg tudta csalni. Öklével az asztalra csapott.
    A gyerekek ijedten néztek rá.
    — Mi bajod? — kérdezte Sebastián bácsi nyugtalanul.
    — Semmi, de ne mesélj többé tündérekről ennek a fiúnak!
    — Nem értelek. — Az órás, mint megdorgált öreg gyerek, zavarodottan nézett le a cipője rozsdás csaltjára.
    Az építőmester úgy állt Kristóf elé, mint egy nagy fa, amelyik bejött a szobába. Rákiáltott és erősen megrázta a vállát.
    — Hallod-e, nincsenek tündérek és nem segítenek rajtunk. Csak a gyönge emberek számítanak csodákra. Az erős emberek maguk csinálnak csodát.
    A kis Kristóf félelmes felsőbb lényt látott ekkor a nagyatyjában, aki egyetlen pillanat alatt megölte az ő tündéreit. Sírni szeretett volna, ellentmondani, valamit megmenteni magának. És csak tehetetlenül, kétségbeesetten rázta a fejét. De hát akkor mi van a sötétségben, a kút vizében, a lángok között, ha nincsenek tündérek? Mi van? Kifosztottan állt a nagyatyja előtt és mialatt szorongva nézett körül, tekintetében volt valami a vízbefúlók kapkodó kézmozdulatából.
    Aztán beletörődött ebbe is és már ácspiacnak hívta a világ végét, éppúgy, mint a nagyok. Világos szeme, a ritkán mozduló pillák alatt, közömbösen nézett ilyenkor a levegőbe. Csak a hangjában volt valami fáradt kiábrándultság, ha az öregeket utánozta és az p nyelvükön beszélt régi kedves dolgairól.
    Elmultak az évek és a bűvös barlangból, az udvar fala alatt, gödör lett: a félelmes vaskapuból padlásajtó, a kályhatündérekből közönséges lángok. A zongoraegereknek is végük volt. Ha olykor éjjel elpattant egy-egy húr a zongorában, Kristóf tágranyitotta a szemét és soká nézte a sötétséget, amely számára üressé lett.
    — Anna, alszol?
    — Igen, már régen...
    — Olyan furcsát álmodtam... egy leányról. A karját emelgette és hátrahajlott.
    — Aludj...
    Kristóf szeme előtt megfoghatatlanul benépesült a sötétség, melyet üresen hagytak a törpék és tündérek, mióta nem hitt bennük. Meglátta a leányt, akiről álmodott, az arcát is, a testét is. Magas és karcsú volt, a melle megfeszült, két karját emelve tartotta és a haját, mint fekete sörényt csavarta össze a feje felett. Éppúgy, mint Hosszú Gábor testvérnénje a tükör előtt, mikor mult vasárnap belesett hozzá a kulcslyukon.
    — Anna...
    A fiú nyitott szájjal hallgatódzott. Minden csendes volt a házban. Hirtelen fejére húzta a takarót. Mesélni kezdett magának. Azt mesélte, hogy király, aranykoronát visel és magas, fehér várban lakik, fenn a hegyen. A várban soha nincs sötétség, faggyúgyertyák égnek egész éjjel. Az ágyát rabszolgák őrzik, ők végzik helyette a leckéket is és egy sötétszemű hercegnőt hoznak neki. A hercegnőn láncok csörögnek. „Vegyétek le!” parancsolja ő. „Szabad vagy!” A hercegnő térdre borul előtte, kérdi, hogy mit adjon kegyéért? „Bontsd le a hajadat és csavard fel megint!” Ezt mondja, egész egyszerűen mondja és mosolyog. És a hercegnő sokszor lebontja a haját és sokszor felcsavarja... Már aludt. Még mindíg mosolygott.
    Ezentúl gyakran mesélt magának hasonló meséket. Ha ilyenkor szóltak hozzá, összerezzent, elpirult, mintha tiltott dolgon kapták volna rajta. Gyorsan elővette iskolakönyveit és tanulni akart. Egyszeri olvasás elég volt neki, de nem tudott odafigyelni. Várkastélyokat, leányokat és nagyfülű macskákat rajzolt az irka szélére. Közben kényelmetlenül érezte mozogni lelkiismeretében a Duna mellékfolyóit és III. Béla királyt. Verejtékes lett a homloka. Félt, de azért nem tanult, pedig holnap bizonyosan felhívják az iskolában. Mindenki felelt már az U-betűig.
    Felhívták, nem tudott. Egy légy dongott a levegőben. Úgy érezte, az ő fejében dong. Az osztály nevetett. Hosszú Gábor hangosan súgott; Walter Ádám odatartotta a könyvét; a tanító kiabált. De azért Ulwing építőmester unokáját az év végén még se merte megbuktatni senki.
    Kristóf láthatatlan védelmet kezdett érezni maga körül minden oldalról. A tanító megmondta, mit fog tőle kérdezni a vizsgán. Hosszú Gábor színes golyókért súgott a latinból. A kis pupos Gál két krajcárért megcsinálta a számtani gyakorlatát.
    „Valahogy csak lesz”, gondolta Kristóf, mikor nagyon félt az iskolától és tanulás helyett macskákat és leányokat rajzolt, mértani rajzok helyett agyagembereket gyúrt a kert végében.
    — Mindenhez ért ez a gyerek, — mondotta Ulwing építőmester elégedetten és gondosan elzárta a sokfiókos íróasztalba a kis Kristóf rajzait.
    Kristóf megijedt. Mit akarnak vele a nagyok? Elment a kedve a rajzolástól és agyagembereket sem gyúrt többé az udvar végében. Irigyelni kezdte Annát. Neki keveset kellett tanulnia és senki sem várt tőle semmit.
    Anna ebben az időben egyedül érezte magát. A szeme nyugtalan lett, mintha mindég kérdezni akarna valamit. Kicsiny teste megnyúlt, ezüstszőke haja megsötétedett, mintha valahonnan árnyék esett volna rája.
    Fügerné feltolta pápaszemét fejkötője kikeményített fodrai közé és figyelmesen nézett rá az ablakból.
    — Most épp úgy tartottad a fejedet, mint az édesanyád. Szegény jó Krisztina asszony!...
    Anna az udvar közepén állt és még inkább félrehajtotta a fejét, de azért nem bírta megérteni, hogyan hasonlíthat valaki, aki gyerek, valakihez, aki már olyan öreg volt, hogy az égbe ment.
    Fügerné sajátságosan mosolygott. És mialatt a kisleány nagy fiatalságán át nézve, emléktelen gondolataiban végtelen öregnek képzelte el az anyját, akit nem ismert, az asszony öreg fejében végtelenül fiatalnak rémlett az, aki meghalt és mindíg fiatal maradt.
    — Krisztina asszony tizenhat éves volt, mikor a fiatal Ulwing úr Jörg Ulrichéktól megkérte a kezét. Tizenhat éves és magával hozta a viaszbabáit. A férjével Federballt akart játszani az udvaron. Este pedig mindig besurrant hozzám, hogy históriákat mondjak neki.
    Anna mintha hívták volna, átugrotta Henrietta asszony küszöbét. Odabenn frissen súrolt deszkapadló szaga érzett. A nagy szekrényen sok befőttesüveg állt. Összeszáradó hártyaborításuk olykor pattogott a csendben. Anna lekuporodott a zsámolyra és körülnézett. Tele volt kézimunkával a szoba. A kulcstartóra német írással volt ráhímezve: „Kulcsok”, a diványpárnára: „Aludj jól”, egy zsákra: „Kefék”.
    „Fügerék feledékeny emberek lehetnek”, gondolta a kis leány, „mindenen meglátszik, hogy mire való, mégis ráírják”.
    Henrietta asszony felsóhajtott. Leverően tudott sóhajtani. Orrlukai kitágultak ilyenkor és a szemét lehúnyta.
    — Hányszor ült itt Krisztina asszony és nekem kísértetekről kellett mesélnem. Szeretett félni... mint a gyerekek. Mindentől félt: az éjjeli lepkéktől, a bútorropogástól, az építőmester úr hangjától, a visszajáró lelkektől. Aztán este nem mert egyedül átmenni az udvaron, Leopoldin kísérte és fogta a kezét.
    — Leopoldin? Hát az ki volt?
    — A leányom, — Fügerné felpillantott egy képre, mely az ablakmélyedés falán függött. Hajból csinált szomorúfüzes sír látszott rajta és körülötte gyöngyből hímzett fölírás: Ewige Liebe.
    — Ő is az égbe ment? — kérdezte Anna.
    — Nem. Sohase beszélj róla. Füger megtiltotta.
    — Miért?
    — Az nem való gyerekeknek.
    — A mamzell is mindég ezt feleli és azt mondja, a jó Isten majd megsúgja, amit tudnom illik. De az Isten nem súg semmit.
    — Krisztina asszony éppen így beszélt. Ő is tudni akart volna mindent. Mikor gyertyát öntöttek a cselédleányok, mindíg hallgatódzott a beszédjükre. Aztán elpirult és nevetett, énekelt és zongorázott hozzá. És az ácspiacon abbahagyták a legények a munkát.
    Anna felhúzta a térdét az álláig.
    — Énekelni is tudott?
    Fügerné elragadtatással bólintott.
    — Az volt az élete. Úgy is jött ide be mint egy dal, úgy is ment ki. Áthangzott a házon, még fel sem fogtuk, hogy itt van, már vége volt.
    A kisleány nem hallotta többé az öregasszony szavát. Kiment az ajtón. Egyszerre az anyja szobájában állt. Feltérdelt a kis diványra. Ott függött a falon az arckép, melyet mindíg látott, melyet mégis most nézett meg először. Gyöngéd kis vízfestmény és akit ábrázolt, szinte gyermeknek látszott. A tekintete kedves és ijedt volt. Gesztenyeszínű haja fénylett a választéknál és mintha a haja selyemszalag lenne, egy nagy fésű csokorba fogta a fejetetején, míg arcát kétoldalt, kicsiny halántékfürtök árnyékolták. A válla vonala fejletlenül hajlott bele a kivágott ruhaderékba. Kezében egy rózsát tartott fárasztó, bájos mozdulattal.
    Anna úgy érezte, hogyha visszajönne, vele sok mindenről lehetne beszélni, amihez a mamzell nem tud és nem tudnak a többiek sem. Eszébe jutottak a Müller apothecarius leányai, Jörgék, Hosszúék, a kis púpos Gál, a Walter vászon-nagykereskedőék fia, a Münster gyerekek. Mindnek volt anyja. Mindnek... csak neki nem volt.
    És ekkor, mint valami segélyhívás, egy szó tódult a szájába, de oly halkan, hogy nem hallotta, inkább csak érezte a formáját, az ajka között. Aztán közel hajolt a képhez és most már hallotta a csendben a saját fátyolozott kis hangját, azt a szót, amelynél kétszer megcsókolja az ember az ajkát, mikor kimondja:
    — Mama...
    Hirtelen hátrafordult. Szinte szégyelte, hogy hangosan beszél, mikor senki sincs a szobában, csak a napfény, ott a zongorán.
    Anna lecsúszott a diványról és kinyitotta a zongorát. Poros volt. Kicsiny ujját végighúzta az egyik billentyűn. A zongorából váratlan hang csapott ki. Meleg, világos hang. Mintha mécses lobbant volna fel. Hirtelen megint kialudt. Egy másik billentyűt ütött le: ismét egy mécs. Sok billentyűn húzta végig a kezét: sok mécs. Egy egész sor.
    Hátraeresztette a fejét és a levegőbe nézett, mintha látná a hangok fellobbanó, kilobbanó kicsiny lángocskáit.
    Valaki megsimogatta az arcát. Az atyja volt.
    — Szeretnél zongorázni tanulni?
    Nem felelt. Tanulás nélkül szeretett volna zongorázni és énekelni hozzá olyan szépen, hogy még az ácspiacon is abbahagyják a legények a munkát.
    János Hubert elgondolkozott.
    — A Jörgök mind szerették a muzsikát. Az anyádnak is a zene volt az élete.
    Anna zöldfényű kék szeme nagy és komoly lett.
    — Igen, — mondotta elszántan — tanulni akarok.
    Másnap egy ünnepélyes külsejű úr jött a házba: Sztaviarszky Kázmérnak hívták. Akkoriban ő volt a legdivatosabb tánc- és zenemester a városban. Szénfekete parókát hordott, lábujjhegyen járt, a csípőjét mozgatta és harminc pengőkrajcárt kapott egy óráért. Gyakran emlegette, hogy lengyel királyoktól származik. Ha haragudott, lengyelül beszélt.
    Óra végén Anna sok mindent megtudott tőle. Sztaviarszky mesélt neki Chopinról és a pesti polgári dalárdáról, Mozartról és Jörg nagyapjáról, aki szépen gordonkázott és vasárnaponként eljárt a ferences barátok templomába orgonázni.
    A kis leány egyszerre érdeklődni kezdett Jörg nagyapa iránt, akivel eddig nem sokat törődött. Ő más volt, mint az Ulwingok. A gyerekek furcsának találták és sokszor összenéztek a háta mögött, mikor könyvesboltjában, kezét dörzsölve, apró mozdulatokkal hajlongott a gyér vevők előtt.
    Anna ilyenkor elpirult. Nem szerette ezt látni és hirtelen Ulwing nagyatyjára tekintett. Ő nem hajlongott senki előtt.
    Jörg Ulrich könyvkereskedése a Kígyó-utca szegletén volt. A bejárat mellett lóca állt a házfalánál, az utca közepén egy vén almafa, melyet nagy lármával kerülgettek az elvétve járó kocsik.
    Anna bedugta fejét az ajtón. Ulwing építőmester levette szélesperemű, szürke cilinderét.
    Az egész bolt tele volt az almafavirág illatával és Jörg nagyapa apró mozdulataival mosolyogva jött elő a mennyezetig érő könyvespolc mögül, mely az üzlethelyiséget széltében osztotta két részre. A polc előtt vásároltak a vevők. A polc mögött, ahová az utcáról nem lehetett belátni, egy faggyúgyertya mellett, többnyire magyarviseletű urak ültek a diványon és fojtottan sietve beszéltek egymással.
    Aznap többen voltak, mint különben. Középütt az íróasztal szélén dolmányos, sovány fiatalember ült. A nyaka csupaszan nyúlt előre kihajló, puha inggallérjából. A haja fésületlen volt, de a szeme csodálatosan nagy és égő.
    Annának először tűnt föl életében, hogy milyen szép tud lenni az emberi szem. De aztán észrevette, hogy a fiatalember beszéd közben, ferdére taposott csizmájával, Jörg nagyapa íróasztalának a rézvereteit rugdossa és szertelen mozdulataival mindent feldönt maga körül. Tiszteletlennek találta őt. Visszament hát a polc elé és tovább olvasott abból a könyvből, melyet nagyatyja választott ki neki. Egy skóciai fiúról szólt, akit Robinson Crusoenek hívtak.
    Mások érkeztek a boltba. Senki sem vett könyvet. És az öregek úgy néztek ki, mintha fiatalok lettek volna.
    A polc mögött pedig még egyre beszélt az a lázas, félszeg ember és időnként hallatszott, amint a csizmája sarka a rézveretekhez ütődött. Anna nem figyelte, hogy mit mond. Érdekelte a könyv. Egy szó azonban, onnan bennről mégis többször a füléhez ért. De a szó nem szívódott föl az öntudatába. Megismétlődő hangzás maradt.
    A bolt közepén egy úr állt meg. A képe csontos volt és csak az álla alatt viselt szakállt. Szűk nadrágja zsebéből sallangos dohányzacskó lógott ki.
    A szomszédja meglökte.
    — Beszélhetsz. Magunk között vagyunk.
    A csontos képű egy írást mutatott.
    — Hiába járok reggel óta. Az emberek féltik a bőrüket. Nincs nyomtatóintézet Pesten, amely ezt a proklamációt kiszedné.
    Mikor Jörg Ulrich az írás fölé hajolt, kopasz fején megcsillant a világosság és a sárgásan ősz hajkoszorú mulatságosan mozgott a füle körül.
    — Ez nem proklamáció, — súgta valaki — ez revolució.
    Jörg Ulrich előrenyujtotta a kezét.
    — Az én nyomtatóintézetem vállalja a kiáltványt, — olyan igénytelenül mondta ezt, hogy Anna nem értette, miért tódulnak az urak egyszerre mind köréje. De mikor ránézett, nem találta őt többé furcsának. Apró szeme fénylett az ősz pillák alatt és az arca a kis biblia Szent Péteréhez hasonlított.
    Két suhanc futott el az ajtó előtt.
    — Szabadság!... rikácsolták élesen.
    Anna ráismert arra a szóra, amelyet az előbb a polc mögül hallott. Ezek is azt akarják. Milyen egyszerű, mindenki ugyanazt akarja. Szabadság! Éppen úgy hangzik, mintha azt kiáltanák: Ifjúság. És úgy rémlett neki, hogy valami máshoz is hasonlít ez a szó. Valami máshoz... Egyszerre eszébe jutott annak a félszeg fiatalembernek a lázas szeme.
    A városháza felől futó alakok jöttek lefelé az utcán: mesterlegények, asszonyok, diákok, cselédek. A német színház komédiásai is köztük voltak. Anna megismerte a rablólovagot és a királynét. A királyné szoknyája rongyos volt.
    — Éljen a sajtószabadság! Le a cenzorokkal!
    Ulwing építőmester, aki eddig szinte részvétlennek látszott, bólintott egyet. A budai cenzorra gondolt, aztán mosolyognia kellett önmaga felett: milyen kicsiny szegletből nézi az ember a világot, amely pedig olyan nagy.
    Az utca kövezete sok lépéstől kopogott megint. Mások jöttek. Azok is futottak, szétvetett tagokkal, egymásnak ütődve. Egyszerte, onnan kinnről egy hang hallatszott, mely, mintha a nagy tavaszból szakadt volna ki, mindenhatóan áradt szét a levegőben.
    Valaki beszélt...
    A könyvesboltban csend lett. Az emberek felálltak. Értük jött a hang. Szemközt kinyíltak a házak ablakai. A hang betódult a német polgárlakásokba. Betöltötte a dohos szobákat, az ósdi üzleteket, az utcákat és amihez hozzáért, tüzet fogott tőle. Ez a hang a láng zenéje volt.
    Ulwing Kristóf az ajtóhoz ment. De a küszöbön megállt. Mögötte megmozdult az egész bolt. Kitódultak mellette az emberek. Jörg Ulrich apró, gyors lépésekkel szaladt a nagyfejű boltosinas mellett. Mind futottak. Az építőmester is futni kezdett ellenállhatatlanul.
    Az utcából kiáltott vissza Annára:
    — Te itt maradsz!
    A könyvesbolt egészen üres lett és a kis leány szorongva nézett körül, aztán, mintha zenét hallgatna, az ajtófélfának támasztotta a fejét. Nem láthatta azt, aki beszélt, messze volt tőle. Csak a hang lelke jutott el a füléhez, mégis érezni kezdte, hogy idegenül új az, ami történik vele. Szép borzongás gyöngyözött végig a hátán. A hang szédítette és ringatta, vonta és elvitte. Nem állt ellent, oda engedte magát és a kis Ulwing Anna öntudatlanul beleolvadt abba a nagy magyar tavaszba, mely most beszélt először hozzá.
    Mikor a láthatatlanban elnémult a hang, felrivalgott a tömeg.
    A bolt előtt egy deák teletorokkal kezdett énekelni. Egyszerre az egész utcában feltört az a dal, melyet Anna később sokszor hallott. A deák sebesen felmászott az almafára és vadul lengette a kalapját. Az arca tüzelt; a gallyak mozogtak alatta: csupa fehér virág lett a kövezet.
    Anna is szerette volna a zsebkendőjét lobogtatni. Énekelni is szeretett volna, mint a deák. A levegőben egységes, végtelen öröm úszott. Az emberek összeölelkeztek és futottak.
    — Szabadság!
    Sajátos alak közeledett ekkor az utca végéről. A házak fala mellett jött, óvatos, ingó léptekkel. Minduntalan megállt és bizalmatlanul tekintett körül. Violaszín frakkja furcsán lebegett, fehér harisnyája vastag ráncokat vetett csattos cipője felett.
    Anna zavaros ijedtséget érzett. Soha sem látta még Sebastián bácsit így kinn az utcán, Pesten. Szinte akarata ellenére meglapult az ajtó mögött. „Talán nem lát meg. Talán odébb megy...” És közben eszébe jutott a két lázas szem és az a szó, mely úgy hangzott, mintha azt mondták volna: ifjúság. És a hang... és a dal... Sebastián bácsi olyan öreg és olyan messze volt.
    Anna lesütötte a szemét, míg a kövezeten lassan mozgott feléje két otromba cipő rozsdás csattja.
    A deák hangosan nevetett fenn a fán:
    — Hát ez micsoda madárijesztő? Miféle régi idők sétálnak itt?
    Anna szomorú lett és a szeme könnybelábadt. Most tudta meg, hogy mennyire szereti Sebastián bácsit.
    — Ő az enyém! — kiáltotta kétségbeesetten és kitárta két karját az öreg ember felé.
    Sebastián bácsi semmit sem vett észre az egészből. Leült a lócára a könyvesbolt elé, kalapját letette a földre és óriási, tarka zsebkendőjével soká törülgette a homlokát.
    — Éppen jókor kerültem ide. Micsoda konfúzió. Hová jutunk! Hová jutunk!...
    Anna megint távol érezte magát tőle, de azért egészen közel húzódott hozzá; hadd lássák az emberek, akik kinevették Sebastián bácsit, hogy ők ketten összetartoznak.

V.

A Kígyó-utcai könyvesbolt elől elvitte a szél a tavaszt az almafáról. Elmult a nyár is.
    Anna az ablaküvegnek támasztotta a homlokát. Odakinnről úgy hangzott, mintha a föld alatt doboltak volna. A gyalogjárón egyenletesen kopogott az új nemzetőrség nehéz lépése. A ház is hallotta és megismételte a kapuboltozata alatt.
    Ekkoriban sokszor lehetett az ablakból katonákat látni és amikor Annát Tini mamzell az Angol-kisasszonyok klastrom-iskolájába kísérte, telenyomtatott papirosok voltak a házak falára ragasztva. Az emberek csoportokba verődtek. A nyakukat nyujtogatták. Anna is szeretett volna megállni, de Tini leányasszony egy világért sem engedte meg.
    — Tiszteletreméltó perszonának nem illik az utcasarkon ácsorognia.
    A gyalogjáró szélén egy fiú állt.
    — Mi van azokon a papirosokon? — kérdezte tőle Anna elmenőben.
    — Háborús hírek — és a fiú fütyörészni kezdett. A túlsó szegleten egy öreg anyóka ballagott. A köténye szélével törölgette a szemét.
    „Háborús hírek”... Anna az öreg asszonyra bámult és gondolatában egyszerre szomorú hangzása lett annak a két szónak.
    Ebéd alatt figyelmesen nézte a nagyatyját és az atyját. Üzleti dolgokról beszéltek, közben egészen nyugodtak voltak és jóízűen ettek.
    „Mindenki olyan, mint máskor”, gondolta Anna, „a háborús hírek talán nem is igazak”. — Hirtelen kiment az egész a fejéből. Az atyja éppen arról beszélt, hogy a gyerekek táncolni fognak tanulni, minden vasárnap délután, a Geramb nevelőintézetben.
    — Előkelő hely, — mondotta János Hubert — a Szepesy bárókisasszonyok is odajárnak, Bajmóczy septemvir leányai is. — A Bajmóczynevet lassan és tisztelettel ejtette ki, aztán körülnézett, mintha a hatást várná.
    Vasárnap Anna még mise alatt is a tánciskolára gondolt. Felállt, letérdelt, de azért nem tudott semmiről. Ujjával szórakozottan kezdte utána rajzolgatni a pad támlányába vésett betűket: „Ulwing-család...” És ebbe a padba csak nekik volt szabad beleülniök, pedig ez volt legközelebb az oltárhoz.
    Gál borkereskedő és a felesége ott állt a szószék alatt. Walter úrnak, a Bálvány-utcai vászonnagykereskedőnek sem volt padja. Még Hosszúék is hátrább ültek, mint ők, pedig vízimalmaik voltak és a dunai molnárok köszöntek nekik.
    Anna a padok szerint osztályozta a városnegyedben az embereket. Éppen úrfelmutatáskor, mialatt kis öklével erősen verte a mellét, elhatározta, hogy az ő nagyatyja előbbre való mindenkinél.
    Ulwing Kristóf ezalatt lehajtotta a fejét és alázatosan imádkozott.
    Mikor Anna felpillantott, valami furcsát vett észre.
    A kis Kristóf, bár az oltár felé fordult, mégis oldalvást nézett. Követte a tekintetét: Hosszú Zsófin akadt meg a pillantása. Zsófi összekulcsolt kezére támasztotta a homlokát. Csak szép arcéle látszott. Félig lehunyt szeme fölött árnyékban úsztak a hosszú, sötét pillák... Kristóf ekkor már megint lesütött szemmel, mereven ült a padban. Anna nevetni szeretett volna.
    Aztán lassúakká váltak az órák, sokáig tartott, míg délután lett. A gyerekek nyugtalankodtak. Anna szemrehányóan szólt a cselédlányra, mikor a bőrtopánkáit vette elő a faliszekrényből:
    — Óh Netti hát nem tudod? Hiszen ma az új prunelle-stifletteket szabad fölvennem.
    Almazöld cachemire-ruhája az ablakkilincsen függött. A fekete bársonyköpenyke szétterítve feküdt a zongorán. Anna tavaly óta Krisztina asszony egykori szobájában lakott. A régi gyerekszoba egészen a fiúé lett. Kristóf is a tükör előtt állt. Elválasztotta a halántékán fehér fényű, szőke haját, mely olyan lágyan ugrott szét a füle fölött, mintha a szél fújta volna féloldalra. Tetszett magának és mialatt puha inggallérját kihajtotta a vállára, fütyörészni kezdett. Egyszeri hallásra észben tartott minden melódiát. Olyan szépen fütyült, mint egy madár.
    Füger Ágostonné kiállt az udvarra. Tini mamzell lefutott a lépcsőn a gyerekek után.
    — Milyen szépek — mondotta Henrietta asszonyság és összecsapta a kezét.
    János Hubert mégegyszer gondosan simára pörgette a kabátja ujján a cilinderét.
    A kapualjában visszhangzott a kerekek zaja. A két oszlopember benézett a kocsi iramodó ablakán.
    Geramb bárónő nevelőintézete előtt, a Sebestyén-tér szegletén, már három fogat állt. Egyiknek a bakján libériás inas ült a kocsis mellett. Ez felemelően hatott Kristófra. Az jutott eszébe, hogy jövő vasárnap Flóriánt is el kellene hozni.
    — Aztán kezet csókoljatok az asszonyságoknak — mondta János Hubert, mialatt egy homályos helyiségen áthaladtak. A magas, fehér üvegajtó szigorú, kopár szobába vezetett. A szekrények tetején elgörbült faggyúgyertyák égtek. Barátságtalan fényükben krinolinos kisléányok és fehér galléros fiúk előtt Sztaviarszky lépkedett lábujjhegyen.
    A szomszédszoba ajtajának két kitárt szárnya között, merev székeken urak és asszonyságok ültek. Nyeles szemüvegen át nézték egymás gyermekeit.
    Kristóf egyszerre meglátta Hosszú Zsófit a nagyok között. Gábortól tudta, hogy itt lesz, de azért mégis összerezzent.
    — Csókolj kezet — súgta János Hubert. A fiú olyan buzgón hajolt előre, hogy beleütötte az orrát Geramb bárónő elefántcsontszerű kezébe. A többi dámának is kezet csókolt. Mikor Zsófi elé ért, egy pillanatig gyámoltalanul bámult a fiatal leányra. Zsófi elkapta előle a kezét és hangosan nevetett.
    — Mais Sophie,... — mondotta Geramb bárónő elhaló hangján és sárga kis arca mellett meginogtak a halántékfürtök. Nem volt megelégedve egykori növendékével. Kristóf megbotlott egy abroncsos szoknyában, zavarba jött és sírni szeretett volna.
    A másik szobában Sztaviarszky felemelve tartotta lüszter-frakkjának két szárnyát. Az egyik Bajmóczy kisasszonynak mutatta, hogyan kell meghajolni.
    — Demoiselle Bertha, figyeljen kérem, — közben lengyelül morgott valamit.
    Az ajtóban mozgolódás támadt. Bajmóczy septemvirné a leányához ment. Selyemruhája suhogva surlódott a padlón. Nagy és kövér volt, fejét hátraszegve tartotta és mindig lefelé nézett.
    Ez még jobban ingerelte Sztaviarszkyt. Beszívta az ajkát, keresően pillantott körül.
    — Demoiselle Ulwing... Mutassa meg, hogyan kell meghajolni.
    — De hiszen én nem tudom még... Anna ezt nagyon halkan mondta és úgy érezte, mintha a talpát megfogta volna a padló. Csak lassan, lábujjhegyen bírt előre jutni. Fejét oldalt hajtotta, halántékfürtöcskéi a vállához értek. Keze megfogódzott kis cachemire-szoknyájában. A csendben Sztaviarszky hangja recsegett:
    — Egy... kettő... complimentum.
    János Hubert ezalatt ünnepélyesen ült a magas, kényelmetlen széken és szokása ellenére nem támaszkodott hátra egyetlen egyszer sem. Annának úgy rémlett, mintha elégedetten bólintott volna. Mindenki bólintott. Milyen jók hozzá valamennyien... és már indult, hogy Bajmóczy Berthához menjen. De a lengyel intett. A lecke tovább folyt.
    Hétközben rosszul ment az iskolai tanulás. Kristóf kétszer kapott büntetési feladványt.
    Vasárnapok multak... a Geramb-nevelőintézet hideg, szigorú szalonjában már a gavotteot kezdték tanulni a gyerekek.
    A tánclecke vége felé járt. A görbe faggyúgyertyák majdnem tövig égtek a szekrény tetején. Sztaviarszky lengyelül morgott és minduntalan a parókájához kapkodott. Bajmóczy Bertha akármerre lépett, a saját lábában botlott meg. Egyszerre sírni kezdett. A Szepesy bárókisasszonyok hozzá futottak. A kis Illey Mártha, a szoba közepén állt és vásottan nevetett. Annának is nevetnie kellett. A fiúk is nevettek.
    — Mes enfants... Silence! — Geramb bárónő hangja elhaló volt, az arca szigorú.
    Csend lett. Bertha mérgesen törölte a szemét. Pillantása Annára tévedt.
    — Mióta ő idejár, azóta megy rosszul minden.
    Szepesy Clemence bólintott és felhúzta vékony orrát. De Anna ezt nem látta. Tekintete csodálkozva akadt meg az atyján. Hosszú Zsófi mellett állt, a magas, fehér ajtószárnynak dűlve. Egyik kezét apróvirágos gurguránmellénye nyílásában tartotta, a másikkal beszéd közben többször visszasimította sűrű, szőke haját, mely szép hajlással nőtt bele a homlokába. Mosolygott. Anna eddig soha sem vette észre, hogy az atyja még fiatal.
    A táncleckének vége volt. Mikor Anna a gyéren világított lépcsőn lement, beszédet hallott maga mögött. A csigalépcső éppen fordult. Akik fentről jöttek, nem láthatták őt.
    — A nagyatyja közönséges ácslegény volt — mondotta Szepesy Clemence.
    — Par exemple, mi az, hogy ácslegény?
    — Hát az, — hangzott ismét onnan felülről — aki nálunk tavaly a padlásgerendákon dolgozott.
    — Igazán nem valók nemes családok közé az ilyen népek... Ez Bertha hangja volt.
    Anna első pillanatban nem fogta fel, hogy kiről van szó... csak azután. Az ő nagyatyjáról mernek így beszélni? Ulwing építőmesterről? Aki az első padban ül a templomban, aki előtt még a magisztrátus urai is levett kalappal állnak...
    Hirtelen megfordult. A fentről jövők szembe kerültek vele. Egyszerre a vaskorláthoz lapultak mindannyian. Anna zsibbadtan nézett rájuk, aztán ijedt és szomorú lett a tekintete. Meglátott valamit, ami csúnya és veszedelmes volt, amit eltitkoltak előle azok, akik őt szerették. Kicsiny életében először találkozott az emberi rosszasággal: mostanig azt hitte, hogy mindenki jó... És valami hátrálni kezdett a lelkében, ami eddig válogatás nélkül, kitárt karral ment az emberek elé.
    Hazamenet szótlanul ült a kocsiban. Az atyja Bajmóczy septemvirékről beszélt. Most is hangsúlyozva és tisztelettel ejtette ki a nevüket. Anna szinte indulatosan nézett rá. De csak egy pillanatig fájt neki, hogy az atyja is, Kristóf is olyan elégedettek. Összeharapta a fogát, már nem tudta volna nekik elmondani, amit a lépcsőn hallott. Jobban kezdte őket szánni önmagánál és kicsiny asszonyi lelkének ezzel az öntudatlan irgalmával először vette fejletlen vállára a hallgatás élő súlyát, melytől emberi nyugalmak és boldogságok függenek.

VI.

Vasárnap volt megint. Kristóf egyedül ment atyjával a Geramb-nevelőintézetbe.
    — Itthon szeretnék maradni — mondotta Anna fátyolos kis hangjával. Tekintete olyan könyörgő volt, hogy békében hagyták.
    Délután a szokott órában megszólalt a húzócsengő a kapu alatt. Sebastián bácsi állt az oszlopemberek között.
    Anna eléje futott. Az építőmester az íróasztala mellől bólintott feléje.
    — Üljetek le — közben egy vászonkötésű könyvbe sűrű, apró számokat írt. Csak akkor tette le a tollat, mikor Netti behozta a papagályos tálcán a kávét. A gyertya fényén sárgán szállt át a tejeskanna gőze. A kávé szaga szétterjedt a szobában. A kályhában duruzsolt a szél. A két öreg ember régi időkről kezdett beszélni.
    — Anno dazumal...
    — Jobb volt akkor — dünnyögte Sebastián bácsi minden mondása végén, anélkül, hogy csak egyszer is megindokolta volna az állítását. Közben nagy, fehér kenyérdarabokat aprított a kávéjába. A morzsákat összeszedte a tenyerébe és a mellényzsebébe dugta a madaraknak.
    Annának feltűnt, hogy a nagyatyja nem úgy beszél Sebastián bácsival, mint a felnőttekkel, hanem inkább olyanformán, mint vele meg Kristóffal. Eleinte elnézőnek tetszett, aztán türelmetlen lett.
    — Hát jobb volt akkor? — és valamilyen nemes úrról kezdett mesélni, aki félholtra korbácsoltatta a jobbágyát, mert a kastélya ablaka alatt merészkedett virágot szedni a menyasszonyának. A leány szép volt. Az úr megnézte őt, aztán besoroztatta a jobbágyot Bonaparte ellen grenadérosnak életfogytiglan.
    Ulwing Kristóf lekoppantotta a gyertya kanócát. A láng erőre kapott. Hirtelen világosabb lett az arca.
    — Azám, manapság pedig a nemes urak maguk mennek a háborúba és erre mifelénk még a földjüket is megosztják a régi jobbágyaikkal. Érted-e, Sebastián? Kényszer nélkül, csak úgy a saját akaratukból.
    — Nagyapa, mondja csak, mi is nemesek vagyunk? — kérdezte Anna a csíkos dívány szegletéből.
    A két öreg egymásra nézett. Kedélyesen nevetni kezdtek. Az építőmester felállt és egy elnyűtt, kicsiny könyvet vett elő sokfiókos íróasztalából. A könyv borítékán kétfejű sas tartotta karmai közt a magyar címert.
    — Ez az én nemesi levelem. Se magamat, se mást nem adtam el érte.
    Anna kinyitotta a könyvet és lassan betűzni kezdte a megmunkált, ósdi írást:
    ...Pozsony. Anno Domini 1797... Ulwing Kristóf. Tizenhat éves. Növése: magas. Arca: hosszúkás. Haja: szőke. Szeme: kék. Foglalkozása: polgári ácslegény.
    Anna elpirult.
    — Én voltam ez — és az építőmester a vándorkönyvre tette a kezét. Aztán sajátságos önérzettel nézett szét a szobában, mintha a szemével mutatna rá arra, amit szerzett. Anna most értette meg először nagyatyjának ezt a gyakran látott tekintetét.
    — Szabad polgár vagyok! — mondotta Ulwing Kristóf. Rövidcsengésű hangja széppé és erőssé tette ezt a szót. És Anna kicsiny fejével öntudatlanul követte az öreg ember emelt fejtartását.
    Ulwing Sebestyén gondolata nehezebben mozgott. Megakadt a vándorkönyvnél.
    — Emlékezel?... — És ez a szó megint vitte az öregeket vissza az évek fölött. A postakocsiról beszéltek. Fölborult a hatvani kapunál. A bécsi lovasstafétáról, akit leitattak a Háromrózsa-vendégfogadóban.
    Jóízűen nevettek mind a ketten.
    — A fegyverkovács, a kirurgus meg a többi markos kézműves fogta a stafétát és a harangöntő levágta a copfját, pedig még drót is volt benne, hogy a vége felkunkorodjék a hátán.
    Sebastián bácsi most már nem bírt betelni az emlékezésekkel. Babrált velük, mint az óráival, elindította egyiket is, másikat is, aztán gyönyörködött kis ketyegésükben.
    — Az öreg parókamíves a Consili-utcában... És a vízivárosi mézesbábos mester... Isten nyugosztalja őket! Micsoda furcsa copfjuk volt.
    Az építőmester elunta ezt a tárgyat. Komoly lett.
    — Copf volt akkor minden. Az emberek az agyvelejükben is copfot hordtak. Mégis csak jobb most...
    Ulwing Sebestyén csökönyösen kezdte rázni a fejét.
    Az építőmester legyintett:
    — Így nem lehet argumentálni.
    Sebastián bácsi egy pillanatig tépelődve nézett maga elé. Aztán hirtelen felderült az arca, mintha megtalálta volna minden állításának magyarázatát:
    — Akkor fiatalok voltunk... — szerényen mondotta ezt és mosolygott. — Forog a fejem, ha eszembe jut, mikor a plébánia tetejét zsindelyezted. Az oromgerendán ültél és a Duna felé lógattad a lábadat. Ugyancsak szédülnél, ha most felküldenének oda.
    Anna mozdulatlanul nézte, maga mellett az asztalon, a nagyatyja kezét. Mikor pihent, még akkor is ökölbe szorult. És mintha neki kellene jóvátennie, amit azok az idegen leányok vétettek, ráhajolt és megcsókolta.
    — Mi az? — Ulwing Kristóf szórakozottan rántotta el a kezét.
    Anna lesütötte a szemét, mert olyasfélét érzett, hogy azzal a kézcsókkal elmondott valamit, amit nem értettek meg. Aztán észrevétlenül kiosont az ajtón... A napszobában, a kottásszekrényen egy füzet feküdt. Moirirozott zöld selyemkötésbe koszorú volt préselve, benne egy szó: „Gyermekdalok”. Az első oldalon elsárgult írás: Jörg Krisztina, anno 1822. Anna a zongorához ült. Kis ujjai egy darabig tétováztak a billentyűkön. Halkan énekelni kezdte az egyik dalt:

        Zwei Wanderbursche zogen
        Hinaus in's ferne Land...


    Félénken, iskolázatlanul szállt a kis dal. De a hangja, mely mindíg fátyolozott volt, ének közben tisztán, csengőn tódult ki a melléből. Ő maga is észrevette ezt és ekkor úgy tűnt fel neki, hogy eddig egész életén át hallgatott. Csak most kezdett el beszélni, most, mikor énekelt. Új és gyönyörű volt érezni, hogy így mindent el lehet mondani és a többiek nem nevethetik ki érte és a nagyatyja nem ránthatja vissza a kezét.

        Zwei Wanderbursche zogen
        Hinaus in's ferne Land...


    Sebastián bácsi fölkelt a díványról és óvatosan kinyitotta az ebédlő ajtaját.
    A két öreg ember sokáig hallgatott.
    Aznap Kristóf a szokottnál is későbben jött haza a tánciskolából és nagy zajjal rontott be Annához a Napszobába. A szeme ártatlanul ragyogott. Egy fonnyadt virág volt a gomblyukába tűzve. Keze minduntalan a virághoz kapott. Aztán a zongorára könyökölt, állát a tenyerébe támasztotta és beszélt, beszélt... Anna meglepetve nézte őt: csinosnak találta. Leányosan hullámos haja eltakarta a félarcát. Rövid orrának kissé fölfelé hajló vonala magával húzta a felsőajkát. Ez kedvesen ijedt kifejezést adott neki, mely nem volt meg egyetlen Ulwingnak az arcában sem. Anna önkénytelenül az anyja képére tekintett...
    Este, mikor lefekvésre került a sor, Kristóf türelmetlenül kereste rendetlen szekrényében az imakönyvét. Nem tudta megtalálni. Beletette hát a virágot a Liturgikába, ami valamennyire mégis csak szent könyv volt és gyöngéden a párnája alá dugta.
    Soká feküdt nyitott szemmel a sötétben. „Kis Kristó, a viszontlátásra”, mondotta egyszerre halkan önmagának és közben Zsófi hanglejtését igyekezett utánozni. Aztán végighúzta kezét a fején, lassan, szórakozottan, úgy, mint Zsófi tette, mialatt a Geramb-ház lépcsőjén az atyjával beszélt.
    Csendes elragadtatást érzett. Mégegyszer megismételte a simogatást, a szót: „Kis Kristó...” Sokszor megismételte, olyan sokszor, hogy elkoptatta. Most már csak a saját hangját hallotta, a saját kezét érezte. Már nem rezzent össze tőle és fáradtan elaludt a Zsófi virágja fölött.
    A reggel jóformán még alig derengett, mikor másnap Ulwing építőmester az ebédlőbe ment. Mindíg korán kelt; magányosan szeretett reggelizni. Az asztal közepén gyetya égett, lángja töredezett villanásokkal táncolt az üvegszekrény tükrében, a porcellánok között. A székek támláinak árnyéka fölhajlott a falra.
    Ulwing Kristóf hirtelen átolvasta az újságot. Ostobaság, — gondolta. Bécsből teljhatalmú császári komisszáriust küldenek. Mire való ez? — Az apró betűkkel sűrűn telenyomtatott újságban különben semminő új hír sem volt. Mintha cenzorok dolgoznának megint.
    Kezébe vette a gyertyát és lement az irodába. Nagy csomó papiros feküdt az asztalon. János Hubert egyenletes, pontos írása látszott valamennyin. Az építőmester munkája fölé hajlott, tolla szakadozottan, szinte rohamokban sercegett.
    Szemközt ezalatt egyre világosabb lett Pest-Buda színes térképe az aranyozott keretben. A szoba meszelt falán tervrajzok függtek. A kályha mellett dívány állt, az is tele volt írással.
    Kinn lépések kopogtak a reggeli csendben. Az elmenő alakok fejének az árnyéka időnként bevetődött az alacsony ablakon és ilyenkor kicsiny, kerek felhők úsztak Ulwing Kristóf tolla alatt a papiroson. Mások jöttek, megint eltűntek. Az idő mult. Egyszerre sok, dühös lépés kezdett futni a Duna irányába. Feltűzött kaszapengék villantak a napban.
    A cselédek kiszaladtak a kapu elé.
    — Mi történt?
    Egy hang visszakiáltott:
    — A bécsi komisszáriust felkötötték egy lámpavasra!
    — Dehogy... szétszaggatták...
    — Leszúrták a hajóhídon!
    — Meghalt? — kérdezte egy hátuljövő.
    Az építőmester letette a tollat. Úgy nézett az ablakra, mintha azon át valószínűtlenül, kínosan bevigyorgott volna hozzá egy ijesztő arc. Hónapok óta jött ez. Most hát itt van... Minden ok nélkül többször felemelte és megint letette az asztalra az írásokat... Meg kell szokni ezt is! Ferde álla keményen illeszkedett bele a kihajló gallérba és mégegyszer össze adta a számokat, melyek hosszú oszlopokban húzódtak végig a papírlapon.
    Kinn, valahol azt a dalt énekelték, amelyet Anna a Jörg nagyapa boltjában hallott először. Netti a konyhában a dal ütemére verte a habot. És este, mint minden más napon, kigyúltak a lámpák a hajóhídon; az is, amely alatt ma egy ember meghalt. Fénye éppen olyan nyugodt volt, mint a többié. Az utcák már hallgattak arról, ami történt. A Duna pedig mosta a sötétben a város véres kezét.

VII.

Szombaton este levelet hoztak Geramb bárónőtől. Nem lesz több táncóra.
    Kristóf ritkán mozduló szemhéja mintha elhalt volna egy pillanatra a szeme fölött.
    — De hát miért? — és fájdalmasan lógatta előre a fejét.
    — Nem illik táncolni, mikor háború van.
    „Hát igaz? Hát háború van”, gondolta Anna, de azért most is valótlannak és távolnak érezte a háborút. Mintha egy könyvben olvasott volna róla az ember. Egy könyvben, melynek lapjait egyenként, következetesen ragasztották ki minden reggel a házak falára.
    Rendeletek, parancsok.
    Akik elolvasták a friss falragaszokat, lassan, fáradtan mentek odébb.
    Aztán elmult karácsony is. A Duna nem látszott. Sűrű, enyves köd rágta az ablakok üvegét.
    Kristóf fázósan szaladt ki a derengő reggelbe. Mint rendesen, most is megkésett, a reggelijét otthagyta, az utcán ette a vajaskenyerét, és fogalma sem volt a leckéjéről. Flórián kézilámpával ment mögötte. Téli reggeleken mindíg világított neki odáig, ahol a kövezett utcák kezdődtek.
    A belvárosban egy görbelábú kis öreg került a járdán Kristóf elé. Nagy csomó nyirkos papirost vitt az egyik karján, a másikon csirizes veder himbálódzott. Az emberek hallgatag csoportokban vártak az utcák szegletén.
    Harctéri hírek.
    — Mi történik? Mit akarnak velünk? — már nem értettek semmit.
    A háború közelebb jött az emberek agyához. A pénzváltó üzletek előtt tolongott a nép. Katonák kardja csörömpölt a kövezeten. Mindenki sietett, mintha este előtt még sürgős elintézni valója lenne.
    Annának éppen zongoraleckéje volt, mikor a budai bástyán nagy, fekete-sárga zászlót húztak föl egy póznára. Ekkoriban gyakran változtak a zászlók.
    — Vége a szabadságnak, — mondotta Sztaviarszky és lengyelül szitkozódott.
    — Szabadság? — Anna két messze, lázas szemre gondolt. — Hát a szabadságért van a háború? — Ezentúl ellenségesen nézett a horvát granicsárokra, akiket a császári tisztek beszállásoltak hozzájuk.
    Megállt a lépcső kerek ablakánál.
    A vörösképű, goromba serezsán az udvar közepén ácsorgott és nyers hagymát evett. A granicsárok, mint otromba, nagy gyerekek, hóval dobálództak. Letiporták a bokrokat, összegázoltak mindent. A kút előtt hóembert csináltak, olyan vörös sapkát tettek a fejére, mint aminőt a magyar katonák viseltek és puskával lövöldöztek bele.
    Aztán elolvadt a hóember. Lassankint rügyezni kezdtek az orgonabokrok az udvarkertben. A granicsárok a húzóskútnál mosták a szennyesüket. Félig meztelenül álltak a teknőnél. A szél szőrös mellükhöz csapta a szürke szappanhabot.
    Hirtelenül szokatlan trombitajel hangzott, mint valami vészkiáltás. Anna az ablakhoz futott. A ház előtt katonák szaladtak. Benn az udvarban ekkor már a teknőből kapták magukra lucskos ingüket a granicsárok. Nyargaltak ők is a többi után. És nem jöttek vissza többé soha.
    Ulwing építőmester egy üveg régi jó bort hozott fel a pincéből. Tini mamzell nagytakarítást csinált az egész házban. És Flórián azt mondta a gyerekeknek, hogy most majd azok jönnek, akik a szabadságot akarják.
    Néhány nap mulva Anna azt álmodta éjjel, hogy égiháború van. Reggel felé úgy hangzott a szobában, mintha kívülről borsót dobtak volna az ablaküvegnek, marokkal... sok borsószemet. Aztán, mintha láthatatlan testek zuhantak volna át a levegőn, megzörrent a házon valamennyi ablak.
    — Be kell tenni a fatáblákat! — kiáltotta a kapualjából az építőmester.
    Kristóf lelkendezve szaladt föl a lépcsőn.
    — Bezárták az iskolát! — A zsebe tele volt árpacukorral, kettőt is dugott egyszerre a szájába.
    János Hubert, aki Kristófért futott el az iskolába, mögötte érkezett. Szép, ápolt haja a homlokába csüggött, gallérján ferdére csúszott a kifogástalan nyakkendő. Elfulladva hívta Flóriánt és belakatoltatta maga mögött a nagy kaput.
    Az építőmester szobájában, az elzárt ablaktáblák sötétjében gyertya égett. János Hubert, szokása ellenére, nem várta, hogy üléssel kínálják meg; tagjai puhán estek a karosszékbe.
    — Csakhogy mind itt vagytok. — Kezével bizonytalan, gyönge mozdulatot tett a levegőben, mintha valakit meg akarna simogatni. — A Dunaparton jöttem, — mondotta rekedten, — sokan voltak és azt beszélték, hogy nem érnek át a bombák a vizen. Szélről emberek ültek a köveken. Az egyik szalonnát evett. Egész nyugodtan evett, egyszerre csak nem volt feje. Még ülve maradt egy darabig és minden véres lett... Iszonyodva szorította kezét a szemére.
    — Hát akkor bomba volt az, ami a Kishíd-utcában a cukrászboltba csapott? — mondotta Kristóf, mialatt egy marék árpacukrot dugott a szájába. — Az egész cukor a gyalogjáróra repült, mintha kifordították volna a boltot. Ingyen tömte meg az osztály a zsebét.
    Az építőmester nevetni kezdett és a belakatolt kapu mögött tovább élt az élet. János Hubert megigazította a nyakkendőjét és napközben néha egészen megfeledkezett arról, amit látott. Csak mikor enni akart, lett sápadt. Eltolta magától a tányért.
    Időnként zörögtek az ablaküvegek. Sivító, messze fütyülés repült a tetők fölött. Mögötte a várakozás agysorvasztó csendje. Az emberek számoltak. A csend megüvegesedett és törékenyen rezgett a levegőben.
    Döglött volt az ágyúgolyó... Megint számoltak tehetetlen, állati félelemmel. Kire kerül a sor? A Duna partján fölordított valamelyik vonagló ház. Porfelhők puffantak szét a magasban. Az ég vöröslött, mint a nyers hús.
    Ulwing építőmester udvarába a szél vésztjósló, hirtelen forróságot lökött be. A zárt kapu mögött nem tudta senki, mely szomszéd háznak az élete adta magából ezt az utolsó meleget.
    Fügerék a pincébe rejtőztek. János Hubert és a gyerekek az udvarfelőli irodákba költöztek. Az emelet üres lett, csak Ulwing Kristóf nem hagyta ott a hálószobáját, melynek egyetlen ablaka az elárvult ácspiacra nézett.
    — Erős a ház, — szólt le az építőmester Fügernéhez a pince ablakán — jól megépítettem a falakat.
    Vad csattanás hallatszott a kapu felől, mintha egy óriási nedves rongyot csaptak volna oda. Az ablakok csörömpölve törtek össze. Álltóhelyében megtántorodott a ház.
    Az építőmester arca elvörösödött a haragtól és összeráncolta a homlokát, mint mikor valami járatlan ember ellent mert neki mondani. Nagy léptekkel ment a kapuhoz. A pincéből ijedt jajveszékeléssel bujtak elő az emberek. A kis Kristóf krétafehér ajka elgörbült.
    — Nem, nem! — sikította Kristóf és görcsösen zokogni kezdett. De az öreg Ulwing senkire sem hallgatott. Kilökte a gyalogajtót.
    Az egyik oszlopembernek hiányzott a karja. Törmelék és porzódó vakolat feküdt alatta és a ház falában nyílás tátongott. Ott vágódott be az ágyúgolyó. Nem robbant szét. Megakadt a téglák között.
    Az építőmester összegombolta a kabátját, hogy kisebb céltábla legyen és kiment a ház elé. Hátraszegte a fejét. Föltekintett a siralmas ablakokra.
    Az ő házát bántották ellenséges idegenek a császárjuk nevében? Hirtelen a Duna felé fordult. A hajóhíd égett... az ő hídja! Átnézett a szegény kis Budára, melynek a szívéből lövöldözik halálra a testvért, a védtelen Pestet. A város és Ulwing Kristóf együtt voltak kicsinyek és szegények és együtt emelkedtek, gazdagodtak és most együtt sebesültek meg.
    Szitkozódni kezdett, mint ácslegény korában.
    Körülötte nem látszott élet. Az utcákban semmi sem mozdult. Belakatolt boltok. Csukott kapuk. Nagy vesztőhely volt a város. A házak, mint a halálraítéltek, lezárt szemmel tartották a mellüket és olyan magányosak voltak a balsorsban, mint az emberi végzetek. Most már mindenik ház csak magának élt, magának halt meg. Részvétlen ablakokban tükröződött az égő tetők fénye. Ragadós füst csúszott a falak mentén. Valamelyik parti templomban harangoztak.
    Ulwing Kristóf hideg szeme könnybelábadt a dühtől és fájdalomtól, mialatt elnézett a kormos, omladozó házak fölött. Hányat épített közülök. Mindannyit szerette. Szánta őket, szánta önmagát...
    Csak egy pillanatig tartott. Aztán összeszorította az öklét, mintha a kitóduló erőt akarná visszatartani önmagában. Szüksége lesz rá! Karjában megvonaglottak az izmok, az agyvelejében érezte a vonaglásukat. Ha kell, előlről kezd el mindent. Még van idő. Még hosszú az élet.

VIII.

Napok múltak. Az ágyúzás szünetelt. Riadt alakok bujtak elő a pincékből. A házak falához lapulva nézték a tüzet és hirtelen szaladtak át az utcák közén.
    A város várt és visszafojtotta a lélekzetét. Az Ulwing-házban nyomasztó lett az aggodalom.
    Kristóf egész héten át nem kelt fel az ágyából. A beteges ijedtség az arcán maradt. Nappal szótlanul kuporgott az iroda szegletében. Éjjel nem bírt aludni a félelemtől és az ablakhoz lopódzott.
    Kinn az udvarkertben komoran álltak a fekete gesztenyefák. Néha vörös lett a koronájuk valami lebegő, távol visszfénytől és a leveleik, mint lapos, vérző ujjak mozogtak az ég irányába.
    Kristóf a szájára szorította a kezét. A bokrok között is mozogni kezdett valami. Ezt már nem lehetett elviselni. A húzóskút csikorgott. Egyszerre egy istállólámpa állt a földön. Fényén emberek léptek át. A remegő fiú egy pillanatra megnyugodott. Az emberek dézsákban cipeltek vizet a padlásra. Az építőmester is ott volt és ingujjban húzta a kutat. Fölváltva János Hubert is húzta, de ő feszes kabátot viselt és fehér gallérja világított a sötétben. Aztán elmentek pihenni mind. Az udvar üres lett.
    Kristóf ismét félni kezdett. A nyakához kapott. Úgy érezte, mintha ott benn vékony fonalak remegtek volna és ez azóta tartott így, mióta a nagy csattanás meglökte a házat. Szűntelenül megismétlődött az akkori kép a homloka mögött. El akarta tolni magától, de valami belenyúlt az agyvelejébe és visszatolta.
    Be szeretett volna menni Annához, hogy ezt elmondja neki. De hátha nem értené meg? Most nem bírta volna elviselni, hogy kinevessék. Levetette magát az ágyra és két tenyerébe szorította a fejét: miért is nem lehet ő olyan, mint a többiek? Miért kell neki mindíg olyasmit gondolnia, amit mások nem értettek meg?
    A szomszéd irodaszobában Anna sem bírt aludni. Mióta az ágyúzáskor, a gyalogkapun át kilátott egy percre a Boldogasszony templomtornyára, mindíg Sebastián bácsi járt a fejében, aki fönn volt a várban. Régóta nem tudtak egymásról semmit és ő úgy szerette volna neki megmondani, hogy gondol reá.
    Jó ideig tanácstalanul nézett bele a sötétségbe. Egyszerre felemelte a fejét. Hirtelen elszánta magát. Lecsúszott a díványra vetett ágyról, kiemelte a tartóból a gyertyavéget, aztán tapogatódzva keresgélte a gyufát.
    Kristóf szíve rohamokban vert. Úgy rémlett neki, lépéseket hall, óvatos ajtónyikorgást. Vad képek nyargaltak el előtte. A kilincset próbálják. Be akarnak törni. Az utcáról, idegenek, sokan... Nem, nem kell kaput nyitni, maradjon mindenki odakinn... Fülében ijedten dobolt a vér, forró fejét a párnája alá fúrta.
    Anna lábujjhegyen ment át a kapualján.
    A lépcsők hidegek voltak mezítelen talpa alatt, a kilincsek finoman nyikorogtak a csendben. Az ebédlőben egy székbe ütődött. Zsibbadt rémülettel gondolt a nagyatyjára. Ha meghallotta volna? Ő sohasem engedné meg, pedig meg kell tennie, akárhogy is fél, akárhogy remeg.
    A zongorához ért. Még egyszer hallgatódzott, aztán meggyujtotta a gyertyát, de körülnézni nem mert. Foga szánalmas kis nesszel verődött össze, mikor kinyitotta a fatáblát. Az ablak üvegje törött volt. Ha a szél el találná oltani a gyertyát? De a májusi éjtszaka mély és nyugodt volt.
    Anna két karjában érezni kezdte annak a régi mozdulatnak az emlékét, amellyel kicsi korában átintett Sebastián bácsihoz a Duna fölött. Felemelte a kezét és a megvilágított ablak mögött behajtotta a fatáblákat.
    A kicsukott gyertya fénye sárgán áradt az éjtszakában, mintha indulni akarna a folyó fölött oda, ahová küldték...
    A lágy, testetlen sötétben tömör, kemény sötétség volt a vár. Meredek utcáiban nem égtek a lámpák. A házak hallgattak és féltek.
    Ulwing Sebestyén napok óta nem bujt elő a boltjából. Nem beszélt senkivel, nem tudott semmiről. Kenyéren élt és „Democritost” olvasta. Olykor ágyúzás hallatszott és a ház remegett. Olykor fáklyafény vetődött be az ajtórepedésen. A fénycsík mereven megkerülte a boltot, aztán kiszaladt. Az utcában nehéz katonalépések jártak.
    Aznap este várakozó csendben volt minden. Tíz óra felé járt az idő. Ulwing Sebestyénnek egyszerre úgy rémlett, mintha bezörgettek volna az ajtaján.
    Mi történik? Szíve zavarosan kezdett verni és hirtelen az Ulwing-házra kellett gondolnia. Nem bírta elviselni a bizonytalanságot, fogta a kalapját, de a küszöbről mégis visszafordult és mint minden este, ma is körüljárta a boltot. Fölhúzta valamennyi órát, közben úgy nézett rájuk, mintha enni adna nekik. Aztán ingó, félszeg lépteivel kiosont az utcába.
    A néptelen vár tele volt májussal. Az órás sietni kezdett. A Boldogasszony temploma előtt megemelte a kalapját. Kifordult a Halász-bástyára.
    Túl a falon, lenn a mélyben fekete volt a pesti part.
    Ulwing Sebestyén erőltette a szemét, hogy az Ulwing-ház irányát megtalálja. Halkan felkiáltott. A part hosszú vonalában egy világos ablak... Tudta hogy neki szól. Öreg szíve átmelegedett a hálától.
    Nem gondolkozott mikor lehajolt és összekotorta lába körül a szanaszét heverő szemetet. Fölhalmozta a bástyafalon, aztán gyöngéden, vigyázva kitépte „Democritos, vagy: Egy nevető philosophus” címlapját. Gyufát vett elő. Meg akarta köszönni Annának a jelt. A papiros meggyulladt, tüzet fogott tőle a szemét és a láng világos lobogással kapott a magasba.
    Ebben a pillanatban valami hátbalökte az órást. Lövést hallott és térdre bukott a bástya mellett. Az állát fölhórzsolta a falon. Bosszankodva nyúlt oda. A gyomra elémelyedett egy kissé. Csak ekkor jutott eszébe, hogy maga mögé nézzen... Senki sem volt a közelben. Az egyik háznak zörgött az ablaka. A templom alatt világos, osztrák egyenruha távolodott a sötétben.
    Mikor nem hallatszott többé semmi, Ulwing Sebestyén megkapaszkodott a kövekben és fölállt. A templom előtt megint levette a kalapját. Valahogyan nem tudta visszatenni a fejére: kiejtette a kezéből. Szomorúan nézett utána, de nem hajolt le érte. Egy pillanatra nekidűlt a Szentháromság-szobornak. Mintha a szobor egy szeg lett volna, mely közepén leszegezte a teret, csak az a darab föld volt mozdulatlan, a többi lassan, émelyítően forgott körülötte.
    Szédülök, — gondolta és undorodva köpött egyet. Sietni akart, mert már nagyon sok lépést tett és még mindig a téren volt. Egészen úgy érezte magát, mint mikor az ember álmában előre akar jutni és kinlódva egy helyben marad.
    A Tárnok-utca sötétjében világos egyenruhákat látott. Ez a kép, mint valami rossz emlék, előre lökte. Válla a házakat súrolta, egyszerre bebotlott a boltba. Kezében a gyufa fegyelmezetlen rándulásokkal kerülgette a gyertya kanócát.
    Ulwing Sebestyén beleesett a karosszékbe. A szék mély volt és puha. Jól esett benne megpihenni. Lehúnyta a szemét és a keze lassan, gépiesen mozgott a zsebe irányába. A könyvét akarta elővenni. Elalvás előtt mindíg olvasni szokott...
    Mikor újból felpillantott, homályosan látott mindent.
    Mostanában rosszabb gyertyákat öntenek, mint régen, gondolta, aztán hirtelen félelem lepte meg. Nehezen lélekzett. Szomjas volt. Ablakot nyitni! Valakit hívni! Kétoldalt a szék karjának támasztotta a könyökét. Csak félig bírta fölemelni a testét. Visszaesett a karosszékbe. Homloka verejtékes lett a kimerültségtől.
    Valahol mintha megint ágyúzni kezdtek volna. De ő már ezzel nem törődött. Távol és idegen volt számára mindaz, ami másokat illetett.
    Imádkozni... Régi gyerekimádság jutott az eszébe. Az anyjától tanulta. Visszagondolt, de ez is fárasztotta, mintha a fejét kellene hátrafelé fordítania. Az élete olyan jó és egyszerű volt... Hogy Borbála Kristóf testvérnek lett a felesége, az is úgy volt rendén. Egyszerre kínos zavar kavarodott fel a homloka mögött. Minden átmenet nélkül arra gondolt, hogy a péknél két kenyér árával adós maradt. Aggódni kezdett: a vargánál nemrég egy pár új cipőt rendelt magának. Fényes csatt legyen rajta. — Ezt mondta. És most aztán ki fogja azokat a cipőket megvenni? Ekkor ötlött először eszébe, hogy olyan cipőt már senki sem visel. A szeme könnybelábadt. Akarata ellenére hajlott előre a teste. Milyen nagyon rozsdásak voltak a csattok a cipőjén... És a baloldali minden pillanattal rozsdásabb lett. A rozsda szinte folyt rajta, vörösen, sűrűn. Átterjedt a fehér harisnyára, szétömlött a padlódeszkán.
    A gyertya tövig égett. A láng még egyszer fölágaskodott, körülnézett, kilobbant. Olvadt, nehéz faggyúszag terjedt szét a boltban és Sebastián bácsi feje egyre mélyebben süllyedt a borkarosszéknek két nagy füle közé...
    Odakinn a virradatban minden pillanattal erősbödött az ágyúzás. De a vad dörgés nem Pestnek szólt. A budai magaslatokról vörössipkás katonák ágyúzták a várat. A császáriak kétségbeesetten feleltek.
    A reggel hamuszürke volt és reszketett.
    Az Ulwing-ház zárt kapuja mögé semminő hír sem jutott be.
    A pincében Fügerné asszonyság tépést csinált, közben leverően sóhajtozott. A kis könyvelő egy hordó tetején ült és a fejét ferdén tartotta, mintha hallgatódznék. Kurta lába nem érte a földet. Gyámoltalanul himbálózott a levegőben és minden dördüléskor a hordóhoz ütődött.
    A fia olyan mereven nézte őt, hogy közellátó szeme összehúzódott a megerőltetéstől. Fáradtan ásított. Az öreg Füger lába most már mind nagyobb időközökkel verődött a hordó oldalához. Erről vette észre a fiú, hogy az ágyúzás ritkulni kezd, lassanként egészen megszűnik.
    De a várakozás azért nem eresztette el az embereket, fogta őket és feszítette minden idegszálukat.
    Az iroda udvarra néző ablakában, mellén összefont karokkal állt az építőmester. János Hubert ezalatt fáradhatatlanul járt fel s alá a futószőnyeg vörös szélcsíkján. Egyik cipőjének az orra mindég pontosan a másiknak a sarkához ért és hogy az egyensúlyt megtartsa, felső testét ide-oda billentette, mint a kötéltáncosok. Azután megint ment és egyetlen egyszer sem lépett le a csíkról a mezitelen padlóra.
    Ulwing Kristófot türelmetlenné tette ez a céltalan menés, amely sehová sem vitt. Ha legalább gyorsabban szedné a lábát, vagy elvétené, vagy belerugna a padlóba! — Tüzelni kezdett a homloka: mialatt az ő fia itt lépked, hogy múljék az idő, odakinn, kitudja, mi nyargal elő az időkből?
    Ebben a pillanatban váratlanul, iszonyúan megremegett a ház. Egy utolsó robbanás kettéharapta az ijedt csöndet és az ablakokból csörömpölve lódultak ki a törött üvegcserepek.
    — Ez a közelben volt!
    Az építőmester nem bírta tovább. Tudni akarta mi történik. Felrohant a lépcsőn. A zöld szobában nyers mozdulattal fölrántotta a fatáblát.
    Szemközt füstölögve égett a királyi vár és a bástyán a császáriak kicsiny, fehér zászlója mellett háromszínű lobogót bontogattak a levegőben.
    — Győztek! — kiáltotta Ulwing Kristóf. Rövid csengésű hangja, mint a kalapácsütés, végigcsapott a házon.
    Anna nevetni kezdett:
    — Hallod, Kristóf, győztünk!
    És fönn a bástyán a májusi napban, mint egy adakozó kéz, kinyílt a zászló szövete a vár fölött és kiáradt belőle az ünnep. Pesten és Budán a zászló színeinek ezer visszhangja kelt. Háromszínű lobogók feleltek a házak ablakából, a padlásnyílásokból, a tetőkről.
    A nép énekelve rohant a Lánchíd felé és az emberi lábak szabálytalan dobogása összekeveredett. Az ár vitte Ulwing építőmestert is. Ment a testvéréhez. Mennyit fog mesélni? Mennyit fog kérdezni?
    Szemközt futva jöttek a budaiak. A két város egymás karjába szaladt a Duna hídján.
    A hegy alatt tolongás támadt. Nehéz szekér kanyarodott az útra. Sárga arcú, vézna ember ült a bakon. A bajusza kétoldalt fekete karikákban lógott a szája mellett. A szekér ponyvával volt leterítve. A ponyván piszkos, vörös foltok látszottak. A saraglyából emberi lábszárak és karok lógtak elő és gyámoltalanul rángatództak a kocsi mozgása szerint.
    A tömeg már nem énekelt. A férfiak levették a kalapjukat. Az elől állók iszonyodva kiabáltak a kocsisra.
    A rázástól lassan csúszott ki a ponyva alól egy holttest. A sárga arcú kocsis közömbösen csapott a lovak közé és a szekér gyorsabban kezdett görögni. A halott feje már a földhöz ért. Beleütődött az út kiálló köveibe; zökkenve ugrott föl, merev nyitott szemével esett vissza a porba.
    Hangtalanul ment tovább a tömeg.
    Saraglyákon sebesülteket hoztak. Az üszkös házak udvarában vörös sipkák, szuronyok... Az utca kövezetén egy döglött ló fölött kékfényű legyek rajzottak. A kanális-árokból két csizmatalp meredt elő. És ponyvával letakart szekerek mindenütt. Élettelen terhük lassan himbálódzott a napban.
    Ulwing Kristóf befordult a Szentháromság-tér szögletén. Az órásbolt előtt emberek álltak. A ház kiugró emelete mély árnyékot vetett az éles, fehér világosságba.
    Az építőmester megismerte Sebastián testvér barátait. A sánta fametsző a falnak dült és a szemét törülte. A cenzor is ott volt. Arcához szorította a kezét, mintha a foga fájna. A hátulsók ágaskodtak és előretolták az állukat. Mikor őt meglátták, mindannyian köszöntek.
    A várkapellánus hegyes madárarca kifúródott az ajtónyíláson. Jelentős lépéssel indult az építőmester elé. Sokáig beszélt, kenetteljesen többször az égre mutatott és fejét oldalvást ingatta.
    Ulwing Kristóf nagy, csontos keze, mint két elgörbült kapocs, összeakadt a mellén.
    — De hát hogyan történt?
    Most már körülötte álltak mind és egyszerre beszéltek valamennyien. Egy furcsa régimódi asszonyság hirtelen bókot csinált az utca közepén.
    — Engedelmével, Csík Amália vagyok. Engem illet a szó. Ők is csak tőlem hallották. Tetszik tudni a Halászbástyán lakom. Ma éjjel elszédült a férjem, mert a pincébe bújtunk. Rossz volt a levegő. Fölmentem hát orvosságért a lakásba.
    Az építőmester kínosan fordult a boltajtó felé. Az emberek elállták az útját.
    — Csak röviden, — súgta a várkapellánus. Az asszonyság gyorsabban folytatta.
    — Méltóztassék elképzelni, az ablakomból láttam. Valaki tüzet gyujtott a bástyán. Mindjárt megismertem: az órás úr volt. Láttam az arcát; a láng éppen belevilágított. Aztán egy lövést hallottam. És az órás úr elbukott a falnál.
    Ulwing Kristóf szíve összeszorult. A szeme vörös lett, mintha füst marta volna. „Szegény Sebastián testvér...” és egyszerre Annára kellett gondolnia.
    Az asszonyság nagyot sóhajtott:
    — Tetszik tudni, nagyon megijedtem. Futottam vissza a pincébe. Csak a férjem magyarázta meg az egészet. A tisztelendő kapellánus úr is tudja, a többiek is: ők törték be a boltajtót az ostrom után.
    Az építőmester megint a bolt felé indult.
    A várkapellánus intett, hogy álljon meg. Ismét az égre mutatott. A hazáról beszélt. A hősökről... Átszellemülten emelte föl hegyes madárarcát.
    — És mind között ő volt a legönfeláldozóbb...
    — Miért mondja ezt? — Az építőmester elviselhetetlennek találta a pap hangját.
    A várkapellánus egyre lelkesebben szónokolt:
    — Ulwing Sebestyén neve mindég élni fog emlékezetünkben. A hálás Buda megőrzi hős vértanuinak emlékét.
    Az építőmester összerezzent. Szólni akart, de a pap apostoli mozdulattal tárta ki karját az egybesereglett nép felé.
    — És ti, akiket a hős iránti pietás ide hozott, mondjátok el gyermekeiteknek és majdan unokáitoknak, hogy egy igénytelen, istenfélő órásmester volt az, aki a fölmentő magyar seregeket tűzjelekkel hívta be a várba, amiért derék szívét halálos golyóbissal némította el az ellenség.
    Ellágyult a saját beszédje fölött. Az építőmester elképedve nézett körül. Nagy, tarka zsebkendők kerültek elő. Az emberek hangosan fújták az orrukat. Csík Amália asszonyság a kör közepén állt. Igen fontosnak érezte magát. Minden új jövevénynek előlről kezdte elmondani a történteket:
    — Ugyanis tetszik tudni...
    — Ő az igazi hős, a mi utcánk hőse — hagyta helyben a szomszédházbeli mézesbábos. A pék is bólintott és a két kenyérre gondolt, melynek az árával Ulwing Sebestyén adósa maradt.
    Az építőmester egy pillanatig zsibbadtan meredt a pap madárarcába. Megijedt attól, amit hallott. Megijedt saját magától, mintha hallgatásával, tisztességtelenül, egy hamis tételt könyvelt volna el. Végig húzta kezét a homlokán.
    — Tisztelendő várkapellánus úr, engedje meg... Szegény Sebastián öcsém békés polgár volt. Ő sohasem foglalkozott a szabadságharc ideáival. Távol állt minden revolúciós mozgalomtól...
    A pap elutasítóan taszította bele tenyerét a levegőbe.
    — Ulwing építőmester, még a humilitas christiana is megengedi, hogy nagynevű testvérjének kegyeletes magasztalását emelt fővel fogadja.
    — Hallgassanak meg — mondotta Ulwing Kristóf szinte kétségbeesetten. — Szerencsétlenség volt. Hegyjenek nekem. Tévednek...
    Az emberek ellenségesen vágtak a szavába. A hátulsók morogtak. Csík Amália asszonyság félteni kezdte jelentős szerepét. Haragosan tüzelte a körülállókat, mintha becsületüktől akarná őket megfosztani a pesti idegen.
    — Olyan gazdag, mégis szegénységben hagyta az öccsét. Sohasem adott neki semmit. Most még az emlékezetét is el akarja venni.
    — Ne engedjük! — kiáltotta az Úri-utcai varga és elhatározta magában, hogy nem kéri meg az építőmestertől Ulwing Sebestyén csattos cipőjének az árát.
    A várkapellánus szigorúan fedte meg az építőmestert:
    — Ne irígyelje senki a mi hősünktől a tiszteletet!
    Ulwing Kristóf becsületes arca megadó kifejezést öltött. Kezével nagy, lemondó mozdulatot tett a levegőben. Ebben a percben fölfogta, hogy itt mások könyveltek el egy tételt, amely nem volt az övé, amely fölött már nem rendelkezett. Különben... olyan mindegy, hogy miért lesz hős az ember. Azért-e, mert katonáknak, vagy mert egy kis lánynak adott jelt? Olyan mindegy minden a halállal szemben.
    — Köszönöm — mondotta alig hallhatóan. Levette a kalapját és kissé görnyedten bement a boltba. Kinn a cégérórán Sebastián testvér verebei várakoztak a morzsákra. Benn két gyertya égett. A nagy csendben mint sok apró szív dobogása hallatszott az órák ketyegése. Még annak a keze húzta fel őket, akinek a szíve nem vert többé...
    Esteledett a boltban, mikor az építőmester lefele indult a várból.
    — Visszajövök éjtszakára — mondotta az optikusnak és a sánta fametszőnek, akik öreg barátjuknál akartak virrasztani. Aztán gyorsan lépett és erőltetetten egyenesen tartotta a fejét, de a szeme üresen nézett az emberekre. Úgy járt, mintha senki se léteznék, mintha egyedül lenne. Egyszerre arra kellett gondolnia, hogy egész életén át egyedül volt. Nem bánta, attól nőtt meg az ereje. Senkitől sem várni, senkire sem támaszkodni. De amit most érzett, az más volt. Ez nem az erőnek, ez az öregségnek a magánya volt. A pozsonyi ház sötét szegleteivel; az anyja nótái; az atyja műhelye; a fiatalsága... kívüle senki sincs többé, akinek ez valóság volt. Mikor az ember magányosan marad a multtal, az fájdalmasabb, mint a jelen magánya. Csak most fogta föl, mi az, mikor mindenki elment, akinek azt lehetne mondani: Emlékezel?
    Körülötte katonák kezdtek jönni. Puskaporfüstös, izzadt embersorok. Szélről doboltak. Két oldalt kísérte őket a tömeg. Az egész út énekelt.
    A házak ablakában, mint fehér lángok lobogtak a kendők.
    Anna és Kristóf is az ablakhoz futott. Szemközt már leszállt a nap a vár fölött. Buda tornyos, tetőcsúcsos körvonala sötét volt a vörös égen. Egy fekete város a hegy tetején. A Duna hídján tüskés, sötét vasfolyam ömlött át Pest felé... szuronyos katonák. Ők is hátba kapták a napot: nem volt arcuk az árnyékban.
    Anna kihajolt az ablakon.
    Legelől egy ember alakja emelkedett a hullámzó, fegyveres tömeg fölé. A vörösdolmányos. A vezér... Lova nem látszott. Mintha az élő ár vitte volna őt önmaga fölött.
    A pesti hídfőn innen a vörösdolmányos visszanézett a vár felé. Arcéle erősen, tisztán világosodott ki a budai háttérről. Pápaszemének az üvegjén megcsillant a nap visszfénye: egy uralkodó láng a sötétben.
    — Látod őket?! — kiáltott Anna és mialatt a vezérre nézett, úgy rémlett neki, mintha az ő arcában egyszerre meglátta volna a mögötte árnyékban jövőknek — az egész győztes seregnek az arcát.
    Lenn, csendesen nyitotta ki Ulwing építőmester a gyalogkaput. Aztán megtudták a gyerekek, hogy Sebastián bácsi meghalt. Kristóf sírni kezdett. Zokogása kihallatszott a folyosóra. Anna könnytelenül, dermedten nézett maga elé.
    — Hát nem fogom őt soha többé látni?
    — Soha többé...
    Kis arca megvonaglott. Egy pillanatig lehunyta a szemét és egyedül szeretett volna lenni.
    Ulwing Kristóf szánakozva simogatta meg a fiú fejét.
    — Imádkozzatok Sebastián bácsiért. Ő nagyon szeretett benneteket.
    Egy kissé csodálkozott, hogy Anna nem sír. Nincs lágy szíve, — gondolta — de rá nézve talán jobb így. És kiment a szobából. A kisleány fájdalmasan tekintett utána. Nem értette, miért vígasztalja mindenki Kristófot és miért nem törődik vele senki, mikor pedig olyan kimondhatatlanul boldogtalan.
    A folyosón Fügerék alkalmi arckifejezéssel várakoztak. Az építőmester szótlanul bólintott feléjük és lement a lépcsőn. Egyedül akart lenni.
    A kapualjában hirtelen megállt. Kívülről sajátságos zaj hallatszott, mely olyan átható erővel ömlött szét a levegőben, mintha a dolgok és életek legmélyéről, a város láthatatlan gyökerei közül tört volna föl. Ráismert: az öröm és a fájdalom morajlása volt ez, a város lélekzete. És Ulwing Kristóf, mialatt hallgatta, érezni kezdte, hogy most már elválaszthatatlanul a várossal lélekzik. A várossal ünnepel. A várossal sirat. És a belsejében egyszerre alakot öltött a gyűlölet mindazok iránt, akik az övét bántották: a testvért, a házat, a hajóhidat és annyi nehéz, becsületes munkát.
    Mintha ellenséggel állna szemben, kihívóan fölemelte a fejét. Tekintete megakadt a kis táblán, mely szemközt az ajtón függött:

Canzelei

    Az álla elferdült és a keze, mely sohasem ingadozott, megragadta a táblát és letépte a kampóról. Mellényzsebéből kivette a pallérceruzát. Egy pillanatig gondolkozott: t-vel írják-e vagy d-vel? Aztán nagy, erős betűkkel odaírta az ajtóra:

IRODA

IX.

Ha csendes vasárnapok délutánján megszólalt a húzós csengő az Ulwing-ház kapuján, egyszerre elhallgattak valamennyien a zöld szobában. Senki sem mondta ki, mégis tudták egymásról mindannyian, hogy kire gondolnak.
    Ez az óra a Sebastián bácsi órája volt.
    Aztán elmult a nyár. Egy reggelen a szürkületből megint előkerült a görbelábú kis öreg és nesztelenül, közömbösen kiragasztotta a pesti házak szegletére a nagy könyvnek az utolsó lapját is.
    Tini mamzell hiába ellenkezett. Anna megállt. Elolvasta a falragaszt.
    ...Világosnál kapitulált a magyar hadsereg.
    Hát vége...
    A kis Ulwing Anna szótlanul ment odébb és városi falak közé szorított képzelete, mely nem ismerte a határtalan szabad mezőket, sajátságos képet tolt eléje. Nagy teret látott a gondolatában, olyasfélét, mint a Városház-piaca, de még annál is sokkal nagyobbat. Köröskörül fák álltak sorban és fű nőtt mindenütt. A fűben mozdulatlan vörössipkás katonák feküdtek. És két lázas szem lassan becsukódott örökre.
    Hát vége...
    Egy estén aztán elfogták Jörg nagyapát a könyvesboltjában. Szuronyok között vitték végig a városon. Sok embert vittek így akkoriban. Akik szabadon maradtak, halkan beszéltek ezekről a dolgokról.
    Anna olyasmit hallott, hogy Jörg nagyapa valami proklamációt nyomatott ki... Ezért került börtönbe. De bizonyosat senki sem tudott. A nyomdát is bezárták az osztrák katonák, az almafát is kivágták a Kígyó-utca szegletén. És a könyvkereskedésben a fiatal Jörgnek úgy kellett állítania a nagy polcot, hogy az ajtóból is be lehessen látni a bolt mélyébe.
    Hónapok teltek el, míg Jörg Ulrich kiszabadult. Közben egészen öreg és kicsiny lett.
    A város is mintha megöregedett volna. Az emberek ezt is megszokták. Az emberek mindent megszoknak. Az utcákban császári tisztek jártak és feketeruhás csendes asszonyok... Sokáig semmi sem változott. Az élet várakozni látszott. Aztán tatarozgatni kezdték az összelövöldözött házakat. Mankót adtak nekik, mint az invalidusoknak. Ennyi történt. Az ágyúzás nyomai lassan tünedeztek el. Csak az Ulwing-házon állt még mindég csonkán az oszlopember.
    János Hubert nem szerette ezt a rendetlenséget.
    — Pedig így marad, — dörmögte az építőmester. De hogy miért kell így maradnia, arról sohasem beszélt.
    Egyszer két kis diák ment el az iroda nyitott ablaka előtt. — Ezen a régi házon is van egy honvéd, — mondotta az egyik fiú. — Ez is a háborúban volt.
    Ulwing Kristóf tolla megakadt a papiroson. Hát már régi háznak hívják az ő házát?
    És amint visszagondolt arra, amit az idegen gyerekek mondtak, úgy tetszett neki, mintha messziről hangzott volna be hozzá a szavuk. Pedig az ablaka alatt beszéltek, a közelben és mégis messze tőle.
    Az asztalra könyökölt és az öklére támasztotta az állát.
    Hol vannak azok, akik a fejüket rázták, mikor ő itt a sivatag parton, a futóhomokban építeni kezdett? Egy város nőtt fel azóta. Hány év előtt volt? Hány éves ő maga? Nem számlálta végig, félretette a gondolatot, mint ahogy az ember félreteszi azt, amit szórakozottságból vesz a kezébe és amit voltaképpen nem is akar megnézni.
    Undorodott a megsemmisüléstől. Fellázadt ellene. Elkerült mindent, ami emlékeztette rá.
    Építeni! Építeni! Ezzel meg lehet ölni a halált. Házat építeni; életet építeni. Terveket rajzolni, hajlékot az életnek. Jövőt teremteni: ettől megfiatalodik az ember.
    De a város megállt.
    Ulwing építőmester behívta megához az unokáit. És amit azelőtt sohasem tett, figyelmesen hallgatta őket.
    Ekkor tűnt fel neki először, hogy a gyerekek maguk között másként beszélnek, mint vele. Hát olyan nagy távolság van a nemzedékek között, hogy még a szavak is mást jelentenek számukra? Hiábavaló lenne az erőlködés, hogy közel jussanak egymáshoz?
    Azokra gondolt, akik előtte voltak. Azok is tudták ezt. Ők is magukba zárták. Mennyi kimondhatatlan titkuk van egymás előtt a nemzedékeknek. És mindegyik nemzedék elviszi a sírba a magáét, hogy élni engedje a jövendőket.
    Ulwing Kristófnak ezek voltak a legnehezebb napjai. Rombadöntött régi házakat épített újra. Mégegyszer felépítette önmagát és erősebbnek látszott, mint valaha.
    Körülötte buktak és panaszkodtak az üzletemberek.
    — El kell adni a fundusokat... Ilyen időkben nem lehet tartani semmit — mondották a vállalkozók és kérdően néztek Ulwing Kristófra. — Mit gondol a nagy ács?
    De az ő tekintete mozdulatlan és hideg volt. Ulwing Kristóf csak akkor beszélt elsőnek, ha parancsolt, különben várt és figyelt.
    Esténként sokáig világos volt a zöld szoba ablaka. János Hubert és Füger Ágoston ott ültek a dudorosra párnázott karosszékekben. És alázatosan, a szegletben már ott ült a fiatal Füger Ottó is.
    — Rossz idők járnak, — sóhajtotta a kis könyvelő — csak csődről hall az ember.
    — Egyik le, másik fel, — dörmögte az építőmester — nem kell kétségbeesni.
    — A forradalom alatt még várhatott jót az ember, — mondotta János Hubert — de a mostani idők...
    Az atyja a szavába vágott:
    — Ezeknek a dolgoknak is végük lesz.
    — Csak az a kérdés, nem végeznek-e ezek a dolgok előbb velünk?
    — Velem és a várossal nem! — mondotta az építőmester. — Hallja-e, Füger, ami telek dobra kerül, azt meg kell venni. Az eladó házakat is meg kell venni. Tőkém is van, hitelem is. Össze kell vásárolni mindent. Öt év alatt rendbe hozom az egészet.
    Öt év... János Hubert kihúzta a nagyfejű gombostűt a bútorvédő horgolásból. A tű egy kissé rozsdás volt, nehezen csúszott vissza. Hirtelen az atyjára nézett: Nem, ő rajta nem fog az idő.
    Másnap Ulwing Kristóf egy építészeti könyvet adott az unokájának. A szöveg közé templomok és paloták metszetei voltak fűzve.
    — Ilyeneket építünk mi ketten együtt, mire te műépítész leszel.
    — Írd bele a nevedet, — mondotta János Hubert a fiának. — Hát a dátum hol maradt? Pontos üzletember dátum nélkül nem írja le soha a nevét.
    — Üzletember?... Síváran hangzott ez a szó Kristóf fülében. Bágyadtan nézett maga elé és a szája kissé elferdült. Ez a szokása megmaradt, mióta az ágyúgolyó a házhoz csapódott.
    Mikor senki sem figyélt rá, otthagyta a könyvet és kiosont a szobából. Gálékhoz ment. Még mindíg a kis púpos csinálta meg helyette a mathematikai dolgozatokat. Aztán Hosszúék felé vette az útját: a latin penzumára gondolt.
    Kristóf ekkoriban egy magánintézetbe járt, ahol magyarul tanítottak. A nagyatyja választotta az intézetet, az atyja helybenhagyta, mert oda csakis előkelő nevű fiúkat vettek fel. Hosszú Gábort is be akarták volna iratni a szülei, de Szőnyi direktor úr azt mondta, nincs több hely, noha a Gábor anyai nagyatyja polgármester familiából származott. Így aztán a két barát nem találkozott többé az osztálypadban. Kristófnak új iskolatársai voltak. Csupa nemes embernek a gyereke. A gyógyszertári üvegek és tégelyek, melyekkel Müller apothekárius fia irígységre izgatta az osztályt, nem kellettek volna itt senkinek. A sziléziai végvásznakra ragasztott színes képek és tarka fonalak, melyek óraközben Walter Ádám zsebébel kerültek elő, nem érdekelték ezeket a fiúkat. Ők lovakról beszéltek, nyergekről és vadászkutyákról. Majdnem mind vidékről jött fel a fővárosba.
    Kristóf eleinte nagyon elhagyatottnak érezte magát az idegenszerű környezetben. Óra végén sietve, magányosan iramodott ki az intézet kapuján. Szaladt a Városház-térre és szomorúan kereste régi pajtásait. Vasárnaponként pedig, mint azelőtt, most is Hosszúékhoz járt. Zsófit ritkán látta, de ha a kisasszony véletlenül benyitott Gábor szobájába, a fiú piros lett és másfelé nézett. Pedig kerülővel is, hányszor ment végig a Gránátos-utcán, hogy a kalapja alól lopva felpillantson a Hosszúék ablakára.
    Egy délután, mikor befordult az utcába, az atyját látta arra menni. Apróvirágos gurguránmellényét viselte és a testtartása ünnepélyes volt. A fiú megállt, utána bámult, aztán hirtelen elszaladt.
    János Hubert a táncórák óta többször tett látogatást a Hosszú-házban.
    Egy véletlen folytán értette meg, hogy mi vonzza őt oda. Elmenőben egyszer ott felejtette új, sárga keztyűit. Visszafordult a lépcsőn, de Zsófi már futva jött utána. Mikor a leány odaadta neki a keztyűt, meleg volt a kezétől. János Hubert hirtelen észrevette, hogy Zsófi szeme szép és a teste hajlékony.
    Ezentúl még gyakrabban járt el Hosszúékhoz. Anélkül, hogy számot vetett volna magával, Zsófi közelében fiatalabb és vígabb volt. Hosszúné ilyenkor két rőfös fatűvel horgolt az ablak mellett és nem nézett fel soha, de ha Zsófi halkan beszélt János Huberttel, sietve felállt és kiment a szobából. Néha nagyon sokáig nem jött vissza. Aztán zajtalanul, hirtelen nyitott be és mindannyiszor kérdően nézett a leányára.
    Miért néz így? — gondolta János Hubert és kényelmetlenül érezte magát.
    Aznap Zsófi atyja nyitott be az asszony helyett. A leány elpirult. János Hubert észrevette ezt és jól esett neki, hogy lelkében különválaszthatja Zsófit az atyjától.
    Hosszú Simon fogatlan, vörösarcú ember volt. Az egyik szeme állandóan könnyezett, amiért a bal fülében kis karikafüggőt viselt. Meggyőzően és gyorsan beszélt mindenről. Nem adott időt soha a gondolkozásra.
    Mialatt János Hubert hallgatta, valahogyan letompult előbbeni ellenszenve és lassanként arról is egészen megfeledkezett, hogy az öreg Hosszú nevét az utóbbi időkben gyanakodva emlegették maguk között az üzletemberek.
    Hosszúnak vízimalmai voltak. A nagy gőzmalom sok kárt okozott neki. Most mégis úgy beszélt, mintha a vízimalmok ideje csak ezután követkéznék. Tűzbe jött. Bizalmas faüzleteket, nagy mészégetők tervét említette. Egy sörház. Egy papírmalom...
    — Ha most tőkém volna, gazdag ember lehetnék.
    János Hubertet megszédítette vakmerő eszméivel. Ő szerette a pénzt és az a gondolat, hogy ma este tervekkel állhat az atyja elé, tetszett neki. Összeráncolta a homlokát. Az emlékezetébe akart vésni mindent. Mikor elbúcsúzott, melegen megszorította Hosszú Simon kezét.
    Az előszobában konyhaszag volt. Egy piszkos törlő feküdt az asztalon. Zsófi hirtelen elkapta és a háta mögé rejtette. János Hubert gyorsabban búcsúzott tőle, mint különben.
    Az utcán vissza akart gondolni Zsófi csinos arcára, de a konyhaszag és a piszkos törlő kellemetlenül zavarta. Előszedte hát emlékezetében Hosszú Simon gyönyörű terveit. Nem értette, mi történt. Most, hogy a saját eszével mondta el magának a terveket, már nem voltak olyan meggyőzőek. Homályosak és veszedelmesek lettek. Egyiket a másik után kellett elejtenie. Az elferdült valóság ismét józanul, egyenesen állt előtte.
    Vacsora után egyedül maradt az atyjával a zöld szobában. Cégekről, vállalatokról kezdett beszélni. Soká kerülgette a célját.
    Ulwing Kristóf egész idő alatt összehúzott szemmel figyelmesen nézett a fiára. Mikor János Hubert Hosszú Simon nevét kimondta, az építőmester arcáról eltűnt a várakozó kifejezés. Hátradőlt a székében.
    — Hosszú Simon elég rosszul áll, mindenütt kimerítette a hitelét, — mintha véletlenül mondaná, közömbösen tette hozzá: — kuriózus, minket eddig még megkímélt. Nem tudom, micsoda célja lehet?
    János Hubertnek egy pillanat alatt eszébe jutott Hosszúné, aki köt és nem néz fel és kimegy és váratlanul nyit be az ajtón. Az atyja hangja a fülében maradt: Miféle céljuk lehet?... És Zsófi?... Nem, ő nem játszik a többivel. Önmaga előtt mentette a leányt. Világosan érezte, hogy nagyon kedves neki.
    Egy utolsó, vergődő, szegény kis mosolygás fagyott meg lassan a szája körül. Aztán nem hallotta, mikor az alabástrom óra tízet ütött. Az atyja hangja riasztotta fel.
    — Későre jár az idő. Jó éjtszakát, fiam.
    — Jó éjtszakát, atyám uram!... — Megcsókolta az építőmester kezét és óvatosan becsukta maga mögött az ajtót.
    A zárt folyosó nagy kőkockái egyenletesen ismételték a lépéseit. Egészen úgy, mint minden más napon.
    Hálószobája odaát volt, túl a gyerekszobán. És itt is éppen olyan rendesen álltak a dolgok, mint a gallérján a nyakkendője. A kis falipolcon a régi kalendáriumok, az Aurora és az Emlények selyemkötésű könyvei; az öltözőasztalon a kefék és fésűk, flakonok, tégelyek, minden nagyság szerint.
    János Hubert megszámlálta tárcájában a pénzt. Ezt sohasem mulasztotta el. Aztán gondosan beletette a tárcát a talpas alabástrom tálba. Gyönggyel hímzett szivartárcáját is melléje tette, a tollkését is, melyet szarvasbőrtokban hordott.
    Miközben zsebórájában óvatosan forgatta a kis kulcsot, elgondolkozott. A keze megakadt, mintha szenvedést okozott volna neki előbbre segíteni az időt és a kis kulcs állva maradt az órában.
    Elmult fiatalságának az emléke szállt fel körülötte. Eszébe jutott, hogy semmit sem ért el, amit a saját benseje számára akart. Égő kívánást érzett: az érett férfi kétségbeesett kívánását, amelybe az elmúlás félelme vegyült, amelynek az órái már meg vannak számlálva. Asszony után vágyódott, úgy, mint ahogy a fiatalság nem tud vágyódni. Asszony után, aki hajlik, aki gyengébb, mint ő. Egy kis varróleány jutott eszébe. Mennyire szerette. Szerette, mert uralkodhatott felette... Zsófi képe egyszerre összefolyt annak a szegény, egyszerű leánynak az elmosódott képével.
    János Hubert minden átmenet nélkül a gyerekekre gondolt. Jó anyjuk volna-e Zsófi? Hiába kérdezte magától. Nem tudott felelni. Hosszúné, a törlő, Hosszú Simon rosszhangzású üzleti neve, homályos tervei, veszedelmes rábeszélő képessége... Megijedt ettől a befolyástól és világosan érezte, hogy most már két ellensége lenne a vágyódásának: az építőmester akarata és a saját józan esze.
    Zsófi árnyékos, szép szeme reánézett az emlékezetén át. Szomorúan, vádolón nézett rá, úgy mint egy másik leány szeme, mikor búcsúzott tőle. János Huberten éles kín vonaglott át. Megrázta egész testét. Ráismert: annak a vágynak a kínja volt, melyet már egyszer fiatalon le kellett igáznia magában.
    A mult és jelen eggyé lett előtte. Nem tudta különválasztani és mint régen, most is lehetetlennek látszott számára minden. A világosság, mely az utolsó hónapokban körülötte volt, kialudt...
    Tovább forgatta órájában a kulcsot. Folytatta ott, ahol elhagyta. És az idő, mely halkan ketyegett, megint csak munkát és megalkuvást jelentett számára. Szemközt a tükörből fáradtan, öregen nézett rá a tulajdon arca.

X.

A belsovárosban a Szentháromság-gyógyszertár száz éves fennállásának az ünnepére készültek. A többi városnegyed előkelő polgársága is hivatalos volt.
    A Szervita-téren, Müller apothekárius háza előtt, emberek álltak és benéztek az érkező kocsikba.
    A házban gyönge orvosságszag érzett mindenütt. A lépcsőre szőnyeg volt terítve. Ez ünnepélyesen hatott a vendégekre. Gál borkereskedő és a felesége, akik nagyon rosszul éltek egymással, a szőnyeg hatása alatt karonfogva mentek fel a lépcsőn. Az Ulwing-kocsi épp akkor állt meg a kapu előtt.
    Az apothekárius hajlongva fogadta az ajtóban a vendégeit.
    A szalonban újmódis, felhúzós olajlámpák álltak a tükrös consoleokon. A sok krinolintól szűk volt a szoba. Az emberek arca kissé kivörösödött. Halkan, ünnepélyesen beszélgettek egymással.
    A polgármesterné asszonyság erős lavendulaszagot terjesztett a dívány körül. Sztaviarszky elnyűtt parókája zöld volt a moderateur olajlámpa fényében.
    Hosszúék érkeztek. Zsófi megsoványodott és három év előtti ruháját viselte. Kristóf ráismert a ruhára. Maga se tudta miért, szomorú lett. Erőlködve elfordította a fejét. Nem nézett Zsófira, csak érezte, hogy ott van, és még ez is olyan jó volt.
    Az ajtón, nagyság szerint, a három Münster kisasszony lépegetett be. Kövérek és vérszegények voltak. Münster Márton Györgyné asszony fejkötőjén széles, lila szalagok lebegtek. Utolsónak Walter vászonnagykereskedőék jöttek. Egy pillanatra csend lett. A szép Walternét csak szűk körbe szokták meghívni, mert a vászonnagykereskedő színpadról vitte tisztes polgári házába. Valamikor énekesnő volt a német komédiában és ézt mégsem lehetett elfelejteni.
    Anna szomszédja a vacsora alatt a fiatal Walter Ádám volt. A zsúfolt ebédlőt megülte az ételszagú meleg. Az asztalon a hagyományos croque-en-bouche torta állt.
    Anna tekintete Kristófra tévedt. Feltünően sápadtnak látszott a kihevült, nehéz arcok között. Az asztal végén egészen némán, összeesve ült Zsófi. Már kétszer emelte szájához a poharat. Nem vette észre, hogy üres. Hold Ignác, a Szentháromság gyógyszertár első laboránsa tolakodón hajolt feléje. De a leány nem felelt neki. Szomorú szeme segélytkérőn kereste János Hubert tekintetét, aki Müller Ferdinandné asszonyság mellett ült az asztalfőn és idegesen igazgatta kifogástalan habfehér nyakkendőjét.
    Walter Ádám ezalatt szótlanul, kíváncsian figyelte Annát. Idegenszerűnek találta ebben a környezetben. Keskeny arcában valaminő nyugtalanító tavaszi nyugalom volt. A fiatal embernek úgy tűnt fel, mintha a hajának meleg, árnyékos aranya szétáradna a bőre alatt, lefutna megindítóan ártatlan nyakára. Az álla akaratosnak látszott: ez az Ulwingok megfinomodott álla volt. Az orra egyenes és rövid. A mosolya csinosan emelte fel az ajka szegletét.
    A homlokára nézett. Szép szemöldöke szinte keménynek látszott.
    — Mire gondol? — kérdezte önkénytelenül.
    A leány meglepetten pillantott rá. Walter Ádámnak a szeme éppen olyan barna és nyugtalan volt, mint szép édesanyjáé. A homloka alacsony és széles, halántékcsontja kiülő. Anna gyerekkora óta ismerte őt, de eddig sohasem beszélt vele. Csak annyit tudott róla, hogy valamikor Kristóffal járt egy osztályba, rosszul tanult és jól hegedült.
    — Azt hiszi, hogy az ember idegeneknek is megmondja, amit gondol?
    — A bátor ember igen — mondotta a fiatal Walter. Én mindent meg akarok mondani, ami az eszembe jut. Azt is, hogy ezek itt körülöttünk tűrhetetlenül unalmasak. Nem vette észre? Senki se mer közülök olyant mondani, amit még nem mondtak. Egyik se tesz olyat, amit az atyja és anyja ne tett volna.
    Walter Ádám érezte, hogy megfogta a leány figyelmét, merészebb lett.
    — Ezeknek nincs semmi értelmük. Aki közülök magasabb növésű, annak hajlottan kell tartani magát, hogy idő előtt észre ne vegyék, különben a rend kedvéért levágják a fejét vagy lábát. Kitaposott igazságok taposói kellenek. Kinevezett nagyságok. Kérem ne nevessen. Így van. Az előbb az öreg Münster azt mondta Sztaviarszkynak, hogy a Vampir és az Ördög Róbert a legszebb zene a világon. És Marschner és Mayerbeer. És Rossini a legnagyobb. Meg a szegény Schubert. Ez kényelmes. Ezeket biztonságban lehet bámulni. Le vannak bélyegezve. Sajnos, vásári muzsika az egész. És Schubert, ő szelíd tavaszi eső. Sok apró csepp. Langyos, lágy csepp. Vagy nem? Miért rázza a fejét? Szereti Schubertet? Sajnálom, nagyon sajnálom. Hiszen csak azért mondtam, hogy bebizonyítsam...
    Abbahagyta. A levegőbe bámult.
    Túloz, gondolta Anna és visszaszorította magába, ami fel akart szabadulni benne. A nagyatyja jutott eszébe, aki annyit épített. És ez a fiatal ember... A szava ledönti azt, amihez hozzáér.
    — Túloz, — mondotta fennhangon — engem arra tanítottak, hogy tisztelni kell a kort és azokat, akik előttünk voltak.
    — Nem igaz! — Walter Ádám gondolkodás nélkül, hirtelen felelt. — Gyűlölök minden előző kort, mert útjában áll az én koromnak. Ami volt, az súly. Ami lesz, az szárny. Repülni akarok.
    Anna félénken követte a szavait. Vonzotta és visszataszította az, amit hallott. Gyerekkora óta, ha valami eszébe jutott, ami ellentmondásban volt az emberek és dolgok tiszteletével, eltolta magától, mintha engedetlenséget követne el. És ez az idegen most egyszerre sok mindent kimondott, amit magányában ő is érzett, homályosan, ijedten.
    Walter Ádám a terveiről beszélt. Külföldre megy, Weimarba. Hangversenyek, sikerek. Megírja a szonátáit, a nagy operát.
    — Ami eddig történt, az semmi. Amit csinálnak, az rossz, mert csinálják. Teremteni kell. Úgy, mint az Isten. Egészen úgy. Még agyagot is újat kell teremteni!... Vagy nem? A művésznek Istenné kell válnia, különben... menjünk vászonkereskedőknek.
    Nyugtalan szeme sajátságosan fénylett. Annának hirtelen eszébe jutott két messze lázas szem és egy szó, mely úgy hangzott, mintha azt mondták volna: ifjúság. Egyszerre szabadabbnak érezte magát. Walter Ádám felé fordult. De a fiatalember már másra gondolhatott, mert dühösen húzta fel alacsony homlokát.
    — Tudja-e, hogy az atyám szégyenli az anyám művészetét? Pedig hogy énekel, mikor csak ketten vagyunk, ő, meg én. Mikor senki se hallja. Az atyám eldugja azt a szép, mulandó hangot a vásznai mögé. És ez a maguk polgári társadalma. Csak az legyen érték, amit rőffel és lattal lehet megmérni. Úgy fáj az ilyesmi.
    Aggodalmasan pillantott fel:
    — Mondott valamit? Nem? Hát, kérem, képzelje el: egyszerűen eldugja a hangját. Vagy talán nem tudja? Az anyám énekesnő volt.
    Anna zavarba jött. Eddig ő is szégyennek tartotta ezt.
    Walter hirtelen kérdezte:
    — Úgy-e, maga is énekel? Sztaviarszky mondta. Igen. Emlékezem. Minden tanítványa között a legművészibb. Énekesnő lesz?
    A fiatal leány bensejében valami szinte tiltakozva utasította el ezt a kérdést.
    — De hát miért nem? — Walter Ádám hangja levert volt.
    Anna nem tudta, hogy felelt, mikor Walternéra tévedt a tekintete, aki mindig kiközösítve élt a többiek között.
    — Értem, — mondotta a fiatalember gúnyosan — a maga elnézése csupán a mások élete számára tág, a saját életével szemben határolt.
    Anna tudta, hogy igazat mond. Csak a gondolkozása lett ma szabad. Egyéni mozgását lenyűgözte és fogva tartotta valami. Talán a régi dolgoknak és régi embereknek a láthatatlan ereje.
    Hirtelen csend lett a szobában. Valaki felállt a hosszú asztalnál. Gárdos doktor volt, a ráncos protomedikus, aki következetesen arnikaborítást és Nux vomicát rendelt a betegeinek. Beszélni akart.
    Müller Ferdinánd hosszú, fehér ujjaival önelégülten bodrozta fel a pofaszakállát és félig lehunyta a szemét, mintha cirógatásra várna. A férfiak a torkukat köszörülték, az asszonyságok előszedték legyezőjüket.
    Walter Ádám Annához hajolt:
    — Búcsúzzunk el, ez soká fog tartani.
    Müller apothekáriusné meghallotta. — Soká... Aggodalmasan pillantott a belső szobák felé és vésztjóslóan kiegyenesedett:
    — Ó, Ferdinánd! A lámpák...
    Az apothekárius felrezzent. Hirtelen egészen kinyitotta a szemét.
    — A lámpák... Gyors mozdulattal hátratolta a székét, intett az ünnepi szónoknak és beszaladt a szomszédos ülőszobába. Aztán sokáig ott maradt és a várakozás csendjében hallatszott, amint sorra felhúzta az olajlámpákat.
    Mikor visszatért Gárdos doktor folytatta a dikcióját és mindenki bólintgatott és helyeselt.
    Anna nem figyelt oda. Nem érdekelte, hogyan mondja el a protomedikus a Szentháromság-gyógyszertár és a Müller család százéves történetét. A saját gondolataival játszott, mint a gyerek, aki kezébe kapja az üvegszekrénybe zárt, régen vágyott játékokat.
    Gárdos doktor után mások beszéltek. A croque-en-bouche torta sipkája elferdült. A vacsorának vége volt.
    A szomszéd szobában egy letakart táblát állított fel két gyógyszerészsegéd. Sztaviarszky valaminő indulót kezdett játszani a zongorán. A vendégek félkörben álltak és Müller Ferdinánd leleplezte a rejtélyes táblát.
    Az elragadtatás hangjai hallatszottak.
    — Milyen charmant figyelem...
    Az apothekárius szeme könnybelábadt. Családjának tisztelői és a gyógyszertár alkalmazottai új cégtáblával lepték meg. Ott ragyogott a két aranyozott évszám. Közöttük egy század. Alattuk nagy fehér Aesculap-fej, mely Müller Ferdinánd apothekárius arcvonásait viselte magán. A pofaszakálláról sem feledkezett meg a piktor és a szemölcs is ott volt a balképén. Csak a szemüvege hiányzott.
    Anna és Walter Ádám összenézett. Leküzdhetetlen nevetési vágyat éreztek mind a ketten és az emberek feje felett barátok lettek.
    Sztaviarszky egyre gyorsabban játszotta az indulót. A krinolinok forogni kezdtek. Lebegő, fodros tarlatankerekek: rózsaszínek, sárgák, kékek. A zongora körül már táncoltak.
    Zsófi egy pillanatra a falhoz szorult János Hubert mellett. Ránézett nagy, árnyékos szemével, mintha kérdezne. De János Hubert tekintetében valami hideg és végleges volt. A leány elfordult. Pillantása Kristófon akadt meg.
    A csinos, magasranőtt fiúnak úgy rémlett, hogy Zsófi a szobán keresztül megsímogatja az arcát. Erősebben odanézett. A leány megint szívtelenül közömbösnek látszott. Kristóf fáradtan kifordult az ajtón. Egy zöld asztal körül öreg urak és fejkötős asszonyságok L'Hombret játszottak. Átment Müller apothekárius dolgozószobáján is. Aztán egy csendes kis szoba következett. Itt nem volt senki. A moderateur olajlámpa tejfehér üveggolyója megismétlődött a tükörben.
    Belevetette magát az egyik karosszékbe és két kezébe temette az arcát. A zongora hangja éles szilánkokban ütődött a homlokához. Eleinte fájdalmat okozott neki. Aztán eszébe jutott, hogy ez a keringő hozzáért Zsófihoz, a hajához, az ajkához, a melléhez. Átsuhant felette, tőle jött, lengő hármas ritmusával, melyben rejtélyesen benne van a szerelem ritmusa. Tőle jött és hozott belőle valamit.
    Kristóf feje előrehajolt, mintha rá akarná támasztani száját a zenére, hogy megcsókolja. Igen, ilyen kerengő zenét érzett ő végtelen vágyódásában. Ilyen nagy, hármas lüktetés volt a belsejében, ha elképzelte, hogy Zsófi jön hozzá az éjtszakán át és szeretni akarja őt. A lépése hallszik. A lehelete meleg. A melle száll és emelkedik és mikor emelkedik, mindíg az ő arcához ér.
    Nem mert megmozdulni. Félt, hogy szétesik a bűvölet, ha kinyitja a szemét.
    „Kis Kristó...” így mondta Zsófi akkor, régen. Egészen így. Most álmodom — suttogta rekedten. Nem szabad lélekzeni, mert akkor vége.
    A képzelete újra és újra megsímogatta őt.
    — Kis Kristó...
    Összerázkódott. Ez valóság volt. A Zsófi hangja. A lehelete. És a melle élt és az arcához ért.
    — Még mindíg szeret? — kérdezte a leány.
    Kristóf bágyadt szemében kétségbeesés tükröződött. Hát tudja? Hát tudta mindig, amit ő annyi kín között rejtegetett? De hát akkor miért nem volt jobb hozzá? Miért hagyta annyit szenvedni?
    — Szeret?...
    — Mindig szerettem — mondotta halkan a fiú és hangja veszedelmesen hasonlított a zokogáshoz.
    Zsófi megsímogatta, mint egy gyereket, akit vígasztali akarna.
    — Szegény kis Kristó... és ilyen szegények vagyunk mi mind.
    Dédelgető keze egyszerre megállt a fiú tiszta homlokán, ott, ahol a haja, mint az édesatyjáé, szép hajlással nőtt bele a homlokába. Hátranyomta a fejét és ő szinte, leányos odaengedéssel hagyta, hogy történjék vele, amit Zsófi akar. A leány fölé hajolt és soká, szomorúan nézte, mintha búcsúznék. Aztán megcsókolta a száját.
    Másnak szánt, régen visszatartott csók volt ez. És mégis egy egész gyerekélet feloldozása.
    A fiú felnyögött, mintha megsebesült volna és két karjának első férfias mozdulatával magához ragadta a leányt.
    Zsófi tiltakozva tolta el magától, de azért a küszöbről mégis visszanézett rá nagy, árnyékos szemével. Egy rejtélyes csókot csókolt felé a levegőbe, aztán nem volt ott többé. Kristófnak az az érzése támadt, hogy magával vitte az életét.
    Utána ment. A L'Hombre játékosok asztala mellett hirtelen kihúzta magát, hogy még magasabbnak és férfiasabbnak lássék. Mosolyognia kellett; ők nem tudnak semmit. Senki sem tud semmit. Egyedül van Zsófival a tudásban, és ez éppen olyan, mintha átölelve tartanák egymást az emberek között, akik nem látnak.
    A szalonban még mindig táncoltak. Zsófi Hold Ignáccal táncolt. Kristóf nem egészen értette, hogyan bírja ezt most tenni. És közben úgy tesz, mintha mindent elfelejtett volna. És az arcán semmi sem látszik, a szeme semmit sem árul el. Kedves komédiások az asszonyok...
    Hold laboránsra nézett. Közönséges kicsiny körben forgott a leánnyal. Apró, gömbölyű orra fénylett. A száján keresztül vett lélegzetet. A cipője hegye fölhajlott. A mellényén nagy carneol-lófej himbálódzott, épp ott, ahol egy gomb erősen feszült. Ezt bizonyosan kigombolja az asztalkendő alatt. Kristóf nevetni szeretett volna. Aztán hirtelen másra gondolt. Beszédet hallott a háta mögött. Figyelni kezdett.
    — Én is odaadnám neki a leányomat, — mondotta Müller Ferdinánd — vagyonos és istenfélő férfiú. Idővel még provizor is lehet belőle. Szerencséjük van Hosszúéknak. Hiszen egészen tönkrementek. Demoiselle Sophie pedig már nem fiatal.
    Kristóf büszke megvetéssel mosolygott. Ezek nem tudnak semmit. Zsófi tekintetét kereste: az összefüggést, az egymáshoz tartozást, amelyből a többiek ki voltak zárva.
    De a leány már nem volt a táncolók között. Egyszerre minden elvesztette az értelmét, a tánc, a zene, az emberek. És minden bele lapult a falba, mintha csak a papírkárpit mozgolódó mintája lenne. A csöndes kis szobára kellett gondolnia. A mi szobánk... és elindult arra felé.
    A küszöbön megakadt a lépte.
    Zsófi most is ott állt, ahol az előbb állt, ugyanott... és előtte a laboráns. Kristóf egészen világosan látta. A feszülő gombot is, a lófejet is látta a hasán. És mindez mégis úgy hatott rá, mint egy rettenetes hazugság. A lófej meghimbálódzott és Zsófihoz ért. Hold Ignác lábujjhegyre ágaskodott. Megcsókolta a leány száját...
    Kristóf agyában megbillent valami. Kiáltani akart, de a hangja nevetséges fuldoklás maradt. A padló egy kissé besüppedt és hirtelen lökéssel megint fölemelkedett. Émelygést érzett, mintha ököllel ütöttek volna a gyomrába. Merev, töredezett lépéssel ment át a szobákon és tekintetében volt valami a vízbefúlók kapkodó kézmozdulatából. Úgy nézett, egészen úgy, mint régen, kisfiú korában, mikor a nagyatyja rákiáltott és megmondta, hogy nincsenek tündérek... A szalonban elferdült szájjal mosolygott. Aztán nagyon fáradt volt.
    — A fejem fáj — mondotta Müller apothekáriusnak az előszobában.
    Mikor az utcára ért, futni kezdett. A Dunához akart kijutni. Ösztönösen rohant végig egy szűk sikátoron. A szögletlámpa alatt beleütődött valamibe: puha, meleg testnek szaladt neki. A kalapja leesett.
    — Te vagy? — rikácsolta egy női hang és szitkozódni kezdett.
    — Kinek tart? — Kristóf kínosan érezte a puha test közelségét. Visszalépett és fölemelte a kalapját.
    A leány arcátlanul kezdett nevetni. Egy ideig kíváncsian vizsgálta Kristófot. A fiú ruhája drága szövetből volt. A gallérja tiszta. A nyakkendője fehér. Egyszerre finomnak akart látszani ő is.
    — A bátyámra vártam — mondotta félhangon. — Itt lakom a Hal-piacnál. Talán haza kísérne a fiatal úr?
    — Hát a bátyja?
    A leány vállat vont és már egymás mellett mentek a szűk sikátorban. Az elvétett utcalámpák gyér fénye olykor kiemelte az alakjukat, mintha dombos világosságokra kapaszkodtak volna föl. Aztán megint visszasülyedtek a sötétbe. A háztetők között felfordult kék mélység volt az ég és keskeny csíkjának a fenekén ragyogtak a csillagok. Az ablakokban itt-ott idegenül, közömbösen hunyorgatott valami kis világ. Éppenúgy, mint ahogy az emberek néznek jó, biztos falak közül a kizártakra.
    Kristóf végtelenül egyedül érezte magát. Még a leány lépésének a kongása sem tartozott hozzá. A sötétség egészen üres volt. Minden hazugság az ablakok és az ajtók mögött. A tisztaság, a finom hajlongás, a csókok... Könnyek folytak végig az arcán.
    A leány megállt egy alacsony ház kapuja előtt. Tompa állatszemével egyenesen belenézett Kristóf szemébe. Látta, hogy sír. Ismerte ezt. „Eleinte sírnak és alázatosak, mint a kutyák. Később minden más lesz.”
    Lassan ringatni kezdte a csípőjét és mint egy ragadozó, hirtelen a fiú szájára szorította nedves ajkát.
    Kristóf undorodva lökte el magától. A leány a kapunak esett; a feje koppant. De a fiú nem törődött vele. Kétségbeesetten kapott a szájához. Ott, éppen ott, ahol az előbb Zsófi csókját érezte... Most már nem maradt belőle semmi: még az ajkán is elmult. Valami más jött a helyébe...
    Eszeveszetten rohanni kezdett a Duna felé. Futtában a házak falához súrolta a kezét, mintha le akarta volna törölni róla a puha melegséget, amely a tenyeréhez ragadt.
    A szegletlámpa alatt hirtelen megállt. Megint az eszébe tódult minden. Felordított és visszaszaladt. Még egyszer meg akarta ütni a leányt, erősen, az undorodás bosszújával. Hihetetlen durvaságok jutottak az eszébe, amelyekről eddig nem tudta, hogy tudja őket. Tisztátalan szavak, amelyeket közönséges férfiak kiabáltak az utcán. Szavak! Ezek is ütések voltak, ütések valamennyi asszonyra.
    A leány még mindig a kapunál állt. Felsőteste hátrahajlott, két karját emelve tartotta és lustán csavarta a feje köré a lökéstől lebomlott haját.
    Kristóf tágranyitott, őrült szemmel nézett rá. A mozdulatát nézte, mint egy halottat, amely megelevenült és visszajött... Hogy kifeszül a melle az emelt karok alatt... Tántorogni kezdett és nyöszörögve nyujtotta ki kezét a levegőbe.
    A leány megragadta a kinyujtott kezet és behúzta Kristófot a kapun. A fiú csak annyit érzett, hogy valami elkapta a szabad akaratát, valami, ami elől nincs menekülés.
    A szennyes, hosszú udvarban, kétoldalt sok alacsony ajtó sötétlett. Az egyik mögül darabos, ijesztő nevetés hallatszott. Egy ajtó repedésen vörhenyes világosság szűrődött át.
    Kristóf járása bizonytalan volt a kiálló köveken. Belelépett a bűzös, nyitott csatornába. Összerázkódott. Bensejében rettentő várakozás volt minden és feszült félelem és könnyek és kimondhatatlan fájdalom.
    A leány nem eresztette el többé a kezét. Vonszolta, mint egy zsákmányt. Az udvar legvégében nyikorgott az ajtó. És egy fülledt szoba sötétje felszívta őket magába.

XI.

A városban sohasem alszik el az éjtszaka egészen. Mindig virraszt. Elvétve kinyitja a szemét egy ablakban és pislog. Egy kapu csukódik, mint egy ásító száj. Lépések jönnek. Visszhangjuk a házak falához ütődik és elmegy a szomszéd sikátorba, pedig ott nem jár senki.
    A nagy folyó hűvösen, mélyen lélekzett. A csillagok elfogytak az égen. Kristóf kifordult a Hal-piacról a Duna-sorra. A lépése olykor megakadt, aztán fáradtan, egyenlőtlenül kongott az alvó házak alatt. Visszagondolt és megvetést érzett. Hát csak ennyi az egész? Hát csak ebből áll a felnőtt emberek titka? Hirtelen felhajtotta a kabátja gallérját és a kalapját a szemére húzta. Nem szerette volna, ha valaki belenéz.
    Olykor indokolatlanul sietni kezdett, aztán ok nélkül megállt és hallgatódzott. Valamilyen erőtlen tántorgást érzett a térdében. Két kezét a zsebébe dugta és mert nem volt miben megfogódzék, megfogódzott a zsebe bélésében.
    A hajnali derengésben egyszerre meglátta a nagyatyja házát. A torka összeszorult.
    Flórián éppen akkor nyitotta ki a kaput. Söprűje egyenletes, ívelt hangzással surlódott a gyalogjáró köveihez.
    Mikor a szolga elkészült a sepréssel és bement a házba, Kristóf észrevétlenül osont be a gyalogkapun. Aztán ijedten nézett egy pillanatig a lépcső felé. Fentről gyertyavilág esett le bukdácsolva egyik fokról a másikra. A fiú nem fogta fel mindjárt, hogy mi történik. Csak a veszedelmet érezte és hirtelen elbujt a pincelejáró falmélyedésébe.
    Nehéz, biztos lépések jöttek lefelé. Feltarthatatlanul jöttek és Kristófnak úgy rémlett, hogy a hangzásuk rátapos. Remegve kuporodott össze. Meglátta a nagyatyját. Dolgozni ment. Kezében gyetyát vitt. Árnyéka emberfelettien nagy volt a fehér falon és ő maga is emberfelettien nagynak látszott a meglapuló fiú előtt. A kapu aljában elnyúlt az árnyék, kiért az udvarba, áthajlott a falon. A házakon is át kellett érnie, át az egész városon. Kristóf utána nézett, nem látta a végét s a sötét falmélyedésben kimondhatatlanul kicsinynek és nyomorultnak érezte magát a nagy árnyék mellett.
    Mikor az iroda ajtaja becsukódott az építőmester mögött, Kristóf kimerültségtől ingadozva lopódzott fel a lépcsőn. Aztán lábujjhegyen osont végig a folyosón. Az egyik nagy kőlap mozgott. Régen tudta ezt és elkerülte, mint egy árulkodót.
    Anna ajtaja előtt megállt egy pillanatra. A tiszta nyugalomban úgy érezte, mintha szenny volna az arcán, a kezén, az egész testén. Nehéz, letörölhetetlen, gyalázatos szenny.
    Vajjon érezték-e mások is, amit most ő érez? Jártak-e ott, ahol ő járt, azok, akik bezárt kapuk mögött őrzik a tisztaságot, hogy mindegyiküknek jusson belőle, mikor már megundorodtak odakinn? Őrzik, titkos egyetértéssel apáról fiúra, mert épp így őriztek egykor számukra is valakit.
    Szegény leányok... Hirtelen eszébe jutott annak az állatszemű leánynak a nevetése. Anna halk, ártatlan nevetése is az eszébe jutott, a Zsófié is. Sok asszonynevetés...
    Dühbe jött. Miért nevetnek? Minket nevetnek. Kinevetnek, mert talán mégis mi vagyunk a szegényebbek...
    Aztán, mint régen, gyerekkorában, sokáig feküdt nyitott szemmel a sötétben. A sötétség olyan üres volt, mint a szíve. Ami után vágyódott, elmult. Csak émelygés és fáradtság maradt a vérében.
    Arra ébredt fel, hogy nehéz fuvaroskocsik dörömbölnek végig a kapualján. Munkáslépések mennek az ácspiac felé.
    Ulwing építőmester nemcsak telkeket és házakat vett magának. Most minden olcsó volt. Anyagot is vásárolt a tönkrejutott vállalkozóktól. Rengeteg épületfát, hogy a cég készen legyen, ha megjön a munka ideje.
    Kristófot mindez nem érdekelte. Ebben az időben semmivel sem törodött. Még azt is közömbösen vette, hogy Hosszú Zsófi Hold Ignácnak a menyasszonya lett. A carneollófej jutott az eszébe, amely himbálódzik és Zsófihoz ér.
    Egy hét telt el. Kristóf jóformán senkihez sem szólt a házban, de valahányszor Anna beszélni kezdett, gúnyosan fintorgatta az arcát, mintha rajta akarná kitölteni megvetését minden iránt, ami asszonyi. Soha még ilyen erősnek és szabadnak nem érezte magát.
    Aztán... egy éjjel, mint valami éles penge, belenyilallott egy léleknélküli emlékezés. Csak teste volt az emlékezésnek, asszonyi teste.
    Az éjtszaka feketesége benépesült. Alakok jöttek. Eleinte egyenként, aztán seregestől, egyre többen. És a sötétségből lassankint óriás katlan lett, amelyben csupasz karok nyüzsögtek, mezítelen puha vonalak, fehér vállak, közönséges női arcok.
    A következő napon Kristóf a Hal-piac irányába indult. Megismerte a házat. Bezörgetett. És mikor kijött a leánytól, már tudta, hogy ezentúl pénzre lesz szüksége.
    A nagyatyjára gondolt, az atyjára. Mindig dolgozni látta őket és sohase költekeztek. Hová teszik a pénzt? Pedig sok pénzük lehet. Idegen emberek mondták neki. Még az az állatszemű leány is tudta és a többiek is, a kifestett arcúak, akik úgy intenek a szemükkel, hogy csak ő lássa meg. Miről ismernek rá? Mit akarnak? És miért bujnak elő a piszkos házakból, mikor ő arra megy? Miért várnak rá az utcák szegletén? Várnak, kínálják magukat és csökönyösen követik. És éjjel, mikor aludni akar, akkor a képük jön. Megtelik a szoba. Az ágyára ülnek. Fojtogatják, hogy fizessen nekik. De hát honnan vegye a pénzt?
    Egyszerre maga előtt látta a nagyatyját, úgy mint ahogy a pincelejárat falmélyedéséből látta... A nagy árnyék a korai reggelben. Összekuporodott és szégyelte minden nyomorult gondolatát. Piszok volt az egész. Ő is dolgozni fog, erősen, becsületesen, mint az öregek. Jó lesz mindenkihez. Annához is jó lesz. És az állatszemű leányhoz nem megy el többé soha.
    De mikor eljött az óra, megint nyugtalan lett. Hogy tartóztassa magát, felidézte a nagyatyja képét, mikor dolgozni ment. A kép megfakult, erőtlenné vált és az ijesztő, csúnya kényszer húzni kezdte megint. A lépcsőn már tudta, hogy hiába ellenkeznék önmagával: mennie kellett a Hal-piac felé.
    Lenn, a kapualjában egészen váratlanul elébe került az édesatyja gondosan beretvált arca. Annának fuchsiákból kötött bokréta volt a kezében.
    — Jer velünk a temetőbe, Sebastián bácsihoz — mondotta a leány, mialatt a kocsiba szállt.
    Kristófnak csak utóbb, az utcán jutott eszébe, hogy nem felelt. Utánuk nézett.
    A kocsi már távolodott a Duna irányába.
    A Lánchíd faburkolatán hirtelen puha lett a kerekek zaja. A híd lágyan, egyöntetűen ringott össze a folyóval, mintha a víz elemeiből kövült volna a Duna fölé és emlékeznék eredetére. Annának úgy rémlett, hogy a híd és a folyó csak egy és a kocsi úszik. Szeme előtt, a láncba foglalt vasrudakon, mint óriási hárfahúrokon játszott a nap. Az ég magas és kék volt a várhegy fölött. Túl rajta, a Vérmezőn a sok nagy halálból, mély fű nőtt. Az akácfák mögött kétablakos polgárházikók látszottak, ívelt, zöld kapuk, összeérő, búbos tetők.
    — Milyen kicsiny itt minden...
    János Hubert felpillantott:
    — Itt is lehet még város. Ekkora se volt Pest, mikor a nagyatyád letelepedett.
    A kocsi előtt gágogva rebbentek szét a libák. Kutyák ugattak. Az Ördög-árok partján egy pásztorember furulyázott.
    Anna idegenül nézett körül. Maga sem tudta hogyan, egyszerre egy régi játékára gondolt. Jörg nagyapától kapta, valamely elmult, messze karácsonyon. A játék egy majorság volt. A házikó hasonlított a tehénhez. A gazdasszony nagyobb volt, mint az istálló és kerek talpon állt. A fáknak, a libáknak és a pásztornak is kerek volt a talpa. Önkéntelenül visszanézett a furulyázó ember lábára és nevetni kezdett. Valószínűtlennek találta az egész környezetet.
    Odébb szétváltak a Krisztina-városi házak. Magányosan ültek a zöldséges kertek között, szélesen, tarkán, mint vasárnapi viganójukban a parasztasszonyok.
    Tehenek kolompja hallatszott. A városi major fala kifehérlett a lomb alól. A kocsi megállt és Ulwingék gyalog mentek tovább a katonatemető felé. A budai polgárok oda temették Sebastián bácsit.
    — Miért? — kérdezte Anna, — hiszen ő nem volt katona...
    — De hős volt, — felelte János Hubert, bár sohase tudta egészen megérteni Ulwing Sebestyén halálát. Az atyja hallgatott a részletekről. A várbeli polgárok pedig szép, zavaros dolgokat meséltek. Szerette hinni, amit mondtak, hízelgett neki. És valahányszor szóba került az órásmester emlékezete, szerényen, de önérzetesen jegyezte meg, hogy a hős közeli rokona volt. Beleélte magát a ráháramló tisztességbe. Emelt fővel viselte, mint a magas gallérokat.
    Annának eszébe jutott valami. A nagyatyja mondta neki vagy három év előtt és közben erősen a szeme közé nézett: „A várbeli polgárok hősnek tartják Sebastián bácsit. Ők talán tévednek. Te vagy az egyetlen, aki nem tévedsz, ha annak tartod...” Emlékezett rá. Mindössze ennyit mondott. De ő jól megjegyezte magának. És azontúl ő is hősnek tartotta azt, akit addig egyszerűen csak szeretett.
    Köröskörül, mint egy erdő, úgy álltak a fák a hantok között, egy erdő, amelyben temettek. Itt nem a fák igazodtak a sírok szerint, a sírok igazodtak, ahogy az erdő akarta. És az élet buja erőt szívott a gazdag halálból. Néhol behorpadt a hant és megdültek a kőkeresztek, néhol elmerültek a gazos mohában. Az egyik kriptára szomorúfűz hajlott. Ráborult, mint egy erdei asszony, akinek lecsüngő zöld haja eltakarta az arcát, amely bizonyosan sírt az árnyék alatt.
    Anna sokáig imádkozott Sebastián bácsi sírkeresztje előtt. A hant fölé egy lombos ág hajolt. Az ágon kis madár ugrált. Annának egyszerre Sebastián bácsi madaraira kellett gondolnia és régi délutánokra, mikor uzsonna közben a tenyerébe gyűjtögette a morzsákat.
    Az ág árnyéka lágyan táncolt a síron. Fenn a lombok között a kis madár ingatta: ide-oda lendült, mint az órainga. Órák és madarak... Ez volt az ő világa. Milyen különös dolgokat tudott róluk mesélni. Milyen szépen el tudta hitetni a gyerekekkel, hogy az órák és madarak testvérek, csak azoknál maradnak, akik tartóztatni tudják őket, különben nyomtalanul elrepülnek és nem jönnek vissza soha többet. Elrepülnek, elrepülnek...
    Anna szemét elfutotta a könny. És mialatt öntudatlanul betűzni kezdte a sírkereszt halványuló felírását, nyilalló fájdalomban meglátott egy másik felírást. Újra látta a furfangosan csavarodó régi betűket a budai ház öreg falán, a kis boltajtót a napsütésben, a temérdek ide-oda lendülő órainga között Ulwing Sebestyén hófehér fejét. És valahogyan már nem bírta elhinni, hogy Sebastián bácsi odalenn fekszik a sötétben és nem mesél és nem húzza fel az órákat és nem eteti többé a madarakat.
    János Hubert keresztet vetett magára. Anna felriadt. Letette a sírra a fuchsiákat. Aztán lassan odébb mentek és a kis madár ott maradt.
    A sírok körül alacsony vasrácsok aranyozott dárdái villantak ki a fű közül. Kerítések, határok még a holtak körül is, hogy elválasszák egymástól azokat, akiket szerettek és azokat, akiket senki sem szeretett. Annának mégis az jutott eszébe, hogy a halottak lenn a földben talán kezet nyujtanak egymásnak a rácsok alatt.
    A hantok lelapultak a hegyoldalon. A halál megállt, kimaradt a fák közül, csak az élet jött velük. Csak az erdő kísérte lépésüket a nyári csenden át.
    Egy kis tisztás szélén szalmakalap feküdt a fűben. Meglepetve néztek fel. A tisztáson fedetlen fővel egy fiatal ember állt és arcát a nap felé tartotta. A közeledő léptekre figyelmessé lett. A szeme barna volt. A tekintete sötétebbnek tetszett a szeménél. Haragosnak látszott. Ekkor vette észre Annát. A kicsiny leányarc komoly akart maradni, de a szeme már gúnyosan nevetett és az ajka is közel volt hozzá, hogy nevessen. Az idegen zavarba jött.
    Ulwing János Hubert megemelte az ágak közt felborzolódott cilinderét. A városi major ösvénye felől kérdezősködött.
    A fiatal ember irányt mutatott. Férfias szép keze előkelően keskeny volt. Egy zöldkövű, régi pecsétgyűrűt viselt. Néhány lépést tett Ulwingék mellett. Mikor az ösvényhez értek, szótlanul meghajolt.
    Anna bólintott. Puha florentini pásztorkalapjának a hullámzása egy pillanatra árnyékot vetett a szemébe. Szinte sajnálta, hogy az ösvény ilyen közel volt. Mögötte már távolodtak a lépések. Lehajolt és letépett egy virágot. Most vette észre, hogy mennyi virág van az erdőben.
    Kalapját a karjára akasztotta. Még egy, még egy... és bokréta nőtt a kezében. Egy harangvirág gyökerestől odaadta magát neki. A gyökerek, mint végtelenül finom kis madárkarmok, nedves földet fogtak markolva. A földből jó, hűvösen fanyar szag áradt. Anna egy pillanatra lehúnyta a szemét. Csodálatos, újszerű elragadtatásban először érezte meg a föld szagát. Aztán, maga sem tudta hogyan, arra az idegenre kellett gondolnia. És mikor a két oszlopember között behajtott a kocsi, eszébe jutott, hogy ma jöttek először vadvirágok a régi házba...
    A lépcsőn Kristóffal találkozott. A bátya mereven tartotta a fejét; hallgatódzni látszott. Most már ő is meghallotta a nagyatyja hangját. A hang messziről jött, az ácspiac irányából. Riadtan néztek egymásra.
    A régen száradó, felhalmozott fa között az egyik ács pipára gyujtott. Az építőmester épp akkor járta be a telepet. Egyszerre meglátta a kékes kis füstfelhőt a levegőben. A vér a fejébe tódult. Ököllel fenyegette meg az embert. Az ács rémülten verte ki a pipát és eltaposta az égő dohányt. Mellette egy legény, ijedtében ferdére kezdte bárdolni a szép, nagy tölgygerendát.
    Az öreg Ulwing arca sötétvörös lett a haragtól. Félrelökte a legényt és kikapta kezéből a szekercét.
    — Ide nézz! — kiáltotta olyan hangon, hogy körülötte mindenki abbahagyta a munkát. Aztán, mint fogoly acélmadár, lendülve emelkedett markában a szekerce. Szilánkok repültek: a tölgyfa urára ismert és hasadt a biztos akarat szerint.
    Ulwing Kristóf elfelejtett mindent. Melle lihegve szívta fel a tölgy szagát. Az átöröklött ősi ösztönök és mozdulatok, fiatalságának széles ereje, melyet félretolt a megfeszített szellemi munka és feleslegessé tett a jólét, elemien ébredt fel benne. Csak a tölgynek a fája, csak az volt a világon. És az emberek egy pillanatra újra látták a nagy ácsot, akinek a régi erejéről az öreg mesterek növekvő meséket mondtak a fiataloknak.
    Egy pillanatig látták, aztán valami történt. A felemelt szekerce kifordult a hatalmas kézből, gyámoltalanul billent át a levegőben és a földre esett. Az építőmester a homlokához kapott, mintha a szekerce odacsapódott volna és tántorogni kezdett lassan, rettentően, úgy, mint mikor egy vén torony álltóhelyében meginog.
    Senki se mert hozzányúlni. Az összefutó munkások bénultan néztek rá.
    Füger volt az első, aki magához tért. Odatartotta a vállát a főnökének.
    János Hubert halálsápadtan szaladt át az udvaron.
    Két izmos ácslegény között, egyenlőtlen ingadozással jött az építőmester. Karja begörbülten fogta körül a legények nyakát. A könyöke magasabban volt, mint a válla. Az erőlködéstől vörös, fiatal munkásarcok mellett fakó és lárvaszerű volt az aggastyán arca.
    — Nem oda — mondotta alig hallhatóan, mikor hálószobájában az ágy irányába akarták terelni a testét. Az ablak felé intett az állával. Karosszéket toltak elébe.
    Aztán megjelent Gárdos protomedikus aszott, barna képe az ajtóban. Mikor kiment a szobából, azt a mindent elejtő, alázatos mozdulatot tette, melyet csak papok és orvosok tudnak. A papok, ha Isten előtt állanak az oltárnál, az orvosok, ha a halállal kerülnek szembe.
    — A gyerekek... Az építőmester erőlködve visszafordult. Akadozó pillantása lassan tapogatódzott körül a szobában.
    Kristóf remegve fogódzott meg az asztal szélében. Érezte, hogyha az a nagy, kereső tekintet megtalálná őt, épp a szemhéjához nyúlna és befelé nyomná a szemét. Minden összehúzódott benne. A teste el akart bújni a térben.
    Hát ilyen a halál! Eddig nem látta soha. Pedig most már sejtette, hogy ott van minden mögött és belesúgja a félelmet az emberek fülébe. Neki is a halál súgta a félelmet, mikor gyerek volt és el kellett bújnia a paplan alá és futnia kellett a szobából, ha kialudt a gyertya. Akkor még nem értette a súgást és a félelme eltévedt és rémek ellen fordult, mély csendek, sötétségek ellen. Pedig minden a halál volt.
    Homályosan látta a többieket maga körül. Az atyját, Fügert, Gemminget és Feuerleint. Tini feszült, hosszú arca is ott volt. Valószínűtlenül pontosan mozgott a mosdótál és karosszék között, jött és ment és a kezében vizes kendőt vitt. Kinn a folyosón az ácsok. Eltompított, nehéz lépések. Váltakozó, ijedt arcok az ajtónyílásban. Egyik taszítja a másikat és a szemük olyan, mintha verembe néznének.
    Egyszerre meglátta Annát. Milyen sápadt. De azért ő is rendesen mozog. Most letérdel a karosszék mellett és két viaszkéz között van az arca. Egy galambősz fej föléje hajlik és nézi őt soká, elviselhetetlenül soká. Ha nem eresztené el többé? Ha magával vinné?...
    Kristóf felzokogott. Valaki meglökte és tolta előre. Már ő is ott térdelt a karosszéknél. Most, most... A kialvó szem tekintete megtalálta őt. Két viaszkéz tapogatódzva nyult bele a levegőbe, begörbült, valamit meg akart fogni.
    A fiú hangtalanul esett végig a padlón. Aztán nem tudta, hogy kiviszik.
    Lassanként besötétedett a szobában. A pap lépései ünnepélyes csendben kongtak a folyosón. A lépések jöttek és újra elmentek. Tömjénszag érzett a kapualjában. A sekrestyésfiú végig csengetett az utcán. Úgy csengetett, mintha labdáznék a hangokkal és közben egyik ház a másiknak mondta el a hírt:
    — Ulwing építőmester haldoklik...
    A lépcső alján tolongás támadt. Az építőmester nehéz, kettős lélekzete kihallatszott a folyosóra. Fenn, az udvari szobában szorongó, kisírt arcok hajoltak a karszék fölé.
    Mióta a pap elment, Ulwing Kristóf nem nyitotta ki a szemét. Hallgatott és a csendben agya kétségbeesetten küzdött a megsemmisüléssel. Korán jött. Még nem volt készen azzal, amit el kellett végeznie. Fellázadt ellene. Annyi terv... Valamit mondani akart. Szavakat keresett, de nem talált egyet sem: elvesztek az utak az emberekhez...
    Szeme és a lezárt pillák közé egyszerre színek kerültek, kemény színszilánkok, melyek beleestek és nyomták a szemgolyóját. Sárga foltok. Fekete karikák. Vörös cikázások... Aztán jó, pihentető bágyadtságot érzett, mint nagyon régen, mikor gyerek volt és az anyja a karjában vitte az ágy felé. És Sebastián testvér... És ők vándorolnak ketten, fáradtság nélkül, csendesen. Egy város látszik, templomtornyok, házak, sok üres telek, melyekre ő fog építeni. Reggel van és harangoznak...
    János Hubert lehajolt az atyjához. Még lélekzett. Mintha a szája mozgott volna.
    — Reggel van! — Olyan erősen mondta ezt az építőmester, hogy mindannyian az ablakra néztek.
    Az ácspiac túlsó szeglete felett csodálatos derengés látszott. Füger kivette az óráját: még éjfél sem volt.
    A derengés minden pillanattal jobban terjedt. Vörös por és villanások. Eleinte csak egy-kettő, aztán mindig több.
    A kis könyvelő izzadni kezdett. Hirtelen egy bőrkötényes ember tűnt elő a gondolatából. Az ember kiveri a pipáját és rátapos az égő dohányra. Most már világosan emlékezett a nagy munkáscsizmára a fűrészpor között és önvádoló kétségbeeséssel arra is emlékezett, hogy utóbb nem nézett többé oda...
    Az udvaron egy ember szaladt át.
    — Tűz van!...
    A kiáltás megismétlődött. A ház minden szeglete mondta. A meredek tető alatt narancssárgák lettek a falak. Az ablakok üvegjén természetellenes vörösség terjedt. A szobákban hirtelen világosságok hullámzottak.
    — Tűz van!...
    Most már az utcák is kiáltották, makacsul, élesen. Lépések nyargaltak a kövezeten. Lajtoskocsik dörömböltek a Duna felé.
    János Hubert az ajtóhoz rohant. A küszöbön úgy látszott, mintha elesnék. Tántorgott és visszafordult. Verejtékes ijedtséggel számolni kezdett. Görcsösen, zavarosan számolt az agya. A veszteség óriási volt. A temérdek épületfa és anyag. Ez megrendítheti a céget... Gyámoltalanul meredt az atyjára. De a karosszékben csak egy kísérteties aggastyán ült, aki lárvaszerűen mosolygott bele a tűzfénybe. Tőle már nem várhatott semmit. És János Hubert térde remegni kezdett.
    Anna zsibbadtan nézett az ablak irányába. Nem merte megmozdítani a fejét. Valami össze akart esni a homloka mögött.
    Az udvar falán fekete alakok bukkantak fel. Rocskával lódították a vizet a tűzre. A szemközti házak tetején is emberek álltak. Már a kátrányolvasztók táján is felcsapott a füst.
    Kormos rémek tántorogtak a levegőben. Fojtós, égett szag tódult be az ablakon. A tűz rettenetes erővel terjedt. Nyargalt az udvarfal felé.
    A ház!... Anna szíve döngve eszmélt föl. Félteni kezdte a házat, vonagló fájdalmas félelemmel, úgy, mint egy élő teremtést, akivel összetartozik.
    Kinn az ácspiacon lángoló farakás omlott le.
    A szobák vészes világosságában Tini és a cselédleányok fejveszetten kapkodtak a nyitott szekrények előtt.
    Anna a falnak tántorodott: el akarják hagyni a házat. Menekülni akarnak.
    — Mentsék meg!... Mentsék meg! — kiáltotta vértelen arccal.
    Füger Ágoston lihegve botlott be az ajtón. Híreket hozott. Megint ment, megint ott volt.
    Már a szertár teteje is égett. A levegő remegett a forróságtól. Rekedt reccsenés, sustorgó sziszegés, sokhangú emberi kiáltás hangzott...
    Az építőmester félig leesett pillái ritkán mozdultak. Nem hallott, nem látott semmit, ami kívüle történt. Rejtélyesen távol volt mindentől.
    Az ablak alatti fákon száraz csörgéssel zsugorodtak össze a hőségben pörkölődő levelek. Az udvarban egyenletesen sivalkodott a húzóskút. Egy szivattyú locsolni kezdte az átmelegedett falakat.
    Ebben a pillanatban nehéz, rövid hang esett le a magasból. Úgy esett le, mint egy kerek érccsepp. Utána több jött, kongva, baljóslatún.
    Ulwing Kristóf arcán valami átsuhant:
    — Harangoznak... Reggel van és harangoznak!
    Feszült rémülettel néztek rá mindannyian. Az építőmester keze megfogódzott a karosszékben. Fölállt. János Hubert és Flórián kétoldalt tartották.
    — Eresszetek! — Ez a régi hangjának az árnyéka volt. Nem tudta, hogy már senki sem engedelmeskedik.
    — Építeni... építeni... Az álla egészen elferdült és a teste ijesztő erőfeszítéssel kiegyenesedett. A haldokló Ulwing Kristóf egy egész fejjel volt nagyobb az élőknél...
    Aztán, mintha belülről valaminő titokzatos erő megcsavarta volna, félig megfordult önmaga körül. János Hubert és a szolga összegörnyedt a súlya alatt.
    Karjaik között halott volt az építőmester. Állva halt meg és megtört szemében benne maradt a tölgyek égő fájának a fénye.
    Lenn új lajtoskocsik érkeztek. Trombiták rikoltoztak végig az utcákon. Létrák ágaskodtak bele a vörös levegőbe.
    Hosszú, lihegő kígyók kezdtek dolgozni. A szivattyúk repülő vizet köptek a lángok közé. De a tűz nehezen hátrált... csak lassan, sisteregve esett össze önmagában.
    A lipótvárosi templom vészharangja jajgatva kiáltozott tovább. Segítséget kért, hívott, panaszkodott és valamennyi városnegyed felelt. Egész Pest fölriadt. A félrevert harangok kongásában szállt a kormos perje. A füst belepte a sárga falakat. A szivattyú vize végigcsorgott az ablakok üvegjén.
    Azon az éjszakán megöregedett a régi ház.

2. rész »

[email protected]

FŐOLDAL - PÁLYÁZAT - HÍREK/ESEMÉNYEK - TORMAY CÉCILE KÖR - TORMAY ÉV PROGRAMJAI - AZ ÍRÓNŐRŐL - TORMAY CÉCILE MŰVEI - MEGVÁSÁROLHATÓ KIADVÁNYOK