FŐOLDAL - PÁLYÁZAT - HÍREK/ESEMÉNYEK - TORMAY CÉCILE KÖR - TORMAY ÉV PROGRAMJAI - AZ ÍRÓNŐRŐL - TORMAY CÉCILE MŰVEI - MEGVÁSÁROLHATÓ KIADVÁNYOK

TORMAY CÉCILE
AZ ŐSI KÜLDÖTT
Harmadik rész
A fehér barát
(Budapest, 1937.)

T A R T A L O M
I. A jó Vándor kútja
II. Az irughegyi remeték
III. Tél a Szent Jakab hegységben
IV. Az élet új reggelén
V. Magános őrség
VI. Krisztus azidőkben a vetések közt járt
VII. A fehér barát
VIII. Örök sors
IX. A vöröskői vár
X. Szabad préda
XI. Az útmenti ház
XII. Az ősi küldött
Utószó

I.

Ki zörget odakinn?
    Senki sem felelt és a zörgetőkalapács sem mozdult többé a kapun.
    Mióta az eltévedt lovas közelért, az erdős gerinc kis tisztásain szétszórt kunyhók bujkáltak elő a gyöngülő világosságból. Valami árva hegyi falucska lehetett a hely. A fák között már egy négyszögletes, zömök torony homályos körvonala is látszott, alatta csendes kőépület falainak verődött az esti szélben lebegő lomb.
    A mélyen lehajló ágak árnyékában, néhány szürke kőlépcsőnél, alacsony kapu sötétlett ki a félköríves boltozatból. Aki belül volt, félszemét a kapufába vágott keresztformájú világítónyíláshoz szorította és figyelmesen kémlelte az utast. Sehogysem értette, miért nem zörget újból, ha már olyan régen vesztegel.
    „Békességes tűrő embernek látszik,” — gondolta magában s a bezárt ajtó mögött még egy Miatyánkot mondott a saját lelke üdvösségéért és azért is, hogy a másikat próbára tegye. De amannak odakinn aligha volt sietős a dolga. Mióta lenyúlt a zörgetőkalapácshoz, mozdulatlanul, hajlott háttal ült a nyeregben és úgy bámészkodott, mintha elfelejtette volna, mire vár. A fékszár lefele fordult a kezéből. Elvétett lassú pillantásai érzéketlenül ütődtek bele az erdei fákba. Nem fogta fel, amit nézett és arra sem gondolt, hogyan vetődött ő el ide a völgyek fölé.
    Reggel még valamerre lenn poroszkált erdős, sík földeken. Délidőben szőlőhegyek alján, fatornyokkal erősített városon ügetett át és a kapunál odakiáltották neki a strázsák, hogy a hely Bertalan püspök úr Pécsnek mondott jó városa. A szűk utcákban nemesek, papok, polgárok, egyházi fegyveresek, vásározó kalmárok lassú nyüzsgése hullámzott. A piactéren egy prédikáló barát rémséges híreket kiáltott szét a népnek a tatárokról. Az utasok vendégfogadójában is arról beszéltek az emberek, hogy nagy sokadalmak menekülnek át előlük a Dunán és befutnak az innenső parti városokba.
    A magányos lovasnak ezután megint mindegy volt, merre botorkál vele lesántult lova.
    Mióta egy kísérteties, bomlott éjtszaka fakó virradatán kivezették a néma nagy Ugur ingoványos, vad birodalmából az odavaló fegyveres emberek és komor tanakodás után magára hagyták az erdőszélen, nem kérdezősködött többé senkitől. Egy darabig északnak húzódó lovasok mögött kódorgott, majd böszörmény kalmárok karavánjaival érte el a Drávát.
    Azután elmaradt mögötte lomha fekete bárkáival a folyó. Eltűnt tarka sátraival és bódéival a rév, Eszék templomtornyai elmerültek a messzeségben. Ettől kezdve a lovas még magányosabban, még céltalanabbul tévelygett az ismeretlen tájban és azt hitte, hogy ez mindíg így lesz, mert ő amúgy sem érhet el többé soha sehová. Így vonul majd, vesztett csaták vitéze, halálos csalódásban, egyedül. Vonul nappalokon, éjjeleken, végeláthatatlan hiábavaló utakon és a lovára rászárad a bőr és az ő testére is rászárad a bőr, míg bolyong, bolyong reménytelenül, kiverten egy pusztuló országon át.
    A kőházban félrehúzták ekkor a kapun a reteszt.
    A lovas felrántotta a fejét. Mit ácsorog? Mire vár? Az éhség és a kimerültség állította meg itt az előbb s a sötétedő erdőkből az éjtszaka is mindjárt rázuhan.
    Kezével átemelte térdét a lova marja felett és féloldalt ültében lecsúsztatta testét a nyeregből.
    A kapus, kevéssé kihajolt az ajtó táruló nyílásán. Tagbaszakadt, kéken borostás állú, szélesszemű ember volt. Térdigérő, durva szürke ingét kötél szorította a derekához.
    Eddigre már egy másik is előjött és megfogta a lovat. A hegygerinc elszórt kunyhóiból többfelől nagyhajú, őszszakállas öregek néztek ki a kései jövevényre. De a kapus már befele tolta őt és elreteszelte mögötte a kaput. Előtte szegényes, hosszú folyosó nyújtózott bele az ólmos homályba.
    A folyosó egyik oldalán, az apró ablaknyílásokban madarak fészkeltek, átellenben a másik oldalon, egymást követő alacsony ajtók sora látszott a falban.
    Az utas hökkenve nézett oda.
    — Miféle hely ez? Hallod-e! Ki a gazdája eme háznak?
    — Az Úr Jézus, — felelte a kaputartó ember békességgel, — merthogy az irughegyi remeték Szent Jakabról mondott kolostorháza ez.
    — Kolostor? — hörrent fel az idegen és kérdőn ágaskodó szemöldöke kínlódva akadt fel a homlokában.
    A kapuskamra mellett, a fal mély átjárójából, már odahallatszott a kolostor belsejéből a Vesperas esti himnusza. Templomukban a lámpagyújtás Horáját énekelték a barátok.
    — Eressz ki! — ordította az utas, — nyiss ajtót! Féktelen izgalommal fordult a kapunak: — Nem akarok itt maradni!
    „Megszállott lehet ez,” — gondolta a kapus borzadva és magasba lendülő kezével keresztet vetett utána a levegőn át. De mikor az idegen már a reteszt is tépni kezdte, odaugrott hozzá és gorombán elkapta a vállát. Visszarántotta. Durva ujjai belevájták a vasinget egy hegedő sebbe. Az utas felszisszent. Kínjában eltorzult a szája.
    — Hozzám ne nyúlj, te!
    — Hát, — dörmögte az ember, — ha sebesített vagy, mért akarsz könyörületes remetetestvérek házából éjtszakára az erdei vadonba kimenni?
    A vastag fal boltozatos mélyéből fatalpú saruk heves kopogása közeledett. Apró lámpásaikkal kanyarodtak ki a vecsernyéről jövő barátok. Megvilágított szakállas arcok nyomultak előre. Ijedten kérdezték egymást a szokatlan zajongás felől. Akik elől álltak, suttogva feleltek hátra.
    Valaki belemordult a nyugtalanságba:
    — A páter priorhoz vezessük!
    — A káptalanházba...
    Az idegen szemében indulatos, vad gyötrelemmé lett a tiltakozás. Menni akart innen. De a kolostorbeliek már olyan szorosan vették körül, hogy hiába taszította őket a könyökével. A barátok lassan induló gyűrűje vitte magával. Kézben emelt kis lámpáik szűkös fénye bukdácsolva terjedt előre az egyenlőtlen kövezésen.
    A folyosó vége ajtónyílásba torkollott s a küszöbön túl már inkább csak egyhelyben tapogtak a nehéz barátsaruk. A behozott apró olajoslámpák pislogásai illanó világosságot szórtak szét a kezdetleges, csupasz káptalanteremben. Szemközt feszület lógott a mezítelen, nyers köveken. A falak alján keskeny kőpadok igazodtak a zegzugos szegletekbe. Középütt, a boltozat alacsony, zordon ívelései mélyen lehajlottak az egyetlen, durvatörzsű zömök oszlopra.
    Az oszlop árnyékából szikártestű, öregedő szerzetes lépett bele a lámpák lobbanó kis fényébe. Merev, fekete daróckámzsája felett fehéren havazta be a fejét sűrű ősz haja, mellét szétáradó szakáll havazta be. Szemöldöke, mint a hóharmat világított ki kérges homlokából.
    Mindannyian felé fordultak. A perjel az oszlophoz állt, mint őrséget tartó kemény öreg harcos, aki a kolostori békességet akarja védeni. Hidegfényű szürke szemét jóideig pislantás nélkül szegezte az idegenre.
    — Mi néven szólítsalak?
    — Ungnak hívnak, — felelte kurtán az utas.
    — Honnan jöttél ide?
    A jövevény messze tekintettel tétovázott a levegőbe.
    — Amonnan... a túlsó partról.
    A barátok között nyugtalan suttogás borzongott át.
    — Miféle helyről beszél?
    Az utas felrezzent:
    — A Dráván túlról jöttem, az ingoványos nagy erdőségekből... és annakelőtte ott jártam, ahol elpusztultak Béla királynak hadai.
    — Ott jártál? — A perjel megint mozdulatlan tekintettel figyelte őt, majd a barátokra nézett. Nem tűrte, hogy világi dolgok háborgassák a kolostor békességét. Csontos kezével jelt adott a testvéreknek. Egyedül akart maradni a jövevénnyel.
    Egyik atyafi letette lámpását a földre, egy másik is letette a magáét, aztán mind elmentek.
    — Most pediglen mondjad, amiket láttál, — szólt oda Ungnak a perjel.
    Az ajtó előtt, kinn a folyosón, összedugták fejüket a barátok.
    — Hallottátok miket beszélt?
    — És miért felelgetett oly zavarosakat ama vitéz?
    Túl hosszú kámzsájából hirtelen kiágaskodott ekkor egy egérarcú kis szerzetes és fürgén körülnézett.
    — Talán nem volt bizodalommal a mi sokaságunk iránt.
    — Avagy nemigen jó helyről jöve el ide, — mormogta epésen egy rosszkedvű atyafi.
    Az alacsonynövésű, szelíd méltatlankodással tekintett fel rá.
    — Ó fráter Villermos, miért kerülnek a te elmédből mindíglen ily kedvetlenítő dolgok elő?
    Villermos testvér kesernyésen forgatta szájában a szót:
    — Mert ha eme jövevény nem ölt felső rendből való embert és templomot sem rabolt ki, miért akart innen bejövetele után erőnek erejével legottan kimenni?
    Erre senki sem tudott felelni.
    A folyosó madárfészkes ablakaiban elcsendesedtek a madarak. A kolostor körül már egészen besötétedett az erdő.
    Benn a káptalanteremben komoran hallgatta a perjel a kései utast. De azért, miközben hallgatta, mind erősebb bizodalom mutatkozott az arcán. Elvétve bólintott is egyet. Aztán beletaszította a két öklét a kámzsája bő ujjába és maga elé meredten dörmögte:
    — Ezenképpen mondta el nékem Bertalan pécsi püspök is a hadaknak és a királyságnak romlását. Mert a püspök is ott volt s csakis a Szent Lélek kegyelméből menekedett ki László ispánnal a tatárok markából.
    Mikor megint felpillantott, észrevette, milyen fakó és elkínzott ennek a fiatal utasembernek az arca. Talán a fáradtságtól, az éhségtől, vagy az álmatlanságtól?
    — Most eleséget adatok néked, annakutána pediglen Isten nevével térj nyugovóra.
    Ung körül egyszerre megmozdultak a kolostori falak, jöttek és beszorították. Kétségbeesetten taszította neki két kezét a levegőnek.
    — Páter prior, ne adass nékem se eleséget, se szálláshelyet. Nem maradok itt!
    — Nem maradsz itt?
    Ung teste ferdén elhajlott és inogni kezdett, mintha mindjárt elzuhanna.
    — Fráter Lénárt! — kiáltott a perjel a folyosó irányába s előrekapó mozdulattal megmarkolta az oszlopnak dűlő idegen vitézt.
    A kis ispotályos lihegve törtetett át a befele tolongók sűrűjén.
    — Páter prior... beszélte a kaputartó... sebesített ember emez...
    Az utas szeme ekkor már olyan volt, mintha nem látná azokat, akik nézik.
    A perjel hozzá hajolt:
    — Bizony, az Úr Jézus terelt be ide.
    — Csakis ő, — integetett fráter Lénárt, — és mi, az ő szolgái, hogyan engedhetnénk el téged betegen, ily éjjeli órában.
    Ung később sohasem igazodott el, miképpen került ő a káptalanteremből abba a kis cellába, amelyből sem másnap, sem a következő napokon nem tudott elmenni. Minden összekavarodott a fejében és arra sem emlékezett, hogy fráter Lénárt volt mellette azon az első éjtszakán. Mióta hanyatt esett a keskeny, kemény szerzetesi ágyra, akármi történt is, nem nyitotta ki a szemét, noha Rókus, a szolgáló testvér, megborzadt, mikor a vasinget lehúzta róla.
    Fráter Lénárt még jobban odavilágított az olajos lámpával. A két barát feje összekoccant az utas válla felett.
    — Az édes Jézus bizony kemény természetet adott ennek a vitéznek, hogy ezt így elviselte, — mormogta az ispotályos és a cellaajtó kőbevájt kis mélyedéséből szenteltvizet merített a sebre.
    Másnap fráter Lénárt, miután a templomban buzgó imádságokkal felkészült a gyógyításra, egy füles serpenyőben parazsat vitt be a sínylődő vitézhez. Két markos szolgálótestvér lefogta a beteg kezét, lábát, hogy ne mozdulhasson, az ispotályos pedig, sok fohászkodás közben horgas vassal kitépegette vállából a vadhúst és a húsba benőtt páncélgyűrű karikákat. Végül a parázson tüzesített horgasvassal jó erősen kiégette a rossz helyet. A sebben sercegve sistergett a kampó izzó vége. Az eszméletlen beteg ordítása hallatszott az egész kolostorban.
    Kinn a kertben, a folyosón, a kapunál, a konyhán, pillanatig riadtan mindenütt felnéztek az atyafiak és magukban ekkor kezdtek el imádkozni az idegen vitézért az irugi barátok.
    Az elkövetkező napokon és éjtszakákon a jámbor remetetestvérek gyülekezete közös ájtatosságokkor, az oltár előtt is, könyörgéseibe foglalta a jövevény felgyógyulását.
    Fráter Lénárt leejtette a kezét, ha a sínylődő vitézről kérdezték.
    — Csakis tatárméreggel megkent bárddal hasíthatták bele azt a sebet.
    A barátokban elhűlt a vér.
    Cellájában úgy rimánkodott ezalatt magában a beteg, hogy eresszék el innen, mintha szétszakadna a szíve. A kis ispotályos pedig mondotta a folyosón, hogy már mindent megtett a gyógyítására. Zsályát is tömött a szájába, ám ettől is még inkább megbetegedett s vagy olyanokkal vádolja magát, miket keresztény lélek nem enged ki a száján, avagy semmi beszédre nem szól és a lelke eltávolodik a testéből, rázásra se mozdul, eleséget se kíván.
    Fráter Villermos fanyar képpel ingatta a fejét. Szerinte csakis az ördög férkőzhetett az idegen vitézbe.
    Mindannyian rettegve hallgatták.
    Később a káptalanházban mégis arra a belátásra jutottak, hogy a beteg vitéz, ha nem is tudja mondani, földi orvosságok helyett bizonyosan mennyei orvosságot kíván. Miért is a perjel Tertia után feladta rá az utolsó kenetet.
    Ung azon a napon és a rákövetkező éjtszakán nyugodtan aludt. Mikor felébredt, nem tudott semmiről.
    Ettől kezdve jobb hírek szállingóztak róla a kolostorban, de azért a beteg cellája előtt továbbra is kereszttel jelölték magukat a testvérek. Az ajtón is csak egyenként dugta be a fejét hol egyik, hol másik atyafi és nem vette közülük senki sem zokon, hogy ilyenkor mindíg falnak fordított arccal fekszik az idegen s ha kérdezgetik, oda se figyel. Hozzá lopództak, meghintették szenteltvízzel, nehéz kezükkel érintették a homlokát, aztán hátra szóltak a többinek, hogy csendben maradjanak és örvendeztek magukban, mert Isten irgalmából mégis csak jóra igazodik az ő betegüknek az állapotja.
    Mire az utolsó is elment Ung kifelé fordult és elkínzottan felnyögött. Vádolta őt a hely védelme, a barátok irgalmaskodása. Mióta tudatára ébredt, hogy hol van s hogy az Úr Jézus szolgái ápolják, egyre nyomorultabbnak érezte magát és szégyelte, hogy él. Pedig valamikor népének harcát akarta vezetni a pusztulás és az elmúlás ellen... és hová jutottak azóta az ő napjai? Magánya és kivertsége végleges. Megmásíthatatlan az ő halálos csalódása... Félkézzel marcangolta maga fölött a levegőt, birkózott vele. Valamit meg akart fojtani, ami nem látszott és a lihegése ijesztően hallatszott a kamrában.
    Fájó fejében döngtek és égtek az erek. Tágra meresztette szemét a sötétben.
    Nincs többé helye sem a földön, sem a másvilágon! Az élet borzalma érthetetlenné vált számára. Kínjában összeszorította az öklét. Azért mégis kimegy abba a borzalomba! Megint kimegy. A kardja még megmaradt! Lázas tekintete akaratosan az ajtónak fordult, de felkapaszkodó teste mindíg újra visszaesett és az ajtó mélyebbre hátrált a boltozatban.
    Még várnia kell! Holnap, holnapután... Közben sűrű ködön át hallotta a hajnali és estéli harangszót, a virrasztó barát zsoltározását, az ébresztő fráter éneklését, az imádságok távoli zsongását és ablaka alatt az éjtszakai istenszolgálatra vonuló szerzetesek lépéseit. Néha a kapu zörgetőjének kemény csapkodása kalapált a fején, néha a retesz zökkenése rándult át a torkán. Vándorló zarándokok, koldusok beszéltek odakin. Egy reggel a klauzurán túli világból jókedvű, paraszti leányhang kiáltott be a kolostorba: — Felhoztam az új cserépkorsókat!... Megyek mán, mindent leraktam a küszöb elé.
    Mire esteledett, bejött Unghoz a kékszemű, szőke fráter Fridrik, aki írástudó volt. Illés testvér, a szélesvállú, nagydarab atyafi is eljött, aki napközben kőből és fából ékes képeket faragott a templomban. A mezei munkából és a kolostori majorságból visszatérő testvérek erdők rétek és istállók szagát hozták el magukkal. Olykor mézet és vadvirágokat és túrót is hoztak és tehenekről, juhokról és méhekről beszéltek.
    Ung sohasem kérdezett semmit. Olyan volt ő most, mint aki istenkísértő meredekről lezuhant s csak arra vágyik, ne bolygassák már, ne mozdítsák leszédült testét, ne akarják felemelni tört tagjait.
    De mikor a barátok mind elmentek, még benyitott fráter Lénárt is égő lámpásával a kezében. Kis, guggoló mozdulattal letette a lámpást a fal mellett a földre s miközben szenteltvízzel mosogatta a lázbeteg vállát, hogy elnyugtassa, gyakran mesélt. És mert ő egyébről nem igen tudott, hát mindíg a rend alapításának kezdetét mesélte
    — Tudni méltó, — mormolta ájtatosan, — minekelőtte kolostornak való helyet foglalt itt a gyülekezet és még remete Szent Pálnak módjára barlangokban laktak az első remeték e hegységnek rengeteg erdőiben...
    Ung fáradtan lehúnyta a szemét.
    — Mert ama régiek, suttogta fráter Lénárt, — miképpen a kelő nap sugarai, elsőben a hegyek csúcsait árasztották el szentségükkel és csak annakutána szállt le az ő világosságuk a völgyekbe, hogy dícsérje az Urat.
    Aztán valamelyik estén olyan szépen tudta elmondani, mily szabadok és boldog örvendezők voltak a szent jámborok a szűzi erdőségekben, hogy Ung egy pillanatra feltekintett.
    A kis ispotályos fráternek átmelegedett ettől a szíve. Gyorsan leült az ágy mellé a földre és tovább beszélt. Beszélt... majd váratlanul elszomorodott.
    — Ám idővel a gonosz Lélek, minden jónak ellensége, nem hagyta ezt ennyiben. Mikor hiába kísértette incselkedéseivel a hegyen lakozó remetéket, hát lelopakodott a völgyekbe, besettenkedett az udvarokba, végül már a pécsi városnak kapuján is besettenkedett és a kutaknál, ahol az emberi teremtések egymással szóba ereszkednek, oly rút beszédeket hintett szét, hogy többen ócsárolni kezdték a szentéletű remetéket.
    Kis egérarcát figyelmesen fordította a vitéz felé, vajjon akar-e végre valamit mondani? Ung konokul hallgatott. Fráter Lénárt vigasztaló hangon vette fel a szót:
    — Kérlek szeretettel, ne add magad búsulásra, mert az Úr végezetül minden rosszat jóra fordít az ő választottjai számára. Ezért is Bertalan püspök úr amaz időkben, Isten indítására több diakonusokkal és klerikusokkal sietséggel kilovagolt az ő városa kapuján, hogy meggyőződjék, mi igaz a rút híresztelésekből. Kegyesen látogatta az elhagyott helyek barlangjaiban a remetéket, szóbaereszkedett velük és hallván, miket ők mondottak, felette örvendezett, mert látta az ő szentségüket. Miért is javalta nékik, gyülekezzenek össze kolostorban, tanuljanak meg közösen imádkozni és tanítsák példájukkal istenes életre és az erdők okos irtására s a földnek jó mívelésére a tanulatlan népet.
    — És ők mindenestől otthagyták szabadságukat? — kérdezte a sínylődő vitéz elgondolkozva.
    Fráter Lénárt arca felderült, hogy a Szent Lélek sugallatából olyant mondhatott, amivel mégis megszólaltatta az ő hallgatag betegét.
    — Ó, nem tudod te, — áradozott elragadtatottan, — mily édes a gyarló földi szabadságot mindenestől az Úrnak adni, ki az ő kolostorának falai között megóv a Gonosznak, a fenevadaknak, latroknak és hegyi viharoknak ragadozásaitól! — Kis ideig lesütötte a szemét. — Jóllehet az első remeték kezdetben vonakodtak a mesterséggel rakott falak oltalmát elfogadni. Felső rendből való nagy nemesek és hatalmas világi urak voltak ők egytől-egyig, kik azért bujdostak a hegyekbe, mert megvetették az emberek társaságát és szerették a magány szabadságát.
    Fürge kis mozdulattal az ágy irányába pislantott,
    — Mondtál valamit?... Nem... Semmit sem szóltál?... Pedig úgy hallatszott. — Oldalvást hajtotta a fejét és az arcát felhúzott térdének támasztotta. — Hát akkor tovább mondom... Mondom,... mert hogy mire Bertalan püspök úr itt ez irugi hegyen megrakatta kisded kolostorunkat, adván Irug faluban egy malmot udvarral és adván a Kövesd patakot is vizével és halaival az Egyház szolgálatának költségeire, mind több jámborok lemondtak a remeteéletről. Akik pedig az új közösség szokásának ellene voltak, a kolostor körül építettek maguknak kunyhót. Végezetül aztán, mikor a jó püspök gyakorta látogatta konventünket, mondván, hogy ő maga a mi priorunk és püspöki tartományából páter Antalt subpriornak rendelte ide és kőfaragó fráter Illést és könyvíró fráter Fridriket is felküldte és engem, az Úrnak mindeneknél kisebb szolgáját is felküldött a pécsi Szent János vitézek ispotályából, addigra a remeték majd mind belenyugodtak, hogy ezentúl a jó püspök akarata és írott regulája szerint legyen és ők eme helyen gyülekezetben imádkozzanak, bőjtöljenek és virrasszanak az édes Jézusnak dícséretére.
    Fráter Lénárt felrezzent a szava nyomán támadt hosszú csendességtől. Csak most jutott eszébe, hogy nagyon régen volt, mikor a beteg vitéz begörbített félkarját a szemére hajlította.
    — Elaludtál? — és azt hitte, hogy álomba beszélte az álmatlant. Nesztelenül felállt, megmártotta kezét az ajtó melletti szenteltvíztartóban és mosolygott mikor kiosont.
    Másnap az éjtszakai Silentium előtt, fráter Lénárt megint benyitott Ung cellájába. Túlhosszú kámzsájában, kis guggoló mozdulattal letette pislogó lámpását a fal aljában a földre s mint tegnap és azelőtt, a rend alapításáról beszélt.
    — Csodákkal segített minket akkoriban az Úr, — kezdte mondani és lekuporodott az ágy mellé, oldalt hajtotta a fejét, úgy nézte Ungot egy darabig. — Gyakori csodákkal segített, — egyszerre megborzongott, — jóllehet sok ellenkezést tett az ördög, hogy akadályozza a kolostor alapítását. De mert mind magyarok voltunk, az ellenkezéstől csak még nagyobb erőre kaptunk, noha a Gonosz is megátalkodott volt és nem hagyta magát. Sebbel-lobbal kirontott a hegységből, ledöntött egy nagy fát a templomra, erős mennydörgéssel köveket görgetett a meredeken és mikor keresztvetéssel riasztottuk, hirtelen egy rosszacska fráter testébe bújt, hogy annak szájával keltsen zavart kolostorunkban. Tudni méltó, azidőkben a gyülekezet már nem szűkölködött semmiben, csakis a forrás volt messze e magasságtól, lenn a völgyben. Hát mit tett az ördög?... Bizony, a rosszacska fráter beszédeivel a remeték közül többeket legottan arra indított, hogy visszakívánkozzanak a hegységbe, hol is barlangjaik közelében bővizű források fakadtak.
    Fráter Lénárt ekkor a cella alacsony mennyezete felé emelte az arcát. Szemének olyan volt a kifejezése, mintha egyenesen az égbe nézne.
    — És most halljad vitéz és tudjad meg te is... Mert történt némi napon, mikor a fráter remeték elégedetlenkedése felett örvendező ördög éktelen szélviharban dőzsölt a körülvaló erdőkben, hogy erős zörgetés hallatszott a kapun, mire mi imádkozva mindannyian a templomba menekedtünk. De oda is behallatszott a sietős zörgetés. És, nehogy te most itt felette megfélemedjél, eleve megmondom, hogy egy jó vándor jött ki a hegyekbol s ő volt az, aki zörgetett. Ám mi, nagy szorongattatásunkban, soká késlekedtünk kaput nyitni, mire a kapu magától megnyílott. Mondotta ekkor a vándor: Isten nevében elégítsük meg az ő éhségét és szomjúságát. Mind törtünk a kenyerünkből az ő megelégítésére, de mert az ördög dőzsölése miatt reggel óta a forráshoz lemenni nem tudtunk, a korsók üresek voltak az egész kolostorban. Mire megintelen mondotta a vándor: ha vajjon mégis találtatnék közöttünk oly jó lélek, ki a szélviharban a forráshoz kimenne? Erősen rettegtünk, de azért ki-ki kezébe vette a korsóját, mire mondotta páter prior, hogy mi szolgáljuk a jó vándort, míg ő vízért kimegy.. Csakis fráter Modestust vette maga mellé és miképpen mondotta, kiment. Am fráter Modestus fáklyáját a Gonosz tüstént nagy széllel eloltotta s míg ők ketten odajártak a sötét erdőkben, egész idő alatt rémségesen üvöltözött. Mi azonközben buzgóságost imádkoztunk és a vándor is velünk imádkozott. Minek utána később páter prior szerencsésen megtért az ő kísérőjével, a jó vándor megáldotta a korsóban a vizet, mondván: „Isten fizesse meg”. Mikor aztán reggel Primára mentünk, a korsó a belső udvaron állott a földön, víz áradozott belőle és körülötte harmatos volt a fű. A vándort pedig senki sem látta többé.
    — Ki volt a vándor? — kérdezte Ung hirtelen.
    — Utóbb, — suttogta fráter Lénárt szinte túlvilági lángolással, — mikor ásni kezdtünk ott, ahol a korsó állt, forrásvízre akadtunk ily magasan a hegyen. — A barát szeme könnybelábadt: — Aldassék érte az áldott Jézus neve.
    Most soká tartott a csend.
    — Fráter Lénárt...
    A fal alján sercegni kezdett a mécses. Ung belenézett, a lángba.
    — Adj innom fráter Lénárt.
    — Enyhítse meg a jó Vándor a te szomjúságodat, — mondotta az ispotályos és a beteg szájához nyomta a vizes korsót. De Ung már mereven ingatta fejét a szalmán.
    — Nem kell.
    — Majd később, — szólt a barát alázatos türelemmel. Halkan csikordult az ajtó. Az alvó kolostorban elhangzottak az utolsó lépések. Semmi sem mozdult, csak a dormitorium küszöbén morzsolta tovább álmosan a soros virrasztó az időmérő zsoltárt. Ezen az éjjelen felhős volt az ég a kolostorkert felett. Az elfátyolozott csillagzatok elrejtették az órák állását. A virrasztó fráter hát egyre ismételte ugyanazt a zsoltárt, tízszer, húszszor, százszor mondta... míg majd lassanként annyit mér meg vele az időből, hogy a toronyban megkondulhat az első harangszó.
    Ung még mindíg nem aludt. Mióta egyedül maradt, megint elkapta a forró láz, parázsló testét megint sodorta elmúlt éjtszakák vad, tüzes folyója és ilyenkor a hátrasuhanó part felett, mint eltiltott régi bálványkő, gyakorta egy asszony jelenése állt. Elsötétülő magányban állt ott Bíbor, a bűbájos asszony s mind halkulóbban kiáltott utána: várunk, várunk!... És most már mindégre hiába vár!
    Verejték csorgott a lázbeteg homlokáról. A tűzfolyó már ismerős tájak között rohant. A fekete láthatáron, mint véres stigmák, égő templomtornyok keresztjei izzottak bele a boltozatba és a pusztákon mindenütt a sárgaképű mongol halál lovagolt... Ung felordított... A nádasokban kísérteties bujdosók osonnak... úttalan erdőn menekül a király... s őt éji párákba omlott álmok örvényei körül görgeti körben az égő ár. A nagy Ugurral pedig már az örökkévalóságig hallgat népének fenséges rejtélye. Az elnémult titkot nem érinti többé a mulandóság.
    Ung halántéka mögött összecsaptak a lángok. Két forró keze egymásba fogódzott a melle felett. Kínjában, rég elhalványult imádságok zavaros szavai töredeztek össze kiszáradt ajka között. Hallgatódzni kezdett. Mi az, amit mond? A szája vad rándításával ellökte magától a szavakat. Nem... nem így!... Nem most, mikor segítségre szorul, nem tud ő ínségben visszakúszni oda, ahonnan lázadón elfutott... Közben pedig lenyúlt az ágy fejénél a földre. Fráter Lénárt odaállította a korsót, mielőtt kiment. Erőlködve kereste a sötétben. Mohón ivott, aztán a tenyerébe loccsantotta a jó Vándor forrásának a vizét és beledöntötte forró homlokát.
    Akkor is így feküdt a szalmán, féloldalt görbülten, kezébe szorított fejjel, mikor kinn, a szürkületben, már elindult az ébresztő fráter és énekelve költötte álmukból a testvéreket:
    — Venite exultemus Domino...
    Ma fiatal baráté volt a hang. Örvendezőn, tisztán lengedezett, mint csöngetyű, melyet odakinn az ébresztő mentében, jöttében meg-megcsengetett az alvó ajtók előtt.
    — ...in hymnis et psalmis jubilemus ei, — hallatszott, mikor megint közel ért.
    — Deo gratias! — felelték a kinyíló ajtókból a barátok és lépések kezdődtek sokfele.
    — Siessünk hálát adni az Úrnak, hogy megintelen megnyertük az életet!
    Ung maga sem tudta hogyan jutottak eszébe a szajnamenti kolostor ébredései a sok idegen között, ahol mindíg virradattal eszmélt rá legsajgóbban a saját idegenségére. És itt...
    Milyen jól ismerte a hangokon át ennek a hegyi kolostornak a napjait és éjtszakáit, halk, hajnal előtti mozgalmát, mely megelőzte a folyosó kis ablaknyílásaiban fészkelő madarak ébredését.
    Már a kolostor belsejében folytatódtak a lépések. Ablaka alatt felvont csuklyával vonultak a barátok a keresztfolyosón, hosszú sorban párosával, ketten-ketten.
    Tegnap is így volt, holnap is így lesz.
    Most nem borzadt ettől. Kimerültsége belezsibbadt a mindíg visszatérő megismétlődésbe. Pedig a Tiszamentén, a messze keleti határig, tövestől szaggatja ki a vihar a templomtornyokat s elsöpri a földről az emberi hajlékokat... Itt csend lesz délóráig és megint csend lesz Vesperasig, aztán bejön kis lámpásával fráter Lénárt és a rend kezdetéről mesél.
    A kapu irányából szokatlan zaj vetődött el hozzá.
    Az erdőn lópaták dobbanásai közeledtek. Megálltak a kolostor előtt és a lovasok erősen csapkodták a zörgetőt.
    A kapus fráter kiáltozva futkosott. Mások is szaladtak a folyosón, a perjelt hívták. A megnyitott kapun át beáradt egy hang odakintről:
    — Salve fratres eremiti!
    Ung felemelte a fejét.
    Hol hallotta ezt a hangot?
    A kolostor küszöbén most a perjel köszöntötte az érkezőket.
    — Domus nostra te salutat.
    Lépések közeledtek, elhangzottak. Ung még mindíg tűnődve nézett maga elé.
    Hol hallotta?
    Ez a nap más volt, mint az egyéb napok. Világi utasok, vagy zarándokok érkeztek? És az a hang? — gondolta Ung. Vajjon visszatér-e még hozzá, vagy elmegy innen számára szótlanul? Belső várakozása most ért fel az öntudatáig. Elcsodálkozott, hogy van még valami a világon, amire várni lehet.
    Napközben csak fráter Rókus, a fiatal szolgáló testvér jött be hozzá. Letette az eleséget ágya mellett a gyékényre és félszegen azután is állva maradt.
    Ung már ismerte őt. Betegségében többször látta ezt a laikust. Hirtelenszőke szemöldöke alatt mindíg csodálkozott a szeme, hosszú arca rózsaszín és csupasz volt, csakis hegyes állán pelyhedzett némi világos kis szakáll, olyasféle, mint a korai bárány szőre. Fráter Rókus eddig még sohasem mert Ung előtt beszélni. De most valami nagyon fészkelődött a torkában, mert hegyes állán izgatottan ide-oda mozgolódott a lenszínű kondri szőr. A száját is kinyitotta egynéhányszor, mégsem szólt semmit. Megmártotta két ujját a szenteltvíztartóban és kiment.
    Az ajtó nyílásakor hangok vetődtek be Unghoz. Emlékezete bágyadtan keresgélt ebben a zsongásban, de az a reggeli hang most nem volt a többi közt. Lassankint visszasüllyedt fáradtságába. Elaludt és elfeledkezett.
    Alkonyattal fráter Lénárt ébresztette fel. Tenyerén tésztaneműt és kis agyagkorsóban bort is hozott neki a testvérek ünnepi asztaláról.
    — Tudni méltó, — lelkendezett az ispotályos, — kolostorunkat nagy tisztesség érte ma. Özséb mester kanonok úr tért be ide fegyveres egyháziak kíséretében perjelünk látogatására.
    A barát egy darabig várakozón leste a hatást, aztán bátortalanul folytatta:
    — A magister követséggel van útban a pécsi püspökhöz... Sok hegységeken által lovagolva, egyenesen Esztergomból jőve el ide mihozzánk.
    — Onnan? — kérdezte Ung fásultan. Sose járt ott, nem ismert ott senkit. Aztán, mintha hirtelen seb szakadt volna fel a fejében, Komáromra gondolt és a Dunára. Arra fut el a nagy folyó, Esztergom felé. Kinga sírja alatt fut örökké és mégis vele marad, mint az időtlen idő... Nem vette észre, mikor az ispotályos elhallgatott és kiment.
    De a kis fráter lépései ma nem kopogtak odébb a folyosón. Valaki megállította odakinn. A cella ajtaja előtt csendes beszéd kezdődött. A beszédbe a prior hangja is beledörömbölt.
    „Talán engem tudakolnak?” — gondolta Ung nyugtalanul. — „Csak be ne jöjjön senki,” — és a falnak fordította az arcát.
    Mögötte halkan kinyilt a cella ajtaja. Valaki szólította őt a csendben:
    — Mondották nékem sínylődésedet, miért is bejöttem a te vigasztalásodra.
    Ung lesoványodott válla megrezzent. összehúzott szemmel hallgatózott maga mögé. Ez az a hang volt! De mintha messzebbről jött volna, mint ahol az állt, aki beszélt és egyebet mondott neki, mint ami hallatszott. Enyhítő, hűvös olajat öntözött a szíve égő sebére, a lelke poklos parazsára, lágy hűvös olajat az ő végtelen magányára.
    ...Ego te absolvo...
    Ki mondta ezt? Hiszen nem is mondta... Megzavarodott az elméje? Hogyan hallhat ő ilyent, aki nem kér absolutiót, aki számára nincs feloldozás?
    Egyszerre kifordult a cellának. Egy hátravetett csuklya sötétjéből előkelő, keskeny arc emelkedett az esti szürkületbe.
    Ung lélekzetvesztve meredt oda. Álmodik-e? Jelenést lát? Vagy ott gyötrődik megint a komáromi éjtszakán, Kinga kis pitvarkamrájában és az a csodálatos, szomorú arcú barát néz le rá, aki az ő haldokló párjának mondotta: — Ego te absolvo...
    Egyszerre felrántotta őt az ágyon az izgalom. Szédülve kapaszkodott érdes, durva pokrócába. Már tisztán és összefüggően látott maga körül mindent, feje a falnak esett, vértelen ajka hangtalanul mozdult, aztán nem zárult le egészen és a némán megnyílt száj sötét vonala még fájdalmasabb kifejezést adott lesoványodott arcának.
    Ebben a pillanatban a barát is megismerte őt. Ung szótlan emlékezése már olyan erős volt ekkor, hogy rejtélyesen megvilágította a másiknak az emlékezését is.
    — Te lennél ama komáromi vitéz? — kérdezte a páter fojtottan.
    De Ung nem erre felelt. Hallgatva hurcolt sok szenvedéséből szakadoztak ki most a szavak:
    — Atyám... te ismerted Kingát...
    A páter közelebb lépett.
    — Ders udvarbíró özvegyéről beszélsz? — elgondolkodón merengett maga elé. — Valóban ismertem őt... És az Úr kegyelme jobban engedte ismernem, mint egyebeknek, mert hogy a gyóntatója voltam.
    Ung szívét hallgatag vonzalom emelte ekkor a barát felé. Nem volt néki többé idegen. Hiszen ő mindent tudott kettőjükről.
    — Még Mátyás érsek küldött ki azidőkben Esztergomból oda, — mondotta a páter, — mert felette megfogyatkoztak a vésztől a komárombeli oltáros papok és megsokasodtak azok, akiket szólított az Úr.
    — Miért? — tört ki Ungból lázadón szétroncsolt életének kínja. — De miért vette el tőlem őt, hiszen nem vétettünk mi ketten együtt ellene!... És miért vette el édes asszonyanyámat, ősi udvarunkat, apáim földjét?... És miért veszett el minden, amit én akartam?...
    — Ne zúgolódj! — szólította őt a páter szelíden. — A telt kezek nem kulcsolódnak, — és ekkor olyan lett a hangja, mint Kinga sírjánál, Szent András temetőjének messze éjjelén: — Az Istenért nagy utat kell megjárnunk s közben el kell mindent ejtenünk, hogy végül két üres kezünk szabadon kulcsolódjék össze az Úr előtt.
    Ung nehezen lélekzett. A páter olyan mozdulattal hajolt le hozzá, mint aki gyónást vesz át. De ő visszahőkölt az ágyon. Nem ezt akarta. Elutasítón rázta a fejét:
    — Nincs mondanivalóm.
    A barát felegyenesedett. Eszébe jutott, amit a perjel erről az idevetődött vitézről beszélt és végighúzta kezét a homlokán. Lassú mozdulatának árnyékában sajátságosan megváltozott az arca.
    — Mily nagy pusztulás teljesedett be azóta, hogy utólszor láttalak.
    Ungot megdöbbentette ez a váratlan eltávolodás. Az elhagyatottság és magány súlya megint visszazuhant reá. Most már vele sem beszélhet Kingáról és magáról sem beszélhet többé senkivel.
    Mikor a páter ismét megszólalt, csak maga elé mormolta a szavakat, mintha nem is Ungnak mondaná:
    — Bizony, ama komáromi idők óta elveszett a Dunáig a birodalom, elvesztek a hadak és hontalan a király...
    — A király? — törte utána Ung halkan az utolsó szót.
    Az ablak alatt egy laikus testvér serpenyőben tüzet vitt el gyertyák gyujtására a templomba. A haladó vörös lobogás belángolt az ablakrács között, körbefutott a falon és rávetődött a páter fejére.
    Ung teste előregörbült az ágyon. A tovasuhanó rőt fényben úgy tetszett neki, mintha a csodálatos barát szomorú arcán megjelent volna a messze királyi arcnak valami tétova emléke. A lenyűgöző bús tekintet, a némán is parancsoló száj vonala... Már eszébe jutott a kantárszárakat szorító szép királyi kéz tartása is a barát kezének mozdulatától, ahogy a sötét kámzsa omlásában a szerzetesi övkötelet markolta.
    A cellát megint elöntötte a homály. Ung felrezzent:
    — Én láttam a menekülő királyt.
    — Te láttad őt? — kérdezte a páter meglepetten.
    Kinn a folyosón Vesperasra indultak a testvérek. Valaki többször kopogtatott az ajtón.
    A páter keresztet vetett az ágy felé.
    — Imádkozzál, — szólt csendesen, — és imádkozzál a királyért is.
    Ung belemeredt a sötétbe:
    — Az Úr Jézus nem hallgatná meg az én könyörgésemet.
    Távolodásában mégegyszer visszanézett rá a barát.
    — Hogy meghallgasson az Úr, majd imádkozom éretted én is.

II.

Keresztelő Szent János ünnepének oktávájában történt, hogy Ung elindult a templomba. De aznap még nem ért el egészen odáig.
    Előző hajnalokon az ébresztő barát már mind nagyobb hanggal énekelte a zsoltárt cellája előtt. A kolostorban is növekvő nyugtalanság terjedt. Miért nem keresi az úr világosságát a felgyógyuló vitéz?...
    Ezért misére menet többen bezörgettek az ajtaján s hívták, jöjjön velük Isten tiszteletére.
    Útra öltözötten, fegyverzetében látták őt viszont aznap kora reggelén. Csendesen állt nyitott ajtaja árnyékában, aztán, mint aki sokáig beteg volt, lassú, vánszorgó lépéssel haladt a szerzetesek vonulása mentén, végig a szegényes hosszú folyosón, alacsony ajtók, madárfészkes kis ablakok között.
    A kapus kamrájánál ő is bekanyarodott a mély átjáróba és a túlsó oldalon, a többiekkel együtt, egyre előbbre ment a derengésben, a barátok kertecskéje körül a keresztfolyosón. Mellette a falban, rácsos, sötét ablaknyílások maradoztak. Előtte kitárult a kolostor eddig nem látott belső világa, ahonnan betegsége alatt csak hangok vetődtek el hozzá, lépések dobogásai, surranó kis lámpások fényei és egy láthatatlan kert jószagú virágainak az illata.
    Ung tekintete a jó Vándor kútját kezdte keresni a homályban. Szemben elkerülhetetlenül jött felé a kolostortemplom íves ajtaja. Már eléje ért, egészen közel ért az ajtó, mikor ő egyszerre nem tudott továbbmenni. Izgatottan hárította el magától fráter Lénárt segítő kezét.
    Senki sem szólt hozzá. A felvont csuklyák árnyékából csak a tekintetükkel kérdezték őt a némán elhaladó kettős sorok. A barátok menete nem állt meg, nem is akadozott, felemelkedett a küszöblépcsőn, végighúzódott a templom hajóján.
    Ott hagyták.
    Pillanatra elszörnyedt attól, ami történt. Betegségének világos perceiben mindíg bizonyos volt benne, hogy a kolostorbeliek első útján csakis az ő egyházukba vezethetik és most, hogy a Megfeszített színe elé kellett volna kerülnie, mégsem tudott belépni.
    A templomban már felzengett a Laudes himnusza. Ung odakinn a völgyek elkanyargó, messze idegen útjaira gondolt.
    Elmegy innen! Most elmegy innen.
    Nekiindult. Aztán megvetően rázta a fejét önmaga felett. Nem szökik ő sehonnan! És kiegyenesedve visszatért a templom ajtajához. Közben a keresztfolyosón egymásután jöttek elő a homályból az oszlopok s az alacsony, lapos tető alatt, a kert körül, rendre négyszögbe álltak. Némelyik még fából ácsolt volt, a kolostor első napjaiból való, otromba fejszével faragott. Az újabb kőoszlopok is mind másmilyenek voltak és a szegletnél egyiknek kurta kőlába lelapított ördögre tiport. A templomból megint liturgikus mély hangok éneklése hallatszott ki. Az oszlopfőkön egyre jobban látszottak a tarkán megszínezett nehézkes galambok, nagyszájú halak, dülledtszemű bárányok kifaragott kőformái. A kolostor kis kertjében már a virágoknak a színe is látszott.
    Megvirradt. A Laudes Benedictusa véget ért.
    A templomból kifelé tódultak a remete testvérek. Mikor a perjel közelebb jött, Ung elszánta magát. Eléje lépett és nagy lélekzetet vett:
    — Páter prior, megköszönöm amiért befogadtál. Köszönöm a könyörületes testvéreknek is, hogy sínylődésemben istápoltak és... bocsássatok el engem most már jó szeretettel a ti kolostorotokból.
    A perjel megütközve nézett rá.
    — Elkívánsz menni innen?
    Ung arca mind merevebb és élesebb lett a derengésben.
    — Mi dolog ez? — kérdezte a prior szigorúan. — Ha erőtlenségednek miatta álltál még itt az előbb és nem tudtál tested felgyógyulásáért az Úrnak az ő egyházában hálát adni, hogyan akarnád utadnak fáradalmait magadra venni?
    A barátok a perjel beszédétől legott elcsendesedtek és magukban megkönnyebbülten, gyorsan elfogadták, hogy mégsem eretnekség állította meg a vitézt a templom előtt, hanem csakis a betegségnek törődöttsége.
    De hát akkor miért akar időnek előtt útnak eredni?...
    És ekkor hirtelen ráeszméltek, hogy a jövevény vitéz holnap talán már nem lesz itt s tudni kezdték, mily igen a magukénak tartják őt, aki az ő imádságuknak erejéből nyerte meg az életet.
    Némelyik testvér már félénken marasztalta Ungot.
    Fanyar szájjal még fráter Villermos is beleszólt.
    — Hát maradj itt, — aztán az igazság kedvéért hozzátoldotta, — én is kértem az Urat, hogy ajándékozza vissza testednek egészségét, ha ez lelkednek is javára szolgál.
    Leghátul ekkor egy sorvadt testű barát, kitágult fénylő szemmel, különös elragadtatott hangot hallatott.
    Ez fráter Modestus volt.
    — Az Úr kegyelme eredményessé tette könyörgésünket, — suttogta alázatosan.
    — Hogy velünk maradj! — mondotta Ungnak a kis ispotályos.
    A perjel körben jártatta tekintetét és megint a jövevény vitézre nézett.
    — Adj hálát a Mindenhatónak e jámbor beszédekért, mert az Úr bizony eme szegény szolgáinak szájával nyilatkoztatja most ki előtted az ő akaratát.
    Ung idegenül pillantott rájuk.
    Mit akarnak ezek? Hogy ő még itt maradjon? Magányának keserű gőgjével szembefordult mindannyiukkal.
    — Bocsássatok el! Nem illet meg engem, hogy így tartóztassatok, mert én nem a ti hitetek szerint kerestem az Istent.
    Pillanatig kővé meredtek az arcok ettől a vakmerő vallomástól. Némelyik atyafi fejében ismét felijedezett a gondolat, hogy mégis csak valaminő nagy vétek nyomhatja ennek a zárkozott vitéznek a lelkét, aki sohasem beszél a maga dolgáról és eddig egyszer sem kérte a hitnek vigasztalását.
    Lassan hátrálni kezdtek tőle a barátok.
    A perjel nem mozdult. Mint kemény öreg harcos állt egyhelyben és jól megmért minden szót:
    — Halljad, Ung vitéz, ha vétek nyomja lelkedet, ám annál inkább maradj meg e kolostorban, mert az Úr közel van az ő jámbor szolgáihoz és irgalma itt közöttük könnyebben rád talál.
    Fürkészőn nézett Ung szeme közé.
    — Érteni kezdem Özséb mester beszédeit, ki téged betegségedben látogatott. Értem már, miért hagyta meg, mikor távoztában lóra szállt, hogy el ne bocsássalak, míg ő a pécsi püspökségtől ide vissza nem tér.
    A kelő nap fénye lecsúszott a tetőkről és beleesett a kert innenső szegletébe. Ung alakja a fénybe került.
    — Hát visszatér? — kérdezte és szomorú szeme hirtelen megéledt.
    A remete testvérek egyszerre másnak látták őt, mint eddig. Előkelő fiatal vitézi ember volt Ung most közöttük, talán nem is eddigi szegény, sínylődő betegük. Előző este laikus fráter Rókus símára beretválta beesett képét és lesoványodott nyaka körül kerekre nyírta betegségében elvadult haját. A vállára akasztott hosszú violaszín gallérköpönyeg is úgy elváltoztatta őt, mintha valami megfoghatatlan új jövevény lenne. A barátok összenéztek:
    Ki volt ő odakinn a külső világban? És miért jött el éppen hozzájuk?
    A perjel kemény, kurta mozdulatot tett a kezével.
    — Senki se gondoljon most itt egyébre. Tisztesség adassék Özséb mester kívánságának.
    — Tisztesség adassék, — ismételte meg Ung s az járt az eszében, hogy az a csodálatos barát valóban az egyetlen, akivel beszélni tudna az életéről.
    Az előbb eltávolodott lépések gyors dobogással újra visszatértek hozzá. Kedvére volt a testvéreknek, hogy a különös vitéz, Isten kegyelméből mégis engedelmességre tér.
    Ung lassú mozdulattal emelte fel a fejét.
    Ismerős arcok, idegen arcok, kámzsás alakok vették körül. A régi remeték zárkozott, komor főemberek nyugalmával különváltan álltak. Hátrább lesütött szemű növendék barátok, kíváncsian ágaskodó laikusok szorongtak. A templom falánál birkabőrbe bújt, nagyszakállas öregek pislogtak bizalmatlanul. És neki most jutott először az eszébe, hogy ezek itt valamennyien, az ismeretlenek is, mind imádkoztak érte egész idő alatt. Pillanatra melegség szaladt a szívébe és akaratlanul odafénylett hozzájuk a tekintete.
    — Itt marad már, — mormogták többen. Ezután mindannyian fejhajtással köszöntötték a perjelt és megkönnyebbülten oszladozni kezdett a barátok gyűrűje. Őket is elérte a terjedő napfény s a nyári reggel hűvös aranyán át örvendező kis rajokban széledtek el a kert körül a folyosón.
    Először történt másnap, hogy Ungot álmából eszmélve nem égette a szégyen, hogy még mindig itt van az Úr Jézus szolgáinál. Az ébresztő fráter szürkület előtt úgy énekelte cellája előtt a zsoltárt, mintha ő is a többiekhez tartoznék s mikor a templomajtónál hátramaradt a keresztfolyosón, a remete testvérek békésebben haladtak el mellette, mint tegnap. „Im ez a vitéz most vezekel,” — gondolták magukban és imádkoztak az Úr bocsánatáért.
    Ő pedig nem tudott lelkében számot adni, dac vagy csakugyan vezeklés állítja e meg Isten küszöbe előtt? Vezeklés?... Különös, kusza zavarodást vert fel benne ez a szó és türelmetlen haraggal gondolt a betegségére, ami erre a vesztegelésre juttatta. De azért az elviselhetetlen belső hajszolás, hogy menjen innen, ekkoriban mégis eleresztette őt. Már nem csak Özséb kanonok visszatérésére várt. Valami jelre is várt, ami útbaigazítaná.
    Olykor megállt a jó Vándor kútjánál és a víz fölé hajolt. Lentről arcába ringatózott a visszaverődő napfény. A barátok ilyenkor azt hitték, hogy mosolyog. Sokszor elüldögélt a keresztfolyosó oszlopokkal körülépített nyitott oldalán is és örült, hogy senki sem szólítja. Néha apró gyíkok sütkéreztek a faragott oszloptalpak régi esőktől fekete mélyedéseiben, néha cinkék és sármányok fürödtek a tető pártáján a napban.
    Ung eloldozódott az időtől.
    A kolostor jószagú, meleg kis kertje felett álmosítón dongtak a méhek. Az utacskák egyenlőtlen, keskeny kövezésén csak a napfény mendegélt lassú arany lépéssel.
    Ung jóideje nézte ezt a csendes haladást, mire észrevette, hogy az össze nem illő lapos kövek réseiből kizöldülő fűszálakon és mohán vízcseppek csillannak.
    A kertész atyafi, vállán himbálódzó horgas rúdon, két vederben, kilocsogó vizet vitt el arra. Aztán már ott térdelt a kert túlsó szegletében a földön és eres nagy kezei óvatosan nyúltak a virágokhoz. Tegnap vad violákat hozott a hegységből s most szoktatta őket, hogy kertben éljenek.
    Könyvíró fráter Fridrik ezalatt előhurcolta pulpitusát a házból, majd festékes edényeit kezdte mosogatni a kútnál. A nyitott templomajtón kihallatszott kőfaragó Illés testvér kopácsolása, olyan visszhangosan hallatszott, mint a harkály kopogása az erdőn.
    A perjel aznap páter Pelbárttal, a növendék barátok mesterével, kora reggel nyeregbe szállt. A szerzeteseket két kopjás atyafi kísérte. A patkók dobogása arra távolodott, amerre a hegyek alján, a pécsi püspöki hely lehetett. Ung elgondolkodva figyelt a kapu felé. Lenn a városban bizonyosan tudják, merre jár a király. Mire a perjel visszatér, talán ő is megtudja, mi történt hosszú betegsége alatt a külső világban. Aztán elindulhat oda, ahol van még szükség az ő életére... Ettől valamennyire megnyugodott. A lódobogás nem hallatszott többé. Az arató testvérek is kimentek már a földekre. A kolostort visszavetette a csend. Kamrájában elaludt a kaputartó barát.
    Ung a keresztfolyosón odafordította beteg vállát a napnak. Balkarja még mindíg élettelen zsibbadásban lógott le a csípője mellett. A zekéje horpadtan tört be a mellén. Elvékonyodott bokája körül tágan lefetyelt a hosszú, ezüstszürke lábszárharisnya.
    Lassan himbálódó sarujának árnyékába váratlanul egy másik árnyék vetődött. Fráter Lénárt állt előtte.
    — Bizony, az áldott Jézus indítására hagyta meg Özséb mester néked, hogy te innen el ne menj. Mert miképpen tested a sebesüléstől, azonkívül a vétek terhétől is megkönnyebbül majd itt a te lelked. Belátod-e?
    Hiába várta, hogy Ung válaszolna. A csendben megint hallatszott a méhek dongása, mintha a virágok kelyhében himbálódó csöpp harangok nyelve harangozna.
    — Mondottam és kérdeztelek, — szólalt meg ismét fráter Lénárt és kisvártatva szomorúan, szinte kiáltotta: — Miért nem felelsz? Özséb mester Isten kegyelmének nagy jeleivel tündöklő jó pap és te illendően cselekedtél, mikor parancsát engedelmesen meghallgattad.
    Ungnak felszaladt az arcába a vér.
    — Fráter Lénárt, ő nékem nem parancsol.
    — Tartozó tisztelettel kell említened, — szólt a barát riadtan, — mert a tudományoknak magistere ő és gazdag nagynemes létére alázatos barátja a szegény remetéknek. És még az is mondatik róla, hogy a szent királyok házából való sarjadékoktól vette eredetét, jóllehet a földi hívságok nem vétetnek számba az Úr fogadalmas szolgáinál.
    Mialatt beszélt, Ung emlékezetében megjelent Özséb képe, mintha hirtelen rávilágított volna egy elhaladó fény. Látta férfias arca fejedelmi vágását, előkelő szép keze mozdulatát.
    — Valóban, fráter Lénárt, ő csakis királyok vérével rokon vér lehet.
    — Hát nem parancsol néked? — kérdezte a barát jámbor elégtétellel.
    — Parancsol, — mondotta Ung halkan, — mert most már én is akarom.
    A kapu irányából gyors zörgetés hallatszott ekkor.
    A kaputartó barát nehezen ébredt. A belső folyosón, repülő kámzsájában, szaladva jött fráter Villermos.
    — Falubeliek kiáltoznak odakinn! A patacsi izgága legények megintelen betörték egymás fejét! Felette véreznek... és kívánják a te füveidet fráter Lénárt, ám azért vidd magaddal az utolsó útravalót is.
    A kert békéje megszakadt.
    Fráter Lénárt, hátán ispotályos zsákocskájával, már nagy sietséggel igyekezett a kapu irányába és izgatottan hívta fráter Fridriket, jöjjön vele, hogy szerzetes atyafiakhoz illőn kettesben menjenek.
    A könyvíró barát felsóhajtott, mégis tüstént letette írópennáját. Csak mentében kiáltott vissza Ungnak, hogy jó szeretettel vigyázza festékes edényeit és pulpitusát, míg ő odajár.
    Ung rábólintott, de máson járt az esze. Mily nagy szaladozás és nyugtalanság támad itt, mert a patacsi legények betörték egymás fejét! Gondolatában egyszerre összeütközött ennek a tájnak a védett békessége s az az iszonyat, amin a Tisza-Duna síkján átlovagolt. Tépelődve bámult a levegőbe. Azokat ott keleten irtják, ezeket itt védi a nagy Duna, kis bajaikkal vesződnek, élnek és aratni fognak. Hozzájuk nyugat felől jön a vihar. Így tanultak meg nyugatnak nézni. Talán ezért is lettek másmilyenek, mint a tiszamentiek. Ezért nem akadt köztük olyan lázadó, mint ő.
    Szorongva pillantott a templomajtó irányába. Fráter Illés kopácsolása már elcsendesedett odabenn a gerendás mennyezet alatt. A kertész atyafi is elment. Ung vontatott lépéssel odébb ballagott a kis kert kövezett útjain.
    Átnyilalt a szívén. Itt ráérnek kövekkel kirakni hiábavaló utakat és otthon, a kolontói határban nincsenek többé utak.
    Fráter Fridrik pulpitusa pirosló és ibolyaszín murvák között állt a fűben. A kút irányából a skárlát zsálya és a ménta összekeverődő jó szaga érzett. Hirtelen messzire gondolt. A szajnamenti kolostor alacsony dohos Scriptoriuma jutott az eszébe. Micsoda áporodott homályban írtak az ottani másoló barátok! És ez az itthoni barát kihurcolta az árnyékból ide, az ég alá, a méhek dongásába, az ő könyvírását. Ung szemén futó fény szaladt át. Az irughegyi remete barátok valóban szeretik a napot, a földet, a vizeket és a szelek szabad járását. Még a kolostorfalak között is szeretik s ő ezért törődik így hozzájuk.
    Forgatni kezdte a másolásra megnyitott könyv lapjait. A könyv sok szentek és vértanuk cselekedeteivel volt teleírva. Fridrik testvér Szent István királynak életét másolta s mikor elhívták, éppen új pergamenlevélen kezdte volna meg a betűvetést. Mégis elment zúgolódás nélkül, alázatosan, noha tegnap is mondta: sietnie kell, mert a pécsi püspökségről csak rövid időre adták át másolásra a kolostornak a kis Legendáriumot.
    Ung megszánta az engedelmes szerzetest és egyszerre adakozó kedve támadt. Vajjon tovább tudná-e írni, amit a fráter scriptor parancsszóra félbenhagyott? Felemelte a nádpennát, nézegette, megmártotta a tentás edényben, kirázta a fűre, megint megmártotta és nekilátott.
    Nagy idő telt el azóta, hogy utólszor betűt vetett. Vigyázva próbálgatta az első vonásokat, aztán féloldalt billentette a fejét és mintha a szájával is írna, serény igyekvéssel ide-oda mozgatta az ajkát. Ettől a penna is jobban igazodott az akaratához s ő már a második sort kezdte róni. Közben olyan lett a kezejárása, akárcsak faragta volna az ékes, szoros kis betűket és a rubrumokat éles pirosra festette, hogy messze virítsanak.
    Mire a pergamenlevél végére ért, kiapadt a napfény a kertből. Ung felvonta félszemöldökét a homloka közepéig, megint oldalt döntötte a fejét, úgy nézte az írást. Bólintott. Pedig valami nem volt ott egészen rendben, mert mitagadás, maga eszétől is beléírt ő némely sorokat, amik semmiképpen sem foglaltattak a másolásra kitett könyvben:
    ...Szeressétek magyaroknak országa felett az eget, a napot és a csillagokat. Szeressétek a szabad szeleket, a tiszta vizeket és az örök tüzet, mert áldás lészen ily szereteten...
    Pillanatig meghökkent. Hogyan kerülhetett ez elő a fejéből?... Végigtörölte a homlokát. De azért a betűk vetése mégis csak jónak mutatkozott. Még a szajnamenti kolostori oskolában is megelégedtek volna ily jeles munkával az öreg ármárius és a magisterek. Igaz, hogy közben rettenetesen elfáradt. A nádpennánál könnyebben forgatott volna iromba hadikopját dühös viadalban.
    Karcsú teste hosszasat nyújtózott. Aztán nyomtatónak két követ hozott a kút mellől s óvatosan a könyvre és a másolásra tette. Fráter Fridrik hazatértekor szunyókálva találta őt a keresztfolyosó egyik oszlopközében, ugyanott, ahol délután is ülni látta.
    Aznap este vacsora után titokzatos suttogás éledezett a kolostori refektóriumban a testvérek között. Egyre összébb csúsztak a hosszú, keskeny fali lócán, hogy jobban hallják fráter Fridrik szavát. Az asztalra tett apró cserépmécsesek lobbanásai felhevült arcokba világítottak.
    A szőke könyvíró testvér szája elragadtatott, gyermeki mosolyra szélesedett:
    — Ó drágalátosaim, — mondotta boldogan, — engem méltatlant ma felette nagy kegyelemmel látogatott az Úr, mert miközben fráter Lénárttal a verekedő legényekhez Patacsra mentem, szívemben erősen háborkodván, hogy elmulasztom a mi kolostorunk használatára való másolást, jóllehet az sietős lenne, csoda történt.
    — Csoda történt! — ismételték áhítattal a többiek és néhányan felálltak, hogy nagyobb tisztességadással hallgassák a hírt.
    — Hazatértemkor, — folytatta fráter Fridrik, — pulpitusomon egészen teleírva találtam az iratlanul hagyott pergamenlevelet, noha mondotta a kaputartó, senkit sem bocsátott be és a keresztfolyosón egész idő alatt magányosan szunnyadozott a jövevény vitéz, ki ugyancsak mondotta, hogy azonközben senkit sem látott a kertben.
    Még inkább elálmélkodtak a jámborok, mikor kőfaragó fráter Illés is megerősítette ezt, mert bár estszürkületig a templomban dolgozott, ember lépését nem hallotta.
    A testvérek, noha egyikük sem volt írástudó, már igen szerették volna látni az írott oldalt. Mégis legyőzték magukban a kíváncsiság rút bűnét és türelemmel vártak. Fráter Gergelyt illette elsőnek a beszéd, ki mint legidősebb, utazásaikor a perjelt helyettesítette és ilyenkor az asztalközépen, a feszület alatt ült.
    — Jó Fridrik testvér, — szólt ki most nagy szakállából a nyájas öreg remetebarát, — sietve siess, hogy láthassuk amaz édes írást.
    Mikor aztán fráter Fridrik beletartotta a mécsesek sárga világosságába a pergament, összehajló fejek árnyéka vetődött a mennyezetre. Mutatóujjukkal ájtatosan mind megérintették a sorokat. A könyvíró barát tiszta kék szeme ártatlanul fénylett és mert ő, aki szebben másolta le az előző lapokat, ezt az oldalt mégis szebbnek magasztalta, egyszerre a többiek is szebbnek látták azt.
    Az ünnepélyes csendben erős meggyőződéssel mondotta Gergely barát:
    — Bizony, csakis Istennek angyala lehetett, aki ilyent cselekedett.
    — Istennek angyala járt a mi kertünkben, — rebegték a testvérek és közülök többen könnyeztek.
    Fráter Lénártnak lángolt az arca.
    — Ezenképpen az én betegem se lehet olyan igen vétkes, mint vallotta, mert különben nem látogatta volna az angyal az ő jelenlétében a mi kolostorunkat.
    — Igaz, hogy mélyen szunnyadozott akkor a te beteged, — jegyezte meg fráter Villermos az igazság kedvéért.
    Gergely testvér nem értett ezzel egyet s mondotta:
    — A fekete ördög a vétkesek szunnyadozása közben is jelen van és elriasztja az angyalt. Már pediglen innen nem futott el az angyal, mivelhogy írt.
    Ezt mind helybenhagyták. Fráter Lénárt is felderült és az éjtszakai Silentium előtt benyitott Ung ajtaján. Az arca még mindíg piros volt az izgalomtól, a hangja remegett, mikor elmondta, mily áldott csoda történt.
    Ung meglepetten pillantott rá, aztán kevéssé elmosolyodott.
    Az ispotályos szeméből szinte sugárzott a szeretet, mikor ezt meglátta és magában arra gondolt, hogy nagy előhaladás az ő betegének felvidulása ily szent csoda felett.
    Ezek a remete testvérek korban idősebbek voltak Ungnál, ő mégis gyakran érzett irántuk olyant, mintha gyerekek lennének. Most is olyant érzett. Ezért is nem szólt egyet sem az írásról és mindent ráhagyott fráter Lénártra, amit szegény olyan boldogan mesélt.
    A folyosón, a dormitórium irányába kopogtak a lépések. A kis ispotályos sietni kezdett.
    — Megyek már... Amúgy sincsenek számodra jóféle füveim. A patacsi legények, kiknek kedvére volt, hogy betörjék egymás fejét, sok gyógyítást áhítottak tőlem. Üres a zsákocskám, de holnap majd szedek új füveket odakinn az erdőn.
    — Odakinn?...
    Ung két tenyerével megdörzsölte a szemét. Ebben a bezárt házban már olyan tompa lett a látása, mint a kopja vasa, mit szüntelenül kőfalnak vernek.
    — Mondjad fráter Lénárt, onnan, hova te füvet szedni mégy, kilátni az erdők sűrűjéből? Messzire is látni?...
    — Velem jönnél? — kérdezte a barát és felragyogott a hangja. — Fráter Gergely bizonyosan megenged ily örvendezést a mi épülésünkre.
    Mikor a szerzetes kis lámpásának lángjával minden világosság kisurrant a cellából, Ung egy darabig még görnyedten ült az ágya szélén.
    — Messzire ellátni, — mondotta bele hangosan a sötétbe.
    Előtte három lépés volt a tér a szemközti falig, éppen három lépés. A szeglétnél lehajolt, megtapogatta az íjját, a kopjáját és a kardja markolatján sokáig rajtafeledkezett a keze. Válla mellett, egy horgas kampón, fenn lógott a nyeregzsákja és a vasinge, egy másik kampón violaszín flandriai posztóköpönyege. Mindene ott volt, amit a világból magával hozott. Mindene ott volt.
    A következő reggelen isteni szolgálat után fráter Lénárt megnyitotta Ung előtt a kolostor kapuját. Mire kijjebb értek a napfényes füvön, a hegygerinc szétszórt kunyhóiból kidugták fejüket a nagyszakállas öregek.
    — Amaz estén, mikor bezörgettem nálatok, — mondotta Ung, — ezek a kunyhók tévesztettek meg. Hegyi falunak hittem a helyet és néminemű erősített háznak a klastromot.
    Fráter Lénárt jókedvűen lóbálta vállán üres füveszsákját. Minden kis gyökérért és virágért külön lehajolt, erre-arra szaladozott s csak jóval később vette észre, hogy nem jön mögötte lépés. Visszafordult. Ung vitéz egy lábon maradt öreg fának dülve állt, s az irtás felett tágranyitott szemmel nézett a völgyek alján messze elkanyargó utakra. Lelkét megérintette a szabadság és a távol. Aztán, mintha hosszú elfeledkezésből serkenne, átkiáltott a baráthoz:
    — A lovam!... Hozzá vezess elsőbben is, Lénárt testvér.
    A kis ispotályos szívén erőset rándított az ijedtség. Félni kezdett, hogy ez az ő titokban magához fogadott fia talán mégis el akar menni innen.
    — A lovad?... Ó drágalátosom, mily igen jó dolga van a te lovacskádnak, bizony szügyig jár a kolostori ménessel a kövér legelőmezőben.
    — Messze van ide ama legelőmező?
    — Hát... elég messze a te törődöttségednek, — mormogta Lénárt és a földre nézett.
    Abbamaradt közöttük a beszéd. Túl az irtáson, a fiatal sarjerdőben szaggatott kis csörtetés emelkedett a völgy felől.
    Fráter Lénárt kiágaskodott hosszú kámzsájából és visszahajló vékony mutatóujját a füle irányába emelte.
    — Az ördög incselkedése jön ott felfele.
    A hullámzó lomb között egy parasztleány kapaszkodott elő a meredeken. Kerek arcában úgy járt a szeme, mint a vadmacskáé, a szája széles és piros volt. Vállon hozott görbe rúdján üres koccanásokkal agyagkorsók himbálództak a lépése szerint.
    — Íme megmondottam, — mormogta a szerzetes és zavarodottan elfordult.
    A leány beletűnt a zöld sűrűbe. Az ösvény alatt kis hegyipatak kezdett nevetni a mélyben. Valahol kiáltott a kakuk.
    — Az irugi fazekas magzatja ez, — szólalt meg fráter Lénárt, mire csak az erdő volt ott, meg ők ketten férfiemberek. Aztán később, szemlesütve, olyasmit is mondott, hogy a leány képében többeket megkísértett már az ördög. Fráter Illésnek, mikor is egyszer követ fejtett a hegyben, a leány kezével küldött fel bort a Gonosz egy új cserépkorsóban, mióta fráter Illés igen kedveli az italt, noha ezért sok fenyítésben van része.
    A lombok résein át leláttak ekkor a kolostori malomra.
    Lénárt borzadozva intett arrafele.
    — Odalenn a malomban is van egy tisztátalan szolgálóasszony, kivel ugyancsak sok zavart kelt a gonosz Lélek a hegyekben.
    Most juthatott eszébe, hogy még sincs rendjén ilyetén beszédje, mert serényen megint szedegetni kezdte a füveket. Zsákocskája egyre jobban dagadozott s valahányszor megnyitotta rajta a kenderkóc zsineget, mindíg oly erős jószag keveredett a levegőbe, mintha mind az erdők és tisztások lélekzettek volna ki a zsákból. És ilyenkor nekik is nagyot kellett lélekzeni.
    Délórában egy forrás mellett megálltak.
    Fráter Lénárt kiszedte tarisznyájából a magával hozott kenyeret és mondotta:
    — Asztalvetőnk e virágos rét lészen, korsónk a hűvös forrás és tányérunk a tenyerünk. Ezért is imádkozunk Istenhez, hogy így megelégíthetjük a mi éhségünket és szomjúságunkat.
    A kis szerzetes letérdelt a virágos fűbe és két kezét összetette az ég felé.
    Ung mozdulatlanul nézte őt.
    Milyen boldog ez a szegény jámbor és milyen megelégedett. Szerette volna tudni, vajjon ilyen volt-e mindíg, fiatalságában is?
    — Nem kívánkozol el innen soha? — kérdezte, mikor már megették a kenyerüket és a forrás vizéből is ittak.
    — Hová kívánkoznám? — válaszolta a barát, miközben mállott kámzsája öléből tenyerébe szedte a kenyérmorzsákat s maga mellett széthintette egy kis hangyabolyra. — Az ember sehol sem talál több világosságot és több békességet, mint amennyit a szívében egyik helyről a másikra magával visz.
    — Nagy szép igazságot mondtál, — bólintott rá Ung kisvártatva.
    Fráter Lénárt a dícsérettől kevéssé kiegyengette a derekát, de hamar magábaszállt és már alázatosan felelte:
    — Ami igazat én mondok, azt az Isten mondja általam.
    — Hát ami rosszat és rútat én mondani találok, — kérdezte Ung, — azt az ördög mondja általam?
    — Távol legyen tőlünk, hogy ily dolog megtörténjék, — válaszolta a barát, — de bizony azt általad az ördög mondaná.
    — Ám akkor, mikor mondod te, amit mondasz és mikor mondom én, amit mondok? — kérdezte Ung.
    A szerzetes tekintete odakapott a fiatal ember ajkához, szinte hogy a szavát jobban megérthesse. Aztán barázdába vonta a homlokát és a levegőbe bámult, mintha a szemével követne valamit, ami az ő elméjéhél magasabbra száll és elrepül.
    — Hogy mikor mondom én, amit mondok és mikor mondod te, amit mondasz? — ismételte félénk hangon. — Bizony ily dolgot sem magamnak, sem neked megvilágosítani nem tudok. De mi szüksége is lenne a teremtett embernek, hogy magától mondjon valamit... hiszen a magasságos Isten mindíg vele van, az ördög rút sugalmazásait pedig elkerülheti.
    Ung elgondolkozott ezen, aztán megint kérdezte:
    — És te bizonyossággal megismered a te szívedben, ha Isten hangja szólít és ha az ördög hangja szólít?
    — Imádkozom, hogy megismerjem.
    — Fráter Lénárt, számodra minden felette egyszerű.
    Jódarabig mentek elfele a forrástól, mire az erdőkben bujkáló kis ösvény megint erősen emelkedni kezdett. Egyre homályosabb és zárkozottabb lett a rengeteg. A nyomott levegőben lezuhant törzsek és nagy, nedves fagombák régi rothadása érzett. Az óriás fák szétkúszó gyökerei félelmes karmokkal markolták a köveket. Fenn, az összeakaszkodó vén ágakon, ezüstös halotti zuzmó lógott. Ung megérintette a szerzetes karját.
    — Ki énekel itt kinn a vadonban?
    Fráter Lénárt figyelni kezdett és mondotta:
    — Bizonnyal ő énekel Isten dícséretére hálaadó éneket.
    — Kiről beszélsz?
    — Emberemlékezet óta él fenn, a nagy bükkfák felett, János remete, — felelte a barát, — ki az ő barlangjából már nem jön elő soha. Lábai megzsugorodtak a csorgó őszi időkben s a hegyek téli hidegében. Mégsem engedi, hogy levigyük kolostorunkba, mert megpróbáltatásáért mindéltig remeteségben akarja magasztalni az Urat.
    Ung megborzadt.
    Errefelé csodálatos sötét virágok nyíltak a hegy oldalán. Egy láthatatlan forrás szétszivárgó vize áztatta a meredeket és a fekete erdei földből, mint a hegy csontjai, síkos fehér kövek világítottak ki. A lépés csikordulva csusszant rajtuk. De az éneklő hang azért tovább folytatódott, mélyen, titokzatosan, mintha egy hegytoroknak a hangja lett volna.
    Fráter Lénárt keskeny vállával szétnyomta az erdőalja tüskés indáit. A támadt résen át, nem messze, egy kis tisztás túlsó oldalán, lecsüngő kőszikla alatt, barlang nyílása látszott. Mire közelebb értek, a belső árnyékból barnára aszott emberi test emelkedett bele a világosságba. Az aggastyán hártyaszerű száraz szemhéja merevre feszült a mozdulatlan öreg szemgolyók felett. Meglátta az idegen vitézt. Nem kérdezte, hogy kicsoda. Csak nézte. Előregörnyedten nézte és hatalmas feje körül olyan zilált volt ősz haja, mint magányos vén sziklán fennakadt felhőgomolyag. Elvadult szakálla, mint valami megakadt felhőfoszlány lógott mezítelen mellén.
    „Ez lenne az, aki az előbb énekelt?” — gondolta Ung.
    — Kívülem nincs itt senki, — mormogta a béna aggastyán és a hangja ismét úgy jött elő a barlangból, mint hegyek gyomrában hánytorgó vizek tompa morajlása.
    „Honnan tudja?” — tépelődött Ung. — „Honnan tudja, mit gondoltam?” — El szeretett volna menni innen. De fráter Lénárt a lecsüngő füstös nagy kő alatt már bebújt a sziklaüregbe. Odabenn előkotorászta tarisznyájából a megmaradt kenyeret, füveszsákjából édes gyökereket válogatott és hogy a béna ember kezeügyében legyen, szép renddel mindent egy lapos kőre tett. Aztán kisepregette a barlangot és lement a forráshoz vízért.
    Ung kis távolságra állva maradt a sziklaüreg előtt. Mikor már sehogysem tudta mihez kezdjen, kérdezte az öreg remetétől:
    — Hogyan élhetsz itt a hegyek magányában?
    — Olykor eljönnek hozzám a kolostori testvérek és a hegységben megmaradt régi remeték, — felelte az aggastyán, — egy tavaszon pásztorok is látogattak, a pókok is szeretik e helyet s ha eljön ideje, a holdfény is befordul.
    A fiatalember most barátságosabban szólt át hozzá a külső verőfényből:
    — És közben nem kívánsz többet látni a világból, mint amennyit azon a szűk nyíláson át látsz?
    — Jöjj közelebb és nézzed innen, mily sokat enged látnom az Úr.
    — Kevéssel beéred és már oly nagy idők óta, — mondotta Ung, mikor a barlangból kinézett.
    A hegyi öreg elgondolkodva pillantott elő ősz hajának fehér felhőiből.
    — Nem számláltam az éveket, de sokszor volt azóta ősz és nyár és tél is sokszor volt, mióta az Úr egyszer Mindszentekre virradó éjjelen, nagy szél zúgásában, rám küldte e mozdulatlanságot, hogy jobban szemléljem azt, amit ő látnom enged.
    — Bizony kevés az.
    — Kevés? — csodálkozott el János remete. — A vén bükkfában látom az egész erdőt, látom a madárfészket ott az ágon és éjtszakánként látom az idefénylő csillagokban mind az egész csillagos eget.
    Oldalthajló felsőtesttel hosszasan, figyelmesen nézett maga mellett a földre. Aztán lefelé mutatott a kezével. Csorba kis agyagkorsóban virágok álltak ott.
    — Két napja, kőfaragó fráter Illés hozta ezeket a virágokat, mikor feljött követ fejteni a templomi képhez. Azóta mind csak nézem a szépségüket és közben elmélkedem, ha két nap helyett két esztendőn át vándorolnék, vajjon megnézném-e oly erősen az útmenti virágokat, mint ezeket itt?
    „Miért mondja ezt nekem?” — tépelődött el Ung magában, miközben az aggastyán beszélt.
    — Mikor pedig már elhervadnak korsómban a virágok, — mondotta János remete még nyugodalmasabban, — és a madarak sem térnek meg fészkükbe és a felhők gomolygásától semmi sem látszik többé idefenn e magas hegyen, akkor a szívembe nézek, jobban belenézek, mint hajdan jövésemben-menésemben és bizonyosan azért állított meg az Úr, hogy ezt cselekedjem.
    Ung egyszerre sajátmagára gondolt.
    A betegséggel és elfáradással őt is meg akarta volna állítani az, aki azelőtt egyre küldte a világon át?
    — Azért mondottam ezeket, — folytatta a titokzatos hegyi öreg, — mert csak ennyit tehetünk egymásért mi, emberek.
    Mire a kis ispotályos felcipelte a forrástól a vizeskorsót, búcsút vettek a remetétől és hazaindultak. Ung egész idő alatt szótlanul ballagott lefelé az erdős oldalon.
    A hegy csodálatos sötét virágai elmaradtak. Mélyen, a völgyek alján, lovasok tünedeztek elő a kanyargó úton.
    Fráter Lénárt szaladni kezdett.
    — Özséb kanonok üget ott az ő fegyveres kíséretével! — örvendezett nagy kiáltozással. — És Antal perjel és páter Pelbárt is közöttük lovagol! Ha jól sietünk az irugi erdőszélen összetalálkozhatunk velük.
    Nekivágtak az irtásnak.
    Futó szederindák szétáradó zöldjébe merült ezüstös öreg fatönkök között gázoltak előre, magasba kapkodva a lábukat. Fráter Lénárt felszedte hosszú kámzsáját a térdéig és sebesen pislogott a lenyugvó nap alacsonyan káprázó fényétől. Ung beárnyékolta kezével a szemét.
    A vakító csillogásban kicsiny fekete alakok tünedeztek elő a lejtőn. A vetés sűrű aranyában derékig hajladoztak az aratótestvérek. Mire az erdők csendje felett lekongatott hozzájuk a kolostori harang, énekelni kezdték a búzában a Vesperast a dolgozó atyafiak. Az alsó erdőszélen most kanyarodott ki a hazatérő lovasszerzetesék csapata.
    Páter Özséb csuklyás feje beleemelkedett a többiek felett a leszálló napkorong tüzébe. Mögötte kopjás barátok ügettek és vállukravetett kaszával nyomába fordultak az aratótestvérek is. A kalászos életen át már ő vezette az egész menetet.
    Ung levett süvegét görcsösen kulcsolt két kezével szorította a mellének. A sugárzó képben egyszerre csak a földeken úszó árnyékokat látta és emlékezetében felsötétlett a komáromi éjtszaka, mikor ez a lovas barát a halál sikátorán át egy másik menetet vezetett.
    Ettől kezdve az árnyak vonulásának nagyobb ereje volt Ung felett, mint az életnek. Fráter Lénárt nem vette le többé a tekintetét a fiatalember összekulcsolt kezéről.
    — Bejössz holnap a templomba? — kérdezte tőle alig hallhatóan. — Most, hogy Özséb mester visszatért, úgy-e meggyónsz neki?
    Ung közelhajolt hozzá és jóideig mozdulatlanul nézett rá, mintha nem fogta volna fel a szava értelmét.
    — Mondd csak, fráter Lénárt?... — Nem folytatta tovább, kétszer-háromszor nehezet lélekzett: — Siess, fráter Lénárt, te siess, hogy ott légy, mire a kolostorhoz érnek.
    Akkor este, Ung szomorú csendben ült a barátok szűkös vacsorája mellett, az ablakmélyedés gyalulatlan kis asztalánál, hol felépülése óta helyet jelöltek neki a testvérek.
    A perjel többször odapillantott a feszület alól. A hosszú szerzetesi asztal mentén sorbanülő testvérek arca előtt elsikló pillantással nézett rá, mintha a tekintetével akarna neki valamit mondani. Talán arról a külső világról, melytől úgy őrizte az ő rendjét? És Özséb kanonok vajjon miért nincs itt?
    Ung a következő nap reggelén is hiába kereste őt. Soká ácsorgott a folyosón, a káptalanteremben, a kertben is hasztalan várakozott rá. Csak utóbb hallotta fráter Fridriktől, aki mindazt látta, amit elmondott, hogy Özséb mester az éjtszakai istenszolgálat után kiment a remetetestvérek kis kolostori temetőjébe, befedte csuklyájával a fejét és azóta ott imádkozik.
    — Rossz híreket tudhatott meg a püspök városában, — szólott Ung félhangon.
    — Ne mondj ily beszédeket, — súgta oda Fridrik testvér, — páter prior nem akarja, hogy világi híreket hallgassunk. Özséb kanonokot pediglen ne keressed. Nékünk is meghagyatott, senki se kerüljön elé, míg ő maga minket nem hivat.
    Ung türelmetlenül nézett el a szerzetes felett.
    Meddig kell még várakoznia? Meddig vesztegesse itt az időt? Lelkét egyszerre megszállta a régi, távolbakészülődő vágy.
    Később mondotta a kaputartó atyafi, hogy kiengedte őt a kapun. Semmit sem vitt magával. Csak az íja lógott a hátán és egy darabig gyorsan ment elfele a kolostortól. Lehajtott fejjel ment, mint aki nyomot keres a földön.
    Jó messzire a kolostortól, egy nedves erdei völgyben, patkolatlan lónyomok ötlöttek Ung szemébe. Ettől kezdve a nyomokat követte. Sok bolyongás után, a túlsó hegyoldalon, rátalált a monostori ménesre.
    A napsütésben könnyű szél fujdogált a hegyi legelő felett. A lovakat egy dombról izmos vállú, fiatal parasztbarát őrizte olyanképpen, hogy hanyattfeküdt a fűben és kócos fejét egy asszonyszemély ölébe támasztotta. Mikor a közeledő idegent észre vette, ijedtében hirtelen felült. Az asszony visítva futni kezdett.
    — Tetves betegség van a fejemben, — hebegte a parasztbarát, — ama malombeli szolgáló éppen azt gyógyítgatta.
    De egészen hiába beszélt. Az íjas rá se hederített, csak ágaskodott és kiáltozott a ménes felé. A rét túlsó végén felkapta egy ló a fejét. Tágult orrcimpákkal szagolt a levegőbe, mintha a szelet szimatolná, szép nyaka előrenyúlt s akár a förgeteg, gyönyörű rohanásban, repülő sörénnyel, robogva jött.
    A parasztatyafi talpraugrott, hogy jobban lásson. Tátva maradt a szája.
    Hát ez mi? Már az íjas is szalad. Közelérnek. Hó! Ívben kanyarodik el a ló, oldalt dűl, hempereg a hátán és négy lábát úgy mozgatja maga felett, mintha az ég viszketését akarná vakarni.
    A pásztorbarát hangosan nevetett. Sose látott ilyet. Az az íjas odatérdelt a ló mellé s mintha beszélnének, az állat és az ember nagyon összedugták a fejüket.
    — Elmegyünk innen, — mondotta Ung a lovának.
    Az atyafi megint megszeppent. Hátha lótolvaj az ékes jövevény s a lóval most egyeznek ellene? Fütykösével hadonászva iramodott át a legelőn. De az íjas nem várta be. Félkézzel megmarkolta az állat sörényét, felvetette magát a hátára. Hajrá! Szőrén ülve meg a nekivadult mént, körülnyargalta a rétet.
    A pásztor hanyatthomlok futott utána és torkaszakadtából ordítozott:
    — Hó! Megállj! Eme lovat innen el nem viszed! — Csak akkor tért észre, mikor az íjas nevetni kezdett a rémületén. Mire Ung földet ért, megtántorodott az erőfeszítéstől. Hasznavehetetlen balkarja, mint valami élettelen dolog, lecsapódott a csípőjére. Dühében káromkodott egyet.
    Az atyafi közel jött és nézte. Még sem akarhat ez lovat lopni... Szóba elegyedtek és mert az idegen különben sem látszott rosszszándékú embernek, a parasztbarát nyájasat vigyorgott.
    — Jól ülöd a lovat, — bólogatott most már tisztelettel, — a tetves betegségről pedig, mit ama szolgáló a fejemen gyógyítgatott, ne tégy említést a fő atyafiaknak, ha netán az irughegyi kolostorba vetődnél.
    Másnap, mikor a pásztor észrevette az íjas vitéz jöttét, messziről kiáltozott örömében s ettől kezdve a lóval is jobban törődött.
    Ungot ekkoriban többször látták azon a tájon a földekről hazatérő testvérek. Magárahagyatottan, tépelődve bolyongott az erdőkben. Néha egyhelyben állt a hegyoldalon és elfele bámult, valamerre, ahol pedig nem volt semmi néznivalója. A dolgozó atyafiak odébb ballagtak. Fáradt emberek voltak ezek. Ők takarították be a termést. Mások a templomot ékesítették, a kertben tisztogattak és még az ágyak alatt is söpörgettek a házban. Olyas hírek szálldostak a testvérek között, hogy Bertalan pécsi püspök készül a kolostor látogatására. Ung elmaradásait senki sem tette szóvá. Özséb mester pedig talán megfeledkezett róla, mert még egyszer sem hívatta.
    Illés testvér mondotta aztán, hogy mikor követ fejteni a hegységbe ment, messze, egy elhagyatott régi remetebarlangnál látta imádságba merülten Özséb kanonokot, ki ezidőkben olyan magányt kíván, melyben a földi dolgok rosszrafordulása miatt a mennyei dolgokról elmélkedhet.
    Ung ettől fogva kóborlásai közben akaratlanul is keresni kezdte a magistert.
    Valamelyik reggelen a korsós leánnyal találkozott a sarjerdőnél.
    A leány most úgy került eléje, mintha a fákról és füvekről visszaverődő zöld fényben a völgyek élete jött volna szembe a hegyen. Nem szólította meg. Továbbment és a képét elzavarta a fejéből. De hazatérőben, megint a fiatal erdőnek vette útját. A leány most is a lomb között őgyelgett és egyenesen ránézett a sűrűből. Csak akkor tűnt el, mikor ő már egészen közel ért.
    Az emelkedőn lüktetni kezdett Ung fülében a vér. Furcsán lüktetett, mintha gyors lépések szaladtak volna mellette a fák alatt. Többször odapillantott. Az ágak nem mozdultak. Az irtásnál már úgy tetszett neki, körben szaladnak a lépések és bekerítik. Türelmetlenül kitört ebből a körből. Egészen más irányba ment, elfele attól a helytől.
    Szemben ekkor lassú lépéssel a leány jött az ösvényen. Széles, piros szája kissé nyitva volt, a vér melege átsütött az arcán, erős fehér fogai között valami erdei bogyót ropogtatott.
    — Mit jársz itt? — kiáltott rá Ung haragosan, de azért megállt.
    A leány felemelt karja hajlásába fúrta a képét. Szeme szögleténél mégis látszott, hogy nevet.
    Ung is elnevette magát.
    — Minek hívnak?
    — Hát... Incselkedésnek hívnak.
    — Tán csak kaptál másmilyen nevet is a keresztségben?
    — Emezt is a kolostori fráterek adták, — mondotta a leány és most már nyiltabban nevetett ki Ungra mezítelen karja felett.
    — Aztán kire vársz itt, hé?... A szeretődre?
    — Arra várnék, — felelte a leány és beszaladt a sűrűbe.
    Ung maga sem tudta, hogyan vetődött el másnap megint arra a tájékra.
    Az irtás felett rekkenő hőség sustorgott a levegőben. A nyári nap forrón feküdt rá a lihegő földre. A hegység tündöklő csendjében halkan dobogott az erdők lüktető szíve.
    A leány hónaljig állt a fiatal sarjerdőben. Mikor Ung közel ért, mint zöld palástot, hirtelen szétnyitotta maga előtt a remegő sűrűt.
    Ung összehúzott szemmel hajolt előre. Homlokán kidagadtak az erek. Fiatal vére vad hullámban ömlött át a testén. Aztán az álmából felvert ragadozó éhségével kapta el a leányt és magához rántotta.
    A hegyek felett még sugárzott a fény, Ung már magányosan ment odébb az ösvényen. És mire a leány iramodása is elenyészett a leszaladó meredeken, nem gondolt többé rá. Kinga emléke messze messziről, mint tompa fájdalom ütődött a szívéhez.
    Jó ideig kószált az erdőn. Beljebb, egy kidőlt fa helyénél hirtelen nyílás kéklett le a lomb között. A hulló világosság özönlésében fráter Modestus térdelt a mély mohában. Karjait a fény felé tárta és két üres kezét visszahajló tenyérrel úgy tartotta a levegőbe, mintha láthatatlan kincset emelne felajánlóan a magasba. Sok virrasztástól és böjtöléstől sápadt arca viaszsárgának tetszett a napvilágon, s míg gyéres fekete szakállában elvétve mozdultak a vértelen száraz ajkak, a szinte halott arcban elragadtatottan könnyeztek az égbe néző szemek.
    Ung megállt.
    Mialatt ő ott azzal a leánnyal volt együtt, közben ez itt... Eltöprengve nézte őt. A remetebarátoktól hallotta, hogy Modestus kis fiú korában került a kolostorba. A rend alapításának első idejében, egy nyári kora reggelen, kapunyitáskor a kapus atyafi találta őt a küszöb előtt. A gyermek a földön ült, magányosan és apró ujjával ékes kereszteket írt a porba, de hogy mi a neve és hogy ki hozta oda, azt sohasem tudta megmondani. Azóta az irugi hegyen élt, növekedett és imádkozott és semmit sem tudott a világról.
    Mégis mennyivel boldogabb, mint ő, — gondolta Ung keservesen s olyan csendes lépéssel ment odébb, mintha álmában álmodó mellett haladna el.
    A kolostornál nagyot került és aznap, messze, egy lakatlan völgyben hallotta meg az esteli harangszót. Mire visszaért, az irugi hegyről már felszállt a Magnificat és a tömjén az ég felé.
    A kolostorkapunál, a lehajló ágak homályában valaki ült a koldusok padján. Mikor Ung közelebb ért, rásmert. Fráter Modestus volt, aki jámbor alázatában méltatlannak találta magát arra, hogy elfoglalja helyét a refektóriumban. A helye mindig üres maradt s ő még télben is, hóban is, odakinn a koldusok padján ette meg a remetetestvérek asztaláról kiadott hulladékokat.
    Most letette maga mellé a padra fatálacskáját, lassan felállt és félénken intett. Nesztelen lépéssel indult Ung felé és felemelt sovány mutatóujjával megérintette a mellét.
    — Magam terhére veszem Isten előtt a te lelkednek sok kísértését, — suttogott halkan és egyre közelebb hajolt, — imádkozni és virrasztani fogok helyetted én és magamra vállalom a vezeklést is, míg te bűnben élsz.
    Ung rettenve nézett rá, a szíve hangosan vert, a melléhez kapott. Ezzel a mozdulattal pillanatra magához szorította fráter Modestus hideg kezét. Már eleresztette. Gyors lépéssel haladt el a kapuskamra mellett. Nem akart most senkivel találkozni. Bekanyarodott a fal mély átjárójába. A kolostorkertben csendes és magányos volt a kezdődő éjtszaka. Frissen megöntözött föld szaga érzett az elmosódott kis virágágyak felől. Odatámaszkodott a jó Vándor kútja pereméhez. Soká állt ott. Fáradt volt és Modestus szavai égették a bőrt az arcán.
    A keresztfolyosó oszlopai alatt, mint összesuhanó árnyak, lassanként mindenfelől gyülekezni kezdtek Completoriumra a testvérek.
    Még hűvös és homályos volt a hajnal, mikor Ung másnap kiment az erdőre. Most már mindenképpen meg akarta keresni Özséb kanonokot.
    Egy erdei mélyedésben, földig lombos fák között, váratlanul megint felbukkant előtte a korsós leány. Mikor közel ért hozzá, a leány sustorgó vihart kavart maga körül a lombokban és két kézzel vadul tépdesni kezdte a faleveleket.
    — Azt hittem, nem jössz már többé erre.
    — Hát aztán... Mit bánod!
    — Félek, hogy elmégy, — felelte a leány, — másmilyen vagy, mint azok, akik mindíg itt maradnak...
    — Milyen vagyok? — kérdezte Ung félvállról.
    — Nem tudom megmondani, de másmilyen vagy... és a völgyekben is beszélik ezt rólad az emberek.
    A leány megint tépni kezdte a lecsüngő ágak lombjait s egy darabig görcsösen gyűrte forró markában fénylő zöldjüket. Aztán messze dobta magától a leveleket és két tenyerébe temette az arcát.
    — Mi lel? — Ung hangja hirtelen furcsán elrekedt. Égető forróság csapott a fejébe s egyszerre hinni kezdte, hogy az ördög küldi útjába ezt a leányt. — Menj vissza a faludba. Eredj! — kiáltott rá sötéten, kegyetlenül. — Eredj! — Aztán utánakapott.
    Mikor elváltak egymástól, a leány felágaskodott a legázolt fűben. Tekintete követte a távolodót, de az nem nézett rá vissza.
    A refektórium gyalulatlan asztalánál megint üresen maradt Ung helye. A perjel keményen pillantott oda a feszület alól. A hosszú szerzetesi tábla mentén csendesen meredtek maguk elé a testvérek és közülük már csak kevesen hitték, hogy az elkószáló vitéz lelkének dolga valaha jóra fordul. Vecsernye idején még nagyobb szorongás támadt a kolostorban. A majorból hazatérő atyafiak látták Ungot messziről, az irugi hegy veszedelmes omlásai felett és mikor kiáltoztak neki, nem felelt.
    Elhagyott remetebarlangok kormos üregeinél óriás szirt ugrott ki ott a rengetegből a mélység fölé. Ung előre hajlottan ült a sziklán, lábát a szakadékba lógatta és a falombok mozgó nyílásán át lenézett a tájra. Apró falvakkal, monostorokkal teleszórt völgyek, erdők alján bujkáló utak ötlöttek a szemébe. Keletnek, mint földbe szúrt kopják, felmeredő kis tornyok látszottak a messzeségben: talán a püspöki város tornyai? Szemben, a Dráva síkja felett, vihar készülődött.
    Ott járt ő, ott túl a folyón, úr Ugur lápos birodalmában... Oda ment el az ősi titokért s csak mozdulatlan, gőgös lázadást és halálos némaságot talált. Azt hozta el magával, azt hurcolja és azóta ő is néma és mozdulatlan, akármerre jár, akármit beszél.
    Két öklét nekiszorította a homlokának és mereven lebámult a mélységbe. Ez lenne az út vége? Ez a gyáva menedék?... Megvetően fordította el a fejét.
    De hát akkor miért nem szökik talpra? Miért nem rázza fel a maradék országot? Miért nem rohan sokak előtt elől? Miért nem tesz csodát?...
    Háta mögött éles, idegen hang nevetett fel ekkor. Visszanézett. Kopott vitézi viseletű, nyurga fekete ember állt az erdőn és egyre hahotázott.
    — Ha nem akarsz repülni, gyere onnan, — kiáltotta gúnyolódva, — csalárdul szakadozik ama rettenetes nagy kő az ember lába alatt.
    Ung jól megnézte a furcsa vitézt. Vadászni járhatott ez erre. Bevérezett övszíjáról elejtett nagy madár fityegett le. Hátán íj lógott, a mellén egy ócska kürt.
    — Mihozzánk is feljön a vihar, — szólott a kopott viseletű vitéz. Aztán, mert egyirányba kanyargott az útjuk, kérdezte Ungot, mit keres itt? De be sem várta a válasza végét, már mondani kezdte, hogy őt Bóthnak hívják és anyja révén amaz Árus nevezetű jobbágy úrnak lehetne dús örököse, ki istenes jámborságában a remetetestvérek kolostorának adományozta szőlőhegyeit, malmát, szántóföldjét és kaszálóit is az Irug patak partján, a Magosd hegy alatt, melyen az ő váracskája áll.
    Egyebet most nem szólt erről, mert beszédje közben fülheggyel elfogta, hogy Ung a kolostorban van szálláson. Csak a karját emelte fel, mint valami sovány madárféle tépett szárnyát és az állával foszlott zekéjére intett.
    — E bús lyukakat könnyen meg lehetne foltozni egy kis kaszálóval, avagy szántóval, de nekem már csak annyi földem van, hogy legfeljebb fazéknak hordhatnák el a fazekasok.
    A nyári éjtszaka lassú készülődésében felkapott a vihar a Dráva síkjáról a hegyek közé. Az erdők suhogni kezdtek a növekvő homályban, ágak töredeztek, a szél ide-oda csapkodta a férfiak haját. Az emelkedő mind kövesebb lett.
    Bóth vitéz nagyon gyorsan szedte a lábát s mondotta, hogy kis kerülővel közelebb esik az ő váracskája, mint a remeték klastroma és szívesen hívta Ungot, térjen be hozzá a vihar elől.
    — A pokolban is akad egyszer ünnep. Van még két tömlő savanyú borocskám lenn a pincében, így fenn a toronyban el lehet feledkezni a világ bújáról. Hé... mire gondolsz? Tán nincs kedvedre az elfeledkezés?
    — Kedvemre van, — mondotta Ung mogorván s egyszerre keserves kívánkozás fogta el, hogy mindent elfelejtsen, ami a fejében sajog, amitől az a korsós leány sem tudta elfordítani az eszét. Hát inni fog, míg elbódul, míg nem emlékezik többé semmire. És ő is erősen kilépett.
    Pécsváradtól délnek már zengett az ég a hegyek felett, de Bóth úr vára még mindíg nem mutatkozott.
    — Fortélyos jószág az én váracskám, — nevetgélt az ember, — csak akkor kerül elő, mikor akarom. Az utakról nem látszik, ám én a tornyomból jól látom, hogy mi közeleg odalenn...
    A várúr felemelte mellén a kürtjét és jeladásnak három kurtát belefújt. Úgy hangzott ez, mint a vaddisznó röfögése, de a várban megértették, mert a széltől hánytorgó sűrűség mögött nagy recsegéssel, ropogással kapu nyílt.
    A furcsa recsegés később is folytatódott, a köves árok felett, a korhadt hídon, a szűk udvar sötét szögleteiben, az egész roskadozó váracskában. Falépcsők nyöszörögtek, megereszkedett ajtók nyikorogtak, egy ferde ablaknyílás mögött éles hanggal visítoztak a gyerekek.
    — Nálam, hízlalt disznók helyett, csak éhes kölykek visítanak, — nevetett fel Bóth úr, mintha ezen a dolgon igen mulatna.
    A boltozott lépcsőtorokba nyugtalan mécsvilág vetődött le ekkor a magasból. A felső toronykamrán lámpással a kezében, elhanyagolt külsejű, fésületlen asszony szaladt át. A garádicsra állította a mécsest és hirtelen egy falmélyedésbe húzódott. Nem mozdult, míg a két férfi elhaladt mellette és Bóth úr úgy tett, mintha nem is látná. De alig értek fel a toronykamrába, alulról már rendelkező asszonyi hangok hallatszottak. Hamarosan füstös zsírszag kezdett terjengeni a várban. Egy udvaros ember borostömlőt cipelt a garádicson. Odalenn valami nehéz láda kinyíló fedele nagy döngéssel nekicsapódott a falnak.
    A váracska gazdájának kedvére volt a hangos készülődés. Egyre elégedettebb képet vágott, nagyokat nyelt a zsírszagból s mondta, hogy felesége, Druzsina asszony, kinek ékes szépsége híres mind az egész Magyarországon, felette jeles gazdasszony és neki már eddig is tizenhat gyermeket szült.
    — Számot vethetsz, mennyit kell ezeknek vadásznom...
    A garádics most megint felfele recsegett és a lépcsőtorokban lassan, rangosan megjelent maga Druzsina asszony. Fésületlen fejét eddigre hímes asszonykendővel kötötte be s avult pompájú nászruhájában jött, amit dörömbölő ládájából csak az imént kaphatott sebtében magára.
    Felvont szemöldökkel és leeresztett szemhéjjal fogadta a férfiak köszöntését. Lépcsőmászás közben hátracsúszott a kendője, meredek homloka szabadon látszott és a feje búbjáig ért. Az arcán állandó sértettség kifejezése ült. Mire úgy vélte, hogy a vendég is eléggé megnézhette őt, helyet foglalt az asztalnál. Lassanként belemelegedett a beszédbe, aztán nyújtózó mozdulatokkal szinte átfeküdt a táblán és sűrűn vonta magához az öreg fakupát. Bóth úr egyre visszahúzta tőle.
    — Druska! Duruskám, — intette közben félig gúnyosan.
    — Druzsina, — igazította helyre az asszony szemrehányó méltósággal, miközben vöröses, duzzadt szemhéjai alól figyelmesen nézte Ung ruházatát és tisztára megmosott kezét. Utóbb gondolhatott valamit, mert a lépcsőlejárathoz ment, kétoldalt falnak támasztott tenyérrel a meredek fölé hajolt és sürgetőn a leányait hívta.
    Ugyanekkor a kapu felől is kiabálás hallatszott. Bóth úr abbahagyta a töltögetést. Kinézett a torony kis ablakán.
    — Ti vagytok? — szólt le.
    — Mi vagyunk!
    — Későn jöttök. Már iszunk...
    Nem sok időbe telt, mire nehézkes mozgással egy kisnemesféle deresedő ember kapaszkodott fel a lépcsőn két legényfiával.
    — Jó szomszédok, — mondotta Bóth úr elismerően s a hátuk mögé intett a szemével. A vendégek nyomában nagy borostömlővel egy cselédszolga csoszogott. Magukkal hozták az italt. Letelepedtek a lócára. Nagy hangon beszéltek.
    Druzsina asszony sértetten elnézett.
    — Más asztalára mernek italt hozni, — mondotta félhangon Ung irányába, de azért a vendégek borából is serényen töltögetett magának.
    Közben leányai is feljöttek a toronyba. A leányok nyurgák és sötétszeműek voltak, inkább Bóth úrra ütöttek. Nevetgélve tették az asztalra, otromba fatálon, a nyárson kormozódott, félig sült őzgerincet. Sarkukban nagy csapat borzas gyerekfej leselkedett be a lépcső nyílásán.
    — Hess! — kiáltottak vissza a lányok. Jókedvük elkapta a többieket is. Az emberek hahotáztak, ettek, ittak, énekeltek és utóbb egy dudasípos várbeli öreget is felnoszogattak a sutból. Az öreg nekidült a falnak, hóna alá fogta a muzsikáló tömlőt és bús igyekezettel fújta a sípot. A legények már tenyerükkel csapkodták a combjukat, a leányok dobbantgattak, az öregek pattintottak az ujjukkal. Druzsina asszony elrendezte csípője felett a ruháját, kissé felkapta a lába előtt és ő is táncolni kezdett. Bóth úr és a deresedő kisnemes dülöngözve indultak utána.
    Ung már egymagában ült a lócán. Sokat ivott ő is, szédült bele a feje. Összefont két karját az asztaltáblára fektette, rátámasztotta az állát s barátságosan úgy nézte a nagy vigadozást. Táncközben rámosolyogtak a leányok, visszamosolygott rájuk. Senki sem hallotta többé, hogy a toronyban recsegnek a gerendák, megszépült az omladozó szegény váracska s a dudasíp lihegő rossz muzsikája.
    — Úgy-e jó az elfeledkezés? — szólt Bóth úr Unghoz és ekkor pillanatra olyan más, olyan szomorú volt az arca. — Belehalna az ember, ha mindíg mindenre emlékeznék...
    A kisnemes ember is odaült hozzájuk. Egy darabig csökönyösen nézte oldalvást az idegen vendéget.
    — No, — dünnyögte aztán megenyhülten, — miképpen látom, szűkszavú legény vagy. Ismertem egy tiszamentit, az olyan természetű volt, hogy reggel mondott egy szót, oszt estig gondolkozott, oszt este megintelen mondott egy szót. Onnan jöttél te is?
    — Onnan.
    — Miért nem mégy vissza a te udvarodba?
    — Nincs már nékem udvarom és másnak sincs már arrafele.
    — Tán Bertalan püspök vitézeivel vetődtél ide, mikor a Sajótól a mezőkön által menekültek?
    — Magányosan jöttem, — felelte Ung kurtán.
    A tatárdúlásra került a szó. Nem énekeltek többé. Druzsina asszony és a leányai aludni mentek. A férfiak nekikeseredetten ittak. Kérdezte Ung, hol van a király? Mely híreket hallani a püspök városában? A két cimbora üres szemmel pislogott egymásra. Később a deresfejűnek mégis eszébe jutott valami.
    — Hát... olyas hír is szálldosott már odalenn, hogy miközben a kánok lovasai a Dunáig pusztítanak, azonközben az osztriai herceg németjei megintelen Győrig gyujtogatnak és rabolnak tehetségük szerint.
    Ung fejében süvölteni kezdett a sípduda hangja. Megmarkolta az ember karját:
    — A keresztény fejedelem is betört az országba? — Szeme előtt szétszakadt a bor felhője. — Megérzi még az öklünket! Nem sokáig lesz ez a nép zsiványok prédája!
    Az ittas emberek döbbenve néztek rá. Kétségbeesett düh szikrázott a szemében. Félretaszította a korsót. Már nem kellett neki a lealázó elfeledkezés. Megint mindenre emlékezni akart. Felugrott. Bóth úr lefogta, a kisnemes ember töltött neki és csendesítette, hogy nem érdemes ezen háborkodni, mert ezóta már be is kerítették Győrött az osztriai herceg zsoldosait az odavaló magyarok és jó tűzön mindenestől megsütögették őket.
    Nagyot nevetett ezen.
    — Ezelőtt se volt jobb, most se rosszabb, — botladozott ki a száján, — ne búsuljunk hát!
    Bóth úr nyekkentett egyet, de azért bánatosan horgasztotta le bortól nehéz fejét. Mozdulata közben rongyos zekéjén akadt meg a szeme. Megint eszébe jutottak Árus jobbágy úr elajándékozott földjei. Felforrott benne a harag s mert már nagyon részeg volt, nem tartóztatta magát, mint idejövet az erdőn. Dühében szidalmazni kezdte az irughegyi remetéket.
    — Azok ott bőségben élnek az én örökségemből, mi meg itt koplalunk!
    Ung végigjártatta tekintetét az ételhulladékokkal telehajigált, bortól lucskos asztalon és gondolatában felmerült a barátok szűkös asztala.
    — Ne mondj ilyent róluk, Bóth vitéz. Inkább békélj meg velük. Ők a kezük munkájából élnek, szegények és jóságosak és mind magyarok. Ne mondj ilyent.
    A hangjában annyi szomorú kérés volt, hogy Bóth úr zavarában suta nevetésre fakadt.
    — Bánom is én, hát békéljen meg velük a fene.
    Ung elnézett a tivornyázó részegek feje felett. Nem volt itt köze senkihez. Vette a süvegjét.
    — Köszönöm a vendégelést. Szerencsés jó reggelt.
    — Vissza gyere hozzánk! — kiáltozott utána Bóth úr a toronyból, mikor a recsegő kapu becsapódott mögötte.
    Ung a falunak vette útját. A duhaj éjtszaka közben szétfújta a szél a felhőket. Már a völgyekben is virradt. A vízmosásos köves út mentén, kis zugokban összebújt házikók tünedeztek elő. Barmaikkal egy födél alatt lakó emberek odvai, rossz ólak, szolganépek és kolostori kézművesek kunyhói. Az egyik házikónál füstölgött a kupacba hányt föld. A kupac mellett hajlottan dolgozott a fazekas a kora derengésben. A házikó falánál feketére füstölt új cserépkorsók és vörösre égetett agyagmécsesek álltak sorjában a padkán.
    Mikor Ung odaért, az ember alázatosan köszönt. Nem vette észre, hogy a kunyhója mögül valaki az idegen vitéz nyomába surran.
    Az irtásnál utolérte Ungot a korsós leány. Felfele rohanó csörtetéssel jött a meredeken. Most is úgy jött, mintha lihegő vággyal a völgyek élete szaladt volna a hegyre, de a régi fény már lemaradt róla.
    — Ne menj el, várj! — kiáltozta vad lódulásában és egy darabig még odébb futott, előbbre került, elállta Ung előtt az ösvényt.
    — Mondd meg a nevedet, — könyörgött fel hozzá, mikor végre eszébe jutottak a szavak, — mondd meg, hogy egyszer azonképpen szólíthassalak... Ung... — mormolta utána halkan, — milyen szép neved van, — és szaggatottan sokszor ismételgette, mintha jól meg akarta volna jegyezni magának.
    Ung egész idő alatt szótlanul nézte őt. Álmatlan szemébe lassú szánalom emelkedett. Aztán lehajolt és megsimogatta a fejét.
    Ettől az érintéstől hangtalanul felzokogott a leány. Most tudta meg, hogy szereti ezt az idegen vitézt.
    — Eljöhetek még errefele? — kérdezte alázatosan.
    — Eljöhetsz, — felelte Ung és nem gondolt oda. Fáradtan továbbment.
    Feljebb, egy kis erdei rét szélén lefeküdt a fűbe, tenyerét a feje alá nyomta és mélyen elaludt.
    Mire felébredt, keskeny, sárga csíkokban aranybéklyókat vert a leszálló nap a fák törzse köré. Ung szamócát szedett a süvegébe, aztán lehasalva, hosszan ivott egy csurgó vizéből. Közben egészen kitisztult a feje az éjtszaka borától. Emlékezetében megint egyenesen állt a tántorgó, részeg váracska. A dudasíp és duhaj nóták, a durva tréfák és hahotázó nevetések elfoszlottak az eszéből, csak valamiféle ottani beszéd tetszett neki egyre hangosabbnak. Keresően jártatta körül a tekintetét. Egyszerre döngni kezdtek fülében a szavak.
    Hát az emberi fenevadak már kétfelől is tépik az országot?...
    A fák alatt, mint odavágott hatalmas buzogány, letört nagy bunkós ág hevert a földön. Felmarkolta és kitartotta a levegőbe. Zihálva, elégedetten bólintott. Utóbb balkézzel is emelni akarta az ágat, de ettől a próbától belenyilalt beteg vállába a fájdalom.
    Mindegy! Félkézzel is lehet verekedni. Verekedni? Valamilyen várispán csapatában járni? Valakit követni, aki előtte megy? Kevélyen rázta a fejét. Nem, nem ilyesmiért kergette őt az a belső unszolás, ami mostanában megint olyan ellenállhatatlanul kezdi küldeni. Még álmában is... és bizonyosan ezért kószál ő el szégyenszemre a remetetestvérek kolostorából és botránkoztatja őket. Ezért keres nyomorult elfeledkezéseket. Ezért... és nem tehet róla. Mennie kell innen! Eljött az idő. Valamit be kell teljesítenie, amitől sohasem nyughatott, amit rábízott az élet. Régen bízta rá... talán már kisfiú korában, messze, Kolontón, a tiszai nádasok között.
    És miközben így haza gondolt a feldúlt otthonra, tekintete öntudatlanul a kolostor irányát kereste. Békesség, tiszta csend... és a jó fráter Lénárt, Fridrik a kedves könyvíró testvér, Modestus a szent együgyű és Özséb úr, a nagyszerű magister... Izgatott képek vetődtek fel benne: völgyek, falvak, városok messze tornyai, elkanyargó utak... és ő az egyiken majd el fog menni innen az úttalan országba.
    Kis kövirigó ugrált el előtte a földön. Feljebb őzek váltottak a tisztáson. Valamelyik odvas fán üreseket kopogott a harkály. Egyszerre elhallgatott a vadon. A hegységből láthatatlan ösvényen, egyenletes, könnyű lépések jöttek lefele. Benn az erdőben egy szerzetes haladó alakja bukkant fel időnként és tűnt el a fák törzsei között. Mikor megint látszott, Ung ráismert.
    Özséb mester jött ott. Egy száraz ág roppant a saruja alatt. Feltekintett, de azért időbe telt, mire elszakadt attól, amin gondolkozott. Észrevette Ungot az alsó ösvényen.
    És ekkor elindultak egymás felé. Miközben Ung előre ment, fejében minden hátrálni kezdett, ami csak az ő maga keserű sorsa volt. Mire odaért, lázas nyugtalansággal szólította a kanonokot:
    — Igazak a gonosz hírek, miket a pécsi püspöki városban beszélnek?
    Özséb mester arcán nehéz szomorúság rágódott.
    — Bűnök és rémségek ideje ez, — mormogta inkább csak magának.
    Ung közelebb lépett.
    — Az osztriai herceg németjei is betörtek volna az országba?
    Özséb felvont szemöldökkel fejtől talpig végignézte őt, mintha mérné a szemével, mielőtt felel.
    — Igaz, — mondotta aztán sötéten. — A babenbergi beküldte vad német zsoldosait azokra a tájainkra, miket a tatár még el nem ért. Gyalázatunkra már kétfelől mar belénk az ellenség. De Isten ennél jobban is megalázta a magyar királyt.
    — Elfogták? — hördült fel Ung. — Mégis elfogták a tatárok?
    — Keresztény fejedelem fogta el. — Özséb mester hangja elrekedt a szenvedéstől és felindulástól. — Fridrik fogta el, a babenbergi, ki eléje ment a Morva vizéhez, becsalta vendégül osztriai tartományába a menekülő magyar királyt és bezáratta őt várába.
    Ung ugrásrakész, vad mozdulatot tett.
    — Bezáratta? Keresztény fejedelem létére a szent királyok felkent sarjadékát?
    — Bezáratta és el se bocsátotta, míg váltságdíjul ki nem csikarta tőle az osztriai tartománnyal szomszédos három szép megyéjét és minden aranyát és ezüstjét és drágaköveit is ráadásul.
    — De hát hol találja meg a királyt, aki őt szolgálni akarja?
    Özséb mester szemébe szomorú melegség vetődött.
    — Én is ezt akartam volna cselekedni. És kevéssel ezelőtt, mikor az osztriaitól kiváltotta magát, még közel volt ő ide. Talán két napi járóföldre se, a királyné asszony birtokán, a segősdi udvarban. Ám azóta már onnan is messzebb részekre kellett menekülnie.
    — Utána megyek oda is!
    — A király útját most semmiképpen el nem érheted. Ezidőkben még Bertalan püspök sem tudja, merre jár. Udvarának hűséges emberei titokban tartják, hol rejtőzik, mert a tatárok bérelt gyilkosai mindenütt keresik. Elfogott kémeik és kínra vont cinkosaik kivallották, hogy a nagy kán meghagyta az ő kánjainak, élve avagy holtan, de bilincsbe verve hurcolják színe elé Karakorumnak mondott ázsiai fővárosába a magyar királyt. — Özséb tekintete a messzibe révedt. — A mongolok még az Ural-hegység alján ismerték meg Árpád törzsének rejtélyes régi hatalmát és hiszik, hogy a felkent királyok átadják egymásnak az uralkodás titkát és az akarat hatalmát s így él tovább a holt királyok ereje abban, aki utánuk jön. Ezt az erőt akarják ők most bilincsbe verni az élő vagy holt magyar királyban.
    Mialatt beszélt, Ung arcából leszaladt a vér. Egy darabig csak a nyár fojtott zümmögése hallatszott az erdőn.
    Özséb lehorgasztotta a fejét:
    — A királyok nem boldogok, nem boldogságra koronázzák őket.
    — Engem nem a hatalma hívott, — mondotta Ung halkan. — Azóta kívánom őt szolgálni, mióta ócsárolták előttem, mióta láttam, hogy üldözik.
    — Ki vagy te? — kérdezte a pap megütközve.
    Ung nyugtalan tekintettel tétovázott. Már kérdezték ezt tőle. Fenn északon, a hegyek alján, Joakim úr is kérdezte ezt.
    — Mikor elindultam, nagyot vállaltam magamra, — szólt elgondolkodón, — de a feladatot nem tudtam teljesíteni. Én a pusztulás és elmúlás ellen akartam népünknek harcát vezetni.
    Özséb hirtelen felpillantott.
    — Te, magányosan?
    — Én mindíg egyedül vagyok. Az Isten sincs velem... és kértem is, bocsásson el magától.
    A pap tekintete elsötétült.
    — Kérted őt?
    — Kértem, — felelte Ung, — mert keresni akartam azt, aki rajtunk még segít.
    — Kitől vártál te a mi Urunk Jézus Krisztusnak kívüle segítséget?
    Ung gyorsan lélekzett:
    — Kitől?... Most mindent megmondok magamról néked.
    Özséb keskeny, beretvált arca szinte beletávolodott a felvont csuklya árnyékába. Imádkozott. Aztán intett Ungnak.
    — Mondjad! Kit akartál te a mi népünk segítségére megkeresni?
    — Őt, akit eleink a Krisztus hitéért elhagytak.
    Özséb megborzadt.
    Ung látta ezt és olyant érzett, mintha dacos elhagyatottságba sodródnék el innen, valahova messzire, ahonnan emberhez így vissza nem tér többé soha.
    A páter ekkor már egy fának támaszkodva állt az erdőn és elborultan nézte őt.
    — Csakis sötét hatalmak kényszeríthetik Isten teremtését ilyen szörnyűségre, — mormogta, mintha ezt a megtévelyedettet önmaga ítélete előtt akarná menteni.
    De Ung nem nyúlt a mentség után.
    — Senki sem kényszerített, magamtól tettem, amit tettem.
    — Azért mégis a Sátán kísértett meg, miért is én most Istennek nevében kérdezlek. Könnyíts a lelkeden. — Özséb jobb tenyerével feltámasztotta behajlított balkarja könyökét és emelt kezével eltakarta a szemét. Így várakozott hosszú mozdulatlanságban.
    Ung hallgatott. Miért akarja megkönnyíteni az ő helyzetét? Miért fedi el a szemét? Ez megalázta őt és szégyenletessé tette számára a vallomást. A torka égett és összeszorult.
    Özsébben a nagyúr egyszerre megértette ezt az elnémulást és a pap megbocsájtotta. Leeresztette a kezét. Isten szabad ege alatt két ember nézett ekkor egymásra, aki életében sokat szenvedett.
    A csendet Ung törte meg.
    — Mióta emlékezem, nevezhetetlen belső unszolás küldött engem, de világosságot nem adott nékem az útra.
    Aztán pillanatig olyan lett a tekintete, mintha láthatatlan, verőfényes távolba nézne. A gyerekkorát kezdte mondani, mikor a szíve még önkívületben vágyódott oda, ahol messzebb éltek egykor a pogány magyarok, mint a pásztorok meséiben. És Kingáról is úgy beszélt, mintha mesében látta volna és mesét mondana kettőjük eltűnt napjairól. Megéledt a kolontói határ, az udvar, az atyja, házanépe és édes asszonyanyja. Már az ő ájtatos intéseiről és sok szomorkodásáról beszélt, mikor kisfiú korában belopódzott a kamrájába és faleveleket gyűrt a feszületen az Úr Jézus keze alá. Miért tette?... A kolontói atyafiak gvardiánja is faggatta. Nem felelt. Megbüntették. Akkor sem felelt. Talán nem is tudta... Csak később tudta meg, sokkal később, mikor a maga élő szívében érezte, hogy szegekkel van televerve az egész élet, de senki sem gyűr faleveleket alájuk, hogy ne fájjanak.
    — Mert én az örömet és a szabadságot szerettem és gyűlöltem a szenvedést...
    Ung égő tekintettel meredt maga elé. Ettől kezdve szinte futva, sebesen beszélt és a hangjában megint feltorlódott a régi kín: a tiszaparti nász, a párisi kolostoroskola évei, nagy vándorlása, hazatérte... Minden az eszébe jutott s szavaiban egyre gyorsabban múlt az idő. Már Kinga halálos éjtszakájáról beszélt, mikor a komáromi pitvarkamrában az ő kialvó életéért imádkozott és mindent ígért az Úrnak.
    — Magadból mit ígértél?
    — Magamból?... Én fellázadtam ellene.
    A pap elsápadt.
    Ung hangja olyan lett, mintha mellére szakadt súlyos boltozat alól beszélne:
    — Amaz éjtszakán, mikor Szent András temetőjében már egészen egyedül voltam, jött egy asszony és mondotta, amiket én gondoltam.
    Özséb összevont szemöldöke alól hirtelen fürkészően rátekintett:
    — Te mostan a komáromi bűbájos asszonyról beszélsz!
    — Ha valamikor elérné őt a te kezed, ne add törvényre. Mindent én gondoltam, amit ő mondott, miközben a síron az utolsó szövétnek is elfogyott és kinn a Dunán, egy úszó naszádról segítségért kiáltottak a király nevében... Ekkor gondoltam, hogy elhagyott minket az Isten... és mondotta az asszony: nem halt meg a mi népünknek régi istene, mert a tűz is tanítja és a víz is tanítja az ő életét.
    — És az Úr tanítását elfelejtette akkor a te szíved? — kérdezte fájdalmasan a barát.
    Ung csak pillanatig hallgatott el, aztán folytatta:
    — Gondoltam én... és mondotta amaz asszony, ha az Úr papjait kiirtanák, miképpen a pogány isten papjait és elégetnék, amik a könyvekben az Úrról írva vannak, miképpen a mi sok ezeréves rovásainkat elemésztették, senki sem ismerné többé az ő tanítását és végezetül elkorhadna az ő keresztje is.
    — Ha minden papját leölnék, — szólt Özséb az alázat fenségével, — ha minden könyvet elégetnének, ami róla írva van és elkorhadna szent keresztjének a fája, akkor is megmaradna a földön az ő tanítása és a keresztje is megmaradna örökkön örökké. Mert az ő keresztje a szenvedés és az ő tanítása a szeretet. Lázadásodban nem gondoltál erre?
    — Nem gondoltam. Elborult előttem az ő keresztjének és az ő tanításának jelentése, mert elrejtőzött előlem az ő szeretete. És mikor futni láttam a királyt és a Krisztusmutatóban maga az Úr is menekült az erdőn és az ő templomjai égtek és a csatamezőn elestek az ő papjai, attól kezdve keresni kezdtem a régi magyar istent, vagy valakit, aki a nyomába igazít.
    — Bizony, te sötét hatalmaknak adtad meg magad, — kiáltott fel Özséb.
    — Nem adtam meg magamat senkinek! Jóllehet vannak dolgok, amikről nem tudok számot adni... Azidőkben is elfogott a régi vágy és kergetett a nevezhetetlen belső unszolás. Hajszolt füstölgő üszökben, vérszagú utakon, legázolt mezőn, felperzselt fekete városokon át, melyeknek nem volt többé neve. Sokszor elfáradtam, mégsem állhattam meg, sokszor eltévedtem, mégsem fordulhattam vissza, csak hajszolódtam tovább, kihalt pusztákban, atyáim legázolt földjén, nemzetségem feldúlt udvarán, anyám sírja felett le a Drávához, ingoványos nagy erdőségeken át.
    — Hol jártál ott? — kérdezte Özséb hirtelen szorongással. — Kit kerestél te ama tájakon?
    Pillanatig mozdulatlanul néztek egymásra.
    — Ott rátaláltam, — suttogta Ung.
    — Nem lehet az! — Özséb szívét rémület fogta el. — Nem találtál rá, régen meghalt már a mondák lázadó Ugurja.
    — Él még, — felelte Ung sötéten, emlékezőn, — de ellenségei kitépték a nyelvét és nehéz volt neki a föld, amit a mellére dobtak. Azóta nem tud beszélni. Néma, mint a mi eredetünk titka, ősi törzsének utolsó sarja pedig a szélben odahangzó kolostori harangok szavát hallgatja és a nagy Ugur arca előtt kialszik az utolsó régi tűz.
    Özséb a szeme közé meredt.
    — És ha Isten akkor azonképpen tesz próbára, hogy még beszélni tudsz vele, ha lobogó tüzet lelsz még amaz elkárhozott helyen, mit cselekedtél volna?
    — Kezemben vittem volna szét a tüzet és elégtem volna benne.
    — Hamis tűzben égtél volna el! — és a pap összefonta két karját a mellén, mintha egyszerre elzárkóznék a fiatal vitéz elől.
    Valami visszalökte ekkor Ungot régi önmagához.
    — Nem gyónásban mondottam néked, amiket az életemről mondottam és tudva cselekedtem így, hiszen beláthatod... — Dacos fájdalommal emelte fel a fejét: — Fogass el az egyház nevében, ha szerinted azonképpen érdemlem.
    Özséb tekintete lassan, szánakozón fordult megint felé.
    — Én nem földi törvénybíráknak, hanem az Istennek nevében kérdeztelek. — Nagy gondban, sokáig tépelődött magában, mire ismét megszólalt: — Az Úr kegyelméből nem esik átok alá a gondolatban elkövetett eretnekség... Ezért is te nem lettél apostata.
    Ung összerezzent.
    — Irgalmasabban ítélsz életemről, mint én magam.
    — Az Úr mindent tud rólad és tudja, hogy eltévelyedésedben sokat szenvedtél. Te pedig tartsad eszedben, hogy Krisztus eljövetele előtt a szenvedés csak puszta szenvedés volt, de mióta ő kínszenvedésébe belefoglalta a megváltást, azóta benne foglaltatik a megváltás minden földi szenvedésben. A tiedben is, mindenkiében és a mi népünk mostani szenvedésében is.
    Ung néma megrendülésben érezte, hogy hosszú idő után reménység árad felé. Özséb szavaiban pillanatra megjelent a lelke előtt a szenvedés misztériuma.
    Mikor megszólalt, megindultságtól volt tompa a hangja:
    — A te hited szerint szenvedésünk megváltja a jövőt?
    — E világban a jövendőt és a másvilágon az üdvösséget, — felelte a pap, mintha felülről jövő sugallást mondana. — István, a szent király elvezette az ő népét a keresztségbe, de e népet mostani szörnyűséges megpróbáltatása erősíti meg örökkévaló időkre a kereszténységben és a fennmaradásban. Ezért kellett mindennek ránk következnie...
    Elhallgatott.
    Az erdő alján már összeosontak az árnyak. Özséb homloka felett még azután is csodálatos fény derengett, mintha egy másik világ távol sugárzásából vetődött volna oda.
    Előttük az alkonyodó ösvényen éjjeli madarak riadtak, egy homályos, szakadékos helynél alattomos lopódzás hallatszott a mélyből. Rosszban járó emberek járkálnának odalenn?... Ung megmarkolta derékszíjába nyomott kétélű tőrét. Óvatos lépéssel mentek odébb. A fák álmosan mozgó fekete lombjai között, keményen meredeztek fel a kolostor szürke falai. Mikor a kapuhoz értek Özséb mester nem zörgetett. Leült a koldusok padjára, hol a testvérek étkezése alatt fráter Modestus ette az asztal hulladékait és olykor kéregetők és betegek várakoztak. Most szokatlan csend áradt mindenfelől.
    Özséb magához intette a fiatal vitézt.
    — Mondjad, mitévő lész?
    — Elmegyek innen.
    — Hová mégy?
    — Arra! — Ung felemelt keze céltalan ívben lendült át a levegőn.
    A páter tekintete ráfeledkezetten követte a semmibevesző, szomorú mozdulatot.
    — Megállj! Ne űzzenek tovább a véred vak emlékezései, ne tévelyegj hiábavaló sötét utakon.
    Ung vívódva gondolkozott. Nagy ellentétek csatáztak benne, titokzatos régi hagyományok, fiatal, vad elszánások és rontó álmok konok marasztalásai és új sejtelmek kezdődő hívásai. Aztán, mint ökölcsapás szétütött a józansága ebben a zavarodásában.
    — Nem tudok én e magány tétlenségében élni.
    — Nem tétlenség a magány, — mondotta Özséb elgondolkodón. — Maradj itt, míg meglátod az utat. Az Úr állított meg eme kolostor előtt, eddig is ő vezetett, aki nem hagyja befejezetlenül az ő munkáját. Ung, az Úr vár reád.
    Özséb felállt és most már bezörgetett a kapun.
    A folyosón a perjel jött eléjük.
    — Salve! — szólt kurtán és hidegen pillantott Ungra. Most mindíg így nézett reá. Aztán a vendég pap felé fordult. — Megnyugszom Özséb úr, látván, hogy fegyveres kíséreted volt. Rút híreket hoztak fel hozzánk a völgyekből. Nem barátságos már emez áldott környék. Bertalan püspök is küldött üzenettel hírmondót, hogy ne várjad az ő látogatását, nem jöhet el ide, mert kóborló latrok garázdálkodnak többfele a monostorokban. Vakmerőségükben ma éjjel a Szent Ágoston-rendiek prépostságára is bementek, hol pedig akkor egyetlen fegyveres sem találtatott.
    Özséb kanonok Ung vállára tette a kezét.
    — Íme, az irughegyi remetetestvéreknek van egy jó vitézük.
    A két pap már odébb ment, mikor Ung behúzta maga mögött cellája ajtaját. Lecsatolta övszíját a derekáról, kétélű tőrét az ágyra dobta, aztán egyenként előszedte szegletbe támasztott fegyvereit. Miközben végigjátszatta ujját a kardja élén, barázdába szökött a homloka. Annál a szakadékos helynél mégis rosszban jártak azok az alattomos lépések. Holnap kikalapáltatja a kardja csorbáit a kolostori major kovácsával.
    Csak ekkor vette észre, hogy kis korsójába valaki vizet öntött és fatányérjára eleséget tett. Néhány megfonnyadt, csodálatos sötét virág is feküdt a földön. Csakis fráter Lénárt hozhatta a hegységből ezeket a virágokat, mintha mondani akarta volna, hogy füvekért ma magányosan járt arrafele, amerre multkoriban ketten jártak.
    Ung leült az ágyra, megette a fatányérról a kenyeret, a juhsajtot és ivott a korsóból. De nem itta ki a vizet egészen, meghagyott valamennyit és belenyomta a virágokat. Aztán úgy nézte magasszárú violaszín szépségüket, mint ahogy sok vándorlása közben, az utak mentén nem nézett meg soha semmit.
    Egyszerre az életére gondolt.
    Talán mégis igaza volt annak a titokzatos hegyi öregnek, mikor mondatta: Isten betegséggel és elfáradással állítja meg az embert, hogy látni tanuljon és belenézzen a saját szívébe.
    A virágok kelyhéből lassanként már kijött a mély violaszín és átterjedt a fal köveire. Ung körül egyetlen nagy violaszín kehely lett a cella és csendesen beszítta magába a küszködésében elfáradottat.
    Álmában mély völgyek alján, zavaros utakon járt. Az utak sehova sem vezettek s ő végre, sok barangolás után a kolostorhoz ért és leült a kapunál a koldusok padjára. Ott ült törődötten, tépelődve és emlékezni akart valamire, amit most már mindenképpen meg kellett tennie. Egyszerre az anyja hangját hallotta a sötét erdőből, aztán már az otthoni tornácról szólította és ő az otthoni ágyon feküdt és gyerek volt. „Még alhatnám anyám”... Az anyja behajolt ekkor hozzá az ablakon. Gyolcskendős feje egészen közel hajolt: „Ébredj fiam, virrad már” — és a templomba hívta őt.
    Ung hirtelen felszökött. Kidörzsölte szeméből az álmot. Arca előtt feketén rajzolódott az ablakrács a külső éjtszakára.
    Odakapott a kezével.
    Hiszen rácsrostély van itt. De az anyja mégis behajolt az előbb az ablakon és hívta őt...
    A kolostorban mélységes volt az éjtszakai csend. Csak a dormitórium előtt, kis lámpása mellett a földön ülve, morzsolta álmában a virrasztó barát az időmérő zsoltárt. Ung gyorsan haladt el előtte. Már kifordult a boltozott átjáró túlsó oldalán. Nyugtalanul a templomajtó irányába nézett.
    Onnan felől derengő, halvány világosság érintette a sötétben az oszloptörzsek belső oldalát. Errébb, éppen az ő cellájánál, mintha gyertyafény álldogált volna az ablak alatt. Nesztelen lépéssel futni kezdett. A fény is megindult, egyre erősödőn ment előtte a templom felé, rávetődött a küszöbre, belebegett a nyitott ajtón és szelíden úszott át az egyház homályos hajóján. Mire Ung odaért, a boldogságos Szűz fából kifaragott szobra alatt, a lecsurrant sárga viaszban, egyetlen pillogó gyertyavég égett.
    — Anyám, — mondotta Ung s a hangja magányos visszhangot vert a néptelen templomban. — Anyám, — suttogta, mintha nagy vándorlásból hazatérve most találkoznék először vele. Aztán már letérdelt az olvadt kis gyertyavég mellé a kövezésre és maga fölé emelte két összekulcsolt kezét.
    — Imádkozzál érettem, anyám.
    A fény felkapott a mezitelen kőfalra. És keresztjéről lenézett ekkor a Megfeszített az anyja előtt térdelő emberre, aki bejött az ő templomába.

III.

Forró és fülledt volt az a nyár.
    A föld megrepedezett a szárazságtól. Az erdőkben szokatlan tüzek támadtak és a völgyekre elnyúló füst ereszkedett. Éjjelenkint vörös lihegéssel világítottak a parázsló meredekek. Aztán már a hegyek alján, a sűrűn lakott síkban is fellángolt egy-egy udvar. A nép rossz jelentésekről beszélt és rettegve nézte az ég alját. A pécsi kapuk felé vívő utakon fegyverzett püspöki lovasok kis csapatai ügettek. Összefogdosott idegen embereket vonszoltak magukkal kötélen, akik nem tudtak számot adni, miért kószálnak ezeken a tájakon.
    Még az irughegyi kolostorhoz is bizonytalan, sötét hírek lopództak fel az erdőkön át. Különös utasok hozták a híreket. Nem kértek menedéket, csak az utakat tudakolták és a tatárok szörnyűségeit beszélték. Közben, mintha rossz lelkek üldöznék őket, egyre maguk mögé pillantottak.
    Mire odébb mentek, a kapus atyafi az istenfa ágaival kifüstölt az ajtón a Gonosz rontása ellen.
    A csűrökben csépelni kezdtek a testvérek és zsoltárokat énekelve, zsákos lovakat tereltek völgynek a kolostori malomba. Templomukban, fenn a hegyen, ekkoriban készült el fráter Illés a kóruspadok faragásával és írást is vágott a fába:

Anno Domini 1241.

    Özséb mester már nem volt ott. Egyik napon Bertalan püspök levelet küldött fel hozzá és ő rákövetkező virradaton komor búcsúzással útrakelt a levéllel Esztergom városa felé. A perjel és mind a remetetestvérek kimentek a kapuhoz. Ung is ott állt a kora hajnali homályban. A többiekkel együtt ő is elkísérte Özséb mestert egy darabon. Mikor a testvérek visszafordultak, elmaradt tőlük. Eszébe jutottak a búcsúzó Özséb utolsó szavai: „Isten veled van Ung, de a te útad nem egy napi út őhozzá”.
    Imádkozni próbált ott kinn az erdőn. Arca előtt a faleveleken elvétett friss fények csillantak, de ő nem látta meg, hogy már felkelt a nap.
    A kolostorban Primát harangoztak.
    Aztán egy péntek estén ismeretlen ember jött ki a hegységből. Sebes, szakadozott haladása közben hosszú fekete gallérjának rongyai ide-oda lengtek megsorvadt teste körül. Vad, fekete szakálla is úgy lengett, mint a rongyai.
    A kaputartó növekvő rémülettel leste őt a keresztformájú világítónyíláson át. Az ember nem zörgetett, a koldusok padjára sem ült le vándorlók módjára. Tétován állt jóideig a kolostorház előtt. Csak most látszott, hogy tar koponyája milyen sárga és göröngyös. Karéjban megmaradt sötét haja a válláig lógott. Szeme nyugtalanul járt, mint a megszállottaké.
    Az ajtón belül már a harmadik Pater nostert mondta a kapus. Közben a kezével egyre a háta mögött integetett, hogy jöjjön már oda valaki. De a tekintete azért pillanatra sem eresztette el az idegent.
    A feketeköpönyeges ember gyorsan mozgó, szörnyű szeme egyszerre megakadt. Két karját eltartotta a testétől és lábujjhegyen, ingadozva, mint aki mélység felett keskeny pallón jár, lassan-közeledett a kapuhoz. Aztán hirtelen a világítónyílásra szorította a száját és titkolódzó hangon besúgta a lyukon:
    — A tatárok... Eljönnek ide is...
    A kapus visszahőkölt. A jövevény fülledt, rossz lehellete egyenesen a szemébe fújt. Ettől esze nélkül futni kezdett, hogy hívjon valakit. Mire fráter Villermossal visszatért, az idegen libegő gallérjában már beletűnt az erdőbe.
    — Jól hallottad, testvér? — kérdezte izgalommal fráter Villermos. — A tatárok nagymessze vannak ide.
    A kapus megtörölte izzadt homlokát.
    — Jól hallottam és ama feketeköpönyeges semmiképpen sem lehetett a patacsi ördög, avagy a pécsbeli gonosz Lélek, aki ezenképpen incselkedett volna vélem, merthogy azokat ismerem.
    Mikor a perjel erről a magyarázhatatlan dologról tudomást szerzett, a káptalanházba hivatta páter Pelbártot, a növendékbarátok mesterét és hosszú tanácsot tartott vele. Később elküldött egy laikust, szólítsa be a kolostorbelieket és a jövevény vitézt is. Mire mind összegyülekeztek, rendelte a perjel páter Pelbártnak, készülődjék késedelem nélkül fráter Barnabással és fráter Lukáccsal a Dunához, hogy az ottani monostorokban minden valóságot maga fülével hallhasson.
    Pillanatig elgondolkozott, aztán még Jodok szolgáló atyafit is melléjük adta, mert ismerős volt azokon a tájakon. Elálmélkodott a gyülekezet. Mit jelentsen ez? Jodokot sohasem küldték ki eddig sehova.
    A perjel Unghoz fordult:
    — Ha kedvedre van, lovagolj velük útjuk védelmére.
    Fráter Villermos lehajolt a kis ispotályos füléhez:
    — Nézzed, mily nyájas beleegyezéssel hallgatja páter perjel beszédeit a te vitézed. Aligha jön ez már ide vissza.
    Lénárt testvér arcáról átterjedt az ijedtség mások arcára is. Ekkorra többen meglátták, hogy a vitéz csakugyan mosolyog.
    Ung gondolatában kinyíltak az erdők és a völgyek. Messze, szabad tájak kápráztak felé és ő hinni kezdte, hogy mire kiér a világba, odakinn talán mégis jobbra fordult már valami és annak a hírét ő hozza meg ide, aki már semmit sem tud adni senkinek.
    Másnap, mikor lovára szállt, a régi fiatal fény csillogott a szemében. Az irtásnál kibukkant a szederindás sűrűből a korsós leány és sokáig nézett a hegyről alákanyargó kolostori lovasok után.
    Beszéd nem zavarta a kis csapat csendes ügetését. A szerzetesek imádkozva lovagoltak. Elől Jodok atyafi kereste az utat, aki itt kinn, a szabad ég alatt, még elnyűtt kámzsájában is kemény, harcos fajta embernek látszott. Mindössze csak egy fustélyt hozott magával, de azt úgy tartotta, mint a kopját.
    Ungnak eszébe jutott, amit erről a csendes, szomorú emberről hallott. Ez a laikus atyafi régi nemesi udvarból vette eredetét, de szóbeszéd szerint, olyan vér száradt a kezén, hogy a bűnhödés elől fiatalon bemenekült a kolostorba, hol az asilum fejében egész életére az egyház szolgája és harangozója lett. Azóta tizenöt esztendő forgott el és Jodok most lépte át először a kolostor küszöbét.
    Patakokon gázoltak keresztül, erdők között, meredekek tövén. Majd elmaradtak a sziklás utakba koptatott kerékcsapások. Völgyi ösvényekre értek.
    Pécs kapui előtt lekanyarodtak a nagy útról. Nem tértek be a püspök városába, mert a perjel erősen meghagyta, kerüljenek minden sűrűn lakott helyet és korcsmát és asszonyszeméllyel szóba ne ereszkedjenek. Így menjenek Pécsváradra. Kérjenek az ősi Szent Benedek-rendi monostorban éjtszakai menedéket és napkeltekor ott imádkozzák a Primát, annakutána pedig sietséggel induljanak a Boldogasszonyról címzett czikadori apátságba.
    Minden az ő meghagyása szerint történt.
    Mire másodszor is leszállt a nap, a fáradtan kocogó irughegyi kis lovascsapatnak, egy visszaaranyló utolsó fényben, megmutatkoztak a nagyszerű és gazdag czikadori apátság tornyai. A kapuban cisterciumi szürke barátok fogadták az érkezőket. A vendég szerzeteseket, tömjénszagú boltíves folyosón át, a klauzurába kísérték. Ungot egy szürke barát az utasok monostori szálláshelyére vezette.
    Haladó lépésük síma, nagy kőlapokon kongott végig a hegyes kis ablakokkal áttört folyosón. A falakból kiugró kőtalpakon, többfele hosszú, keskeny kőszentek álltak. A rendalapító Szent Róbert apátnak és Szent Bernátnak szobra mellett mécses égett. Előttük mélyen meghajtotta fejét a szótlan szerzetes. Megint odébb mentek. Megfaragott, súlyos ívek alatt, vassal vert tölgyfaajtók, fortéllyal összerakott garádicsfokok maradoztak. A kegyes fundátor Géza királynak sok régi adományából olyan volt itt minden, mint valami erősen megépített várban. Még a hospitiumot is inkább palotateremnek, mint a jövevények szálláshelyének nézhette volna az ember.
    Mikor Ung belépett, a homályba vesző túlsó szegletben, a behordott ágyak szalmáján már utasok aludtak. Cselédnépeik elterülve horkoltak a földön. Az innenső oldalon, a fal alján, jó messzire egymástól, két ember ült egy asztalnál a padon és éhesen falt a tányérjából. Felettük, a régi fáklyatartó karban, vastagra öntött viaszgyertya pislogott. Az egyik utasnak vállvas volt a zekéjén. Vaskeztyűje és a kardja előtte feküdt az asztalon. A másik poros, kopottas ujjast viselt, még az arca is csupa por volt.
    Az étekfogó fráter cseréptálban eleséget és korsóban bort tett Ung elé. A két idegen utas a lováról beszélt egymásközt, aztán szidták a hőséget, a korcsmákat, a rossz utakat. Messziről jöttek. A porosképű Székesfehérvárott járt pörös ügyben, a másik Budáról volt hazatérőben. Ung nem szólt közbe; csendesen evett, de azért egyre jobban figyelt. Lassanként kivette szavukból, hogy a koronázó város védelmére ezidőkben több vitézek sereglenek össze. Fenékig itta boros korsóját. Odamegy, tüstént odamegy! Ekkor említette a poros utas, hogy Székesfehérvárott egy Péter nevezetű nagyhatalmas tartományi bán a vitézek főembere. Ungnak összeszökött a szemöldöke: Péter bán?... Már elvégződött benne: oda semmi áron nem megy... Míg ő így magában vesződött, mondotta a vasvállas nemes, hogy a felperzselt pesti révhellyel szemben, a királynak rendeléséből, az ő régi vitéze, Geregye ispán összeszedett hadi népe vigyázza az innenső dunai partot. A vasvállas is ott táborozott Szent Iván nap óta, de már elúnta a vesztegelést... Vesztegelnek?... Ez sem volt kedvére Ungnak. Csapatban élni, fegyveres semittevésben?... Rándított egyet a száján. Nem veszi be ezt az ő természete.
    A két utas most már arról beszélt, hogy a tatárok nem mernek átúsztatni a széles Dunán, mint egykor a földet foglaló első magyarok. A keleti országrészeket pedig amúgy sem lehet megsegíteni. Mióta az erdőelvi végekről a szászok ispánja, hatszáz előkelő német fegyveressel a hegyeken által vezette a tatárokat, azóta a Dunáig gyilkolnak és dúlnak a mongolok. Aratás időben pedig sok fondorlattal még a vadonba és nádasokba rejtőzött magyarokat is kicsalták és mire a szerencsétlenek begyüjtötték nekik a kalászosokat, lovaiknak a szénát, kegyetlenül leölték valamennyiüket.
    Kicsalták a népet! — nyilallt Ung mellébe és arra gondolt, mikor ő az északi hegyekben és a Tisza mentén, az erdőkbe és nádasokba küldte a földönfutókat.
    A vasvállas vitéz tenyerébe támasztotta a fejét:
    — Nincs már egyéb tennivaló, mint hogy ki-ki maga udvarán várja be, mikor üzen érettünk a király.
    — De hát hol van ő?
    — Ki a megmondhatója? — dörmögte búsan a másik.
    Ung ezen az éjtszakán nem húnyta le a szemét. Második kakasszó után kitapogatódzott a folyosóra. Most is érzett a tömjénszag, most is égett a mécses Szent Róbert és Szent Bernát keskeny kőszobránál. A kapus atyafi előbotorkált kamrájából és pislogva nézte őt, mikor kérdezte tőle, merre visz az út a Dunához? A fráter dörmögött, de azért mégis kinyitotta előtte a kaput és álmosan mutatta az irányt. Ung a cistercita apátság jól megművelt földjei között, egy őrházikónál, vezetőt vett magához. Ingoványokhoz értek. A lápok szürke reggeléből, nagy, görcsös füzek alatt, vakon jöttek elő a dunai holt vizek. Ung arca és a ruhája is nyirkos lett, a saruja átnedvesedett. A zsombékok között már ellopódzó folyóvizek lassú csörgedezése hallattszott. Hirtelen felriadt vizimadarak csattogó csapatai foszlottak bele az ingoványok gőzös szürkületébe.
    Az apátság kis halászfalujában kifutott a nép a nádkunyhók elé. Ung felfogadta a legjobb hajóst. A hajós magasnövésű, keményvonású, erősmarkú ember volt. Szótlanul csóválta a fejét, mikor a vitéz parancsolta, hogy olyan helyre evezzen vele a kis Dunák ágain át, ahonnan ellátni a nagy Duna másik partjára. Aztán jó darabon karóval taszította a fűzfatörzsből vájt hajót, a gázlóknál kötélen húzta, olykor evezett. A csónak feneke iszapot kavart, néha kavicson csikordult, néha lebegve ringott. Szúnyogfelhők zümmögtek felette. Kijjebb láthatatlan áramlás kezdte ragadni a hajót. Egyre gyorsabban vitte a két férfit a nyílt víz felé. A hajós kinyújtotta hatalmas karját, megmarkolt egy lehajló fűzfagallyat, visszarántotta a csónakot. Megpördültek a vizen. Ung arcába egyszerre belesütött a fiatal nap. Valahonnan messze, Kolontó felől sütött. Kiugrott a fövényre. Futni kezdett. Csakis a nagy folyó szélénél állt meg, a felkapkodó kis habok között. Sokáig állt ott összeszorított ököllel s a teste ágaskodón egyre jobban felmeredt a parton. Káprázó szeméből átrohant a vágy a fénylő, óriás Duna felett, rohant a düh és a bosszú oda, ahol már a tatároké volt a folyó, a föld, az élet, a hatalom és az ő büszke hősi népéé már csak a rabszolgaság volt és a halál.
    Szívét megfacsarta a fájdalom. És a valóság, mint irgalmatlan szörnyeteg rávetette magát, tépte az agyveléjét, a húsát, kitépte testéből a csontjait. Csak az akarat tartotta őt lábon, hogy össze ne essék.
    Ott átellenben, végesvégig, tatár tábortüzek füstje gyűrűzött fel a kék reggelbe. A megszállott dunai parton idegen sátrak, idegen lovasok körvonalai tünedeztek elő és ő feljajdult a gyötrelemtől. Ekkor fogta fel! Túl azokon, akik látszanak, mindenütt, meg nem szűnőn, így folytatódnak ők, démoni végtelen összeköttetésben a Kárpátok sziklaszorosain, lengyel és orosz fejedelmek földjein, túl a Volgán, az Uralon, a tibeti havas hegyeken, leigázott ázsiai birodalmak és kísérteties sivatagok felett a nagykán aranytrónjáig, hová élve vagy holtan akarják elhurcolni a magyar királyt. Velük szemben pedig az egész világon már csak a magyarok magárahagyatott, maroknyi népe áll egyedül.
    Ung lelkében valami nekifeszült ekkor annak az ellenséges végtelennek, mintha egy óriási falnak feszülne, amit nem lehet emberi erővel a helyéből kimozdítani. Belsejében a kétségbeesés mégis ellenevetette magát a megmásíthatatlannak. Taszítani akarta volna az eltaszíthatatlant, míg fejében megpattannak az erek, míg beleszakad az utolsó lélekzete is.
    Mögötte a halász evezőjére dűlve állt csónakában. Szeméből kicsordult a könny, mikor mondotta:
    — Előlük menekültem át ide és onnan, eme partra, még a madár sem hozhat többé hírt nekem.
    Ungot az irughegyi barátok csak akkor látták viszont, mikor a czikadori apátság monostora előtt megint nyeregbe szálltak. Búcsúzáskor az odavaló apátúr és páter Pelbárt megölelték és csókkal illették egymást a küszöbön. A két összehajló szerzetes mögött, az íves boltozat két oldalán, mint faragott kőszentek a templomkapuk mélyedésében, mozdulatlanul állt négy felvont csuklyás szürke barát.
    Az irughegyi remetetestvérek hazafelé is egész úton imádkozva ügettek. A nap forrón tüzelt a fejükre, a por belepte kopott kámzsájukat. Ung arca olyan fakó és szomorú volt, mint betegségében, elborult szeme mereven nézett el a lova feje felett. Ezen az úton messze ellovagolt ő a világtól. És mikor fenn a hegyen, a lehajló csendes lomb között, meglátta a kolostor kapuját, nem esett nehezére oda visszatérni.
    Másnap Te Deumot énekeltek a remetebarátok a kolostori utasok szerencsés hazatéréséért és Ung is ott volt a templomban.
    Kijövet fráter Villermos megállt a keresztfolyosón. Fanyar képpel nézett utána.
    — Ime visszatért és... az igazság kedvéért megmondom, hogy csalatkoztam.
    Akkor délután Antal perjel megint hosszasan tanácskozott páter Pelbárttal a káptalanteremben. Egymásközti beszédeikből a testvérek csak annyit tudtak meg, hogy a mongolok istentelen népe a Dunán átúsztatni nem mer és ezért az ellenség majd csak kitakarodik a keleti részekből is. Aztán mind imádkoztak az ottani szegény magyarok és sok leölt vitézek lelki üdvéért és kérték az Urat, térítené jóra a tatárok gonosz szívét. Mivel a felzaklatott kolostor így megbékélt, Ung nem szólt arról, amit ő másként látott az útban, mint a többiek.
    Kiment az erdőre. Soká bolyongott a sziklás sűrűségekben, mire eltalált ahhoz a lakatlan remetebarlanghoz, ahol Özséb mester a nagy magányban imádkozott.
    Feje felett, a kék égen, kergette a hegyi szél a kis fehér felhőket. Vércsék keringtek a magas napsütésben, vijjogtak, lecsaptak, mint az ő gondolatai. Ekkor felcsengett benne Özséb mester hangja: nem tétlenség a magány.
    Már mély homályban álltak a fák, mire a kolostorkapun bezörgetett. Várnia kellett a kapusra. Szeme a kenderkócra kötött, barnára fogdosott, rossz fakalapácson tétovázott. A czikadori apátság kapujának vasból kivert szép kalapácsa volt... Mikor benn, a madárfészkes folyosó göröngyös apró kövezésén végighaladt, eszébe jutott a tömjénszagú folyosó, a síma nagy kőlapok és az is, hogy ott Szent Róbert apát és Szent Bernát kifaragott kőszobra előtt éjjel is, nappal is olajmécses ég. Itt pedig fogytán van az olaj a kőkorsókban, — mondotta a fráter lampadarius és a tömjénnel is takarékoskodni kell, mert ezidőkben a kolostorföldi népek sem prémek, sem halak adóját nem szolgáltatják. Ung körülnézett. Eddig sohasem vette észre, milyen szegényes és kicsiny ez a hegyi kolostor és eddig arra sem gondolt soha, hogy így szereti, éppen így, ahogy van... itt fenn, messze az erdők csendjében.
    Egyszerre sietni kezdett. Benyitott a káptalanterem ajtaján. A lehajló boltozat magányos tartóoszlopa alól, fekete daróckámzsájában, kilépett a perjel. Pillanatig úgy álltak egymással szemben, mint azon az első estén, mikor Ung a kolostorba tévedt.
    — Páter prior, meg kell néked mondanom, amit én a Dunánál láttam.
    A szerzetes nyugtatóan felemelte a kezét.
    — Tudom, megálltak már a tatárok!
    Ung a szeme közé nézett:
    — Nem állnak azok, de várnak.
    A perjel arca elszürkült. Ung csak később mondotta:
    — Szerencsés hírt nem tudtam hozni néktek. Semmit sem tudtam hozni. Gondoltam hát visszatértemkor, hogy talán mégis elfogadnátok tőlem valamit a kolostor szükségeseire. Az olaj fogytán van a kőkorsókban... a testvérek mostanában nem gyújtanak lámpást, mikor sötétedik és a tömjénnel is takarékoskodni kell. — Leakasztotta kis pénzes tarsolyát a derékszíjáról és odatartotta: — Páter prior, vásároltass ebből a pécsi fegyverkovácsoknál jó fegyvereket is.
    — Hát azt hiszed?...
    Ung csak a tekintetével felelt.
    Mikor a perjel átvette a felé nyújtott pénzeszsákocskát, vele együtt két nehéz keze közé fogta Ung kezét és nem eresztette el mindjárt.
    — Ezért is, amit adtál és azért is, mert elkísérted az én fiaimat a Dunához, áldjon meg ittmaradásodban az Úr Jézus, miképpen én, az ő szegény szolgája, téged megáldalak.
    A perjel ettől kezdve szíves szóval beszélt Unghoz, ha a házban vagy a keresztfolyosón találkozott vele. A kolostorbeliek látták ezt és mondották egymás közt:
    — Jó volt, hogy nem hagytuk magára rossz idejében a vitézt! — Emlékezetükben szinte elhomályosult az ő csodálatos jötte, zárkózottságát megszokták. Mind több bizalommal viseltettek iránta. Még a kapuhoz is őt hívták, ha rosszképű idegenek zörgettek és gorombán tudakolták az utakat.
    A völgyekben híre terjedt, hogy fegyveres vitéze van a rendnek, aki éjtszakai sötétben is kimegy a kolostor elé a latrok és fenevadak ellen.
    Az irughegyi remeték földjei körül nem lángoltak fel többé veszedelmes bozóttüzek. Barátságosabb lett a tájék és a testvérek megint félelem nélkül jártak a vadonban. Szárításra gombát, erdei gyümölcsöket hordtak be az éléskamrába, kipergették a mézet, még a vadméhek viaszát is összegyüjtötték gyertyamártogatás idejére. Fráter Lénárt az őszi viharok jötte előtt felszedegette az erdőszélen az utolsó gyógyító füveket. Fráter Fridrik, zsákkal a hátán, vadalmát keresgélt az alsó lejtőkön, aztán tentát kevert levükből a kútnál.
    A pécsi püspökségről másolásra új könyvet adtak kölcsön a kolostornak. Ung kivitte magával a keresztfolyosóra a könyvet, térdére fektette és csendesen forgatta a leveleit. Páter Pelbárt a káptalanterem odanyíló kis ablakából nézte ezt. Kezdettől fogva jó szívvel viseltetett a jövevény vitéz iránt. Mióta visszatértek a czikadori apátságból, többször beszélt előtte a rend regulájáról és a kolostor dolgairól s mintha véletlenül jutna eszébe, azt is szóba hozta, amit ő fiatal korában Bologna városának nagy oskoláján tanult. Látva most, hogy Ung a könyvet lapozza s ujját vezeti a sorokon, elmosolyodott örömében és kiment hozzá.
    — Még Kálmán király idejében íratott viselt dolgainknak eme könyve, — szólott csendes derüvel, — és szépsége bizony felülhaladja mind ama Gestákat, miket a latinusok országaiban oly igen kedvelnek.
    Ung feltekintett Pelbárt napfényes arcába.
    — Nagy a te tudományod, mégis olyan vidám és nyájas vagy.
    — Jól mondod, Ung vitéz, a tudás nem vidámítja az embert és sötétségben van az, aki csak tud, mert az igazi világosság túl van a tudáson. Özséb, jeles és tisztességre méltó magisterünk talán ezért is hagyta meg, hogy beszédeimmel téged, ki gyakorta szomorú vagy, ama világosság felé tereljelek.
    Ung hirtelen kérdő tekintettel fordult felé.
    — Özséb úr ezenképpen gondolt reám?
    — Az ő szíve nagy szeretettel viseltetik irántad, mert te a te lelkedben bátran viaskodol.
    Elhallgattak. Egy darabig csend volt közöttük, aztán másról kezdtek beszélni.
    Ez akkoriban történt, mikor a Szent Jakab hegység déli lankáin már sokfelé megszedték a vincellérek a szőlőhegyeket és a dolgozó atyafiak puttonyban hordták fel hátukon az irugi kolostorba a csurranó édes fürtöket. Mentükben zsoltárokat énekeltek. Fejük felett dongtak a darazsak a napsütésben.
    Az erdőszéleken még földigérő aranyréz palástot húztak maguk körül a bükkfák. A Kövesd-patak vizében megúsztatták nyírásra a nyájat a pásztor atyafiak. Lenn, a völgyek népe, mustot taposott az udvarokon és nagy dalolással beverték egymás fejét az emberek.
    Mikor egyszer sötétedő estórában lehívták a kis ispotályost a verekedőkhöz, Ung elkísérte őt. Utóbb napközben is elment vele a falvakba nehéz betegekhez.
    Odalenn emberi siralom és nyomorúság szurtos kisodvaiban jártak. Hazafele fráter Lénárt egész úton a betegek lelke üdvösségéért imádkozott. Ung a maga dolgai felett tépelődött. Mégis csak megváltozott ő az utóbbi időben. Azelőtt, ha jót tett, azért tette, mert gyűlölte a szenvedést és nem akarta látni. De amit most cselekedett, az más volt, azt talán azért tette, hogy ezzel is kevesebb szenvedés legyen a világon.
    Mire a kolostorhoz visszaértek, a mélyedések nyirkos avarából könnyű violaszín párák gőzölögtek elő. Reggelre, mint nagy, lomha fehér gályák, terhes felhők úsztak be a hegyek közé. Felettük, a borus égben, gyökértelenül lebegtek az elvétett magányos csúcsok.
    Ung ekkoriban már alig találkozott a kis korsós leánnyal. Aztán még egyszer hallatszott a hangja, kinn a szélben, a kapu felől. Új cserépmécseseket hozott fel a barátoknak télire. Sokáig várt odakinn. A fejére szüntelen, szomorú nesszel csepegett a köd a sárga levelekről. A kolostor tornya körül vadludak jajgattak a ködben. Szálltak délnek, nagy vizek felé. A leány nem jött többé. Félt az erdők mélyében halódó öreg fák kísérteties hangjától és a lejtőkön lecsörtető ragadozóktól.
    A parasztok behúzódtak kunyhóikba. Már csak az erőtlen kis napsütésekre jöttek elő körülnézni és szalmával tömték el házikóik szűk ablaknyílásait. A tél félelme, a hosszú sötét éjtszakák, a dermesztő hidegek közelsége borzadozott fel bennük.
    Mindszentek Vigiliáján még áthatlanabb lett a kolostor körül a köd és Ungnak úgy rémlett, hogy a tompa ködben most már mindíg minden így marad.
    A föld kihűlt, kihűltek a kövek a templomban és a kórus hideg homályában, a Nocturnusok után olyan nagy lett a didergő csend, hogy hallatszott, mikor fráter Fridrik a lábas könyvtartón a könyvet forgatta. Az alakja nem látszott. Csak az arca hajlott ki a sötétből s a gyertya fénykarikáján kis időközökkel gőzölt át a lehelete. A leckék olvasása most gyorsabb és halkabb volt, mint máskor. Közben fráter Barnabás kormozódó lámpásával végigjárta a kórust és erre-arra háromszor egymásután belevilágított a testvérek arcába, hogy senki el ne aludjék. Kőfaragó fráter Illés előreejtett fejénél sokáig imbolygott egyhelyben a füstös lámpafény. Lehúnyt szemét nehezen nyitotta fel, pedig fráter Barnabás már kétszer is megrázta a vállát. Végül kezébe nyomta a lámpást, vigye tovább és adja annak, akit kívüle még megkísértett az álom.
    Az oltáron ezalatt egyre jobban sápadt a két gyertya lángja, mégis minden tisztábban látszott. A Szent Szűz sötét, keskeny faszobra előjött a homályból, a feszület kirajzolódott a falon, körvonalat nyertek az oszlopok. A hajóban különös, vak világosság derengett szét az ajtó felől és mire a barátok menete kiért a templomból, a kolostorkert, a kút, a tető fehér volt a hulló hóban.
    Ettől kezdve napokon át kavargott a zimankó a hegyekben.
    A téli tűzkamrában nemigen aludt ki többé a tűz. Éjtszakai istentisztelettől hajnali zsolozsmáig senki sem tért vissza fagyos fekvőhelyére. Primáig mind ott melegedtek a testvérek a tűzhely körül és a lángoló hasábok világánál, közelhúzott gyalogszékeiken tisztogatták kis lámpásaikat.
    A dormitoriumban, a cellákban, a káptalanházban egyre dermesztőbb lett a hideg. A barátok már nappal is csukva tartották az apró ablakok fatábláit. De a világítónyílásokon át bevágódott a hó és ropogott a lépések alatt. A testvérek kezén és lábán kiújultak és elgennyedtek a régi fagyások s ha a kolostorházban már semmiképpen sem viselhették el a fázást, az erdőre mentek fát dönteni. Az atyafiak ilyenkor többször látták Ungot is kijönni a kapun. Vállára támasztott kopjával haladt el mellettük a mély hóban. Mikor visszatért, vadat hozott a testvérek szűkös asztalára és a kolostori költségekhez fizetésre való nyuszt és menyétprémet is a hiányzó pénz helyett.
    Már sokan voltak együtt a tűzkamrában, mire Ung napszálltakor átfagyva benyitott. Az alacsony mennyezet füstös nagy gerendái alatt olvasztott viasznak a szaga érzett. Az atyafiak lenfonállal megcsavart pálcikákra gyertyát mártogattak egy lábas vasfazékban. Köszöntötte őket. Behúzódott a padkára és mint máskor is, nyílvesszőket és tűzben keményített rudakból lándzsákat hegyezett.
    — Miért teszi?
    A testvérek nem tudták ezt mire magyarázni. Ő pedig konokul csak tovább dolgozott.
    — Minden igaz munkában Istent szolgáljuk, — mormolta félhangon fráter Fridrik, miközben vadkörtefaágból olvasóhoz való szemeket faragcsált.
    Fráter Lukács bükktőkéből vágott alacsony asztalán sarubőröket szabott és a hozzájuk való fatalpat külön-külön faragták meg maguknak a barátok. Fráter Lénárt ekkor már nagy csendesen a második párhoz faragta a talpat.
    Villermos testvér oldalról egyre nézte ezt. Végül is nem állhatta szó nélkül:
    — Mit mívelkedel ily serényen, jó fráter Lénárt? Két lábadhoz miért van neked négy sarura szükséged?
    A kis ispotályos erősen elpirult ettől a kérdéstől. Csak a szemével intett Ung felé:
    — Szakadozik már a saruja, noha ő erről sem beszél.
    Villermos testvér fanyarul elhúzta a száját.
    — Isten mentsen, hogy ily dologért megrovassál, ám a te vitézed az ő lelkében, saru nélkül is elérkezhetett volna már oda, hova mi oly nagy igyekvéssel vezetgetnők.
    A felkapó láng Ungra esett. Figyelmesen, előrehajolva ült és lassú forgatással egy kopja kihegyezett végét keményítette a tűzben. A vöröses fény megvilágította kinyújtott karját és az arcát. Sovány és megviselt volt az az arc és mégis fiatal, noha oldalvást, a szájától az álláig, két korai barázda kezdte betörni a vonásait.
    Nem pillantott fel, mikor fráter Villermos hangja hozzá ért. A tűzbe nézett.
    — Ne bántsd meg őt, fráter Villermos, — súgta oda Lénárt a rosszkedvű atyafinak, — titokzatos jel van őrajta.
    — Hát te ezért beszélsz vele oly édeskedvesen, mint a szentekkel? — tudakolta érdeklődve fráter Villermos.
    Munkájuk felett ekkor mások is Ungra néztek. Ők is gondoltak már arra, hogy van valami nevezhetetlen ebben a vitézben, kivált mióta itt közöttük azokat a hiábavaló fegyvereket faragja és olyan különös fény látszik a szemében, ami pedig nem is egészen a tűz tükröződő világából jöhet.
    Fráter Fridrik gyorsabban kezdte mozgatni a kését. Elhatározta magában, hogy Ung vitéznek is faragcsál egy olvasót. De még el sem készült az olvasó faragásával, mikor egy reggelen előtünedezett a nap a felhők mögül. A hóhullás elállt. A testvérek kiásták a kolostort a fehér torlaszokból és a völgyi majorból három parasztatyafi felhúzta szánon az Irug hegyre a kámzsáknak való nyers darócot.
    A perjel összehívta a káptalanházba a gyülekezetet. Mint ünnepélyes órákban tenni szokta, megállt középütt a lehajló boltívek magányos oszlopánál és mondotta:
    — Emez ínséges esztendőben üresek maradtak kolostorunkban a festékes edények, miért is az elkövetkező időkben sötét kámzsáink helyett fehér kámzsákban szolgálják az Urat az irughegyi testvérek.
    A gyülekezet figyelmes csendben hallgatta a szavát. És fráter Lukács a sarubőrök után most már kiszabta a darócot is.
    Aztán Advent második vasárnapján megint betört a nagy tél a hegyek közé. Még a levegő is megfagyott. A fák jajgattak a csikorgó hidegben és csengett az ág, ha letört.
    A kolostor hófúvásokban állt. Az atyafiak hiába akarták kiásni magukat, sivalkodva jött át az erdőkön a fehér vihar és mindent betemetett megint.
    Most már nem volt se út, se ösvény a világon, csak végtelén hó volt a lesüllyedt ólomszürke ég alatt. Emberi teremtés nem vergődhetett fel többé arra a tájra, de éjtszakánként lejöttek a hegységből a farkasok. És ha a folyosón Rorátéra gyülekeztek a testvérek, a figyelőnyílás mellől odaintett nekik a kaputartó atyafi. Kinn, a fák törzsei között, lompos árnyékok lassú osonása látszott a havon.
    Az Advent kora hajnali miséiről Ung sohasem maradt el.
    „Rorate coeli”... zengett a kórusban és az ő lelkében is.
    Megállt a Szent Szűz oltáránál. Szorosra fogta melle felett az ujjasát, aztán akárhogy is marta a fázás, nem moccant. Csak a lábát váltotta néha a fagyott kövezésen, hol egyik, hol másik talpát tartotta a lábafején, hogy melegítse. Úgy, mint gyerekkorában... messze kolontói Adventek hajnalán, nagyobb testvérei között, a dermedt kis egyházban.
    Ilyenkor haza gondolt és minden az eszébe jutott, amiről sohasem beszélt.
    A templomból jövet megállt a behavazott keresztfolyosón és mozdulatlan pillákkal nézett ki a kolostorkertre. Prima, Tertia, Sexta... Completoriumig. És újra Matutinum és újra Prima... A hó pedig hull, hull nagy pelyhekben, egyenletesen.
    De egyszer mégis csak történt valami, ami megjelölte az időt.
    Advent negyedik vasárnapja után felküldte a perjel páter Pelbártot eleséggel és állatbőrökkel János remetéhez. Kíséretül Lénártot és Illést adta mellé és egy fűzfahordággyal négy szolgáló atyafit, hogyha Istennek szent embere mégis beleegyeznék, lehozzák őt magukkal a kolostorba.
    Már a Vesperas órája közeledett és azok, akik kimentek a hegységbe, még mindíg nem tértek meg. A kolostorbeliek harangozni kezdtek. Feltváltva húzták a harangot, hogy a kiküldött testvérek hazataláljanak a hang után. De a szél az ellenkező irányba vitte a kongatást.
    — Fáklyával világítsatok ki a toronyból! — kiáltotta a perjel.
    Ung hirtelen magára rántotta a köpönyegét, felkapta a kopjáját.
    — Kimegyek én, mielőtt a sötétség egészen rájuk szakad.
    Mire a hóhulláson át visszanézett, már sokan sereglettek mögé. Hivatlanul ennyien még sohasem követték életében. Pillanatig arcába szaladt a vér.
    — Énekeljünk, — szólt hátra, mikor az erdőbe értek. És belefogott ő maga:
    — Isten siess én segítségemre...
    A homály egyre növekedett. A szél az emberek szemébe vágta a zimankót és belekavarta a hóförgetegbe az éneklő hangokat.
    Ung mégis ment. A többiek követték és a zsoltár, mint templomi zászló csattogott felettük.
    Már sötét volt az éjtszaka, mikor az eltévedt barátok és azok, akik keresésükre indultak, előkerültek az irugi erdőszélen.
    A kolostorkapuban magasra emelt fáklyákkal álltak az otthonmaradottak és amint meghallották a hazatérők közelgő zsoltározását, ők is énekelni kezdtek.
    — Laudate Dominum...
    A folyosón már összeözönlött a várakozók és érkezők éneke és megrázta az alacsony boltozatot. Az emberek szája előtt gyors leheletek füstöltek a fáklyafényben. A fehérre havazott barátok hátracsapott csuklyájáról csattanva esett le a hó a kövezésre. Egyszerre többen is beszéltek.
    A harangot nem hallották a szélben. A testvérek éneke mentette meg őket, mert hazajövet elvétették az utat a hóban, szakadékba zuhantak és az erdőn már sokfele üvöltöztek a farkasok, mire Ung vitézzel az atyafiak odaértek. De a hegyen János remetét életben találták. A hidegtől és a farkasoktól hófuvással óvja az Úr az ő barlangja bejáratát. Áldását küldi az eleségért, csakis abban szűkölködött, de keményen megtiltotta, hogy hordágyra emeljék. Isten ezidőkben sok látomást ad neki, miért is mondotta, hog az emberlakta helyekre a farkasoknál vérengzőbb fenevadak készülnek betörni, néki pedig magányban kell imádkoznia minden szegény lelkek üdvösségéért.
    Páter Pelbárt aggodalmasan pillantott át a perjelre.
    — Ezt üzeni néked János remete.
    Antal perjel azon az éjjelen ném tért meg fekvőhelyére. A templomba ment, magányosan imádkozott.
    Másnap reggel behivatta Ungot a káptalanházba. Odabenn, a füstszagú hidegben, gyönge tűz égett a füstlyuk alatt. A perjel háttal állt az ajtónak és kezét melegítette a tűzhelynél. A lépések neszére visszanézett.
    — Te vagy? No... hát akkor megköszönöm néked, hogy hazavezetted az én fiaimat.
    Ung illően meghajtotta a fejét, aztán hirtelen szakadt ki belőle:
    — Páter perjel, nagy hamarsággal vásároltassál fegyverkovácsoláshoz való vasat és öntésre való szurkot is.
    A szerzetes egy ideig lebámult a földre.
    — Azám... a farkasoknál vérengzőbb fenevadak csakis a tatárok lehetnek...
    Ung csökönyösen folytatta a maga gondolatát.
    — Erősíttesd meg a házat, páter perjel, hogy biztonságban legyetek és ha azonképpen fordul, a kolostori népek is bemenekedhessenek ide hozzátok. A tatárok elnyargalnak az erősített helyek alatt.
    — Ily dologra nem kerülhet sor, — vesződött magában a perjel, de azért mégis hallgatta, mikor Ung a külső tartományok várhelyeiről és a megerősített konventek biztonságáról beszélt.
    — Hajolj szavamra, páter perjel, van itt kő és kidöntött fa is van az erdőn és én jól megnéztem, amit egyéb népeknél, Burgundiában, a rajnamenti földeken és Thüringiában látnom lehetett. Nem szégyen a fal és az árok, ha bátor ember áll mögötte. Jóllehet a mi népünk csak támadni szeret és a védekezést megveti. Ezért is veszett el a Sajónál ama szörnyű csata.
    A perjel most olyan erősen kezdett gondolkozni, hogy még a homloka is dolgozott. Megrázta a fejét.
    — Ide nem jöhetnek, — felderült az arca, — minden mesterkedéssel rakott erősségnél nagyobb erősséget állított az Úr a mi védelmünkre, mikor a Dunát tette közénk és a tatárok közé. És én nem is azért hívtalak, fiam, hogy mondjad, amiket mondottál. János remete látomásai ráemlékeztettek, hogy az egyháznak ily zavaros időkben nálunknál fiatalabb harcosokra van szüksége. Te fiatal vagy és Özséb kanonok úrnak szerinte is bátor szívű. Nem szeretném, ha elkívánkoznál innen. Aztán meg jó hajlandósággal vannak hozzád az én fiaim is, mert nem igen botránkoztattad az ő jámbor lelküket.
    Ung elmosolyodott.
    — Reverende páter, én egy szajnamenti kolostorban majd három kerek esztendőt töltöttem.
    A perjel rámeredt.
    — Hát ezt miért nem mondtad eddig?
    — Már elmult tőlem az az idő.
    — És mit cselekedtél te ott?
    — A quadriviumot tanultam az ottani nagy oskolán, — felelte Ung egykedvűen.
    — A grammaticának, a philosophiának, a muzsikának és decretumoknak tudományát? — kérdezte a perjel elképedve. — De hát akkor miért jöttél el?
    — Nem voltam közéjük való.
    A szerzetes egy darabig erős lépéssel fel-alá járkált a káptalanteremben. Egyszerre megállt Ung előtt.
    — Ha ezenképpen van és te ama francia tartomány konventjében a növendékek idejéből majd három egész esztendőt eltöltöttél miért gondoltad, hogy nem vagy oda való? Hiszen itt több holdváltozás óta türelmetest elviseled a mi szegénységünket és magányunkat, mintha rendünknek regulája szerint élnél.
    Ung arca elzárkózott.
    — Oda bekényszerítettek. Ide nem kényszerített senki.
    A perjel szeme rávillant a fiatal vitézre és megint nagy léptekkel kezdte mérni a káptalantermet.
    Kinn sivalkodva tépte a szél a szalmát a tetőn. A füstlyukakon visszavágta a füstöt. Már szólni sem volt kedve senkinek. Délután elfeketült az ég, sötétség támadt. Az éjtszaka előrevetette borzalmát. A vihar fel-felbúgott az erdőn és az ónos levegőben kísérteties mozgással inogtak a fekete fák.
    — Az ördög szántja a hegységet, — mondotta a kaputartó két szolgáló atyafinak a kapunál és mind a hárman keresztet vetettek.
    Senki sem aludt azon az éjjelen.
    Az ablaktáblák világító nyílásán fütyülve süvöltött be a szél és vágta az ágyukban didergő emberek arcát. Ung magára húzta a köpönyegét. Nem nyughatott. A fagyos sötétben minden komorabb és követelődzőbb lett számára. Régen van már itt. De most azonnal ki fogja gondolni, hová megy. Valahova majd csak elér. És olvadáskor a betemetett utak is előkerülnek.
    Egyszerre eszébe jutottak a budai parton táborozó hadi népek, a Székesfehérvárra sereglett vitézek. Feldühödött. Azok ott tétlenül vesztegelnek, emezeknek meg az a Péter bán a főembere, aki a vágvölgyi monostorban ócsárolta a királyt s őt magát is szégyenre akarta vinni, mikor kevélyen mondotta: „Hát eme kóborlócska vitéz miféle?”
    Hördült egyet. Kinn felsüvöltött a szél.
    A sivító hideg belehasogatott a vállába. Mostanában ez is sok gondot okozott neki. Titkolta, szégyelte, de a balkarját még mindíg nehezen használta.
    Uram Isten, mitévő legyen? Küszködő töprengésében visszatértek hozzá Özséb mester szavai és egymásután megszólaltak az üres világban... Nem, nem azért maradt ő itt, mert beteg volt, mert befújta az utakat a hó, mert nincs hová mennie! Attól akár holnap is indulna, egyesegyedül, fegyveres szolgák nélkül, szegényen, félkarja erejével. Nem azért maradt! Valami más váratja ebben a kolostorban és döbbent csodálkozással eszmélt rá, hogy a régi belső unszolás most nem küldi őt.
    A külső vaksötétben csattogva viaskodtak a fák a széllel. Ung önmagával viaskodott, mint a viharral az erdő.
    Mire megvirradt a szürke téli hajnal, ő lábon állt. A tántorgó rengetegben elzuhantak az erőtlen fák.
    A kolostorbeliekhez az éjtszakai borzalom közelebb hozta János remete üzenetének az emlékét. Az első harangkondításra a templomba menekültek a testvérek és a bűnbánat szomorúságával s az ájtatos várakozás reménységével készültek Krisztus eljövetelének ünnepére.
    Ung nézte őket, mikor visszatértek a keresztfolyosón. Milyen erőseknek és megbékélteknek látszottak most ezek a szegény jámbor barátok! Egyszerre ő is karácsonyra gondolt. Elszántan megindult a templom felé.
    A perjel magányosan még ott imádkozott az oltárnál. Csendesen hozzá ment.
    — Gyónni akarok, — mondotta tisztességgel, halkan. Aztán egyre érdesebb, rekedtebb hangon beszélt, de nem mentette és nem vádolta magát.
    A perjel arcán váltotta egymást az ijedtség és az indulat, mert sok oka volt ennek a vitéznek a megbánásra.
    — Hajlítsd lelkedet az isteni szeretet tüzében a vezeklésre, — mormogta elfulladva. Aztán időbe telt, mire lassanként mégis megenyhült: — Krisztus nem azért jött, hogy igazakat, hanem azért, hogy bűnösöket hívjon megtérésre, — és végül megadta a feloldozást.
    Így következett el a szent születés ünnepe. Sötéttel az egész gyülekezet az egyházba vonult. Égő faforgáccsal hidegtől reszkető kezükben, fehérre havazottan, jégcsapos szakállal betopogtak a kunyhók öreg remetéi is.
    Ung legjobb ruháit vette magára és a Missa in nocte tisztességadásául a kardját is felövezte. Ő volt ott az egyetlen világi ember. A nagy hófúvás miatt a völgyekből sem kisnemesek, sem kolostorföldi népek, de még favágók sem jöttek fel éjféli misére. Egyedül állt a szentélyrács előtt a hideg templomban s az Evangélium védelmére emelve tartotta a kardját. A kórusban felzengett az ének. Ő imádságokat mormolt, szinte űzötten, megszakítás nélkül imádkozott, hogy ne gondolkozzék, hogy meg ne hallja magában régi élete elmerült hangjait.
    A perjel felmutatta az ostyát és a kelyhet.
    Halk dobogással letérdeltek, megint felálltak a testvérek. Csendben, egymásután mind előbbre mentek. Haladásuk közben az oltárgyertyák sárga fényeket váltottak a böjtöléstől és virrasztástól beesett arcokon. Egyszerre elakadt a lassú vonulás. A miséző perjel lehajolt és megölelte páter Pelbártot: — Pax tecum! — Páter Pelbárt visszafordult és megölelte fráter Gergelyt. Az ősz öreg remetebarát továbbadta a békecsókot s az elindított liturgikus mozdulat végighullámzott a sorokon.
    A földreborult kámzsás alakok felett, redős hosszú kazulájában, ünnepélyesen magaslott fel a gyertyafényben a perjel. Aztán megáldoztatta az ő nyáját.
    A testvérek lehajtott fejjel, mellükön keresztbevetett karral, ájtatos boldogságban tértek vissza helyükre.
    Ung a szentélyrács előtt áldozott. A kórusból senki sem fordította felé a tekintetét. A valóság kicsiny távolságánál messzebb voltak most tőle a többiek. Ők összetartoztak, hozzá senki sem tartozott. És magányából felnézett ekkor a megfeszített Krisztusra.
    Lelke mélyén egyedül Krisztussal maradt azután is, karácsony egész oktávája alatt. A testvérek a templomban zsoltároztak, kinn a zizegve hulló hó muzsikált. Más hang nem hallatszott a csendben.
    — Beteg vagy? — kérdezte Ungtól fráter Lénárt aggodalmasan. Tagadóan rázta a fejét. A kis ispotályos elszomorodva nézett utána. Különben is sok gondja volt mostanában. A testvérek közül mindennap hiányzott valaki a sorból. Szüntelen köhögéstől visszhangzott a templom. Az idősebbeknek csontját rágta a köszvény. Kőfaragó Illésnek fogfájástól dagadt fel az arca, fráter Villermosnak még zsörtölődni sem volt kedve. Bekötötte a képét fülszaggatás miatt és közel ült a tűzhöz. Felsőteste ide-oda hajladozott kínjában s a kendője csücske, mint a nyúl füle, billegett a feje búbján.
    Fráter Lénárt, miközben füveket főzött és kavargatta az orvosságokat, többször is mondotta, hogy az ablaktáblák világítónyílásain kegyetlenül besüvölt a hideg. Egyszer aztán odaszólt neki Ung, hogy szalmatömés helyett ökörhólyagot kellene a táblákra feszíteni. A dormitorium szegletébe pedig rakjanak tüzelőhelyet a testvérek.
    Az ispotályos kevéssé megrettent ennek hallatára, mert mégsem illő, hogy remetetestvérek házában ily kényeskedés lábra kapjon, de azért elgondolkozott. Igaz, hogy ehhez fogható kemény télre senki sem emlékezett a hegységben.
    Mikor ünnepek után Antal perjel a káptalanteremben osztani akarta volna a szerzetesi munkát és a testvérek közül megint újabbak hiányoztak, fráter Lénárt engedelmet kért, hogy a világítónyílások dolgáról és a dormitorium némi melegítéséről szólhasson. Végül azt is megmondotta, hogy Ung vitéz szerint ily védekezés nem kivetett dolog a külső tartományok konventjeiben.
    A perjel a betegekre gondolt és nem ellenkezett. A hidegtől elkínzottak csendes vonzalommal pillanottak most Ung felé.
    A következő hét első napján már ökörhólyag feszült az ablaktáblák világítónyílásán és a dormitorium szegletében kis tűz égett a szikrafogó kürtő alatt.
    Az öreg remeték kidugták fejüket a kunyhójuk ajtaján és a hó dermedt csillanása felett egyetértő rosszalással hunyorgattak át egymáshoz.
    Miféle újítás ez?... A meleg restségre és mulasztásra indítja a teremtett lelkeket. Az ő idejükben csakis barlangokban teleltek Istennek emberei. És ezzel visszabújtak elmélkedni a meleg állatbőrök alá.
    Nem sok idő mulva még nagyobb csodálkozás és megütközés támadt a jámbor öregek között.
    A remeték oltalmazójának, Szent Pál első remetének ünnepe közeledett. Előző estén, vacsorakor, fráter Fridrik a Szent életét olvasta a refektoriumban, majd Vigiliát tartott a gyülekezet és zsoltározva, imádkozva várta a hajnalt.
    Ekkorra készült el fráter Lukács a rend új ruháinak varrásával. És remete Szent Pál miséjének reggelén először öltötték fel fehér kámzsájukat az irughegyi testvérek.
    — Fehér barátok, — mondotta a nép mise után s a néhány kolostorföldi ember, kit a gyönge napfény felbíztatott a hegyre, hazamenet egész úton erről beszélt. Aztán lassanként a völgyekben is elterjedt a hír.
    Az öreg remeték csóválták a fejüket.
    — Mi dolog ez? Mit kezdenek már megint a kolostorbeliek?
    Sokáig nem tudtak megbékélni.
    A hulló hóban elmosódtak a nyomok, a kolostorban egymásbamosódtak a napok és az éjtszakák. A testvérek a tűzkamrában kosarat fontak, gyékényt kötöttek. Egyikük-másikuk lehasított nyírfakéregből már nyári sarut és ivóedényt is metszett. Fráter Lénárt érlelt jávorfából orvosságos íreknek való tégelyeket és szelencéket vágott. Ung még mindíg nyílvesszőket és kopjarudakat faragott. A soros testvér egy darab faszenet vett el a tűzhelyről, hét vonást kormozott vele a falra és minden este letörölt egyet a tenyerével. Mire az utolsót is letörölte, vasárnapi mise következett. Aztán megint húzott a soros hét új vonást a falra.

IV.

Megfagytak a vizek a hegységben. A patakok medréből zöldes jégtáblák torlódtak az élettelen partoknak. A kolostor előtt fagyoskodó, sötét varjak várakoztak naphosszant a hóban.
    — Böjtelő havában járunk, de a tél nagydühösen visszajött a hegyből, — mondották dideregve a barátok.
    A káptalanteremben és a refektoriumban nyirkos hasábok sisteregtek a füstlyuk alatt. Vecsernye táján a dormitoriumba is parazsat vittek a testvérek, a lehellet mégis ráfagyott a szájukra és a hidegtől meghasadoztak a fatáblák az ablakon. Éjtszakánkint vonítottak a farkasok a ház körül. Az álmatlan erdőkön vad halálsikoltásokkal nyargalt át a szél és a csikorgó fák zuzmarától nehéz gallyai durrogva, süvöltve zuhantak le a magasból.
    Reggelre tört ágak, tépett fészkek hevertek szerteszét a dermedt fehérségen. A hó nem szakadt be többé a lépés alatt.
    Ung a kolostorkapuban állt. Prémvadászatra való idő volt ez. Az eget kémlelte.
    Szemben két emberforma szaladt előre a havon.
    Az egyik az a paraszt atyafi volt, aki nyárban a hegyoldalon őrizte a ménest, a másik is a kolostori majorhoz tartozó cselédlegény lehetett. Mire odaértek, a paraszt atyafi lerogyott a koldusok padjára. Jajgatott, nyögött és két tenyerével dörzsölte a térdét. A cselédlegény ide-oda szaladt és a fejét fogta.
    Ung előrehajlott.
    — Mi történt?
    — Szörnyűséges szerencsétlenség...
    A néptelen folyosón páter Pelbárttal a perjel jött lefele. Meghallotta az utolsó szót. A kapuhoz lépett.
    — Mi az? Miféle szerencsétlenségről károgsz?
    A paraszt atyafi felugrott a padról.
    — Jaj nekünk, bejöttek mán...
    A pap rárivallt:
    — Beszélj hát!
    Az atyafi rémülten dadogott:
    — Bejöttek a tatárok az innenső részekre.
    — Ki mondotta?
    — A majorból küldtek ki minket, — lihegte a parasztbarát, — a barmok etetésekor csak nézzük, nézzük, hát bekocog egy lovas, oszt állítja, Esztergomból viszen követséget a pécsi püspökségre és Özséb kanonok úr erősen meghagyta neki, ide is feljöjjön, de sietős az útja és... Özséb úr többedmagával már be is ment az ottani körülfalazott várba.
    — Hát a Duna! — ordított fel a perjel. — Hamis híresztelés ez. Nem jöhetnek át a folyón!
    — Szakasztott így mondották odalenn is a bölcsebb öregek, — dadogta az atyafi, mire megjött a hangja, — oszt eleinte ezért vonakodtak minket felküldeni. De azonközben, míg ők tanakodtak, már beérhetett a lovas hírmondó a püspökségre és több népek beszaladtak hozzánk a majorba, erősítvén, hogy a gonosz hírek igazak, mert mind az alsó tájban hallatszik, mily igen verik Pécsett az öt harangokat.
    Ung az egész idő alatt lefele nézett a kőlépcsőre és a saruja hegyével egy darab összefagyott havat taszigált ide-oda. Olyan pontosan taszigálta, mintha ettől függne az élete, aztán úgy belerúgott, hogy fehéret porzott a levegő.
    Valahol a keresztfolyosón barátsaruk kopogtak.
    A perjel nyersen belelépett az ajtónyílásba.
    — Elhallgass! — mordult az atyafira, — most már elhallgass! — és csípőjére támasztott ököllel szétfeszítette két könyökét, mintha így akarta volna elállni a hír elől a kolostor kapuját.
    — Te velem jössz, Pelbárt testvér, — szólott vissza rekedten, — ti majorbeliek meg előttünk szaladtok és keresitek a hóba keveredett utat. Te pedig, Ung vitéz, zárasd le erősen a kaput, be ne bocsáss senkit és rajta légy, hogy a kolostorban emez emberek beszédeit senki meg ne tudhassa, míg hozzátok a püspökségről haza nem térek.
    Ezzel küldte Pelbártot a ködmönéért és a két pap nekivágott a hónak Pécs felé.
    Esteledett az erdőn, mire lassan, fáradtan megint felbukkantak a kolostori erdő szélén. Hidegtől pirosra mart arcuk, fedél alá érve, hamar visszasápadt. Mikor a káptalanházban összegyülekeztek a testvérek, már olyan szürke és barázdás volt a perjel képe, mint a kövek a falban.
    Megöregedett, mióta odajárt.
    — Én drágalátos atyámfiai, — kezdte el, de tüstént abbamaradt a hangja. Ahogy ott az oszlopnál állt, kemény, egyenes válla valahogyan előreroppant. Most neki kellett behozni az ő fiaihoz a külső világot.
    Előtte félkörben, le az ajtóig, halálos csendben szorongtak a testvérek.
    A perjel melle nagyot, magányosat emelkedett:
    — A pogány tatárok általjöttek a Dunán.
    Elnyomott rémület morajlott szét a káptalanteremben. A perjel maga elé meredt.
    — Tudjátok meg... Ami nagyrégen nem történt, beállt a Duna... Innenfelől Geregye ispán fegyveres népei őrizvén a partot, mindennap törték a jeget és alája nyomták a gyalogkémeket, kik általlopakodtak, miért is a tatárok egész télen nem merészkedtek a pesti rév felől átkelni. Jőve ekkor, most bőjtelő havában, a nagy hidegnek visszafordulása, mire ama pokolbéli ördögök oly ravaszsághoz folyamodtak, hogy éjnek idején sok lovakat és barmokat tereltek a folyó partjára, maguk pedig nem mutatkoztak meg három napon át, hogy a lovak és barmok ezenközben gazdátlan jószágnak vétessenek.
    Megint elhallgatott. A pillanat csendje időtlennek tetszett.
    A testvérek rettenve néztek perjelükre.
    — Akkor történt, — folytatta ő, nehezen válogatva a szót, — most ötödik napja, hogy a mi népeink közül kevély vitézkedésből többen átalmentek a jégen és a barmokat és lovakat áthajtották maguknak az innenső partra...
    Valaki ekkor a szavába kiáltott, de nem lehetett érteni, mit mond. Mind arra fordultak.
    Ung állt ott magányosan, hátul, az üresen maradt térben. Szétvetett lábbal állt, összeszorított ököllel és félelmes volt ránézni, úgy elváltozott az arca, mintha nem is az övé lenne és a tekintete olyan emberének rémlett, aki haláltusáját vívja. Ő maga is olyasmit érzett, hogy most meghal a lelke egy része. Belehal a kínba és haragba és mire ez az emberölő szenvedés elmúlik róla, ő már valaki más lesz.
    A káptalanházban fékevesztetten zúgott fel a rémület. Ung elkínzott arcáról jobban megértették a testvérek azt, ami történt, mint a perjel szavából.
    — Könnyen hívők, kései megismerők! — kiáltotta fájdalmasan. — Ki könyörül rajtunk, szegény magyarokon?
    — Isten könyörülj! — morajlott utána, mint egy nagy imádság vége.
    — Ó könyörülj Uram, könnyen hívő szegény magyarokon! — mondotta megrendülten a perjel és valamilyen nyers nagysággal önmagát is megvádolta ekkor: — Igazak voltak a te szavaid Ung vitéz, a tatárok Szent György hava óta nem álltak a Duna partján, de vártak! Vártak, hogy ránk rohanjanak és amaz időkben, mit nékünk Isten adott, hogy rákészüljünk az utolsó próbára, megmaradt tűzhelyeinknél bizony nyílvesszőket és kopjarudakat kellett volna faragnia mindnyájunknak.
    Annyi töredelem és egyszerű alázat volt a szavában, hogy megrázkódott bele a gyülekezet szíve. Néhányan felzokogtak, néhányan Ungra néztek.
    A perjel erőt vett magán.
    — Miképpen mondottam, azonképpen tudták meg a tatárok, hogy a Duna jege nem szakad be nehéz súly alatt sem és sietséggel átkeltek, lovaikkal, barmaikkal, sátraikkal egyhuzamban, oly nagy sokasággal, hogy az innenső part mentén már mindenestől ellepték a föld színét.
    Az első remetebarátok öregebbjei, világi életükben nemes nagyurak, most hallgatagon meredtek maguk elé. A fiatalabb testvérek szinte menekülőn tolongtak a perjelhez. Remegő kezükkel illették, faggatták, kérdezték, kérlelték, még többet akartak tudni. De ő, ősz feje gondtelt intésével, visszaparancsolta őket.
    — Mai napig Bertalan püspök úr sem tud egyebet, mint amiket hírmondójával Özséb mester üzent, aki nem feledkezett meg rólunk, szegény remetékről sem. Ti pedig ezeknek utána vegyétek eszetekbe, hogy a kard kettétörhet, de az Úr Jézusnak tanítása nem törik ketté. És most imádkozzatok, mert mi egyebet úgysem tehetünk.
    A lehajló kőívek alatt engedelmes imádságok kezdődtek, aztán elhalkultak, akadoztak, félbenmaradtak és a kétségbeesés csendje megint visszazuhant a gyülekezetre.
    Ekkor lépett előre Ung. Meggyötört lelkében elvégződött, amit tenni akart. Az arca elszánt volt. Egyenes alakja különvált a többitől. Kimagaslott, mint lobbanó láng a zsarátnok felett és még mindíg előbbre ment.
    — A kard hatalma ketté törött, — szólt keményen, — de van még kard, ami megmaradt és itt közöttetek, irughegyi testvérek, sokan élnek egykor kardforgató nagynemes urak. Ha úgy következnék, ne hagyjuk veszni a kolostort! Jöhet idő, mikor maradék népünkkel elindulhatunk még visszavenni, ami most magyarok hatalmából kiesett.
    Felemelte a hangját:
    — Páter perjel, fogadj be engem a ti rendetekbe.
    A barátok lenyűgözötten néztek rá és megilletődött tekintetükkel pillanatra maguk fölé emelték őt. Egyik közeli boltív alján, mint keskeny támasztókő, a falhoz tapadva állt Modestus. Meredt arcából csak nagy sötét szeme fordult élőn, kérdőn Ung felé. A perjel hidegfényű szürke tekintetében megelégedés villámlott. Arra gondolt, hogy a nehéz időkben fiatal és nemes vitézi embernek ily elhatározása nagy nyereség és vigasztalás a kolostorbeliek lelke számára.
    — A veszedelemnek emez órájában bizony jó vitéze vagy te a mi kolostorunknak! — szólt a perjel és ezt szinte Özséb mester hanghordozásával mondotta, ami szokatlan méltóságot adott neki. Aztán már darabosan, maga módja szerint folytatta: — No hát, merthogy te ama külső tartomány konventjében, tisztes tanulásban, a növendékek idejét betöltötted és itt is időztél, a negyvennapi remetemagány után befogadlak az Úr Jézus Krisztusnak nevében a mi rendünkbe.
    Van-e még negyven nap? — gondolta Ung.
    A testvérek körülfogták. Többen megölelték, néhányan nyájasan szóltak. Hátul fráter Lénárt halkan felzokogott:
    — Ugy-e megmondottam... Én szívemnek fogadott fia közénk való... Ugy-e megmondottam... hozzánk állt a mi szorongattatásunk órájában.
    Fráter Villermos mutatóujja hegyével felülről lenyomta Lénárt testvér vállát.
    — Hallottad? Már volt kolostorban is a te vitézed, de azért világi ruhában került be ide.
    A kis ispotályos lelkendezésében nem figyelt rá. Villermos újja hegyével megint lenyomta a vállát.
    — Ráemlékezzél, mily nagy bölcsességet mondott ennekelőtte ő maga: könnyenhívők és kései megismerők vagyunk mi magyarok, ezért is ne örvendezzél elhatározásán időnek előtte.
    Fráter Lénárt most az egyszer faképnél hagyta Villermost s mikor a testvérek imádkozni az egyházba vonultak, akkor is jó messzire állt fel tőle a sorban.
    A templom magasban nyíló ablakain át egész éjjel sápadt fények estek ki a hóra. A kórusból, mint mélységből morajlottak fel a karban mondott zsolozsmák s hol egyik oldalról, hol a másikról hallatszottak, mintha pislogó mécsesek mellől két visszhang felelgetett volna át egymásnak.
    Fráter cantor nyugtalanul nézett körül.
    A responsoriumok időnként beálló csendjébe elkésetten, többször beleimádkozott valaki, fojtottan, tompán, mintha az oltár alól jönne elő a hangja.
    Aztán megint felhullámzott a zsolozsma.
    A soros fráter kis olajlámpásával ma nem járta végig a kórust. Ennek az éjtszakának officiuma közben senkit sem nyomott el az álom. A perjel híreinek sötét rémei a testvérekkel virrasztottak.
    Mikor a kórusból kifelé indult a barátok felsorakozó lassú vonulása, Ung még állva maradt a Szent Szűz oltáránál Ő is arra gondolt egész éjjel, amire a tübbiek, de — másként. Számára a hírek nem a tatárság bizonytalan, távoli fenyegetését hozták el a külső világból. Ő már ismerős, vérszomjas tömegek szörnyű terjedését érezte és a lelkében csodálatosan készült ellenük.
    Az oszlopok között még sötétebb lett az éjtszaka. Az utolsó szerzetesi lámpák derengése is lefele osont a templom hajóján. Csak az örökmécses világa vergődött egy kimeredő vaskarban a kőtabernaculumnál, csak a Boldogasszony keskeny faszobra előtt imbolygott kis gyertyaláng a földön.
    Ung lehajolt. Felemelte a lángot és a lobogó fénnyel előbbre lépett.
    Didergett a hidegtől... Bár felvehette volna őt a perjel legott az irughegyiek rendjébe! Bár tüstént letehette volna a fogadalmat. Hamar, késedelem nélkül, mielőtt mindenről gondolkozni kezd... A lehellet a szájára dermedt, a homloka mégis verejtékes volt. Feje fölé emelt lánggal így haladt egy darabig. Közben, fenn a feszületen, lassan megjelent a Krisztus képe és az Úr előreejtett fejének árnyéka megnövekedve már beljebb is ott lebegett a mezítelen falon.
    Milyen nagyok voltak az árnyéktövisek a szürke köveken, s amint Ung magasabbra tartotta a gyertyát, még mindíg nagyobbak lettek. Felmeredtek a templom gerendás mennyezetéig, átfúródtak a falakon, ki a szabadba... Ungnak, úgy rémlett, az a töviskorona már elborítja az egész országot.
    Egy hang hallatszott ekkor az üres templomban. Valahonnan lentről tört fel, mintha az oltár alól jönne.
    — Eredj közelebb, — mondotta a hang.
    Ung riadtan megállt.
    A templom fagyos kövezésén, elnyúlt testtel, széttárt karokkal Modestus feküdt a földön. Aztán két egymásratett öklére támasztotta az állát és úgy nézte Ungot mozdulatlanul, majd a könyökére emelte magát. Mezítelen melle vércsíkos volt az ostorozástól, kitágult szeme fehérjébe belefénylett a gyertyaláng.
    — Eredj közelebb az Úrhoz, — mondotta Modestus újból, fojtottan, konokul, — még messze vagy tőle! Eredj közelebb...
    Mindenfelől visszhangzott ez a szózat. Ung lelkében is megismétlődött. Gyertyát tartó keze lecsapódott.
    A falon eltűnt a tövises árnyék.
    Azon az éjjelen sok friss hó esett a hegyekben. A kolostorkert fehéren világított a téli ég kékfekete négyszöge alatt. A keresztfolyosón lépések távolodtak a tűzkamra felé. Ung fázott, de nem ment be melegedni. Megmosakodott a hóban és az ágyán hanyattfekve várta a virradást. Reggelre kelve hosszasan beszélt a perjellel. A maga dolgáról beszélt és a kolostor erősítéséről is szó esett közöttük.
    Nem sok idő múlva lovakat hajtottak fel a majorból a paraszt atyafiak. Horgot vertek a kidöntött szálfákba, eléjük fogták a rugaszkodó állatokat és az erősítéshez való törzseket a kőházhoz vonszolták. De más egyéb azutan már nem történt.
    Lenn a Dráva síkján ekkoriban emberek, nyájak és szekerek gyors vonulása kezdődött el, keresztül-kasul a havas földeken. A Kapos völgyén jött le a hír, hogy a Dunán átözönlő tatárokat Buda alatt addig tartóztatták az országbíró seregei, míg mögöttük elmenekült a nép. Azóta felbomlottak a hadak, összezavarodott az iszonyat. Már fejvesztett sokaságok kavarognak le északról a Dráva hídja felé. Útközben, amerre futnak, felrettennek tőlük a falvak és a városok. A templomokban félreverik a harangokat. Vad robogásoktól dübörög a föld, elvágtató szekerek zörgésében rémségeket kiáltoznak le a menekülő emberek. A piactereken, udvarokon, korcsmákban, kutaknál megdermedt az élet. Fenn az irughegyi erdők békességében tovább imádkoztak a remetetestvérek.
    Antal perjel egyszer nagy fustéllyal lement a püspöki udvarba és páter Pelbártot is magával vitte. De arról, amit odalenn hallottak, csak egymás között beszéltek a káptalanházban, mikor este, kormozódó kis lámpásuk fénye mellett egészen magukra maradtak. Ilyenkor néha beszólították Ungot is.
    A két szerzetes elvétett hangja, mint a denevérek surranása neki-nekiütődött a falaknak.
    — Bizony, mióta a tatárok átkeltek a Dunán, szétnyargaltak minden tájak felé.
    — Özönsok haddal már a székesfehérvári mocsarak gyűrűinek rontanak... És a veszprémi hadúton is közelegnek, mintha repülnének és Batu kán rettentő sereggel Esztergomnak vágtat.
    Páter Pelbárt végigtörölte kámzsája ujjával a homlokát.
    — A királyt keresik, aki már sehonnan sem várhat segedelmet.
    — Csakis Istentől, — mormogta a perjel, miközben kereszttel jelölte magát.
    A három férfi ezután sokáig hallgatott a káptalanterem nyirkos hidegében. Az apró ablaknyílások előtt vigasztalan nesszel csepegett le a tetőről az olvadás.
    Reggelre még jobban meglágyult az idő. Az ereszről, köröskörül, sok ezüst fonálban csorgott le a víz. De ezen a télutón szorongó rosszatvárással nézték a kolostorbeliek a hó olvadását. A tünedező fehérségből előkerültek a betemetett utak és az embereken átriadozott a gondolat, hogy azokon a távolból lekanyargó utakon már irányt kaphat a veszedelem.
    A levegő fényes és tiszta volt, szinte tükröződött benne a nap ragyogása. Valahonnan messziről tavasz szagú szelek jöttek át a magas csúcsokon.
    Ung ebben az esztendőben kinn az erdőn találkozott a tavasszal. Tündöklő közeledtét a kővágó bérc felett látta meg, annak az elhagyott remetebarlangnak a nyílásán át, melyben mult nyáron Özséb mester elvonultan több napig imádkozott.
    Csak a köpönyegét, a tőrét és azt az olvasót vitte ki magával a remeteségbe, amit téli délutánokon a tűzkamrában fráter Fridrik farigcsált neki egy vadkörtefa ágából.
    Az éjtszakák még hidegek voltak és éles szelek fújtak a tetőn, de a farkasok már visszalopództak a járatlan, sziklás sűrűségekbe. A hegyek belseje láthatatlan csörgedezésektől lüktetett. Virradattal olykor tejfehér ködök terpeszkedtek a völgyek felett. Aztán valamelyik reggelre, a déli lejtőkön, halványzöld fátylak szálltak ki a rügyekből a fákra. A bükkök törzsei között lesütő napfényben nagyprémes kis ragadozók kergetődztek, az alacsony aljerdők felett, mint a vadon suhanó tüneményei emelték fejüket az eliramló szarvasok.
    Emberi beszéd, szekerek zörgése, patkók csattanása sohasem hallatszott fel oda a magasba.
    A hangban elmúlás van, a csendben örökkévalóság. Ung a hegyi magány napjaiban elfele indult a mulandóságtól. Egyre messzebb ért, oda, ahol sajátmagához eljutott. Tépelődni kezdett. Milyen sokakkal kell találkozina az embernek, mielőtt önmagával találkozik.
    Összefont karokkal, hosszasan nézett le a meredek széléről, a völgyek irányába. A fák között tűzhely füstje szállingózott fel valamelyik faluból. Egyszerre másra gondolt.
    Vajjon arra is elvetődnek majd a tatárok?
    Már ökölbeszorított jobbjával állt a szélfújta meredek partján, de a balkarja azért most is zsibbadtan lógott lefele a csípője mellett. Emelt fejét pillanatra lerántotta ez a rossz emlékeztetés.
    A hold feljött a hegyek közül. Átlátszó felhőfoszlányok vágtattak előtte.
    Mikor Ung a füves hegyháton felfele indult a remetebarlanghoz, a kék éjjeli fényben barna szörnyeteg emelkedett a hold elé. Az embert megrészegítette a veszély, kitépte övéből a tőrt és az állatnak esett.
    Ősi vad harc volt ez a hegytetőn. Mint az idők kezdetén, ember és állat egymás ellen a végtelen magányban. S a nyargaló felhők között le-levilágított rájuk a hold. A megtámadott medve két talpra állt. Szőrbunkós mancsa iszonyú erővel csapott előre. A vérszomjas sötét kavargásban, feltátott ragadozó szája egyre közelebb tolódott. Poshadt, meleg fúvása érzett a levegőben. A tőr hegye lefelé meredt, a fenevad szívét kereste. Az ember dühödten döfött.
    Tompa állati halálbődülés gurult le a hegyről és szakadozott moraja sokfelől hallatszott, mintha szikla görgésétől visszhangozna a rengeteg. Az erdők királymedvéje négytalpra zuhant, néhányszor sűrű meleg vért öklendett magából, aztán szőrös, puha nagy halomba esett össze a füvön.
    Elnyújtott vad kiáltás szakadt Ung torkából. Jövendőmondó jó jelentés volt neki ez a győzelem. A tatárokra gondolt, mikor veszedelmet szomjazó kedvében a medvére rohant.
    Vérrel kevert zekéjében, tépetten, lihegve állt most a tetőn. Felegyenesedve állt, sovány, hajlékony teste újra megismert erejének mámorában és a tekintetét vitte a szél a vágtató holdfényes felhőkkel, ki az ország fölé, ahol valamikor lesz még tennivalója.
    Másnap két bükkfa között, szélnek akasztva száradt az óriás medvebőr. A nyúzott dögöt Ung egy szakadék szélére vonszolta és úgy lökte le a sziklás partról, mintha a tatárság tetemét rúgná a mélységbe. Aztán elővette fráter Fridrik vadkörtefa olvasóját és fénylő tekintettel soká imádkozott a barlang előtt, a napsütésben.
    Így találták őt laikus fráter Rókus és fráter Ferenc, akik minden szombatnapon kenyeret hoztak fel neki a kolostori konyháról. Az atyafiak a perjel meghagyása szerint szótlanul tették le a kenyérzsákot a fűre és már indultak is volna, mikor nagy álmélkodással meglátták a medvebőrt. Egyszeriben elfeledkeztek a silentiumról. Izgatottan tanakodni kezdtek maguk között, mitévők legyenek.
    Ung odaintett nekik. Vihetik a zsákmányt.
    Hazamenet kőfejtőkkel találkoztak az atyafiak. Így terjedt el az erdei emberek között a medveölés híre. Aztán már lenn, a völgyi falvakban is szálldostak a nép száján a mesék. Pásztorok, favágók jöttek fel a hegyre és messziről tisztelettel nézték a vitézt, aki remeteségében medvét ölt.
    Egyszer a pásztor atyafi borzas feje is felbukkant a meredek szélén és kerekrenyitott szemmel soká kukucsált a fű közül. Úgy tett, mintha véletlenül vetődött volna arra, de azért az erdőből mégis visszakiáltott:
    — Hé, medveölő vitéz! A lovadnak ezentúl még jobb sora lészen!
    Mióta Ung a medvét helybenhagyta, nagy békesség lett a hegyen. A fénylő csenden át láthatatlan erdei állatok hívták egymást. A tündöklő fiatal lomb között apró madárhangok csurrantak, mintha ezüst csordult volna ágról-ágra.
    A lejtők alján már virágozni kezdtek a fák és amint a hegyek oldalán feljebb jött a virágzás, egy napon feljött vele a völgyből a kis korsós leány. A legszélsőbb fa mohos törzse mögül sokáig nézte a vitézt. Nyitott szájjal lélekzett a nagy kapaszkodástól. A szeme ide-oda járt, aztán kiáltotta:
    — Igaz, hogy az Egyházat akarod szolgálni, te nagy bátor vitéz?
    — Én az Urat akarom szolgálni, — szólt oda Ung megfeledkezve a köteles hallgatásról, — téged pedig a sátán küldött most ide, hogy engem megkísérts.
    A leány kis ideig tiltakozón rázta a fejét, aztán cikázó szemmel felvinnyogott, mintha egy vadmacska kezdene sírni.
    — Engem nem az ördög küldött ide, hanemha a rossz sanyarúság a szívemben, mitől sohasem nyughatom, mióta te engem megejtettél!
    Még többet akart mondani, bugyborékoló keserű dühvel, de Ung most szembefordult vele. Ettől elmúlt a bátorsága. Mezítelen talpával, mint zavarodott vásott gyerek súrolni kezdte a lábaszárát. Hirtelen begörbítette a vállát és mérgesen Ung felé fújt egyet.
    — Mért jártál utánam az erdőn? Mért tetted azt velem, ha nem kellek neked?
    — Hogyan mondod? — kérdezte Ung gúnyosan és egy darabig keskenyre húzott szemmel nézte a leányt, aztán lerántotta ezüstcsattját az övszíjáról és felé dobta.
    — Fogd és ne gondolj többé rám!
    A csattba beleszúrt a napfény a fű között. A leány sóváran nézte, közben kérdőn, hitetlenül a vitézre pillantott.
    — Igazán... nekem adod?
    — Vidd! — Ung most már felszökött a földről. — Eredj innen! — kiáltotta konok elhatározással, — és ezentúl lenn a sarjerdőnél se várakozzál rám.
    A leány azt hitte, tán azért közeledik a vitéz, hogy visszavegye a csattot. Mohón lehajolt érte, felkapta és sebesen elfutott vele.
    Ung megkönnyebbülten törölte végig verejtékes homlokát.
    Aztán alig telt el két nap és két éjtszaka, mire már a szemközti hegyoldal élén is belevirágzott az égbe egy fa. Mint lehorgonyzott fehér felhő ingott a mély kékben és a szél sem tudta elhajtani onnan lebegő szépségét.
    A kővágó meredek felett, a tetőn, egyre tarkább lett a tisztás. Reggelről reggelre új virágok kerültek elő a rétből és aranysárga, violaszín, halványkék és piros színekkel írták a kalendáriumot a fű közé.
    Már Ung remetemagányának utolsó napjait írták a hegyi rétbe a virágok. Ezekben az időkben megint sok zavarodás támadt fel az ő fejében. Éjtszakánként nem aludt. Napközben nem nyúlt száraz kenyeréhez. Hová indul? Merre viszi a szándéka? Hiszen ő diadalra és szabadságra küldetett! Gondolata beleszéledt a távol világba... Nem... Sehova sem vágyott. Magának már semmit sem kívánt. Özséb mester mondotta egyszer: el kell mindent ejteni, hogy az ember két üres keze szabadon kulcsolódhassék az Úr előtt... De hát kulcsolódik-e az ő keze? Vagy még mindíg ökölbe feszül? Szinte felhangzott hozzá a mélyből Modestus hangja, mint akkor a templom éjjelén. Közelebb kell mennie Krisztushoz! Még messze van tőle... Mert hiszen megretten, ha váratlanul eléje mered a fogadalomtevés közelgő napja. Ennek az egynek nem tud a mélyére nézni s csakis azzal csendesíti belső vergődését, hogy senki sem kényszeríti.
    Halálosan elfáradt a gondolataitól. Két kezét a nyaka alá kulcsolta és hanyattfekve nézte az eget.
    Tollászkodó fehér hattyúfelhők eveztek át a mély azúron. Később, távol a többitől, még egy utolsó hattyú jött lassan, a hegyek felett, a kék égi vizeken és magányosan, tündöklőn úszott a nap felé.
    Ung tekintete elkáprázott. Egyszerre olyant érzett, mintha a hajdani időkből szállna felé az a felhő. A csallóközi hattyú, vizek színére kelten a tündérmesékben...
    Lehúnyta a szemét. De ekkor már a réten át is jött valaki. És ő tudta, hogy Kinga jön a tavaszban. Kis feje körül fehér patyolatfátylak lobogtak a könnyű szélben. Haladó, csendes lépése közben oda-oda tapadt a térdéhez fehér köntöse.
    Ung megszédült álmában. Elfelejtett régi boldogság ömlött át a testén. Már látta Kinga lépkedő saruját a virágok között, megcsúszott övét keskeny csípője felett, két feléje nyújtott gyűrűtlen kezét, a keble vonalát, nyulánk fiatal nyakát. De az arcáig nem mert feltekinteni. Eszébe rettent az az elkékült lárva, ami akkor tapadt kedvese szép arcára, mikor ő letörölte a csókját. Iszonyodó álmaiban mindíg a szörnyű álarccal látta Kingát számlálhatatlan éjtszakán és mióta könyörgött hozzá, hogy másként mutassa magát, azóta mindíg elfordulva állt.
    ...Én kedvesem, nézz hát reám, — mondotta most Kinga, de a hangja távol, az erdők ezüstös madárhangjai közül hallatszott, míg ő bájolón közel fölé hajolt.
    Ung lassan, szorongva emelte rá a tekintetét. A szíve pillanatra megállt.
    Kinga arcán nem volt többé álarc. Újra láthatta igéző szépségét. Fehér homlokába belefénylett kékfekete hajának a sarkantyúja, keskeny sötét szemöldöke kérdőn felívelt. Világos szeme, az árnyékos hosszú pillák alól, tisztán, mélyen nézett Ung szemébe és a szája élőpirosan mosolygott le rá.
    Sóvárogva nyúlt utána, de Kinga már a rét túlsó oldaláról intett neki felemelt kezével. És mintha a szellő bevitte volna őt a fák alá, meg-megvillanó fehér fátylaiban egyre távolodott a törzsek között, a kolostori ösvény felé.
    Mikor Ung felébredt, már lobogó nagy csillagok fénylettek a végtelen boltozaton. Az álmára nem emlékezett, mégis Kingára gondolt, olyan friss és éles fájdalommal, olyan égő reménytelen vággyal, mint halála után az első napokban, fenn északon, a Vág vizénél, ahová még utána hozta a szél a komáromi Szent András harangok kongását.
    Két karjával átnyalábolta felhúzott lábszárát és a homlokát a térdére ejtette.
    Hogyan tudta ő Kingát magányosan elengedni a földi világból? Hogyan tudott azóta tovább élni, nélküle, árván, koldusegyedül? Ekkor megkérdezte önmagától, vajjon ez az ő nagy boldogtalansága sodorja-e oda, hogy felvegye az irughegyiek ruháját?
    Hirtelen felnézett az égre.
    Még sohasem látta ily tündöklő szépnek az eget. Akkor sem, mikor Kingával Kolontón, a Tiszaparton álltak ketten egyedül, akkor sem, mikor kisfiú korában, a tűznél, vén pásztor Maradék a pogány isten csillagainak rejtett hatalmáról mesélt. Ezek a ragyogások, itt a hegyek éjjelén, olyanok voltak, mint a betlehemi csillag lehetett... Ung fennhangon mondani kezdte az Úr imádságát és ma csodálatos szép borzongásban fogta fel mélységeinek jelentését. Egyszerre tudta, hogy minden szó, amit kiejt, magának Krisztusnak a szava. Tudta, hogy fenn a galileai hegyen, egytől-egyig valamennyit megérintette a Megváltó ajka s minden szót az ő hangja vitt ki örökkévaló időkre az embereknek.
    Hogyan lehetséges, hogy ő erre, így még sohasem gondolt?
    A csillagokat is látja az ember, gyerekkorától kezdve, minden felhőtlen éjtszakán. De hányszor van az, hogy meglátja bennük a titokzatos csodát? Csak nézi a magas fényeket, mint ahogy a Miatyánkot mondja. Aztán egy estén meglátja a csillagokat és egy estén igazán mondja az Úr imádságát. Ilyen este ez a mai... És ő, mire másodszor is felkel a nap, leteszi majd a fogadalmat az irughegyi egyház oltára előtt. Nem, senki sem kényszeríti erre... Maga akaratából teszi, amit tenni fog. Maga akaratából...
    Megint felnézett a szikrázó, csillagos égre és halkan mondotta:
    — Uram... legyen meg a te akaratod.
    A következő napon, alkonyat előtt, feljöttek Ungért a kolostori testvérek. Élükön páter Pelbárt haladt, mögötte fráter Fridrik és kőfaragó fráter Illés és fráter Lénárt is. A kis ispotályos testvér füves zsákja üresen lóbált a vállán, de két keze tele volt vadvirággal.
    Egészen közelhajolt Unghoz. Csak neki mondta:
    — Oltárunk lépcsőjének meghintésére szedtem ezt. A te fogadalmas beöltözésed ékesítésére.
    Szavait senki sem hallotta meg a barátok közül, hazamenet azért, mind a többiek is, virágot kezdtek tépni a hegyi réten és az erdőn ágakért nyújtóztak, mintha fráter Lénárt jelt adott volna nekik. Csakugyan vadvirágok illenek az ő noviciusukhoz és nem a kolostorkertecske szelídített, sápadt palántái.
    Az Irughegy gerincén már színesen haladt a mély fűben a fehérkámzsás szerzetesek lassú, virágos menete. Jöttükre, az elszórt kunyhók megművelt köves kertecskéiből, többfele felnéztek az öreg remeték.
    Móg úr, a nagyszakállas kis remete, szinte szimatolón szemlélődött. Szőrös tömpe orrán összeráncolódott a bőr.
    — Mindenestől megszedték a kaszálókat ezek a kolostorbeliek. Menyegzőre készülődnek, vagy mi egyébre ily nagy tékozlással?
    — Naponként akad itt most álmélkodni való, — szólt át a szomszéd kertecskéből az egykori országbáró, Márton remete, aki olyan hosszú volt, hogy a feje túlhaladta a kunyhója szemöldökfáját.
    Közelükben vén Kalán remete, valamikor zalavári comes, a földön ülve foltozgatta rongyos ruháját. Fel sem pillantott. Mire való is lett volna ily hiábavalóság? Harminckét esztendőnek előtte fogadalmat tett a hallgatásra. Azóta nem beszélt és az emberek mívelkedését sem tartotta érdemesnek arra, hogy szemlélje.
    A testvérek már elhaladtak mellettük és bevitték a virágokat a templomba.
    Completorium előtt a káptalanteremben gyülekezett össze a kolostor népe. Odamenet, a folyosón, nyers mozdulattal állította meg Ungot a perjel.
    — Hallod-e! — mondotta hirtelen, szintúgy, mint aki valami terhet akar ledobni, hogy könnyítsen magán. — Híre jött... Már Esztergom városát is felégették a tatárok. Kegyetlenül legyilkolták mind a lakosokat, bemenekült nemeseket, közönséges népeket. Isten óvja Özséb mestert és irgalmazzon nekünk.
    Ung sovány arca halálsápadt volt, mikor a perjel mögött, a homályos káptalanterembe lépett. A testvérek, a falmenti keskeny kőpadokról figyelmesen előrehajolva néztek a lábas könyvtartó irányába. Szolgáló atyafiak helyett ma, kézben emelt lámpásukkal, Fridrik és fráter Illés világítottak oda. Páter Pelbárt ünnepélyes hangon kezdte olvasni a remeterend reguláját:
    — Mi Bertalan, Isten kegyelméből pécsi püspök az irughegyi remetéknek üdvözletet...
    Ung ismerte a jó püspök e regulájának foglalatját, mégis újszerű hangzással hullottak rá a szavak. Most neki szóltak.
    — Drágalátos testvérek! — mondotta tovább az írást páter Pelbárt: — Akarjuk, hogy házatokban közösen együtt lakjatok, kezetek munkájával emberségesen és mértékletesen éljetek, a templomokat szorgalmatost látogassátok, illendő és az alázatosságot külsőtökben is megjelentő, állástokhoz méltó ruházatot viseljetek...
    Ung kis ideig a földre nézett. De milyen egyenlőtlen itt a kövezés... És a tatárok már Esztergomot is felégették...
    — Az egyház kánonjait és határozatait buzgóságost megtartsátok, — folytatta Pelbárt az olvasást, — ájtatos és erkölcsös életre törekedjetek és ne csak magatok legyetek feddhetetlenek, hanem egyebeknek is jó példát adjatok, hogy ezenképpen Istennek tetsző és kedves áldozattal szolgáljatok...
    Mikor páter Pelbárt a regula végére ért, még erősebb lett a hangja:
    — Ezenképpen törekedjetek a tökéletességre, hogy minden cselekedeteteket, úgymint imádságtokat, elmélkedésteket, olvasástokat, böjtölésteket, virrasztástokat, szentgyakorlataitokat, kezetek munkáját és minden külső és belső igyekvésteket ama célra irányítsátok, hogy általuk az örök bölcsesség szeretetére könnyebben eljuthassatok, a mi Urunk Jézus Krisztusnak általa, ki titeket minden vezekléstekben megvigasztalni kegyeskedjék. Amen.
    A káptalanteremben valamennyien Ungra néztek. Csendben, felegyenesedve állt, aztán némán intett a fejével, hogy mindent jól megértett. A perjel az oszlophoz ment s mondotta Ungnak:
    — Miképpen te megismerted a mi életünket és rendünknek reguláját, azonképpen megismertük mi a te szándékodat és természet szerinti hajlandóságodat és tudományodat. Miért is tudtodra adom neked és mindeneknek, akiket illet, hogy a holnapi napon, a szent misének előtte, beöltöztetlek a mi rendünknek ruháiba, hogy az Úr elvezessen az üdvözülésre. Krisztusnak dícséretére. Amen.
    Azon az éjjelen Vigiliákat énekeltek templomukban a remetetestvérek. A merev, alacsony kóruspadok felett időnkint kicserélődtek az arcok, a gyertyák pislogó sápadt fényében, egymást váltva, egyre mások jöttek. Kettőnként jöttek elő a sötétből a barátok, aztán megint kettőnként tűntek bele a templom homályába.
    Ung egész idő alatt mozdulatlanul térdelt a Szent Szűz oltáránál. Imádkozni akart feltett szándékáért és önmagáért. Imádkozni úgy, mint fenn a szabad, szélfújta hegytetőn, a lobogó nagy csillagok alatt. De a mennyezet ráhajolt, a kövek és gerendák összetámaszkodtak a mellén. S a szíve szinte már verni is alig tudott. A gondolata nem szabadulhatott attól az új szerencsétlenségtől, amiről a perjel a folyosón beszélt.
    Két keze összefacsarodott az álla alatt. Pillantása felmenekült a Szent Szűz szobrához.
    — Istennek anyja, magyarok Boldogasszonya, oltalmazzad meg a te országodat a végső romlástól.
    Valahol az éjtszakában másodszor kiáltott a kakas. Ung lépése kísérteties visszhanggal indult ki a néptelen templomból. Kézben vitt lámpásának lobbanásai vergődve bolyongtak az oszlopok között végig a folyosón. A cellájához ért. Behúzta maga mögött az ajtót, de a lámpást azután is égve hagyta. Fülében csengett a csend. Egyedül volt ébren az egész kolostorban. Csak a kormozódó lámpás virrasztott vele, csak a hűvös, fekete éjjel jött be hozzá a kert felől, á rácsrostélyos szűk ablakon, hogy nála maradjon hajnalig.
    Messziről egy emlék ért ekkor a tudatához. Hajdanában egyszer, úratyjával és bátyja uraival Bács várába lovagolt át a kolontói udvarból s látta, mikor az odavaló legifjabb fiú, beöltözése előtt, búcsút vett a szüleitől. Ama távozó ifjú ember körül ott voltak akkor mind az ő testvérei, nagynemes törzsének atyafisága, várföldi népei, sok gazdagsága, lovai, fegyverei, ékes köntösei.
    Ung száraz arca meghúzódott.
    Neki nincs senkije, akitől elbúcsúzzék, se szülője, se atyafia, se népe, se udvara, se jószága. Semmije sincs, amit elhagyna e világon.
    Tekintete megakadt a nyeregzsákján. Szemben, egy horgas kampón, ott lógott a falon.
    Leakasztotta a zsákot és kifordította maga mellé az ágyra. Csak kevés holmiság volt benne. Sorjára mindent a kezébe vett és hosszasan beletartotta a pislogó lámpafénybe.
    A zsák fenekéről legfelülre egy árva, elgörbült aranysarkantyú került. Olyan, amilyent a franciák tartományaiban nagynemes uraknak ad az ottani király. Ung elmosolyodott. Ennyi maradt meg egyszer egy languedoci lovagból, akit kivetett az ablakon. Valami nemes asszonyság miatt történt a dolog... A lovag csakis letiport aranysarkantyúját hagyta ott emlékül.
    Ung most fásultan dobta vissza a sarkantyút a nyeregzsákjába.
    Milyen messze volt ez tőle, furcsán, idegenül messze... Nyugtalanság fogta el. De hát mik járnak az eszében ezen az éjjelen, mikor magába kellene szállnia, mikor imádkoznia kellene... Végighúzta kezét a fején. Ejnye, hiszen fráter Rókus lekurtította már a haját, mint a barátokét... Megrezzent a válla és arra gondolt, vajjon ő volt-e az a sugárzó, hetyke legény, aki kitáncoltatta a lovát a vágvölgyi monostor udvarából és visszaintett az ordas torony felé annak az őrséget álló barátnak, amelyik olyan szomorúan nézett utána... Szánalomból intett vissza neki, mert az is fiatal volt és mindéltig ott maradt.
    Ung belebámult a lámpa lángjába. Alig mult egy esztendő azóta, hogy ez megesett és most magának int, mert senki sem néz rá vissza, magának int, szánalomból, hiszen még ő is fiatal és mindéltig itt marad.
    Elnyűtt kis erszény tévedt a kezébe. Mikor Bálint mesterrel a nagy útra készült, asszonyanyja varrta erre az erszényre a bőrszalagokat, hogy a nyakába akassza. Néhány elfeledett ezüstdénár csörgött benne. Ékesebbik pénzes tarsolyát, amit a párisi városban vett a Szajna partján, megmaradt aranymárkáival a kolostornak adta. Nem volt már itt neki ilyesmire szüksége...
    A cella falának egyenlőtlenül rakott nyirkos köveiből, mintha elmosódva, lassan, egy borostás öreg arc formálódott volna ki előtte. Az aranymosó jutott eszébe, akivel odafenn, messze az északi erdőkben találkozott. Az mondta, hogy az arany nem segít, ha az ember egyedül van. És vajjon van-e a világon magányosabb Isten teremtése, mint ő?... Észre sem vette, milyen régen tartja már a tenyerén öreg pásztor Maradék kopott kis kürtjét. Felemelte és megfújta felé a levegőt. Szája oda se ért, úgy fújta messziről, hogy rajta kívül senki se hallhassa, csak ő hallhassa a pusztai kürt régi hangját. Már visszaejtette a kürtöt és vele ejtette egész Kolontót. Az anyja fehér gyolcskendője a kezében maradt. Onnan hozta el a feldúlt szülői házból, a széthasogatott régi nászláda mellől... Beletemette az arcát és virradatkor abból a gyűrött gyolcskendőből rezzentette fel öt az ébresztő fráter hajnali éneke.
    Ung tekintete mozdulatlanul meredt bele a szürke homályba. Pillanatig behúnyta a szemét, aztán lassan lehúzta ujjáról Kinga gyűrűjét és erős csomózással a kendő csücskébe kötötte.
    — Venite exultemus Domino, — hallatszott odakinn.
    — Deo gratias! — feleltek sokfelől és mindenütt kinyílottak az alacsony ajtók.
    A madárfészkes apró ablakokban sisegtek a madarak. A folyosón, szótlan sorakozással, felálltak a barátok.
    A templom hajójában kolostorföldi népek és kézművesek, pásztorok, favágók gyülekeztek össze a völgyekből. A leckeoldalon, kevés majorbeli asszony mögül, a korsós leány tolakodott elő.
    A keresztfolyosóról ekkor ért be az egyházba a barátok vonulása. Elől, lehajtott fejjel jöttek a noviciusok, utánuk a laikus atyafiak, az öreg remeték és párosával, ketten-ketten a szerzetes testvérek. Páter Pelbárt most lépkedett fel a küszöblépcsőn. Leghátul, miseruhában, magányosan haladt a perjel.
    Az irughegyi remeterend így vezette Ungot, ünnepre öltözötten, az oltár elé. Az oszlopok homályában felcsillogtak a gyertyafények a sisakja vasán, a páncélinge gyűrűin. Vállára akasztott violaszín köpönyege, lépés közben lassan verte a sarkantyúját. Hosszú, egyenes kardja keresztjét két kézzel szorította a mellére.
    Egyszerre egyedül állt. És az arca sápadt, szinte áttetsző volt, mint ifjú királyok arca a viaszpecséteken.
    Intettek neki. Letette kezéből a kardot. Amint odatámasztotta az oszlophoz, megcsengett, mint egy kiáltás. Ő pedig érezte, hogy ezt a hangot nem fogja elfelejteni, ameddig él.
    A szentélyrácson belül félkörben sorakoztak fel a testvérek. Ung már ott térdelt az oltárlépcső legalsó fokán, úgy, egészen úgy, mintha az esküvőjén lépne. Hirtelen oldalvást nézett. De a lépcsőn nem térdelt mellette Kinga fehér alakja és mögötte nem állt atyjaura és édes asszonyanyja. Egyedül volt most is, mindíg egyedül... És mégis esküvő ez. Örök hitet tesz az Úrnak és Kingának és túl, minden tájak felé, a feldúlt ország szegény árva népének is.
    Szeme egyszerre mozdulatlanul szegeződött az oltár leckeoldalára. Kikészítve ott feküdt a fehér kámzsa.
    Tompán esett bele a csendbe a perjel hangja.
    — Mit kívánsz?
    — Istennek és a rendnek irgalmasságát, — válaszolta Ung.
    A perjel a ruhák megáldásához fogott.
    — Az Úr veletek.
    Felelte a kar:
    — És a te lelkeddel.
    Ájtatos halkan, meghatottan mondotta a prior az imádság szavait.
    — Úr jézus... kérjük a te bőkezűséged mérhetetlen adakozó jóságát, hogy eme ruhát, melyet a tiszta lélek és alázatosság jeléül rendeltetett viselni, ez a te szolgád, ki mostantól fogva neveztetik Pálnak, azonképpen vegye magára, hogy méltó legyen téged is magára ölteni...
    — Amen.
    Az elindult szó, sok hangból összetevődőn morajlott végig a templom hajóján s az oltárnál magasra lendült a perjel kezében a szenteltvízszóró, a szerzetesi ruha felett.
    Páter Pelbárt Unghoz lépett és leakasztotta válláról a hosszú, violaszín flandriai köpönyeget.
    Az oltárnál mondotta ezalatt a perjel:
    — Vetkőztessen ki téged az Úr a régi emberből minden cselekedetével.
    Ekkor átbuktatta Ung fején a fehér kámzsát. Nyúlánk testén halk nesszel csörrent meg a páncéling, a surlódva lesikló daróc alatt.
    Ung most letérdelt és arccal a kövezésre borult. Felette megzendült a Mindszentek litániája. Ő pedig közben, mint élőhalott feküdt a templom kövein, akinek a temetési szertartása folyik. És a megmásíthatatlan, a végleges és időtlen súlya ráfordult, mint a sírkő. Soha nem érzett, csendes fáradtság szállta meg. Eltávolodott tőle, ami körülte volt és úgy tetszett neki, mintha mindez valaki mással történnék, akinek ő parancsol.
    Mire elhangzottak a könyörgések, páter Pelbárt megérintette a vállát. Felegyenesedett. Az alakját megváltoztatta a hosszú, fehér kámzsa. Magasabbnak látszott, mint különben. Kevély feje sápadtan, megilletődve meredt ki a csuklya darócából. Rövidebbre nyírt, fénylő barna haja, nem vetett többé árnyékot szép, keskeny arcára.
    A perjel lassú, nehézkes lépéssel szállt le az oltártól és békecsókkal illette a fiatal testvért. A kórusban felálltak a barátok. Fráter Pál külön-külön mindegyikhez odament. Megölelte és megcsókolta őket.
    Aztán, mikor a mise is végetért, visszaindultak a templomból a remetetestvérek a kolostor magányába. Mentek csendes, fehér sorban, párosával, ketten-ketten és Ung már közöttük haladt. Hozzájuk tartozott.

V.

Megkondult a kolostori harang.
    Ung felnézett a kút mellől, mintha a hang után tekintene, aztán tovább hajtotta a vedret a körülfalazott mélybe. Odalenn, a nedves kövek között, könnyű zöld füvek rezegtek. A vízben kéken gyűrűzött az ég.
    A keresztfolyosóról kipillantottak a testvérek. Mióta Ung egészen hozzájuk tartozott, gyakran eszükbe révedt az az este, amelyiken az ismeretlen vitéz a kolostor kapuján először bezörgetett. Csodálatos jötte mostanában újból feléledt az emlékezetükben és jelenléte, a rend fehér ruhájában, nyugtalanítóbb volt számukra, mint azelőtt, mikor még fegyveres világiöltözetben járt közöttük. Meglepődve nézték és nem tudták, mire gondol. Elfojtott izgalommal kérdezték és nem értették, miért nem felel. Szótlansága másmilyennek tetszett, mint a köteles kolostori hallgatás. Magányosságát akkor is érezték, ha kettős soraikkal együtt haladt, ha a templomi homályban velük imádkozott, ha a refektóriumban velük evett a hosszú szerzetesi asztal végén.
    Mindíg közel volt és mégis mindíg messze. De azért napról-napra jobban szerették, szinte úgy, mintha ezt a növekvő néma vonzalmat ő parancsolta volna rájuk. És csakugyan! Ung akkoriban megint akarta, hogy szeressék, mint gyerekkorában, mikor utána indultak az otthoni udvar népei és később, még az idegen utakon is, az idegen emberek.
    A kertész atyafi már jóideje állt mellette a kútnál és öntudatlan tisztességadással, csendben várakozott a vederre. Fráter Lénárt is odajött hozzá, mások is. Valaki szólította.
    Egy darabig úgy látszott, nem figyel a testvérekre, aztán váratlanul belefénylett a szemükbe a tekintete.
    — Fráter Pál, — kérdezte tőle ekkor egyikük, — nem tartasz semmi rossztól, ami ezidőkben ránk következhetnék?
    Ung régi, kevély mozdulatával vetette fel a fejét.
    — Ha ránk következik, ellene szegülünk.
    A csípőjéhez markolt, mintha a tőrét keresné. Keze az övkötelébe akadt. De a többiek csak a feje tartását látták, csak a szava csengését hallották. Megnyugodtak. Valahogyan rábízták magukat és a félelmüket is.
    Már Antal perjel is sok mindent rábízott ezidőkben az új testvérre és mondotta neki egy reggelen a káptalanházban:
    — A pécsi városfalak gyűrűit és a kapukat is megerősíttette jó Bertalan püspök, ama franciáknak módjára, kiknek burgundiai tartományából ő egykor, fiatalságában Magyarországba bejött.
    Később, mikor a szerzetesek napi munkájának kiosztására került a sor, váratlan meghagyta a prior a testvéreknek, hogy a kolostor félbenmaradt erősítéséhez megint hozzálássanak.
    Ettől fogva a perjel esténként odakönyökölve nézte, miközben Ung pislogó lámpása mellett, nagy elgondolkodásában, egy darabka faszénnel, vonalakat kormozott az asztaltáblára. Semmit sem értett belőle, de azért rábólintott és másnap mindíg úgy hányták az atyafiak az árkokat, úgy verték le a kihegyezett palánkkarókat, mint ahogy azok a vonalak az asztaltáblán futottak.
    A kolostorkapu előtt sáncok nőttek a bozót között, árkok és vermek támadtak. Ung a kertfalon állt. Ilyenkor mind ráfigyeltek.
    Lassanként, nézelődve, a kunyhók remetéi is közelebb kerültek. A hadi munka láttára, kialvó öreg szemükben, tűnő lángocskákkal pislogott fel fegyverforgató messze fiatalságuk, amiről már alig tudták, hogy volt valaha. A hajdani országbáró, Márton esete is előjött a házikójából és egy nagy kövön ülve irdatlan szálfakopját kezdett faragni a fejszéjével. Közben helybenhagyóan mordult fel Unghoz és a maga régi vitézi emlékeit élte.
    Néha favágók vetődtek arra. Felbámészkodtak a kertfalról lekiáltozó fiatal barátra. Ráismertek. A hegységben még mindíg babonás híre élt a medveölésnek és a vad erdei emberek esténként titokzatos meséket dörmögtek a tüzeknél a remete vitézről. Mikor Ung most jószóval hívta őket, hogy segítsenek, engedelmeskedtek neki és munkába álltak.
    Lendülő fejszék fütyültek a levegőn át, fák zuhantak, süvöltözve suhogott le a lombjuk, ásók csattantak meg a köveken. Élet és akarat támadt az erdők között a magasban. Lenn a hegyek alján, tétlen várakozás merevedett rá a földre.
    A Dráva síkján már nem húzódtak menekülők a folyó irányába. Eltűntek a magyarok délnek nyargaló kis lovascsapatai is. A monostorok között sem váltottak többé üzenetet a hírmondó futók. Ameddig a szem ellátott, a fiatal, zöld vetések közt néptelenül nyúlt a régi hadút a püspöki város kapuja felé és a félreeső völgyekbe is belopódzott a rettegés. Lassanként minden olyan verejtékesen csendes lett, mintha halálfélelem fojtogatta volna a tájat.
    Ung mellére is ráfeküdt ez a rossz nyomás, ha néhanapján lekísérte fráter Lénártot a hegyről, a nehéz betegekhez.
    A házak apró nyílásaiból riadt asszonyszemek nétzek utánuk. A földekről kijöttek az útszélre a parasztok, mintha várnának valamire.
    Ung elhaladtában mindíg odaszólt nekik:
    — Ne féljetek! Ha veszedelem híre támad, jertek fel a kolostorhoz.
    Egy alkonyaton csoportba verődött emberek izgatott beszéde hallatszott ki az esti homályból. Többen álltak ott az úton. Mire a két szerzetes odaért, elcsendesedtek és kevéssé széjjelebb húzódtak. Valaki megszólalt ekkor, aki eddig elnyújtott lábbal, meredten ült a földön, a kunyhó előtt. Falnak támasztott, dagadt feje lassan fordulni kezdett. Az arca véres volt. Foszlányokra tépett durva inge nyílásában a melle is vérzett. Fráter Lénárt letérdelt mellé. A sebesült hörögve dadogta:
    — Átszöktem a tatár strázsák között... A fele bőrömet lenyúzták addigra.
    — Meghal mán ez, — mormogta egy hang.
    — Vegye irgalmába az Isten.
    Ung előbbre lépett.
    — Hol kerültél a tatárok kezére?
    — Ott a hegynek mögötte, — lihegte a sebesült, — a túlnansó oldalon... ők vannak már arra... oszt lobogva égnek a falvak, mint a száraz rőzse. A monostorok is úgy égnek... a monostorokban keresik a királyt.
    A körülállók háta meggörnyedt.
    Fráter Lénárt odaszólt Ungnak és ketten bevitték a sebesültet a kunyhóba. A kinnmaradottak hallgattak egy darabig, aztán megint beszélni kezdtek.
    — Hát akkor az is igazat mondhatott, aki mondotta...
    — Bizony, az sem volt hamis hírmondó... A pécsváradi feketepapok gazdag monostorát is felégettek a tatárok. Mán kétfelől is közelgetnek a hegység mögül.
    A parasztok tanakodni kezdtek.
    Sötéten dörömbölt fel egy hang.
    — Túl a hegyen nem is vetettek ám erre az esztendőre a parasztok.
    Dühös fenyegetés parázslott ki a szemekből:
    — Legázoljuk mi is a mi vetésünket!
    — Felgyújtjuk a falut! Helyét se leljék, ha jönnek.
    Az emberek nem vették észre, hogy valaki áll a kunyhó küszöbén. Kámzsája fehéren világított elő a homályból. Kijjebb lépett. A hangja belecsengett az esti szürkületbe.
    — Házaitokat fel ne gyujtsátok. A tűzzel magatokra hívnátok az ellenséget.
    Az öregebbeknek megváltozott az arca. Egyik-másik súlyosat bólintott.
    Ő pedig mondotta:
    — Inkább hurcoljátok fel a kolostorba az elesetteket és véneket, ti pedig meneküljetek házatok népével és barmaitokkal az erdőkbe.
    A parasztok egy darabig tétováztak, összedörmögtek, lassan elszéledtek.
    A két szerzetes nekivágott a hegynek. Ung a lejtőn hirtelen megállt.
    — Hallod? A kolostorból lehozza a szél járása a harangzúgást.
    — Azám! Mily igen messzire hallatszik...
    Gyorsabban indultak odébb. Alattuk, a készülődő éjtszakában, ekkor már komor szándékkal, sötét alakok mentek bele a vetésbe. Cséphadarók, fütykösök meredeztek a fejük felett. Sulykokkal jött mögöttük az asszonynép.
    Aztán elverték a vetést, mintha a jég verte volna el.
    Hajnali szürkülettel új mozgalom támadt a legázolt földek között. A szegény kis falvak köves útjain állatjaikat terelve, batyukkal, zsákokkal a hátukon, némán húzódtak fel a hegységbe a völgyek fájdalas népei.
    Matutinum után Ung bevárta a perjelt a keresztfolyosón.
    Egy darabig halkan beszéltek egymással a homályan. Mikor fráter Jodok harangozni indult a torony felé, Ung megérintette a perjel karját.
    — Ha felszél kerekedik, leviszi a kongatást a mélybe. Páter prior, ne húzasd meg a harangot.
    A pap hökkenve kémlelt a fiatal szerzetes szemébe. Aztán beharapta ősz bajúszát a foga közé és izgatottan rágni kezdte.
    — Mily beszédekre vetemedel.
    — Páter perjel, a hegy túlsó oldalán már az erdők rejtett monostoraiban is keresik a királyt.
    — Ki mondta?
    — Még a falvak népei is erről beszélnek.
    A perjel erőset reszelt a torkán. Nem szólt többet, de mikor világosodni kezdett a keleti ég alja, kiment a szakadékhoz a nagy sziklára, ahonnan messzire elláthatott. Ungot is maga mellé vette. Aztán leültek a kőre és várták a virradást. A csendben hallatszott a hajnali szél járása a lomb között. Az erdőrengetegből lassan áradt ki a boltozatra a láthatatlan nap aranya. A korai, hűvös fényben, odalenn, egyszerre lovasok kerültek fel a hadútra. Később nyugatról, az alacsony, agyagos dombok mögül is lovascsapatok sötét foltjai harapództak előre, mintha láthatatlan felhők húzták volna gyors árnyékukat a földeken. Nyomukban lángolón felfüstölgött a láthatár.
    A perjel szeme pillantás nélkül meredt le a mélybe, míg kemény, öreg arca úgy elváltozott, mintha egy nehéz kalapácsütés össze nem illő darabokra törte volna. Ung egész idő alatt Máté úr messze völgyére gondolt. Eszébe jutott a hegyoldal és az egri atyafi. Ott is égett a táj s a füstös, véres reggelben ott is mindenfele a sárgaképű mongol halál lovagolt. És ő akkor az Isten ellen lázadt. Azóta sokat vándorolt. De az ember a legnagyobb utat nem az utakon járja meg.
    A perjel vérbeborult tekintettel nézett rá vissza.
    — Fiam... te, mi az odalenn, arra... ami látszik, aztán megint elfoszlik?
    — A kánok lovasai, — tört ki Ungból gyötrötten.
    Antal perjel lehorgasztotta a fejét. Hazamenet egész úton néma gondjaival birkózott. A rábízott nyáj sorsa tépte a szívét. A kolostor előtt pillanatig megállt, de akkor sem szólt, csak felsóhajtott és ez olyan volt, mint mikor egy elhajlított nagy ág visszasüvölt a maga helyére.
    A kapuban már kemény volt a tartása. A mély átjáróból a kert felé kiáltott:
    — Hé, ki van itt?... Fráter Jodok! Ide gyere!
    Az atyafi futva jött.
    A perjel hangja nyugtalanul dörömbölt.
    — Mostantól fogva nem harangozol, míglen én a harangozást neked meg nem parancsolom.
    A keresztfolyosó felől többen odasereglettek. De ő ma nem törődött senkivel. A testvérek köszöntését is alig fogadta.
    — Csend legyen a toronyban, miképpen Nagypéntek napján, — ismételte most mindenki füle hallatára, — és te, Jodok atyafi, kereplővel adsz jelt, hogy ezenképpen őrködhessék az Úr irgalma a mi magányunk felett.
    Fráter Modestus sorvadt arca feszülten, fájdalmasan nézett ki rá a többiek feje között.
    — Ó, miért hallgattatod el a mi harangunkat, atyám?
    A perjel homloka ráncba rándult:
    — Messzire elhallatszik a kongatás, felfedhetné kolostorunk helyét az igaz hit ellenségeinek.
    Modestus kitágult szemén különös fénnyel csillant át egy gondolat és Istenhez vágyó tekintettel nézett fel az égbe. Már egész testében remegett.
    — Ám akkor annál inkább húzassad a harangot, páter perjel, hogy az Úr kegyelme a harangnak általa hívhassa le ránk a vértanúság pálmáját.
    — Akaratomban megmaradok! — kiáltott oda nyersen a prior és továbbment.
    Hirtelen halálos sápadtság ült ki Modestus arcára. Gyér, fekete szakállában kínzottan, szavakat keresőn vonaglott a szája. Egyszerre gyanakodón, kérdőn és mégis vádolón Ungra meredt:
    — Te... csakis te akarhattad ezt.
    — Én, — felelte Ung dacosan.
    A testvérek egymásra néztek. Még sohasem esett meg oly dolog, hogy Modestust nyilvános feddés érte volna. És mit jelentett az, ami közte és fráter Pál között folyt? Homályos nyugtalanság vette meg a kolostort. Többen leakasztották övkötelükről az olvasójukat és izgatottan, imádkozva, járkálni kezdtek a keresztfolyosón.
    Később csapzott, rongyos falusi emberek betegeket és tehetetlen véneket hurcoltak a kapu elé. Bezörgettek, aztán zavaros kiáltozással otthagyták őket.
    A perjel bevitette a hajléktalanokat a házba és most már beleegyezett, hogy Ung a szolgáló testvérek közül vigyázókat állítson a völgyek fölé.
    Délidőben elsőnek fráter Ferenc jött vissza futva az irtástól. Később fráter Rókus szaladt haza a patacsi út felől. Utolsónak Jodok tért meg a szikláról. Mind ugyanazt mondották.
    A hegy alatt nagy lánggal ég a Szent Ágoston-rendiek prépostsága. A Dráva síkján tűzben lobognak a monostorok...
    Ennek hallatára maga elé hivatta a perjel a kunyhók öreg remetéit és meghagyta, hogy ki-ki sietséggel oltsa ki a tüzet házikójában, aztán menjenek fel mind János remetéhez, avagy húzódjanak az elhagyott régi remetebarlangokba, míg majd ő üzen, hogy már visszatérhetnek.
    Alkonyat előtt engedelmesen indult el a kis csapat. A mély erdei ösvényen csendben, egymás mögött haladtak az öreg remeték és birkabőr ruházatukban, vállukra támasztott fejszéjükkel, foltozott zsákjaikkal olyanok voltak, mintha az első hitvallók és réges-régi szent barátok legendáiból jöttek volna elő. Nagy bottal Móg úr vezette őket, messze mögöttük Kalán remete botorkált, az örök hallgató.
    Mire mind eltűntek a lombok között, Márton úr, az egykori országbáró, irdatlan szálfakopjájával megdöngette a kaput és beköltözött a kolostorba. Aztán leült a keresztfolyosó egyik oszlopa alá és akit megállíthatott, annak régi hadi mesterségéről beszélt, mikoriban Imre királlyal Bolgárországban járt és Andorás királlyal a Szentföldön vitézkedett.
    Jelentőségteljesen emelte fel a kezét.
    — Éppen Eckbert bambergi püspökkel itattuk a Genezaret-tónál a lovunkat, mikor látom, hogy a keresztesek fővezérének, ki is maga a magyar király volt, nagy tisztességadással a ciprusi király és Ottó meráni herceg tartotta oda kétfelől a kengyelvasat...
    Ung nem hallgatta tovább. Elkérte fráter Illéstől a kővágó csákányt, kiment a kolostor elé és mélyebbre szaggatta a vermeket a kapunál. Belecsapkodta a köves erdei földbe a vére nyugtalan lüktetését és temérdek haragos keservét. Nem jól haladt itt a munka. Másként akarta ő ezt! Sebtében zöld ágakat hurcolt oda és elfedte lombjukkal az árkokat és vermeket. Aztán, mint mostanában sokszor tette, féktelenül nekivetette magát egy meredeknek, hogy hiábavaló erejéből elhasználjon valamit.
    A fák alatt már sötétedett az este. Vesperas előtt ma Jodok atyafi kereplővel járta végig a folyosót, a kertet, a konyhát. Modestus két kézzel fogta be a fülét és a templomba menekült. A testvéreket szorongó félelem szállta meg. Ung ajánlkozott, hogy éjtszakai őrségre kiáll a nagy sziklához.
    De a perjel bezáratta a kaput.
    A házban mindenüvé elhallatszott a nehéz csapódás zaja és ekkor hirtelen, zuhanó fájással, Ung testére, lelkére is rácsapódott a bezártság kínja. Ilyen erősen és elviselhetetlenül nem érezte ezt még soha, talán azért, mert mióta felvette a rend ruháit, még egyszer sem akart innen kimenni.
    A szabadság vágya és szenvedése beleszaggatott a halántékába. Más lett körülötte a csend. Kövek közé falazott jajok, elnémított régi szenvedések, leigázott, vérző vágyak kísértetei surrantak körülötte a kolostor falak alatt. Aztán, mikor a testvérekkel együtt éjjeli istenszolgálatra a templomba ment, először gondolt arra, mit is igázhattak már le itt magukban évről-évre a kórusban térdeplő szerzetesek? A szelíd kis fráter Lénárt? Fridrik, a nyugalmas, tiszta kékszemű barát? A fanyarképű Villermos... és mind a többiek?
    Hát erősebbek lennének ezek a jámbor testvérek, mint ő? Megvetette a vereséget! Maga felett is győzni akart.
    Az egyházban már elhangzott a Divinum officium utolsó himnusza, mire nagynehezen leküzdötte belső békétlenkedését. A templom homályos hajóján kifele kopogtak a lépések és az alacsony, sötét kis ajtók rácsukódtak a rövid szerzetesi éjtszakára.
    Ezen az éjjelen Modestus volt a soros virrasztó. De ő nem ült le, mint mások, a dormitorium küszöbére. Tétován, szüntelen járkált a kolostorban és közben félhangon egyre énekelte az időmérő zsoltárt. Később nyugtalanul befordult a templom ajtaján. Sokáig nem jött ki, már a lépkedése sem neszelt. Letette maga mellé a lámpást a földre. Odaborult az oltár elé. Imádkozott. Sóvárgó vággyal boldog hitvallók és vértanúk nevét suttogta, akiket angyalok seregei vittek az égbe.
    Az egyház magasban nyíló ablakain át ekkor lágy szárnysuhogás hullott le rá. Hallgatódzva feltekintett.
    Távol hangokat hallott, titokzatos hívást. És csodálatos, ujjongó lángolásban, sírva fakadt.
    Mire szürkülni kezdett az éjtszaka sötétje, Modestus, mellén keresztbevetett karokkal, a kert innenső szegletében állt. A tető felett, a falombokban, lassan megjelent a torony. Falában egymás felett előtünedeztek a keskeny, szűk ablakok, a kijebb álló kövek.
    A barát sokáig, megigézetten nézett oda. Egyszerre elindult. A toronyajtó küszöbéhez ért. Csak pillanatig habozott. Aztán már nem gondolkozott, martaléka lett a belsejében égő tűznek és magasnak fordított arccal emelkedett feljebb, feljebb a meredek garádicson. Zilált fekete haját a keskeny ablakok nyílásánál meg-meglibegtette a befúvó légvonat. A lelógó harangkötél csomója a fejéhez ütődött. A szeme kitágult. Két sovány keze utána kapott a kötélnek.
    Bongva megkondult a harang.
    Eleinte halkan, szinte síró kis sikolyokkal szólt a lengő érc, aztán egyre hangosabban, mélyebben kongtak a hangok és megrázták a hajnali virradást a kolostor felett.
    Ajtók nyíltak. Lépések futottak. Mindenfelől tódultak a barátok és rettenve néztek a magasba.
    — Modestus harangoz!
    Ung nyomában már Jodok is a toronyajtó felé szaladt. Le akarták rángatni odafentről Modestust. A perjel állta el az útjukat. Látszott az arcán, hogy a nekifeledten harangozó barát nyilt engedetlensége megdöbbentette őt. Maga hágott fel a toronygarádicsra. A tekintete előtte futott a lépcsőfokokon, aztán megakadt. A magasban himbálódzó harang alatt imbolyogva hajladozott Modestus vezekléstől senyvedt teste. Repkedő haja ide-oda csapongott. Szemében a vértanúsággal jegyben járók epekedése tüzelt és ennek a lángolásnak láttára lenyűgözötten maradt félben a perjel lépése. Hátraszólt:
    — Senki se emeljen kezet Istennek emberére! Mívelkedése kedvére való lehet az Úrnak.
    Ung konok haraggal fordított hátat a toronynak. Hát jöjjön, aminek jönnie kell!
    Odafenn pedig, Istenben elragadtatott arccal, földöntúli erővel húzta tovább Modestus a harangkötelet és az érc úgy zúgott és búgott, mint a vihar. A hangok kiörvénylettek, a szabadba, hullámot vertek a torony falánál a lombok fölött és szálltak, szálltak a völgyek felé.
    Lenn az elhagyott falu táján, egy őrtűz mellett, idegenszerű, alacsony emberi körvonalak ugráltak fel a mezőben. Ágaskodva figyeltek az irugi hegy felé.
    A nagy hadúton fegyvereseivel, egy tatár orkhon lovagolt el arra, a kora szürkületben. Távol felvonuló seregek kis előhada lehetett a csapat.
    A tűz mellől odaszaladtak az őrség emberei.
    Az orkhon megállította a lovát. Tompa feketére futtatott sisakja és fekete páncélja között sárga folt volt az arca. Szája körül a foltba, sötét karikát vágott lekonyuló bajusza. Mialatt a többiek beszéltek hozzá, lassan mozgott az állcsontja, mintha széles fogai közt valamit apróra harapna.
    Az őrség emberei felfelé mutogattak. Az orkhon ferdevágású szeme a magasba villant s mintha fülét is hegyezte volna, úgy kereste, hogy merről jön a hang.
    A hajnali ég alatt egyszerre elszakadt a harang szava.
    A kolostorkert szegletéből, borzongón összebújva, még mindíg a torony irányába néztek a barátok.
    Modestus feje lebukott az ablaknyílás mögött. Nem látszott többé.
    Ájultan hozták le a testvérek.
    Ung ekkor már a falnak támaszkodva állt a keresztfolyosón. Nem törődött azzal, amit az elhaladók mondottak. Ő most arra gondolt, hogy szereti ezt a kolostort és meg akarja menteni.
    A perjel hozzálépett. Az arca szürke és szomorú volt.
    — Fráter Pál, hallod-e, fiam! Eme napra visszaadom néked vasingedet és fegyvereidet, miket a világból hoztál be ide magaddal. A szerszámos kamrából pedig vedd elő a tenkezeddel faragott kopjákat és gerelyeket és osszad ki azokat. A te adakozásodból vásárolt szurkot is olvasztasd meg a konyhai atyafiakkal és ha a veszedelem ránk következnék, tégy egyebeket is belátásod szerint, a mi kolostorunk védelmére.
    A patacsi út felől ekkor már szokatlan, gyors csörtetés emelkedett a hegyen.
    A kiküldött vigyázók botladozó futással fordultak vissza.
    Lihegve hozták a híreket.
    — Az irtás táján, apró borzas lovakon, idegen lovasok mozognak!
    — Kötélre hurkolt keresztény foglyokat hajtanak maguk előtt...
    — Szentháromság egy Isten, könyörülj rajtunk! — tördelték kezüket a barátok.
    Ung magára rángatta a vasingét. Mikor a kardját szíjazta, mellében vad, hősi dalt kezdett verni a szíve. Elnyomott életéből előparázslott régi harcos kedve. Vérében fellüktetett a veszedelem mámora.
    A folyosón csákánnyal, fejszével többen várakoztak rá. Ott volt fráter Illés és Jodok atyafi, fráter Barnabás és öles szálfakopjájával Márton remete. Csendesen, egyszerűen közéjük állt a perjel is. A rendfőnök övkötelében ma fejsze lógott az olvasója mellett.
    Míg ők torlaszolni kezdték a kaput, a toronyablakokban sápadt, szakállas barátarcok váltották egymást. Előretolódtak a szűk nyílásokban és kifelé figyeltek.
    A kolostor alatt közelgő korbácscsattogás hasogatta a csendet. Gyors suhintások tépték cafatokra a vonakodó keresztény foglyok mezítelen hátát. Letiport bozót ropogott. Kíntól nyögve hajszolódtak az előrekorbácsolt szerencsétlenek. Mögöttük bőrpáncélos sötét hullámzásban kerekedett fel a tatárok csapata. Már közel értek, egyre közelebb, mikor hirtelen, recsegve, süvöltve megnyíltak a lombbal takart alattomos vermek és árkok a gyalogfutók alatt. Fejvesztett üvöltözésben, hanyatthomlok zuhantak utánuk lovak és lovasok. Az állatok patája belegabalyodott a foglyok kötelébe. Bőgve vonagló testek kavarogtak egymáson. Felettük, a tatárok feketepáncélos főembere, sárga arcával egyenesen a palánkkaró hegyének esett. Vértől borítva rántotta vissza magát. De még lábra se állt... a kolostorkert falán előmagaslott Ung alakja. Feje felett nagy követ emelt. Lecsapta a tatárra.
    A kapufő nyílásából forró szurkot lódítottak le a barátok. Bomlott zűrzavarban visszapattant a támadás. A tatárok már tudták, hogy erősített a hely. A foglyok ordítoztak:
    — Vasas vitézek védik a kolostort!
    Hirtelen belecsendesedett a hátrálásba a harci zsivaj. A templomból egyre erősebben, bízón zengett ki a zsoltár.
    A sűrű mögött talpra ugráltak az ostromlók. Vezetőiket tanácstalan tétovázás lepte meg. Rövid szóváltás támadt közöttük. Korbácscsattogás hallatszott megint. Egy fegyvertelen embert löktek előre. Az ember emelt kézzel, szabódó, bizonytalan nekiszaladásokkal közeledett a kolostorhoz és kiáltotta:
    — Kegyelmet ígérnek néktek! Adjátok ki a királyt!
    A fal mögül sok hang felelt:
    — Nincs itt a király!
    Az ember eszeveszetten futni kezdett a védők felé.
    — Ha ott van, akkor se adjátok! — ordította most már torkaszakadtából, — inkább vesszünk el mind egy szálig!
    Ez magyar volt.
    Hátulról utána ugrottak a tatárok. Kettéhasították a fejét.
    Ungban felüvöltött a vér haragja és ez úgy hangzott, mint harsanó csatakiáltás. Meghallották a templomban is. Rohanva jöttek a barátok. Magasba emelt kereszttel, lobogó kámzsában páter Pelbárt szaladt elől. Fejszét, csákányt fogtak valamennyien. Még a köveket is felszaggatták a kerti utakon és egymásnak adták feljebb, feljebb a falon.
    Ung egykor hiábavalóknak hitte ezeket az utakat.
    „Semmi sem hiábavaló” — villant át az eszén, de a gondolata félbenmaradt.
    Most már kintről is sűrűn hullottak a kövek. Döngött, recsegett a kapu. Elhajított gerelyek süvítettek, tatárnyilak zizegtek át a napsütésen és mind a vasas vitézt keresték. Lekoppantak a falakról... belefúródtak a tetőkbe.
    A kertben Modestus térdenállva kitártá két karját a sok repdeső halál felé. Csodálatos, elragadtatott, búgó hangokat hallatott, mintha galambokat hívna magához. Aztán hirtelen a halántékához kapott.
    — Jézus! Én szerelmetes Jézusom! — kiáltotta és leroskadt a földre.
    Senki sem figyelt rá.
    Csattogva, csörömpölve újult ki a küzdelem. Kihegyezett kopják, véres fejszék emelkedtek a levegőbe. A kolostorbeliek nekiszántan fogadták a támadást. A régi harcos törzsekből való testvérek hősök lettek. Lábuk előtt már a fal kiálló kövein kapaszkodtak felfele az ostromlók. Országbáró Márton remete szálfakopjáját zúdította a fejükre. Jodok iromba öklelőfát forgatott a fal tetején. Hatalmas ütéseitől beszakadtak a sisakok és koponyák.
    — Visszaverjük őket! — rivalt oda Ung. Alatta meredt, sárga tatárpofák zuhantak hanyatt. Nekivadult kardja rendet kaszabolt.
    Modestus lassan, bukdácsolva vonszolta magát a templom felé. Halántékából csorgott a vér, bekeverte az arcát, kezét, fehér kámzsáját. Négykézláb kúszó teste mögött lucskos, vörös nyom maradt a keresztfolyosó kövezésén, a küszöbön, végig a templom hajóján. Az oltárhoz ért. Megtört szeme a feszületet kereste. Aztán a magasba nyúlt két felemelt kezével, mintha odafentről, boldog vággyal, átvenne valamit.
    És mosolygott, mikor meghalt.
    Kinn a falak alatt megint hátráltak a támadók.
    Jodok diadalt ordított. Kiáltásától visszhangzott a kolostor.
    Ung a tatárokat figyelte.
    Valahonnan a mélyből, rikoltva hívó sípjelek jöttek most át az erdőn.
    Az ostromlók arrafelé kapták a fejüket. Egymásra meredtek, aztán eszeveszett sietséggel száraz harasztot hordtak össze a bükkös szélén. Tüzet csiholtak. Sárgán lobbant a láng.
    — Vizet merjetek, testvérek! Fel akarják gyujtani a kolostort! — üvöltötte Ung.
    Már égőfejű, szurkos nyilakat szórtak a tatárok, lobogó tűzcsóvákat hajigáltak a tetők felé. A káptalanház táján tüzet fogott a zsúp. A templomtoronynál felcsapott a láng.
    A testvérek kis korsóikkal, lélekszakadva hordták a vizet. De a tűz sisteregve kapta be az apró loccsantásokat és kavarogva tovább rohant.
    Rettenve, többen látták ekkor, hogy a perjel meginog és elzuhan a fal tövében. Hozzáfutottak, körülvették, letérdeltek mellé a földre, fráter Lénárt feltépte a kámzsáját. Vér szivárgott az oldalából, de nem tudta, mikor sebesült meg. Talán a harc kezdetén, talán később... Csak arra emlékezett, hogy beletörött a húsába a nyílvessző, amint ki akarta tépni.
    — Semmi... semmi ez.
    Erőtlen pillantása keresőn körbenjárt.
    — Testvérek, itt vagytok mind?
    Ung már a tűz ellen viaskodott a magasban. Egymagában hányta kopjájával lefele az égő szalmát és olyan volt, mintha kigyulladt kazal tetején állna. Alakja hol eltűnt, hol előkerült a vöröslő füstből, a tűz lihegése lobogtatta a haját. Feléje hajított gerelyek hullottak a lángokba. Süvítő nyilak keresték. Valahonnan a mélyből megint felsivalkodtak a sürgető, idegen sípjelek.
    A tatárok mind összefutottak. A völgyi utak irányába hallgatóztak. Nem sok idő telt. Hirtelen, állati iramodással beletűntek a rejtős sűrűkbe.
    A kolostorban pillanatra felszabadult a rémület.
    — Eltakarodtak!
    — De visszatérhetnek még...
    Ekkor már égő gerendák zuhantak a keresztfolyosó tetőiről.
    — Páter perjel! Testvérek! Meneküljetek! — hallatszott át a tűz ropogásán Ung kiáltása.
    A lehulló, izzó perjében fejvesztetten rohantak szét a barátok. Ki-ki azt markolta, amit el tudott kapni a lángok elől. Pelbárt a rend regulájának pergamen leveleit szorította a melléhez, Fridrik testvér a Leckék könyvét és tentás edényét mentette, fráter Lénárt füveszsákjával szaladozott. Mások hordágyat cipeltek elő.
    A perjel fájdalomtól eltorzult arccal tápászkodott fel a földön, mintha neki akarna eredni a templomnak. De csak a karja maradt emelten a levegőben.
    — A Krisztusmutatót... Mentsétek ki a szentségházból!
    Visszahanyatlott.
    Páter Pelbárt kapta el a parancsot. Futni kezdett a templom felé. Az ajtó torkából már sűrű füst gomolygott. Belevetette magát. Kábultan törtetett előre. Mögötte mások is jöttek. Fehér kámzsák sápadt foltjai tévelyegtek a hömpölygő homályban. Felülről ijesztő tüzek estek le és szétszóródtak a földön. A Szent Szűz faszobra lángolva égett a falnál. Aztán már csak elvétve villant ki egy-egy botladozó alak körvonala a füstből.
    A barátok feje felett kísértetiesen recsegett az égő mennyezet és lassan, izzón lefele hajlott a magasból. Hörgő robajjal szakadtak ki helyükből a gerendák. Repülő lángok világítottak át a sötéten. Parázsló tűzhalom zuhant az oltárra.
    Elviselhetetlenné vált a hőség. Áthatlanná lett a füst és visszalökte a barátokat. Fuldokolva hátráltak ki a templomajtón.
    A kertben már riadtan emelték hordágyra a perjelt. Remetetestvérek, bemenekült kolostorföldi népek, öregek, elesettek szorongtak körülte.
    — Hagyjatok itt! — kiáltotta ő fájdalmasan. — Még visszafordulhatnak! A Szentség nem kerülhet Istent gyalázó pogányok kezére...
    Ung leugrott a falról.
    — Ne késlekedjetek!
    A testvérek közül most többen ellenkezni kezdtek. Kétségbeesetten maradni akartak.
    A tűz félelmesen terjedt. A lángok összesziszegtek. Csörgő neszeléssel égő üszök hullott a kövekre. Felörvénylő fekete füstszörnyek tántorogtak a tetőkön.
    Ung utat tört magának. Bevérezett homlokával, két kormos öklével megállt a többiek előtt. Most nem könyörögni, nem kérni, nem térdelni kellett, de védeni! Védeni az Urat...
    — Páter perjel, — kiáltotta rekedten, — bízzad az én kardomra a Szentség őrizését. Fogadom és ígérem, hogy hívségest megoltalmazom.
    A perjel mellét száraz zokogás rázta meg.
    A magasban berogyott ekkor a torony süvegje. Csörömpölő, vad robajjal leszakadt a harang. Hulló szikraeső borította az egész kolostort és a tűzfényes füstben futva indult el a menet, a barátok kis temetőjén át, a hátsó kolostorfal sohasem használt ajtajának.
    A sírok között megtorlódtak a menekülők. A perjel visszanézett. Gyötrődő, szürke arcába vörösen vetődött az égő kolostor fénye.
    — Krisztus vitéze, — suttogta Ung felé és ekkor megáldotta őt.
    A lépések sebesen távolodtak a növekvő alkonyatban és elmerültek a mély rengetegben.
    A kolostor falai alatt sem hallatszott semmi. Elnémult az utolsó nyöszörgés is. A beszakadt vermekben és árkokban nem mozdult többé élet. Csak a levetődő tűzfény rőt lobbanásai táncoltak sántítva a hepehupás halál felett.
    Jodok atyafi magányosan járt az elhagyott csatatéren. Nagy öklelőfájával hengergette bele a megnyitott földbe, a többi mellé, a szanaszét heverő tetemeket.
    Közben az irugi erdők alján is elenyészett a visszavert tatárcsapat fegyvercsörömpölése. A portyázók kikanyarodtak a völgyekből és Batu kán délnek húzódó hadoszlopai felvették őket magukba. Vonultak tovább, feldúlt földeken át, égő falvak, hamvadó városok és kolostorok között, foglyok, barmok és lovak, zsákmánnyal és sátrakkal megrakott szekerek hömpölygésében, dobolva, sípolva, le a Dráva felé.
    Felettük a magasban vöröslött áz ég. A tűz megszínezte a tavaszi felhőket, bevérezte a fák koronáját. Mint máglya égett a hegyen az irugi remetetestvérek kolostora.
    Mire az éjtszaka leszállt, a templom táján és a refektóriumnál már csak kormos falak füstölögtek.
    Ung a felszaggatott, összegázolt kerten át a jó Vándor kútjához ért. Vasinges alakja felett el-elsuhant a tűzfény. Szomorú szeme beletűnődött a pusztulásba. A templomajtó mélyéből még mindíg kígyózott a füst. Az omlások felett lidérces kék lángok lopództak. Állhatatlan világuknál váltakozva tünedeztek elő a fedetlen keresztfolyosó kormos oszlopfőin, a nehézkes kőgalambok, a nagyszájú halak és a szegletről mindegyre elővigyorgott a kő alá lapított ördög faragott képe.
    Ung tekintete, a cellák arra nyíló, sötét kis ablakai között, keresni kezdte azt, amely az övé lehetett.
    Hányszor gondolta ott benn, a rácsrostély mögött, hogy mindéltig itt marad. De neki egyre odébb kell mennie. Egyre odébb. A kolontói udvarból is... Kingától is... még a sírjától is... Felborzongott a lelkében, hogy mire ideért, minden elveszett. A szülői otthon, a szerelme, az ország... És most hamvad el a tető az utolsó menedék felett.
    Özséb mesterre gondolt.
    Most már valóban üres a két keze. És ekkor a templom ajtaja felé fordította az arcát s két üres kezét összekulcsolta a kardja keresztje felett.
    Így állt ott mozdulatlanul, belekövülve a csendbe, magányosan az éjtszakában.
    Tartotta az őrséget a Szentség mellett.

2. rész »

[email protected]

FŐOLDAL - PÁLYÁZAT - HÍREK/ESEMÉNYEK - TORMAY CÉCILE KÖR - TORMAY ÉV PROGRAMJAI - AZ ÍRÓNŐRŐL - TORMAY CÉCILE MŰVEI - MEGVÁSÁROLHATÓ KIADVÁNYOK