FŐOLDAL - PÁLYÁZAT - HÍREK/ESEMÉNYEK - TORMAY CÉCILE KÖR - TORMAY ÉV PROGRAMJAI - AZ ÍRÓNŐRŐL - TORMAY CÉCILE MŰVEI - MEGVÁSÁROLHATÓ KIADVÁNYOK

TORMAY CÉCILE
AZ ŐSI KÜLDÖTT
Második rész
A túlsó parton
(Budapest, 1934.)

T A R T A L O M
I. A tavaszon át
II. Ő volt
III. Az Úr az erdőn
IV. Valaki, aki még ismerte Kingát
V. A vihar felett
VI. Egy öreg vitézi udvar
VII. A pecsétes királyi levél
VIII. A pesti rév országútja
IX. Két pusztai farkas
X. A pásztor Maradék kürtje
XI. Fekete templomban
XII. A nagy Ugur

I.

Virradatkor nagy köd ereszkedett le a vízre, és a köd szürke csendje alatt futott tovább a folyó... Tovább futott...
    Egy kiálló kövön mindig újra csobbant az ár. Az alámosott topolyák mezítelen gyökerei közé beömlött a futosó hab, kiszaladt, és ott is halkan szüntelen locsogott. A part felett sötéten tornyosuló állatforma körvonal hegyezte a fülét. A gomolygó homályból nehezen, lassan jöttek elő a fák.
    Később halványan megzöldült a köd a füzeken, és felhősen feslett szét a tavaszi éjtszakán támadt rügybomlás. Már átvilágított a folyó elsikló teste a puha szürke párák alól. A kavicsos fövényen is világítani kezdett valami, mintha a víz egy mozdulatlan darabját partravetetten ott feledte volna.
    A nap megcsillant egy hanyatt esett sisak homlokvasában, s a halálfehér lucskos arc alatt kifénylett a szakadozó ködből a páncéling elnyúlt ezüstje. Felette árván csak egy nagy sötét ló állt őrséget.
    A parti sűrűben emberi hang kiáltott.
    A ló arrafelé nyúló pofával, segélyt hívón nyerített élettelen gazdája felett.
    Óvatosan többen jöttek elő a füzesből. Egyiknek szigony volt a kezében, némelyiknek háló fityegett a vállán. Már jó ideje tanakodtak egymás között, mire a legöregebbik elszánta magát. Mikor odatérdelt az élettelen vitéz mellé, a ló is lehajtotta a nyakát, és kitáguló orrlyukából belefújta a párát gazdája arcába.
    De az az arc nem mozdult. Az emberek közelebb merészkedtek. Halászok voltak, és ilyenkor tavaszi áradások idején gyakran akadt dolguk vízbefúltakkal a nekivadult Vágduna mentén. Vállukról már ledobták a hálót, mégis nagy meggondolással nyúltak a folyó partravetett zsákmányához. Sohasem tudhatja az ember, nem fordul-e ellene prédája megelevenítéséért a víz haragos hatalma?
    Egyik-másik halász kereszttel jelölte magát, mielőtt élesztgetéshez látott volna. Arccal fordították a testet a kavicsos fövényre, jól megemelték a lábát, rázták és ismét visszasodorintották.
    — Kerekedjünk csak kétfelől az oldalának...
    — Ököllel taszítsátok, ezenképpen kergessük ki belőle a víziszellem bosszantását!
    Mikor ez sem segített, a halászgazda a sisakot is leoldotta róla. Az idegen szép sötét haja lucskosan tapadt a fejéhez. Arcán hosszan, mozdulatlanul nyúltak el az árnyékok.
    Az emberek odabámészkodtak.
    — Pedig még nem telt el tőle az idő. Attul még élhetett vóna...
    Az öreg fényesre törölgette durva ingalján a sisakot, és az elkékült merev ajkak elé tartotta. Egy darabig lehasalva, hunyorgó szemmel közelről nézte:
    — Ha vagyon még lélek néminemű vízbefúlt vitézben, megmutatkozik az a sisakja vasán — még közelebb csúszott, még jobban hunyorgatott: — amondó vagyok, élőelevennek mutatkozik benne a lélek. Hurcoljuk el a kunyhóhoz.
    A ló lassan követte gazdáját. Az üres kengyelvasak ideoda himbáltak, ahogy lépett. Haladó patája előtt az előreesett kantárszár a földön akadozott.
    Nem messze a víztől már látszott is a kunyhó. Hatalmas odvas fűz törzse körül rakták nádból, sötét bejáratával olyasféle volt, mint egy rettentő nagy behasított üveg. Az emberek letették előtte terhüket. Ujjukkal erősen tapasztalgatták a vasgyűrűs páncélinget, a vállszíjba akasztott kardot is, és mondotta az egyik:
    — Ha élőeleven emez, majd felserken, mire kedvére lészen!
    — Majd felserken...
    Aztán megbéklyózták a lovat, kiverték füves helyre, és visszafordultak a folyóhoz.
    — Merthogy a víz elviszi a kései halásztól a korai fogást — dörmögte az öreg és ő is elindult.
    A füzesből feljebb került a nap, belefogódzott két mohos vén ágba, ráhajlott a magára hagyott árva vitézre és odamelegített a szíve tájára. Ettől a melegtől lassanként valamilyen idegenszerű zsibbadt álomba fordult az öntudatlansága. A lélekzete mélyet merített tiszta futó vizek, zöld zsombékosok, szabad rétek fanyarkás ízéből. A szél meg-megzizzentette a part menti örvényfüveket, csendesen összesuhintotta az ágakat. Olyan volt ez, mintha az ember felett a fákon, hogy ő meg ne hallja, nagyon halkan suttognának.
    Az átmelegedett kavicsra kijött egy teknősbéka és kémlelődve nyújtogatta bele a nyakát a napsütésbe.
    Dél fele visszaszállingóztak a víztől a halászok. Mondották egymásnak, kinek milyen fogást adott a folyó. Az élettelen vitézről halkabban beszéltek, mintha csak a víz folydogálna át a hangjukon, elvétve csobbanna, buggyanna egyet.
    A szigonyos rossz pillantással sunyított rá:
    — Tán közelebbről megnézdegélném a Vág hozta jövevényt...
    A szomszédja vigyorgott:
    — Azonképpen mutatkozik, kedvére van nekie a szendergés.
    — Nagyot henyél, mióta ide ért.
    — Egy szóval megmondom: úrhoz illőn henyél.
    A magával tehetetlen fegyveres kiszolgáltatottsága izgatta őket. Már a halászgazda sem volt oly igen egykedvű, mint az előbb, de azért mégis rendreutasította a többit:
    — Mit herregtek, morogtok?
    Az emberek késükkel serényen vakarni kezdték a térdük közé szorított halat. A pikkelyek, mint ezüst pénzek ugráltak szét a levegőben. Egy darabig senki sem beszélt. A tűzvigyázó elkotorgatta a pernyét a parázsról. Miközben lángot gerjesztett, köhécselve odaszólt a fölkerekedő füstből:
    — Le kéne nyúzni róla ama vasas bőrt...
    Az öregnek rávillant a szeme:
    — Elhallgass Bicegő, mert a komáromi pristaldus majd mirólunk nyúzza le az eleven bőrt! Nagyobb ez közembernél valamivel, még holta után is meggyűlhet miatta a hatalom nélkül szűkölködő nép baja.
    A tűzvigyázó megijedt.
    — Vigyük hát ki megintelen oda, ahol leltük.
    — Nyugodjék inkább ott békességgel — hagyta rá a szigonyos —, leljék meg egyebek...
    Közelebb húzódtak, akik messzebb ültek. Erősen tanakodtak. Az öreg csavargatta a fejét, aztán szólt az egyik legénynek:
    — Te, Keszeg, szaladj csak a nyárfás iránt a felülső révészhez. Jeles törvénytudó ember ama révész, már felette gyakracskán zárott helyre vitték. Majd megmondja ő, mitévők legyünk.
    Keszeg nagyon egyetértett:
    — Megmondja ám, merthogy tömlöcviselésben nincsen nálánál tudományosabb a közelvaló szomszédságban.
    — Cimborája ő a vízitolvajoknak és latroknak — bólogattak tisztelettel a többiek.
    Bicegő, a tűzvigyázó, meggondolással adta tudtul:
    — Jelenvaló időkben is bujkál nála néminemű jövevény, kiről mondják a dudvági halászok, nagy járóföldön jött át két emberre való fegyverzettel. Jóllehet, egymagában jőve.
    A tűz lángolása elhalványult az erősödő napfényben. A kunyhó tájékán csak száraz pattogása hallatszott egy ideig. A csuka már megsült a szabad tűzhely körül átizzott köveken, mikorra előkerült Keszeg, akit elszalasztottak a felülső révészhez. Sötétképű ember követte nyomon. Térdnél elvágott, szemétről szedett szurtos fekete barátcsuhát viselt. Nagy kiülő fogai között sebesen szívta a levegőt. És mögötte beljebb is mozgott a csalitos sűrű, mintha még jönne valaki.
    A halászok felugráltak a tűz mellől.
    — Hol van? — kérdezte a révész fojtottan. Pillanatig figyelmesen vizsgálgatta a földön fekvő vitézt.
    Alattomosan hunyorított egyet:
    — Bizonysággal bizonyos, hogy emezt vetettem én által némi napoknak előtte a Vágon. — Sugdosódni kezdett, és hüvelykujjával válla felett a komáromi rév irányába döfött. — Jól vigyázzatok, ő ama betiltott helyről jön, és a dögnyavalyát hurcolja.
    Az emberek riadtan hátráltak. Az öreg halász tapodtat sem mozdult.
    — Miért mondasz ily beszédeket, te révész, ki a vizek erejének tudója vagy? A vizeken nem hatalmaskodik a Dög és a folyók cselédeit sem ragadozza. A víziszellem még azokról is leveszi a nyavalya veszedelmét, kiket, miképpen eme vitézt, kedvére megmerít.
    A fekete révész szétnézett:
    — És mily csalárd igyekezettel kerülte meg eme vitéz a villás és fustélyos strázsákat, kik az innenső parton felálltak, hogy a révhelyről senki eleven által ne kelhessen?
    Az öreg a vállát vonogatta:
    — Leúsztatta a Vágduna. Ott leltük, hol felette mély a víz, és gázló teljességgel nem találtatik.
    A révész két felső lapátfoga mozdulatlanul támaszkodott ki a szájából, s lassanként egészen belesüllyedt az alsó ajkába. Mindenképpen látszott rajta az erős gondolkozás. Azután mondotta:
    — Tudni méltó, van ennek pénzes zsákocskája! Láttam, mikoris az átkelésért megfizetett. Ha elhurcolnók amoda a villásokig, oszt amazok a torkát jól megmetszenék, sose tudná senki, hová lett derékszíjáról a pénzes zsákocskája... És nékem eme tanácsadásomért hamarsággal fizessetek meg nyert prédátok felével.
    — Fele préda? — méltatlankodott az öreg. Nagyon felháborodott a révész rút kapzsiságán, s legott eltért lappangó szándékától. — Vedd eszedbe — mondotta fölényesen —, a tanácsodért nem fizetünk meg, eme vitéznek zsákocskája pediglen bántatlanul megmarad, merthogy mi nem vagyunk latrok, hanemha a király halásznépei vagyunk.
    Hátrább, akár a csörtető vad, ekkor rontott ki a sűrűből egy zömök legényke. A feje kerek volt, mint az alma, az orra fitos, két kiálló pofacsontján valamilyen hirtelen soványodástól nem tudott még helyére fészkelődni a szomorkás bőr.
    A halászok már csak őt nézték. Ez lenne az a bujkáló veszedelmes vízitolvaj, akinek két emberre való hadifegyvere van, mégis egymagában jár?
    — Emez itt?
    A legényke most vette észre a földön fekvő vitézt. Rettenetes nagyot ordított, és mintha hátulról kirúgták volna a füzesből, fejjel kalimpált a páncélinges test felé:
    — Kis gazdám, nagy jó uram... drágalátosom —, jajgatta esze nélkül. — Ó, miért is küldöttél el magadtól! — Két térdre rogyott mellette és sírva csókolgatta mozdulatlan kezét. Aztán hirtelen zokogva felnevetett:
    — Hiszen meleg még benne a lélek. Eleven még! Csakhogy megleltelek! — Már mérgesen integetett az álmélkodó halászoknak, szemével is, állával is mutogatta, mit tegyenek, hogyan segítsenek.
    — Az én jó gazdám, az enyém... — szipákolta, miközben két kezével húzta róla feje felett a páncélinget. Kapkodva tépdeste a karikákból az ujjas fűzőjét, és nagy nekifohászkodással dörzsölgetni kezdte a szíve tájékát.
    — Borostömlőcskémet, boroskenyeret... amitek csak van, hamar... mit bámészkodtok, hé...
    Már az öreg halász is ott térdelt mellette. A többiek összebújva, bárgyún nézték a mozdulatlan fakó arc lassú elváltozását. Halvány vörösség támadt a pofacsontja felett, keskeny fehér szája széle meghúzódott vonalába is visszatért a vér. Egyszerre felvonta a térdét, egyik kezét már az ébredés mozdulatával nyomta a feje alá.
    A legényke négykézláb a földre tenyerelve egészen föléje hajlott, és mintha kolompolna a fejével, előre-hátra bólogatott:
    — Éled mán, feléled...
    — Te vagy, Pünkösd? alig hallhatóan mondta ezt a vitéz. Közben olyasvalami is juthatott az eszébe, amitől a képe megint fakóra vált. Így feküdt kis ideig, mintha szorongva várná, hogy egy szívszaggató rémséges álomból egészen felébredjen.
    Az emberek odabámészkodtak és gondolták, talán akad még látnivaló. De a vitéz csak végighúzta a kezét a fején, és miközben csendesen, feszesen húzta, a szeme meredten szélesre tágult. Miért ilyen csuromvizes a haja? Névtelen rettegés fogta el, hogy a homloka mögött valami elő talál jönni a zűrzavarból, és mindjárt az eszébe jut. Egy nagy kő máris rázuhant. A lélekzete elállt tőle, az erek összehúzódtak a torkában. Pedig nem is kő volt az, ami rázuhant, inkább csak egy rög lehetett, kevés omló föld, amennyi az ásóról lefordult, ott... Szent András egyháza alatt, Komáromban... a temetőn.
    És Kinga neve némán felzokogott ekkor a mellében. Soha már, soha többé... Megint tudta, hogy meghalt, és tudta, hogy ő maga nem halt meg, él és élnie kell, hiábavalón, nyomorultan, párja nélkül, magányosan.
    Élni...
    A révész elunta a bámészkodást. A pénzeszsákocska dolgában már úgy sem volt neki itt keresnivalója. A halászok is lefele szállingóztak a folyóhoz. Csak az öreg halász álldogált még ott egy darabig. Szótlanul nézegette a szomorú idegent. Aztán, honnan is sejthette volna, miért, kihozta a nádkunyhó sötétjéből hosszúszőrű condrás gubáját, egyetlen földi gazdagságát, s mintha véletlenül tenné, odaejtette a vitéz mellé a kavicsra.
    Mikor már majdhogynem eltűnt a parti sűrűben, megfordult és visszakiáltott Pünkösdre:
    — Hé, minek hívnak, te... vízitolvajocska! Oszt gondját viseljed a gubámnak!
    — Fenét a gubádnak — feleselt félhangon Pünkösd, és jól betakargatta vele a gazdáját. Még a maga irháját is a feje alá gyömöszölte, aztán megélesztgette a tüzet, száradni egy fára aggatta a sok nedves holmit. Mire elkészült ezzel, megint odatérdelt az ő ura teste mellé és nézte, nézte őt, oly nagy szeretettel nézte, hogy a könny is kicsordult a szeméből.
    — Mivé lettél — nyöszörgött fel keservesen —, mivé lettél ily rövid időnek alatta? Hálni is alig jár beléd a lélek, az ember bizony már holtnak hihetne.
    Fájdalmasan megrezzent ettől a mozdulatlan arc.
    Az úr szeme belepillantott a szolgája szemébe:
    — Pünkösd... láttál te már valakit is meghalni?
    — Hát igen — dadogta a legény, és menten kiverte az izzadtság a képét, hogy engedetlenségéért most rákövetkezik. Hiszen Ung úr erősen meghagyta neki, igyekezzék Vutukkal Kolontóra, ő pedig mégis itt van.
    Már olyan komoly idegenül hangzott a gazdája hangja, hogy rá se ismert volna.
    — Másmilyen a halál — mormogta Ung és elfele nézett. Viadalban, utak mentén, árokban, vesztőhelyeken sokakat látott ő már meghalni, de az a mások halála volt. Ott Ders úr udvarán pedig, az asszonyházban, az oszlopos ágyon... az a halál ott az övé volt. És ezt nem lehet többé se karddal, se ököllel megváltoztatni.
    Fel akart ugrani fektéből, de a feje hátrazuhant, a szeme belemeredt az égbe, fel oda! Ott van az Isten, aki nem hallgatta meg, aki a szenvedést és a halált küldi, aki elvette tőle Kingát. És elnyújtott kiáltással olyan vadul kiáltott a magasba, mintha a gyötrelme hadat üzenne az égnek.
    Aztán úgy maradt a szája, nyitva, hangtalanul és Pünkösd hiába szólítgatta.
    — Nagy jó uram... örömest hallanám beszédedet, szidalmazzál, nagy fennszóval bántsál, csak mondjál valamiket, uram, uram, Ung úr! — Rémületében már jajgatva rimánkodott: — Látom, mily igen nagy a te haragod ellenem, mégis irgalmazzál. Hiszen azonképpen ügettünk mi a váci püspöki hely felé, miképpen meghagytad, de az utakon a futamodó népek a tatárokat mondották, mire mondottam, mitévők legyünk?... Vutuk is mondotta... oszt azonképpen egyeztünk, toronyiránt Kolontónak megyen ő, én pediglen még ha nyársra is vonatnál, csak ide térek, eme vizekhez, hol te elbocsátottál magadtól bennünket.
    Ung üres szemmel tekintett a levegőbe. Közben megint olyan volt az arca kifejezése, mintha várná, hogy egy rettentő álomból egészen felébredjen. Később rátette a kezét a csatlósa fejére. A legényke szíve gyorsabban vert. A kegyelem jelét sejtette ebben a mozdulatban, s jó ideig mukkanni sem mert, hogy el ne kergesse magától ezt a nagyjó boldogságot. Pofáját mereven tartotta, és feszesen térdelt egyhelyben, ha rettenetesen nyomta is egy hegyes kavics a térdét. Nem baj az, csakhogy már minden rendbe jön.
    Ung pedig ezalatt nem őt, hanem fején a maga kezét nézte. Egy zöldköves arany asszonygyűrűbe csillant bele ujján a napsütés. Kinga gyűrűje volt... Akkor vette ki a hamuból, mikor neki a páter feladta az utolsó útravalót, ő meg a tűzhelynél térdelt, és a kihűlt üszökben keresett, keresett, hogy múljék a rettenetes idő.
    Azóta elmúlt, minden elmúlt, és számára semmi sem maradt...
    Kétségbeesetten a szájához kapta a gyűrűt.
    — Te, hallod-e szolgám — mondotta aztán kimerülten —, az imént miről is beszéltél?
    A füves hely irányából lassú mozgolódás közeledett, de ők nem vették észre, s a lenyugvó napban a halászok is jöttek már a folyó felől.
    Pünkösd se látott, se hallott. Csak fordult vele egyet a világ. Valami párás meleg fújt a nyakába, és ő felüvöltött:
    — Teremtőm! Ihol a lófejű vízirém, jaj... a nyakamnál fogva viszen a folyóba...
    A halászok is odaértek. hanyatt bukfencezve bámészkodott maga fölé a legényke. A szája tátva maradt:
    — Te vagy, Rege, te vagy? — aztán határtalan örvendezés robogott ki belőle, hogy most már igazán minden úgy van, mint volt régen. Felugrott, sebesen hajladozott erre-arra, pofozgatni kezdte az állatot, és beszélt hozzá, beszélt édesded csucsorításokkal:
    — Hát meghordoztad a mi gazdánkat vizeken és felhőkön? Ó, csakhogy itt vagy mán szépséges virágom. Aranyszálat fonok a sörényedbe, arany abrakot adok a jászladba, arany ólat rakok neked kolontói nádból...
    A halászok taszigálni kezdték egymást, hogyhát mennyi teméntelen aranya is lehet ennek a vízitolvajnak. Ő pedig elragadtatottságában, hogy Rege is megkerült már, nekiesett a lónak és boldog ábrázattal kétoldalt is megcsókolta a pofáját.
    — Hallottátok? — az öreg halászgazda az oldalát fogta. — Akkorát cuppantott, mintha a komaasszonyát csókolná.
    Az emberek dülöngtek a nevetéstől. Már Pünkösd is nevetett. Remegett körülte a levegő. Odébb is halk remegés futkosott a csalitok felett. A fűzeken megint feljebb feslett a duzzadt gyantás rügyezés, és a vizek tükrén és a földeken langyos szellőben iramodott előbbre a tavasz.
    Ung hallotta a nevetést. Mintha éles kavicsokat hajigáltak volna a fejének, s a halászingek lobogásában, a fűzek hajladozásában meglátta a viháncoló fiatal szelet.
    Az arca eltorzult. Hát minden tovább tart, és minden úgy marad?... Megint hanyatt nyúlt a földön, a feje hátrafele lógott. Lehunyta a szemét, sokáig nem mozdult.
    Mire beesteledett, magasba rugaszkodott a tűz a halásztanyán. A nádak között felvöröslő fényben megnőttek az emberi alakok. A bográcsban rotyogott a főtt hal leve. Lenn a Vágparton valaki énekelt.
    Már Pünkösd is visszatért a révésztől. Nagybüszkén vezette elő a sűrűből fegyverrel, zsákokkal, prémekkel megrakott lovát. Igaz, hogy közben erősen feldagadt a képe. Pofonok és ütlegek nyomai látszottak rajta. Fekete vendéglátója nem egykönnyen adhatta ki, amit ő most onnan elhozott.
    A halászok tisztelettel kezdték nézegetni, mert a felülső révész nemcsak tömlöcviselésben, de verekedésben is járatos férfi volt. Később erről sem beszéltek többé. Az emberek ásítva szedegelődztek a tűznél.
    Ung már nem hallotta a kunyhónak ódalgó lépéseket. A szenvedés halálos elfáradásának mély, sötét álmát aludta.
    Aztán nem tudta bizonyosan, akkor éjjel történt-e, vagy a halásztanyának egy másik éjjelén?... A szél megfordult. Elvétett messze harangkongatásokat hozott elő a sötétből. Sajátságosan ismerős volt ez a távoli halk kongatás. Mintha már hallotta volna, mielőtt itt elaludt. Borzadva ismert rá. Ezt a hangot a vízen túlról hozza a szél, s amint hozza, mindig újra vele jön egy kelevényes, elkékült álarc onnan, Komárom felől. A kongatás hintázza ide-oda, a hinta valahol fent az éjtszakában akaszkodik, és Szent András egyház harangozója húzza a kötelét. Az ijesztő álarc pedig repülve jön vele a levegőn át, és vele enyészik és ismét vele jön...
    A halásztanyán a tűznél nyugodalmasan mondotta ekkor Pünkösdnek az öreg halász:
    — Nézzed csak, mily igen hányja-veti magát a te gazdád, miképpen ha hideglelésben hánykódnék.
    A csatlós egymás után többször kereszttel jelölte magát:
    — Tán inkább boszorkányok nyomasztják.
    Ung szólni akart, de a harangkongásban hintázó szörnyű álarc megint odaért. A levegőbe kapott, hogy letépje. Hiszen alatta Kinga régi szép arca van.
    Verejték lepte el a homlokát, és a szíve némán könyörgött:
    „Kinga, kedvesem, miért nem mutatod magadat miképpen annak előtte?...”
    Éjszakai vízipárák kerekedhettek fel ekkor a szélben. Már alig látszott a hintázó álarc, és így elviselhetőbb volt ez az iszonyat.
    — Mélységes fáradtság nyomása vagyon rajta — mondotta újból Pünkösd.
    Az öreg halász elgondolkozott:
    — Nem álmélkodni való dolog ez. Csodára maradt a te gazdád élőelevenen. A fekete Halál lovagolt mögötte amaz éjszakán, mikor a révhelyről kijött. A holtdunai halászok mondották, mily igen kergette őt a komáromi parton, de a folyón már nem bátorkodott utána által jönni, merthogy a Dög nem kedveli a folyót — az öreg ember hangja még halkabb lett: — és akkor éjjel a Hattyú is úszkált a vizeken...
    — A Hattyú?...
    Ung utána kapott az elenyésző szónak. Már emlékezett. Felnyaldosó hullámok csapdosták, suhogva sodorta elfele az ár... De akkor fehéren haladt előtte a Hattyú a sötét vízen.
    Egyszerre felült és mereven, idegenül körülnézett. Jól megnézte a halászgazdát, a csatlósát is jól megnézte. Keményen meghúzta a kezét az arcán, hogy vajjon egészen ébren van-e?
    Pünkösd hüledezve bámészkodott utána, mikor magányosan indulni látta a folyó felé.
    Gyorsan ment át a füvön. Fűzek súrolták a vállát. Kint az alámosott parton megfogódzott egy haránt meredő ágban. Két keze a feje felett fogódzott, az arcát szembefordította a víz folyásával. Ágaskodó lába már alig érte a földet, nyújtózó teste kihajló ívben feszült az örvénylő ár fölé.
    — Kinga! — kiáltotta bele a sötétbe. — Kinga!
    Aztán semmi sem hallatszott többé a világtalan éjtszakában. A komáromi rév valahol messze rejtőzhetett, túl a bozótos nádas helyeken, és onnan felől vakon, némán rohanva csak a fekete folyó jött.
    A magányos árva ember szívében is ilyen vakon, némán rohant a fájdalom. Mégis hátralökte a testét a part felé. Van a Vág örvényeinél szebb halál, Béla király fegyveres népei között, szabad mezőn, vad kürtölésben. Mire felkél a nap...
    Keleten szürkült az ég alja. Mint hadba induló lándzsatenger, kigyúltak a nádak a virradatban.
    Milyen vörösen hasad a hajnal. Milyen vérzőn tükröződik a vizeken...
    — Mely nap van ma? — kérdezte Ung, mikor Pünkösd elővezette a nyergelt lovakat.
    A legény soká számlálta az ujján, és mindíg újrakezdte:
    — Ha nem csalatkozom uram, szerdai nap vagyon, és ímez Szent György havának tizenegyedik hajnala.
    Az öreg halász is számolt ezalatt:
    — Aligha csalatkozol, merthogy többször volt nappal és éjtszaka, mióta a Szent György virágok kibújtak a rétből, oszt a komáromi egyházban is mostanában harangoztak Húsvét után második vasárnapi misére.
    A csatlós szeme pillanatig megakadt a gazdáján. Mi dolog ez, hogy az arca így színét veszti a komáromi harangozástól?
    Nyugtalan hajnali szél kapkodott a lovak üstökébe. A part alatt világoszöld hullámok játszottak fehér kavicsokon. Lüktető tavaszi vizek fiatal szaga szállt. Ung úgy érezte, kiszakad a szíve a helyéből.
    Tavasz van és Kinga nincs többé...
    Feje fáradtan emelte a sisak súlyát. Szomorú szeme lassú, akadozó tekintettel fogta át a tájat. Minden tovább él, a virradat se változott, és mennyi a madár... Felnézett. Mozdulatától beletört a sisak vashálója a nyaka hajlásába. Aztán ellenségesen elkapta a szemét az égről.
    A halászok kis távolságból figyelték. Titokzatos és megfoghatatlan volt az ő szegény elméjüknek ez a szótalan jövevény, akit éjtszakának idején hozott a folyó, s akinek mindössze egyszer hallották a hangját. Akkor is csak a tatárokat kérdezte. De ők a tatárokról nem tudtak semmit.
    — Jól vigyázzatok! — kiáltoztak utána, miután felszedték a földről a közéjük dobott kis pénzeket —, merthogy sok veszedelmes vizek futkosnak errefele.
    — Nem eresztik el könnyen, aki járatlan...
    A két lovas már távolodott a reggel hűvösében. A süppedő gázlókon hosszú kémlelőfütykössel a kezében vezetőnek az öreg halász mendegélt. A lovak patája elvétve cuppogott, és előttük olykor mintha felkerekedtek volna a kökörcsines partok, felrepültek volna a csillámló lucskos kis rétek, az üstökös ős zsombékok, odébb szálltak, és megint lecsaptak a rajokban menekülő madarak.
    A csalitos között lopakodó ér partján, botjára támaszkodva egy ember állt.
    Az öreg halász, aki eddig valamiféle mocsárbeli állat csendes ringásával szedegette mezítelen lábát, egyszeriben megállt, mintha legalábbis fegyveres strázsa tiltaná, hogy odébb menjen.
    — A szomszéd halászok őrálló helye az ott. Ama magányos őrálló ember pediglen közülük való — aztán beleköhintett a csendbe: —, az éren túl amazok ismerik a rejtett gázlókat. Vegyetek mindiglen vezetőt, uram, merthogy nádi farkasok is kószálnak a Vágduna víziszellemeinek ez ingoványos alsó tartományában. A sűrűkben egyéb nagy vadak is leskődnek az eleven húsra, és sötéttel a tüzesember ragadoz a mérges lápok mentén.
    Pünkösd nagyon elcsendesedett ettől.
    Az öreg még feléjük fordulva állt, ők már nem törődtek vele.
    Előre... előre...
    Őrhelyeikről átkiáltottak egymáshoz a vizek népei, és a magányos halásztanyáktól a szomszédos halászokig vezették a lovasokat.
    — Hová, merre?...
    — A Sajóhoz!
    — Ó, uram, mi csak a másik gázlóig tudjuk az utat.
    Az északnak forduló nyílt szekérúttól messze elkanyarodtak. Szembe lovagoltak a nappal, és mögöttük maradoztak a Katapánok és Hontpázmán urak sík földjei. A régi országút mind mélyebbre vitte őket az esztergomi érseki tartományba. A földeken gondtalanul végezte a nép a tavaszi munkát. Errefele se beszélt senki a tatárokról. Csak egy parasztasszony mondta, hogy öt napja egyházi fegyveresek itattak a Zsitva vizéből. Lent délnek utolszor mutatkoztak meg a messze égben Esztergom sűrű kis tornyai. Aztán eltünedeztek a templomos városkák, apró falvak, és a két lovas körül nem volt egyéb, csak sárgavirágos süppedékes rétek, zavaros lápok, összeverődött sátoros ősmocsári tölgyek és megint rétek, vadvizek, csermelyek, és a csendben teméntelen sokhangú madárszó beszélt.
    A lovak szügye előtt suhogtak a széthajló nádak. A vizek titokzatos osonó élete felett némán haladt tovább a lovas.
    — Engem szólítottál, uram? — kérdezte Pünkösd, mikor már elviselhetetlen lett a csend. De a gazdája nem felelt, s a haladása olyan kísérteties volt a ragyogó tavaszban, mintha nem is élő ember lenne, de talán a másvilágról tért volna ide.
    A legény nyughatatlanul fészkelődött a nyeregben. Torkában fel-le járt a nyeldeklője. Akárhogy is szerette volna, mégsem mert kérdezősködni, hol, merre is bolyongott az ő gazdája, miközben nem látta őt. Honnan jött, mikor partra vetette a folyó? Miért ily szörnyen fakó és szomorú a képe?
    Hideg borzongatta a hátát.
    Előtte a nagy sötét ló árnyéka lebegve úszott át a kökörcsines réteken és a lovas fénytelen szeme sehova se nézett.
    Pünkösd félni kezdett. Talán már csak a gazdája hazajáró lelke vonult itt, és ő egyenest a másvilágra megyen a nyomában. „Bár összeütné a képemet, avagy erősen rám kiáltana” — gondolta magában keservesen. De a nap elmúlt, és Ung úr nem szólt egyet sem. Halászó népeknél, megint csak kint háltak szabad tűz mellett azon az éjszakán. Kora derengéssel indultak tovább. Később visszafordult az utolsó ember is, akit vezetőnek maguk mellé vettek.
    — Bocsássatok el — mondotta —, itt már nem a mi halasvizeink népei őrködnek.
    Az állatok lába alatt keményebb lett a föld. A patkók régi árterület kőmezőin csattogtak keresztül. Láthatatlan hegységekből legörgetett sziklatörmelék és vízhordta, korhadó szálfák hevertek egymáson. Majd öreg erdők szélén mutatkozott csapás. Alkonyat előtt megint egy folyón gázoltak át. Errefele marhanyomok látszottak a fűben. A fák mögül emberek leselkedtek, egyiknek csak a fél arca állt ki, mintha a mohos görcsös fatörzshöz tartoznék, és nyirkos hosszú haja a lelógó gallyak folytatása lenne.
    Ung az íjához kapott, aztán mégis csak leeresztette. Ettől a békés mozdulattól előbbre merészkedtek a bujkáló alakok. Ártalmatlan erdei emberek lehettek, mert féltek. Egy közeli patak irányából is jöttek néhányan, és ahogy csípőjüknek támasztott szilkével félmeztelenül, vizesen az alkonyatban megálltak, olyanok voltak, mint vasból kalapált nedves szobrok.
    — Mi járatban vagytok? — kérdezte ekkor a sűrűből egy gazdátlan hang a lovasokat.
    — A Sajóhoz akarok menni! — felelte Ung.
    A mohosképű kijött a fa mögül:
    — Ti ennek előtte az Ipoly vizén keltetek át úr vitéz, és mi aranymosók vagyunk, és honnan tudnók ama helyet?
    A lovas türelmetlenül sürgette:
    — Beszélj, messze vannak még ide a hegyek?
    — Országjáró vándorlók mondották, hogy emez erdőségeken túl mutatkoznak néminemű süveges hegyek.
    Az erdei emberek közelebb bátorkodtak. Nézték az utasok fegyverzetét, a nyeregkápára akasztott tegezből kilátszó nyílvesszőket.
    — Veszedelmes tájék ez annak, ki is nem benne született — mondotta ravaszkodva az egyik szilkés, miközben lopva a tegezre pislantott —, adjatok némi kevés nyílvesszőket, szigonyt mívelnék vasas fejükből.
    — Nekem is adjatok!
    — Nekem...
    Kérges tenyerek nyúltak fel a ló nyaka mellett. Ung hátraeresztette a fejét:
    — Vezessetek az erdei csapásig!
    Hangjától iramodva tűntek a fák mögé valamennyien, csak a mohosképű maradt ott, s mintha végórája előtt fohászkodnék, csendesen mormogott magában.
    Pünkösd közelebb nógatta hozzá a lovat.
    — Te, hallod-e, igazán aranymosó vagy, oszt aranyperecet, láncot meg koronát is lehet abból mívelni, amit a patakból mosogatsz?
    — Láncot is, koronát is — dörmögte az ember, és egyre figyelte őket.
    Pünkösd elragadtatásában szélesen vigyorgott. Az aranymosó pedig vissza-visszapillantgatva lassan indult, hogy a lovasoknak az utat mutassa.
    Soká mentek így. Mire a járt csapásra értek, Ung egy pénzt vett elő a tarsolyából, és nyitott tenyerén odatartotta a vezetőnek. De az aranymosó közömbösen nézte, és nem nyúlt utána.
    — Mitévő legyek véle, úr vitéz? Eme vert pénzeteknek nincsen tehetsége az erdőn. Haszontalan értéktelenke nékem, miképpen mind amaz aranyfövény, mi választószilkémbe akad...
    — Haszontalan értéktelenke — utánozta Pünkösd nyivákolva és ide-oda billegette magát a nyeregben, aztán dühbe jött: — vad buta erdei ökör vagy te, csak nékem lenne belőle egy zsákkal.
    — Az aranyat nem lehet megenni — dünnyögte a vezető egykedvűen —, és nem segít, ha az ember egyedül van.
    — Nem segít?... — Ung homloka mögött valami új és idegen révedezett fel ekkor.
    — Az aranyhoz — mormogta az aranymosó —, hogy tehetsége légyen, nem elégséges egyetlen ember, mindíglen másik ember is kell hozzá. Nem világol magától a sötétben, nem is melegít, ha fázom, rongyaimat se szikkasztja, ha a vizesérből kihágok, az eleség is fövetlen marad tőle, oszt a fenevadat se riasztja, miképpen a tűz... Uram, merthogy biztos földre vezettelek, adj nékem inkább egy darabocska szent követ...
    A lovas intett a szolgájának.
    Az aranymosó szeme összehúzódott előreálló lombos szemöldöke alatt, miközben a markába dobott tűzkövet nézegette. Aztán nem köszönte meg, csak ráhajolt, és mohos szájával áhítatosan megcsókolta.
    Ung utána pillantott. Mintha egy magasba egyenesedett árnyék szegődött volna nagy nyugodt lépéssel a távolodó emberhez. És abból az irányból, de sokkal messzebbről, Bíbor titokzatos hangja hallatszott felé.
    ...Szétszórtan... sokan vagyunk még...
    A fák között már sötétedett és a lovas eltűnődve lovagolt bele Szent György havának ebbe az új alkonyatába.

II.

A rengetegben leroskadt egy óriás. Reccsenve felüvöltött, és lassan, félelmesen dőlni kezdett az erdők őse. Esésétől sokáig visszhangzott a vadon. A roppant tölgy jajgató fiatal fákat sodort magával. Zihálva nyöszörgött az összezúzott cserjés. És a fa belső korhadásának sárga porfelhőiben megrázkódott az egész erdő.
    A tölgy régi helyén szakadék tátongott. Kifordult gyökerei, mint ragadozó karmok, földet és köveket emeltek, és a tájból riadtan hussantak tova a menekülő madarak. Alattomos futással erdei állatok iramodtak odébb. Aztán csend lett a növekvő homályban.
    Mint gonosz varázslattól, megváltozott arrafele az erdő. A nagy roskadás összekuszálta a vadont. A csapás eltűnt, és a két lovas elvesztette az irányt. A sűrűsödő sötétség bekötözte a szemüket. Ijedező lovaik körül tolongani kezdtek a fák.
    Mire tapogatódzva szálláshelyet leltek az erdőn éjtszakára, fentről már elvétett csillagfények csurrantak bele a sűrűbe.
    Egy védett kis mélyedésben tüzet vert Pünkösd a kovából. A száraz erdei füvek lángot fogtak. Andalgó jó szagú füst terjedt. A legény előkotorta zsákjából a kenyeret.
    Gazdája a leoldott nyergen ült. Két térde között mozdulatlanul nézett maga elé a földre, lába hegyével nyugtalanul mégis topogott, mintha menni akarna. Messze még a Sajó idáig! De nagyon is halogatja az Isten az ő szabadulását... Belevágta tíz körmét a halántékába. És megint Kinga nevét mondta magában. Reggel óta mondta a rétek felett, az erdők alján, belemondta a magasságokba, a mélységekbe, a napsütésbe, árnyékokba, hangtalanul egyre mondta a tavaszba. Kinga... Hogy dalolt és csengett valamikor ez a név, hogy csókolta és égette a száját, hogy bűvölte és hívta, áthívta őt az egész világon. Kinga... és most csak sír, nyöszörög a mellében és vádol. Azzal a szörnyű álarccal vádol. Az álarccal, amelyik akkor kezdődött el az ő szépsége felett, mikor nyomorultul letörölte a csókját.
    Keze felmarkolt a földről egy száraz ágat. Azt akarta tenni ő is, amit a mellében tett a fájdalom és vadul, kegyetlenül megfacsarta az ágat.
    A halomba dőlt vadonból felsóhajtoztak a leterített fák. A visszanyújtózó gallyak keservesen tördelték egymást. Valahol a sűrűben félénk lépkedés kezdődött. Mintha óvatosan egy menyét jönne a tavalyi avar színén, vagy talán egy madár ugráló, lassú közeledése?
    Ung felrezzent. A csatlós dárdája hegyével izgatottan döfködte a levegőt. Éppen abba az irányba döfködött, hol az ágas-bogas gallyak között egy emberforma test mutatkozott a tűzfényben. Az emberforma is félt, Pünkösd is félt. Ung a válla felett pillantott oda. A sötétségből előkerülő jövevény sebesen pislogott a világosságtól, és hajlongva mondotta:
    — Életemnek jó szerencséje hozott e barátságos szállástüzecskéhez... ha megengednétek...
    Ung beleegyező bólintására örvendezve kászálódott ki a sűrűből. Vézna hátán szegény zsákocska lefetyelt, és míg két közel szeme figyelmesen nézelődött, szerényen összehúzta a vállát. Aztán, hogy mentől kevesebb helyet foglaljon el, lekuporodott a tűz mellé.
    — Rám sötétedett az erdőn...
    Pünkösd gyanakodva vizsgálgatta. Mikor észrevette, hogy az egész kis emberi teremtés remeg a félelemtől, nagyot fújt:
    — Azt hittem, madár vagy, hogy olyan ugrálva jársz. Tán szarka vót az öreganyád?
    Az emberke kissé felhúzta hegyes orrán a bőrt:
    — Hát... honnan lehessen az ilyesmit tudni? Merthogy értem a madarak beszédjét, és madárszóból jósolok.
    A csatlós kimeresztette a szemét. Ültében emelgetve magát, érdeklődőn közelebb igyekezett az emberhez. Nagyon tudakolta, miféléket értett már meg a madarak szavából? De a másik félemedetten, kérdőn, csak egyre integetett az állával a legény gazdája felé, vajon beszélhet-e ő ily nagyhatalmas vitéznek a színe előtt?
    Pünkösd észbekapott ettől, és lemondóan hallgatott is valameddig. Közben elnyűtt birkabőrdarabokat szedegetett ki a nyeregzsákból. Nagy tehetsége volt hozzá, hogy egyebekre hárítsa át a munkáját, és ezért odavetett egy birkabőrt az embernek. Ha már itt melegszik, fényesítse legalább a fegyvereket. Utóbb maga is nekilátott, mert Ung úr az előbb erősen rájuk nézett.
    Pedig a gazdája egészen másra gondolt. Míg olykor-olykor belerebbent a szemébe a tűznél gunnyasztó alakok formája, úgy tetszett neki, hogy Pünkösd mellett ott túl Vutuk az a másik, aki ringatódzva az ő sisakját fényesíti az ölében. A sisak vastükrében mozgolódó tűzfény altatón, nyugtatón simogatta, és ettől mintha visszafordult volna tőle az idő. Odafent vannak megint északon, azelőtt, valamelyik vágvölgyi szállástűznél, mikoriban még Kinga életétől éltek a nappalok és az éjtszakák, és az ő szépségétől volt szép a világ.
    Mennyi idő telt el azóta?... Sehogy sem tudta ésszel felfogni, hogyan öregedhet meg az ember ilyen hirtelen, mikor még ilyen fiatal?
    Pünkösd már nem türtőztette magát.
    — No, mondjad csak — súgta kíváncsi izgalomban a jövevénynek.
    — Elaludt? Nem hallja? — tudakolta a kis ember, és újból a hatalmas fegyveres úr felé pislogott, aztán hangosakat nyelt, s egészen halkan mondotta:
    — Bizony, rosszat jelentő rút madarak szállnak mostanság az erdőn. A kerecsenek is igen alacsonyan kerengőznek, oszt tegnap rárómadár repült nagyhamarsággal menekedve kelet felől a nyugati erdőknek. Napszálltakor pediglen, mikoris madárszóra vigyáztam, fennszóval huhogták egymásnak a baglyok, hogy öldöklést kezdenek az emberek, és a varjaknak gyülekezései is rémletesen károgják, hogy emez idők a királyságnak veszésére rendeltettek...
    Ung felkapta a fejét.
    — Hogyan bátorkodol? Hord el magad innen, hogy cselédszolgámmal meg ne nyúzassalak.
    Az ember egész testében remegett. Rémületében térdre vetette magát.
    — A madarak mondták ezeket, nem én, uram... Nagy méltóságod irgalmazzon nékem! Hiszen ha elűz a te haragod a tűztől, felfalnak a sötétben leskődő erdei fenevadak — és olyan keservesen kezdett zokogni, hogy Ung elfordította a fejét.
    — Hallgass hát — rivallta keményen, mintha szánakozásáért önmagának tartoznék ezzel —, teremtett embernek pediglen ily botor dolgokat mondai többé ne merészkedjél. A királyság dicsőséges és hatalmas, és nincsen oly erő, ami veszedelemre dönthetné.
    A madárjós még mindig térdelt. Előre horgadva tördelte a kezét:
    — Uram, a tölgy is kidőlt az imént... A rengeteg őstölgye is kidőlt, jóllehet, mióta az erdőt járom, mindíg hajlongtam előtte elmenőben, merthogy sok régi rovások voltak írva rajta, s valamikor eleink szent fája lehetett. Áldozati lófőket és egyéb ajándékokat aggattak rája. Ennek utána néminemű jámbor remete a boldogságos szűz Anya képét is megfaragta a törzsében, de azért mindenestől mégis teljességgel kidőlt.
    Ungot, mintha hirtelen támadt örvény hidege csapta volna meg.
    — Tudnál a tatárokról valami híreszteléseket mondani?
    Az ember hangosan jajgatott:
    — Uram, még ha kerékbe töretnél, avagy lassú tűzön pörköltetnél, akkor se tudnék róluk semmit sem mondani, merthogy sohasem találkoztam vélük, és róluk itt a madarak sem beszélnek.
    Pünkösd nagy nyaláb száraz ágat vetett a tűzre. Mire felkapott a láng, lobogó fényétől a fákon madarak ébredeztek. Az emberke két kezét előre nyújtotta, mintha az életéért könyörögne:
    — Hallod, uram... ímez jót jelent! Fejed felett álmukban hangicsálnak a madarak. Mondják, sok sanyarúságokban hánykódol, de ez végezetül is javadra válik, mert erőssé tészen, miért is az emberi renden felül való vitéz lész.
    Ung tenyerébe támasztott feje megrándult. Eléje került a régi vágy, és annak a vágynak kard volt a kezében. Dicsőséget és hírt szerezni, új csillagot tenni a magyar csillagok közé... Eltűnődve a tűzbe nézett. — A régi vágy?... Már elmúlt az is, beleütközött egy koporsó, amit négyen vittek a vállukon, Szent András egyház temetője felé.
    A madárjós közben alázatost térden állva egyre a magasba pislogott. A vitéz úr felett az ágakon a felriadt madarakat hallgatta.
    — Ó, uram — kezdte rá megint —, jövendölik, hogy nagy vígasságtól vigadozol te még, mert a latroknak gazságától nagyobb gazdagságod lészen, mint az arany és nagyobb hatalmad lészen, mint a hatalmasok hatalma, és végezetül hosszabb életed lészen, mint az élet...
    Ung irtózva rázta meg a fejét. Nem kellett néki az élet. Felemelt kezével jelt adott az embernek, hogy hallgasson.
    Pünkösd sebtében lehasalt, és lopva integetett a madárjósnak: fogja be a száját! Az ember még kisebbre kuporodott. Lélekzeni is alig mertek ők ketten, és lassan, lassan még a csend is elaludt.
    Mintha az erdő összehajló sötét boltozata lenyomta volna a tüzet, már egészen alacsonyan égett. Olykor kis erdei állatok szeme fénylett ki a sűrűből, olykor távol osonások rémlettek át az éjtszakán.
    Ung magányos virrasztásában sehogy sem győzte tovább a pirkadást várni. Izgatottan felállt. Égő ágat vett ki az ernyedő tűzből, és mintha eszét vesztette volna, elindult, hogy keresse az eltűnt csapást. Frissen kivetett mohának és földnek, felszakadt gyökereknek kesernyés szaga érzett a sötétben. A magával rántott erdő közepén, mint ledőlt hegy, félelmesen szétágazón hevert az óriási tölgy.
    Az erdők őse... amely szent egyfa volt valamikor.
    Ung nagyot került. Arca előtt a szenesedő ág lángja imbolyogva kapkodott, egy fordulónál hirtelen fuvallat kioltotta a kezében. Jó ideig semmit sem látott, eltévedten csak állt, mintha megolvadt sűrű fekete viasz ömlött volna rá, és most lassan, kihűlőn odadermedne a tagjaira. Soká tartott az is, mire szeme előtt az egyöntetű puha sötétség fatörzsekbe sűrűsödött össze. A fekete viaszból ágak és gallyak kezdtek formálódni. Odafent magasan, mint sok apró tőr hegye, átdöfködték az éjszakát a csillagok.
    Az erdei avar egymásra terült rothadozó tengernyi rétegéből nyirkos párák gőzöltek fel. Minden gyökértelenül lebegőnek tetszett a föld színe felett, s a fákon túlról lebegőn egy kis tisztás is mintha jönni kezdett volna.
    Ung ekkor döbbent rá, hogy valahonnan titokzatos világosság dereng a szemébe.
    Azt hitte, álmodik, védekezőn mégis egy fa törzse mögé húzódott a teste. Visszafojtott lélekzettel várt. Fülében lüktetett a csend. Melle előtt nyugtalanul tördelte a keze az öreg fa felpattogzott kérgét. De a csodálatos világosság nem szűnt meg, inkább még kifele terjedt az erdőből és a tisztáson már a fűszálak is látszottak tőle. Egyszerre megtiport ágak ropogása közeledett. Ungnak úgy rémlett, mintha a fejében valami fordulni kezdene.
    Emelt szövétnekekkel valószínűtlen alakok szaladtak ki a sötétből. Vállukkal hajlították szét a gallyakat és közöttük félig futva, nagy pajzzsal gyalogos fegyverhordozó jött. Mögötte hátrébb egy ló feje nyomult előre. Az állatot drága féken csatlósféle ember vezette bele a vöröslő ködbe.
    Minden ködszerű volt, és csodálatosan halk és gyors és megfoghatatlan.
    Az átvilágított párák felett már látszottak a ló homlokán és szügyén a nehéz hadi vértek. Már a lovas sisakos körvonala is látszott. Keztyűs balkezét a combjának támasztva ült a nyeregben, keztyűtlen jobbján gyűrűk fénylettek a kantárszárak között. Egész testtartása olyan volt, mintha az erdei ágak alatt lehajtott fejét elfeledte volna a sűrűből kiérve újból felemelni. Kemény állát páncélinges mellének szegte, és mereven úgy nézett maga elé, mintha egyes-egyedül lenne a világon.
    Egy pillanatra ekkor rálobogtak mind a szövétnekek.
    Ung összerezzent rejtekhelyén. Az éjtszakai lovasnak olyan szomorú hatalom volt az arcában, és olyan megsemmisítő bánat volt a tekintetében, hogy nem tudta róla levenni a szemét.
    — Ki ez?...
    Babonázottan utána fordult a tovatűnőnek.
    Honnan jött? Hová megy az erdőségeken át, hangtalan kíséretével így, éjnek közepén?...
    Csakis oda! Oda, ahova ő maga is útban van, ahova most mindenek táborba szállnak. Ki akart törni a sűrűből, hozzáfutni ellenállhatatlanul, mondani neki, hogy vele megy... Mégsem mozdult. Valami lenyűgözte, amit nem is értett. Az idegen lovasnak a fejtartása tiltotta volna el, vagy a megközelíthetetlen szomorú magány az arcán? Nála magányosabb embert még nem látott soha, pedig nem is volt egyedül, vezetők, fáklyások, szolgák, fegyverhordozók futottak előtte, és mögötte is folytatódott még az álomszerű menet. Hátrább is jött még egynéhány fegyveres lovas. A fel-le mozgó kopják pillanatig fekete árnyékokat vetettek a megvilágított erdőfalon.
    Aztán, mintha csak bájolás lett volna, hangtalanul eltűnt a lovas és kísérete, és a sötétség felszívta a sűrűbe surranó fáklyafényeket.
    Ung kiáltani akart, de nem volt hangja, rohanni akart a jelenés után, de a hirtelen visszaözönlő sötétben mindenfelől körülállta a lidérces erdő. Nyirkos fatörzsek lökték hátra, reccsenő karmok téptek bele a hajába. A lába, mintha szabadon kúszó mohostestű kígyókra lépett volna.
    Kimerülten, fázósan megállt. Nagy magányos elfáradásában egyszerre a szállástűzhöz kívánkozott, a szolgájához, a lovához.
    Hallgatódzva felkapta a fejét. Onnan felől, amerre a menetet eltűnni látta, egyre távolabbról, felriasztott erdei vadak üvöltözése hallatszott. Emerről riadt kiáltozás szaggatta a zűrzavaros, bomlott éjtszakát. A szállástűznél most vehették észre hűlt helyét az emberek. Egy magasba emelt csóva keresgélő fényében már kiötlött Pünkösd alakja és a madárjós, mint valami nyomot szaglászó állat futkosott körülte.
    Ungot eleresztette a lidérces erdő.
    Aztán jó volt a farkasbőr alatt elnyújtózva melegedőn a tüzet nézni. Jó volt a lovak mozgolódását, az emberek hangját hallgatni, amint halkan szóltak egyet-egyet.
    — Ímé, megmondtam, mikor is megbíztattalak — suttogta később a madárjós Pünkösdnek —, nem veszhet el a te gazdád nyomorultul néminemű erdei mocsárban, avagy gödörben, mert a madaraknak szerinte elsőbben még sokat kell vándorolnia és vitézkednie.
    Ez a beszéd követelődzőn beleakaszkodott Ung álomra hanyatlott fejébe. Egy darabig keservesen viaskodott vele. Mire való lenne vándorolni, sokat vitézkedni?... Hiszen nem akart ő már semmit... S mintha félálmában reménytelen ürességbe taszították volna, felnyöszörgött: senki sem boldogtalanabb nála e világon... Senki?... Ködszerűen, megfoghatatlanul ráhajlott ekkor az ő sanyarúságára a csodálatos lovas arcának mérhetetlen magányos bánata, és ettől a soha nem látott bánattól gyors elváltozásban valahogyan kis suhanc lett belőle. Gyámoltalanul ismét ott álldogált az erdőn, a fatörzs mögött, a tisztás szélén, az a lovas pedig rejtett nagy bánatával tovább lovagolt. Kábult gondolata utána révedt, megfogódzott benne és vitte le magával a képét az álom mélyébe.
    Mikor virradattal felébredt, jó ideig nem tudta, hol van. Mereven, furcsa ingerültséggel nézte a hosszúorrú kis embert, aki ott guggolt a tűznél, és pislogva egyre csak őt figyelte. Aztán Pünkösdön akadt meg a szeme. A legényke hátát egy fának támasztva majszolta maradék kenyerét. Ung tekintete beletévedt az erdei sűrűbe, és egyszerre eszébe jutott éjtszakai bolyongása is.
    Már elfele lovagoltak a szállástűztől, de ő a fák között nézelődve még mindig azt a lidérces kis tisztást kereste.
    — Erre uram, erre — mondotta a madárjós, aki a szürkületben már olyan biztosan ugrált a vadon erdőn, mintha otthon lenne —, erre, napkeletnek kell tartanod, uram, ha a lakott földeken és megintelen az erdőkön túl, ama messze Sajó vízéhez akarnál sietni.
    Ung rántott egyet a száron, azért mégis a túlsó irányba nézett. Sehogy se tudta megérteni. Emlékezetében az éjtszakai menet amarra tűnt el. Hát nyugatnak tartott volna? Elfele a táborba szállott hadaktól? Tépelődve rázta a fejét. Fegyveres vitézek, ilyenkor, az ellenkező irányba? Mikor tatárok dúlása fenyeget...
    És nem kételkedett többé, hogy az éjjel csak álmodott.
    Mire a nap már lesütött a lovak lába elé, ritkulni kezdett a rengeteg. Mintha rügyező háló szakadozott volna a levegőben, az ágak gyantás fénylő csomózásai között egyszerre ki lehetett látni az erdőből. Fiatal zöld vetések, széles sötét szántások csillantak a reggeli világosságban. Távolabb, körülárkolt földön egymáshoz toldozott cselédszállások, juhaklok és baromólak karimájában nagy udvarház állt. A ház mögött messze elkanyargott az út a sík mezőkben. A túlsó erdők előtt, akárcsak öregpásztor körül a nyáj, elfeketült régi fatemplom tövén valamilyen falucska látszott.
    Ungnak feltűnt, hogy az úton, mintha a hely processziót járna, szakadozott rajokban lovasok, gyalogos emberek mozgolódnak. A nagy udvaron is sok népség nyüzsög a kora reggelben, és a szekerek, barmok zűrzavarában erre-arra fehér asszonykendős fejek villannak a napban.
    A madárjós értetlenül, dünnyögve nézte ezt:
    — Torozást, avagy lakodalmat ülnének Máté úr udvarán? Noha ő maga fegyveres házanépével Fehérvasárnap miséje után legottan elméne innen.
    Az udvartelek mögött jó messze, egy dombon, váratlanul, nehéz, nagy lovas jelent meg ekkor. Vasból volt az ember és a ló is. Még egy jött így elő. Még egy. Vasfejük felett irdatlan dárdáikon ékbe vágott kurta zászlócskákat fújdogált a szél, és nyomukban, mint sebesen növekvő, fénylő kemény füvek, kopják hegyei bújtak ki a domb gerincéből. Nem sok idő telt, szép renddel már egész lovascsapat ereszkedett le csörömpölve az innenső oldalon.
    „Ezek is a királyi hadakhoz szállnak. Fegyveres népével néminemű várispán lehet amaz első” — gondolta Ung, és ettől valahogyan megenyhült önmagát hajszoló nyughatatlansága. Ha ezek csak most jönnek, így sietség nélkül, akkor ő sem késett még el.
    A madárjós lefetyelő zsákocskájával a hátán, mint a kengyelfutó, sebesen szedte a lábát a lovasok mellett. Már bekanyarodtak a körülárkolt udvarra, hogy itatóhelyet keressenek.
    A kút tájékáról gyanakvóan odanéztek a csoportokba verődött emberek. Többen voltak, mint az útról látszott, előkelőek, közrendűek, még egyházi emberek is, és fegyveresek valamennyien. Nyergelt lovaik a tornáclábaknál, jászlak előtt, a fák törzsénél lógatták a fejüket.
    Egy tisztes fehérhajú lovas Ung felől kérdezte a közelállókat:
    — Mely tartományból jőve el emez?
    — Mindegy mán, akárhonnan jöve —, dörmögték körülte egykedvűen. Mióta látták, hogy nem idegen nemzetbeli az utas, felé se hederítettek. Mindenki a maga baját beszélte, és senki sem hallgatta a másikat.
    A madárjós emeltfejű, magasnövésű, öregedő asszony elé szaladt, és hajlongva jelentett neki valamit. Ung pedig levette előtte a süvegét. Ha nem is mondta senki, bizonyosan tudta, hogy leányai és sok szolgálói között ő ennek az udvarnak a főasszonya.
    A szeme pillanatig rajta feledkezett a fehér gyolcskendős fején. Olyan keménynek és nyugodtnak látszott ez a magára maradt, gondtelt asszony, amint parancsolón rendet tartott a szokatlan zsivajos zűrzavarban, hogy ellágyultan az édesanyjára kellett gondolnia. Úratyja ezóta már hadba ment fegyverforgató házanépével, miképpen Fehérvasárnap miséje után ama Máté úr és az anyja talán éppen ilyen egyedül van a kolontói udvarban... Erőset rántott ez a szívén.
    A főasszony ránézett, s mintha a kezével adna engedélyt, a ház felé is intett:
    — Az én uram telkén van szálláshely és eleség minden betérő utasnak.
    A kútnál izgatott lármával, újonnan érkező lovasok köré sereglett a férfinép. Fegyverzett egyházi szabadok lehettek a jövevények. Egy szó beleszaggatott Ung fülébe.
    — Miről beszélnek ezek?
    Az emberek káromkodtak. Bizonyosat senki sem tudott. Tétovázó hangok ellenkeztek. Valamelyik lovas erősítgette:
    — Hiszen a feldúlt Eger város alól jöttünk egyvágtában mi is...
    Ung, mintha már egész testével odafigyelne, kihajolt a nyeregből. Az itatóvályú mellől tarjagos arcú kopjás ember kérdezte őt bámészkodva:
    — Hová mégy?
    — Most?
    — A tatárok ellen?... — Egy előkelő viseletű öreg főember szomorúan csüggesztette le a fejét. Elsárgult régi gallérköpönyegén a foszladozó nagy vörös keresztről is látszott, hogy még néhai András király szentföldi vitézei közül való lehetett.
    A tarjagos arcú egyre közelebb jött Unghoz.
    — Hagyj fel szándokoddal. Nagyrossz híreket hurcolnak szét a király hadairól...
    Ung tekintete indulatosan csapott az ember tisztátalan képébe.
    — Nem dicsérendő, ki ily időben gyávaságot beszél.
    A tarjagos vállát vonogatta, és morogva elfordult. A keresztes vitéznek kedvére volt a fiatal ember. Hátrább az udvarbeli asszonynép már a madárjóst faggatta felőle. A fegyveresek fogadkozni kezdtek a kútnál, hogy majd ellátják még ők a tatárok baját.
    Lihegve, porosan két lovasember ügetett be ekkor a kapun. Akik előbb jöttek, ágaskodtak, lökték egymást, mindenki a lovasokat nézte.
    — Hát ezek...
    — Mit... hogy mit?...
    Valaki elkiáltotta magát:
    — Elveszett a csata!
    A telken szörnyedve riadozott végig a kiáltás. Megkavarta az egész udvart.
    Csuklyás gyapjúkápában, fáradtan rázódva a nyeregben, nagy darab lovaspap kanyarodott be ekkor. Kápája szélesen lóbálódott körülötte. Szakálla alatt kilátszott pikkelyes nehéz páncélinge. Durva paraszti keze kopjanyélre tűzött irdatlan vaskeresztet támasztott a kengyelkarikának.
    — Halljuk csak!
    — Mely hírek hozója a vecsernyeköpönyeges?
    A pap dühösen rivallt oda:
    — Balhírek hozója! Elpusztították már mind a hadirendet!
    A kúttól egyszeriben köréje sereglettek a férfiak. A ház felől is többen jöttek át szaladva.
    — Mondjad!
    — Mátyás urat is leölték — tört ki a pap —, leölték karddal az esztergomi érseket...
    — Honnan tudod ezt?
    — Futamodó fegyveresek beszélték az út menti udvarokban — fújta a pap —, amerre jöttem, beszélték, hogy úr Ugrin érsek is elesett volna a szörnyűséges öldöklésben, miképpen Gergely győrbeli püspök, ama Rajnald nevezetű és Jakab nyitrai püspök, sok fő esperesekkel, mind a templomos vitézek, és megintelen jámbor Azariás confraterem is elesett...
    — És Dénes nádor és az országbíró, a tárnokmester, Miklós bán és még számlálhatatlan világi főemberek és királyi szolgák és közrendűek — szólott csendesen a szentelt keresztes vitéz —, mert végezetül ott volt már özön sok haddal szinte mind az egész késlekedő ország.
    — Ott volt! — dörögte a pap, aztán kimaradt a szava. Búsan leszegte a nyakát. Nagy szakálla, mint sűrű fekete súly feküdte meg ziháló vasinges mellét.
    — Na most beszélj — szólt oda a tarjagosképű Ungnak, és torzan elégültnek látszott az arca, hogy hát mégis neki volt igaza.
    A többiek mögül egy dagadt fej furakodott elő. Véres, piszkos rongyokkal volt bekötve a fél szeme. Felrepedt szája kék volt valamilyen rettentő ökölcsapástól.
    — Én tudom... én...
    Visszalökték.
    — Mit tudsz te! Csak olyan tábor mögött járó lehettél.
    Egy másik, aki most jött, közbevágott:
    — Végső romlása volt az a hadaknak!
    Ung konok haraggal méregette őket. Nem tudta elhinni, amiket beszélnek, mert hát hogyan omolhatnék össze, ami örökkévalóság? És mintha a tűrhetetlen emberkárogással szemben valami ellentmondást várna, nyughatatlan tekintete keleti irányba révedt.
    A túlsó erdő alól fityegő hadivértekkel, lovas nélkül, csörömpölőn, nyerges, szerszámos nagy ló száguldott át ekkor bomlottan, hanyatt-homlok a mezőkön. Jött, gazdátlanul, repülő üres kengyelvasakkal, megvadultan, robogva, dübörgő vágtatással, és az udvarárok mellett oly közel rohant, hogy szinte hallatszott a fúvása. Ungnak a képébe csapott a szele.
    Ez a zörgő, dörömbölő, gazdátlan állat; mint a csatavesztés szörnyű magányos réme, véres szemmel, tágult orrlyukakkal lobogva süvöltött bele a céltalanság távolába.
    Ung kínlódva, megalázottan érezni kezdte, hogy körülötte az emberek talán mégis igazat beszélnek. Az arca elváltozott, de makacs szája még ellent akart volna mondani. Lassú, sötét hangon, fehér gyolcskendője alól, ekkor szólalt meg az udvartelek főasszonya:
    — Nem tudjátok ti azt... a királynak is menekülnie kellett már onnan.
    Ung megmarkolta a nyeregkápát. A nagy, magasnövésű asszony, aki olyan keményen és egyenesen állt, lehajtotta a fejét, mikor mondta:
    — Tegnap napszálltakor Béla király eme kútnál itatta meg a lovát...
    Sok idő telt.
    Remegve egy kéz emelkedett bele a levegőbe:
    — Arra lovagolt.
    Némán, komoran abba az irányba néztek valamennyien. Hátrább felzokogott valaki, férfiember nehéz darabos zokogásával belesírt a csendbe.
    — Arra lovagolt...
    — Arra?... — Ung visszafordult a nyeregben. Tenyerét a lova farára támasztotta, és összehúzott szemmel nézett a nyugati erdők felé, oda, ahová már nem is lehetett ellátni. És a lidérces vadonban libegve jött a ködben egy kis tisztás, megint felgomolyogtak a vöröslő párák, újra látszottak a vértek a ló szügyén és a homlokán. Már a lovas sisakos körvonala is látszott, és Ungot megint szíven ütötte a megsemmisítő bánat a nagy, komoly szemek tekintetében, s megint kis suhancnak érezte magát ott a fa mögött, a tovatűnő fejedelmi arc szomorú magányos hatalma előtt.
    Ő volt...
    Nevezhetetlen borzongás futott át rajta. Nem hallgatta, amit a főasszony a kútnál a többieknek beszél, de közben valahogy egyre tisztábban látszott minden, mint akkor. Igen... horpadt sisakján aranyleveles kis korona futott körben, keztyűtlen gyűrűs keze keskeny volt és izmos, vaspikkelyes saruján száradt sár tapadt, sarkantyúja szeges nagy tövisébe agyagkölönc szorult, kengyelén tépett gaz és sás fityegett. És a kardja... az Árpádok régi kardja... és az arca vágása, az Árpádok régi arca. És vele mentek mind, mikor tovább lovagolt.
    Ő volt... Nem álmodott... Ő volt és elment.
    Szegény szívébe belemarkolt ez az új fájdalom is, és kifosztottan lehorgasztotta a fejét. Úgy érezte, köröskörül minden üres lett, minden elmúlt.
    De az udvar nyersen megint belesivalkodott a fülébe. Mint a többiek, ő is az ellenkező irányba nézett.
    A falu mögött az erdőből egy csapat lovas vágódott ki. Sebesen, eszeveszetten kanyarodtak elő, és jöttek a kis fatemplom alatt, mint iramodó lándzsás förgeteg. A nyomukban zavarodás támadt, rohanva indult az egész falu.
    Az udvartelekre nyugodalmasan, lomha csörömpöléssel ekkor kocogott be a várispán. Vasas népei ellepték az árkolás mentét. A kút körül sötét morgással csapott fel valamilyen ingerült hang:
    — Hát most jöttök csak?...
    — Későn jöttök!
    — Győztek mán a tatárok.
    Az ispán vörös arca egészen elfehéredett.
    — A zólyomi tartomány turóci gyepüjének vagyok a hadnagya. Messze onnan idáig az út!
    A tarjagos képű ismét nekibátorodott.
    — És te uram — agyarkodott Ung felé —, tán te is eme késedelmeskedőkhöz tartozol?
    A főasszony odaküldte udvarbeli elöljáróját, csendesítse a kiabálást, hogy senki az ő telkén ne sértse a vendégjogot, és keményen, tiltóan maga is odanézett. Kintről megint új lovasok fordultak be. Egyiknek-másiknak vérrel kevert volt a ruhája, és a nyugtalanság egyre növekedett. A levegőn át a fergeteges lovascsapat közeledése is hallatszott már. Hirtelen egy páncélos vitéz robogott el, meg sem állón, fejvesztetten, kint az úton.
    Patkócsattogás, kavargó por, vad káromkodás. Sovány, hosszúlábú lovon megint előtűnt egy ember.
    — Meneküljetek!...
    Az ember ide-oda ingott a nyeregben.
    — A tatárok!
    Valami új és megfoghatatlan tört be ezzel a kiáltással az udvarba. Hogy ide is bejöhetnek? Ide, ahol biztonságban érezték magukat a teremtett lelkek.
    Megrakott, nyikorgó szekerek, futva terelt nyájak, lihegő, szaladó gyalogos népségek torlódtak előre.
    — Jönnek!...
    Még egy lovasember ordította ezt. Annak, aki azután benyargalt, már nem hallatszott a hangja, csak a szája nyílása látszott, csak a keze emelkedett fel a rémült zsivajban és megint leesett.
    Az úton vágtató alakok sodródtak el, el amarra... A felkavart porból csak a kiáltásuk rivallt vissza:
    — Jönnek!...
    — Üldözik...
    — Halálra keresik a királyt!
    A királyt!... tépett bele Ung fejébe, és Kinga halála óta először fordult a szíve az élet felé. Valakit félt megint! Hogy félti..., és fiatalságát felülhaladó súly szakad reá. Őrá, csakis rá..., s mint máskor, annyiszor, nagy bajban, kis bajban, neki kell most vetnie magát mindennek. Rá nehezedik az egész, egyedül reá, az is, amit a többieknek kellene viselniük. Ő felel érte. Ő!... Ott a kútnál, az örvénylő riadalomban egyszerre magasba egyenesedett a nyeregben. Már a fejére zörrent a sisak, belefűzte a karját a pajzs szíjába, és mint emelt kard a napsütésben, megcsillant a többiek felett.
    — Hát emez itt?
    — Mit akar?
    Meg se hallotta. Sisakja alól ekkor már a messze falucska irányába nézett: mi az ott?... Az erdő előtt... a templomnál is...
    Halántéka forrón lüktetett a hideg vas alatt, a szája kinyílt:
    — Lóra, lóra! — vadul követelőn ordította bele a zűrzavarba. Rá se ismert a tulajdon hangjára.
    A főasszony megrendülten figyelte.
    Sokan kiszaladtak a házból. Hátrább az ólakból, errébb a kút mellől is ránéztek valamennyien. Nyugtalanító varázs volt az elszánt fiatal arcban, pillanatra magához igázott minden tekintetet, és e hirtelen támadt erő, mint láthatatlan marok, összefogta és megrázta az egész udvart.
    Senki sem ismerte. Nála öregebbek, főemberfélék, azok is, akik egymáshoz tartoztak, most egyszerre mégis felé fordultak, mintha tőle várnának valamit.
    — Honnan jött?
    — Ki légyen?
    A felindult asszonynép között izgatott sugdosás futkosott.
    — Nékem olyannak mutatkozik...
    Valamilyen bátortalan felismeréssel mondotta a másik:
    — A lándzsáját is azonképpen tartja, miképpen a sárkányölő szent a templomi faragott képen.
    A főasszony nem vette le róla a szemét.
    — Szent György vitéz havában vagyunk — mormogta aztán csendesen.
    — Amoda nézzetek! Ott...
    A szemek babonázottan követték Ung tekintetét.
    A mezőkön túl, az erdő előtt, a fatemplom szalmatetejéről fekete gomolygásban sárga láng csapott fel a napvilágba. Már a kis faházak is égtek összevissza, és a füstben sebesen, alacsony idegen lovasok mozgolódtak.
    A legelőmezőkről ügető csordák és nyájak mögött pásztoremberek jöttek futva. Az udvaron jajgatva szaladoztak a szolgálóleányok, az ólak irányából villás cselédemberek rohantak elő, és a lármában elnyújtva vonítottak az ebek.
    Ung megrázta a kopjáját a levegőben:
    — Lóra! — hallatszott újból, olyan kiáltással, mintha nem emberi hang kiáltotta volna. — Üldözik a királyt!
    A vecsernyeköpenyeges pap, az öreg keresztesvitéz már lóra vetette magát. Mások is gyorsan kapaszkodtak vissza a nyeregbe, és senki sem tudta többé, miféle parancsnak engedelmeskedik. Az ismeretlen vitéz lova két lábra ágaskodott a sisakos fejek felett.
    — Huj! Huj!
    — Utána!
    Az udvarház fala szétdobálta a kiáltást, rikoltva csapkodott, hangzott, erre, arra, kint az úton is, és megfordultak tőle, akik robogva szembe jöttek. A körülárkolt telek kavargott. Kürtölni kezdtek az ordításban. Az a fiatal idegen lovas pedig nem nézett hátra, van-e aki követi, csak vágtatott kantárt eresztve neki a szabad mezőknek, az égő templom iránt. Lova nyakára dűlve, előre szegett kopjával kettészakította maga előtt a levegőt. Száguldó rohanása örvényt tépett. Ellenállhatatlanul mind többen sodródtak utána.
    Az udvarárkon túl fegyveresen nyeregbe szálltak a határispán emberei is.
    — Mi dolog ez? — ordította az ispán, mint veszett tulok, aztán megindult alatta a ló, és ragadta a dühöngő vastornyot a nyargalók után.
    Legelől már csak egy elnyúló villanás volt a föld felett a száguldó kopjás fiatal vitéz. Sisakja mellett irdatlan nyilak süvöltöttek, óriás vasszögek koppantak a pajzsán.
    — Rajta, rajta!
    Ung nem tudott többé semmiről, nem gondolt többé semmire. Vitte a veszély féktelen mámora, és eszeveszetten véresre sarkantyúzta a lovát, amint a halállal szembe vágtatott.
    Van még szép halál, szabad mezőn, vad kürtölésben...
    Már érzett az égő falu füstje. Idegen hangok ütődtek ki a süvöltő sistergésből. Bőgtek az ólakban rekedt barmok, gerendák zuhantak, lángolva süppedtek le az apró tetők, és mintha a tűz nyelte volna el a gyújtogatókat, alacsony gyors lovaikon szétfoszlottak a sötét gomolygásban.
    Pillanatig magára hagyatottan csak az égő falu látszott. Ung mögött elbizakodott kurjongatással dübörgött fel a föld, mikor oldalról nyílzápor szakadt a vágtatókra. Karéjban nyargalva, ijesztő apró lovasok bukkantak elő a füstből. Kiáltás nem hallatszott, hangtalanul, nyilakat szórva jöttek. Szélről görbe kardok kaszálták a levegőt, aztán lekapták bivalybőr sisakos nagy fejüket a vézna testű, széles vállú szörnyek. A lovak hátán már csak barna bőrpajzsok ültek. Mintha néma repüléssel óriási denevérek akartak volna a vágtatók mögé kerekedni...
    Ettől meginogtak a tatároknak kanyarodó fegyveresek. Elszakadt a dübörgésük. A térség sebesen növekedett Ung közt és közöttük a szabad mezőn. A vértezetlen ló könnyen vitte lovasát. Az állat füle hátra lapult. Szája mellől tajtékfoszlányok repdestek. Aztán sokan látták. A lovas karcsú, izmos teste felállt a kengyelvason, és száguldásában visszanézett.
    — Utána!
    Ez a vad bátorság onnan előlről elkapta a maradozókat. Megint nyomába igazodott a robogás. Az egymásnak verődő vértek és fegyverek zörejétől viharzúgás támadt a mezőn.
    A füstből tüzes parittyák csapódtak elő. Hulló pernyék alatt kerekedtek egymásnak a viaskodók. Izzadtság és friss vérszag érzett. Öklelődárdák reccsentek, rekedten ütköztek össze a vasak, csörömpölő zuhanások hallatszottak. A lovak patája üvöltő emberhúsra lépett.
    — Isten akarja! — kiáltotta az öreg keresztesvitéz, és lebukott a nyeregből.
    — Kutyafejűek!
    — Ördöghada!
    — Krisztus! Krisztus! — harsogott túl mindent a páncélos pap hangja.
    Az ácsolt templom lángoló fatornya megroskadt a füstben.
    — Krisztus!
    Ung féloldalt rivallt a pap képébe:
    — Égő egyházára nézz! Ő nem segít!...
    Már elsodródtak egymástól a hörgő kavargásban.
    — Nesztek Márton érsekért! Nesztek sok keresztényekért! — ordította a pap, és nagy vaskeresztje, mint a kelevéz, véresen körbecsapkodott.
    A tatárok fejük fölé kapkodták a pajzsukat. Szélről zuhogtak a csatabárdok, középütt meleg vér folyt az emberi karmok alatt. Mint halomba csimpaszkodó fenevadak tépték egymást az ellenfelek és hallatszott az összeszorított lovak fúvása. Ungnak szekercevas mart a vállába. Kitépte magát a harapásából. Nehéz nagy kardja visszavágott. Vér freccsent a szemébe. Nem lehetett most kitörölni. Zavarosan ezen a véren átlátta, amint egy széthasított test kettészakadt előtte. Hó!... Meredt pofával lefordult az egész. Más arcok kerültek elő. A füstből rémeket hoztak ki magukkal a tatárok.
    — Az ördögök!
    — Végóránk ez!
    A pap keresztje felsötétlett a füstben. Ung vakon, irtózva beletaszította a kardját az egyik rém szemébe. A rém hátrazuhant, de az arca levált, a kard hegyén maradt, és ő magasan a feje fölé emelte.
    — Álorcájuk van!
    — Oda nézzetek!
    Röhögve üvöltözött a mező. A rémület szétesett. A felszaggatott föld előbbre lökte a támadókat. A lovak csúsztak a vértől lucskos füvön. Tiporva gázolták a tatárokat. Szélsebesen menekültek az élő kevesek. Az égő falu füstjében eltűntek az utolsó surranó denevérek.
    A győzelem már beleordított a halálordításba, és részeg zsivajától nem hallatszott semmi egyéb.
    A földeken át villások, kaszások, fustélyos emberek szaladtak. Botorkáló öregek mögött rémült bámészkodással udvarbeli szolgálók is jöttek kifelé tatár tetemeket nézni, és a tűzben összeomlott falu előtt gondtelt parasztok álltak a füstben. Panasztalanul szemlélték a pusztulást, mert már amúgy sem lehetett ellene tenni.
    A sebesültekkel senki sem törodött. Egy sárgaképű ember felült a halottak között és integetett. Kint a mezőben az összegabalyodott testek fölött horkolva léptetett a kápás pap lova, míg ő a lassú haladásban, lefele fordított véres nagy vaskeresztjét oda-odanyújtotta csókra a haldoklóknak.
    — Előre! A tatárok után! Űzzük őket! — bömbölte a határispán, aki eddigre már hetvenkedőn az élre került. Nyomában az összeverődött hadinép, ölni akaró vad vággyal robogott a völgy felé.
    Ung velük vágtatott, de mintha felhő jött volna elé a völgytorokból, alig látta az utat. Szeme előtt elsötétült a világ. Teste lefele csúszott, keze még markolta a kardot. A napsütésben már nyargaló árnyékok iramodtak el felette. Nehéz paták felszaggatott földet vágtak rá, rothadt avart rúgtak az arcába. Elrobogtak mellette a fegyveresek. Nagy lármával, ordítozva követték a várispánt a könnyű üldözésben.
    Ung lehajszolt lova még velük sodródott egy darabig, aztán kivált és hosszan, keresőn belenyerített az erdőkbe.
    Pünkösd kihajolt a nyeregből.
    — Uram... mi lelt, uram? — Már dühösen rázta öklét az elrobogók után. — Úgy itt hagytak ezek, mintha a veszedelemben nem is te lettél volna elől.
    A távolodók dübörgése mind messzebbről vetődött vissza a völgy kanyarodóiból.
    Elmentek... Nélküle... Kifordított tenyérrel végigtörölte a homlokát. — Mit bánta! Semmit sem bánt. Ő a halált kereste. De még az is elment... Mellette ment el... Nélküle...
    — Azért szép vót ám az, uram — lelkendezett a legény —, csodára szép, a kolontói kiskirály ott elől, mint a förgeteg — szeme a gazdája tekintete után fordult —, messze járnak mán azok... De annakelőtte mégis csak neked engedelmeskedtek, akár az otthoni határban a legények és a tatárördögök is úgy elkanyarodtak előled, miképpen a tiszai földön a megvadult gulya.
    Pünkösd jó darabig várta, hogy erre majd csak felel a gazdája. Sehogy sem tudta ésszel felfogni, miért oly igen csendes ily nagy diadalom után... még ha nem is magasztalták fel érte...
    Miközben egy fa derekához kötötte a lovakat, és a hevedert is megeresztette rajtuk, nyugtalanul egyre hátranézett.
    — Felelj már, én gazdám — mondotta alázatosan, s megint közelebb került —, hiszen másmilyen vótál te annak előtte, teljességgel másmilyen — a melle gyorsan járt, felemelt karjával törölgette az arcát. — Mióta ott a halászoknál megleltelek, gyakracskán rájárt vóna a szám, hogy kérdezzelek, csak nem bátorkodtam, ezért is azt se tudom mán, örülsz-e, búsulsz-e? — Hirtelen ijedtség parázslott fel a szemében: — Mi az ott? A vasingből gyün, a válladon... vérzel... ama veszett tatárkutyák...
    Ung fél szemöldöke lassan felhúzódott, ahogy oldalvást lenézett a vállára:
    — Kevéssé megsebesítettek.
    Már kiegyenesedve állt az erdei út szélén.
    A völgyben nagy és üres volt a csend. Onnan felől, amerre a fegyveresek elrobogtak, lódobogás sem hallatszott többé. Egyetlen mozdulattal leverte magáról a rothadt avart, amit azok száguldásukban a képébe vágtak, és indulatosan helyére rántotta keskeny csípőjén az elcsúszott övszíjat. Aztán egy marok leszaggatott fiatal tavaszi fűvel törölni kezdte a száradt vért a kardja rovásából. Még föléje hajolva állt, mikor megakadt a keze a vason. Fáradt szeme, csodálatosan megéledt tekintettel elcsillant a kard felett, arra a tegnapi erdők felé.
    De őt már nem üldözik! Ung magára maradottságában felemelte a fejét:
    — Bántatlanul mehet útján a király...

III.

Félelmes lombhullás kezdődött el a tavaszban. Mintha egy földöntúli erdő rázkódott volna meg a világ felett, lassú kísérteties hullással bongó levelek zuhantak bele a rengetegbe, és az esésük úgy hangzott, mintha vasból lettek volna.
    — Harangoznak...
    Amarról is, emerről is, fent a hegyoldalakon, konventek, apátságok templomaiban. És valahol a sűrűségben is felcsaholt egy régi monostori fazörgető.
    A lovak horkanva rángatták a kötőféket. A nyugtalan magányban már nyöszörgött, recsegett, kongott, sóhajtott az egész erdő, és az úr és szolgája arcán elsápadt a gondolat.
    — Halált harangoznak mind az egész tájban.
    Ung a magasba nézett. Ha el lehetne látni a fák felett, túl a völgyeken. Mi történik ott? Merre van még út, merre fordíthatja a lova fejét?
    Eszeveszetten nekivetette magát a hegynek emelkedő erdőnek.
    Pünkösd kiáltozása már a mélyből hallatszott utána.
    — Hadd mosnám le a vért rólad, uram!
    De ő egyre gyorsabban iramodott. Vállsebe sajogva lüktetett fel a nyakába. Erőlködésétől szinte szakadoztak homlokában az erek. Az erdőn ölyvek riadtak, mögötte kígyózó csörgéssel peregtek az ágon maradt tavalyi levelek. Összeharapta a fogát. Még ez a kapaszkodó! Már átkéklik az ég. Fojtós, perzselt szagot érzett. Orrcimpái sebesen jártak, mint vészt szimatoló nagyvérű lovaké. Hirtelen széttépte maga előtt a gallyakat.
    A ragyogó tavaszban szürke füstfelhők húzódtak a hegy alatt a túlsó oldalon, és a földeken töméntelen fekete libegés szállt. Szálltak a varjak keletnek.
    A szomorú Sajónak, a Hernádnak talán?...
    Odalent a szorongó tájban a vizek mentén, mint nekivadult tűzsörényes fekete ménesek, kanyargó gomolygások rohantak bele a mezőkbe. Égtek arrafelé a lábon maradt tavalyi nádak. A szántók és rétek között világtalan fakó lánggal égtek a falvak a napsütésben. A patakban egy leszakadt fahíd... Üszkös boglyák, rügyezésükben megaszalódott erdők. Túl egy égő malom fénye vérzett a vízen.
    Ung kiszáradt szája felett verejték gyöngyözött. Amerre a szem elláthatott, égett az egész tavasz.
    A tűz mindenfele átvilágított a füstön, és ő sápadtan, mozdulatlanul nézte ezt. Nincs többé út... Béla király lova patkójának elmerült a nyoma erdők avarában, és a futótűz felperzseli a menekülő hadak elszéledt nyomát. Megfacsarodott a keze a kardja nagy vasgombján.
    Hát felgyújtották már a királyságot...
    Fájdalom és düh és szégyen szorongatta a torkát. Soha nem érzett új gyötrelem szaggatott a mellébe. Igazában csak most tudta meg, hogyha nem is járt ezeken a tájakon, ha nem is az ő jószágai itt a földek, sem pedig az ő atyafiaié, szeret mindent mindenestől, még azt is, ami ide se látszik, szereti az egész országot, mintha Kolontó lenne.
    A pusztuló tavasz füstjében egyszerre olyan messzire kezdett látni, mint soha életében, sem a havas hegyek hágóiról, sem a végtelen pusztaságban, és felderengett benne, hogy valamilyen nagy nehéz tennivalója van még neki ezen a világon.
    Míg ő messzeségekbe tűnődött, alatta egy marhajáráson bátortalan kis csapatokban emberek jöttek ki az udvartelek irányából. Ezek is a tájat kémlelték, a tüzet nézték. Ung most vette észre, hogy közel hozzá, hosszúnyelű vaskeresztjére dűlve is áll egy ember a hegyoldalon. Csuklyás kápában állt ott. Lefele nézett, és széles páncélinges melle olyan küszködve lélegzett, mintha nehezen emelgetné a ráterülő sűrű fekete szakállt.
    — Eger fele akartam volna ellátni, merthogy ott születtem — mondotta, mintha csak magának mondaná —, jóllehet, botorság ez... nagy járóföld ide, és a tatárok fel is égették már ama püspöki helyet. — Egyszerre elakadt a lélegzete. — Te vagy ama vitéz?
    Ung tétovázva nézte őt, aztán ráismert a kápájáról meg a szakálláról is.
    A szerzetespap széles, alacsony homlokában, mint két öklelődző bolyhos fekete kos, egymásnak ugrott a szemöldöke:
    — Te vagy, aki kiáltottad akkor, hogy a Krisztus nem segít?
    — Én — felelte Ung és sötéten lemutatott a tájra.
    De a pap tekintete nem követte a távolba a mozdulatát. Szeme fáradtan, pillantás nélkül nézte a nyúlánk fiatal kezet a levegőben. Egy asszonygyűrű aranya csillant meg rajta. Aztán lenézett a maga durva nagy paraszti kezére.
    — Ha urak rendjéből is születtél, vitéz...
    Nem mondta tovább, amit kezdett. Egy darabig hallgatott. A szerzetespap nyomott nehéz homlokában megint egymásnak szökött két borzas szemöldöke. Felzaklatott arca egészen eltorzult. Fákat szeretett volna tövestől kitépni, sziklákat lódítani, az öklével szerette volna tulajdon mellét betörni, amiért ilyen pusztulást kell itt látnia, amiért riadtan éreznie kell, hogy ingadozik az isteni irgalomba vetett hite.
    Felhördült. Épp jókor vetődött ide emez, hogy kitöltse rajta vad kétségbeesését:
    — Hallod-e? Hogyan bátorkodtál az Isten ellen fordulni? Bizony, az Egyház törvénytevése elé hurcoltatnálak másmilyen időkben, hogy a hóhér kiszakítsa nyelvedet a szádból.
    — Felsőbb rendből való vagyok. És a kardom is megvédene ellened.
    — Ily főbenjáró vétekért a felsőbb rendből valók is lakolnak. A kardodat pediglen könnyen kiverhetném asszonygyűrűs kezedből.
    Ung félig lehunyt pillákkal, megvetően nézett reá. A többiek elrobogtak mellette, és ez az egri atyafi csak arra az egy szavára emlékezik?
    De a pap már megint a tájra meredt.
    — Ott! — nekicsapta két kezét a halántékának. — Látod-e?
    Messze az ég szegletében, a távol déli erdők alján, apró barna denevérek repdestek elfele a napvilágban. És amint lóháton odább surrantak, fel-fellobbanó villanások sodródtak velük.
    — Viszik a tüzet!
    — Gyújtogatnak! — tördelte az egri barát. — Csapkod a láng... amarra is füstöl... Uram Jézusom...
    — Ne hívd! — kiáltott rá Ung keservesen. Egyre várta már, hogy valakinek a szemére vethesse boldogtalan szegény élete kínját: most hát megtalálta. — Ne hívd!
    A harcban elfáradottak, mint az ellenségek fordultak egymással szembe.
    — De bizony hívom! — rivallta a pap — és te is jól tennéd, ha hívnád.
    — Hívtam! Ő nem segít, nekem sem segített, mikor kértem. Ő a halálnak segít, a tatároknak. Oda nézz, te, aki az ő papja vagy! Nekik adja a hatalmat az Isten kegyelméből való király és keresztény országa felett.
    — Ezeket nem az Isten cselekszi — morogta a szerzetespap —, hanemha a fekete ördög.
    Ung rászegezte a szemét:
    — És a mindenható Istennek nem lenne hatalma az ördög felett?
    — Az Isten a hatalmat a felkent királynak adta — az egri barát hangja egyre bizonytalanabbá lett —, de a főemberek közül sokan ellene szegültek, és a Gonosznak a kezére játszották az országot. A Gonosz pediglen nem a farkasokat pusztítja, hanem az Úrnak nyáját.
    — És az Úr nyája megszalad!
    — Ne ócsárold ama számlálhatatlanokat, kik meghaltak a csatamezőn.
    — Győzniök kellett volna! — kiáltotta Ung.
    A pap arrafele pillantott a fák között, amerre lent, az égő falunál együtt verték ma reggel a portyázó tatárokat.
    — Győzni, mint ott — mondotta komoran.
    Ung felrántotta a fejét:
    — Valamikor a mi öklünktől reszketett a világ, reszkettek a német tartományok, és a gallusok agyába rontottuk a kardunkat. Valamikor adót fizettek sok körülvaló szomszédok és hódolt fejedelmek és népek térdeltek a magyar király előtt. Most pediglen — keze a torkához kapott, mintha fojtogatnák —, most futnia kell az ő birodalmában éjnek idején, mint latroknak erdőségeken által, neki, aki Árpád fejedelemtől és a szent királyoktól vette eredetét.
    Miközben beszélt, a pap hatalmas teste ellenállhatatlanul egyre közelebb mozgott a gallyak között. Ung hangja elrekedt:
    — Eszét veszti ettől dühében a teremtett ember!
    Az egri barát lehorgasztotta széles nyakát.
    — Jóllehet, alázattal kellene viselnünk az Úr próbálását.
    — Alázattal? Hát te alázattal viseled?
    A pap roskadtan hallgatott.
    Ung szeméből szinte láng csapott a szemébe:
    — Miért nem felelsz? Ti papok tanítottátok alázatra ezt a büszke, bátor népet és ímé, megalázottá lőn.
    — Eszedre térj! — förmedt fel a másik.
    — Most térek eszemre, mikor mondom. És mondom, hogy a rettenetes bosszúálló Isten félelmével ti tanítottátok a mi vérünket a félelemre is.
    A pap hüledezve meredt rá:
    — Féljed őt te is magahitt vitéz, mert szörnyűséges az ő hatalma.
    — Hát akkor miért nem segít?
    — Hogy miért nem segít?... — A szerzetes atyafi, mint a bekerített erdei bölény, tétován lóbálta ide-oda a fejét és alulról nézett a messzibe.
    Egyszerre irdatlant bődült:
    — Vétkeztünk! Vétkeztünk és ímé bűnhődnünk kell! — Megkönnyebbült. Most hát meglelte, amit mondania kellett és ezt nagy szorongattatásában csakis az Isten sugalmazhatta neki.
    — Vétkeztünk...
    Ung fázni kezdett a napos hegyoldalon. Szívébe belenyilallt a maga nagy boldogtalansága. Mit vétett Kinga az ő ájtatos szomorú kis életében? És milyen szörnyen szenvedett, hogy végül is csak meghaljon.
    — Mit vétett?...
    Az egri barát dörmögve kérdezte:
    — Kiről beszélsz?
    Ung szomorúan nézte őt, és arra gondolt, ha ez a pap másmilyen lenne, hogy vágyódnék most elmondani neki magányos keservét. De így egyebet mondott:
    — És te, vitéz atyafi, ki a Krisztust szolgálod minden erődből, mit vétettél, hogy itt e pusztulás láttára ezenképpen kellessen sanyarognod?
    — Hogy én?...
    A nagydarab ember félszegen reszelt egyet a torkán. Ki törodött eddig ezzel? Hát az ő bajára is lehet gondolni?
    Figyelmesen megint csak szemügyre vette az ismeretlen vitézt, ahogy ott állt, megsápadtan, hajadonfővel a hegyen és mély aranybarna tekintetétől felmelegedett valami a szívében. Milyen elszánt és szomorú az arca... Az atyafi pillanatra megfeledkezett a haragjáról. Szinte a fiának szerette volna tudni ezt az ifjú embert, a Krisztus vitézének, mert ilyenek kellenének most papoknak ebben az országban. Ilyenek?... Félben maradt a gondolata: — Szent Jézus, miket beszél ez itt? Mire vetemedik megint? — Hirtelen elöntötte a méreg, és most nem furdalta a lelkiismeret indulatos természetéért. Az erek, mint kék ágak dagadtak ki a homlokán:
    — Mondani mered, hogy a tatárokkal van az Isten? Te... te... nincs velük! Ördög fattya, rút csalárdságokat beszélsz. A mi ostorozásunkra küldte ki őket az Úr! A te ostorozásodra! — ordította és előrelódultában nagy vaskeresztjével Ung felé sújtott.
    De ő fél kézzel elkapta a keresztet:
    — Megvert már — suttogta —, ne üss meg Ővele! — aztán megtántorodott. A vasinge alól kibuggyant vállából a vér. A képe még fakóbb lett. Megroskadt hátát nekiejtette egy fának.
    A pap elvörösödött nyaka feléje görbedt. Közel voltak egymáshoz. Tikkadt lehelete Ung képébe fújt. Most vette észre, hogy sebesült.
    — Ott vágtak meg, ama viaskodásban?...
    Ung magához húzta a keresztet, és sokáig fölé hajolt. Rászáradt, kitépett hajcsomók, barnult bőrcafrangok, szétkenődött velőcsiriz alatt csakis a Krisztus látta. Mintha megint Kinga keresztje lenne előtte a mécsvilágban, azon az éjtszakán, mikor kialvó életéért imádkozott. Most nem imádkozott és nem könyörgött már. Csak nézte a megfeszített Krisztus képét, és a melle gyorsan zihálva járt:
    — Nem segít! Nem segíthet, mert odaszegezték a két kezét!
    Ekkor eleresztette a keresztet.
    A kereszt vasas feje belevágódott a földbe. Ung hangja elhomályosult, mintha halkan, tűnődve messze emlékekről beszélne:
    — A mi régi Istenünknek nem volt odaszegezve a keze... Ő kardot fogott népe védelmére.
    A pap megborzadt:
    — Ki tanított téged ily káromlásra?... Honnan tudod, amiket mondottál?
    — Mai napig nem tudom, hogy tudom — felelte Ung, és nem csodálkozott, hogy ez most már így van.
    Az egri barát nehéz testét egyik lábáról a másikra döntötte. Menni is akart volna innen, nem is, merthogy mégsem hagyhatta ezt a dolgot ennyiben. Elszánta hát magát, és nagy zuhanással letelepedett a földre. De aztán minekelőtte a térítés munkájának nekilátott volna, előbb mégis inkább enni akart. Éhes volt. Tegnap óta nem került falat a szájába, veszedelmes messze utakon lovagolt át, és reggel keményen verekedett. Előkotorta a kápája alól bevérezett szurtos kenyérzsákját. Hasznos okulására lesz ez ennek a vitéznek! Hadd nézze, miképpen elégíti meg magát, neki pedig azok után, amiket mondott, egy harapásnyi eleséget se ad. Kényelmesen megtámasztotta a hátát, és két combját jó messzire szétvetette a földön. Ung se bánta, hogy így ő is csendesen maradhat itt még egy keveset. Visszahajlított karjával megfogódzott maga mögött a fa derekába. Fáradt tekintete ezalatt szinte tudtán kívül a pap szedett-vedett fegyverzetét kezdte nézni. Egyszerre a szemébe ötlött, hogy mezítelen lábán fatalpas, szőrös kecskebőr sarut visel, és mindegyik saruján felszíjazottan másmilyen sarkantyú kapaszkodik. Az egyik nagy volt és hosszúszegű, a másik kurtanyelű kis tüskés.
    Az atyafi elkapta az ifjú ember pillantását.
    — Nézed? Sietségben a csatamezőn találtattak eme sarkantyúk különb-különb lábakon, merthogy amúgy sem kellettek már ama tetemeknek.
    Azután mire jóllakott, megint csak utálni szerette volna az elvetemült vitézt, akinek a beszédei mégis felbolygatták az ő elméje nyugalmát, amit különben is elégszer kísértgetett incselkedéseivel az ördög... Igaz, hogy sebesített ember ez itt és bizonyosan éhes is... Megszánta. Hüvelykujja és a kés csorbult pengéje közé fogva a szalonnát, odanyomta neki:
    — No, akarsz?
    Mikor már egy ideig így tartotta kezét a levegőben, és a vitéz nem nyúlt utána, ismét elöntötte a harag. Nyelt egyet-kettőt, hatalmasat és oldalvást dühösen egy fatörzsnek vágta a szalonnabőrt.
    — Nem igaz, hogy az öreg istennek kardja van a mi védelmünkre... Semmi sem igaz abból, amit mondottál!
    Megrázta egész roppant testét, mintha az elvetemült beszédeinek a jármát akarná levetni magáról, és a gondolatai messze háromkúti monostorának a tanításai után kapkodtak:
    „Uram, világosítsd meg együgyű szolgádnak elméjét... Uram...”
    Felnézett a gallyak között az égre, és sokáig úgy maradt. Már nem evett, a szája mégis mozgott. Szakálla fekete sűrűjében látszott az ajkán, hogy imádkozik. Közben egyszer sem pillantott Ungra, csak jóval később mondotta nagy meggondolással azt, ami közben az eszébe jutott:
    — Szent István királyunk már kétszáz esztendőnek előtte mindenestől kiirtotta a pogány szokást és beleíratta ezt az ő törvénykönyvébe és kegyes Szent László király is megintelen beleíratta — mind erősebb és biztosabb lett a hangja: —, ezenképpen győzedelmeskedett a szent királyok királyságában a világosságok világossága, a Krisztus!
    Ung megcsúszott lábbal még mindig a fának támasztotta a hátát, és előrecsüggesztett fejét olyan csodálatosan ejtette a mellére, mintha titkosan ébredő mélységek fölött hallgatóznék. Aztán megszólalt:
    — Jól gondold meg, Fráter, ha vajon mindenestől kiirtották-e? Jól gondold meg. Az Úr Jézus jövevény papjai elevenen temették el sok pogány eleinket, ezért élőelevenen temették el a régi hitet is. Feltámadhat még az eme nagy kétségbeesésben...
    A pap iszonyodva rárivallt:
    — Soha nem!
    Ung szemöldöke kérdőn, fájdalmasan felhúzódott:
    — És te megnyugszol abban, hogy így legyen?
    — Megnyugszom — ordította a pap —, hogy ama pogány istennek még az emlékezete is elveszett!
    — Elveszett? — Ungnak fejébe rohant a vér, érezte, hogy valami félelmeset fog kimondani, mégis kimondta: — Majd én megkeresem! — Hogy csattant ez. Mintha mennykő csapott volna az erdőbe. És utána egy darabig csak a halántéka lüktetését hallotta a hegyen.
    Az egri barát megdermedt a szörnyűségtől. Azok az emberek, akik a marhacsapáson kijöttek az udvartelekről tüzet nézni, már visszaszállingóztak. Egyedül voltak. Egészen egyedül ők ketten. És a pap elfödte kezével a szemét.
    — Mire vetemedtél...
    Ung úgy állt ott, mintha kiszakadt volna a világból.
    — Megkeresem! — hallatszott újból a hangja. — Megkeresem! — és kétségbeesett szívében akarattá lett a lázadás.
    A pap a kereszt nyeléhez kapott. Betöri ennek a száját, tüstént leüti!... De azért rémületében csak rettenetesen kiáltozott:
    — Te ördög teremtése, hiába forgatsz ily gonoszságokat elmédben, a pogányságot már meg nem lelheted, merthogy még nyoma is teljességgel elveszett. Írott kövei is elporladoztak, és a bálványos oltárokat a folyókba vetették, ama magyar isten énekmondóinak az énekeit pediglen nem ismeri többé ezidőkben senki!
    Mert Ung hallgatott, az atyafinak még más egyéb is jutott az eszébe, és már nem is kiabált annyira, miközben beszélt:
    — Megmondotta Basilius apátúr és Azariás írástudó confraterem is mondotta nékem, hogy a pogányságnak ereje és titkai a táltosokkal enyésztek el, miképpen a büdöskő füstje a Gonosznak távozása után elenyészik! Tűzrevaló balgatag pásztoroknak és együgyű halászoknak babonaságai pediglen, mik még rejtetten lappangnak, nem kellenek többé sem királyoknak, sem főembereknek, sem másodrendbelieknek, kiknek elei már nagyrégen Krisztus hitére tértek. De még a tanulatlanoknak sem kellenek, mert a pogány szokás csak baromi oktalanságú népeknek való, avagy a kárhozat fiainak van kedvükre...
    Ung vérében fellángolt ettől az ősi eredet gőgje:
    — Úgy hiszed, Fráter, hogy baromi oktalanságúak voltak a mi eleink, kik a birodalmat éles karddal és éles elmével oly igen erősen megalapították? Gondolod, hogy csak balgatag pásztoroknak és halászoknak való isten volt az ő istenük?
    A pap széles képén ijedt zavarodás futott el, de azért mégis mondotta:
    — Ezenképpen tanítják...
    — Külső országokból bejött papoktól vették, akik tanítják — kiáltotta Ung —, azoktól vették, kiknek általa kezdetben idegen nyelveken szólalt meg itt az Úr Jézus. De a mi pogány fejedelmeinknek a hatalma és dicsősége, és az ő népüknek a fönsége ellene mond minden ócsárló beszédnek. A régi táltosok és jósok és bűbájosok az ő tudományukat a mély Ázsiából hozták, annak titka pediglen öregebb a keresztény papok tanításánál.
    — Már elenyészett — hajtogatta a pap izgatottan —, sem írott könyv, sem zsoltár róla nincsen — és sebesen megjelölte magát a kereszt jelével. — Te pediglen elhallgass! Gonosz bűbájosok varázskodása van rajtad. Ezért is szüntesse meg az Úr a te tévelygéseidet, hogy a te háborodott elméd elkerülje a pogányság sötétségét és tisztátalan fertőjét.
    Ung elgondolkodón, lassan ingatta meg a fejét:
    — Csalatkozol, Fráter, nem lehetett ott sötétség és fertő. A tűz a régi isten világosságát mondja, és az ő tisztaságát mondják a vizek, és az ő erejét mondja a mi régi tündöklésünk.
    Növekvő rémület tükröződött a pap szemében:
    — Ki sugalmazta néked ezt? — kérdezte fojtottan —, merthogy némelykor én is tudok ilyeneket, jóllehet nem tudom, honnan veszem...
    — Tudsz ilyeneket? — Ung tekintete a sötét pillák árnyékából kérőn fordult felé. — Ám akkor ne mondjad, Fráter, azokat sem, amiket a pásztorokról és halászokról mondottál. Ősi dolgainknak utolsó tudói ők. Ugye, te is hallgattad beszédeiket ott, ahol születtél?
    — Hallgattam — felelte a pap, és nagy szakálla sűrűjében gyámoltalan, ellágyult mosolygás révedezett.
    Ung közelebb hajolt hozzá:
    — Miért ócsárlod hát akkor a halászok elméjét? Közülök valók voltak a Tanítványok is. És ama dolgok sem tisztátalan babonaságok, amiket a pásztorok a mi csillagainkról beszélnek, mert a pásztorok oly messze látnak, mint a jó királyok. Még a Tanítás szerint is ők látták meg elsőknek a betlehemi csillagot.
    A pap egy darabig babonázottan nézett rá, aztán nyugtalanul elfordult tőle.
    — Ékesszólásoddal miért kísértgetel ezenképpen? — töredezett az ajkán. — Erősen rettegek, merthogy nem szabad nekem ily dolgokon elmélkednem. És mostantól kezdve te is tartóztassad magadat...
    A szava félben maradt.
    Jajgatva iramodó zsoltározás kapkodott fel hozzájuk a sűrűségen át.
    — Odalent a völgy alján siralomban menekülő népek énekelnek — mormogta az egri barát.
    Ung most már megint csak a füstben égő messze tájat látta:
    — Nem jajgató zsoltározók, hanemha bátor férfiak kellenének eme veszedelemben! Olyanok, mint foglaló pogány eleink voltak.
    — Olyanok — kiáltotta magafeledkezetten a pap —, kiknek öklétől reszketett a világ! — és sötét magyar szemében ősi tüzek vad lángja villant.
    Forróság öntötte el Ung arcát. Pillanatra, mintha Bíbor nagy tekintete fénylett volna rá a pap szeméből, az aranymosóé is, a madárjósé, mikor a szent egyfáról beszélt.
    „Vannak még!” — gondolta lenyűgözötten — „és él bennük az, amire nem is emlékeznek többé”... Néki pedig nem a király futását, nem a menekülő hadak elszéledt nyomát kell követnie...
    Karcsú fiatalságában már felegyenesedve állt. A lejtő szélén állt, és a hangja, mint távolból érkező üzenet hangzott az erdőn:
    — A régi isten férfiak istene volt, nem hűlt ki a kard az ő kezében, és csakis ő menthet meg minket, akiket az Úr Jézus irgalma elhagyott.
    A pap felüvöltött:
    — Hát minden jó igyekvésemmel sem tudtam elűzni tőled e szörnyű pogányságokat? Megintelen csak azokat mondod?...
    — Mondom — felelte Ung végtelen komolyan —, mert keresni akarom, aki bennünket megsegít!
    És a két feldúlt arc meredten egymásba nézett.
    Aztán a pap volt, aki elsőbben mozdult. Ide-oda kezdte vetni a fejét, mert eszébe jutott, hogy ez az elvetemült mégis tudhatja tekintetének a hatalmát, ezért nem veszi le róla a szemét. Hiszen akkor is ilyen volt a nézése, mikor az udvartelken felágaskodott a nyeregben. Hogy ordított: Lóra!... lóra!... és egymagában rohant az ellenségnek. Vissza se nézett, van-e, aki követi. Húj! — Az atyafi otromba páncélos hátán megint futkosott az a kiáltás. De szép is volt a vad kavarodás! Ez a vitéz pedig elől berohant a tatárokba, és a lova mögött olyan csapás maradt, mint irtáskor az erdőn. — Hirtelenében már arra is emlékezett, hogy ellenállhatatlanul ő is utána rontott. Utána, valamennyien... És íme, ismét rohanni akar emez, hogy a pogány szokást keresse... Úr Isten, ha csakugyan elindulna és kiáltana, mint akkor, és mint akkor, megint akadnának, akik utána erednek?...
    A pap sűrű fekete haja alatt merő verejték volt már alacsony homloka. Megroppant az állkapcsa, ahogy a fogát összeharapta. Ellene akart szegülni annak a varázskodásnak, amivel ez az idegen vitéz őt az udvaron is megejtette.
    — Mit bámulsz rám! — dörömbölte félelmesen, merthogy nem jutott más az eszébe, és nagyot fújt, miközben hatalmas testét felemelte az erdei avarból. Úgy tett, mintha indulni készülne, de mikor a másik felé se nézett, mégis csak szóba akart volna ereszkedni vele, hogy istenes beszédekkel valahogyan jóra fordítsa őt:
    — Felette bátor természetű, tanult embernek mutatkoztál — kezdte el ismét, de ettől is csak dühbe jött, mert hát egyebet kellett volna mondania ennek a megtévelyedettnek és zordul rákiáltott: — Tudjad meg, csakis az ördög tüzesíti a te éles elmédet, ékes szavaddal a Gonoszt szolgálod és bizony a Sátán vitéze vagy!
    — A király vitéze lennék, miképpen te magad — mondotta Ung, s arccal most is az égő láthatárnak fordult.
    Az egri barát jól megmarkolta keresztjét:
    — Én a Krisztus vitéze vagyok!
    — Bizony jó vitéze vagy, de eme pusztulás láttára egy a mi kettőnk bánata.
    A pap halántéka alatt összeráncolódott a bőr, mintha hüvelykszorítóval facsarnák az ujját, és a szemét elfutotta a könny.
    Nem, mégsem tudta utálni ezt a lázadót. Akárhogy is akarta, nem tudta utálni, és ezért egyre haragosabban nézte:
    — Ha az ország baja feletti búskodásod indított is a sok rút káromlásra — förmedt rá szigorúan —, mégis a pokol tüzére való vagy! Ezért is térj eszedre, nehogy a fő papi emberek és törvénybírák Isten kegyelméből visszatérve székeikbe, miképpen megérdemelnéd, már e földön tűzre vessenek.
    Mikor elvégezte, mélyet lélekzett. Most jól megmondotta ennek! Aztán megtörölgette piszkos öklével az arcát, mint nagy elfáradásában a szántóvető paraszt.
    A két ember egyszerre megfeledkezett egymásról. Horgas csőrű roppant madár repült el a fejük felett. A hegyekből jöhetett és közel repült. Két behúzott karma is látszott tollas mellén, és lassú lendüléssel ereszkedett bele a füstbe.
    — Keselyűmadár...
    A pap nagyot köpött.
    — Sok járóföld felett is megérzi ez a dög szagát.
    A nap már nem látszott a füsttől, már a madár sem látszott. A fák között szél kerekedett. Nyugat felől esőfelhők kapaszkodtak az égre.
    — De hát mitévő legyen a teremtett ember? — töprengett az atyafi. Egyszerre föléledt a szeme: — Nem baj mán! Íme, miközben szívemben tanakodtam, megmondotta nékem én áldott Jézusom. Bizony sok sebesültek és haldoklók áhítják mostanság az utak mentén, és a mezőkben a hit vigasztalását.
    Nagy keze már úgy szorította a kereszt nyelét, mintha kapaszkodnék bele és elindult döngő, biztos lépéssel a völgynek.
    Ung nem nézett utána, azért egy darabig még hallotta a távolodását. Amaz ott, jól tudja, hová menjen. Ő pedig? — Lassan végighúzta tenyerét a homlokán. — Ha sohase jött volna el a pusztákból... ha nem tanulta volna a sok oskolákat, könnyebben indulna most... Mióta senki sem mondott ellent neki, nehéznek érezte, amit elhatározott.
    Milyen egyedül van... De talán így kell ennek lenni. Mert ő ezentúl már a régi istent akarja keresni. És az Istent csak egyedül lehet keresni...
    Elgondolkodón nézett maga elé. Ilyesfélét mondott Bálint mester is, mikor elhívták hozzá a szajnamenti kolostor tömlöcébe, hogy megfeddje őt. Akkor mondotta: „Keressed az Istent e magányodban, mert a dicsőséget, a boldogságot, a testi lángolásnak gyönyörűségét és a jelenvaló élet minden javait és kincseit lehet e világon másokkal keresni, de az Istent csak magányosan keresheti az ember.”
    Vajon a pogány istent is? Őt is ezenképpen lehet fellelni? Avagy csak a töviskoronás Krisztust?
    Névtelen rettegés szorongatta meg Ung szívét. A megfeszített Krisztus tartóztatná? És Kinga és az anyja mintha ott állnának a kereszt lábánál...
    Zavarodott és kimerült volt. Mégis menni akart. Mennie kellett valami felé, aminek nem volt útja.
    Vasas saruja alatt csikordulva kimozdult ekkor egy kő a hegy oldalából. A kő ütközve ugrott át a mélységek felett, és feltarthatatlanul rohant. Nem lehetett többé megállítani. És Ung elindult lefele a lejtőn.
    — Hé, vigyázz! — kiáltott fel odalentről a pap, s az ágak között már látszott is az arca. — Majd fejbe csapott ama kő. — Aztán bevárta a másikat, mert csak nehezen vonszolta magát ez a sebesült vitéz. Feléje nyúlt, hogy támogassa.
    De Ung eltolta a kezét. Onnan, ahol állt, kilátott a sűrűből.
    A völgy alján, mint rémülettől üldözöttek, lovasok bukkantak fel. Nyomukban vissza-visszanézőn futó alakok is jöttek. Durva szürke ingek lobbantak át a fatörzsek közt. Hosszú hajú férfiak barmokat tereltek. Az avarban disznók és birkák aprózó szaladása neszelt. Vánszorgó öreg parasztok között, egymás hegyén-hátán, megrakott szekerek torlódtak.
    Egy egész falu menekülő népe tódult papjával a hegyek közé. A pap kis sárga parasztlovon ült. A ló mind csak botlott, de azért a pap maga előtt mégis emelve tartotta a monstrantiát.
    Az egri atyafi felzokogott:
    — Nézzed... Viszik a Krisztusmutatót! — Aztán leroskadt, mint egy dűlő szikla, és kétségbeesetten döngve verte a mellét.
    Ung zsibbadtan állt még egy pillanatig. Olyan megfoghatatlan volt a menekülő Krisztus itt kint az erdőn. A gyülemlő felhőkön át a gallyak között lesütött a szentségtartóra a nap, s amint a fény tovább villant róla, a fák törzsei, mint a vert vörösréz fel-felragyogtak.
    — Az Úr az erdőn...
    Most Ung is letérdelt, nem akarta titokban tartani a szándékát. Meg akarta mondani az Isten egy Fiának, hogy ő is megtudja, és magában imádkozni kezdett:
    „Bocsáss el engem Úr Jézus, merthogy keresnem kell, aki minket megsegít.”
    Mióta letérdelt, az egri atyafi, mint megbékélt komondor, ellágyultan nézte.
    A Krisztusmutató haladó fénye kialudt a fatörzseken. Lent a völgyi csapáson eltűnt a lovas pap. Mások jöttek, egyre jöttek. Menekülők, hajléktalanok, lehajtott fejű szomorú asszonyok, ijedt gyerekek, meggörnyedt férfiak, csupa magyarok. Halott nélkül húzódó végtelen halottas menet.
    És Ung keserű kínjában úgy érezte ekkor, hogy elbocsátotta őt az Úr az erdőn.

IV.

Keselyűk repültek ki a hegyekből, a sűrűségekből ragadozó vadak osontak elő, és a lakott tájak felől menekülő népek özönlötték el az erdőket.
    Helyet cseréltek a vadak és az emberek.
    A völgy alján megzöldült mohos kövön hajlott hátú kis ember ült, és meredten hol az elhúzó nagy madarak lebegését, hol a földönfutók siralmas vonulását nézte.
    Ung ráismert. A madárjós volt. Már a csatlósa és fához kikötött lovai is látszottak. Körülöttük idegen fegyveres urak beszéltek át lóhátról egymáshoz. Odébb néhányan nyeregből szálltan az erdőszélen csendben ültek. Lehettek vagy tízen. Kevés maradék íjasaik és szolgáik távolabb, az út mentén ettek zsákjaikból.
    A felsőbb rendből valók között egy talpig vasas rosszkedvűen nógatta a többit. Hústalan arcán zöldes fakó volt a feszesre száradt öreg bőr. A teste is merő csontból lehetett a páncéling alatt.
    — Ne késelődjetek!
    De hiába mondott akármit, nemigen hallgattak rá. Elfáradt emberek voltak azok. Még a nyeregben maradottak is kengyelből kiemelten lógatták a lábukat, és üres tekintettel néztek maguk elé. Szélről az egyik karjára akasztott fékszárral támaszkodott a lovának. Ez ismerősnek tetszett.
    Ung összehúzta a szemét, hogy jobban lássa. Szokatlanul magas és széles volt a válla, a fejét állhatatosan hátraszegve tartotta, noha ez a mozdulata igen fáraszthatta kurta nyakát.
    — Jákó! — kiáltott rá Ung szinte fájdalmasan, és ebben a kiáltásban minden néma panasza egykori élete után kapott. — Honnan vetődtél ide?
    A magas vállú fegyveres vitéz sebesen fordult. Az arca szélesre nyílt, de hirtelen megint elkomorodott.
    — Honnan kerülök ide? Hát onnan — dobálta ki magából rövid lélekzettel a szót, és állával bizonytalan messzeségbe intett.
    Aztán különös zavar támadt kettőjük között. Régen volt, hogy utolszor találkoztak. Sok minden megváltozott azóta. Külön-külön eszükbe jutott valami, és egymásra néző szemük elborultan tétovázott.
    „Vajon tudja-e már Kingáról?” — nyilallt át Ung szívén. Egyetlen pillanat alatt visszavette a szenvedés, és minden egyébtől elvonta őt.
    „Vajon tudja-e, mi történt a hadakkal?” — ötlött Jákó eszébe, s megint erőszakolt tartásba igazította a fejét.
    — Ez itt Ung — mondotta a többieknek —, emez urak pediglen onnan jöttek, ahonnan én. Mohi pusztán innen a Heő pataknál néminemű monostornak közelében verődtünk össze a futamodáskor.
    Csak ekkor eresztették el egymás kezét.
    — A csatlósod ismert rám nagy kiáltozással — folytatta aztán Jákó halkabban —, az imént, mikoris eme völgyön általügettünk és mondotta, hogy tatárokkal viaskodván, megsebesítettek. Ezért is tartottunk itt pihenőt — beszéd közben szüntelenül nézte Ungot —, no mi az? Merő vér a vállad.
    Ezalatt az erdőn, egyik fától a másikhoz ugrálva, egyre közelebb settenkedett a madárjós:
    — Úr vitéz...
    Senki sem törodött vele. Majd a földig hajolva újra kezdte:
    — Az udvarból küldöttek ki utánad uram, merthogy megmentetted az ottani népet.
    Ung zavaros tekintete türelmetlenül siklott el felette. Ő most csakis a barátjával akart volna lenni. Jákó követte a szemét és rárivallt Pünkösdre:
    — Hé, csatlós, minek hívnak? Húzzad csak le a gazdádról a vasinget, hadd lássuk azt a sebet minekelőtte felkerekednénk.
    A lovas csontvázvitéz rosszkedvűen morgott:
    — Hamarsággal siessünk.
    — Csendesebben húzzad — mondotta Ung a szolgájának. A szája széle alig mozdult és egészen elfehéredett.
    Erre már a fegyveres cselédek is közelebb húzódtak. Szerették felsőbbvalóknál az ilyent nézni. Jákó csak csóválta a fejét. Az urak nyeregből hajoltak Ung meztelen vállához.
    — Csúnya, rossz seb.
    Egy marconaképű, aki valamilyen nemes vitézeknek életben maradott hadnagya volt, bedugta az ujját a sebbe, mikor kihúzta, kétfelől is jól megnézegette:
    — Gennyedtség mutatkozik már ott bévül.
    — Értelem nélkül való ember ez — mormogta félhangon Jákó. Leszakított egy darabot Ung ingéből, rápökött és törölgetni kezdte vele a seb szájáról az alvadt vért.
    Az egri barát is odajött. Szalonnás késével intett Ungnak:
    — Ülj ama kőre, megorvosollak én.
    Az íjasok és szolgák maguk között beszéltek:
    — Elsőbben baromtrágyát kéne a sebbe gyűrni!
    — Avagy póknak hálójával kéne befedni.
    — Fogd be a szád.
    Ung feje minden ok nélkül néha előrebillent, mintha nem győzné egyenesen tartani.
    — Vizet hozzatok. Add ide — hosszan, szomjasan ivott, az arcát és a kezét is lemosta.
    A pap ekkor már járatosan vájkált csorba szalonnás kévésével az eleven húsban, s piszkálta volna kifelé a sodronying bent szakadt gyűrűit.
    Jákó hátraszegett nyakkal állt és mozdulatlanul nézte ezt. Egy hosszúlábú sápadt fiatal vitéz oldalvást elfordult. Ung mezítelen felsőtestén csíkokban folyt az izzadtság és a vér. Az arca és a szeme mindinkább beesett. Nem szisszent, csak olykor kurtán, rekedten fel-felnevetett a kíntól. Régen volt, hogy utolszor nevetett.
    A madárjós megint rimánkodásra fogta:
    — Várják őt odabent Máté úr udvarán, mert nagy becsületet aratott. Jó szeretettel ápolnák ott az asszonynépek.
    A hosszúlábú halvány vitéz egyszerre izgatottan kezdte tudakolni:
    — Hát Simád fia, Máté úr udvarához értünk volna? Ha ezenképpen lenne, nem messze járóföld hazáig — de ezt már örömtelenül mondta, és holdkóros képe még jobban elsápadt.
    Ékes fegyverzetű volt ez a vitéz. A páncélinge ezüstszövésű, a sisakjáról ázott pávatollak lógtak le a hátán.
    Egy félszemű lovas feléje fordult:
    — Nagyfejű Máté urat mondod? — csendeset sóhajtott. — Bizony még a két szememmel láttam, mikor a fejét kettéhasították.
    — Fele feje is fene nagy darab lehetett — dörmögte mellette a marcona hadnagy.
    Kis ideig fásultan hallgattak.
    A félszemű beljebb nyomkodta az átvérzett rongyot kivert szeme üres gödrébe:
    — Az ő fejével is akkor történt ama dolog, mikor az én szememmel... már igen sűrűn jöttek a tatárok, és pokolszerszámaikkal rettentő köveket vetettek ránk.
    A marconaképű egy darabig a lova marjára meredt:
    — Mi pediglen éppen győztünk volna a körülvaló helyen.
    A csontvázvitéz szája körül lefele mozdult az arcára száradt bőr:
    — Mi beszélnivaló van még ama dolgokról, amik ott történtek? — hideg szeme fölényesen pillantott le rájuk, — a hadakozásról utóbb csak az szeret beszélni, aki szélről nézte.
    Az egri atyafi serény igyekvéssel feszegette kifele Ung sebéből a bent szakadt véres kis vasgyűrűket, de azért mégis közbeszólt:
    — No, emez ifjú ember itt ugyan nem nézte szélről ma reggel!
    A marconaképű még mindig a csontvázvitézt méregette, aztán bosszúságában belerúgta sarkantyúját a madárjós hajlongó, sovány kis hátába.
    — Hát ez a csókaorrú mely fán termett?
    — Kegyelmezzetek néki uram — hebegte Pünkösd —, merthogy a gazdámnak hozott üzenetet.
    — Mit lábatlankodtok itt! — kiáltott oda Jákó.
    A csatlós elódalogva magyarázta:
    — Emez ember az, ki madárszóból jósol.
    A pap is meghallotta.
    — Ez itt? Madárszóból? Elhordd magad! Szent Péter székéből mondatott, hogy Krisztus urunknak ellenségei a jövendőmondók.
    A kis ember két közel szeme kétségbeesetten pislogott:
    — De mikor én csak azokat mondom, amiket a madarak, és a madarak nem ellenségei az Úrnak...
    — Ne bántsátok őt — szólalt meg Ung, miközben a combjára könyökölve tartotta a kés alatt a vállát, aztán a papra is felnézett —, bocsáss meg néki, hiszen még nekem is megbocsátottál, tiszteletreméltó Fráter.
    Az atyafi arca elvörösödött:
    — Ha magadba szállsz...
    Jákó kérdőn pillantott hol az egyikre, hol a másikra:
    — No hiszen jól van így is. Semmi közöm hozzá —, és mintha már nem is érdekelné, a beborult eget kezdte nézni. — Erősen megeresztvén a szárat, még sötét este előtt elérkezhetünk Dömötör úr hegye alá.
    — Elérkezhetünk?... Ám a hegy alól a várig tán repdesni akarsz? — kérdezte a csontvázvitéz fanyarul, aztán odább nógatta tőle a lovát.
    Jákó lehajolt Ung füléhez.
    — Joakim úr volt ez itt, atyafia Ugrin érseknek, és bizony az érsek vitézei között verte tegnapelőtt éjjel a tatárokat. Bátor és vakmerő főember, jóllehet olyas tudományos eszelősféle, miért még bálványos eretnekségek rossz híre is kószált mögötte...
    Az egri barát csorbás kése hirtelen fordult egyet.
    Ung rövid pillantással fölnézett.
    — Hogy mondtad?
    Jákó már bánta, hogy kiszaladt a száján a szó. Fontoskodva magyarázni kezdte:
    — Nagyjeles törzsből való eme Joakim úr és egytestvére Dömötör úrnak, jó emlékű Andorás király kedvelt étekhordó mesterének, kihez most útban vagyunk. Nékem pediglen közelvalóim ők Csák nembeli öreganyámról — látszott rajta, hogy igen büszke a rokonságára. A szeme ide-oda járt, már a holdkóros pávatollasra intett: — és eme Pongrác nevezetű is Dömötör úr sarjadékaiból való... Te csatlós! — kiáltotta oda Pünkösdnek —, azt a kötőféket ne hagyd ott a fűben! — S megint tovább mondta az atyafiságot.
    Ung nem figyelt rá. Még mindíg Joakim úrra gondolt. Mit is beszélt az előbb Jákó? Bálványos dolgok híre kószálna mögötte? Különös embernek látszik, s most ő küldi hozzá Pongrácot, hívná magukkal, hogy innen végtére is tovább induljanak.
    — Szállj meg úratyámhoz, míglen fel nem épülsz — mondotta a pávatollas félszegen —, van a várban egy jó pap, ki járatos a sebek orvoslásában és a hadiveszedelmeknek miatta ezidőkben anyám megholt úröccsének felesége, Ágota özvegyasszony is ott lakozik, ki megintelen a füvekkel való gyógyításban tudományos.
    — Szép boszorkányasszony az — hunyorintott oda sokatmondóan Jákó —, megboldogult hites ura, jó Hedre comes is beszélhetne erről, ha visszaszólna a másvilágról.
    Az egri barát erősen meghúzta fogával Ung vállán a kötést. A hangja fojtott és nyugtalan volt:
    — Mégis inkább Máté úr udvarába térj be. Oda szállok én is éjtszakára... Annyi védtelen asszonynép van odabent.
    Akik hallották, komoran néztek maguk elé:
    — Bizony, most már majd minden udvaron védtelenek ők...
    Ung szinte újra látta a főasszonyt, ahogy magasba egyenesedve állt a kútnál, és keményen rendet tartott a nagy zűrzavarban. De azért mégsem őrá, hanem a maga édesanyjára gondolt. Hirtelen kimondta:
    — Kolontóra akarok én innen lovagolni.
    — Hová?... A Tiszának?...
    — Egymagadban, sebesítetten?
    Csak bámultak rá:
    — Nincs már többé arra út.
    Jákó észbekapott:
    — Így mennél el? — rövid lélekzettel dobálta ki száján a szót: — elmennél, minekelőtte beszédbe ereszkedtünk volna egymás közt, kettőnk dolgairól?
    Ung tekintete, mintha igazában ekkor találkozott volna először a barátja tekintetével. Fiatalságának legrégibb barátja... s míg maga három esztendőn át messze külső tartományokban járt, ő ott élt Komáromban, Obor fia, Ders háza mellett. Látta Kingát minden nap reggelén egyetlen rövidke útján templomba menni. Látta hazatérni az út kis emelkedőjén, a kék égben. Látta szürke szomorú falak tövén... Megint olyant érzett, mintha átzuhanna szívén az a föld, amit holt párjára dobtak, és ettől kezdve tudta, hogy mielőtt akármerre menne, beszélnie kell még Jákóval Kingáról.
    — Hamarjában... Siessetek! — kiáltott rájuk Joakim úr.
    A nap már régen eltűnt a felhők mögött. Feketén violaszínű volt az ég. Hideg esőszél fújta féloldalra az emberek köpönyegét, és fel-felzúgott a fák tetején. A völgy mélyéből olykor lódobogás hallatszott, aztán senki sem jött, és a dobogás kísértetiesen elmúlt valamerre a hegyekben. A fegyveresek nyugtalanul visszanéztek. Hirtelen nyeregbe kapaszkodtak valamennyien.
    Ung eleresztette az egri barát marasztaló kezét. Pünkösd már odatartotta a vállát, hogy sebesült gazdáját nyeregbe segítse.
    — Hát ő is megyen? — a madárjós szaladt a paphoz: — Ó Fráter úr, ne bocsássad el azokkal! Várják az udvarban és suttogják róla, hogy sárkányölő Szent György vitéz az ő képében védte a helyet.
    Az atyafi hökkenve fordult a távolodó lovas után.
    Nem lehet az! — tántorogni kezdett körülötte az erdő —, de ha mégis úgy lenne, mint ahogy ez a madárforma állítja?... Ha az Úr, fenn a hegyen, csakis az ő próbálására mondotta volna eme sárkányölővel a sok káromlásokat? — Verejték gyöngyözött ki az arcán, és ijedtében sehogy se tudott ráemlékezni, miképpen is állta ő azt a próbát?... Izgatottan vitatkozott magával, és a fejét csavargatva csak törölte a nyakába futó izzadtságot. Jó időbe telt, mire vaskeresztes lándzsájával nagy zavarodásában elindult az udvartelek felé.
    A hajlott hátú kis ember ekkor már hanyatt-homlok iramodott a lovas után:
    — Ó uram, ha ezenképpen elmégy, tartsad elmédben, amiket a madarak mondottak — megint szaladt egy darabot —, sokat kell még neked vándorolnod és vitézkedned...
    A fegyveresek csapata elkanyarodott. A zápor megeredt. Az esőfelhőkből lucskos hegygerincek hágtak egymás fölé, és egyik völgyből csak nyílt a másik.
    A hajlott kis ember felágaskodott a kapaszkodónál. Nyújtogatta a nyakát, mint a madarak és az ágak között még egyszer meglátta a lovas felfénylő sisakját... „Hosszabb élete lészen nékie, mint az élet” — gondolta magában, aztán visszafordult.
    A hegyek között már morajlott a zivatar.

V.

A lovas emberek morogva szidták az istenítéletes időt. Az eső hidegen csorgott róluk és csatornákat mosott az állatok szőrén.
    Ung feje mégis tüzelt, mintha parazsat vinne a sisakjában. Szeme előtt összemosódtak a fák körvonalai a záporfelhőkben, és míg lassan ügettek, benne is ilyen szürkén és vigasztalanul mosódott össze minden, ami tegnap és ma történt.
    Az egri atyafi szalonnás késének a gyógyítása még most is hasogatta a vállát, és olyan fáradt volt, hogy sem a kerülő út, sem az elvesztegetett idő nem nyugtalanította többé. Előtte csak a növekvő vágy ment: valakivel beszélni fog, aki ismerte Kingát. Amit pedig fent a hegyen elhatározott, az most oldalvást került, elmaradozott tőle, de kis távolságra mégis szüntelen követte.
    Egyszerre visszanézett. Az esőben zöldfakó csontváz arccal Joakim úr lovagolt mögötte. Ung meghökkent. Ő lenne a megmondhatója, hol keresse a régi hit mivoltát?... Nincs vesztegetni való idő. Ezekbe a félreeső völgyekbe is betört már a szerencsétlenség és a rémület. Ázott batyuikkal és barmaikkal, az erdő alatt a lucskos puszta földön is Istentől elhagyott, kivert menekülők tanyáznak és várják azt, aki segít...
    A sűrűségben valamerre egy eltévedt gyerek hangja az anyját hívta. Félszegen megrántotta a lovát.
    Jákó rábámészkodott:
    — Csak nem akarod minden elveszett fattyúnak az anyját keresni? — aztán káromkodott és megint dőlt belőle a szó.
    Ungot ingerelte a sok beszéd. Már Dömötör fia, Pongrác úr sisakján is íngerelték a lucskos pávatollak, amint ott előtte csepegve seperték a hosszúlábú vitéz kurta hátát. Mióta észrevette, hogy a vitéz is úgy fityeg és csepeg, mint a tollai, erősen kellett fognia a fékszárat, hogy a holdkóros fityegést mindenestől le ne tépje. Ez az ellenszegülés elfoglalta egy ideig. Aztán... jól hallotta-e? Pongrác úr sóhajtott volna olyan nagyot?... Most tűnt fel neki, hogy ez a Pongrác úr nálánál mennyivel fiatalabb, és olyan lányosképű, mint öreg emberek kései gyereke. A hangja pedig annak az eltévedt gyereknek a hangjára emlékeztette, amelyik az előbb az erdőn az anyját hívta.
    — Én jó Istenem — panaszolta ki-kiújulón a pávatollas —, miképpen bátorkodjam úratyám színe elé?... Hat fiak szálltunk hadba és ímé, magányosan térek meg.
    Senki sem felelt, csak az eső zuhogása neszelt a fiatal lomb között, és mint a hólyagosan kivert vas, üresen zörögtek a lucskos fegyverek.
    Jó darabot lovagoltak. Az út egyre kövesebb lett. Jákó ásítva kérdezte:
    — Vajon eme völgyek felett már Dömötör úr hatalmaskodik?
    Pongrác rövid felsőteste még kurtábbra roggyant a nyeregben.
    — Nem csalatkozol, úratyám várföldjei ezek.
    Az emberek háta meggörbült az emelkedőn. Hirtelen támadt patakok szaladozó vize alatt lefeküdt a fű. Csúsztak a patkók. A völgy összeszorult, és a záporból mogorva hegy kezdett elejbük jönni. A hegy lábánál legörgött sziklák között fekete kunyhók guggoltak, de ember és állat nem látszott sehol.
    Hátulról Joakim úr hangja hallatszott:
    — Elfutamodtak volna már ezek is?
    Szemben egyre közelebb jött a mogorva hegy. Bozontos nyakán hordott fal éle kapaszkodott felfele. A lucskos esőfátyolon át egyszerre megmutatkozott a magasban a vár.
    Erősített kevély hely volt, és az északi meredeken, mint az uszályát húzta fel maga mögött a völgyből a meztelen, szürke sziklákat. A tetőn is eleven kövekből nőttek ki a rakott falak, nem látszott meg, hol kezdődnek, hol végződnek, s a vár oldalán egy vigyázótorony is lógott a mélység felett. A fegyveres őrt álló onnan kiáltotta le a belső udvarra, ha mozgalom mutatkozott a völgyekben.
    Dömötör fia, Pongrác félénken szólította meg Joakim urat:
    — Feljössz úratyámhoz a várba? Mióta én e világra születtem, mindig elkerültél bennünket.
    Joakim úr egyenesen maga elé nézett, és összeszorított apró fogai között mormogta:
    — Eme nagy bánat idején mégis csak felmegyek.
    Ung is a magasnak fordította az arcát. A jól védett napnyugati tartományok kis hegyvárai jutottak az eszébe.
    A lovak patkói felfele csattogtak a meredeken.
    — Ily várak alól még a tatárhadak is eltakarodnának — fújta Jákó ázott bajuszán át —, megmutatkozik most, miért parancsolta a király, hogy a hegyekre rakassunk erős helyeket.
    — Rá sem hallgattak a főemberek — szólt oda Joakim úr —, mert a mi véreink miképpen a sátrakat, szabad mezőkben szeretik rakni az ő nagy nyílt udvaraikat.
    — Most pediglen sokfele égnek azok az udvarok — mondotta Ung hosszú hallgatás után — és a föld népének nincs hova menekednie.
    Jákó megütközve tekintett rá:
    — Mit fájdítod te a közönséges nép baját, mikor magunk ily nagy bajban vagyunk.
    A lovasok közeledtére záporba mosódott fegyveres kis alakok tűntek elő a várkapu felett a szuroköntő helynél. Már odafentről, idelentről is kiáltoztak egymásnak az emberek. Soká kiáltoztak. Tanakodtak, jeleket adtak, még Pongrác úr is kiállt, hogy lássák. Sötétedett az este, mire láncok csikorgásában nagy reccsenéssel ereszkedni kezdett a híd. Mint lapjával leszálló bárd ereszkedett, de hamarosan megakadt a levegőben és meredten úgy maradt.
    — Mégis kedvemre valóbbak a nyílt udvarok — dörmögte rosszkedvűen a marcona hadnagy.
    — Dömötör úrnak az első keresztes hadakkal szent földön járt elei építették eme várat — felelte Jákó sértetten, noha ebben a hideg, lucskos vesztegelésben nem volt már olyan büszke az atyafiságára.
    Az ég morajlott. Az emberek két tenyerükkel törölték a sisakjukról képükbe csorgó vasízű vizet, aztán rágörnyedtek a nyeregre. Az ázott lovak patája be-becsuklott a fáradtságtól. A várbeliek még mindig a láncokkal birkóztak. Fáklyák szaladoztak a magasban, ismét eltűntek. Koromfekete éjtszaka lett, mire arasznyi esésekkel megint lejjebb recsegett a híd és megvetette magát az innenső sziklán. A szuroköntő erkély alatt is megindult a kapu felvonórostélya, már csak ragadozó vasveretű fogai meredeztek elő a kőboltozatból. Hirtelen szövétnekfény lobogott ki a sötétbe. A bekanyarodó lovak patkója dobogva kongott a mélység felett a hídon.
    A kapuálló emberek megint kiáltoztak és húzták a láncokat. A fegyveres csapat mögött nehézkesen visszaemelkedett a híd, és döngve rácsapódott a kapu szájára.
    A vár elszakadt a túlsó földtől. Magányos és megközelíthetetlen lett, mint egy úszó szikla a viharzó égben.
    Pillanatra Ung is valami ilyesféle elszakadást érzett attól, ami túl a zuhogó esőben kint maradt. Ha megállhatna itt, fedél alatt, ha megtámaszthatná pillanatra a fejét, és nem kellene tovább mennie, világosságba, emberek közé. De az előrerugaszkodó lovak már az ő lovát is kifele tolták a kaputorokból.
    Aztán sorban egymás mögött ügettek a hegy hajlásaihoz igazodó girbegörbe várfal mentén. A kövek közé vert vaskarikák mellől visszanyerítettek rájuk a kikötött lovak. A torony alja, az ólak, még az aklok is sok népnek menedékhelyei voltak most. Fekete nyílásaikon át álmukból felbolygatott várföldi emberek néztek ki barmaik közül.
    A második kapunál egyetlen fáklyatartó karban égett szövetének. Fénye hosszan, ércesen vöröslött a lovak lába elé a csatakos, gödrös kövezésen. A belső várpiac sötétjében az egymáshoz szorított keskeny komor házak alatt csak a kápolna nyitott ajtaján át szűrődött világ. A hadba szállt fiak hazatéréséért imádkozhattak ily kései órában odabent. Az oltár előtt kis gyertyák égtek a földön. Alulról felvilágló sárga derengésükben hirtelen hátrafordultak a fejek. A palotaház szabad lépcsőjén szövétnekhordozó futott le. Már a kápolna irányából is ködmönös alakok jöttek szaladva az esőben. Mint madárszárnyak csapkodása, asszonyi hang csapkodott át az udvaron, és valaki ráborult Pongrác úr lucskos páncélingére.
    Sok gyerekszüléstől kimerült, koravén, kicsiny asszony volt. Magasba kapó gyűrűs két keze alig ért fel a fia válláig. Aztán riadtan, keresőn körülnézett, még oda hátra a maradék fegyveres szolganép mögé is nézett, bele a sötétbe. A szája remegett, mikor a többi fiát kérdezte. És kisvártatva az ő ura három elhalt feleségének a fiait is kérdezte.
    Rémült fiatal asszonyarcok, álmos gyerekfejek kerültek bele a szövétnekfénybe. Pongrác úr földre sütött tekintettel állt. Látszott rajta, hogy nem tud odanézni.
    Elviselhetetlenül sokáig tartott a csend. Később valaki élesen felsírt, és mint eldobott kő gyűrűzése a vízen, egyszerre zavaros jajgatás terjedt, egyre terjedt és tompán verődött a szűk várfalaknak.
    Ung arra gondolt, hogy Máté úr udvarán is így hangzik most. Mindenütt, az egész országban. Vajon a Tisza partján is?... Előre ejtett vállát merev rándítással felhúzta kissé, hogy megint lélekzeni tudjon. Elgyötrött tekintete közben egy asszonynak a szemébe akadt. Ez hátrább állt, magányosan a többiek mögött és özvegyi asszonykendőjének a homályából mozdulatlanul nézte őt. Már ezelőtt is nézhette. Eszébe jutott, mint megismétlődő rossz érintésnek az emléke. A közel házak megvilágított falán emberi árnyékok inogtak. Egyszerre Joakim úr arca látszott a rőt fényben. Olyan volt most, mintha még a bőr is lekopott volna a csontjairól, s hol látszott, hol eltűnt. Aztán Jákó képe tolódott előbbre, és egészen idegennek tetszett, mikor mondta, hogy azért még semmit sem lehet bizonyosan tudni. A hadak rémséges kavarodásában ki sem látta már a másikat, és a királyt sem látta már akkor senki.
    A palotaház emelete felől váratlanul kemény öreg hang kiáltott bele ekkor az udvar zokogó kétségbeesésébe.
    — Asszonyemberek, ne tartóztassátok őket!
    A várpiacon szinte még a lélekzet is fennakadt. A palotaház oldalfalán kapaszkodó garádics legfelső nyugovóján, a kiugró tető alatt, botjára támaszkodva őszszakállas, testes aggastyán jelent meg. Bokáig érő vércseszínű köntösére ráesett egy felemelt fáklya fénye. Drágakövekkel megrakott derékszíján széles, rövid kard lógott. Fél kezének hüvelykujját a szíjba akasztotta. Így várt odafent.
    Mire a várpiacon át összezsúfolódva a garádicshoz értek valamennyien, az öreg ember körülhordozta a tekintetét, de semmit sem kérdett, csak külön-külön mindenkit jól megnézett. Aztán intett és fordult.
    Vasas lépések csörömpöltek, asszonycipellők kopogtak felfele az ázott falépcsőn.
    — Ez Dömötör úr volt — mormogta Jákó Ungnak, miközben a többiek még egyre mentek előttük felfele. Szemével Joakim úr felé is intett: — Láttad, mikor egymásra néztek? Nagybátor, kemény emberek ezek. Sok ide-oda haragot tartottak ők, és Dömötör úr tömlöcre is vetette emez egytestvérét. Mert Joakim úr, hiszen tudod...
    Jákó nem mondta tovább. Már az az özvegykendős asszony húzta őt maga után a garádicson. Ung hallotta, hogy az asszony vontatott puha hanggal felőle tudakozódik. Mikor az emeleti ajtó világosságába értek, megütötte a fülét: Jákó az özvegyet beszéd közben Ágota néven szólította.
    A válla türelmetlen mozdulatával ledobta magáról lucskos köpönyegét.
    Fent a palotaház pitvarán már falhoz támasztották a férfiak a kézben hozott fegyvereket. Az ázott emberekről tócsákba folyt le a víz a kövezésre, és a vastag falakból mindenfelől áradt a télről bent rekedt hideg. A boltozott apró ablakok felett a nedvesség puhatestű kis szürke bogarai másztak.
    A mély palotateremben is érzett a nyirkos hideg, noha a füstlyuk alatt tuskók lobogtak a nagy öreg tűzhelyen. Felvöröslő fényük az elfeketült gerendás mennyezetnek csak egy részét világította be. Túl a keskeny asztaltáblából kimeredező vasszögekben megnyúlt lánggal égett néhány faggyúgyertya a boroskorsók között. Az asztal végighúzódott majd az egész termen, le az ablakokig, és csak a belső oldalán voltak padok. Mikor Dömötör úr elfoglalta hátas székét középütt a fal mélyedésében, többen felálltak, hogy a helyéhez juthasson. Menekülésükben éjtszakára betért pereszlényi és galsai urak voltak ezek, az ipolyi konvent két fegyveres kanonokja, a drégelyi várbíró és egy őszfejű Szent János vitéz. De a nagy úr most rájuk se hederített.
    — Sietséggel elégítsétek meg az én vendégeimet! — kiáltotta oda a betóduló asszonyoknak.
    Hatalmas szavától engedelmesen kanyarodott vissza a mozgalom, már húzódott is a küszöb felé. Egymásután tűntek el az asszonykendős fejek, gyerekek, várbeli kisasszonyok, asztali szolgálók. És míg ők így alázatosan mentek, az ajtófélfánál, hátán összetett kezének támaszkodva csak Ágota asszony állt még egy darabig. Kisebb volt, mint amilyennek látszott. A homloka sima és domború, kis orra hajlott, az álla rövid és puha. Csak szórakozott piros szája körül mutatkoztak ráncok, különös mosolygásának a nyomai.
    Pongrác úr anyja elhaladtában megérintette a vállát, és felemelt ujja mozdulatával odakintről is hívta. De ő nem akarta meglátni. Egyszerre keskeny és hosszú lett a szeme vágása, és a szegletéből fénylőn másfele pillantott. Ő mindig akkor pillantott fel, mikor senki sem várta. Később eltűnt az ajtónyílásban.
    Dömötör úr szót sem szólt, míg egyetlen asszony is látszott. Köszvénytől meggörbült ujjai türelmetlenül doboltak az asztaltáblán. Ez a száraz dobolás még azután is hallatszott egy ideig a csendben.
    Aztán a fiához fordult:
    — Csak egymagadban tértél meg?
    Pongrác arca egészen elfehéredett.
    — Láttam még úrbátyámékat udvari hadunk népeivel — mondotta tétovázó fulladt hangon — láttam, mikor a táborban a sátrak már égtek, és a tűz hőségében nagy zavarodás támadt a hadak közt, annak utána pediglen már futottunk.
    — Futottatok! — hörrent a szó Dömötör úr torkában, és gőgös öreg szája lefele hajlott —, mondották nékem eme szégyent, kik még náladnál is erősebben futamodtak.
    Fojtott morgás támadt az urak között, akik előbb érkeztek. Valaki felugrott, de megint visszaült. Dömötör úr oda se nézett. Mit bánta. A vendégvitézek nagy zörejjel tolták félre a boros korsókat, és mélyen bekönyököltek a táblán. Mindenki a magáét kezdte mondani, s ellentmondott a másiknak.
    — Nem is úgy volt.
    — De úgy volt!
    — A megdagadt vizes érnél...
    — A Sajó volt az, te!
    — Hát légyen... ott ama hídvégnél, hol a mieink közül sokak előre rohantak, hogy elsők legyenek a támadásban...
    Valamelyik pereszlényi úr felemelte bekötött fejét az asztaltábláról. Eddig nem is látszott.
    — Meggyőztük már mi akkor azokat — a szeme véresen villant a gyertyafényben —, éjnek középső táján a királynak egytestvére, nagyvitéz Kálmán úr és Ugrin érsek úr és Jakab mester is visszaverték ott Batu kán seregeit.
    A drégelyi ivott egyet, aztán kétfele törölte kezével a bajuszát:
    — Oszt mikor ama tatároknak már végük lett, és mi a diadalom örvendezésével álomnak adtuk magunkat...
    — Aludni tudtatok? — dörögte oda Dömötör úr.
    A drégelyi várbíró zavarodottan elnézett:
    — Merthogy mindíglen igen lebecsültük mi ama tatárságot...
    — Noha a király — szólt keserűen a fiatalabbik ipolyi kanonok — amaz utolsó éjtszakán is járta a tábort. A mi sátrunk előtt is megállt, mondván, hogy készüljünk a harcra, és maga kezével osztott zászlókat a főembereknek.
    — Kik végezetül bátran meghaltak — fűzte hozzá az öregebbik kanonok —, jóllehet elsőbben sokan tévedtek és sokat mulasztottak.
    — Azért a király is nagyot tévedett ott a csatamezőn — morogták maguk között a galsai urak.
    Ung szemöldöke összeszökött. Hát még mindíg? Még most is akadnak ilyenek? — És ekkor ráhajlott a szép királyi arc végtelen magányának az emléke... Hogy tévedett?... Mintha megint a messze Vág menti monostori éjtszakának a hangja ütötte volna meg, pedig most már véresen, cáfolhatatlanul minden balvégzet arra a hangra felel. A szava merészen végigvágott a levegőn:
    — Ha tévedett is a csatamezőn a király, igaza volt neki azelőtt, és most már csak neki van igaza!
    Pillanatra csend támadt. Joakim úr hideg tekintetébe hirtelen kis fény vetődött, az ipolyi konvent két fegyveres kanonokja összebólintott, és Dömötör úr hűdötten leesett bal szemhéja alól ugyancsak odanézett. Ung arca ekkorra megint szomorú és elzárkózott volt, mintha nem is ő mondta volna, amit az előbb mondott. A Szent János vitéz szép fehér feje mégis feléje fordult:
    — Nem hiszünk — szólott fájdalommal — és mikor hiszünk, már későn van.
    Lent az asztalvégen megint kiáltoztak:
    — Ezenképpen jőve ránk a romlás!
    — Ezenképpen — vette vissza a szót a drégelyi —, merthogy álmunkban leptek meg amaz éjszakán két felől két tatár királyok, oszt sok láncokkal összeláncolt szekereink fogáságban, mint akolba zárt barmokra nyilazhattak ők.
    — Nem is nyilakkal, hanem égő kanóccal nyilaztak — zúgták az innenső végről a pereszlényiek — és legottan tüzet is fogtak a sátrak..., s kik beljebb voltak, a sok égő sátorkötelekbe akadozva lángban keringőztek akkor már a mezőn.
    Dömötör úr arca olyannak tetszett, mintha nemcsak a bal szemhéja lenne hűdött. Joakim a tenyerébe döntötte a fejét.
    — Jó messzire, Borsa földjén is hallatszott még szörnyűséges halálüvöltésük — és a drégelyi várbíró most roskadtan ült a helyén.
    — Nem volt ottan többé tennivaló — mormogta a marconaképű hadnagy. — Mire én a Heő patakon innen nyeregből hátrafordultam, mindenfele szörnyűségesen futottak a megmaradott hadak, és ama Mohi előtt tűzben hánytorgott már az egész tábor.
    Dömötör úr fél karjával olyan zajjal könyökölt fel ekkor az asztalra, hogy valamennyien odameredtek.
    — Ám ha ezenképpen volt, dicsértessék az Úr neve, mert az én öt fiam nem futamodásban, hanemha a csatamezőn nyerte el férfiaknak természetszerinti halálát — kevélyen tekintett végig a soron —, azt pediglen vegyétek észbe ti, kik a királyságnak hosszas biztonságában már elfeledtétek régi hadiszokásainkat, és ezért pironkodás nélkül beszéltek futamodásról, hogy az én vérem nem futamodik — megsemmisítő pillantást vetett megmaradt fiára —, emez itt az anyja vére, merthogy az utolsó.
    A várbeli kapellánus, mintha közbe akarta volna vetni magát, kígyózó mozdulattal felállt az izgalomban, és lehunyt szemmel az asztali imádságot kezdte mondani. Pongrác úr irányából valami szegény eltört hang hallatszott ekkor.
    Az atyja elnézett felette, és kegyelmesen intett a többieknek:
    — Foglaljatok ti urak magatoknak helyet asztalomnál, ki-ki milyent érdemel — aztán végig méregette az utóbb érkezetteket, de Joakim öccsén nem állt meg a tekintete. — Jákó, te is itt vagy? — Elcsodálkozott, hogy ott látja, noha az előbb beszélt vele. — És ama másik?
    Jákó előbbre hajlott:
    — Tomor nemzetségbeli Benk fia, Ung ez.
    — A magaviselése és ruházkodása szerint külső országbelinek vélném, avagy templomos vitéznek — vetette oda Dömötör úr.
    Ennek hallatára Jákó, bár csakis a maga módját tartotta helyénvalónak, mégis halkabb, udvarbeli ildomos beszéddel kezdte mondani, hogy Ung neki is közelvalója asszonyanyja révén, kinek elei közt fejedelmi vérből való is volt és püspök is és királyi krónikás papok. Közben eszébe juthatott, amit nagyfejű Máté úr völgyében a csatlóstól hallott, mert már azt is mondta:
    — Hiába tiltod a szemeddel beszédeimet — és úgy rácsapott Ung sebesült vállára, hogy szikrázott előtte a világ —, egyvágtában jött ez itt a tatárveszedelem hallatára napnyugati külső tartományokból. Tudniméltó a párizsi nagyoskolát tanulta, és vitéz létére oly tudományokat is tanult, miket csak fő papi emberek tanulnak, és királyok közül is kevesek.
    Dömötör úr régen nem figyelt oda. Ung türelmetlenül intett Jákónak a szemével. Ő meg csak azért is nagy szóval harsogta:
    — De biz mondom én, az Istenit neki, ha már ilyen tudományos ember lett belőled.
    Ekkor hívta Joakim úr Ungot, üljön át melléje. A kapellánus észrevette ezt. Keskenymellű, skrofulás nyakú, deresedő ember volt a pap, és az arca görcsös kis ferdülésekkel követte felsőtestének kígyózó mozdulatait. Később is többször arrafelé hajlott, látszott rajta, nincs kedvére annak a kettőnek közeledése. Ung pedig, valamilyen furcsa bosszúságtól egyhajtásra kiitta az elébe tett korsóból a bort. Pillanatra elszédült. Égette az ital. Üres gyomra szinte fordult egyet a helyén. Most eszmélt rá, milyen kiéhezett. Tagjait is nyűtte a halálos fáradtság. Jákó baráti ütése óta olyan fájdalom szaggatta a vállcsontját, mintha kis vasgyűrűk törtek volna bele, és a vér is megint szivároghatott a sebből, mert elvétve vékony csurranások melegítettek végig a mellén.
    Mit keres itt? Ha mehetne innen. Nem, sehol sem szeretett ő már lenni... Összeszorította az állkapcsát. Mégis elviseli ezt, mert beszélnie kell Jákóval. Otthonról se hallott régen. Két esztendejénél is több lehet, hogy egy claravallisi szerzetestestvér, aki az egresi szürke barátoktól jövet Kolontón átlovagolt, utolszor hírt hozott neki a Szajna menti kolostorba.
    Az asztalnál már nem beszéltek. Komoran ültek. Ittak.
    De Ung fejében megint zúgott az elveszett csata. Megint csak odagondolt, Sajó partján a Mohi pusztára és az atyjára is gondolt és testvéreire. Mikor otthonról indultak, a régi kopján repdeshetett a kis zászló a tiszai szélben, és a fiak vitték pajzsukon piros mezőben a három éket, három jeles kardvágásnak bizonyságtevését. Bátyjaura, a rettentő erejű Laczk fejére tette nagy, nehéz sisakját. És Kolos... ő belehalt a vereség szégyenébe, ha a csatát túlélte. Csakis azok között lehettek ők, kik egyedül kiváltak a sorból, hogy a támadásban elsők legyenek, s a jámbor Gint érettük is imádkozott, mikor együttesen rohantak... Itt, ezek közül senki sem ismeri őket. A kis Évát sem ismerik, sem Annokot, aki mindíg olyan magasan hordta a fejét, mint ő, sem Priszkát, aki szerette a vitézi dolgokat hallani, ha a férfiak egymás közt beszéltek. Szétszórtan, különböző várispánságokban magukra maradottak most udvaraikon, és várják, hogy megtérjenek a hadból az ő uraik. Panasztalanul várnak. A kolontói udvaron pedig az anyja vár.
    Az eső szüntelen rohamokban dobolt az apró ablaktáblák ökörhólyagján. Kint a vártetőn, valahol forgolódva csikorgott a kakasvitorla a szélben.
    Ungot hiába szólították, elfeledte, hol van.
    Az étekfogók és szolgálók előtt megint bejöttek az asszonyok. Csendben, egymás után átlépkedtek a tűzfényen, és az asztal felett egyszer itt, egyszer ott belehajlottak a gyertyák gyér világosságába.
    A kicsiny főasszony arca jóformán eltűnt a hímes fejkendő árnyéka alatt. Derékövére akasztott sok nehéz kulcsa, az aranyláncon csüngő tarsoly, olló meg miegyéb úgy lehúzta, hogy szinte roskadozva járt. Mégis rendet tartott a szemével. Már végesvégig felhalmozott tál ételek, tornyos kalácsok, mindenféle tésztaneműek kerültek a táblára. És az arany és ezüst vertedények után még a régi áldomáskupákat is előhozták a kincstartó kamrából.
    Mióta a fiak elmentek, hazatértük ünneplésére így készültek ők minden nap.
    Most Ágota özvegyasszony sem állt meg az ajtófélfánál. Puhán andalgó lépéssel közelebb került. Jákó borgőzös tekintettel hajolt át a táblán, hogy tartóztassa. De ő nem oda figyelt. Szórakozott szája körül belebújtak a ráncok különös mosolygásába. A szeme vágása ismét keskeny és hosszú lett, és a szeme fénylőn másfele pillantott:
    — Te vagy amaz Ung, kit megsebesítettek?
    Fenyegető gyors kis kopogás kezdődött el ekkor. A hirtelen támadt csendben Dömötör úr begörbült köszvényes ujjai doboltak az asztalon. Sok lányai, menyei szinte futva tűntek el a palotateremből, felesége is kifordult az ajtón, mire Ágota asszony lassú, ringó léptekkel elindult.
    A tűzhely bolyhos gomolygásából rőten rávilágítottak a lángok.
    Ettől kezdve a férfiak megint magánosan ittak. Szemük vörös volt a füsttől és az italtól. Kupáik körül lucskos karikákban sötétlett az ellocsolt bor. Aztán mire étvágyuk megcsendesedett, az étekfogó cselédek beengedték Dömötör úr vadászebeit is. Az ebek morogva harapdálták az asztal alá dobott csontokat.
    A vendégek erre-arra dűlten könyököltek a táblán. Dömötör úr testtartása közben egyre merevebb lett. Hátra eresztett feje nem mozdult a magas szék támláján. A nyaka meredten nyúlt ki vércseszínű köntöse prémezett nyílásából. Csak a szeme felett nem volt hatalma. Már kétszer is oldalvást nézett, mintha kifele, túl a falon, messzire figyelne.
    — Hallod-e — szólt a kasztellánusára —, a kaputoronyban kettőzzék ma éjjel a strázsákat, hadd lássák meg, ha mégis jönni találna valaki... utas...
    Az utolsó szót olyan halkan toldotta hozzá, mintha maga se akarná hallani, amit mond.
    Az ember futva indult.
    — Megállj!... — Dömötör úr arca most sem moccant. — Legottan küldjél ki tíz fegyverezett embert egy tizedessel. Szálljanak le a völgyeken ama Sajó vizéig, és az arccal földre hullott halottakat is forgassák hanyatt, merthogy szentelt földbe akarom temettetni az én fiaimat. Hirdessed meg felőlem, aki tetemeiket meghozza, szabaddá teszem sírjuknál az oltár előtt... Megállj!... Ki pediglen nélkülök bátorkodik ide megtérni, felnégyelve szegeztesd ki a kapukra. Mehetsz!
    Az urak csak rázták a fejüket.
    A félszemű vitéz kevéssé beljebb nyomta a tépést a szeme üregébe.
    — No — súgta oda asztali szomszédjának —, kiket ma eme biztonságos falak közül kiküldenek, csakis a másvilágra térnek meg azok.
    — Bizony, nem messze, nagyfejű Máté úr völgyén is végigportyáztak ma reggel a tatárok.
    — Merthogy mindenfele a királyt keresik.
    A kapellánus mondta ekkor:
    — Hazafele vonuló vasas vitézek kiáltozták a hegy alól a várbeli strázsának, hogy Máté úr faluját is mindenestől felégették a portyázók. De az udvart megvédte néminemű rettenetes bátor túróci ispán, ki űzőbe vette a tatár pogányokat, jóllehet fegyveres népeivel elkésett ő a nagy csatából.
    Dömötör úr csodálatosképpen meghallotta ezt:
    — Mit akaszkodtok bele, hogy Mohi pusztán a gyalázatos futamodástól elkésett. Nagyobbat cselekedett amaz ispán, merthogy ezenképpen feltartóztatta a király üldözőit.
    Ung zsibbadt tekintettel nézett fel.
    Jákó megragadta boroskorsóját és ráemelte:
    — Emez is ott volt akkor.
    Dömötör úr ősz feje most sem mozdult a hátas szék támláján, csak a szeme pillantott oda.
    — Ott voltál?
    — Ott voltam...
    Jákó hirtelen, kérkedve, mintha maga dicsőségét harsogná, eléje vágott Ung szavának:
    — Elmondhatom én, ama falunál sebesítették meg, mikoris... — de mert az ispánt ekkor már nagyon magasztalták, nem folytatta tovább.
    Ung szép szomorú tekintete végig tétovázott az emberek arcán. Valamit mégis várt tőlük. Azután semmit sem mondott már. És miközben az asztalmentén nagy tisztességadással elosztogatták a túróci várispánnak azt, ami az övé volt, csalódottan lehajló arca árnyékában, keskeny száján az ő fiatal életkoránál sokkal öregebb mosolygás kezdődött. Kissé oldalvást döntötte a fejét, s mintha valamit felírna magának, rendre-rendre egymás mellé hiábavaló kis rovásokat húzott a körme hegyével a táblára.
    Dömötör úr megnyúlt nyakkal most is a szék hátának támasztva tartotta a fejét, de azért a válla felett lefele a soron mégis Ungra nézett. A beesett, keskeny fiatal arc magához vonta a szemét. A fiaira gondolt. Az ő szép fiaira, és keserű düh fogta el. Ez itt van. És ők?... Sebzetten háborgott benne az indulat, hogy nem parancsolhat annak, ami történt, nem tőle függ az, és a hangja belemorajlott a levegőbe:
    — Ilyenek ezek a mostani fiak, külső országbeliek módjára ékesítik magukat, fürödnek, miképpen asszonyok és egy kis sebesüléstől oly igen halavány az arcuk, mint az én időmben a valóságos megholtaké.
    Ung felvágta a fejét. A keze nem húzott többé rovásokat a táblán. Ökölbe szorult.
    Joakim úr elkapta az emelkedő öklöt.
    — Csendesedjél!... Öreg ember ő, és most az egyszer életében fájdalomtul beszél. Sohasem panaszkodott még, jóllehet egymás után három asszonyt temetett el gyerekágyból, és mikor felvevén a keresztet szentföldi Andorás királlyal az Úr szent sírjához méne hadakozni, oly sebet ejtettek testén az odavaló szaracénusok, mely sohase gyógyul. Mikor pediglen Halicsban vitézkedett, soknak találtatván két rettenetes karja, tőből lehasították az egyiket. Ám most az ágakat hasították le a törzsökös fáról.
    Így beszél ez, akit a másik valamikor tömlöcbe vetett? — Ung közelebb rántotta a kupát, de nem ivott, csak merően belenézett.
    — Ne oda nézz — szólalt Joakim úr —, Dömötör úr bátyámra tekintsél.
    Az öreg ember lehunyt szemmel ült most az asztalfőn. Mezítelen, ínhúros nyaka, mint vén saskeselyűnek a nyaka, kinyúlt köntösének prémezett nyílásából, és lassanként kevéssé oldalvást hajlott, mintha távolba hallgatódznék. Aztán megrázta a fejét.
    — Senki sem jön...
    Ung egyszerre szinte már furcsán, elnézően pillantott át az önkénykedő öreg zimankóra. Mert megállta, hogy ne feleljen neki kihívó bántására, nálánál erősebbnek kezdte érezni magát. Először érezte a hallgatás hatalmát. Egész életében megvetette a hajlott háttal hallgatókat. De ez más volt. Emelt fejjel hallgatni láthatatlan belső hatalom, s felderengett benne, milyen messze utat is tett meg a Szajna menti kolostor káptalanházából a vágvölgyi monostori menedékhely tűzfényes füstös szegletén át, mire ide elérkezett.
    Az asszonyház felől nagy siralom hallatszott ekkor.
    — Csukjátok be az onnansó ajtókat! — üvöltött fel Dömötör úr, hogy reszketett bele a palotaház. — Bizony az én asszonyanyám fennen vígadozott mikoris fél karommal a hadból megtértem.
    Csakis az ő tekintete uralkodott megint, csakis az ő hangja hallatszott:
    — Ti pohárnokcselédek, sűrű bort hozzatok! Ha már nincs vitézi torna e halotti toron, ám sietve hívjátok az énekes mestert és az énekeseket, hogy dícsérjék az én megholt fiaimat és a mi nemzetségünknek eleit.
    Jákó boros fejjel merészebb volt most, mint a többi:
    — Miért toroznátok, Dömötör úr bátyám? Lakmározzunk és igyunk csak úgy... megtérhetnek még ők a hadból.
    Az öreg ember nagyon megütődött ezen. Hát ilyen is akad, aki bele mer szólni az ő parancsába? Sokat hörpintgethetett ez a Jákó... Összerántotta fehér szemöldökét. Hajlott orra felett éles barázda meredt bele a homlokába. Mit tudják ezek itt, mikor ő maga is csak homályosan tudja, hogy ezzel a babonás halotti torral nem siratni, de idézni akarja az ő fiait. Jöjjenek haza! Engedelmet ad rá, hogy most az egyszer ellentmondjanak neki...
    Váratlanul odafordult az öccséhez:
    — Emlékezel-e Joakim, mikor úratyánk halála hírét hozták Gácsvár alól a bölényvadászatról, és nagy torral búsultunk már e tűzhelynél? A kaputoronyban meg csak csikordultak a láncok, és az éjnek középső táján maga személyében belovagolt ő a hídon, s tulajdon halotti torán jó egészségben bizony velünk vígadozott reggelig, aztán sok esztendőket élt.
    — Gyerek voltam, mégis emlékezem — felelte Joakim úr, és nagyon uralkodott magán —, ott az ablakbarlangban álltam, ő pediglen jött csörömpölő nehéz fegyvereivel felfele a garádicson. Nem hallatszott egyéb, csak az ő közeledése... és mikor ide belépett, emlékezem még, mind a gyertyák égtek e palotaházban.
    Dömötör úr felemelt keze már parancsot intett:
    — Hozzatok sok gyertyákat! A téli kamrából lámpákat, a kápolnából a templomi vasas tartókat, világosság legyen, nagy világosság... égjenek ma is mind a gyertyák.
    A két testvér szótlanul, hosszan egymásra nézett. Évek felett néztek, vad dühök, sötét harcok, elmúlt bosszúk, kihűlt tüzek felett, és közben mintha mozdulatlanul közeledtek volna. Észrevették ezt mások is. A kapellánus előre hajlott, s ők már nem láthatták tőle egymást.
    Joakim úr csendesen rászólt:
    — Másfele tedd a fejedet, Reverende, ha nem akarsz most megint kettőnk közé állni.
    A kapellánus felsőteste kígyózó mozdulatával még előbbre hajlott. Dömötör úr a levegőbe pillantott. Joakim elfordult.
    A szolgák égő gyertyákat szúrtak végig az asztalon a táblából kimeredő vasszögekbe. Hosszú pislogó viaszgyertyákat tűzdeltek a templomi tartók töviseire is, s a szanaszét éledező sárga lobogásban énekelni kezdtek a várbeli énekesek. A hárfás a tűzhely lábánál ült, és lehajló arca nem látszott az árnyékában. Sötéten, mélyen dúdolva a kupák mellől is mind többen csaptak bele az énekbe. A fiatalok közül néhányan felálltak halotti táncra. Kupáik mellett kitartottak a sebesítettek és fáradtak. Senki sem mert volna Dömötör úr ellen olyan bántást tenni, hogy torozásáról nyugovóra térjen. Szédülő szederjes arccal ittak és énekeltek a palotaházban, és a tánc lassú és bús volt, mint a húrok pengése.
    Joakim úr, mintha a papot akarná ingerelni, fanyar hangon mondotta ekkor:
    — Egyházi embereknek és asszonyoknak való siratóének ez. Bizony lobogóbbak voltak eleink zengedezései. — Aztán már csak Ungnak beszélt: — Úratyám még ama régi vitézi énekeket énekelte nékem, mikor kisdedségemben térdére emelt... Hogy jöve a napisten aranylován Don vizén át, Havas erdőn, Ügyek fia Álmos és Attila király örökségét, földet, folyót, Isten kardjával diadalban vette vissza a véréből való fejedelem Árpád... Még a bölcsőket is ily énekekkel ringatták, még a szolgáló asszonyok is ezeket énekelték, miközben búzát morzsolva, kezükkel körbe-körbe forgatták az őrölőkövet. Miért nézel így rám?
    — Mondjad nékem — Ung már olyan halkan szólt, mint Joakim úr, és ettől valamiféle összetartozás kezdődött el közöttük: — a régi magyar isten énekeit is énekelték akkor?
    — Fiatalságomban hallottam egyszer ilyent — mormogta az öregedő ember —, túl a Sátoroserdőn hallottam, mikor megkergettek a zsiványok és bemenekedtem a básti urakhoz.
    A kapellánus felkapta az utolsó szót.
    — Kiirtotta azóta amaz elkárhozott urakat tüzes villámával az igaz Isten — csattantotta oda mérgesen —, és mostanság csakis ördögök és boszorkányok paráználkodnak szombat éjjeleken a pogány básti várhelyen.
    A táncból is, kupájuk mögül is többen figyelni kezdtek a kiabálásra. A kapellánus hangja egyre élesebb lett:
    — Bizony Joakim úr, ki is fiatalságodban papnak indultál, jól vigyázz, hogy a te beszédeid a Gonosszal való cimboraságnak ne vétessenek.
    — Ha papnak is indított atyám parancsolatja, ilyenek, mint te, Reverendus, kedvetlenítettek el amaz úttól.
    A pap féken tartott ferde arca most fenyegetően eltorzult, és botránkozásában már izgatottan felugrott. A tábla és a lóca között az urak és kutyák lábán tiporva, kígyózón izgatottan kezdett Dömötör úr hátas széke felé furakodni. Az emberek káromkodtak. Az asztal alatt vonítottak az ebek.
    Ung még mindíg a száraz csontarcú ember felé hajlott.
    — Elmennék akármerre is — mondotta hirtelen —, hogy hallhassak egyszer olyan régi éneket.
    — Sok napi járóföldön kellene általmenned, ha ugyan életben van még utolsó tudójuk.
    A kapellánus hangja visszasüvöltött:
    — Ne vedd a szádra az ő elkárhozott nevét!
    A tánc pillanatra abbamaradt. Aztán ismét pengett a zene és a kövek csattantak a lépések alatt. Semmit sem lehetett többé érteni.
    Dömötör úr ekkor odaszólt a szomszédjának és lefele az asztal mentén már egymásnak adták tovább, amit mondott.
    — Állj elő, te...
    — Maga elébe hívat!
    — Engem? — kérdezte Ung meglepetten, s átszaladt a fején, hogy őt most Joakim úrtól akarják elvonni. Majd beszél vele később, mindenáron beszél vele, mert mégis valami titkos végzés lehet, hogy éppen most találkozik ezzel a különös öreg vitézzel. Már megállt szemben a főhellyel, idegenül, magányosan.
    Sokan odanéztek. Dömötör úr csak később nézett oda. De mikor megszólalt, valahogyan mást mondott, mint amit akart.
    — Az imént udvari papom jelentette rólad, hogy elfáradott és sebesített vagy. Ezért is jó kegyelemmel elbocsátalak. Térj most nyugovóra és lakozzál udvaromban, miképpen magad házában, ameddig kedvedre lészen.
    Ung fellélekzett, hogy mehet innen. Legalább egy éjtszakára fedél alatt elnyújtózik, és megköszönte a vendégelést:
    — Ha a hidat holnap leeresztetnétek...
    — Hová akarnál ily sietséggel a kívülső bizonytalanságba menni? — kérdezte Dömötör úr szórakozottan. — Hogy a király?... A hadak járnak elmédben? — darabosan felnevetett, mégis úgy hangzott ez, mintha a mellében sírva ugatna, aztán féloldalt elfordult. — Mit beszélsz, Kolontónak akarsz lovagolni? Megállj, jut eszembe... ismernéd a kolontói urakat? Nagyideje, hogy láttam őket, minekutána Andorás királyt szerencsésen megkoronáztuk — alsó ajkát elgondolkozva kissé leejtette —, bizony... eltökélt szép emberek voltak a kolontóbeli Tomor fiak, éles elméjűek és járatosak a fegyverforgatásban és ékes beszédben és bátrak voltak mind, merthogy a király előtt is igazat merészkedtek mondani. — Megint szembefordította az arcát. — Ha még életben lelnéd Tamás fia Benk urat, köszöntsed felőlem, azonképpen az ő nagynemes vérből való feleségét is köszöntsed és az ő közelvalóit és atyjafiait.
    De azt már nem hallgatta meg, amit a fiatal ember felelt. Még a kezével se intett, mikor meghajtotta előtte a fejét.
    Az asztal mellől csak Joakim úr bólintott Ungnak és Jákó kiáltott felé valamit. Kint a palotaház pitvarán meghagyta az ácsorgó cselédnépnek, keresse valamelyik Pünkösd nevű csatlósát, és küldje az ő szolgálatára. Mialatt ment, lépések kezdődtek mögötte. Mécsessel a kezében a kapellánus jött utána. A légvonatos kis ablaknyílásokon bevert az eső, kiújuló hideg áramlások mozgatták a lángot. Jó ideje mentek így, mire elébe került a pap. Egy falmélyedésnél váratlanul megállt. Két ujjával kijjebb húzta a kanócot a cserépmécses nyakán, és a láng felett Ungra pillantott:
    — Mégis megmondanám néked ama Joakim úrról... és mondanám, vessed magad mögé az ő beszédeit, merthogy megtévedett ember, ki nem tudott a Gonosznak ellene állni.
    Ungot megint elkapta az a hirtelen furcsa bosszúság, amit a pappal szemben az asztalnál is érzett.
    A kapellánus felsőteste kígyózó mozdulatot tett.
    — Tudjad meg — köhintett bele a mécsvilágba —, Joakim úr egyházi ember és fő jobbágyúr létére nemtelen nemből való ágyast tartott magának, miképpen ha felesége lenne és annakutána sem taszította el, míglen az Úr amaz asszonyt és mind az ő gyermekeit el nem vette tőle.
    Ung élesen nézett a szeme közé:
    — Miért mondod ezt nékem, ki az ő bátyjának házában vagyok, és amúgy is feltett szándékom, hogy e helyről holnap tovább lovagoljak?
    A pap arcán gyors egymásutánban szaladoztak át a görcsös kis elferdülések és két olajos ujja megint a kanócot kezdte babrálni:
    — Azért mondom, mert a rossz kóró magja hamarsággal bokrosodik a termőföldben...
    Ung már elzárkózottan hallgatott és konokul gondolta, akármi is történjék, Joakim úrral fog ő innen útnak eredni.
    A kapellánus sebtében felfohászkodott:
    — Estéli imádságodban pediglen kérjed az Úr kegyelmét, hogy elkerülhessed ama megtévelyedettet. Én most már nem kísérhetlek tovább. Dömötör úrnak hatalma alá vetett asszonynépeknek kell még sietséggel vigasztalást szolgáltatnom. Vedd eme mécsesemet, és mindíglen egyenesen amarra tarts, az asszonyházon túl a fegyveresház után a kívülső folyosóra térj, és legottan megleled Jákó úrral közös vendégkamarátokat.
    Ung sebesen indult odébb. Egy nyitott ajtón imádkozás hallatszott ki. Alacsony zsámolyokon üldögélő, egymáshoz bújt asszonyi alakok látszottak. Felettük a sötét kör közepén magasba egyenesedve fiatal diakónus állt. Senkinek sem volt arca, és neki sem volt arca a homályban. Az egyetlen gyertya gyér világossága melle felett összekulcsolt kezére esett, mintha csakis ez a két imádkozó kéz lett volna odabent. Az asszonyi hangok pedig halk siralomban ismételték a megholtak lelkéért való könyörgést.
    Az udvaripap befordult az ajtón. Ung magányosan ment tovább, de az örök szomorúság szavai vele mentek, mintha nem is most kerültek volna hozzá, hanem hozta volna őket, át a tavaszon, a viharon, Komárom óta. Nyugtalanul lélekzett. Végre beszélni fog Jákóval Kingáról.
    Ő még nem látta, de a folyosó hajlásánál már előbbre lépett valaki.
    Ágota asszony állta el az útját. A testtartása most merev volt, és felemelt kezét is mereven, nyitott tenyerével tartotta bele a levegőbe, szinte hogy feltartóztassa a közeledőt. Másik karjával egy szelencét szorított a mellének.
    — Ama jó papnak ma nincsen érkezése a te gyógyításodra — szólalt meg vontatott puha hangon —, ám én sebgyógyító orvosságot hoztam néked — és ráirányította ekkor fénylő sötét szemét.
    — Hálát mondok gondoskodásodért — felelte Ung, s közelebb lépett, hogy átvegye tőle az orvosságos szelencét. De ő nem adta oda. Sajátságos andalgó lépésével elindult előtte, és amint ment, a válla felett könnyedén visszanézett rá. A palotaházhoz közelépített szomszéd házba szabad fahíd vitt át a levegőn. Pillanatra felhallatszott hozzájuk a terem alatti istállóból a lovak mozgolódása, emberek is beszéltek odalent. Aztán nekik kerekedett a kívülső szél, és sivítva csapkodta le rájuk az esőt. Kezével már Ágota asszony is védte a mécses lapuló lángját. Gondozott és fehér volt ez a kéz a lihegő világban. Sok gyűrűvel megrakott ujjai tőben párnásan gömbölyödtek, elvékonyult hegyük pillanatig lágyan súrolta Ung kezét, és ő megint olyant érzett, mint mikor először vette észre, hogyan nézi őt ez az asszony.
    Elkapta a mécsest. De Ágota asszony azután is szorosan ment mellette a csúszós keskeny deszkákon. A szél Ung kilépő lábszárához tapasztotta lobogó köntösét, szinte a testét is. Mire átvergődtek a hídon, Ágota eltávolodott tőle, és gyorsabban indult a csendes sötét házba. Egy ajtó előtt megállt:
    — Ez a te kamrád.
    — Köszönöm, hogy útbaigazítottál — Ungot hirtelen megkönnyebbülés fogta el —, köszönöm és kívánok kedvességteknek is jó éjtszakát.
    Az asszony, mintha nem hallotta volna, elhúzta a reteszt és a válla lassú macskamozdulatával befele tolta az ajtót. A küszöb magas volt, a boltozott nyílás olyan alacsony, hogy még Ágota asszonynak is le kellett hajolnia, mikor belépett. A mestergerenda is alacsony volt, alatta ember nem állhatott, az ablak mély és kicsiny, fatáblája szelelőjénél a viaszkolt kenderszőttes körül befolydogált a víz. A füstlyukon is bevert az eső, és halkan sistergett a hamuval fedett parázsban. Ung szétterített farkasbőr takarója ott feküdt az egyik ágyon. A fegyverei is a szemébe ötlöttek, a sisakja fent a mestergerendán, a pajzsa a szegletben, a tűzhelynél gallérköpönyege száradt egy kampón.
    Pünkösd járt itt. Pillanatra felderült ettől az arca. Ágota asszony észrevette. Az asztalhoz ment. Most nem nézett Ungra, de a szája körül megint elbújtak a ráncok különös mosolygásában.
    — Gyógyítani jöttelek — gyűrűi nekikoccantak a szelencének. Mikor felnyitotta, csodálatosan jó szagú füvekből főzött orvosságnak a szaga érzett. Az asszony szórakozott piros szája megnyílt, mintha ízlelné ezt a szagot, szemének a vágása keskenyen elnyúlt a halántéka felé, aztán váratlanul fénylőn felpillantott. Ez a pillantás és a szelencéből kiáradó illat egyszerre betöltötte az egész kamrát.
    „Miért nem megy el?” — gondolta Ung, és türelmetlenségében céltalanul elindult és megint visszajött.
    — Fáj a vállad? Megmutatnád?...
    — Nem — mondotta Ung kurtán, szinte nyersen.
    — Ülj le, fáradt vagy — és Ágota asszony odaintett az ágyra.
    — A te színed előtt, főasszony? — Ung azt hitte, ezzel az illendőséggel mégis csak megszabadul tőle. Az ördögbe is... végre lehúzhatná magáról a vasinget és elnyújthatná a tagjait.
    Az asszony kissé hátraejtett fejének nyájas méltóságával fogadta az udvarias magaviselést:
    — Kedvemre van, hogy elfáradásodban is tisztességgel adózol nékem — puhán andalgó lépésekkel már a tűzhely felé haladt, és leereszkedett egy zsámolyra —, most már pironkodás nélkül leülhetsz te is, rád fér... beszélte Jákó, tatárokkal viaskodtál ma reggel, kik a királyt üldözték.
    Ung ingerülten, némán dacolt magában.
    Nem mondja neki, semmit sem mond. De azért leült az ágyra és elszántan tovább hallgatott.
    Ágota asszony félig lehunyt pillái alól figyelte őt. Az arcáig nem emelte fel a szemét. Az övszíját nézte. Karcsú combjához simuló lábszárharisnyáját, a saruját, a sarkantyúját is.
    — Külső országokban jártál? Sok városokban és szép várakban vendégeskedtél?...
    Ung elfordított fejjel bólintott.
    „Várakban” — gondolta ingerülten, ahol a vendéglovagnak járó élő éjtszakai ajándék várakozott rá a kamrájában. — „Éjtszakai ajándék!” — a szeme odafitymált az asszonyra: — „Ez is az”... és még facsarni akarna az ő elvérzett szívén.
    A tetők és tornyok körül megint nagyobb erőre kapott a szél. A vihar úgy csattogott odakint, mintha a levegőn át száguldó vad lovak lucskos sörényükkel verdesnék a falakat. Az ereszpárkányokról ömlött a víz. Ágota egyre csendesebben himbálta térde felett az övláncán lógó kis tőrt. Jó ideje nem vette le a szemét Ung kezéről. Ott az ujján az az asszonygyűrű vonná el őt tőle?...
    Sápadtan belángolt ekkor egy villanás az ablak kendervásznán. Szétkáprázott a falon és az arcokon.
    — Ung — suttogta fülledt hangon az asszony —, adnék neked egy varázsgyűrűt ezek közül itt — kis mozdulatokkal, mintha hárfáznék, megemelgette a levegőben aranytól és drágakövektől nehéz ujjait. — A tied helyett adnám, mert balszerencse van azon.
    Mialatt ezt mondta, Ung védőn, hirtelen belevette egyik kezét a másikba:
    — Ne beszélj erről!
    — Pedig meg tudnám orvosolni a bánatodat is.
    Valamilyen vad, sötét undorodás kezdett emelkedni Ung torkában. Nem a fáradtság kimerültsége, nem a sebesülés fájdalma tiltakozott benne, egy másik mindenható fájdalom irtózott a testében, lelkében ettől az asszonytól, és nem is csak őtőle... minden asszonyt taszított volna most magától.
    Ágota elgondolkozásában mind kisebbre vonta össze piros száját. Sehogy sem értette, miért szegül ellene ez a fiatal férfiember? Miért oltja magában a tüzet, amit ő mindenkiben fel tud gyújtani? Miért böjtölteti a testét és csendesíti erőszakosan a kívánását? — a pillái csapkodtak —, vagy talán ott, a kívülső országokban tanulta volna el a szerelemnek ily csalfa mesterkedését?... Vagy az üdvösség reményében az Egyháznak tett volna fogadalmat? Sokan vannak... a királyi házból valók között is, akik az egészséges szokásnak ájtatosságból ellene élnek — s egyre gyorsabb lett a lélekzete. Semmi sem izgatta őt féktelenebbül, mint az ilyen kegyes megtartóztatás. Nem nézett oda, mégis látta, hogy a fiatal vitéz egymásra vetett lábának az árnyéka milyen nyugtalanul himbál a földön. — Akárhogyan is van, nagy küzdelmet folytat az ott magában. Ám legyen... ha nem veszi, majd odaadja neki ő a gyönyörűség jóságát.
    Eleresztette a tőrt. Az övlánca végén kiválasztott egy füles kis ezüstkanalat és megmerítette a szelencében. Megejtő és hódító akart lenni. Halkan nevetett:
    — Minekelőtte aludni térnék, adok néked eme lictáriomból. — Már diadalmasan haladt az ágy irányába. De Ung most is mereven nézett le maga mellett a földre.
    Ne jöjjön közel hozzá ez az asszony... ne jöjjön, és az ember őserdőkből hozott emlékei borzongtak fel a vérében, a sebesített hím dühe a magát kellető nőstény ellen.
    Ágota kissé mögé került, áthajolt a válla fölött, lehellete a halántékát borzongatta, keze étető mozdulattal emelte felé a kanalat. Ung hirtelen félrerántotta a fejét, Ágota megnyílt ajka oldalvást a szája szegletét érte. Megcsókolta.
    Ung felugrott. Az arca eltorzult. Elkapta az asszony két csuklóját és megrázta:
    — Mit tettél! — ordította a képébe. A felszakadt fájdalom visszalökte őt és beletaszította megint Kinga halálos kamrájába, utolsó csókjához. És ez az asszony most lecsókolta róla még azt is, amit akkor nem törölt le.
    — Mit tettél! Mit tettél! — és rázta és ordított.
    Ágota tágra nyílt szemében reszketett a fény. Érezte a két nekivadult marok szorítását, de nem hallotta Ung szavát, nem hallott semmit, fülében sistergett a vér. Az ő csókja vette el ennek az eszét, megtébolyította... Ha már boszorkánynak híresztelik, az akart most lenni. Boszorkány, varázslóasszony, ellenállhatatlan, még ha tűzre vetnék is érte.
    — Ung...
    Ekkor megrettent. Miért mereszti ez így rá a szemét? Olyan, mint a megszálltak.
    — Térj eszedre! Mi lelt?...
    Ung eleresztette. Két összefacsarodó ökle remegett a melle előtt a levegőben. Fél szemöldöke ferdén ágaskodott a homlokában, s ez valami ördögien fenyegető kifejezést adott az arcának. Csúnya volt a dühtől.
    Ágota hátrálni kezdett. Már felkapta a mécsest:
    — Holnap majd pihentebb lész...
    És kisurrant az ajtón.
    Ung lélekzet vesztve bámészkodott bele a hirtelen támadt sötétbe. Aztán már eszeveszetten szitkozódni kezdett. A falban fellobbant és megint elmúlt a megvilágított kenderszőttes körvonala. Az ő homloka mögött is hol világos volt, hol elsötétedett. Egyszerre nekiugrott az ablaknak. Fölrántotta a vasas akasztókampót és beletaszította a fatáblát a szélbe. Fél kézzel birkózott a förgeteggel. Torkában lüktettek az erek. Nem látott semmit, csak mélyen kihajolt és nyelte a vihart. Az ereszről fejére csorgott az esővíz, lefolyt az arcán, csorgott a száján. Még jobban odafordította, hadd mossa, mossa... Csak utóbb eszmélt. Sivító légvonat rohant a hátába. Az ajtó nyílt volna? Megöli, ha visszajött! És két sarkán elszántan nekiperdült a kamrának.
    A bevágódó ajtónál rémült pofával Pünkösd lapult. Melle előtt a kezével védte fuldokló mécsesét. Már az ujjai fölé éledt a láng és halványan átderengte a homályt.
    Ung visszalökte arcába csapzott haját.
    — Te vagy szolgám? — aztán nyújtózott egyet.
    A legény már rohant és berántotta a csapkodó fatáblát.
    — Jaj nekem, szörnyűséges veszedelmeken át jöttem ide. Bizony, jól megmondották odalent az istállóban a lovaknál, amaz Ágota főboszorkány asszonyról. Keresztül megyen ő a falakon, most is, hogy erre tartottam, szemben jött, nem is lépett, csak pillangózott a szélben, egyik ablakon ki, másikon be, oszt világ is volt a kezében.
    Felsandított két válla közül a gazdája arcára: mit szól most ehhez? Mert lehet, hogy ijedtében hazudott valami keveset, aztán mégis csak felső rendből való főasszony nevét merte ő a szájára venni. De Ung úr a derékszíját oldozta, megint nyújtózott, és távolról sem fenyítette őt beszédeiért. Nekibátorodott hát:
    — Hála légyen minden mennybéli szenteknek, hogy eme falakon itt nem került bévül — ekkor akadt meg a szeme a jószagos szelencén. Kitágult orrlyukakkal nagyot szítt a levegőből: — „Hát csakis a boszorkány főasszony hozhatta ezt ide” — gondolta magában és kerek szemének a tekintete váltogatva hol a gazdáját, hol a szelencét nézte. — Nem marad egyéb hátra, ha már ő ideérkezte óta oly serényen hallgatózott mindenfelé, tudja meg Ung úr is, amiket e helyen, az istállóban és a konyhán, a jólelkek suttognak.
    — Mondok — kezdte rá és óvatosan körülnézett —, az is tudva vagyon, hogy ki nem keresi ama főasszony kedvét, azt rossz szerencsére juttatja. Merthogy eladta a lelkét a gortvai ördögnek, és ama fekete ördög mérget tett a szent ostyára és ezenképpen elemésztették együttesen a főasszony urát, hogy ő férje után sok jószágokat bíró, hatalmas özvegy legyen...
    Ung az ágya szélén ülve már vetkőződni kezdett. Meg se hallotta, amit a csatlósa beszél. A maga gondolatait követte, miközben Pünkösd ott térdelt előtte, és leszíjazta a sarkantyúját a sarujáról. A ruhája, az inge, a teste is véres volt, és jól esett neki, mikor a legény lágy esővízzel lemosta. Aztán végigfeküdt az ágyon. Párna volt a feje alatt. A szolgája pedig szépen betakargatta, és ő lehunyta a szemét. De ez a megenyhülés csak rövid ideig tartott. Most, hogy elnyúlt, embertelenül fájni kezdtek a tagjai, a háta úgy sajgott a fáradtságtól, mintha az is merő seb lenne. Még a farkasbőr alatt is fázott. Pünkösd elkotorta a pernyét a parázsról, barátságos lángot gerjesztett, aztán leült az ágy lábánál a földre és egészen csendben maradt. Ung a nyugvás megoldozottságában ismét gondolkozni kezdett, és a fején előlről átrohant minden... Nem hallotta többé a szél sivítását. A nagyobbik vihar odalent üvölt, szerte az országban. Ő pedig most a vihar felett van... Igaz, hogy e tétlenségben valami szüntelenül facsarja a szívét. Hiszen mindenfele várják az emberek azt, aki segít... De akárhogy is történt, nem lett volna ereje ma tovább lovagolni és ázni, éhezni és megint lovagolni.
    A hegyek között már távolodón, tompán dörgött a zivatar. Az ablak kenderszőttesén csak elvétve világosodott ki a villámlás. A várfal alatt, a felnyúló fák koronáiban enyhülőn sustorgott az eső.
    Ung az első álomból valami zajra ébredt. Ágya mellett Pünkösd is mozgolódott. Elalhattak az előbb mind a ketten. Láncok csikorogtak át az álmán, és lejjebb valamerre a kaputorony felé, nehézkesen recsegve talán a híd is leereszkedett.
    — Hát mégis hazatértek a Dömötör fiak?... Valamilyen homályos megnyugvásban mintha merülni kezdett volna, és gyerekkori álmos hanggal mormogta: — hát mégis hazatértek... siess csak Pünkösd, nézzed meg...
    Még akkor is mélyen aludt, mikor Jákó benyitott az ajtón. A füstlyuk alatt már összeomlott a parázs. Jákó megbotlott a hamukotró vasban. Káromkodva dohogott magában és a földön keresgélt. Nehezen lelte meg a vasat, mikor meglelte, figyelmesen jó ideig közelről nézte. Közben a teste előre-hátra lassan ingadozott.
    Ung felébredt a zajra. A káromkodó hangot is megismerte, de nem nyitotta ki mindjárt a szemét.
    Jákó részeg volt. Pedig ő beszélni akart vele. De hát így?... És mégis... hiszen reggel tovább akar lovagolni. Csak egy szót... a nevét szerette volna kimondani, fennhangon Kinga nevét... valaki előtt, aki ismerte őt.
    Felnyitotta a szemét.
    Jákó már elkotorta a hamut a parázsról, de azért kotróvassal a kezében, ingadozva guggolón úgy maradt. A fején és a vállán is ingadozva világított a fény.
    Megint káromkodott.
    — Nem volt az rendes dolog, te... — közben vissza se nézett: — hallod-e? Hát mégis megtértek...
    — Hallottam — mormogta Ung fáradtan, és arra gondolt, hogy talán nem fog ő már soha Jákóval a maga nyomorúságáról beszélni.
    — Mit hallottál? — riadt fel Jákó.
    — Ezelőtt, valahol lent, láncok csikorogtak. Homályosan rémlik... mintha a híd ereszkedett volna.
    Jákó maga alá húzta a zsámolyt. Két lábát elnyújtotta a tűz mellett.
    — Ha amúgy is tudod — fogott neki botladozó nyelvvel —, csak elmondom, hogy... bizony éjnek középső táján lehetett, mikoris a vár alatt erős kiáltozás kezdődött... no, kifutottak erre a kapu fölé a strázsák, kiáltoztak a viharban emezek is, amazok is, odalent már Jézus nevében kértek bebocsáttatást, mire a strázsák leeresztették a hidat. Hát sok lovak dobogása jött ekkor előre... szörnyűségesen kongott a sötétben a mélység... sok patkóktól kongott, ám a hídon senkit se lehetett meglátni.
    Ung odafordította a fejét a párnán.
    — Már a várpiacon is erősen csattogni kezdtek a kövek... beljebb, beljebb — mesélte egyre halkabban Jákó. — A torozásból némelyek fáklyákkal szaladtak elejbük, de senki se jött felfelé a garádicson, csak fegyvercsörömpölés járkált mind az egész várban. Addigra a palotaházban is nagy zörgése hallatszott a vasnak és páncélos saruknak lépése ment egyenest a tűzhelyhez, mintha ott akarnának többen melegedni. A gyors mozgalomtól köröskörül hajladoztak mind a gyertyalángok, mégsem látszott senki...
    Ung felkönyökölt fektében.
    — Hiszen ennekelőtte mondtad, hogy hazatértek.
    — Azt mondottam?... Hát akkor mondottam, hogy szemmel ezt meglátni nem lehetett, csak valamiképpen tudni lehetett, mert rettegéssel szökdöstek onnan mind a cselédszolgák, egymásután kimentek a vitézek, még a papi emberek is. Csak Joakim úr maradt ott az ő bátyjaurával és a kis főasszony, hárman öregek a tűznél.
    — Nem jöttem volna el, ha ott vagyok — mondotta Ung, s nem érzett sem iszonyatot, sem borzadást.
    Jákó zavarosan motyogott:
    — Te, mi ez a sok szánakozás benned? Most ezeket is szánod, mint amaz eltévedt fattyút az erdőn, és a csavargót, ki madárszóból jövendölt, meg a föld népét... Beteg vagy te Ung, ezért szánakozol, miképpen ispotálybeli irgalmas atyafi — mérgesen felcsattant —, asszonynak való ez, nem férfinak, mert akiket megszán az ember, azok végül is beverik a fejét.
    Ung jóval később felelt:
    — Lehet, hogy csakis az tudja szánni a másikat, ki nagy próbáltatás óráiban egyedül volt és megszánta önmagát.
    Jákó egy darabig értelmetlenül nézett rá.
    — Az előbb is gondoltam, amint ott feküdtél... Hogyan lehet az ilyesmi? Felette elpazarlódott már a te arcodnak ifjúsága. Avagy csak én látom, mert sokat ittam?
    — Jól látod, Jákó...
    — Mit harapod úgy össze a fogadat, Ung? Én is megértem gonosz próbákat, és nem a Sajónál volt a gonoszabbik, hol vitézek módjára viaskodtam, hanemha a komáromi rév alatt, mikor éjjel onnan kijöttem... Csúnya sötét éjjelen, lefele a sikátoron, a Donáták monostoránál... te,... ide hallgatsz-e? Hát a folyón errül villás parasztok rohantak rám. Felső rendből való ember létemre nemtelen népek kergettek, hogy gyalázatra agyonverjenek — pillanatig csendben maradt, széjjelnézett, aztán titkolózva suttogta: — mert addigra ama parasztok is tudták, hogy a révbe görög hajósok behurcolták a döghalált.
    — Onnan jövök!
    Ung már az ágy szélén ült. A lába lefele lógott. Csepp vér sem volt az arcában.
    — Te, onnan? — Jákó levegő után kapott, — Szent Úr Isten, ne hallja más. Még e helyen is a fejünkbe kerülhet ez.
    — Pedig a házadban szálltam meg.
    Jákót egyszerre már csakis ez érdekelte:
    — A házamban?... Jól tetted no, oszt a vén lator Csülök s egyéb cselédnépeim hűségest őrzik-e javaimat? — Dőlt belőle a kérdés: az udvara, fegyverei, lovai, barmai? — és közben kuszán, zavarosan mindig újra a gonosz éjtszakáról beszélt, meneküléséről, magáról, egyre magáról.
    Ung a térdével görcsösen szorította egymásnak két összetett tenyerét, és előrehajolva nézte. Hát ez lett gyereksége, ifjúsága régi barátjából? Messze nagy útjai közben, egész idő alatt, másmilyen volt Jákó az emlékezetében. Mióta az otthoni kisoskolából, hol a szerzetes atyafiak énekelni és ministrálni tanították, Tamás comes tiszai nagyúr udvarába került, mindíg ismerte őt. Együtt gyakorolták ott az udvarias magaviselést és ékesebb fegyverforgatást, később pedig sokat űzték együtt a vadat a kolontói erdők között. És akkor mennyit beszélt néki Kingáról...
    Hanyatt vetette magát az ágyon, reménytelenül lehunyta a szemét. Miért is jött ide? Mire való volt ez?... Hátha nem is annyira Jákó lett közben másmilyen? Víg cimbora, gyors lovas, bátor és kemény verekedő, nagy ivó volt mindíg, és bizonyosan most is az. Talán nem is ő, hanem saját maga változott meg? Megváltozott! De azért csodálkozón, szomorúan mégis gondolta, vajon mi marad későbbre, ha már az ifjúságban minden így elmúlik?
    Ott a tűz előtt Jákó megint a hamukotró vasat szorongatta, míg másik kezével körben tapogatva a földön kereste. Előredűlten, alulról szólt vissza Ung irányába:
    — Jut eszembe, te... ha már Komárom felől jöttél, tudod-e Dersnek halálát? — csendesen nevetgélt magában. — Némely kun főemberek küldötték át a másvilágra, és rendjén is volt ez, mert Ders elsőnek vette észbe a dögnek lappangását, mégis legottan elment magányosan. Ama kun asszonyhoz ment, kiről mind az ottani kunok és egyebek is tudták, hogy jó egyetértés van közöttük...
    Kis ideig várakozott a csendben, hogy Ung majd csak szól. Közben egyre erősebben ráncolta a homlokát, és vörös arccal erőlködőn, bárgyún elgondolkodott. Most jutott eszébe, hogy már az elébb is akart valamit kérdezni.
    — Te — kiáltott hátra — és Kinga asszony? Ott volt-e még? Láttad-e őt? No... mi lel? Miért nem felelsz?
    Az eső lefrecskelt a füstlyukon és sistergett a parázsban. Jákó pislogó szemmel nézte ezt. A tűzhelyről kis gőzölgések árnyéka szállt és tűnt el a kormos falon.
    — Hé... elaludtál? Kingát kérdeztem.
    — Meghalt — mondotta Ung, és két összekulcsolt kezét a szemére szorította.
    — Meghalt?
    Jákó felugrott, zavaros feje pillanatra kitisztult. Ung teste sajátságosan kinyúlt az ágyon. Egymásba fogódzó két kezének árnyéka alatt csak összeszorított keskeny ajka és az álla szögletesre soványodott vonala látszott. Melle felett a takaró, mintha meg-megrángatták volna, kis időközökkel mozdult.
    — Ejnye... meghalt — Jákó leszegett fejjel, önmagával vesződve, elérzékenyülten dadogott —, meghalt, pedig én is szerettem őt — és ekkor kitört belőle a részeg emberek fel-felnyikorgó sírása. — Nem volt szebb nála e világon és boldogtalanabb se igen, merthogy nehéz életet adott néki az Isten, és megvetett volt ő az Obor fiak asszonyai közt terméketlenségéért, miértis Ders bezárva tartotta, sokszor kezet emelt rá egyebeknek és nemtelen szolgáknak szemeláttára, jóllehet vigadozások közben még vendégei előtt is nagy gerjedelemmel kívánta volna őt...
    Ung két keze már egymást facsarta a szeme fölött, a feje hátrasüllyedt, a teste egyre hosszabbra nyúlt, mint a kínpadra feszítettek teste. De Jákó nem látta ezt, szájából folyt a megeredt beszéd:
    — Szerettem... miképpen te is szeretted hajdan, Ung... ám ő nem akarta az én ölelésem vigasztalását. Ha megközelítettem, olyankor nagy szemérmetességében menekedett előlem és ő, ki szelíd volt, úgy nézett rám, mint kegyetlen királynéasszony... Mikor pediglen ama dögnyavalya már igen elhatalmasodott és én hívtam... ezért is nem jött ki a révhelyről vélem...
    Ung a könyökére támaszkodva felemelte a testét. A haja arcába csüngött. Az álla vonala megkeményedett:
    — Elhallgass, Jákó! — üvöltött fel fenyegetőn. — Elhallgass! — és hirtelen befele fordította az arcát, s a homlokát minden erejéből nekinyomta a falnak.
    — Hát akkor nem beszélek — dörmögte Jákó a részegek suta érzékenykedésével. — Tőlem ugyan alhatsz, ha oly igen álmos vagy — és megint az orra elé tartotta a kotróvasat és közelről, bandzsítva nézte: — Ki hitte volna, hogy csak ily kevéssé szeretted. Avagy elmúlt a te szép szerelmed nagy utazásaid közben?... Hé, te!... no, nem feddelek ezért, én se vagyok különb — bűnbánó zokogásokkal kurtákat röhögött —, ilyenek vagyunk mi férfiak, mit tehetünk, ilyenek, te... aztán mondjad csak, szép asszonyemberek vannak ama tartományokban, holmerre jártál?
    Jóval később is dünnyögött magában, asszonyokról beszélt, Ágota özvegyasszonyról, hogy még feleségül is venné, és szidta ennek-annak a mindenségét, káromkodott, s azonmód ruhástól elterült az ágyon.
    — Nem feddelek Ung, nagy idő elforgott... igazad van, sok kedvünkre való asszonyember találtatik még Kingán kívül e világon, és te bizonyost számosakat ölelhettél utazásodban...
    Az eső elvétve csurrant az ablaktábla szürkülő kenderszőttesén. Ritkulón sistergett fel olykor a füstlyuk alatt a kialvó parázson. A hegyek közül zöldesen derengett be a lucskos hideg hajnal, és a túlsó ágyon, mintha fűrészeltek volna, egyenletesen horkolt Jákó. Ung két kezét hol a homloka, hol a szája felett kulcsolta össze, de hirtelen mindíg újra szétvette. Nem, nincs többé kihez imádkozzék és várta a reggelt, hogy mehessen innen.
    Aztán sehogy sem lehetett megtudni, miképpen történt az a dolog. A felvonóhíd egyik lánca valahogyan elszakadt azon a különös éjszakán.
    Az eső megint csorgott a hegyekre, a falakon folyt a víz, és egész nap beletellett, mire a várkovácsok a nagy láncot megint összekalapálták.
    Ung nem beszélt többé Jákóval Kingáról, és Ágota asszonnyal is csak egyszer találkozott, mikor az útra kelő vitézek közül már többen lóra szálltak a palotaház istállója előtt. Joakim úr is nyergeltetett, az ipolyi konvent két fegyveres kanonokja is és a drégelyi várbíró. Dömötör úr hajlottabbnak tetszett a borús világosságban. Az asszonynép Pongrác úrral csendes bús vonulásban húzódott át az udvaron. A kápolna mélyében néhány hang énekelt.
    Ágota asszony pillanatra megállt a garádics alatt Ung lova mellett.
    — Nemigen biztonságosak most az utak — hirtelen elhallgatott, akik a közelben álltak, odébb mentek. Gyűrűktől nehéz ujjaival megérintette a fiatalember kezét. Szórakozottan piros ajkai most szinte alig észrevehetően mozogtak: — Kár... szeretni tudtalak volna, Ung.
    Ő ekkor kissé meghajolt, hogy ne kellessen most erre az asszonyra néznie:
    — Kedvességtek bizony felette nagylelkű, hogy nékem érdemtelennek ily nyájas beszédeket mond.
    Ágota egy lépéssel hátrább lépett, a fejét is hátraeresztette, de azért valamilyen szemrehányás még átsuhant fénylő tekintetén. Aztán az is elmúlt, csak kevély tartása maradt meg. Mosolygott.
    A híd, mint kiugró fenevad, nagy robajjal reccsent a mélység felett a túlsó sziklának. Mikor Ung Joakim úr mellett kilovagolt a kapun, nem nézett vissza.
    Elmaradt mögötte az asszony, a barátság.
    Dömötör úr vára is lassan beletűnt az esőbe.

VI.

Gyertyagyújtás idejére elérkezünk udvaromba — mondotta Joakim úr egy keresztútnál, mikor Unggal kettesben maradtak.
    A fegyveres ipolyi kanonokok kevés emberükkel konventjük felé, nyugatnak fordultak, és a drégelyi várbíró is hozzájuk szegődött. Joakim úr a keleti erdőségeken ereszkedett le. Ung vele lovagolt. Most már tudta, merre tartson a hegyeken át, a legrövidebb úton, amerre talán még átvághatja magát a tatár portyázók között, le a Zagyva völgyén a Tiszáig.
    Így mondotta Joakim úr. Aztán mire már jó messzire jártak fegyveres kíséretükkel, azt is felvetette, szálljon meg Ung nála éjtszakára, s mindekelőtte tovább venné útját, pihenjen az ő udvarán.
    Errefelé már nem járt hírmondó. A Sajótól visszaügető elszórt kis csapatokkal, vasas vitézekkel, kódorgó menekülő népekkel sem találkoztak sehol. Hallgattak az erdők és folyók völgyei. Az eső is elhallgatott, csak az ágakról hullottak le elvétve hűvös nagy cseppek a lovasokra. Ők sem beszéltek, de arról mégis lehetett közöttük valami néma beszéd, hogy most még egyikük sem szól rejtett gondolatairól, mert hosszú idő óta egyetértő csendben poroszkáltak.
    A hegygerincről már beleágaskodtak a napkorongba a fák. Árnyékba süllyedt az út. Távolból kutyaugatás hallatszott. Az alkonyodó rétben tavasztól telten egy patak hemperedett ki ezüstösen a parti virágokra. Túl a patakon, az erdő előtt, szalmatetős, kőlábú ház bukkant fel. Vályogba rakott gerendái feketék voltak az időtől, és a megsüppedt tetőn barna volt az öreg moha.
    Gyertyagyújtás idejére hát csakugyan elérkeztek Joakim úr udvarába.
    Valamikor gazdag vitézi udvar lehetett. Most sem gyertyaláng, sem tűzhely fénye nem világított sehol. Sötétek voltak a kis ajtók és az ablakok.
    A kihalt csendben csak a kút körül állt néhány öreg fa udvari őrséget.
    A lódobogás közeledtére emberek szaladtak ki az ólakból. Később az udvarbeli elöljáró is odasántikált. Hajlott korú szabadosféle ember volt, és jelentette Joakim úrnak, hogy a pásztorok két napja lovasokat láttak az erdőkön túl. Errefele senki sem járt, mióta ő elment. Közben a fegyveres kíséret csörömpölésétől megéledt a csend. A tornác előtt körülállták az érkezőket, de innen-onnan, mindenünnen csak cselédszolgák és szolgálók jöttek elő. Se asszonya, se gyereke nem volt ennek az öreg vitézi udvarnak. Üresen kongott a lépés még az emelt tornác megkoptatott lépcsőin is. A ház is kongott. Az élet nem állta útját a hangnak, sokáig hallatszott minden odabent.
    Mikor a férfiak a pitvaron lerakták fegyvereiket, Joakim úr mondotta Ungnak, üljön a padkára s várakozzék egy keveset, míg ő világot gyújtat a kamrában.
    Ung még sohasem látott ilyen csodálatosan elöregedett helyet. A falikampókon rozsdás bárdok, kaszák, hadiszekercék lógtak, a szegletben szakadt halászháló fityegett, és mihelyt csend lett, feje felett szorgalmas kis nesszel azonnal őrölni kezdett a szú. Jó ideje hallgatta a lassú őrölést, s az jutott az eszébe, hogy ez a ház inkább csak tegnap volt, ma már alig van és holnap talán nincsen...
    Felrezzent. A csontvázvitéz állt előtte.
    — Elaludtál? — Joakim úr egy sötét, alacsony ajtó felé terelte. A kamrába addigra már tüzet vittek. A kezdődő láng sápadt fénye kecskelábú asztalba botlott. Az asztal belső oldalán a fali lóca felett, két rostélyos ablak közén, szegletre akasztott feszület függött, mintha kitárta volna karját az egész kamra felett.
    Ung meglepetten pillantott a keresztre. De hát akkor miért mondott Joakim úrról Jákó és a kapellánus is olyant, mintha pogány dolgok híre kószálna mögötte? És ő hiába jött volna ide?...
    A kovácsolt lábastartó vastagra öntött faggyúgyertyájának a lángja épp ekkor boszorkányosan belehimbált a polcon egy klepsidra gömbjébe. Régen vízre való lehetett, de most már fövény folydogált benne. Joakim úr úgy vette kezébe a homokórát, mintha élő eleven teremtés lenne. Nagy vigyázattal elindította és megint visszatette a szelencék, cserépedények és fekete ónból kalapált sokféle mérőszerszámok közé. A polc alatt, vashálóval behálózott üregben, féloldalra dőlt könyvek ötlöttek Ung szemébe. Egészen szokatlan volt ez, sohasem látott még könyveket vitézi udvarban. És többször odanézett.
    Az étekfogó szolga kenyeret, túrót és mézet tett elejbük az asztalra. Horpadt ónkupákban bort is hozott, és a töltögetésre való nagy italoskántát Joakim úr lába mellé állította a földre. Kintről elvétve behallatszott Pünkösd nevetése. A cselédlányok is nevettek. Ung nem szerette mostanában az ilyen hangoskodást hallani. És a merev szürke csontvázfej is rosszkedvűen többször a rostélyos ablak felé fordult.
    Mire elkészültek az evéssel, és már csak a boroskupák mellett ültek, kiküldte Joakim úr az étekfogó szolgát, hogy csend legyen odakint! Eresszék szabadjára a láncos komondorokat, az ólakban tartsák kéznél a kaszát az emberek.
    Az udvaron hirtelen ijedt csendesség támadt. Lépések szaladtak elfele, aztán valahol a szérűben a széna közt a szaladásnak is vége szakadt.
    Bent az urak, mióta kettesen maradtak, szinte idegenebbek lettek egymáshoz. Nemigen beszéltek.
    Egy éjjeli madár surranó szárnya megcsapta az ablak felett a külső falat.
    Ung átpillantott a száraz öreg arcra. Ha így hallgat, miért hívta őt Joakim úr ide? És miért hagy ő maga is hiábavalón ennyi időt szótlanul elmúlni? A gyertyákról, mint télben a jégcsap, egyre nyúlik lefelé az olvadó faggyú, a klepsidra is leszűrte már a fele fövényt, de azért neki nem jut eszébe, hogyan terelje a beszédet arra, amit mindenáron meg kell tudnia.
    Falnak támasztott fejjel ült, két karja kinyúlt az asztaltáblán, mozdulatlan pillái alól az oldalt dűlt könyveket nézte. Egyszerre ráeszmélt, hogy nézi. Mégis igen sok könyv van abban a falüregben a vasháló alatt. Hétnél is több lehet. Csakis gazdag eklézsiákon láthat ennyit az ember... „És vajjon mi azoknak a könyveknek a foglalatja?... Aligha jámbor szentek élete...” A gyertyaláng megint belehimbált a klepsidra gömbjébe. „Talán ördöngös tudományok?” — döbbent rá magában. A szíve gyorsabban vert: — „Ha a régi pogány vallás mivolta is írva volna bennük...” És ekkor, itt távol a hegyek alján, a hűvös tavaszi csendben, megint ugyanaz a hajszoló sietség fogta el, mint az égő táj felett a lejtőn, mikor megsejtette az ő útját a füstben, ahol nem látszott semerre út.
    — Nagysok könyveid vannak, Joakim úr — kezdte félhangon —, beszélték nékem, te is ismered a latin írás jegyeit és járatos vagy az olvasás tudományában.
    Az öreg ember szórakozottan bólintott.
    — És te a párizsi nagyoskolát tanultad?
    — Ez csak Jákó kérkedése volt — felelte Ung kedvetlenül —, csupán a quadriviumot tanultam én ott végig. Annak utána pediglen megszöktem a Szajna menti kanonokoktól, jóllehet asszonyanyám egytestvére, Bálint mester vezetett el ama kolostorba, merthogy... engem papnak szántak.
    — Bálint mestert mondottad? A király krónikás udvari papját? — Joakim úr elgondolkozott. — Ismertem őt. Sok évvel minekelőtte a párizsi nagyoskolára általküldötték, együtt voltunk generále studiumon a mi itthoni veszprémbeli nagyoskolánkon, ám ő jó pap maradt...
    Egy darabig idegesen forgatta elvékonyult aranygyűrűjét az ujján, mintha csont körül laza karikát pörgetne, aztán még csendesebben szólt:
    — Ő jó pap maradt, én pedig... noha legottan dús javadalmas apátságot nyertem volna, mégis megintelen világi ember lettem. — Két öklére támaszkodva, öregesen felkelt az asztaltól, tuskót vetett a tűzre, s háttal fordulva onnan szólt vissza: — Nem is lehetett az másként, merthogy feleséget vettem magamnak, és a gyerekáldás már itt növekedett az udvarban.
    De Ung csak félig hallgatta. Konok fiatal önzés követelődzött benne, hogy ne legyen másról szó, mint amit ő mindenáron tudni akar. Pedig már nem kételkedhetett. Ez az öregedő ember, aki sok esztendeje magányosan ül itt az ő udvarán, csakis azért hívta őt ide, hogy életében egyszer utolszor arról beszéljen, ami belenémult a szívébe.
    Még egyikük sem fedte fel, mi jár a fejében, valahogyan mégis küzdöttek egymással, hogy melyikük mondhassa a magáét, és Joakim úr hátán összetett kézzel nyugtalanul fel-alá kezdett járni a kamrában. Hosszúakat lépett, de egyszer sem ért a falhoz, mikor fordult. Talán csukott szemmel sem ért volna oda. Sokszor járhatott ő így magányos nyári estéken, vagy ha a ködben kint már lombja hull a kút körül a fáknak, vagy a behavazott ház dermedt hidegében és mindig csak a saruja csattanását hallgatta. Most is csak a saruja csattant. Ő akkor sem nézett fel, mikor megszólalt. Gyorsan, halkan beszélt, mint aki régi csendben fuldokolva kiemeli magát kisidőre egy emberi lélek mellé a partra:
    — Hát... eme dolgaimért tartott fogva hat esztendőn át Dömötör úr bátyám az ő várának tömlöcében. Ezért váltak ellenségeimmé sok egyházi emberek, és bizonyosan beszélt ott néked erről az udvari pap is — megint fordult, a saruja csattant, aztán szoros apró fogai között morzsolta: — Ám ha erősen gondolkodom, lehet, hogy igazuk volt nekik is...
    — Nekik? — Ung az asztalra csapta az öklét. — Bizony ily nagylelkű beszéd nem telnék tőlem!
    Joakim úr elvétette ettől az ökölcsapástól a lépést. Sarkantyújának hosszú szöge beleütődött a tűzhelykőbe. Megállt. Rosszul leplezett félszeg hálával átnézett a fiatal vitézre.
    — No, azért nem nagylelkűség ez tőlem, hanemha inkább gyengeség, mert aki meglátja mindenki igazát, annak magának sohasem lesz igaza. Nekem se volt... miért is végezetül már háborodott elméjű embernek híreszteltek.
    Szórakozott mozdulattal hamvát vette a gyertyának, égőn a földre dobta és rátaposott. A kamra homályosabb lett ekkor. Az ő arca eltűnt.
    — Eretnekséggel is vádoltak — mondotta kisvártatva rekedten, és megint fel-alá kezdett járni az elkoptatott kőlapokon. — Ily beszédeket hintettek szét ellenem, mert szeretem nagyrégi énekeinket és pogány eleinket meg nem tagadom, jóllehet ez időkben sokan szívesen elhallgatják őket, mintha szégyent hagytak volna a fiakra.
    — Dicsőséget és országot hagytak! — Ung szeme felcsillant: — Ezt mondjad uram, erről beszélj nekem...
    Valami nyers és követelődző lehetett a hangjában, amitől az öreg vitéz szinte visszahúzódott. Gyéres szemöldöke kérdőn felemelkedett száraz homlokában. Egy darabig figyelt. Ung már érezte, hogy megint egyszer gyorsan rohant. Hirtelen meghátrált a gondolata. A szavát is halkabbra csendesítette:
    — És talán... ama könyvekből is a mi eleink énekeit és ősi vallásának hagyományait olvasod, uram?
    — Tanult ember létedre hogyan kérdezhetsz ilyent? — vetette oda Joakim úr, de azért ezt a beszélgetést is elfogadta, ha már magáról elterelődött a szó. Így is jó, fődolog, hogy nem kell minduntalan arra a szörnyű elvesztett csatára gondolnia. Visszaült az asztalhoz és reszelt egyet a torkán: — Hogyan kérdezhetted, mikor históriás énekeink is feledésbe merülnek manapság? A magyar boldog isten árva énekmondóit pediglen még Szent István királyunk idejében bélpoklosok közé vetették a külső tartományokból beözönlött sok jövevény papok és ezenképpen kiirtották a mi dicsőségünk kezdetének emlékét.
    Ungot különös szorongás fogta el. Ha ez így van, és az idők forgásában minden nyom és minden jel elveszett, honnan vegye ő azt, amit keres?
    Mintha áthatlan köd ereszkedett volna le ekkor rá.
    Eltévedt egyszer a ködben, szakadékos, erdős tájon, vadászat után... Valahányszor indulni akart volna, hátrálnia kellett. Körülötte mindenütt mélységek tépték a hegy testét, és ő egész éjjel egyhelyben állt, míg reggel fele meglátott egy ágat a sűrű homályban. Mindössze egy ágat látott, de azt mégis látta. Megfogódzott benne, húzni kezdte, aztán az ágnál fogva kihúzta a fát, az egész erdőt kihúzta a ködből... Ám most még egy ágat sem lát, és mióta indulni akarna, egyhelyben áll, hátrál vagy vesztegel, s talán örökre ködben marad az erdő. Pedig csak egy ágat akar, egy ágat, amit megmarkoljon...
    Melegen szépen, szinte könyörgött a hangja, mikor ismét megszólalt:
    — Ó, mondjad, Joakim úr, te, ki szereted a mi elmúlt dicsőségünk nagyságát, és sok énekeket hallottál már, és sok könyveket olvastál, mondjad nékem, ha vajon régebbi könyvíró szerzetes atyafiak mégis feljegyeztek volna valamiket a táltosok sok ezeréves bölcsességéből?
    — De hát miért jutnak mindiglen ily dolgok az eszedbe, miktől az egyházi emberek minket szigorúan eltiltanak?
    Ung szeme a faggyúgyertya lángjába tétovázott. Hogy inog az a láng, mintha elfele táncolna, egyre messzebbre, messzebbre. Már szinte úgy tetszett neki, a Szajna menti kolostor nagy refektóriumának mélyében a fekete pulpituson ég a gyertyavilág, és az olvasókanonok tonzúrás feje megint ráhajlik a nyitott öreg könyvre...
    — Igaz — tűnődött félhangon —, minket eltiltanak pogány eleink bölcsességének még a keresésétől is, ám a párizsi kolostori oskolán, hol én tanuláson voltam, sokszor olvastak nékünk oskolásoknak Szent Ágoston és Szent Jeromos könyveiből, noha ama szent könyvekben gyakorta előkerültek régi pogányoknak bölcsességei, miket nekünk mégis hallanunk lehetett.
    A száraz csontarcban, mintha megéledtek volna a fénytelen szemek:
    — Jól mondod, valóban kedvére volt hippói Szent Ágostonnak ama Plátó nevezetű jeles görög, és ha nem csalatkozom, Szent Jeromosnak könyveiben is előkerülnek a rómabeli Cicerónak és Plautusnak bölcselkedései, jóllehet azok pogányok voltak.
    — Ímé, ily meggondolásokkal kérdeztem az előbb a táltos papokat, és a mi régi hagyományainkat — mondotta Ung fojtottan —, mert ha a latinusok tisztességben tarthatják, és még az Egyháznak szentjei is felvették elmélkedéseikbe, és beleírták könyveikbe pogány eleiknek bölcselkedéseit, miért pusztították el ama latinusok a mi pogány hagyományainknak még a nyomát is?
    — Merthogy azok nem az ő eleiknek hagyományai voltak! — fakadt ki Joakim úrból ellenőrizhetetlenül, aztán már fékezte keserűségét, lenyúlt maga mellé a földre a nagy kántásedényért, színültig töltötte Ung kupáját: — Igyál... igaz, hogy a térítésnek miatta jövevények pusztították a mi ősi dicsőségünk emlékeit, ám mi hagytuk és tűrtük, és ez időkben késő azokat keresni.
    — Ne mondjad, hogy késő — szólt Ung nyugtalanul.
    — Pedig miegyebet mondhatnék? — mormogta fásult beletörődéssel Joakim úr —, mikor már több emberöltőnek előtte is késeinek mutatkozott az ilyen igyekezet.
    Kiitta kupáját, mielőtt folytatta.
    — Még gyerekségemben hallottam egy hajdani jeles királyi nótárius papról, hogy az én eleimnek és egyéb környékbeli főembereknek udvarában gyakorta megfordult, s ott a nemzetségeknek hagyományait tudakolta. De a pusztítást már jóvá nem tehette, mert a szent királyok előtt megírott köveket, avagy kecskebőröket ő sem lelhette fel sehol.
    — Most, hogy ezeket mondod uram — eszmélt rá Ung —, jut eszembe valami... Elvezetett egyszer minket a Szajnamenti kolostorból a mi magisterünk, túl a városfalakon a szent Genovéva-hegyi apátságba. És az ottani benedekrendi testvérek egyike, megtudván, hogy magyar nemzetbeli vagyok, mutatta nékem álmélkodásomra valamelyik hajdani Béla királyunk jegyzőjének, néminemű magyarországi Péter mesternek, eleink cselekedeteiről írott könyvét. A jó benedekrendi soká keresgélte a könyvet az ő könyvesházukban, hátul a polcon is, és közben beszélte, hogy ama Péter nagyrégen az ő apátságuknak kolostori oskolájában tanult, és későbben, hazatérvén, ezért is küldte el könyvét egyik odavaló társának és szíves barátjának.
    Joakim úr elgondolkodva hallgatta.
    — Péter mester?... Nem, nem emlékezem, mi névvel nevezték ama jeles papot, kiről szólottam, ám mégis dereng most előttem, mintha öregapám Bors ivadéka Miskolcz nemzetségbeli atyafiságunkból valónak mondotta volna... azám, jóllehet... — Kérdőn felpillantott. — És te bizonnyal felette örvendeztél, hogy ezenképpen külső országban a mi eleinkről olvashattál?
    — Kezdetben örvendeztem, mikoris a szent Genovéva-hegyiek rövid időre általadták a könyvet az én kolostoromnak. — Ung a tenyerébe támasztotta az állát, aztán kissé leverten vallotta: — Noha nem szolgál dícséretemre, csak megmondom... Utóbb hosszú idő lett abból az általadásból, mert a magisterek, hogy szelídítsenek, még le is másoltatták vélem amaz írást a maguk számára.
    Joakim úr mereven mosolygott:
    — Nemigen jó emlékezéssel mondod ezeket.
    — Nem én — felelte Ung, és másra gondolt. Aztán megrázta a fejét. — Hiábavalón erőltetem az elmémet, sehogy se tudok ráemlékezni, hogy ama régesrégi magister Péter a mi eleink vallásának mivoltáról valamiket is feljegyzett volna az ő könyvében.
    — És miért érdekel téged éppen az, ami nem volt ama könyvben? — kérdezte Joakim úr.
    — Miért? — Ung nem tudta tovább elviselni a kerülgető halogatást. Halvány vörösség szaladt a halántékába, és nyíltan Joakim úrhoz fordult: — Mert beláttam, hogy egymagukban mégis csak szegények és balgatagok a pásztoroknak és halászoknak a régi hitről való bús meséi ahhoz, hogy az emberek szívében a kereszténység tanításával találkozzanak. Több kell... mélyebb kinyilatkoztatás kell. Ezért is mondjad nékem uram, amiket fent a várban torozáskor a régi magyar isten amaz utolsó tudójáról mondani kezdettél.
    Joakim úr száraz öreg feje kis ideje már fáradtan hátraereszkedett. Tüskés sovány nyakából kimeredt az ádámcsutkája és a szeme a gerendás mennyezeten tétovázott.
    — A nagy Ugurt kérdezed?
    — Ő az? — Ung lélekzete pillanatra elakadt, aztán mintha az éjtszaka csendjében sötéten, mélyen, messziről Bíbor hangja szállt volna az ajkára:
    — ...aki Koppány nagyhatalmas véréből sarjadt utolsó táltosfejedelem...
    Joakim úr még mindig hátraeresztett fejjel ült, de a tekintete oldalvást hirtelen Ung felé fordult:
    — E vidéken csakis hajdanában emlegették, mikoriban híre kelt a básti urakról, hogy titkon az ő messze udvarában jártak valahol a Dráva alatt.
    — Hát valóság ő... és lenn délen él? — suttogta Ung, s a szeme úgy fénylett, mintha hirtelen támadt lángolásba nézne.
    Az öregedő ember nyugtatón rátette sápadt csontkezét a forró fiatal kézre:
    — Későre jár az idő, idd ki Ung vitéz a borodat. A nagy Uguron pedig ne tépelődj, mert ha élne még, eljárt már tőle az idő és kiátkozott az ő nemzetsége.
    Ung magafeledkezetten ugrott fel az asztaltól.
    — Mégis megkeresem!
    — Megkeresed? — Joakim úr rámeredt. — Miféle szándék vezet? Beszélj!
    Kis ideig csak Ung szaggatott, gyors lélekzése hallatszott a kamrába, aztán elszántan felelte:
    — Tőle akarom megtudni a mi régi vallásunk titkait.
    A szürke csontarcban sajátságosan megkeményedtek a száraz ajkak:
    — Ha nem rosszat, hanem jót akarsz, bizony sehogy sem tudom ésszel felfogni, miért mondasz ily beszédeket, te, ki keresztény hitben nevelkedtél és kolostori oskolákat tanultál? — Pillanatig habozott. — Vagy az Egyháznak lennél ellensége?
    Az egyik gyertyáról lecsurrant az olvadt faggyú, és hallatszott a csendben, mikor a kőre cseppent.
    — Nem vagyok az ellensége az Egyháznak — felelte Ung —, de akkor nap reggelén, mikor véletek a völgyben találkoztam, megláttam egy hegyről messzire mind az egész égő tájat, és eldőlt az én szívemben, hogy abból a tűzből, amiben most ami országunk ég, kimentek annyit, amennyit én emelni tudok.
    Joakim úr fürkészőn tekintett fel rá.
    — Ám miért kell néked ily eltökélésed miatt elenyészett pogány vallásunkhoz fordulnod?
    — Mert emberi erő nem elég a mi mentésünkre, az Úr Jézus pedig rajtunk már nem segít.
    Az öreg ember összerezzent.
    — Szörnyűséges a te kételkedésed az ő irgalmában.
    — Tatárok kezére engedi az országot — mormogta Ung —, ahhoz, hogy visszafoglaljuk, olyan kard kell, mint amilyennel eleink itt földet foglaltak. A régi isten kardja...
    — Honnan veszed, amiket szerencsétlenségünk nagy keservében mondasz? — kiáltott rá Joakim úr izgatottan. — Ki vagy?... és többen is vannak a te társaid, kik ezenképpen beszélnek manapság?
    — Magam vagyok és ne félj, nem leszek templomromboló új Vatha. — Ung egy darabig mozdulatlanul állta a tekintetét, aztán még mélyebben elkomolyodott. — Nincs már az én akaratomban ama régi magyar konok vakerő, mely rohant és nem nézett maga körül. Napnyugaton jártam, és a napkeleti ember mérget iszik a lenyugvó napból, olyan mérget, mely kioltja szent kelet tüzét, csak üszke marad bennünk, csikorog, ha rátaposnak és fáj, de többé nem lobog. Mégis innunk kell napnyugat mérgét, mert nélküle nem tarthatja meg itt foglalását, aki keletről jön. Innia kell a mérget annak, aki itt élni akar! Attila népe nem ivott belőle és kioltotta a nagy népet a langyos napnyugat... Mi ittunk, hogy éljünk, én is ittam, és ezért nem lesz itt többé új Koppány és új Vatha. De lesz, ami e népből kiveszett, és visszahozom én a régi pogány erőből a győzhetetlenség hitét.
    Sápadtan állt, idegen és érthetetlen volt a tekintete, mintha túl látna a kamra falán, túl beszélne az udvaron, az éjszakán.
    Joakim úr megkövülten hallgatódzott a hangja után. Ő mondta?... Ez a fiatal vitéz, aki itt áll? Nem tudta róla levenni a tekintetét. Szinte csak most látta meg az arcát, homlokának uralkodó vonalát, halántékának korán kiélesedett szegleteit, szép vágású keskeny száját, amelyikbe a belső magány és elhagyatottság árnyékai új vonalakat húztak. Lekönyökölve nézte őt, aki dacból, vagy fájdalomból, szenvedésből, vagy őrületből, akármiből, csak nem nagyravágyásból ily halálos elszánással indul, hogy a pusztulásból kimentsen annyit, amennyit ő emelni tud... Ez a magányos élet... feldúlt lélekkel a feldúlt országon át, amelyikből még a hatalom is elmenekült...
    Egyszerre, mintha azt is megérezte volna, amit Ung elhallgatott. Mi vár reá?... De végig sem gondolhatta a gondolatát. A megfoghatatlan fiatal tekintetben meglátta az önmagába vetett hit hatalmát, amit ő sohasem érzett. Valaki más volt ez itt, valaki más, mint akikkel eddig találkozott... Pillanatig, mintha ellenállhatatlan tavaszi vihar kezdte volna ragadni az ő reménytelen öreg életét. Aztán valahogyan mégis megvetette két könyökét az asztaltáblán, és feltámasztott fejében, mint a tagadás, megint ott volt a sajómenti szerencsétlenség sötét valósága.
    — Te egymagadban? Sebesülten, így?... Nem, nem láttad te azt, amit én láttam, mikor ama Mohi pusztán szétporzott semmibe a roppant hadisereg... és már csak menekülők voltak minden utakon.
    — Össze kell szedni, akit lehet — kiáltott fel Ung, és ismeretlen erők növekedtek benne —, a tatárok mögé kell kerülni, rájuk vetni magunkat, mint a párduc, a hátukba marni, marni őket, míg eleresztik markolt prédájukat. A mi régi hitünk pediglen majd adja hozzá a bátorságot és erőt.
    Joakim úr felnézett ekkor magányának egyetlen társára, a megfeszített Krisztusra.
    — Bocsássa meg Ő, ami a te szándékodban bűn és segítse meg, ami benne jó. Én nem ítélkezem feletted és nem feddelek, merthogy életemben sokat vétkeztem...
    Ung megmarkolta az öreg ember karját:
    — Ne mondjad tovább... az Úr engem már elbocsátott.
    — Az Úr elbocsátja, aki tőle távozni akar — felelte Joakim úr —, ám kis távolságra mégis kíséri, hogy két karjával felfogja, ha elbukik.
    Lassan felállt.
    — Leégett már a gyertya, hamarsággal sötétben maradunk — kivette a lábastartó vastövisből a gyertyavéget, és a láng inogva elindult a kamra ajtaja felé.
    Ung azon az éjszakán nyugtalanul hánykolódott az idegen ágyon. Sebesült válla egész nap nyilallt. Mióta lefeküdt, még erősebben kínozta a fájdalom. Feje felett őrölt a szú, körülötte is őrölt. A falakból, az ágyból, a taposott kamraföldből is rég bezárt dohos hideg áradt.
    Később egy kis fuvallat jött át az erdő felől a házhoz, és gyengén befele mozgatta a viaszkolt kendervásznat az ablakon. Ung azt álmodta, hogy vad szél viaskodik a kenderszőttessel, és ő ott ül Kinga kamrájában, még mindíg ül, felhúzott térddel az oszlopos ágynál. Még mindíg... és szorongó bánatban, lappangó borzalomban valahogyan reménykedik. Már Kinga hangját is hallja, de most nem az ágy felől beszél, a tűzhelynél áll, háttal áll, és a láng felett melegíti két kihűlt kezét. „Kinga én édes szívem...” Hiába kéri, nem fordul vissza. Az álarc miatt nem mutathatja magát neki, csak melegíti gyűrűtlen keskeny kezét, és a feje lehajlik, mintha nagy gondban felette gondolkoznék, mert mindent tud róla.
    Mikor Ung a kora derengésben eszmélni kezdett, lassan, mint a kísértet előjött egy ágyoszlop a szürke homályból, aztán utána jött a másik, és a két oszlop odaállt az ágy végéhez és mereven nézte őt.
    Riadtan a szeméhez kapott.
    Elalvás előtt nem látta ezeket az oszlopokat. Csak most... Régen lakatlan asszonykamrában aludt ezen az éjszakán, egy asszonyágyban. Valamikor Joakim úr felesége alhatott benne... És mikor haldokolva itt feküdt, mellette a földön felhúzott térddel ült tehetetlenül Joakim úr, és olyan magányos és nyomorult volt, mint ő a komáromi kamrában. Bizonyosan erről akarhatott beszélni tegnap este, de ő nem hallgatta meg. Szégyen fogta el: másról beszélt, mint vele Jákó...
    Már régen lógatta az ágy szélén a lábát. Homlokát a két tenyerébe fogta. Odakintről kéken virágzott be a hajnal az ablakon. Aztán, mintha messze kolontói reggelekből sok hajdani harangszó emléke jött volna be ezzel a virágzással, arra kellett gondolnia, hogy hány nap óta nem imádkozott. Tegnap sem, azelőtt sem... Lehunyta a szemét. De ez sem nyugtatta meg. Gondolatában csodálatos processzió kezdődött, mintha otthonról indulna a tiszai földről a virágos füvön át. Elől kis keresztjükkel a monostori atyafiak mennek, és a pesti révhelyen, a Duna partján, forró napsütésben, repülő porban megy tovább a processzió. Csuklyás szerzetesek, diakonusok, fátyolos apácák húzódnak végig a messze országutakon. Kanyarognak a kövezett párizsi sikátorok hideg árnyékában, kongó fahidak felett, fekete paloták, megbarnult templomok tövén. A püspöki infulán sápadt viaszgyertyák fénye lobog a rheimsi székesegyház kapuja előtt... És míg lent a skarlát baldachin alatt tömjénfüstben úszik az Oltáriszentség, már felzúgnak a tornyokban a bambergi harangok... A processzió még mindíg megy. Sokszínű templomi zászlókkal emelkedik a wartburgi hegy oldalán, s völgynek ereszkedik Eisenachon át és megy, megy... Koronás szentek kihozott merev faszobraival vonul a komáromi Szent András piacán. Fehér karinges klerikusok sorfala között örvénylő zsoltárokon át viszi a gvardián az ereklyetartót. És amerre a végeláthatatlan processzió a földön áthalad, császárok és királyok, fejedelmek és nemes lovagok térdelnek le előtte az út mentén a porba.
    Ő pedig mostantól kezdve szembe megy vele...
    Két kezével a melléhez kapott. Szembe megy vele! Mert itt elhagyottan, kiverten egy birodalom keresztény népe fut. A felgyújtott falvak és városok alatt megreped a tűzben a föld, és minden hasadása beleszalad az ő szívébe, és ott tovább hasad. Nem!... nem nyűgözi többé a roppant hatalom, amelyik nem segít! — Erőszakosan kiegyenesedett. — Már szakadoz a köd... és őt nemcsak a szenvedés és kétségbeesés viszi, de nagyobb erő: vérének homályos régi emlékei. Ugur!... hogy zeng ez a név, mint időtlen idők magyar éneke és olyan mély, mint a titok... Kiáltani akart volna: megmarkolta az ágat, s az ágnál fogva kihúzza a fát, az egész erdőt kihúzza a ködből...
    Ébren volt, és mégis mintha csak most ébredt volna. Odakintről hangok vetődtek be. Szabódó öntudatán eleinte átcsúsztak a hangok, mint laza hálón az apró halak, aztán fogva maradtak.
    Felrázta magát.
    Az udvarról ekkor már kifele kocogtak Dömötör úr kíséretül adott lovasemberei és fegyvereik zörgése lassan távolodott a visszhangos hegyek tiszta hajnalában. A kút körül lépések jártak, állatokat itattak a vályúnál, az ólak felől lónyerítés hallatszott.
    Mikor később Ung Joakim úrral összetalálkozott a pitvaron és ráköszöntöttek egymásra, félszegen, oldalvást néztek egy darabig. Nehéz lett nekik a napvilágban, amit az éjjeli sötétben feltártak magukból. Aztán kissé meghúzódott Joakim úr száraz ajka, amint Ungot így talpig fegyveresen, útra készen látta. Eszébe jutott: ha élne még, ilyen nyúlánk szép legény lehetne az ő kisebbik fia... Valahogyan marasztalni szerette volna. Ám mostanság másmilyen idők járnak... Az öregedő ember mereven magához ölelte a fiatal vitézt.
    — Ha áll még ez udvar, s e tájra vetődnél, bármiképpen is forduljon sorod, csak zörgess ajtómon, mintha hazatérnél.
    Egy darabig erősen fogták egymás kezét, de már nem szóltak, csak a kezükön szaladt át, amit a tegnapi este után még egymásnak mondaniuk kellett volna.
    — Jó szerencse kísérjen nehéz utadon — vetette oda Joakim úr, mikor Ung az udvarfáknál nyeregbe szállt, és nem várta be, hogy elinduljon. Sietve ment a ház felé. De a mohos tető alatt, a pitvarlépcsőről mégis sokáig utána nézett, szomorúan nézett, mint öreg emberek, ha a fiatalságukra gondolnak.

2. rész »

[email protected]

FŐOLDAL - PÁLYÁZAT - HÍREK/ESEMÉNYEK - TORMAY CÉCILE KÖR - TORMAY ÉV PROGRAMJAI - AZ ÍRÓNŐRŐL - TORMAY CÉCILE MŰVEI - MEGVÁSÁROLHATÓ KIADVÁNYOK