FŐOLDAL - PÁLYÁZAT - HÍREK/ESEMÉNYEK - TORMAY CÉCILE KÖR - TORMAY ÉV PROGRAMJAI - AZ ÍRÓNŐRŐL - TORMAY CÉCILE MŰVEI - MEGVÁSÁROLHATÓ KIADVÁNYOK

TORMAY CÉCILE
A MŰVÉSZET FÖLDJÉN

T A R T A L O M
A SZENTHÁZ
    A tengeren
    Ancona
    Loreto

A MALATESTÁK VÁROSA
    Francesca és Paolo
    A renaissance kényúr
    Sigismondo Pandolfo Malatesta

MEGHALT A DICSŐSÉG
    Ravenna
    Bizánc Ravennában
    Theodora szentélyében

EGY LOVAGVÁR FERRARÁBAN
    Parisina és Ugo
    Lucrezia Borgia

A    S Z E N T H Á Z

A TENGEREN

Egy holdas nyári éjtszakán magányosan virrasztottam a hajó fedélzetén. Alattam ezüstösen ringott Homeros tengere. Hullámai fáradhatatlanul szeretkeztek egymással s játékukban talán az Oceános antik istenei ölelkeztek, a víz méla locsogásába talán az ő zokogó daluk vegyült...
    Mert csakugyan, mintha halkan, elfojtottan zokogott volna a tenger.
    A teli hold levilágított reám s én elaludtam. És oly szépet álmodtam azon az éjtszakán Itáliáról.
    Mire pedig megvirradt, valósággá lett mindaz, amit álmodtam: a távol hullámok játékában, mint a mesék csillogó gyöngyfűzére, úszott a fehér olasz part.
    A gyöngysorból immár halmok, völgyek lettek: az a föld, melyen hajdan a világ trónja állt. Római császárok ültek e trónuson s az ő kezükben lett a hatalom oly végtelenné, hogy már-már isteneknek képzelték magukat ezek a halandó emberek... Pulvis et umbra sumus... Még a trónok talapzata is a sír s ma már csak az tátong a régi dicsőség helyén. Egy virággal ékes sír, melyben a világ legnagyobb gondolatai porladoznak az elmúlt óriásokkal.
    Őket fogjuk utunkban felkeresni: a halottakhoz megyünk. És szűnjenek meg számunkra létezni az élők addig, amíg az ő birodalmukban... a multak emlékei között bolyongunk.

ANCONA

Már beértünk az anconai öbölbe. A hegyoldalakon nyújtózik el a város s kikötőjének láttára a régi amphitheátrumok jutottak eszembe. Ennek is megvannak a maga vadállatai: azok a szilaj hullámok, melyek viharkor betörnek áldozatokért s kiragadják a szegény kis halász-sajkákat a beláthatatlan tengerre.
    A tolongó, lármázó tömeg áradata elkapott s tehetetlenül sodort előre az öreg Ancona kanyargó utcáin. A házak szürkék, piszkosak s egymás fölé ágaskodva pillantanak ki a tengerre. A római révgát végében Traianus császár fehér diadalíve rajzolódik bele a kék égbe, a Monte Guasco szelíd halmán pedig Olaszország egyik legrégibb temploma, a San-Ciriaco könyököl karcsú oszlopaival két vörös márvány oroszlánra. Fejét, azt a csudás tizenkétszögű kupolát, belemeríti a boltozatba s így mereng el a nagy időkön, melyek tovaszálltak felette.
    Nagyon régi ez a dóm, valamikor Vénustemplom volt, melyről már Catullus megemlékezett. Belsejében tíz klasszikusan szép oszlop még abból a korból való, mikor illatos rózsafűzérek lengtek a templomok csarnokában s holdas nyári éjtszakákon szent hetairák himnusai dicsérték a szerelem pogány istenasszonyát.
    ...Anconát még a dóriai görögök alapították. S ezért nevezték el Dorica Anconának. Azután átvonult itt a római világhatalom orkánja, a barbár gótok áradata, s végre is, sok hányatás, küzdelem után Gonzaga VII. Kelemennek, a Medici pápának ejtette bíboros ölébe. Jártak itt Napoleon cifra marsalljai, a gyűlölt osztrák generálisok, a pápák katonái és azután, mint Itáliában mindenütt, háromszínű lobogóikkal Garibaldi vitézei.
    Miként a multban, ma is országútja még ez a város a föld népeinek. Kalmárok, utazók, zarándokok vándorolnak át rajta hajnaltól-napestig, ki zajjal, ki csendesen. De azért mégis meghallani, hogy milyen különböző nyelven beszélnek, meglátni, milyen különböző az arcuk, alakjuk, fajuk. És ez az oka, hogy Anconáról egységes képet alkotni nem tudunk magunknak.
    Az ilyen átjáró-városok nem is érdekelnek bennünket, a sok turista nagyon láthatóan törölte le varázsukat...
    Sietnünk kell, hogy elérjük a vonatot, mely majd kivisz a századok legendás búcsúhelyére, Loretóba. El akarunk zarándokolni mi is a fekete Madonnához, akiről azt mondják, oly csodákat művel, mint aminőket maga az Isten sem cselekszik.
    Egy kis játékvonatnak, nagy gyerekek tréfájának tetszett nekem ez az olasz vasút, mely egyik virágoskertből a másikba szaladt velünk.
    A kék ég és a fehér föld közé beékelve, mint ezüstpénzeket termő erdőcskék tűntek tova az olajfaligetek. Egy-egy ciprus pogány levegőt árasztott maga körül; a szőlőtőkék telve fürtökkel, a fák gyümölccsel. Az út mentén nevetgélő emberek ácsorogtak; senkit sem láttam dolgozni... mintha magától teremne itt a föld! Lányok, ifjak szerelmesen néztek egymás szemébe...
    Ekkor tűnt fel ott a hegyen a loretói székesegyház. Babérfa-ligetek közül emelkedik ki, tőlük is nyerte a nevét: Lauretum... Loreto.

LORETO

A zarándokok városa Loreto, ők építették, az ő kedvükért épült egy kicsiny házacska körül, melyről immár századok óta hiszik az emberek, hogy, a Szűzanya názáreti kunyhója volt. Hiszik, hogy miként az egyik fölírás mosdja: „Itt jött e világra a legszentebb Isten anyja, itt üdvözölte őt az angyal és itt vett testet Isten örök Igéje...”
    S mintha a hit valóságot csinált volna e csodálatos legendából, még a kételkedők is tisztelettel szólanak a Santa Casa-ról, mely a Szent Szűznek legelső temploma volt.
    Felérünk végre a meredek hegyi úton a városba, mely II. Julius pápa idejében kapta meg mai, erődítményre emlékeztető kinézését. A tengeri rablók támadásai ellen védelmezték e bástyák és tornyok a szent ereklyét és mind a kincseket, melyeket jámbor zarándokok itt összehordtak...
    Éppen azon a keskeny utcán haladunk előre, mely a Székesegyházhoz vezet. Telisdedtele van ez a sikátor bódékkal, ahol rózsafüzéreket, szentképeket, szobrocskákat árulnak...
    A házak kapuiban szép olasz asszonyok üldögélnek s mialatt dalolva pillantgatnak az elmenőkre, anélkül, hogy munkájukra néznének, sebesen fűzik egymáshoz a gyöngyszemeket, melyekből olvasók lesznek s melyeken majd áhítattal morzsolják le holnap a zarándokok imáikat.
    A bódékból kikiáltanak a kereskedők, nagy hangon hívják a vevőket és sajátmaguk alkusznak az árból, amit holmijukért kértek...
    Megállok egy percre, rögtön körülvesznek a lármázó boltosok, húznak, csalogatnak üzleteikbe. Egy csomó koldus is szalad felém s csonka kezüket, hiányzó szemüket mutogatva, ők is vásárt csapnak körülöttem: vásárra viszik a nyomorúságukat. Soha ennyi kéregetőt nem láttam egy helyen, soha ilyen kiabálást a pénzért nem hallottam! És alig, húsz lépésnyire a Santa Casától történik mindez. A jeruzsálemi templom jutott eszembe... és a gondolatnak oly rövid az út onnan Nazaretig, addig a kis városig, melyből a Szent Ház, Loreto egész gazdagsága, ide jutott.
    Abban a nevezetes bullában, melyben II. Julius pápa a Szent Házról megemlékezik, ezen szavakat találjuk: „Ut pie creditur et fama est...” E szavakkal kezdem el hát én is a legendát:
    „Amint kegyesen hiszik és amint híre jár,” e kunyhó a nazareti Mária háza volt egykoron, melyet nagy Konstantin szülőanyja, Ilona császárné zarándokútja óta, ájtatos tiszteletben tartottak Palesztinában. Azon bazilika mélyében állt, melyet tulajdon maga a jámbor császárné emeltetett föléje. De a szaracénusok fertelmes háborúskodásai alatt rombadőlt a bazilika s a szent ereklye védtelenné vált az ádáz pogányokkal szemben. Történt pedig, hogy az Úr 1291-ik esztendejében, mikoron is IV. Miklós pápa uralkodása boldogítá a föld népeit, csodálatos módon szárnyaikra emelék égi angyalok a Szent Házat, elvivék túl a tengerekre és ott tevék le a partra, hol ma Tersatto és Fiúme vagyon. Miután pedig három év folyásában kipihenték volna fáradalmaikat, egy holdas nyári éjtszakán ismét útra keltek a szent kunyhóval s átszálltak véle a túlsó partra, a loretoi babérligetekbe, hogy így Isten akarata szerint jézus Szűzanyjának hajléka megmentessék az igazhívő késő koroknak...”
    Ez a legenda, mely percről-percre nő s mely idevonzza a hívok százezreit. Jártak itt királyok, költők, szentek, pápák és koldusok.
    Öt évvel a lepantói győzelem után Loretóba jött el meggyónni bűneit a szerencsétlen Don Juan d'Austria. Ebben a Székesegyházban bolyongott az őrültség előérzetével Torquato Tasso, e helyt nyert gyógyulást Borgia Szent Ferenc s a Santa Casa előtt kiáltott fel lelkesen szalézi Szent Ferenc: „Ez hát a te hajlékod, ó, örök király szép menyasszonya!...”
    És járt a loretói fellegvárban diadalainak hajnalán a fiatal Napoleon is. VII. Pius, a meghurcolt aggastyán pedig ide jött el imádkozni, miután a francia fogságból visszatért.
    Pár évvel később a Martai-Ferretti gróf, akit a nehézkór gátolt meg abban, hogy pappá legyen, e fekete Madonna előtt gyógyult ki betegségéből. Mikor azután, a pápai hatalomra oly végzetes IX. Pius néven, elnyerte a tiarát, Loretóba küldte püspöki gyűrűjét és keresztjét. S talán a loretói Boldogasszony iránti hálája indította őt arra, hogy 1854-ben kihirdesse Mária szeplőtelen fogantatásának dogmáját.
    Szűzanya Mária!... Mögöttünk Bramante gondolata, a szép Palazzo Apostolico, előttünk a nagy Székesegyház, körülöttünk az egész város, mindez a te dicsőségedre épült. És évenként százezernél több zarándok a te oltalmadért jön ide fohászkodni... Most is csak úgy özönlik be templomodba a nép és áradata elér engem is, — amint oda támaszkodom V. Sixtus pápa bronzszobrának talapzatához — s besodor magával a kitárt kapun.
    Megállok egy pillanatra... Felettem tornyosodik az óriási templom, Giuliano da Sangallo rengeteg kupolája alatt pedig, ott a szentély ezer gyertyafénytől ragyogó mélyében, ott áll márványruhájában a Santa Casa...
    II. Pál pápa kezdte el az újabb, a réginél hatalmasabb Székesegyház építtetését s az őt követő pápák mindegyike lerótta adóját a Szent Ház fölé emelt dóm építésénél. Nőtt, emelkedett a loretói templom s belsejében immár túlszerénynek látszott a téglakunyhó, melyet a hit a nazareti Szűz hajlékának nevezett. A szegénységnek ez a jelképe meghazudtolta a nehéz csillogó pompát... nem illett többé a keretbe. Befödték hát a kunyhót fehér carrarai márvánnyal, melyet Bramante nagyszabású tervei szerint Andrea Sansovino és követői faragtak ki mesteri domborművekké.
    Girolamo Lombardo nehéz bronzkapuja megnyílik s belépek végre a Szent Házba... Valósággal elkáprázik a szemem a sok fénytől, ragyogástól; annyi itt az arany, a drágaság... Az oltár előtt egy pap misézik gazdag ornátusban, körülöttem térdelve mormolja imádságát a nép. Itt, de mióta Loretóban vagyok, csak itt látok való ájtatosságot. A szegény, földön kúszó zarándokok még csak fel sem merik emelni szemüket a fekete Madonnához, aki majd leroskad a drágakövek súlya alatt, melyek tündökölve égnek a gyertyák, örökmécsek lobogó világában... Tömjénfüst száll fel hozzá az oltárról; egy pillanatra illatos ködfelhőbe vész a szent szobor, csak a fején és kit karjában tart, a gyermek Jézus homlokán látom ragyogni a nehéz aranykoronákat... A naiv hit még messze századokból vette át a királyoktól e földi ékességet, mely oly kicsinynek, hiúnak látszik a Megváltó és a Szűzanya szobrának fején...
    Elgondolkoztam: korona van a fején!... Vajjon miért?... Régen bizonnyal ezzel akarta őt a nép megkülönböztetni a többi szentektől, kik a mennyek birodalmát lakják; gazdagabbá, ragyogóbbá kívánta tenni királyainál, önmagánál, mert együgyűségében csak így tudta elképzelni azt, akihez imádkozik...
    ...A misének vége van, keresztet vetve indul meg a hívő nép, néhányan térdenállva kúsznak kifelé. Én megyek a tömeggel s azután betérünk a Santa Casa másik kapuján egy kis kápolnába, mely az oltár mögött, közvetlen a Madonna lába alatt van. Itt ragyog az arany meg ezüstmécsek százaitól a mennyezet; a simára csókolt falak fénylenek, a fogadalmi képek, kicsiny ezüstszívek, karok, lábacskák megszámlálhatatlan sokasága csillog.
    És a loretói Madonna!... A drágakövek, melyek amott, messzebbről nézve színes, szikrázó ruhává folytak össze, most külön-külön meglátszanak. A szobor fekete nyakán egy százezreket érő gyöngysor függ, keblére gyűrűk, diadémok, karperecek vannak erősítve melyek váltakozva fedik be hosszú, alól kiszélesedő selyemköntösét.
    Egy szerzetes most aranytálat vesz elő egy kis szekrénykéből. A tömeg megmozdul, mindenki hozzátörekszik s rózsafuzéreket, szentképeket, gyűrűket, ékszereket raknak az edénybe, mely felett sietve vet keresztet a pap.
    Elhaladunk a kórus mellett, melyben papok és szerzetesek imádkoztak.
    Egy percre megálltam a kis Sagrestia della Cura előtt, melynek mennyezetét és falait Luca Signorelli festette be ifjú korában, hatalmas, életerős alakjaival. A genie ébredő alkotóereje lüktet át a cifra condottierek, nagyszakállas szentek formáin; a jövendő anatómus aktusai tűnnek föl itt is, ott is... Igaz a Luca Signorelli művészete s talán éppen azért hatott reám annyira ebben a templomban.
    Amott, az egyik oltár mögött, a félhomályban megsejtem azt a freskót, mely Frangepán Miklóst ábrázolja, ki Tersattóban, azon a helyen, ahol a Santa Casával az angyalok megpihentek, templomot építtetett.
    Megnézzük még a Székesegyház huszonegy kápolnáját?... Vagy inkább pillantsunk be egy percre a fekete Madonna kincstárába, a régi sekrestyébe. Itt is ugyanaz a fény, pompa, mint a Szent Házban és ki hinné, hogy mindez csak maradványa annak, ami hajdan volt. Hogy egyes adományok értékéről fogalmunk lehessen, emlékezzünk meg arról, melyet XIII. Lajos francia király fiának, XIV. Lajosnak születése alkalmából ide küldött. Egy ezüst párnán térdelő, 24 fontos aranygyermek szobra ez, melyet egy 300 fontos ezüst angyal tart emelve.
    Az egész világ főnemessége, minden katolikus birodalom királya elhozta ide ajándékait. Gyémántok, gyöngyök, kelyhek, koronák és ki tudná elsorolni, mennyi drágaság van itt felhalmozva. Pedig Napoleon katonái 1798-ban e kincseknek jó részét elvitték Párisba és magukkal hurcolták a fekete Madonnát is. Csak évek multán, az első konzultól tudta VII. Pius pápa a szent szobor visszahozatalát kieszközölni. Örömmámorban úszott Loreto s a Szűz Mária diadalmasan vonult be a Székesegyházba, hogy elfoglalja régi helyét. Azóta itt áll aranyköntösében örökös tömjénfüst, hozsannák közepette... Naponta száznál több pap és szerzetes szolgálja, ezernél több hivő kúszik fel hozzá a kitérdelt márványlépcsőn.
    Igazhívő, ájtatos zarándokok imádkozzátok el imáitokat ti is egy csendes sarokban és azután menjetek tovább és vigyétek magatokkal vallásotok virágát, melynek, miként a való virágoknak, ha egyszer megtépte a szellő szirmait, nem virrad több hajnal...

A    M A L A T E S T Á K    V Á R O S A

FRANCESCA ÉS PAOLO

Felhallatszik a tenger mormoló zaja... a szellő száll ide vele s útitársnak magával hozza a magnoliák bódító illatát is. Illatos zene leng a fuvallatban... Ott a dombtetőn búsan inganak a ciprusok s lenn a síkon ezüstösen rezegnek az olajfák levelei.
    Különben nyugodt a táj. A nyári nap forróságától ég a föld, a boltozat lángokban áll s mintha még a Mareccia sekély vize is meggyulladt volna a melegtől, csillogva fut el a híres Ponte d'Augusto fehér márványívei alatt, el arra a boldog kék tenger felé.
    És arrafelé fordul az én utam is; az a poros, régi országút, a Via Flaminia, melyen Róma felől hosszú századokon át a világtörténelem haladt el az illatos mezők között.
    Ezüstös puha szőnyegen járok, és amint elgondolkozva lenézek rá, eszembe jut, hogy vajjon mi lenne akkor, ha ennek a vén országútnak a pora megőrizte volna mindazoknak a lábanyomát, akik valaha ellépkedtek felette.
    Milyen gyönyörűség lenne az, ha megtalálnók benne a római imperátorok szalagos, ékköves saruinak helyét; Augustus Caesar léptenyomát, a pápák bíboros, aranykeresztes sandale-jainak formáit. Ráakadnánk az északi császárok nehéz lábnyomára, amint Itália drágaságaival megrakodva vonulnak vissza az Apenninek felé, vagy amint a pápa lova mellett állva, keresztényi alázattal tartják a Pontifexnek a kengyelvasat. És azután, milyen öröm lenne oda kísérni el e nyomokat, hová a lassan járó történelem nem jutott el: titkos, rejtett ösvényekre, ahol új világosság derengne a mondák homályos éjjelében.
    És ha álmom valóság lenne, úgy megtalálnók az út mentén a szent remeték saruinak helyét, az eltaposott virágokon pedig a finom, fűzős selyemtopánkák lépteit, melyeket tétován követnek hegyescsőrű, pillangós cipellők s kacsaorrú vasascsizmák porba merült nyomai...
    Már szinte látni véltem a tenger lábnyomot magam körül s majd hogy nem futottam utánuk. Addigaddig, míg egyszerre észrevettem, hogy nem járok többé a porban, kövezet van a talpam alatt, hogy immár beértem a régi Ariminumba...
    Előttem a kövezeten nagy vonalakban nyúlik el Augustus diadalívének árnyéka. A hálás nép azért a római országútért emelte a császárnék ezt a kaput.
    Még egyszer visszapillantottam. A mögöttem elmaradt Via Flaminia, mint egy ezüstös folyó kanyarodik be az ív korinthosi oszlopai alatt a városba, ebbe a kicsiny, pusztuló fészekbe, melynek egyedüli nagysága a mult... Micsoda mult!... Szinte elszédül az ember tőle.
    A rubiconi átkelés után itt beszélt Julius Caesar katonáihoz. Versengtek is a szomszédos városok valamennyien ezért a dicsőségért, de Rimini maradt e versengésben a győztes, mint ahogy tanúságot is tesz róla az a kis emlékoszlop, melyet a Giulio Cesare téren, a hajdani Forumon, Sigismondo Pandolfo Malatesta emeltetett... És ugyanezen a téren, ahol hiú diadalokról, törpe emberi nagyságról szónokolt a pogány hadvezér katonáinak, sok év elmúltával, ugyancsak itt beszélt a jámbor halásznépnek szegénységről, szeretetről az az egyszerű zarándok, akit ma San Antoniónak hívnak s ki Padovából jött el ide.
    Betérek az omladozó paloták sorába. Egy szűk sikátoron haladok végig. A házak egyik oldala fehér, vakítóan fehér a naptól, a vörös tetőzetek, a ciprusok sötét csúcsai keményen körvonalozódnak a kék égben. Az ablakok csukva vannak, kihalt az út s a hepehupás kövezet réseiből, a márványküszöbök repedései közül itt is, ott is felburjánzik a fű... Az út vége felől tarkára mázolt kétkerekű kordély gördül előre, nagy olasz ökrök vontatják úri kényelemmel.
    Ez a sikátor vezet ki a Malatesták híres, hajdani várához, melyet újjáépítője után Castello Sigismondonak is neveznek... Felkanyarodom egy kissé s azután, mintegy varázsütésre szemem elé tűnik a vár. Düledező tornyaival, mohos címerével kapuja felett, omladozó falával mint a mulandóság szomorú jelképe üli meg a dombtetőt.
    Hová lettek kokoszorús bástyái, sáncai, melyeken lüktetve futott át valamelyik hegyi patak vize?... Hová lettek az ablakok ívei, hová az erkélyek márványkönyöklőikkel?... A láncos felvonóhíd?... Ki tudná megmondani?! Eltűntek, elporlódtak, mint a kevély várurak s már csak a mondák őrzik emléküket. Azok a véres mondák, melyeket nyitott tűzhelyeik körül még ma is borzadva mesélnek el egymásnak a Malatesták hajdani jobbágyai. Halkan beszélnek ilyenkor s mindegyre kipillantgatnak az ablakon. Olyan félelmes azoknak a rég porladozó zsarnokoknak az emléke, hogy ott a földön, amelyen éltek, a fák alatt, amelyeknek árnyékában elhaladtak, megdobban az ember szíve, ha reájuk emlékezik. És legtöbbször alkonyatkor szól róluk a mese, akkor, mikor a barna éji fellegek alatt vérzik az ég alja, mikor a partokon haragosan zendül fel a tenger orkánja, mikor üvölt a szél, ilyenkor éled meg az ő alakjaiknak emléke...
    Hanem azután, mikor csendesen ringanak a ciprusok, mikor tavasz van és a völgyek tele virággal, akkor eszébe jut a népnek e mondák egyetlen fehér alakja; a bűvös ravennai liliom: Francesca da Rimini. Mint valamilyen messze, rejtett virágnak az illata tölti be emléke a levegőt, a szíveket és amíg szerelmes emberek lesznek a földön, hiszem, hogy minden tavasszal megsiratják őt.
    Ebben a düledező várban élt és szenvedett Francesca s a mögött a rácsos ablak mögött ölte meg a férje.
    Ma fogház ez a pusztuló vár és nem engedik be az utasokat. De ha elnézünk a napfényes zöld mezőkön a ravennai országút fölött, ha beszívjuk a magnoliák illatát, talán jobban megsejtjük a szép szőke Polenta-leányt, mintha a börtönök félhomályában kutatnánk az emlékét.
    ...Ki volt ő?... Maga a szerelem! Oly szelid, mint a tavaszi szellő fuvallata, gyengéd és tudatlan, akit bizonnyal a boldogságra formált valamely virágból az Isten. És gyermekévei boldog öntudatlanságban is peregtek le. Brokátos ruhájában minden nap reggelén elment a San Vitale templomába imádkozni. Azután haza térve hímezgetett, ájtatos dalokat énekelt és gyönyörrel olvasta Guido Guinicello és Cino da Pistoia édes szonettjeit.
    Így múltak az évek addig a napig, melyen atyja, Guido da Polenta, a ravennai herceg, eladta az ő boldogságát. Hogy biztosítsa saját életét és hatalmát, rettegett szomszédjának, a riminii Malatestának jegyezte el a leányt.
    És amilyen szép volt Francesca, olyan visszataszító volt a vőlegény; egy ijesztő nyomorék, ahogy több monda szól, még púpos is. Ezért nevezték ot Giovanni lo Sciancatonak.
    A ravennai nagyúr jól tudta, hogy ennek a szörnyetegnek, aki még hozzá szívtelen és kegyetlen is, nem fogja a leány kezét nyújtani. Pokoli cselhez folyamodott tehát: a vőlegénnyel egyetértve, ennek öccsét, a híres szép Paolot hívta el magához és megparancsolta neki, hogy ő helyettesítse nyomorék bátyját az esketésnél. Francescával pedig álnokul elhitette, hogy a jövevény az, akit neki férjül választott.
    És a menyasszony megszerette a szelíd, álmodozó ifjút. A bizánci császárok ódon templomában adta oda ártatlan szívét és esküdött örök hűséget neki. Nem tudta ő, hogy az az eskü egy másiknak szól.
    Felvirágozott menettel vitték el azután Ravennából a leányt és hozták ide a Malatesták városába. Csak akkor jött rá, hogy rútul megcsalták, mikor egy idegen ölelte, csókolta és mikor megértette, hogy azt, akit szeretett, szeretnie nem szabad.
    Giovannitól irtózott, gyűlölte őt. És kétségbeesésében Paolo lett egyedüli vigasza, szomorú boldogsága.
    A vár lovagtermében, Francesca kis szobájában, a vizek partján, az erdők lombjai alatt mindíg együtt voltak ők. A férj pedig, ki tudja, hol barangolt ezalatt. Vad, szilaj természete véres kalandokba kergette és ilyenkor nem irgalmazott senkinek, mert legédesebb zenéje a haldoklók hörgése volt. Asszonyával nem törődött, de mit is érdekelte volna az a fehér liliom melyet olyan könyörtelenül tört le magának a ravennai mezőn.
    Megesett pedig, hogy egy nyári napon, együtt üldögéltek Paolo és Francesca a várkert fái alatt. Veszedelmes közelségben egy kőpadon ültek s míg a férfi Lancelot és Guinévra gyönyörű regéjét olvasta, az ifjú asszony szeme révedezve kalandozott az égen. Nem mertek ők már egymásra nézni, érezték, hogy nyári pompájában a szerelem halad el előttük és hogy az ő képe tükröződik szemükben is. A szerelem! Amit úgy titkoltak s ami a nyílt, kifejlett természet közepette olyan visszás, olyan hazug titok volt.
    Nem mertek fölpillantani, pedig a szívük egyszerre dobogott... hallották mind a ketten. Nem merték félbehagyni az olvasást, mert tudták, hogy a tétlen ajkak egymásra találnak... Olvastak hát lázasan, kétségbeesetten s csak mikor a helyhez értek, hol a szőke királyasszony megcsókolja a szerelmes Lancelot lovagot, esett ki kezükből a könyv, tekintetük találkozott... megállították egy percre a szerelmet, a boldogságot s miként a monda két szerelmese, hosszan, önfeledten csókolták egymás ajkaira mindazt, amit elmondani nem lehet...
    ...És az illatos mezők csendjének közepette adta oda magát Francesca kedvesének mindörökre. A suttogó fák alatt mint két messziről ide tért, egymásra találó ifjú patak folytak össze ölelkező alakjaik... Megszűnt körülöttük létezni minden, úgy érezték, maguk vannak a földön. Csak ők ketten éltek e percben a világon s mint a nagy szerelem pillanatában mindenkor, lelkükben megszületett újból az első férfi és az első asszony. Azok ölelkeztek, azok csókolták egymást az ő karjaikkal, az ő ajkukkal. Az első emberek paradicsomi magánya borult a földre, hogy szerelmükben egyesegyedül lehessenek, csak úgy, mint az éden kertjében hajdan a legelső napon.
    És azután is még gyakran találkoztak ők ott a mohos fal tövében, a fák alatt. S szerelmük melegétől virágok nyílottak a mezőn; pedig körülöttük meghalt a nyár, ősz volt. Egy ilyen őszi alkonyatkor leste ki őket a herceg valamelyik cselédje. Elárult mindent és a férj szégyennel, gyűlölettel szívében, megirígyelve szép ifjúságukat, boldog szerelmüket, haragjában rohant felettük ítéletet tartani: egyszerre ölte meg mindkettőjüket.
    Meghaltak, hogy örökre éljenek a nagy szerelem jelképeként ebben a szomorú világban.
    Paolo alakja majdnem eltörpül a mondákban, a Francescáról lesugárzó fény világítja csak meg, az a mennyei ragyogás ad neki életet. Szinte félve kíséri el kedvesét százados diadalútjában, aki a nagy szerelem leányaival, az ő legendás testvéreivel, Gretchen, Beatrice és Júliával halad kéz-kézben, az emberi képzeleten át, az örökkévalóság felé.
    És ki adott neki és kedvesének ilyen halhatatlanságot?... Azok, akik maguk is halhatatlanok: Dante és a Szerelem!
    Hogy hány monda él róluk a szívekben és melyik annyi száz közül a való, ki annak a megmondhatója!... De hát akkor melyikben higyjünk?... Úgy érzem, abban, amelyik a legszebb, mert az ő szerelmük szebb volt, mint amit a századokról-századokra szálló mondák elbeszélhetnek.
    Hogy bűnösek voltak-e, arról Boccaccio, a bolognai egyetem Dantét kommentáló tanszékének tanára, mit sem tud. De a régebb kommentárok: Benvenuto da Imola, Ottimo, Francesco da Butti és Pietro di Dante, a költő fia, sőt maga a dalnok is sejteti velünk bűnbeesésüket az Inferno ötödik énekében. Ő pedig be lehetett avatva ennek a szomorú tragédiának a titkába, mert életének utolsó éveit ott élte le Ravennában, a Polenták házánál, V. Guido udvarában, aki Francesca fivérének, Astasiónak a fia volt. Dante ismerhette a valóságot és a valóságban is szerette a boldogtalan hercegnőt, mert elment utána képzelete szárnyain, megkereste és megtalálta a Pokol második körében, melynek kapujánál a rettenetes Minos áll őrt és vicsorítja fogait a bűnösökre.
    Itt bolyongott hát Dante: a fájdalom lakában s a pokol orkánja sodorja eléje a nagy szerelemben elkárhozottak lelkeit. A forgószél örvényt kavar és sodorja folyton az örökkévalóságig azokat, akik földi gyönyörök közepette lelték halálukat. Fel-le hullámozva, seregekbe verődve, jajveszékelve, Istent átkozva, viharzanak el a nagy poéta előtt a Didók, Semiramisok, Kleopatrák árnyai. Heléna, aki annyi romlásnak volt okozója, a nagy Achilles, Paris, Tristan... szenvedő lelkek százezrei, kiknek a szerelem volt legnagyobb bűnük. És a pokol orkánja magával ragadja Francesca és Paolo lelkeit is. Kéz-kézben vergődnek az örök gyötrelemben ők, kiket egy halálban egyesített a szerelem.
    Ennek a szerelemnek az emléke és Francesca gyengéd, bűbájos alakja ihlették Dantét remekművének legszebb énekeire:

        ...Nessun maggior dolore
        Che ricordarsi del tempo felice
        Nella miseria...


    ...Nincs nagyobb fájdalom, mint visszaemlékezni a boldog időkre a nyomorúságban...
    És a Polenta-leány szenvedése hatja meg olyannyira a dalnokot, hogy Francesca vallomását, melyben véle szenvedélyük keletkezését elmondatja, azokkal a világhírű szavakkal végzi be, melyeket mindannyian oly jól ismerünk:

        ...La bocca mi bacio tutto tremante...

    ...Ajka remegve csókolt meg. Galeottónkká lett a könyv s az, aki megírta — és azon a napon nem olvasánk tovább...
    Ezekkel a szavakkal adott Dante örök időkre életet e megható szerelemnek... Mert él ez a szerelem és a lenge árnyak is élnek ott a riminii olajfák árnyékában, a tavaszban, az emberek lelkében. És amint átvonult emlékük a nemzedékek szívén, megszűntek ők egyszerű monda alakok lenni, nevük ma már annyit jelent, mint maga az a szó, hogy: szerelem.
    Elgondolkozva néztem magam elé. Hol esküdhettek ők egymásnak azzal a csókkal örök hűséget?
    A füvön, mint valami régi emlék édes borzongása, egy parányi hullám reszketett végig. Igaz! hisz tulajdon e pázsiton futkosott Francesca kis lába a boldogság múló pillanatai után... Fejem felett felsóhajtottak a ciprusok, egy bús gondolat rázta meg sötét lombozatukat: itt valahol, az ő árnyékukban állt az a kőpad, melyen egymás mellett annyit üldögéltek Paolo és szép hercegasszonya... A virágok is megmozdultak, mintha mindenik el akarta volna mondani, hogy: közéjük hullott az a könyv, — melyből azon a napon nem olvastak tovább...
    Minden emlékezett körülöttem: a fű, a fák, a virágok s én is, mint egy ködös sejtelemben, érezni véltem, hogy itt, ahol állok, itt volt az ő költői szerelmük búvóhelye... éreztem, hogy e helyt csókolták ők meg egymást legelőször azon a régesrégi nyári napon.
    De azóta nagy idő telt, megváltozott a világ s nem oly forrók többé a nyarak, nincs annyi láng a szerelemben... Kihűlt azóta egy kevéssé a Föld...

A RENAISSANCE KÉNYÚR

Hűvösebb lett egyszerre az idő, a nap nem sütött már olyan forrón s fejem felett a kék boltozaton összefutottak a bolyhos, kis fellegek. Talán a szemhatár hegyeiről foszlottak le, mert egyszerre mintha tisztábban látnám az ormokat. Világosan kivettem a Verucchio várhegyét s egy pillanatra, mint kis, félig elfeledett gondolatot, megsejtettem felette a Malatesták ősi fészkének romhalmazát.
    Ebből a várból jöttek ők le hódítóan Riminibe s tették rá vaskezüket a nép nyakára, címerüket pedig a templomokra és palotákra. Büszke nevükkel élt és halt ez a város, tőlük szenvedett, de e név viselőinek köszönheti legnagyobb dicsőségét is és mindenek felett a kora renaissance első diadalmas remekét: a Tempio Malatestianát.
    Lassan elindultam a Via Sigismondón le a templom felé. Mellettem fáradtan, eltikkadva kullogtak tova az emberek s tekintetük közönyösen siklott le a város nagy multjának emlékeiről. Ők nem érezték, hogy az a dohos levegő, mely az ódon palotákból kiszáll, magában foglal valamit az elmultakból, hogy ezen a földön, ebben a levegőben, melyet első lélekzetükkel beszívtak, részeseivé lettek a multnak. És talán éppen ebben van a titka az öntudatlan hazaszeretet érzésének, ezért szeretjük a földet, amelyen élünk, szeretjük a multat, melynek folytatása vagyunk a jelenben és ezért hiszünk a jövőben.
    A jövő! Szinte visszásan hangzik ez a szó Rimini bástyái között. Pedig van ennek a kis városnak jövője. Lüktet ott kinn a tengerparti nagy fürdőben az élet és az antik Pentapolis mezőiről felszálló szellő el-elhozza olykor hozzám a park zenéjének dallamát. Odakinn a platánfasor végében, a divatos villák között a tenger zajával játszik a zene, hemzseg a sok szép olasz asszony, angol, magyar meg francia turista. Van ott élet, vígság s vajjon kinek jutna eszébe bejönni ide a romok közé és felkeltegetni a régi emlékeket.
    De nekem, amint a csendes utcákon végigmentem, itt is, ott is eszembe jutott valami. Körülöttem minden a Malatestákról regélt.
    ...Messze ködös századokban tűnnek fel legelőször ezek a veszedelmes katonák az anconai marca harcmezőin. Ott lépkednek el győzedelmesen az elesettek hullái felett és viszik a három „gonosz fejjel” ékített pajzsukat, melynek mezője az elontott vértől oly piros. És mennek a századokon át rémületet, iszonyatot keltve, míg azután a renaissanceban a pápák hatalma előtt buknak el.
    Baljóslatú nevük mint csalhatatlan omen kíséri őket pályafutásukon. Ravaszsággal, joggal és törvénnyel dacolva, a korukat jellemző könyörtelen önzéssel szerzik meg maguknak az uralmat Rimini, Cesena, Fano, Sogliano, Cervia és sok más egyéb kis város felett. Azután az összeharácsolt hercegségekre támaszkodva kezdik el veszedelmes játékukat a félszigeten, hol a pápa, hol a római császár oldalára állva, oda, ahonnét éppen több hasznot várhattak. Verekedtek ők az urbinói hercegekkel, zsoldos vezérekül szegődtek a Viscontiak és velenceiek háborúskodásában; condottierjei voltak a szentszéknek, császároknak, hercegeknek, köztársaságoknak. Sőt a pontifexek történetébe is beleártották magukat, mikor a tiaráért való küzdelemben Baldassare Cossa — XXIII. János pápa — ellenében XII. Gergelyt vették pártfogásukba. E pápa azután hosszabb ideig székelt Riminiben s a konstanzi zsinaton maga Carlo Malatesta járt közbe érdekében. Merész, viszálykodó emberek voltak a Malatesták s nemzedékeken át tartották fenn erőszakkal családjuk örökösödését. Fondorkodtak, gyilkoltak, csaltak s nyughatatlanságukkal előmozdították Itália teljes feldúlását.
    Minden kornak és minden népnek megvannak a maga sajátos bűnei és erényei. A riminii urak csak olyanok voltak, mint kortársaik, a szomszédos kényurak. Egyesítették magukban ez idők jellemvonásait s így, amit róluk elmondunk, azt kevés kivétellel elmondhatnánk a többiekről is. Ha reájuk nézünk, megpillantjuk bennük annak a sajátos lénynek, a renaissance zsarnoknak a képét, kit innét, a XX. századból nézve, pár pillanatra a XV. század szfinxének tarthatnánk. Hogy megértsük őt, vissza kell mennünk abba a korba, mely létrehozta, keletkezésének okát pedig messzemenő történelmi eseményekben kell keresnünk.
    A régi római birodalom abban a percben veszítette el egyensúlyát, mikor a katonai despotizmus a birodalom súlypontját keletre tette át. Az uratlan Rómában kezébe kapja a világi hatalmat is a római pápa. A pápák uralma eleinte nem igen terjed messzire. Északon betörnek a longobardok, elnyelik a bizanci uralmat, de nem tudják teljesen megemészteni s e zürzavarban kelnek fel legelőször egyes hatalmasabb várurak vagy hadvezérek, akik önállóságra igyekeznek szert tenni. Megalakul a friauli hercegség. Közép-Olaszországban felütik fejüket a garázda római patriciusok és délen már külön herceg kormányozza Beneventet. Mikor a longobardok nagyon elhatalmasodnak, a frankokhoz fordul segélyért a pápa. És ezzel a ténnyel kezdi meg II. János azt a politikát, melyet utána annyi szorongatott pápa gyakorolt. A longobardok 774-ben vesztik el utolsó csatájukat. Nagy Károly római birodalmának napja virrad. Ezután, pár hercegséget kivéve, csak két úr van Itáliában: a pápa és a császár, de e két hatalom egyenetlenkedései a birodalom szétbomlására vezetnek. És ekkor létesülnek azok a megszámlálhatatlan kis hercegségek és respublikák, melyeknek már külön egyéniségük van.
    A fölébredt külön egyéniség tette lehetségessé, hogy a kis hatalmak fenntartsák magukat s ne süllyedjenek hűbéres udvaroncokká, mint például a birodalom német részeiben, ahol a tényleges monarchia magába olvasztotta a nemességet s a császárok udvari légköre megbénította az egyéniséget. A messze földön székelő császárok mindvégig idegenek maradtak Itáliában és az olasz nép alapjában éppoly gyűlölettel nézte őket, mint hajdan a rómaiak a betörő barbárokat, akik csak arra voltak jók, hogy ifjú vérükkel felfrissítsék a kiélt latin fajt. És éppen ez a vér tette, hogy a belőle származó, hatalomra áhítozó kis urak több rokonszenvet élveztek honfitársaiknál, mint a germán imperátorok. A Karolingok után a friauli, ivreai és beneventi hercegek ágaskodtak a császári korona után s míg délen egyes hercegi családok befolyásolták a félsziget politikáját, addig északon az I. Ottó védelme alatt megizmosodott városok tették ugyanazt. E respublikák élén konzulok állottak, kiknek a császár védelmet ígért a pápai hatalommal szemben. A konzulok családjai az őket uraló községek kapitányainak nevezték magukat, sőt nem egyszer még egyházi vagy császári vikárius címével is éltek. Divatba jött a régi görög tyrannia, mely nem örökölt, hanem bitorlott jogokon alapszik. A császárok és pontifexek pedig, hogy maguknak híveket szerezzenek, megerősítik a kis kényurakat s megadják nekik az investitúrát. A Welf és Stauf nemzetségek harcai átcsapnak Itáliába és guelf és ghibellin név alatt növelik a városok egyenetlenkedéseit.
    II. Frigyes, a pompakedvelő germán imperátor a világtörténelem pár pillanatára rendet csinál a félszigeten. Divatba hozza fizetett idegen katonákkal a zsoldosokat, szervezi a nápolyi és sicíliai örökös királyságot, ráteszi kezét Közép-Olaszországban a pápai birtokokra s a lombard városokat a konstanzi határozmányok alapján helytartójával az elállatiasodott Ezzelino da Romanóval kormányoztatja. De az Inozenz pápák megingatják trónját, IV. Clemens a franciákhoz fordul segítségért s a Frigyesek nagy álma szerteomlik.
    Ezután Avignonba költöznek a pontifexek, Rómában fellépnek az ellenpápák s az egyház hatalma megoszlik a két székhely között. Wenzel német király jóformán elejti itáliai jogait. A félsziget ki van szolgáltatva a nagyravágyó hercegeknek és városoknak, ők osztozkodnak rajta. A guelf és ghibellin pártok már túlélték a politikai érdekeket, melyek őket megteremtették s miután a guelf városok inkább demokratikusok voltak s a nemzeti olasz pártot képviselték, tehát a pápához húztak, míg a ghibellin városok, összetartván a vidék nemességével, feudálisabb hajlamaiknál fogva a császárhoz szítottak. E két fogalom nevében harcoltak azután egymással a hatalomra vágyók. A kisebb várurak condottierek lesznek s miután észreveszik, mily hasznot hajtanak a zsoldadó uraknak, haszonlesésük arra indítja őket, hogy a maguk kezére dolgozzanak, katonákra, pénzre és ezek segélyével önállóságra tegyenek szert. Zsoldjukul itt-ott területbeli ajándékokat csikarnak ki s azt az uraságot, melyet már régen bitoroltak, szentesíttetik a császárral...
    A XV. századnál vagyunk. A császár már csak egy rangot és címet adó felséges cím s egyes családok, nagyratörő kalandorok vagy a pápák öccsei, rokonai büntetlenül teszik kezüket a városokra. A szabad községek megszűntek s a renaissance kényúr álarc nélkül lép ki a történelem fórumára.
    Önkénytelenül az a kérdés jut eszünkbe, hogy ki volt hát tulajdonképpen az olasz zsarnok?... Ő volt az a bizonyos harmadik, aki a pápa és a császár háborúskodásai alatt, ravaszul elkaparintotta a zsákmányt, a föld legszebb birodalmát: Itáliát. Inter duos litigantes tertius gaudet...
    És a kényúrban egy kész uralkodóval állunk szemben, aki az Itáliára törő idegen fejedelmektől és mindenekfelett a legelső modern embertől, II. Frigyes császártól és vejétől Ezzelino da Romanótól leste el az uralkodás művészetét. Egyesíti magában Frigyes pompaszeretetét, Ezzelino könyörtelen kegyetlenségét s megkoronázza e tulajdonságokat a művészet imádásával, ami klasszikus latin véréből nyeri eredetét.
    Miután a hatalom a tyrannus kezében van, már csak arról lehet szó, miként tartsa azt meg. Két eszköz áll rendelkezésére: a pompa kifejtése és a kegyetlenség. Udvartartásának fényével elvakítja a népet s azután istentelenül kegyetlenkedik az elvakított tömeggel... Ez időkben a vallásos eszmék nem gyötrik az embereket, a háború sem aggasztja őket, mint Niccolo Bendeoli Ercole d'Estenek írja : „Annyi béke van már Itáliában, hogyha valami közbe nem jön, maholnap többet írnak majd a kutyák és madarak háborúskodásáról, mint az emberek csatáiról...” Az egész félszigeten condottierek zsoldos hadai harcolnak s csak vigyázatlanságból marad néhány katona a küzdtéren. A nyilt erőszak helyébe ravasz kegyetlenség lép, a kereskedelem pénzt hoz az uraknak s innen van az, hogy Olaszország e relatív jólétben, ráér életét szépíteni, megteremteni és élvezni a művészetet. Létrehozza a renaissanceot s ezzel a föld minden népeinek mesterévé lesz.
    A XV. századbeli olasz kényúr az átmenet a középkori és újkori ember között. A barbár nyers ösztöneit, mohó ifjúságát össze tudja egyeztetni a klasszikus műveltséggel. Rajong a szépért, de, ha kell, nem retten vissza az orgyilkosságtól sem.
    Általános nézet, hogy aki érvényesülni tud, annak joga is van az uralkodásra. Az ősrégi nemesi családokból származó Malatestáknak, ferrarai Estéknek vagy milánói Viscontiaknak egy cseppel sem volt több joguk a kényurasságra, mint akár a kalandor paraszt fiú, Francesco Sforza, vagy a kalmár Medici utódainak. Bárki fölvehette az ideg és lélekölő játékot a hatalom elnyeréséért és megtartásáért. Voltak olyan fejedelmek is, mint például Lorenzo Medici vagy az urbinói herceg, akik a mértékletesség jelképei, vagy mint Galeazzo Visconti, akik ártatlan fényűzésben lelték gyönyöruségüket, Francesco és Ludovico Sforza, akik könyvtárak alapításában, templomok és paloták építésében keresték örömüket, de ezek a kivételek. Majd minden zsarnok dinastiájában végzetszerű volt az elfajulás; az alacsony lelkek megrészegültek a hatalomtól. Hozzájárult még az elfajuláshoz az is, hogy a zsarnok életét sohasem tudta biztonságban. Családjának minden tagjában, udvaroncaiban, katonáiban orgyilkosokat látott s az örökös rettegés, a lázas tevékenység és az izgatottság növelték őt olykor azzá a monománikus szörnyeteggé, aki minden idők egyik legrémesebb jelensége.
    Apa fiának hagyta örökül a törvényellenesség tudatát, a bűnt és a rettegést. Alig halt meg ekkortájt kényúr természetes halállal. Méreg vagy torszúrás vetett véget zaklatott életüknek. Így tehát már csak önvédelemből is mindenkire gyanakodtak s a kivégzés hétköznapi dolog volt. Borzalmait megszokták és megúnták már a kényurak, nem izgatta őket többé, ennek folytán büntetésnek sem tartották. Elkezdték hát a halál pillanatának bekövetkezését furfangosan kieszelt kínzatásokkal hátráltatni. Kéjelegve gyönyörködtek a vergődő áldozatok velőtfagyasztó ordításában s csak a kínok szemlélésénél tudták elhinni, hogy a szerencsétlenek valóban szenvednek. Új gyönyörűséget találtak a kínzatásokban és ez az iszonyú kéjérzés utáni vágy nemzedékről-nemzedékre szállván át, lassan életszükségletté, őrültséggé, azzá a rettenetes betegséggé, a vérdühhé lett, melynek rabjai voltak a Sforzák, Viscontiak, Borgiák és Malatesták sarjai. Valamennyien vértjükre vésethették volna az üslingeni Verner híres jelmondatát: „Ellensége Istennek, a részvétnek és könyörületnek”.
    De mind e kényurak között talán mégis a milanói herceg, Maria Visconti volt a legkegyetlenebb. Az érzéki gyönyör e gyáva, vérszomjas betege betanított ebekkel rendez embervadászatot s kéjelegve nézi, mint szaggatják darabokra áldozatait a felvadított kutyák. Foglyait emberi hulladékokkal eteti, vagy elevenen temetteti el palotája körül. Végre is három nemes szúrja őt le mise után a Szent István templomában s tettüket Milanó védszentjének ajánlják. És e nemesek cselekedetét nem tartja senki bűnnek, közszájon forog a közmondás: „Aki saját életét odaadja, elveheti a zsarnokét”...
    És ezek a kegyetlen kényurak, csakúgy, mint a művelt, tudós fejedelmek, egy vérből származtak, egy kor szülte őket, az a kor, melyben annyi volt a sokoldalú jellem s melyben a bűnök és erények oly csodálatosan egyesültek, mint sem azelőtt, sem azután soha többé. Nagyot fordult akkor a világ, mikor ezek az emberek éltek. Egyik lábukkal még mindíg a középkor véres, sötét éjtszakájában álltak, a másikkal pedig már a renaissance hajnalszép mezőin, a művészetek, dalok, a tudomány virágai között. Két áramlat folyta őket körül: a vad, harcias középkor és az új virradat levegője. Ettől a levegőtől részegültek meg ennek a kornak gyermekei s lettek azokká a szépet imádó szörnyetegekké, akikkel egyszerre született meg a földön az olasz renaissance.

SIGISMONDO PANDOLFO MALATESTA

A renaissance egyik legérdekesebb kényura a riminii Sigismondo Pandolfo Malatesta. Neve borzasztó volt a maga idejében s hallatánál remegve bújtak anyjuk ölébe a gyermekek.
    De minket ellenállhatatlanul vonz ez a rejtelmes zsarnok, vonz, mint a távol veszedelem. Távol van ő tőlünk s amint udvartartásával, tudósai és brávói között elvonul a történelem vérző szemhatárán, alakja rémes árnyékot vet a napfényes mezőkre.
    A renaissance-ban élt s mint ősei, ő is kényúr és condottiere volt. Kortársai, kegyetlensége végett az astrologikus vagy mágikus babona rabjának tartották, aki azonban ifjú, zabolátlan véralkata folytán, egyesíteni tudta magában a fenséges vadállat ösztöneit s a tudós mély lelkesedését. Indulatai nagyok és egyszerűek voltak; lelkében megfért a vágyak és szenvedélyek egész skálája. A vérengző barbár aljasságától a művészet lelkes imádásáig, az állatias kéjvágytól a nagy, rajongó szerelemig mindenre képes volt ő. Mert a természet bőkezűen osztogatta a túláradó érzéseket a quattrocento fogékony, friss lelkeinek. Nem gondolkoztak ezek az emberek úgy, mint mi, egy életen át, hanem tettek. Már csak a kényszerűség is rávitte őket a viharos cselekvésre, mert tudták, hogy félelmet kell gerjeszteniök és bosszút állaniok, ha meg akarják védeni életüket. A folytonos veszedelem megedzette testüket, lelküket, hirtelen tudtak határozni és cselekedni, jót-rosszat egyaránt.
    Sigismondo a kegyetlenségnek valóságos őrültje volt, nemcsak a római cúria vádolja hallatlan gaztettekkel, hanem a krónikások is feljegyzik róla, hogy családjának tagjain borzasztó gyalázatokat követett el s hogy három feleségét gyilkoltatta meg: a szép Bussoni di Carmagnuolát, Guinipera d'Estét s a szelíd Polissena Sforzát, mindhármat házasságtöréssel vádolva.
    Tagadhatatlan, hogy sok ember lakott benne: a vadember, a klasszikus pogány, a szerelmes és a tudós. Bűneivel össze tudta egyeztetni erényeit, szerette az asszonyokat és a szépet. Izgatott, türelmetlen lelke megnyugodott a tudósok, költők társaságában. Velük töltötte életének legboldogabb perceit, — egész igazságszeretete a filozófia igazságainak kutatásában állt. Kitartással tanulmányozta a könyveket, szerelmes féltékenységgel őrizte szobájában egy-egy drágán vásárolt régi görög kézirat pergamenjét s érdeklődve hallgatta hosszú órákon át a pedánsok száraz vitáit. Udvarában tartotta a híres filológust, Porcelliót, Trebaniót és a pármai Bassaniót, akit oly gazdag jutalmakban részesített, hogy az gúnyolódva emlegette: míg neki földje és villája van, addig versenytársai mint éhes élősködők még öregkorukban is katonásdit kénytelenek játszani.
    Várában, melyet Valturi de Riminivel építtetett fel újból, az Arx Sismundea könyvtárában, jelenlétében folytak le a tudományos viták. Poétái latin költeményekben dicsőítették az ő — mint ahogy nevezték — a rex hőstetteit s szerelmi viszonyát a szép és szellemes Isotta degli Attival, akinek karja között pihent meg annyi szerelem után. De nem csak megvásárolható vándordalnokokat vont ő magához, hanem oly ábrándos, gyöngéd költőket is, mint amino Giusto de Conti volt.
    Sigismondo Pandolfo Malatesta 1438-ban követte atyját, Pandolfot, a riminii hercegségben. Hősies, ravasz és kitartó volt. Machiavelli fejedelmének mintaképe s amit a nagy ember Cesare Borgiáról mond, kitűnően alkalmazhatnánk reá: „az tehát, aki szükségesnek tartja, hogy tekintélyét biztosítsa, hogy célját cselszövényekkel érje el, Borgia Cesarnál erőteljesebb példát nem talál”. Éppúgy mondhatta volna mindezt Malatestáról is, akinek az ő szemében a kényúrideáljának kellett lennie, miután ember soha oly tökéletesen nem egyesítette magában azokat a tulajdonságokat, melyeket a firenzei államférfiú a fejedelemnél szükségesnek tart. „Mert a fejedelemnek arra kell törekednie, hogy megszerezze a rókának és oroszlánnak tulajdonságait, hogy, elkerülhesse a tőröket és megvédje magát a farkasoktól”.
    Sigismondo csakugyan oroszlán és róka volt egy személyben. Nem rettent meg semmitől, dühében kiszámíthatatlan fenevad volt s rémületes gyorsasággal vitte keresztül terveit. Érezte ugyanazt, amit Machiavelli mond, tudta, hogy „az óvatos fejedelemnek nem lehet és nem is szabad adott szavát megtartania, ha ebből kár származnék...” Rettegett kényúr és hadvezér volt, mint condottiere korának egyik legelismertebb generálisa, de a zsoldoskodás demoralizáló foglalkozása, melyet haszonlesésből és vérengző ösztöneinek kielégítéseért folytatott, megbélyegezte benne a katonát is. Folytonos izgalmak között élt s az urbinói hercegekkel szakadatlan viszályba volt keveredve, addig míg Federigo Montefeltro 1462-ben Sinigaliánál legyőzte. Sigismondo elmenekült s egy levélben gőgösen írta a milanói hercegnek, hogy mindhalálig védelmezni fogja magát, „mert egy szép halál megnemesíti az egész életet” — uno bello morire tutta una vita honora... De a tarenti herceg, kitől segélyt várt, csatát vesztett s így az üldözött zsarnok megtörten tért vissza Riminibe.
    A Szentszék ekkor már nyiltan lépett fel ellene s Rómában házasságtöréssel, incestussal, templomrablással, hamis esküvel, árulással, szülő és hitvesgyilkossággal és más egyéb fertelmes bűnökkel vádolták s ő még mindíg valami szomorú büszkeséggel mert dacolni.
    II. Pius, a bölcs poéta-pápa, erélyes eszközökhöz nyúlt, kitagadta a hajdani ecclesiae capitanus generálist az egyház kebeléből s Róma utcáin Malatestának két, Paolo Romano által festett arcképét égettette el, mely képekre e szavak voltak írva: „Ez itt Sigismondo Malatesta, az árulók királya, ellensége Istennek és az embereknek, akit tűzhalálra ítélt határozmányában a szent collegium”. Az egyházi állam városai fellélekzettek s az akkori szokások szerint a főtereken Malatestát ábrázoló gúnyképeket állítottak fel. És ő hiába kapkodott segély után, XI. Lajos francia király kereken elvetette kérelmét, Sinigalia, Fano már ellenségeinek kezében volt s Federigo a pápai seregekkel Rimini alatt táborozott.
    Sigismondo megtörten várta sorsát s csak Firenze, Milánó és Velence közbenjárásának köszönhette, hogy bár kemény feltételek mellett, de mégis kegyelmet nyert. Egyedül Rimini maradt meg neki a régi nagy hercegségből s öccse, Novello, Cesenát kapta végkielégítésül.
    Az emberi és isteni törvényeket tagadó zsarnok kénytelen volt a szép riminii templomban, melyet, miként a fölirások jelzik, „Istennek és Rimini városának” ajánlott és a saját dicsőségére építtetett, térdet hajtani a pápai legátus előtt. Ott, a székesegyház borongó homályában, ott mondott le minden jogáról Sigismondo Pandolfo Malatesta. Azután pedig elment és az elveszett hercegségek álmával állt be condottierenek a velenceiek Moreába induló csapataihoz. Az akkori emberek életerős ruganyosságával pattant föl a megalázkodásból. S bátran viselte a csapásokat. Hősiesen küzdött a hitetlenek ellen és minden hadibabérnál büszkébb volt a nagy platonista bölcsész, a neopaganisták ősének: Gemisthus Plethonak hűlt tetemére, melyet a hadjárat végeztével Görögországból hozott magával. Diadalmas örömmel vitte el Riminibe, a templom külső falába egy sarcophagba temettette s a következő szavakat vésette a kőkoporsóra: „Ezek a bizanciumi Gemisthusnak, kora legnagyobb bölcsének, tetemei. Ide hozá és ezen ládában helyezteté el azokat Sigismondo Pandolfo Malatesta, Pandolfónak fia, a török király elleni háborúban Moreában résztvett csapatok fővezére. Erre őt a tudósokért lángoló nagy szeretete indította. 1466.”
    Ezeknek a soroknak az olvasásánál mélyen, igazán megsajnáltam őt. Hát ezt hozta magával utolsó útjából, ezzel tért haza őseinek büszke városába, hogy 1468-ban meghaljon régi dicsőségének színhelyén. S ott aludja örök álmát a Tempio csendes ívei alatt.
    Elálmodozva néztem fel a Szent Ferenc dómjára, vagy ahogy ma hívják, a Tempio Malatestiánára. Nagy, sötét árnyak borulnak az ódon falakra, a szemhatáron elsötétül az ég s néhány viharfelleg búsan húzza el árnyékát a templom felett. A tenger felől felzendül a szél... zivatar lesz ma éjjel!
    Megálltam s szinte jóleső nyugalom szállt meg ennek a klasszikus szépségű épületnek a láttára. Homlokzata olyan, mint egy diadalív, melyről lefelejtették a hadvezért dicsőítő domborműveket.
    A székesegyház ívei egyszerűek és nemesek s árnyékukban a kora-renaissance gondolatai rejtőznek, a karcsú féloszlopok acanthus leveleikkel s a talapzaton körülfutó domborműves márványszalag különös harmóniába olvasztják össze az ókeresztény és a klasszikus építészet eszményeit. Csak a főkapu melletti két nagy ív alatt tűnik fel valami érthetetlen gondolathiány: az ívfülkék sima kőfalát egy pillanatra, majd hogy nem óriási befalazott ablakoknak tarthatnánk. De mikor hozzászokik a szemünk s lelkünk lemond az észak túlterhelt, agyonkombinált építészetéről, akkor gyönyörűséggel hat át bennünket az antik világ művészete, amely művészetnek volt elég bátorsága arra, hogy egyszerű legyen.
    Hálásan gondolunk Malatestára és van is okunk rá, mert nekünk csak az maradt meg belőle, ami nagy és nemes volt benne: csak művészetimádását örököltük, ami ebben a templomban vett testet. Leon Battista Albertivel, az építészet legelső és legnagyobb teoretikusával építtette fel újból, vagyis takartatta be a gótikus Szent Ferenc-templomot azzal a renaissance-építménnyel, melyet ma látunk. Saját költségén hozatta el a mestert Firenzéből, hogy a terveket elkészítse. Vasari azt állítja, hogy Alberti ez esetben maga vezette az építés munkálatait is, amit pedig különben, bár sokszor szemére vetették, tenni nem szokott. De Riminiben nagy ideál lelkesítette őt, az, ami Sigismondót is rabjává tette: a halhatatlanság utáni vágy! És bár nem fejezhették be a remekművet, vágyuk mégis teljesült, szép, nagy álmuk márványba faragva beszél nekünk az ő halhatatlanságukról.
    Aki meg akarja őt ismerni, őt, kiben a középkor és a quattrocento minden bűne és erénye egyesült, Riminibe jöjjön el és itt is a Tempióba, mert olyan az, mint aminő a kényúr lelke volt, a renaissance pogány márvány köpönyege alatt a középkor sötét komorságával messze századok gótikája szunnyad.
    A templom külső falában, — mely mély, íves fülkéivel a legtisztább római építészetet képviseli, — hét kokoporsó van elhelyezve; tudósok és költők sírjai, akik nagyrészt a rex udvarában éltek. A székesegyház kupolája hiányzik, erre már nem telt pénz, pedig Alberti Brunelessinek a firenzei Santa Maria del Fioren alkalmazott kupoláját akarta itt megismételni.
    Leon Battista Albertit, kitől úgy szeretett V. Miklós pápa tanácsot kérni s aki korának egyik legérdekesebb embere volt, itt látjuk gigászi nagyságában. Erről a nagy tudósról, aki az építészeten kívül járatos volt még a geometriában, aritmetikában és csillagászatban, a zenében, költészetben és testgyakorlásban, akiről rajongva beszél Angelo Poliziano, — mondja Cristofano Landino: „arra született, hogy felfedezze a természetet”.
    Ezt érezzük mi is művének szemlélésénél, a természet ismerete és szeretete árad felénk alkotásából. Nem Sigismondót, hanem a művészetet szolgálta ő. Templomán ő alkalmazza legelőször szigorúan az antik formákat, félredobja a középkor hagyományait s megteremti a jövő korok művészetéhez a hidat. Mikor kortársait még csak a határozott körvonalak érdeklik, ő már meglátta a természetben a bizonytalan hullámos vonalakat. Az erdők ringó lombjaitól, a virágok szirmaitól tanulta ő művészetét, ott, ahol a szabad természet építi tavasszal zöld palotáit.
    Maga ez a templom is olyan, mint egy klasszikus virág, mely a régi művészet sírján virult s mielőtt teljes pompájában megnyilatkozott volna, egy boldogtalan pillanatban kővé változott... És amint belépek a méltóságteljes kapun át a templomba, úgy érzem, hogy illata is volt valamikor, amely csakúgy, mint a virág, kővé változott.
    Tele van körülöttem minden azzal a szenvedéllyel, mely a zabolátlan vadállatot poétává szelidítette, aki tudósaival áhítatosan törte fejét, miként jelképezhetné lírikus költeményeinek egyes verseit a templom oszlopaira alkalmazott domborműveken. Az oldalkápolnák oszlopain, sőt a San Sigismondo-kápolna falán is pazar sokasággal ékeskednek e meghatóan naív, de művészien szép féldomborművek, melyeket két firenzei szobrász, Ghiberti és Donatello tanítványai: Bernardo Cinffagni és Simone varázsoltak ide.
    A templomban már elömlik az alkony homálya, magam vagyok! Odakinn zúg a szél, meg-megzörrenti az ablakok üvegjeit s szinte, mint valami visszatartott indulattól reszket meg olykor a nagy kapu feltárt szárnya... azután kitör a vihar. Az ajtóra boruló fekete függöny meglibben a légvonatban, mintha besurrant volna mellette valaki s én érezni kezdtem, hogy a nép babonás mondáiban lehet valami való, mert a templomot egyszeriben betöltötte a Sigismondo Malatesta rettenetes lényének emléke. Alakja élni kezdett... megéledt a viharban. A sötét háttérből óriásként tornyosodott fölém, akaratos fejét, mely ott ékeskedik kőkoporsójának márványmedaillonján is, dacosan szegte hátra. Olyan volt az arca, mint a római érmek gőgös profiljai. Hajlott orra felett kevélyen rajzolódtak ki bozontos szemöldökei a keskeny homlokon, mely mögött megfértek az emberiség legaljasabb gondolatai az örök nagy ideálok eszméivel. Egymásra szorított ajkai mélyen hallgatnak, bár reszketni látszanak az indulattól, tekintetében görcsös merevségbe fagy a düh... Talányos az a hideg szem s olyan érthetetlen, mint annak a léleknek a rejtelmei, melynek tükre volt. Beseett arcán olykor megrezzennek az izmok, mintha valami gondolat marcangolná őket, de lehet, hegy csak az örökmécses ingó világa játszik a szememmel. És a haja... azt a gazdag fürtös zazzerat, mely bekereteli arcát, hercegi korona helyett babérkoszorú szorítja le beesett halántékára, de a koszorú alól dacosan ugranak szét a sötét fürtök brokát ruhája szövete felett...
    Rémes és vonzó ez a királyi árnyék, olyan, mint aminő a Milton pokoli szörnyetege. A feje méltóságteljes, borzalmasan szép... és a test: az az oroszlán és a kígyó teste.
    Megjelent hát nekem egy percre, amint visszanéztem az elmúlt századokba. Ott láttam őt állni felséges tartásával a renaissance kapujában s az a megvető mosoly ajkán talán a mi sok hiú találgatásunknak szólt... Egészen besötétedett a templomban s csak léptem zaja verte fel az ijesztő csendet. Mikor kiértem a szabad ég alá, fellélekzettem. A szél zúgott körülöttem, különben csendes volt a város. A kanyargó homályos sikátorokban egy árva lélek sem járt. A riminii nép biztosra veszi, hogy este a vihar üvöltő szelében megélednek éjtszakára a hajdani nagy zsarnokok és nem jó ezeket a rémes árnyakat meglátni, mert úgy tartják, elfelejteni azután nem lehet őket többé soha.

M E G H A L T    A    D I C S Ő S É G

RAVENNA

Mélységesen szomorú ez a tájék s a puszta síkföldből, mint egy ravatal emelkedik ki a néma város. Körülötte a fekete ciprusok, mint megannyi halotti fáklya meredeznek az égnek. Csend van. Csak a fű között zokog egy-egy patak vize és viszi könnyeit a tenger felé. Még a kanyargó Ronco is elcsitul, iszapba fúlnak habjai; messze földről megpihenni tér ide. A legendás pineta-erdő mocsaraiból szürke párák kelnek ki... gyászos fátylak lebbennek el Ravenna felett.
    Ezen a nagy ravatalon fekszik hát a mult, régesrégen elvonult mellőle az élet, még a tenger is visszahúzódott tőle, hogy zajával ne zavarja százados álmait. Birodalmak, császárok, költők és királyok jöttek meghalni e tájra; maga a régi világ dicsősége tért meg ide, hogy lehúnyja szemét.
    Egymásután hevertek kiterítve e ravatalon a nyugatrómai császárság, Odoaker, az első rex Italie és óriás heruljai s Theodorich a keletgót birodalommal. Aztán Bizánc nyugati hatalma aranytól ékes halotti pompában, a szőkehajú, nagyszakállas longobard királyok, a frank és germán uralom, a hontalan Dante babérkoszorúval isteni homloka felett s a pápák dicsősége a roncoparti ütközet után... mindannyian ide jöttek meghalni!
    Mint egy szakadék nyílik meg előttem a nagy idők mélysége. Szédít és mégis vonz, hogy lemerüljek abba a vértengerbe, mely ott lenn, a mult fenekén háborog. Tajtékot túr az áradat s amint hömpölyögve száll és emelkedik, hullámai felszínre hozzák egy elsülyedt ezredév kincseit. Összetört koronák, egy-egy szétfoszló rózsakoszorú, derengő fényű aureolák és könnyező szívek kerengnek a mélység vértengerében. Olykor felbukkannak emberi alakok is: bíborköpenyes királyok, aranytrónjukba kapaszkodó imperátorok, uralomra vágyó szép női szörnyetegek és vérben gázoló pápák.
    Ez a mult!... És a jelen vajjon mit rejt? Fellebbentem a nagy ravatal szemfödelét. Mi van alatta?... Megint csak halál, pusztulás: Ravenna egy szürke temető. Sírhantjain, mint sírkövek, az ódon templomok térdepelnek és az emberek, akik ma azokban a tán százesztendős igénytelen házakban laknak, nem mások, mint ennek a nagy campo santónak az őrei.
    Elgondolkoztam, hogyha véletlenül mindezt nem tudnánk, ha a történelmi események ólomsúlya nem nehezednék reánk, elfogna-e akkor is ez a kétségbeesés? Úgy érzem, igen, mert Ravenna önmagában szomorú. Olyan egészen más, mint a többi effajta kis olasz város. Amint kihalt utcáin végigmegyünk, alig tudjuk megérteni, hogy hová rejtőzött az a tizenkétezer ember, akik állítólag itt laknak. Érthetetlen, hogyan volt képes a szerencsétlen Lord Byron két évet itt eltölteni. Bármennyire is szerette a szép Guiccioli grófnot, akivel együtt tetszelgett a világfájdalomban, mégis megfoghatatlan, hogy szerelme tanyájául éppen ezt a várost választotta ki magának, ezt a várost, amelyik meghalt, tudja Isten hány száz esztendővel azelőtt...
    Ravennában még a gyermekek sem olyan hangosak, mint másutt. Ha három ember megáll beszélgetni, ez már csődületszámba megy. És bolt vagy nagyúri palota — alig akadunk nyomukra. Egyedül a piazzán van egy kis élet s a kávéház előtt néhány bersaglieri tiszt unatkozik. A lakosság tevékenysége pár festőien piszkos koldusban összpontosul, akik az utcák árnyas oldalából kiabálnák a tovasiető utasokra. És a hegyes, fehér kövezet! Az csakugyan leírhatatlanul rossz, közepében pedig a nyitott kanálisban zavartalanul folydogál a szennyes víz.
    Ez a mai Ravenna, nincs jövője, nem vár már semmit, nincs jelene, nem csinál semmit, csak nagy szomorú multja kísért felette. Már pedig a jövő a születés, a jelen az élet és a mult a halál. Ezért fog el minket ez a borongó hangulat, ezért sóhajtunk fel itt minden földi dolgok mulandósága felett.
    Ravenna is el fog pusztulni; egy ezredév mulva már csak a neve él, mert a lápos talaj folyton emelkedik, az iszap beszivárog a kripták mélyébe, megrágja a falakat és mint ahogy a finom homok lassan elnyeli a fáraók piramisait, el fogja nyelni a mocsár a rómaiak Veneziáját: Ravennát is. Olyan csábító az alkalom, hogy összehasonlítsuk ezt a hajdani lagunavárost a görögök Sybarisával és a renaissance Veneziájával, mert úgy, mint ezek, szigeteken pilotákra épült. Házai vízben álltak s utcáiban a tenger és a Po vize locsogott. Augustus caesar idejében emelték azután az etruskok és umbriaiak régi Ravennája mellé Classist, a híres hadikikötőt, melyben a császár óriás hajóhada horgonyzott. Idővel még egy város keletkezett, a nyomtalanul elporlott Caesarea.
    A VI. században húzódott vissza a tenger Ravennától s azóta dolgozik romboló munkáján a láp, azóta eszi alattomosan, biztosan az iszap ezt a tájat. Ott, ahol hajdan a napfényben az Adria hullámai kergetőztek egymással, ma kis tócsákban poshad a víz s mérges lápvirágok nyílnak a zizegő sás között. Fák nőttek a parton, egy pinetarengeteg, mely negyven mérföldnyire húzódott el a tenger mentén. De ma már nem rengeteg többé az a pineta, melyben annyit bolyongott Dante, hanem csak egy mocsaras erdő, mely zöld fáival épp úgy túlélte a császárokat, népeket és birodalmakat, mint azok az elszórt nagy templomok, melyek itt is, ott is felütik kupoláikat, kerek tornyaikat a sík földből...
    Ravenna csendes, ódon templomaiban három történelmi korszak kísért: a Honorius császár ókeresztény, nagy Theodorich ariánus gót és Justinianus bizanci világa.
    Az első és legrégibb emlékek azon időben keletkeztek, mikor a vandálok kitörnek az Alpesekből, ellepik Itáliát, hogy szétmarcangolják az antik világ lézengő árnyait. Honorius császár elmenekül a fenyegetett új székhelyből. Milánóból kincseit, udvarát, koronáját Ravenna ölébe teszi és megalapítja országának második fővárosát. A lagunák és bástyák még megvédik pár pillanatra a haldokló birodalmat s a császár csalóka biztonságában pompát és fényt fejt ki maga körül, visszavarázsolja római napjait s felépítteti az ókeresztény kor egyik legrégibb templomát, a Basilica Ursianát, a dómot s mellette azt a világhírű San Giovanni in Fontét, melyben még immersióval — alámerítéssel — kereszteltek.
    Egy félreeső terecskén áll ez a baptisterium, mely Ravenna legrégibb s ennek a kornak a legszebb mozaikjait rejti magában. A templom külső fala csupasz téglaépítmény és rajta sem a mult, sem a jövő nemes ékességeinek nyomát nem találjuk. Benn azonban, a kétemeletes kis oszlopok ívei között a kelet színpompája ékeskedik a falakon s a baptisterium közepén álló óriási márvány és porfir keresztelőmedence vizében sziporkázva tükröződik a mennyezet csodaszép mozaik-képe. Micsoda színek! Egy szivárványos világ, melyből az V. század pogánnyal vegyes keresztény levegője árad felém. Olyan ez a boltozat, mint egy mennyei kerék, melynek tengelye a Krisztus keresztelését ábrázoló kép. Szent János történeti hűséggel önti jézus fejére a vizet, a Galilei pedig megilletődött merevséggel áll a Jordán vizében, melyből, pogány hagyományok szerint a folyó nagyszakállas istene emelkedik ki, az angyal helyett ő tartván kezében szolgálatkészen a törülköző kendőt. A szikrázó kerék küllőit az apostolok alakjai képezik. Bacchans-nők tánclépésben lejtenek körben, ki tógát, ki tunikát visel magán. A kép architektúrája, az öltönyök lebbenése, egy-egy Titusfej római arcéle még az antik hagyományokra emlékeztetnek, de a meleg barbár színek és a merev növénydísz már Bizánc hatását juttatják eszünkbe. Még nincs keresztény művészet, csak készülődik és a művészek pogány istenek templomaiban keresztény imákat mormolva álmodják meg alkotásaikat.
    Ugyancsak ebből a korból való a Honorius császár testvérének, Galla Placidiának latinkereszt alakú sírkápolnája is.
    Míg bátyja Ravennában, ő Rómában hallgatta reszketve, mint dübörög a föld a vandálok rohamától, akik Ravenna előtt csak annyi ideig állanak meg, míg megfenyegetik öklükkel a császárt. Azután száguldanak Róma felé. Alarich vandáljai betörnek az örökvárosba, zúznak, gyilkolnak, fosztogatnak s mikor odébb mennek, kezesnek magukkal hurcolják a nagy Theodosius leányát: Galla Placidiát. E vad csordával bolyongott mindaddig a császárok unokája, míg végre is Alarich halála után Athaulf, a nyugati gót király, Narbonneban erőszakkal feleségül vette. De rövid idő mulva már új hódításokra gondol a barbár király. Spanyolországba tör s itt éri utól sorsa: Sarus megöli és a saját fejére teszi Athaulf koronáját. Placidia csak ennek a királynak a halála után térhet vissza Itáliába s második házasságban, megint csak kényszerből, Honorius későbbi társuralkodójának, Constantinus consulnak a felesége lesz. Ettől származik fia, III. Valentinian, az Aetius gyilkosa, kinek kiskorúságában Placidia uralkodott a nyugati birodalomban. Rómában halt meg 450-ben s most itt nyugodhatnék annyi hányatás után abban a kápolnában, melyet ő emeltetett; mert halála után, parancsa szerint, ide helyezték a császárnőt, bátyja, Honorius és második férje, Constantinus közé. Óriás görög márványkolosszus az ő koporsója, mert valamikor egy cédrustrónon az insigniákkal, ülőhelyzetben temették ide azt az asszonyt, aki ura volt Itáliának. De még itt sem talált nyugalmat, mert, mint ahogy a ravennai néphit mondja, kíváncsi gyermekek a sarcophag egy nyílásán át bevilágítottak hozzá, vigyázatlanságból meggyujtották cédrustrónját, úgy, hogy az 1577-ig csodamódon épen maradt tetem porrá égett.
    A Galla Placidia kápolnája tele van a Rómán átszivárgott keresztény hittel s a mozaikok egytől egyig szent eseményeket ábrázolnak. A bejárat feletti képen leírhatatlan bájjal enyeleg a szakálltalan jézus bárányaival.
    A mozaik „Jó pásztorát” még az érintetlen kereszténység üde ihlete sugalmazta. Az a vallás hozta létre, mely istenének megszemélyesítésénél gondolkozás nélkül veszi át a meghalt pogány istenek formáit, melyben a művészet az egyetemes szépet létrehozta, melynek látásához a szem, megteremtéséhez a kéz évszázadok óta hozzászokott. Ehhez a formához kellett a művészetnek a renaissance-ban ismét visszatérnie, hogy nagyot alkothasson.
    Ott, annak a mély, nyirkos kriptának a túlsó végében, a Galla Placidia sírja felett is van egy mozaik; Krisztust ábrázolja, csak úgy, mint a másik, de ez a Megváltó-kép már egészen más lelki behatások alatt jött létre s megalkotásánál iszonyodva fordult el a művész az antik iránytól; új szépet akart teremteni és nem tudott.
    Érdekes egy hitnek ily két különböző megnyilatkozását egymás mellett láthatni. Annyi bizonyos, hogy két különböző ember munkája. A „Jó pásztor” még azt a Krisztust ábrázolja, aki vigasztalta a szomorkodókat, meggyógyította a betegeket, szerette a mezők liliomait és szeretetre tanította a föld lakóit is. A másik mozaik már a vallási tépelődésben és téveszmékben elmerült Bizánc terméke. Sötét arcát immár szakáll köríti, távol van már tőle minden öröm és sápadt ajkairól mintha e félremagyarázott szavak szállanának el: ne ragaszkodjatok szerfelett e világhoz, mert e világ gyűlöl titeket.
    Nem a jó pásztor többé ez a Galileai, hanem egy bizánci Krisztus, akit csak az a nép tudott létrehozni, amelyik nem a saját erényeivel akart istennek kedveskedni, hanem azzal, hogy a mások bűneit irgalmatlanul megbüntette...
    Amint kiindulok ebből a császári kriptából, mely, amint mondják, az egyedüli kápolna a földön, hol változatlanul, eredeti helyükön állanak még mindíg a római császársarcophagok, felpillantok utolszor a két érdekes mozaikra. Tanulságos két kép, megláthatjuk rajtuk az ókeresztény irány átmenetét a bizánci stílusba. És amint elnézem őket, a hatás, melyet rám gyakorolnak, ilyenformán öltött bennem gondolatot: az ókeresztény irány az a művészet, mely a gyermekek bizalmával tölti meg keresztény eszmével a pogány formát, a bizanci művészet ellenben szentségtörésnek tartja ezt, elveti a régi hagyományokat s a mindenben eretnekséget kereső új művészet megteremtéséhez fog... Majd meglátjuk a San Vitale templomában, hogy miképpen oldotta meg a nagy feladatot? De mielőtt betérnénk a keleti caesárok udvari kápolnájába, menjünk el azokhoz az emlékekhez, melyek a közbeeső átmeneti kor sírkövei. És ez a kor a nagy Theodorich itáliai királysága volt...
    Miután az utolsó nyugatrómai császárnak, Romulus Augustusnak fejéről a vad herul, Odoaker, Bizánc zsoldosa letépi az imperátori koronát, hevenyészve megint csak Ravennában összetákolja a királyi trónt s diadalának mámorában egy nagy birodalomról álmodik, megmozdul a mai Magyarország földjén a szőkehajú gótok népe. Mint az Alpesekről leolvadt hó áradata lepik el a keleti gótok a dél tündérországát. Háborúskodnak és győznek, végre is egy hároméves ostrom, a Rabenschlacht — Ravennaschlacht — után bevonul a hajdani császárok székhelyébe Theodorich. Foglyul ejti a herul királyt és egy lakoma után sajátkezűleg szúrja le... Új királya van Ravennának, a bölcs és vitéz Theodorich, vagy amint a gótok őt nevezték: Thiudareiks — ami annyit jelent, hogy a nép ura — aki a mondáknak mindörökre vonzó herosa marad. Él ő az észak mesevilágában s felismerjük a Thidreksaga sötét hősében, a berni — veronai — Dietrichben, az Arany János Detre szászában s a német hegedősök rejtelmes démoni lovagjában, a Ráben-Dietrichben.
    Nagy, hős és bölcs király volt, aki a tíz év alatt, melyet mint kezes a bizánci udvarban eltöltött, megszerette a tudósokat és a művészetet. Templomokat, palotákat, fürdőket és vízvezetékeket építtetett s igazságos keze alatt az annyi harcban kimerült római nép egyforma mélyen hajtott fejet a gót harcosokkal. Uralma idején Ravennában újra nyíladozni kezdett a művészet flórája s e kor legszebb virágjaként megteremtette az ariánus püspökök székesegyházát, a San Martinus in Coelo aureot, vagy amint ma hívják, a San Apollinare Nuovot. Csodaszép, háromhajós bazilika ez, melyben márványban, kőben és mozaikban Theodorich korának gót és bizánci ízlését láthatjuk. Huszonnégy karcsú márványoszlopa Konstantinápolyból került ide és mintha korinthusi növénydíszüknek finom lombozatában magukkal hozták volna a kelet levegőjét, egy percre elfelejtjük, hogy Itáliában vagyunk...
    Az oszlopok fölött fenséges két mozaik szalag vonul végig a bazilika középső hajóján. A baloldalon huszonkét, koronát vivő szűz alakja indul ki Portus Classis városából. Egy gyermekes, minden távlatot nélkülöző tájképen láthatjuk a híres Arsenalt, néhány palota körvonalát s a Fossa Augusta kék vizét, melynek hullámai három hajócskát ringatnak. E csodálatos processió, élén a napkeleti királyokkal a Szűz Mária elé járul. A szemközti fal mozaikképén pedig Krisztushoz vonul huszonöt fehérpalástos, aureolás férfi menete. A szentek Ravennából, Theodorich palotájából indulnak ki, mely mögött megsejtjük az épülő San Vitale templomát.
    A mozaikkép gazdag arany hátteréből ünnepélyes pompában emelkednek ki a szent leányok alakjai. Vörös sandálos lábacskáik itt-ott előbukkannak a szemérmesen meghosszabbított régi görög chlamys alól, melyen keleti drágaságok, nehéz aranyékítmények és gyöngyök csillognak. Mint apácákká lett királykisasszonyok, kezeikben az unalomig egyforma mozdulattal tartják mind a huszonketten a megvetett földi koronát s a mártírok pálmaágai között nehéz aureola fényeskedik fejük körül. A keskeny arcok egyformán szabályosak, szomorú megadás tükröződik az óriás szemekben s hajuk fonatát, mint Hellas nimfáinak fürteit, diadém fogja össze. Fejükre tűzött fehér fátyoluk minden változatosság nélkül omlik le a mesés színeket játszó öltönyökre, melyek alatt azonban az ifjú testek hullámait, a mozdulatok kecses ritmusát hiába keresnénk. Bűn volt már ekkor a mezítelen test látása, sőt még elképzelése is s a szerzetes-művészek, kik e kővévált festményeket megálmodták, nem élő modellek után dolgoztak, hanem csak lemásolták úgy, ahogy tudták, a régi mesterek műveit. Phidias földjén a művészet immár csak mint a régi nagyságnak torzárnya kísértett, a fantázia táplálék híján kimerült s nem átallott huszonkét egyforma női és huszonöt egyforma férfialakot megteremteni. Aki e mozaikokat megcsinálta, a Theodorich udvarában dívó bizánci öltönyöket és szertartásos merevséget rakta rá az alakokra. Merevek ezek az alakok és mozdulatlanok s mégis haladni látszanak, de nem a maguk erejéből, hanem mintha egy láthatatlan hatalom húzná alattuk a liliomos zöld gyepszőnyeget és így jutnának közelebb az adorációra váró Krisztushoz.
    ...Lassan homály borul a templomra s az esti fényben kigyúl a mozaikok aranyszőnyege, a kis örökmécses világa pedig, mint egy tömjénillattól mámoros vérvörös pillangó, szállong az oszlopfok virágain... Odakinn még nappal van, de ezekben az ókeresztény templomokban hamar alkonyul. Jól el vannak rejtve az ablakok; a régi keresztények a katakombák ájtatos homályának emlékét őrizték meg bazilikáikban, hozzá voltak szokva, hogy sötétben imádkozzanak.
    Amint kiérek a napvilágra, átpillantok még a Theodorich híres palotájára is, melyből csak a megrongált homlokzat áll még. Milyen szomorú ez a csupasz fal, melynek oszlopait csakúgy, mint a palota kincseit, Nagy Károly Aachenbe vitte magával. Egy rom a romok között, mely alatt a gót király után a bizánci exarchák s a longobard királyok trónja állt. Itt szőtte terveit az északi hős, kit Procopius minden barbár királyok leghíresebbjének s a történelem nagynak nevezett; s itt, e falak között lehelte ki lelkét abban a percben, mikor az ortodoxok és ariánusok már gyűlölködve néztek egymásra s a bizánci császár kardot rántott birodalma ellen. Az uratlan Itália felett veszedelmes viharfellegek tolongtak.
    Theodorichnak fia nem volt, hősi leánya, Amalasuntha követte a trónon. Ez a szerencsétlen asszony, akit férje, a gyalázatos Theodahat megöletett, állította atyjának azt a híres, góttal vegyes római mauzoleumot, mely előtt olyan hosszan álldogáltam az alkony növekvő homályában.
    Nagyszerű ez a tízszögletes királysír ott a ravennai síkban. Kupolája egy darab 9400 mázsa súlyú isztriai mészkőtömb; a világ legnagyobb kupolaköve, melynek gondolata csak egy barbárkor ifjú erejéből származhatott. Alig lehet elhinni, hogy emberi kéz hozta ide, inkább azt gondolnánk, hogy az észak óriás istenei tették le messze idegenbe tévedt gyermekük hamvai fölé.

BIZÁNC RAVENNÁBAN

A mauzoleum körül jegenyék, tuják lombjai között suttog a szellő s egy kis fenyő csenevész gallyairól lanyhán veri le az elszáradt tűket... Elgondolkoztam: ime, az észak fenyőfája csak úgy elpusztul a meleg fuvallatban, a forró nap alatt, mint Alarich óta az északnak annyi hőse. És a szellő csak szállong, szelíd táncában felkeveri az út porát s viszi magával, mint ahogy hajdan vitte a nagy Theodorich hamvait, melyeket Belizár, az ariánus király elleni gyűlöletében szétszóratott. A győztes hadvezér el akarta pusztítani a mauzoleumból a gót fejedelem porát s nem jutott eszébe, hogy így egy mauzoleum helyett egész Ravennát tette a sírjává. Theodorich halála után lassan szétmállott a gótok szép déli országa. Justinianus hadvezérei, Belizár és Narsas civakodtak felette s a hosszú, húszesztendős háború alatt egymásután estek el a gót királyok. De végre is bevonult katonáival Belizár a szőkehajú barbárok székhelyébe: Ravennába. Mikor azonban a gót asszonyok meglátták a győztesek igénytelen, satnya formáját: elkeseredett dühökben hatalmas termetű férjeik és fiaik arcába köptek, gyáváknak nevezvén őket. S talán az asszonyok megvetése szította a férfiak bátorságát azokra a véres háborúkra, melyek még elkövetkeztek. Csak miután az utolsó gót király, Theja elvesztette végső csatáját, csak a capuai vérfürdő után mondhatták a bizánciak magukénak Itáliát.
    Ezután exarchák székeltek Ravennában s e kis királyok Bizánc ragyogó pompájával vették körül udvarukat. Hazájukból magukkal hozták fényűző hajlamaikkal együtt a művészet kedvelését s napjaikban fenséges templomok épültek Ravennában. Még ma is állatiak e bazilikák márványoszlopaikkal, csillogó mozaik köntösükben s amint kapuikon belépünk: Bizánc régmult, rejtelmes világába tévedünk.
    Azok, akik bejárták a Keletet, úgy mondják, hogy Ravenna bizáncibb Konstantinápolynál is. Csakugyan, a szertefoszlott birodalom hajdani nagyságáról beszél nekünk minden köve. Bizánc elhaló visszhangja ez a város itt, a messze itáliai parton. Templomai minden történetnél jobban megértetik velünk a keletrómai császárság ázsiai pompáját, eretneküldöző, rideg vallását, kifestett imperátorait és egyedüli művészetét az építészetet.
    Megbecsülhetetlen percek azok, melyeket a San Vitaléban eltöltünk, mert, mintha a kerek dómkupola ablakain át leszűrődő halavány fény nemcsak a nagyhírű mozaikokat világítaná meg, hanem némileg még azt a zürzavaros véres képet is, melyet a krónikások ellentmondó feljegyzései alapján Bizánc történetéről magunknak alkothatunk. De hát volt-e ennek az országnak története, nem inkább csak egy történet végét élte-e, mert hiszen olyan ezredéves vad haláltusa volt a históriája, amilyenhez foghatót e világon nem találunk sehol. A régi római birodalom kidőlt, korhadó törzsökén élősködött Bizánc. Az enyészetből szívta életerejét s akár egy óriás, milliárd színt játszó gomba, az antik világ felbomló törzsökéből táplálkozott. Meg volt mételyezve egész társadalma; az országnak lassan elporlott a hátgerince, mert ereiben nem egy egységes nemzetnek, hanem megszámlálhatatlan nemzetiségnek vére keringett. Nemzetiségekből állt Bizánc, melyeket, miként a mozaikokat az aranyabroncs, az imperátori diadém fogott össze.
    És e diadém alatt szakadatlanul nyüzsgött a birodalom népe. Egymásután jöttek a prédaleső barbárok, kiktől a császárok csak aranyaik árán szabadulhattak. Zeno és Anastasius alatt megindultak a véres vallási viszályok is, melyek hullámzásba hozták az egész birodalmat. De e hullámzás nem a tenger fenséges szabad játéka volt, hanem a nagy mocsarak alattomos, rémes mozgása, melynek közepette a vallási vitázók, az eretneküldözők, a gyűlölködő cirkuszpártok s a képrombolók vad ordítása hangzott fel. Konstantinápoly, a világ fővárosa, nem volt más, mint egy véres cirkusz arénája, a gyülevész népek és kalandor császárok találkozója, melyben a szelíd názáreti jézus nevében gyilkolták egymást az emberek.
    És a Bosporus-menti márvány palotában egyremásra váltakoztak az erőtlen és erőszakos császárok s az oriens meleg levegőjében az elvénült, akaratgyenge faj uralkodójából szükségképpen pasa lett. Konstantinápoly ege alatt, úgylátszik, csak szultánok tudnak uralkodni, mert az Augustus nemes imperátori méltósága, melyben a köztársasági főhivatalok alkotmányos formák mellett egy személyben összpontosultak, e földön despotizmussá, majdhogy nem kalifasággá nőtte ki magát. Justinianus trónja mellől a consulságnak árnya is eltűnt, személyes hatalma határtalan volt, aláírását szentnek tartották s alattvalói, valamint legyőzött ellenségei, még Gelimer, az elbukott vandál király is, kénytelenek voltak az ő és a császárnő lábait csókolni. Erről az inkvizitor, jogtudós, bürokrata császárról mondja az a Tribonianus, akit később állítólag Theodora bosszúja száműzött Egyiptomba, hogy midőn vele dolgozott, mindíg attól félt, hogy egy percben eltűnik, égbe ragadják az angyalok, mert olyan igen mennyei.
    A császárok valóban hozzáférhetetlen istenségek voltak. Szent palotáikba rejtőztek s palotacsászárokká lettek, hogy a nép, nem látván őket, annál inkább elhigyje földöntúli fenségüket. Mesés pompával vették körül magukat s barbár tudatlanságukban összetévesztették a fényűzést a művészettel, a nagyságot a despotizmussal. A Nyugattól átvették a hangzatos címeket, a Kelettől a csillogó pompát s mindkettővel oly mértéktelenül bántak, hogy a X. században már címeket is alig tudtak maguknak adni a nagy válogatás miatt s a pompába meg majd belefúltak, olyan fényűzést teremtvén, amit sem azelőtt, sem azután emberi képzelet felülmúlni nem tudott.
    A császár gyöngyökkel ékes perzsa tiarát viselt s így ült aranytrónján, lábát arab foglyok fején nyugtatva. Theophilos császárról jegyezték fel, hogy tróntermében egy aranyfa állott, melynek aranylombozatában aranymadarak énekeltek oly hangon, mint a való élő madarak. Az emelvény előtt két aranyoroszlán ordított, valahányszor az idegen küldöttségek közelegtek, kiknek csak úgy, mint az udvari szertartásba butult palotahivatalnokoknak, meg volt határozva minden mozdulatuk. Miután a követek háromszor érintették homlokukkal a földet, egy színházi gépezet segélyével a császár trónjával együtt a mennyezetig emelkedett, honnét még pazarabb ékességbe öltözve szállt vissza az álmélkodó rabszolgák közé. Ruhája bíborszínű volt, kifestett arcából szemei mereven tekintettek maguk elé s mozdulatlanul, szótlanul engedte, hogy imádják, mint valamely égből alászálló aranybálványt.
    Ilyen szemfényvesztő bűvészmutatványok után hogyan hihette volna a tudatlan nép e kifestett imperátorbábokról, hogy halandó emberek. Procopius, az udvari krónikás, még Justinianust és Theodorát sem tartja emberi lényeknek, hanem démonokat sejt bennük, akik azért küldettek a földre, hogy kétségbeejtsék a világot.
    Tagadhatatlan, hogy Róma szerzeményeinek méltatlan örököse volt ez a romlott Bizánc, mely dicső törvénykönyvei dacára csak olyan egészségtelen politikai élettel bírt, mint a Kelet többi országa. A címeken és törvényeken kívül nincs semmi római ebben a birodalomban, melyben az egyszerű tógával együtt levetették a régi erényeket is. Neve a középkor éjtszakáját jelenti s vérengző aljasságaival, vallási őrjöngésével és kegyetlenkedéseivel Bizánc tette oly félelmesen sötétté ezt az éjtszakát. Császárai nem latinok többé, hanem idegen, nagyratörő kalandorok, akik egy-egy előbbeni imperátor hitvesének szerelme és cselszövényei, vagy a saját embertelen kegyetlenségük révén szerezték meg maguknak a koronát. Mikor azután hatalomra jutottak, a vadállat könyörtelenségével teszik el láb alól mindazokat, akik útjukat állták; legyen az fiuk, avagy atyjuk, nem ösmernek ők irgalmat. Gyilkolnak, paráználkodnak s a sárba rántják a legszentebb emberi érzéseket. És aminő a császár, olyan volt a népe is. Az ifjak nem vágyódtak katonai babérra, idegen zsoldosok ontották megvásárolt vérüket a hazáért. Nekik elég a hősiességből annyi, hogy személyes és elvi ellenségeik orgyilkosai elől menekülnek, vagy őket alattomosan leszúrják, közbe-közbe pedig dorbézolnak, imádkoznak s a Hippodromban töltik el ifjúságukat. A tudomány és a művészet fejlesztésére nem marad idő, egyedül az építészet, a templomépítészet lendül fel, mert a népet csak a vallás, no meg a cirkusz érdekli.
    A vallás! Ez volt Bizánc legkedvesebb, legegyénibb tudománya, ezen élősködött ez a nép, mely túlélte a maga régi, költői isteneit. Mint a haldoklók általában, ez a haldokló faj is a vallásba kapaszkodott, az új keresztény hitbe, melyet fanatikus dühvel elemezett. Mert hát Bizánc, gyülevész népe dacára, még mindig magában rejtette azokat a tulajdonságokat, melyeket a hajdani Hellas éghajlata létrehozott lakóiban. Már a Homeros hősei bőbeszédű, fortélyos eszű szónokok, Athén bölcsei pedig szőrszálhasogató szofisták voltak. Bizáncban a fajok keveredése dacára megvannak e sajátos jellemvonások s miután az emberek önálló filozófiai eszmék létrehozására és elemezésére képtelenek, más híján természetszerűleg rohannak bele a vallás misztériumaiba. Ezt tárgyalják, boncolják s teológiai vitáikkal megmételyezik a Názáreti tiszta hitét.
    A sok meddő vitából mint a gombák támadtak a tévhitek, eretnekek s utóvégre már majd annyi haeresis volt, mint ahány keresztény. Justinianus és Theodora oly szent buzgalommal pusztították őket, hogy mint a brit tudós, Gibbon mondja: „uralkodásuk idejében a föld lakóinak száma ijesztően csökkent.” Alig érthető, hogy ugyanaz a Justinianus, aki Bizánc legkiválóbb jogtudósával, Tribonianus-szal napokon át bújta a római törvényeket s az igazság valódi és szent csarnokát akarta a Codex Justinianeusban, Institutiói, Pandektái és Digestáiban megteremteni, jog és igazsággal dacolva, önkényesen milliók vérét ontotta ki Ázsiában, Afrikában és Itáliában.
    És mégis Justinianus és Theodora, e két fenséges parvenu, személyesítik meg legjobban Bizáncot: hiúság, a törvénykezés szeretete, fényűzés, nagyszerű építkezés, vakbuzgalom, ravaszság és kegyetlenség voltak fő jellemvonásaik. Justinianusról mondja Procopius a Titkos történetben, hogy a természet egyesíteni látszott ezen ember lelkében mindazon bűnöket, melyek megoszlanak a többi halandók között. Kegyetlenségét illetőleg pedig olyaténképpen nyilatkozik, hogy több gyilkosságot követett el, mint az előbbeni korok bármelyik fejedelme.
    Csakhogy Procopiusnak két különböző történetet tulajdonítanak: az egyiket, mely Justinianus életében jelent meg s melynek nyolc kötete telítve van az udvaronc magasztalásaival s a másik titkos történetet, a kérdéses anekdotát — Arcana Historiát — melyben a hálátlan senator ellentmondásokba keveredve hazudtolja meg önmagát s gyűlölködve festi le a császárt és császárnőt elvetemült szörnyetegeknek. S bár Montesquieu, Gibbon, a caesareai történész kommentátora, Alemanni és sok mások az Anekdota alapját valóságnak tartják, mégis azt hiszem, hogy csak akkor nyerhetünk teljes képet Justinianusról és Theodoráról, ha a bizánci krónikás két munkáját összevetjük, mert így talán mégis ki fog tűnni való lényük, ami sem oly rossz, sem oly jó nem volt, mint ahogy azt Procopius — feltéve, hogy az Anekdota az ő műve — leírta.
    Minden történetnél hűbben megvannak ők örökítve a ravennai San Vitale templom mozaikképein. Mielőtt belépnénk az ő képeiket magában rejtő apsisba, nézzünk körül egy percre ebben a templomban, mely azon a helyen épült, hol San Vitalis vértanuhalált szenvedett. Még Theodorich korában Julianus Argentarius kezdte el a templom építését s végre is Justinianus és Theodora bőkezű adományainak segélyével készült el.
    Igaz, hogy külseje majdnem teljesen elromlott a sok átépítés alatt és belsejének egy részét irgalmatlanul agyonpingálták barokk-ízléstelenségekkel, mégis a legbizáncibb temploma ez Itáliának. Lényegesen különbözik a római, görög avagy gót mintáktól, az építészet itt különálló remeket teremtett és olyan csodálatosan meglepő alkotást hozott létre, hogy Ravenna többi templomai után valósággal hozzá kell szoktatnunk a szemünket. Nem hosszan elnyúló oszlopsorok, hanem idegen, szeszélyes oszlopcsoportosítások, kagylószerű mozaikoktól csillogó fülkék, csipkés korlátok s egy hatalmas, nyolc pilléren nyugvó, könnyed kupola testesítik meg Bizánc ízlését.
    A kupola! Ime, hát ez volna Bizánc architektúrájának diadalmas teremtése, mert még a római építészet is csak a kerek falon nyugvó kupolát ismerte. De mint ahogy a bizánci jogtudomány sem önálló alkotás, hanem a régi római remekjog compilatiója, úgy az építészet remeke, a kupola sem tisztán az ő géniuszának alkotása. Ez is compilatió, zsákmányolás, a szíriai ősi kupolaépítészet népszerűvé tétele és tökéletesítése, mely az V. század végén Ravennában, a VI. század elején pedig Konstantinápolyban hozta létre a maga halhatatlan csodáit.
    Hiába, érezni Bizánc építészetén Ázsia közelségét, a perzsa és arab befolyást s amint elhaladok a karcsú proconnesusi márvány oszlopok alatt, megakad a szemem az oszlopfok finom növénydíszébe támaszkodó majd hogy nem mór stílű ívek hajlásán. És valahogyan eszembe jut az a Theophilos császár, aki konstantinápolyi lakában a bagdadi kalifák palotáit utánoztatta...

THEODORA SZENTÉLYÉBEN

Van a ravennai San Vitale templomnak egy kis kápolnája, ahol még ma is uralkodik Justinianus és Theodora a betévedő vándorok felett, mint ahogy hajdan a bosporusmenti márványpalotában uralkodtak az egész világ felett. Ott állnak ők csillogó mozaikköntösükben, Ázsia drágaköveitől ékesen, nehéz aranykoronáikkal a félkör alakú apsis két szemközti falképén. Ott látni a császárnő és Justinianus egyedüli, való arcképeit és ezek az ezredéves képek a csendes homály közepette, percekig tartják igézetükben az ember szemét. Színeik oly ragyogóan melegek, mint aminők azon a napon lehettek, mikor először mondottak misét a San Vitaléban. Csodával határos e két mozaik épsége, érintetlenül kerültek ki az alattuk eltomboló vad századok viharából és hátterükből hamísítatlanul árad felénk a kelet nehéz, illatos levegője. Egy darab Bizánc ez a kápolna, egy drágaköves keleti kincsesláda, mintha a tenger mosta volna ide a messze túlsó partról, hogy megmentse a késő korok tudósai és poétái számára, akik a történet poros pergamenjei helyett, itt a valóságban dúskálhatnak.
    Az egyik fal világhírű képén ott áll kíséretével, papjaival maga a „legszentebb” császárnő, az Augusta Sacratissima, aki ajándékokat tart a kezében s látszólag a templom fölszentelésénél van jelen... Elnézem ezt a hatalmas szellemű asszonyt, kiről tán minden asszonyok között, a legtöbb rosszat mondták e világon és Procopius leírása után aligha ismernék rá. A caesareai krónikás még Arcana Historiájában is bevallja, hogy Theodora arca szép és eléggé üde volt, bár a kelet meleg sápadtsága ömlött el rajta. Átható szeme mindvégig élénk maradt s túl kicsiny alakja telve volt bájjal. A Ktismatában pedig hangosan hirdeti, hogy a császárnő nagy tündöklő szépségét semminemű emberi művészet utánozni nem tudná.
    A mozaik szertartásosan merev, aureolás Theodoráján mindebből jóformán alig láthatunk valamit. Sápadt keskeny arca olyan beesett, mint a tüdőbetegeké s óriás lázas szeme külön életet él ebben a fáradt arcban. Megnyúlt vonásaiban, ki tudja, egy áttombolt ifjúság emlékei, vagy az egykori szegénység és nyomor kimerültsége rejtőzik-e. Nem tudom művész volt-e az, aki ezt a mozaikot elkészítette s élethű arcképet akart csinálni, vagy csak egy mesterember, aki az elfogadott császárnőtípust örökítette meg, de az tagadhatatlan, hogy a koravén, hervadt arc finom hajlású orra és összefutó dús szemöldökei eszünkbe juttatják Theodora paphlagoniai szemita származását. Ezen a mozaikképen bizony szafir, smaragd, rubin és gyémánttal hímzett ruhája, arany sarui és minden ékességei dacára nem más a fenséges, isteni császárnő, mint egy fáradt hetaira, aki bíboros imperátori palásttal takarja el testét, amelyet szabadon mutatott hajdan az Isten ege alatt, gyöngyös koronával fedi be homlokát, melyet annyiszor hajtott meg porig a cirkusz tomboló közönsége előtt, amely közönség később, császárnő korában, térden kúszott fel aranytrónjáig s lábát csókolgatta... Most Theodora kicsiny, fehér kezére téved a szemem. Istenem, hát lehetséges-e, hogy ezeknek a kezeknek egy intése elég volt arra, hogy városok dűljenek romba és épüljenek fel, milliók haljanak meg s a tömegből hadvezérek és pápák váljanak ki, hogy egyetemes zsinatok üljenek össze s a lázongó nép elcsendesüljön és hogy maga az a sötét szektárius Justinianus úgy imádja az Istent, mint ahogy Theodora akarta... Hát csakugyan igazuk lett volna az egyházi íróknak, hogy a császárnő a démon ajándéka s inkább kellett volna őt Demonodorának, mint Theodorának nevezni, vagy pedig hazugságok alapján átkozzák egy évezred nemzedékei ezt az asszonyt és elég a Procopius kérdéses Anecdotája, hogy a történelem mindörökre menthetetlenül elkárhoztassa őt? Nagy időközökkel, elvétve került csak egy-egy tudós, aki gyenge hangon emelt szót mellette, de a nagyközönség reájuk sem figyelt, mert régen vérébe ment át az a hit, hogy a császárnő ördöngős, aljas szörnyeteg volt és a tömeg nem szívesen veszít el egy hajmeresztő mesét a kevésbbé borzongató valóságért... Pedíg a caesareai krónikást Titkos történetében néha annyira elragadja megmagyarázhatatlan gyűlölete, hogy nevetséges hazugságokkal vádolja egykori jóltevőit; Justinianust, Belizárt és hozzátartozóikat, kik őt alacsony származása dacára a legmagasabb kitüntetésekkel halmozták el. Rágalmaival a porba rántja saját magát, meghazudtolja egész élete nagy munkáját s azt a híres mondását, hogy „az ékesszólás a szónokoké, a képzelem a költőké és a valóság a történetíróké”. De hát régi dolog, hogy a legendák és mondák alakjai nem lehetnek valódi emberek, hanem vagy mennyesen jó angyalok, vagy pokolian rossz démonok. Theodorának ez utóbbi sors jutott osztályrészeül s mondája korának minden bűnét, gyalázatát őbenne egyesítette.
    Procopius Arcana Historiájában a császárnő legtöbb gonosztettét arra magyarázza, hogy Theodora mindenáron ki akarta irtani multjának szégyenletes emlékét. El akarta felejtetni a világgal, hogy atyja, Acacius a kékpártiak cirkuszában közönséges medveőrző — artol ophos volt, hogy anyja és nővérei, csak úgy, mint ő maga, hetairák voltak, az Embolon nevű hirhedt városnegyedben laktak és az arénában keresték kenyerüket. Mint ahogy a Titkos történet mondja, a gyermek Theodora szilaj tréfáival, arcátlan mimikájával mulattatta a közönséget, „mert végtelenül szellemes és ledér vala”. Táncolni, sem énekelni nem tudott, ő csak hajlongott és bohókás dolgokat beszélt, úgy, hogy a tömeg hangosan kacagott hallatára. De olykor, ha kibontotta sötét, hosszú haját s mint a keletnek egy bűvös kígyója, lassan, észbontóan forogni, ingadozni kezdett s a zene érintése alatt reszkető kis testéről habozva hullott lábaihoz cifra köntöse, ekkor elakadt az ezrek lélekzete s „amíg Theodora a színen volt, minden férfi szeme reá tapadt”... Így tapadt rá egyszer Justinianus szeme is és Bizanc jövendő császárja nem tudta többé róla levenni tekintetét. Felesége, társuralkodója, tanácsadója lett, mint ahogy Justinianus maga mondta, „valóban az Ég ajándéka volt”.
    Procopius Theodorának nagy bűnéül tudja be, hogy gyakran erőszakkal szerzett előkelő férjeket a magához hasonló nőknek, ahogy Comito nővérét az arméniai herceggel házasította össze. A caesareai krónikás arra hajlandó magyarázni a császárnő ezen törekvéseit, hogy miután gyilkosságokkal nem bírta kiirtani mindazokat, akik multját ismerték, tehát beszennyezte a mások családjait, nehogy bármelyik család is a szemére vethessen az övének valamit... Szinte szemrehányóan említi, hogy az Embolon negyedet elpusztította a föld színéről s helyére a szent Tantaleon templomát emeltette, hogy a hetairákat összefogdostatta s a saját költségén épített Megbánás zárdába csukatta és az erkölcstelenséget még szigorúbban büntette, mint a gyilkosságot. Pedig ugyancsak Procopius említi fel a Ktismata első könyvében a császárnő ezen rendelkezéseit, mint halhatatlan dicsőségét. Tekintetbe véve azt az erkölcsi posványt, melyben Bizánc vergődött, még Theodora legelvakultabb ellenségeinek is el kell ismerniök, hogy ezen rendelkezései éppúgy dicsőségére szolgálnak, mint azok, melyekkel kora asszonyainak megalázott helyzetén javítani törekedett. Theodora a legelsők közt volt, aki a szegény nyomorult nők sorsába belenyúlt s bajaikat enyhíteni igyekezett. Jórészt arra használta befolyását, — melyet a Nika-lázadás után nyert, mikor ugyanis erélyével s nagyhírű, büszke beszédével ő mentette meg a trónt, birodalmat és a császár életét, — hogy a törvényhozásnál érvényesüljön. És constitutióiban Justinianus az ő sugallatának tulajdonította legjobb törvényeit. Ezért kell tehát a Codex Justinianeusban és a Novellákban lapoznunk, ha a Theodora lelkébe akarunk pillantani. Jobban megláthatjuk ott, milyen befolyással bírt az Acacius leánya a császárság egyházi és világi kormányzatára, mintha csak az Arcana Historiában keressük őt fel. Valószínű ugyan, hogy ekkor kialudna Theodora feje felett a romantika vérvörös fáklyája, mely olyan démoni varázst kölcsönöz neki, eloszlanának a pokoli gőzök, melyekben félig elvész alakja s nem lenne többé az a vonzó, iszonyú szörnyeteg, aki csak a mondák körében tud megélni s meghal abban a percben, mikor a napvilágra lép... De az a kérdés, hogy vajjon van-e joga a történelemnek így elbánni azzal az asszonnyal, akiben összegeződtek korának jellemvonásai. És amint egymásfölé rakódnak e jellemvonások, mint egy királyi oszlop emelkedik ki Theodora alakja kortársai közül, kikben megoszlottak az ő tulajdonságai, melyekről tehát következtethetünk a bizánci népre. Ezért nem lenne szabad őt hamis világításba helyeznünk, mert általa hamis világításban fogjuk látni Bizánc legnagyobb századát, melyben Justinianus és Theodora úgy megvetették, kifoldozták ennek az elvénhedt birodalomnak az alapját, hogy az minden romlottsága dacára még ezer évig bírt ellentállni a népek viharának.
    Megint csak a caesereai krónikás egyik története akad a kezünkbe: a Gótok háborújának azon kötete, mely a császárnő halála után jelent meg. És csodálkozva fogjuk látni, milyen dícsérőleg mondja Procopius Theodoráról, hogy „természetszerűleg volt indíttatva mindenkor a nőket szerencsétlenségükben segíteni” s hogy minden erejéből a hetairák megtérítésén fáradozott. Theodora volt az, aki megemlékezvén hajdani nyomorúságáról, azokat az emberséges törvényeket inspirálta, melyek szerint a komédiásnőknek és hetairáknak, ha előbbeni életmódjukkal szakítanak, jogukban állt törvényes házasságot kötni, vagy zárdába vonulni. Azonkívül megvédte a nőket férjeik durvaságai ellen, büntetést szabván arra, aki ostorcsapásokkal illette hitvesét s a 134. Novellában megenyhítette a nők büntetését is, amennyiben kijelentette, hogy férfiak által őrzött börtönbe ne vessék őket, hanem valamely kolostorban töltsék el életüket... Ezek a törvények elég világosan tanúskodnak arról, hogy volt szíve ennek a császárnőnek, kinek sírja körül soha sem csitult el a rágalom s akit Procopius Titkos történetének felfedezése óta olyan gyűlölettel átkoznak az egyházi írók Baronius bíbornokkal élükön, hogy nem átallották Vigilius pápa gyilkosának Theodorát megnevezni, aki pedig e pontifex halálakor már csendesen aludta az örök álmot valamelyik császári kriptában ott a Bosporus mentén. De az egyház gyűlöletének könnyű magyarázatát adni. Theodora ifjúkori barangolásai közben Alexandriába vetődött, amely város az V. és VI. században tudvalevőleg az Eutychiaismus székhelye volt és mohó ifjú lelke teleszívta magát e haeresis-szel, melyet elfelejteni nem tudott többé soha. Élete végéig szeretettel csüggött e tévtan apostolán, az ékesen szóló sezopolisi Severiuson, kit Justinianus a császárnő határtalan befolyása dacára megfosztott az antiochiai püspökségtől...
    Theodora tehát tagadhatatlan, hogy heretikus volt s ez magyarázza meg az egyházi írók gyűlöletét, amely elvakult gyűlölet hinnünk engedi, hogy Baronius és társainak kijelentései nem annyira igazságszeretetüknek, mint inkább vallási fanatizmusuknak voltak kifolyásai. Ugyanabba a vallási elvakultságba estek a császárnő középkori életírói, amely őrület Theodora századában, mikor a civilizáció még nem fárasztotta ki a szenvedélyeket, állatias vérengzésekre ragadta az embereket. Ez a fanatizmus volt a császárnőnek is egyik legnagyobb bűne, az a szomjas tehetetlenség, mellyel a teológia titkait kutatta, zavarta meg vallási fogalmait s ragadta őt végzetes kegyetlenkedésekre, melyek azonban, ha az akkori Bizáncot vesszük hátterükül, nem rínak ki a képből, hanem szinte belevesznek abba a vértengerbe, mely felszínén a keresztet hömpölygetve, árasztotta el a keleti császárok birodalmát. Mindenki, aki csak tehette, kegyetlen volt ekkor s az emberélet nem más, mint egy tovatűnő hullám, mely ha megtört a hatalom lábánál, helyébe mindíg új hullám jött... Theodora századát mi sem jellemzi jobban, mint az a lázas vallási őrjöngés, mely egy gondolatért, egy szó-, sőt egy betűért, Jézus nevét ordítva, milliókat hurcolt a máglyára; és mégis talán egész Bizáncban senkinél sem oly érthető e vallási fanatizmus, — mely utóvégre is, bármit hozott létre, eredetileg a teológia szeretetében gyökerezett — mint éppen Theodoránál. Ő egy mindenáron megtérni akaró bűnös volt, egy cirkusz-hetaira, akiből császárnő lett s aki sokat, majdnem mindent köszönhetett annak a vallásnak, mely megbocsátja a megbánt bűnöket, sőt megbocsát még a hetairáknak is.
    Mindezeket összevetve, az Acacius nagyratörő leánya a szabadságért küzdő keleti asszony jelképe marad, aki a középkorban a kereszténység segélyével követel emberi jogokat magának. Miután Krisztus a mennyországban egyenlő helyet biztosított mindnyájunknak, természetszerűleg született meg az a gondolat, hogy a földön is joga van a nőnek az egyenlőségre és szabadságra, melyet azonban, mikor gyenge kezei közé kapott, eleinte még, mint egy vad gyerek, olykor rosszra használt fel. Pulcheria Verina és leánya Ariadne, Iréne, Zoe, Theofania és Bizánc többi császárnői, mind a saját, végletekig vitt egyéni szabadságuk szeretetéből kifolyó tiranniának betegei voltak, kiket csakúgy, mint Theodorát, megrészegített a szokatlan szabadság s kiknek lelki egyensúlyát megbillentette a hatalom, mellyel a hosszú rabszolgaság után századokon át nem bírtak betelni. És mégis mind e császárnok között a legtöbb rosszat Theodoráról mondta a világ. Hogy jogosan, avagy jogtalanul, nehéz volna határozottan megállapítani, mert annyi sárt dobáltak rá, hogy a szívébe többé nem láthatunk.
    A szemközti falképen ott áll maga Justinianus imperátori palástban, koronával és szentfénnyel ékesen. Mint egy félisten tekint le ránk ez az illir parasztfiú, ki meghódította a világot s akit szülőföldjén, Tauresiumban egyszerűen Upravdának — igaz embernek — neveztek, amely szláv nevet nagybátyja, a bárgyú Justinus császár a diadalmasan hangzó Justinianusra változtatott. A fiatal Justinianus műveltségének, tudásának és jogismeretének nagy részét itt Ravennában, a nagy Teodorich udvarában szerezte, ahol több évig tartózkodott s a gót király tudós barátaival: Symachus és Boethiusszal közelebbről megismerkedett. Talán a ravennai napoknak köszönhette a világ azt az ezernél több templomot, mellyel a császár a földet felékesítette és az egész bizánci jogtudományt, mellyel a legmaradandóbb emléket állította magának.
    De lássuk most őt mozaik képén. Egészen olyan, mint aminőnek Procopius leírja. Középtermetű, arca élénken piros s emlékeztet Domitianus császár római szobrára. Vonásaiban felismerjük a délszláv típust. Ravasz, kegyetlen arc, lebiggyesztett ajka aljas hajlamokra enged következtetni. Hát így nézett ki az az ember, aki csendes, aranyos márványpalotájából beszőtte a világot gondolataival; akiben összpontosult a hivatalnok hierarchia, a klérus, a katonaság s aki egy államot, egy egyházat, egy törvényt akart a földön teremteni. Egy isten, egy császár legyen a világon, — mondotta Justinianus és amennyire tőle tellett, igyekezett is e nagy gondolatot megvalósítani. Elpusztította a pogányság végső bujkáló maradványait s az utolsó athéni pogány bölcsészeti iskolát, amely után az antik világ filozófiája már csak a teológiában élt tovább, melyben Bizánc intellektuális élete összpontosult. A világi hatalmat is kérlelhetetlen kézzel igyekezett magára ruházni Justinianus. Megszüntette a consulság fogalmát és alatta a senatus — syncletos — elvesztette minden befolyását s létrehozta a diplomácia iskoláját, ezt a speciálisan bizánci tudományt, mely minden furfangos finomságával a teológia szeretetéből eredt. A diplomatát csak egy lépés választja el az udvaronctól, az udvaronc pedig könnyen belemered a szertartásokba, amely ragdós betegség megölte Bizánc művészetét és egész szellemi életét. Aminő a király udvartartása volt, olyannak képzelték az emberek az Isten udvartartását is; így tehát átragadt a ceremóniaszeretet az egyházra, amely ráerőszakolta a szertartásosságot a művészetre is. Csupa formalizmus lett minden s az előírt formák keretében megfagyott a művészet, mely ezután vallási dogmák jelképezésére szorítkozott. Ha figyelmesen megvizsgáljuk a Justinianus-képet, melyen a császár katonái és papjai között áll előttünk, fogalmat alkothatunk magunknak Bizáncról. Pompaszeretetéről, mely a fényes öltönyökön nyilvánul meg, vallásáról, mely örömtelen, rideg dogmáival ott ül a császár papjainak arcán és udvaronci hajlámairól, melyet a naiv művész öntudatlanul örökített meg az alakok csodálatos elhelyezési módjában, akik immár több mint ezer éve, udvaronci türelemmel és hősies kitartással állanak egymás lábán.
    Tagadhatatlan, hogy miként az antik világ művészetének a szobrászat, a renaissance művészetének pedig a festészet volt kifejezője, úgy fejezi ki a közbeeső, tisztán keresztény világot a mozaik-festészet, amely művészet, mint neve is mondja, átmenet a szobrászat és a festészet között. Félig kő, félig festészet s amint Ravenna egyik templomából a másikba vándorolunk, csodálatos változásokat észlelünk a különböző mozaikokon. Míg a San Giovanni in Fonte és a Galla Placidia kápolnájában jóformán csak szent eseményeket látunk ábrázolva, addig a San Apollinare Nuovoban már feltűnik a tájkép, itt a San Vitaléban pedig az arckép. Ne vessük meg tehát ezeket a naiv mozaikokat, mert ezek voltak a Cimabuek, Giottók legelső mesterei s ezekből a ragyogó mozaikokból fejlődött ki később a nagy művészet...
    ...Még egy ódon templom: a San Apollinare in Classe, a régi classis egyetlen maradványa előtt álltam meg. Kerek tornyáról azt mondják, hajdanában világítótorony volt, de ma árván áll a síkban s mintegy tíz kilométernyire locsog tőle a tenger vize. A háromhajós méltóságteljes bazilika mozaikjai talán a legutolsók, melyek Ravenna környékén készültek s ezek is már a teljes hanyatlás emlékei. Az óriás alakok fenyegető tekintetükkel félelmes hatást keltenek s a keresztény hit tanítását, a szeretetet sehol sem sejtjük bennük. E pusztuló művészetnek a longobardok betörése semmisítette meg végső lézengését. Az utolsó bizánci helytartót, Eutychiust 752-ben Aistulf, a longobard király űzte el, a longobardokat pedig Pipin, a frank király fosztotta meg e gyászos metropolistól. Pápák és császárok, sőt a velenceiek is sokat viaskodtak Ravenna felett, hol 1275 óta a Polenták, e kis kényurak családja uralkodott. Számkivetésében ezekhez jött el a Divino meghalni s örök számkivetésében még ma is ott alussza álmát abban a szellős mauzoleumban, melyet Lombardo készíttetett s melynek közelében porladoznak márvány sarcophágjaikban a Polenták sarjai.
    Kinn, Dante ingoványos erdejében a Pineta óriás fái alatt búcsúztam el Ravennától, ott, ahol az utolsó igazi római császár, Romulus Augustulus elvesztette végső csatáját, mely után ő maga is elbukott. Ott a fák alatt, melyeknek árnyékában sajgó szívvel annyit bolyongott a hontalan Dante s a mocsaras erdő sűrűjében a kígyók és gyíkok csendes birodalmában keresett ihletet az Inferno rémes, halhatatlan énekeihez. Ennek az erdőnek járatlan ösvényein követte, kutatta a Divino léptenyomát, Boccacciótól Byronig, a földnek annyi géniusza...
    Csend ül a táj felett, csak a mesébe való ernyős koronák között száll át zizegve, lanyhán az esti szél és viszi az ingovány gyilkos levegőjét a város felé. A fákra felkúszó örökzöld indái alól pedig olykor lesiklik egy-egy mérgeskígyó a mocsárhoz s tovatűnik a sás között.
    Csend ül a táj felett, alkonyodik s ott valahol messze a síkban, a véres ég alatt még megsejteni Gaston de Foix mohos renaissance síroszlopát és a ráhajló ciprusok talán még most is dicsőségről suttognak a rég porladozó francia generálisnak, aki ezen a szomorú mezőn esett el huszonegyéves korában, győztes seregeinek diadalordítása közepette. Ő is meghalni jött ide, de halála szép és költői volt és a Colonna di Gaston de Foix-hoz mai napig is kijárnak a ravennai leányok... Mennyi halál! Egy hosszú gyászjelentés Ravenna története és hány még itt a jeltelen sír, ahová el nem mehetünk. Vajjon hol nyugszik Honoria, Attila boldogtalan menyasszonya, a szelíd Francesca da Rimini és kedvese Paolo, kiket a monda szerint itt temettek el, Dante leánya Beatrice, ki itt halt meg valamelyik kolostorban és Garibaldi felesége, a fáradt Anita? Csakugyan szomorú temető ez a város, a legreménytelenebb temetője Itáliának... egy kapuja fölé sincs odaírva a „Feltámadunk!”
    Különös balsors lebeg e város felett, a népvándorlás hömpölygő hullámai, miként az óceán habjai a partra, csak elenyészni jöttek ide. A tengerparton nem születik hullám... Ravennában nem vette kezdetét soha semmi... Ravennába minden csak meghalni jött el.

E G Y    L O V A G V Á R    F E R R A R Á B A N

PARISINA ÉS UGO

Mint a lovagkornak egy lábonmaradt óriás vitéze mereng el a ferrarai sík felett az Esték ősi vára. Szép homlokát megbarnította az idő, de kokoronás négy büszke tornya még kevélyen dacol a tovaszálló évszázadokkal s a sáncárkok fekete vizébe épp oly fenségesen meríti képét, mint hajdan a ferrarai hercegek aranykorában... A félelmes óriásnak bástyáit lassan ellepi a víz zöld moszatja, rozsda marja azt a pajzsot, melyet mintha az elmúlt csaták után, fáradtan tett volna le lábai elé. Kapui nyitva állanak, történetét ösmerjük: sisakrostélya fel van emelve, a szemébe tekinthetünk és mégis elzárkózott méltósággal trónol a város közepén, érthetetlen magányban.
    Ott üldögéltem a vár alatti kis park valamelyik lócáján s a percek észrevétlenül hozták mind közelebb az éj óráit. Régi dolgok jutottak az eszembe s időről-időre felnéztem a szürkülő égre, melyen komoran rajzolódtak ki a vár vörös falai. Félelmes hatást keltett a castello így az esti homályban. Mögötte szinte elveszett a város kihalt palotáival, gótikus templomával: az óriás árnya borult a kis házakra.
    Valahonnan gitárszó hallatszott s távolodó léptek koppanása. Az álmok órája volt ez, balzsamos nyári este a világ egyik legregényesebb várának tövében, melynek látása visszavitte gondolataimat abba a messze lovagvilágba, amit gyerekkorunkban annyiszor megsirattunk. Ki nem sóhajtott fel közülünk, hogy ilyen későn született, mikor gyerekfejjel, daliás időkről olvasott.
    És sohasem hittem, hogy valahol itt lenn, a kékegű Itáliában viszontlátom lovagálmaim tanyáját. Felvonulnak még egyszer képzeletemben a lobogós, cifra hadak, elrobog előttem az a letűnt csillogó világ...
    Épp most térnek meg a vadászatról. Elől kicsiny apród megy s viszi urának rengeteg sisakját, lengeti a szél a vérbe mártott tollat. Azután sötét lovon jön a várúr maga, mellette szép ifjú hitvese, lovagok, ijjászok, talpig vörösben, csörgő sapkával az udvari bolond, bőringes solymászok, kutyákkal bajoskodó pecérek s mögöttük a tolongó várnép... El sem csodálkozom, mikor a menet bekanyarodik a várudvarba... Zűrzavar támad odabenn egy percre, aztán a lovagteremben gyűlnek össze megint. Különös: mindenki megtalálja ott a saját helyét... Gyér világosság dereng a mécsesek körül, már kivenni a mennyezetre festett tarka címereket, a falakat körülfutó tölgyfapadokat, a lovagok zekéjén az ékszereket... az arcok vonásait. S ezek a régi emberek sem nem olyan szépek, sem nem olyan rútak, mint a gyermekkor lovagálmainak daliái, galád kalandorai.
    Az ősz várúr s a halvány szép asszony ott ülnek a baldachinos emelvényen. Az úrnő tekintete búsan tévelyeg, a terem túlsó sarkában egy ifjú lovag sóhajtva szorítja szívére a kezét... pillantásuk találkozik, összeforr s nem tud elszakadni.
    Felocsúdom, ez már nem mese, nem álom többé: egyszerre megösmerek mindenkit a teremben. A fiatal asszony?... Emlékezem, láttam már valahol azt a finom kedves arcot, a gyöngyökkel átfűzött sötét fürtöket!... Ő az! A boldogtalan Parisina di Malatesta, korának legszebb asszonya — igen, Niccolo d'Estének, annak a zord tekintetű, öreg nemesnek a felesége. És az a gyermekifjú, aki olyan sóvárogva tekint felé?... Ki lenne más, mint Ugo d'Este, mostohafia és szeretője.
    Ha visszagondolunk reájuk, ott látjuk őket állni egymást átölelve az olasz renaissance küszöbén s alakjukat a középkor költészetének utolsó sugara aranyozza meg. Nemrégen még jóformán mondák ködében tévelygett az, ki lábnyomukat követte. Bandello s a nagy Byron a nép ajkáról leste el történetüket. Csak az utóbbi évek kutatói keltették fel való színekben a ferrarai és modenai krónikák cifra, ódon betűiből ezt a megható szerelmet.
    Parisina bűnös volt, nagyot vétkezett és borzasztóan lakolt, csak úgy, mint a riminii Francesca, kinek sorsa olyannyira azonos az övével, mintha vészthozó szenvedélyét folytatni e földön, maga a ravennai liliom vett volna testet két század év multán ebben a Malatesta, leányban. Egy pillanatra szinte azt hihetnénk, csak a déli napfényben hevülő képzelet szülöttjei ők, az a csapongó képzelet kifáradt egy napon s két asszonynak az alakját hasonló szerelmes történettel tette halhatatlanná. De nem, nyitva hevernek előttünk a ferrarai és riminii krónikák. Ezen a földön akkor régen így szerettek az asszonyok. Ha a Divino ösmerte volna Parisina lángoló szenvedélyét Infernója tán egy csodaszép énekkel lesz gazdagabb. — Lessük meg, miként vesztette el őt a szíve, mert valamely kort és annak gyermekeit, nem annyira a históriából, mint inkább abból ösmerhetjük meg igazán, hogyan tudtak akkor szeretni.
    Parisina, Andrea Malatestának s a szomorú Lucrezia Ordelaffinak leánya, alig mult tizennégy éves, mikor Ferrarába került. Regényes, álmodázásra hajló, finom lelke kielégítetlenül vegődött a castello zord levegőjében. Férje, ki első feleségének, Giliolának halálát egy könnyel sem siratta, folytonos háborúskodásban lelte kedvét. Nem elégedett meg a vad Giovanni Galeazzo Visconti s a környékbeli kis zsarnokok legyőzésével, mindíg új diadalokra vágyódott. Itália ekkor lángokban állt. III. Niccolo a telhetetlen Venezia, a szabadságát féltő Firenze és Milánó hadakozásaiból, hol karddal, hol ravaszsággal, de mindenkor hasznot húzott s mialatt az Esték későbbi nagyhatalmának megteremtésén dolgozott, sisakrostélyát csak egy-egy durva csókra emelte fel s aztán az acélrostéllyal törölte le sietve rút arcáról Parisina üde ajkának nyomát.
    A gyermekasszony, ki Cesenában anyja és dajkája oldalán, mit sem sejtve a világról, a belső szobákban töltötte napjait s pergő rokkáján kívül mással nem beszélgetett, minden átmenet nélkül került a romlott ferrarai udvarba, melyben csak úgy, mint a városban, valósággal hemzsegtek a Niccolo őrgróf természetes gyermekei, ki jólétben, ki szegénységben töltve napjait. A monda szerint csak a halászok között, kik a Po vizébe vetették hálójukat, vagy hajót vontattak a parton, háromszáznál több vallotta magát a zsarnok fiának. Oly nagy volt már ekkor az elvetemültség Ferrarában, hogy örök gúnyképpen maga az őrgróf volt kénytelen halált és kínzást rendelni azokra az asszonyokra, kik megfeledkeztek kötelességükről.
    Csak nagyonis érthető, hogy Parisinára visszásan hatott ez a világ, ahol nem szégyeltek, nem titkoltak semmit, de viszont még inkább érthető, hogy fiatal fogékony lelkét lassan megmérgezte ez a környezet.
    Parisina szép és fiatal volt s tétlenségben, felügyelet nélkül, unatkozva töltötte napjait — mindez külön-külön predesztinál a szerelemre, mindez együttvéve pedig a boldogtalanságra.
    Még atyja udvarában megszerette s pártolni tanulta a művészeteket. Elmondhatjuk róla, hogy száz évvel előzte meg az Isebella d'Estéket, az Elisabetta Gonsagákat s a renaissance többi nagy asszonyát, kiknél tökéletesebb nőket még Baldasare Castiglione sem álmodott.
    Az első években zenélve, tanulgatva töltötte idejét s szobájában, mit Studieto di Madonnának neveztek a várban, naphosszat olvasgatta a régi világ klasszikusait. „Messer Francesco Petrarcha” sonettejeit, Dantet s Szent Ágoston áhítatos írásait. Vonzották a dalosan csengő rímek, a bölcsészet, a szentek élete, de mindennél jobban szerette ő Tristan és Isolda szomorú történetét. Ha sétálni ment a Villa Belfiore ciprusai alatt, magával vitte e könyvet, éjjel párnája alá rejtette s olykor órák hosszat merengett el a messze észak két szerelmesének végzetén. Ki tudja, mint ahogy a riminii Francescának Lancelot volt a Galeottója, talán Tristan és Isolda veszítették el Parisinát, kinek lelkében felkeltette ez a nagy szenvedély a szerelem utáni vágyat.
    Parisina megúnta az életet, kártyajátékot, sólymait, tarka papagályát, versenylovait, a könyveket s cifra brokát ruháit, — szeretni akart. De kit? — Sóhaja csak a nagy, rideg termek falain keltett visszhangot, karját hiába tárta ki! Sötét szeme mindaddig céltalanul kalandozott, míg egy napon véletlenül le nem pillantott aranyhímes pici sarui elé. Rajongó áhítattal régen ott hevert lábánál a szép, ifjú Ugo — Niccolo d'Estének legidősebb és legkedvesebb fia. Törvénytelen gyermek volt ő is, csak úgy, mint a későbbi ferrarai hercegek, az okos, a halhatatlan nevű Lionello vagy Borso, aki annyi dicsőséget szerzett szülőföldjének s büszke fajának. De mindannyi testvére között Ugo volt a legszebb, legeszesebb. A ferraraiak büszkén néztek utána, ha táncoló lován elvágtatott ablakuk alatt, atyja is büszke volt rá s biztatta Parisinát, hogy vele töltse idejét, szerette látni, mikor az ifjú asszony enyelegve tréfált a fiúval.
    Parisina rokonszenvét eleinte csak azzal mutatta meg, hogy anyáskodóan gondoskodott Ugo jólétéről. Míg testvéröccsei: Borso Bolognában, Meliaduse Padovában nem tudtak az utcára lépni, oly rongyos volt ruhájuk, cipőjük, addig ő pompa és gazdagság közepette élt. Szép mostohaanyja arannyal tömte meg zsebeit, vadászkutyákat, paripát ajándékozott neki és sajátkezűleg írt levélben rendelt számára bársonyos ruhát, megparancsolta, hogy udvari szabója több öltözetet készítsen „Ugo d'Estékek, a mi neves urunk fiának”.
    Nem tudta miért, de szépnek, mosolygónak akarta látni azt az ifjú embert, akit mint gyermeket ismert már s kinek zazzerás fejét hajdan olyan gondtalanul símogatta. Addig-addig, míg aztán gyűrűs ujjai valahogyan a fürtök között feledkeztek, lecsúsztak a nyakra, átölelték őt. És Ugo, kinek a valóságot álommá, álmait pedig valósággá tudták varázsolni azok a kicsiny kezek, megvallotta szerelmét.
    Parisina az 1424-ik év elejét Fossadalbero és Portoban töltötte, valószínűleg Ugo társaságában, aztán május havában, mikor az utak mentét nyíló rózsákkal hinti be a tavasz, Ravennába indultak ők ketten s végzetes szerelmük itt ünnepelte legszebb napjait. Most már nem váltak el egymástól, mintha érezték volna, hogy ez az utolsó éve rövid életüknek, mohón, szinte telhetetlenül itták fel egymás csókjait.
    Parisina hazatérte után csak néhány napig időzött Ferrarában, ahol pestis tartotta rémületben a lakosságot. Az őrgróf és udvara Portoba menekült a döghalál elől. De III. Niccolót nem hagyta nyugodni kalandos természete, messze távozott családjától, Padovában, Veneziában járt. Ugo és kedvese ismét magukra maradtak, ez a teljes szabadság veszítette el őket.
    Az év végével Parisina visszament Ferrarába s a ledér szerelem e városában nem tartotta többé szükségesnek a titkolódzást. A szerelmesek segítője egy modenai nemes, Aldobrandini di Rangon volt, a többi udvaronc pedig hallgatag jóindulattal nézte el bűnüket. Az ár ellenállhatatlanul ragadta őket a veszedelembe.
    Egy napon Parisina elég könnyelmű volt, megsérteni sőt ütlegekkel illetni legbizalmasabb udvarhölgyét, ki számtalanszor volt szemtanúja az úrnő és Ugo szenvedélyes jeleneteinek. A leány sírva panaszolta el a méltatlan bánásmódot szeretőjének, Zoese-nek — valódi nevén Giacomo Rubino, — ki hajdan a marchesa titkára, ekkor pedig Niccolo kancellárja volt. Az udvarhölgy sértett haragjában felfedte előtte Ugo és Parisina titkos szerelmének legapróbb részleteit.
    Gyakran megesett az, ami ezután történt: Zoese bosszúállóan, az udvaronc kegyeket hajhászó aljasságával rohant urához s elárult mindent.
    Niccolo kétkedett, de a monda szerint egy tükörben, mely még ma is ott függ a castello nagy termének falán, meglátta, mint ölelkezik Parisina Ugóval az egyik szemközti szobában...
    Ahogy belenéztem abba az elhomályosult ódon tükördarabba, egy pillanatra a ferrarai marchesa bájos arcát láttam elsuhanni benne. Szép és halavány volt az a szenvedő arc, olyan, mint aminő akkor lehetett, mikor rájuk nyitották az ajtót, mely mögött utolszor csókolták meg egymást. Talán éppen ravennai útjoknak az évfordulóján 1425 május 21-én hurcolták börtönbe a két szerelmest.
    Úr Isten, micsoda börtön az! Megfagy ereinkben a vér, elakad ajkunkon a szó még ma is, ha oda belépünk. Csak görnyedve állhatunk meg Ugo börtönében, penész eszi a falakat, hétsoros, ökölnyi vastag vasrács keresztezi a keskeny ablakokat, melyek alatt feketén poshad a sáncárkok vize. Amarra túl van Parisina börtöne, keskeny sötét sírbolt, nyirkos levegőjében ott kísértenek panaszos sóhajai még most is...
    A monda szerint három álló hónapig gyötörte ebben az embertelen fogságban Niccolo feleségét és fiát. Lehet, hogy nem mert ítélkezni felettük, félt a saját haragjától, vagy kitudja, talán Ugót akarta megkímélni.
    Megmutatták nekem azt az udvarra néző ablakot is, melyből az őrgróf állítólag gyönyörködve nézte végig a kivégzést. Nézte, mint hurcolják ki Ugót börtönéből a várudvar nevezetes két kútja közé s mint hull le kedvenc fiának fürtös feje, melyre egykor koronát álmodott. Aztán Parisinára került a sor, őt Zoese kísérte a vesztőhelyre. Jajongó szava rémesen verte fel a vár csendjét: kegyelmet esdett magának és kedvesének. De amikor meglátta a bárdot, mely még piros volt Ugo vérétől, hangosan követelte, siettette a halált. Jobb volt az, mint túlélni szerelmét és önmagát. Niccolo a néphit szerint végignézte az ő elmúlását is, látta tulajdon szemével, miként buggyan elő a vér abból a fehér nyakból, melyre hajdan ő maga fűzte rá az Esték legszebb gyöngyeit.
    A való krónikák úgy mondják, hogy az őrgróf azonnal ítélkezett... Az elfogatás híre hamar elterjedt a városban. A polgárok megdöbbenve gyülekeztek a castello előtt, mindannyian szerették Parisinát, aki jó és könyörületes volt irántuk. A nemesek legelokelőbbjei, a ház barátai Uguccione de Contrari és Alberto de Sole hiába kértek kegyelmet a szerelmesek számára. Niccolo hajthatatlan maradt, szobájába zárkózott s még az éjjel fejét vétette Parisinának és Ugónak börtönükben... A huszadik tavasz vitte el mindkettőjüket!
    És ugyanakkor fejezték le segítőjüket: Aldobrandini di Rangonit is.
    Niccolo őrgróf kivégeztetésük után a késő éj óráiban megkérdezte a várkapitánytól, hogy végrehajtották-e már Ugón az ítéletet. Talán meg akart kegyelmezni neki. Későn volt! Halálának hírére határtalan kétségbeesés fogta el, tomboló fájdalommal kiáltozta kedvencének nevét s mint ahogy a krónikás feljegyezte, az udvaroncok remegve hallgatták őrjöngo panaszát: „Ha Ugo elpusztult, üssétek le az én fejemet is!” Az atyának e nagy fájdalmát énekelte meg Byron oly halhatatlan szép szavakkal.
    Ugót megsiratták a várban, de Parisináért nem ontott könnyet senki sem. Férje átkozódva említette nevét gyermekei kicsinyek voltak s a szegények elfeledték, mialatt annak tartották oda kezüket, aki helyette alamizsnát adott. Mindenki elfeledte aki ösmerte... de évek múltán eszébe jutott leányának, Guiniperának, akit a költők „Itália szeplőtlen Helénájának” neveztek s kit Tasso atyja, Bernardo, olyan rajongva szeretett. Ha előbb nem is, úgy akkor bizonnyal megemlékezett ez a híres szép asszony boldogtalan anyjáról, mikor férjének, Sigismondo Pandolfo Malatestának oldalán annyit szenvedett, mikor fiatalon meg kellett halnia. Tragikuma talán még nagyobb, mint a ferrarai marchesáé, mert nem a saját szerelméért halt meg, hanem azért, mert Sigismondo egy másik asszonynak szánta oda helyét.
    ...Az idő észrevétlenül szállott tova a fejem felett. Rövid órák alatt egy egész emberöltő vonult el a szemem előtt, oly gyors menetben, mint akár a Parisina fiatal boldogsága. Gyorsabban, sietve éltek, forróbban szerettek akkor az emberek, mert ki tudja, holnap talán már a halál állta el útjukat! Nem volt senki biztos, belenézhet-e másnap hajnalán kedvese szemébe, átölelheti-e, megcsókolhatja-e még! Ezért néztek a szerelmesek akkor régen mélyebben egymás szemébe, ölelkeztek szenvedélyesebben, csókolták meg hosszasabban egymás ajkát, úgy, mintha mindíg búcsúznának.
    Parisinának s Ugónak csak életükben kellett így búcsúzniok, holttestüket, ha szégyenkezve, lopva is, de egy sírba temették a San Francesco templomában, vagy mint a monda szól, egyszerre dobták a folyóba. Bármiként is történt, nem kell elválniok többé soha, mert szerelmük örökre egybeforrasztotta nevüket, szomorú emléküket a jövendő századok költészetében...
    Magnoliák illatát hajtja arcomba a szellő, a Duomo gótikus kővirágai között egyszerre világosabb lesz az ég. Felkel a hold s fénye diadalmasan árad el az Estevár kevély tornyain, ezüst hálót vet a sáncárkok vizébe, ezer kísérteties világot gyujt az ablakokon. Tündökölve ragyog az éjszakában a Castello homlokzata, mintha ünnepélyre készülődnének odabenn, olyan fényes ünnepélyre, amilyennel csak Lucrezia Borgiát várták e falak közé.

LUCREZIA BORGIA

Azon a napon hajnal óta talpon volt a város, a fellobogózott diadalívek alatt hemzsegett a tömeg; Ferrara százezer lakosa. Mindenki látni akarta, mint vonul be székvárosába Lucrezia Borgia.
    Az Este-ház vörös és fehér színeibe öltözött lovas ijjászok s trombitások nyitották meg a menetet, azután nyolc brokátos apród között lovagolt Don Alfonso, a vőlegény. Francia divatú bársonyzeke símult az alakjára, fekete fövege alól hullámozva omlott vállára sötét haja. Lován csillogott a drágakővel hímzett takaró. Mögötte kísérete haladt s táncoló paripákon öt püspök templomi díszben, Venezia, Firenze, Siena, Lucca küldöttei s fehér lovon Róma négy követe. Lucrezia dobosai és kedvenc két bohóca gyalog haladtak úrnőjük előtt.
    Bíboros baldachin himbálódzott a tarka sokaság feje felett, annak az árnyékában vonult be fehér lován a menyasszony, oldalán Franciaország kitüntetett követével. Lucrezia kecses és fiatal volt kibontott aranyhajával. Szélesujjú fekete bársony camorát, hermelines köpenyt s gyöngyökkel ékes, fátyolos fejdíszt viselt. Nyakán nagy, drágaköves láncfűzér ragyogott, mint ahogy sógornéja, a gőgös mantuai Izabella sóhajtva megjegyezte: „Ferrara hercegnőjének ékszere”.
    Lucrezia hátvédjét, fekete bársony öltönyében, maga az uralkodó herceg, I. Ercole képezte leányával, Urbino lángeszű és erényes hercegnőjével. Nyomon követte őket az apródok, nemesek beláthatatlan tömege. Majd az Este-ház hercegei vonultak fel, mindenik Lucrezia egy-egy udvarhölgyének oldalán lovagolt, végül díszkocsikban a ferrarai udvar hölgyei. A menetet nyolcvanhat szalagos, felvirágozott öszvér zárta be, megrakodva a menyasszony ruhatárával, fejedelmi kincseivel.
    Az ágyúk dörögtek, a tömeg ujjongott. Zeneszó kelt az utcákon s a költők hajlongva üdvözölték ünnepi verseikkel a menyasszonyt.

        ...Te veled szemben, Lucrezia, vesztene; tiszta
        Híred előtt Helena fénye sötétben marad.
        Ő vele öldöklés, hosszú tusa kelt a világra:
        Csendes békének bő adománya veled...


    De nem figyelhetünk soká áradozó szavukra, a fiatal Ariosto lép elő a hódoló költők közül s bájos rímekben ő is elzengi, mily nagy szerencse érte Ferrarát. Míg Róma, Lukrezia elvesztése által koldussá lett, az Esték városa a legszebb ékszerrel gazdagodott, mióta a „pulcherrima virgo”, az antik Lukrezia mása falai közé költözött...
    A főtéren két toronyból két kötéltáncos ereszkedett alá s együgyű magasztalással, bókolva üdvözölték a menyasszonyt.
    Már esteledett, mikor Lukrezia kíséretével a hercegi rezidenciába bevonult — abban a pillanatban minden foglyot szabadon bocsátottak Ferrara területén, a síposok, trombitások hangszerén pedig egyszerre zúgott fel az örömrivalgás.
    Melyik volt az a rezidencia, mely először kínált hajlékot Ferrarában a fiatal hercegnőnek, nehéz lenne megmondani. Az Esték sok palotát építettek és felváltva lakták azokat.
    A Palazzo di Diamanti, mely gyémántszerűen csiszolt kőkockáitól nyerte nevét s mely Sigismondo d'Este számára épült, szebb volt valamennyinél. Korarenaissance pompájában még ma is ott áll a Via Giardini néma palotasorában s falai között őrzi a város kicsiny képtárát, melyben Dosso Dossi s Raffaello geniális tanítványának — Garofalonak képei varázsolják elénk a ferrarai festőiskola legszebb napjait. A palota kertjében, fekete ciprusok, narancs és babérfák álmodnak azokról az időkről, mikor Itália két költőóriása Ariosto, meg Tasso szavalták árnyékukban, a fejedelem és udvara előtt, verseiket és a szelíd Guarini elmondta „Pastor Fidoját...”
    Ide tért volna meg pihenni Lukrezia? Vagy a Schifanoja, a Borso d'Este korabeli Cossa freskók e kincses háza tárta ki a cifra cavalcade előtt vaspántos kapuit? Ki a megmondhatója. A bevonulás néhány tudósítója azt állítva, hogy Lukrézia a székesegyházzal szemközt a márvány-udvar lépcsőjénél szállt le lováról — a le scale del Cortile di marmo — aztán pedig, mivel a Cortile-palotát akkor még fedett oszlopsor kötötte össze a Castelloval, képzeljük el, hogy a nászmenet hosszú sora az Esték ősi várába vonult el, megünnepelni e ragyogó század legragyogóbb menyegzőjét.
    A Castello tornyai zömökebbek voltak akkor s bástyáin köröskörül ágyúk állottak, melyeket Alfonso öntetett, hogy Itália első, ágyúval védett erődítményévé tegye a várat. A nagy udvarból márványlépcső vezetett fel azokba a híres termekbe, melyeknek falai között Ugo és Parisina, Lucrezia Borgia, a francia Renea, aki a reformációt akarta Olaszországba behozni, Calvin, II. Alfonso s a boldogtalan Tasso és Leonora árnyai kísértenek... A vár alatti börtönök változatlanul megmaradtak s amint rozsdás vasrácsaikra téved a szemünk, melyek mögött rabláncra verve sorvadtak el a fejedelmek kegyvesztett áldozatai, Ferrara nagy szülöttjének, Girolamo Savonarolának csuhás alakja tűnik elénk. Tudós nagyatyja az Esték udvari orvosa volt s a későbbi prófétaszerzetes a Castelloban élte le első ifjúságát s azoknak a börtönöknek vasrácsa előtt szívta magába a romlott világ s a zsarnokok iránti gyűlöletét.
    Savonarola megvetette azt a ragyogó vidám életet, melyről az Esték uralma alatt híres volt Ferrara egész Itáliában. Messze földről odasereglettek a nemesek és szépasszonyok, ha a műpártoló, fényűző fejedelmek ünnepet ültek. Lucrezia Borgia menyegzőjét is teménytelen ember jött el megnézni. Hat napon át farsangos ünnepélyek követték egymást.
    Színielőadásokkal, melyeket Strozzi, Ariosto és Ferrara többi jelesei rendeztek, dallal, zenével és tánccal tisztelték őt I. Ercole udvarában. Az első estélyen bál volt a rezidencia nagytermében. Fáklya- és gyertyafényben úszott a Castello... Lucrezia egy emelvényen, trónmennyezet alatt foglalt helyet, két sógornője: Mantua és Urbino szellemes szép hercegnői között. E két asszony ekkor még gyűlölte és megvetette a Borgia-leányt. Csakis kelletlenül jöttek el az ünnepi fogadtatásra s mint Izabella Gonzaga maga írta Mantuában maradt férjének: a legvidámabb dühvel ölelte meg érkező sógornőjét!
    Lucrezia, mintha észre sem vette volna ellenszenvüket, boldogan mosolygott, beszélgetett s az est folyamán olykor még az emelvényről is leszállt, hogy kézidob hangjainál ellejtsen nehány római és spanyol táncot.
    A násznép leginkább francia táncokat járt, néha nők is táncoltak egymással s gondtalanul vigadtak valamennyien.
    Még újdonságszámba ment ekkor az ildomos mulatság. A középkor szegre akasztott nehéz páncéljait csak alig lepte el a por s az asszonyok finom ujjai nemrég ejtették el az orsót, hogy helyette könyvet fogjanak. A megszelídült harcos s a művelt renaissance-asszony mohón kutatták egymás eddig ösmeretlen gondolatvilágát s nem tudtak egykönnyen betelni az örvendező csodálkozással, mikor nem a belső szobákban, hanem nyilt színen, sok ember előtt állottak szemközt.
    Lucrezia ragyogott a jókedvtől, elérte azt, amiről álmodni sem mert: Itália legbüszkébb házának trónja várt reá... Mindenkit elragadott, bár, mint ahogy Alfonso titkárja, Pistofilo mondja, nem klasszikus szépséggel bűvölte el az embereket, hanem kedves, szelid megjelenésével, szeretetreméltó beszédmodorával, leírhatatlan kellemével, mely idegenszerű és rejtélyes volt.
    Egyetlen hiteles képe sem létezik. Vonásait csak az az érem őrizte meg, melyet Ferrarában tiszteletére vertek s melyet ott láttam a Palazzo Schifanojában. Ámulva néztem a határozatlan arcra, mely még csak szépnek, sem mondható és sehogy sem hasonlít ahhoz a Lucreziához, aki a köztudatban él. Vonásai majdnem gyermekesen lágyak, orra hosszukás és finoman felfelé hajlik, magas homloka leányosan tiszta s ajkai körül akaratnélküli öntudatlanság játszik...
    Így képzeljük őt magunk elé. Ott ül a nagyterem mélyében trónemelvényén s kegyesen hajlik a francia követ felé, mikor a szemközti ajtó feltárul. Talpig fekete bársonyba öltözött, álarcos lovag jelenik meg a küszöbön...
    Egy, a legeslegutóbbi időben felfedezett krónika mondja el ezt a titokzatos esetet.
    Éjfél felé járhatott az idő, mikor az álarcos lovag a bálterembe lépett. Hajlékony testén megfeszült a sötét zeke, melynek hasogatott ujjaiból habosan buggyant ki a fehér selyem ing. Fövegére nagy igazgyöngyökből korona volt hímezve a fekete bársonyba, derekát drágaköves öv szorította, melyen, amint lépett, himbálódzva zörrent a kicsiny tőr.
    Senki sem tudta, ki ő és honnan jött, mégis valami ösztönszerű, félő tisztelettel nyitottak előtte útat.
    A szó elhalt az ámuló ajkakon, a rejtélyes idegen pedig már elérte Lucrezia emelvényét... Némaságba fult a mulatók zaja s az aggodalmas csend közepette, az álarcos lovag, mély bókkal táncra kérte Ferrara fiatal hercegnőjét.
    Lucrezia, mintegy ellenállhatatlan hatalomnak engedve felállt s odanyujtotta kezét a jövevénynek. A férfi parancsolóan intett a zenekar felé, aztán egy bűbájos táncba ragadta magával Don Alfonso menyasszonyát.
    A násznép kört képezett körülöttük, az emelvényen elfojtott tiltakozással álltak fel a hölgyek és urak. Ezer kíváncsi szem és a zene dalláma kísérte a táncolókat. A lovag szilaj, hódító mozdulatai, Lucrezia lenge bája összefolyt s a fiatal testek hajlékony ringása lassanlassan egy elbűvölő költeménnyé lett, finom lábaik pedig e költemény játszi rímeiként csapongtak tova aföldre hintett virágok felett...
    Most széjjelválik a pár, aztán mintha valami láthatatlan ár sodorná őket össze, egymáshoz tapadnak... szinte búcsúznak a tánc utolsó fordulójánál. Az idegen hatalmaskodóan dobbant lábával, aztán megáll. Fejedelmek gőgjével veti hátra eltakart arcát s míg egyik keze tőrjére téved, a másik gyöngyöket szed elő zekéje zsebéből s szerte hinti a padozaton Lucrezia e kedvenc ékességeit.
    Suttogás kel a tömegben... Az a finom kéz, amely, oly vadul markolja a fegyvert, azok a hanyag nőies ujjak, melyek olyan királyi bőkezűséggel szórják a kincseket... nincs kétség, ezek a kezek csak a Cesare Borgia dédelgető és gyilkos kezei lehetnek... Aztán még egy pillanat s az álarcos lovag nyomtalanul eltűnt a teremből.
    Valencia rettenetes fiatal hercegét mindenki Romagnában, hódító katonái között hitte. De ha csakugyan Cesare Borgia volt az, aki álarcosan jött el búcsút venni testvérétől, az egyetlen lénytől, akit életében igazán szeretett, úgy ekkor adott utolszor alkalmat Lucrezia végzete annak a szörnyű vádnak, mellyel a Guicciardinitól ránkszállott hagyomány s a rémdrámák táplálkoztak.
    És most ha a fényes nászünnepélyből, melyen annyi magasztalással illették a kedvesen mosolygó fiatal hercegnőt, belepillantunk a jövendő korok hiedelmébe, szinte elcsodálkozunk azon az átkos, vészthozó asszonyon, aki Lucrezia Borgia nevével kísért a nagy gyermekek meséiben. Victor Hugo népszerű drámájában mint egy renaissancekorbeli Medeat, méregkeverő szörnyeteget örökítette meg s így él ő még ma is a köztudatban, mely szereti egész korok vétkeit egy alakban összpontosítani, hogy kényelmes lustaságában egyszerre sujthassa le őket ítéletével.
    Ha voltak is Lucrezia Borgiának vétkei, mégis a história áldozatának nevezhetjük őt, mert az, aki nevében örökre élni fog, nem ő maga. A szégyenletes bélyeg, melyet családjának ellenségei Rómában homlokára sütöttek, eltűnt ferrarai élete alatt, hogy halála után ismét kiújuljon. És azóta hiába világították meg életét a történet kutatói, annyi sok közül talán egyedül a német költő-tudósnak, Gregoroviusnak sikerült nagyszerű „Lucrezia Borgiájával” némileg megingatnia a tömeg csökönyös balhiedelmét.
    Lucrezia kortársai két táborra oszlottak: gyalázói éppoly hangosan hirdették túlzott rágalmaikat, mint bámulói túlzott dicsőítésüket. A rágalmazók legelkeseredettebbje persze maga Lucrezia első tényleges férje: Giovanni Sforza, Pesaro üldözött, meggyalázott ura volt. Bosszút lihegve a Cesaretól szenvedett bántalmakért, rettenetes vádakkal lépett elő, melyeket aztán hívei szerte hurcoltak Itália valamennyi udvarába. A Sannazar s Pontanus-féle költők pedig e mendemondát, megörökítvén szatíráikban, a nép ajkára adták. Nápolytól Velencéig ösmerte mindenki, a Borgiákon kívül, e szatírákat, melyek úgy megnövesztették a balhiedelmeket, hogy még most, évszázadok multán is, érdeklődve kap a világ minden után, ami e nagyszabású kalandorcsaládot illeti.
    Gregorovius volt az, ki legjobban megmagyarázta a rémes, de vonzó varázs okát, mely nem engedi őket letűnni a história színpadáról. „A Borgiák háttere a keresztény egyház, belőle lépnek ki, rajta állanak és lényüknek kiáltó ellentéte a szentséggel démonivá teszi őket... Arcukra folyton a keresztény eszmék világa vet fényt.”
    Csakugyan, ez ellentét nélkül a Sigismondo Malatesták, Viscontiak s Sforzák között foglalnának helyet s pusztán koruk vérengző, nagyravágyó túlkapásainak megszemélyesítői lennének. Cesare, a Machiavelli lángeszű, de megmérgezett lelkű Principéje, a tömjénfüstös levegőben, a Szent Péter oltárához támaszkodva, mint minden idők egyik legfélelmesebb démona tűnik elénk. Pedig ez a romagnai tigris nagy álmot akart megvalósítani, azt, aminek a gondolata megigézte Anjou Károlyt, Giangaleazzo Viscontit, Sforzát és II. Julius pápát is.
    „Aut Caesar, aut nihil”, volt büszke jelmondata: az egységes Itália urának lenni vagy elbukni — és ő elbukott. Eleste után lehullott az utolsó tépett fátyol is családja szégyenletes történetéről, mit addig, míg keze a kardot bírta, a rettegő félelem e multra borított. Ezer torok átkozta el egész faját és őt magát is... A Borgiák közül csak Lucreziát nem söpörték el a gyalázás hullámai, melyek, amíg élt, gyáván megálltak s eloszlottak az Esték hatalmas bástyái előtt.
    Felnéztem a Castello ablakaira, a túlsó torony alatt kettőről már elapadt a holdfény. S ezek az ablakok olyan hatást keltettek az éji homályban, mintha sötét függönyt borítottak volna rájuk, csak úgy mint azon a régi napon, mikor mögöttük Lucrezia gyászruhában siratta annak az embernek az elmúlását, akinek halála percében megkönnyebbülten lélekzett fel Itália s az egész kereszténység.
    A fiatal ferrarai hercegnő aligha hallotta meg teljes leplezetlenségükben az átkokat, de azért egy-egy elvétett szózat mégis eljutott hozzá, mely aztán keservesen emlékeztette bánatában, hogy önmagán kívül most már nincs más támasza az Este-család olykor még meg-megnyilatkozó gyűlöletével szemben. De ő szerénységével, kedves modorával és erényes viseletével eloszlatta e gyűlölet utolsó nyomait s személyes varázsával talán el is feledtette a szörnyű vádakat, melyekkel ellenségei hajdan meggyalázták.
    Lucrezia 1505-ben lett Ferrara tényleges hercegnője s udvara magas színvonalú szellemi életében férje és gyermekei között, lassan elmosódtak emlékezetében zajos római napjai.
    Ki tudja, gondolt-e még olykor azokra az időkre, mikor mint lassan, de biztosan ható méreg mételyezte meg ellenállásra képtelen lényét az a romlottság, melynek közepette felnövekedett s melyet környezete természetesnek talált.
    Tizennégy éves volt Lucrezia, mikor bírói szerződéssel házasságot köttettek vele és egy fiatal spanyol nemessel. Már ekkor idegen akaratot látott élete boldogsága felett uralkodni. Ez az akarat nyomta el aztán lassan az ő egyéniségét s vezette sötét ösvényeken sorsát, melynek nem volt ura soha. Hamarosan felbontották e helyettessel kötött házasságát s más, előkelőbb vőlegényt kerestek neki. Új jegyváltás Don Gasparo da Procida-val, az aversai gróf fiával! De családja fejedelmi férjet kívánt Lucreziának s Giovanni Sforzához adta nőül. Most végre tényleg megkötötték a házasságot. A Borgia-család minden tagja megvitatta ez összeköttetés előnyeit, csak Lucreziát nem kérdezte senki. Egykedvűen ment az esküvőre s épp oly nyugodtan mosolygott az oltár előtt, mint ama zivatarok közepette, melyek tovasodorták őt.
    Rövid pár év mult el s a Borgiák igényei túlnőttek a Giovanni Sforza kicsiny hercegségén is. Elüldözték Lucrezia mellől férjét, ki csak gyors megfutamodással menekült sógorainak felfogadott orgyilkosai elől. A pesarói krónikások állítása szerint, maga Lucrezia volt az, ki Sforza menekülését lehetővé tette, miután Cesare vele bizalmasan közölte, hogy már kiadatott a parancs férje megöletésére. Az emberi érzés némi jele nyilatkozik meg a fiatal asszony e cselekedetében. Természetesnek találnánk ezt bárki másnál, de Lucreziával szemben érdemnek kell betudni, mert nagy erőfeszítésébe kerülhetett, hogy ellenkezzék parancsolóinak akaratával.
    A Borgiák nagyravágyása új férjet szemelt ki Lucreziának. Nyilvános politikájuk miatt Dél-Olaszország uraival akartak rokonságba jutni, tehát Beseglia fiatal hercegéhez, Alfonsohoz, a nápolyi király egyik természetes fiához adták Lucreziát. És úgy látszik, ezt a szelíd, kedves ifjút igazán szerette ő, de gyenge volt ahhoz, hogy Cesare vérengzései elől megmentse. Mikor a nápolyi király elvesztette koronáját s a Borgiáknak nem állott többé érdekükben ez az összeköttetés, leszúrták Alfonsot a Szent Péter lépcsőjén s mivel nem halt meg azonnal, betegágyában Michelezzóval, Cesare e hírhedt bravójával megfojtatták.
    Lucrezia hiába hangoztatta panaszait, hiába ontotta könnyeit. Igaz, hogy gyöngének és kicsinynek mutatkozott fájdalma, életének e legnehezebb napjaiban, de hiszen minden érzése kicsiny és gyönge volt.
    A Borgiák spanyol és olasz vére, mely Cesareval oly nagyszerű monstrumot hozott létre, Lucreziában nem érvényesülhetett. Az olasz vér szenvedélyes lüktetése csak könnyelmű túlkapásokra ragadhatta őt, mert egyéniségének rendszeres elnyomásával a középszerűségre hűtötték le. Ezáltal jött létre határtalan akaratnélkülisége, mely megfosztotta őt attól, hogy kimagaslóan jó, vagy rossz tudott volna lenni. A spanyol vérmérséklet hideg kegyetlensége ellenben az elnyomatás folytán nembánomság alakját öltötte fel s egykedvű szemlélőjévé tette őt mindazon förtelmeknek, melyeket családja elkövetett s melyekért az utókor őt is felelőssé tette.
    Mikor aztán Ferrarába került, épp ilyen eszköze lett az ottani körülményeknek, melyek mintaszerű fejedelemasszonyt formáltak belőle.
    Elvitathatatlan, hogy a Lucreziát illető vádak csak, életének első korszakára, római időzésére vonatkoznak. Ferrarában oly férfiak magasztalását érdemelte ki, mint Ariosto, Bembo és a két Strozzi, s ha dicsőítésükből le is vonjuk a Ferrara hercegnőjét illető részt, még mindig sok elismerés marad az asszonynak. Nem szabad udvari poéták hízelgésének minősíteni hódolatukat, mert mellettük ott látjuk Lucrezia sógornéját: Isabella Gonsagát, akinek ellenszenvét kifogástalan magaviseletével igaz vonzalommá tudta változtatni, mint ahogy a Gonsaga-ház levéltárában őrzött levélváltásuk is igazolja... De mindenekfelett ki tudta nyerni Lucrezia férjének, Alfonsonak nagyrabecsülését, ki csak vonakodva, a politikai körülmények kényszerítő hatása alatt nyujtotta kezét a borzasztó gyanúsításokkal beszennyezett leánynak s tette a Borgiák vérrel és bűnnel mocskolt címerét egy korona alá, a francia liliomok felett elszálló Este sasokkal.
    A pápa halála s Cesare bukása után Lucrezia magára volt utalva s hogy ezután is megmaradt Ferrara hercegnőjének, az a saját érdeme, mert az akkori világnézet szerint nem keltett volna megütközést, ha őt, ki politikai értékét elvesztette, láb alól elteszik.
    És Lucrezia nemcsak hogy megmaradt fejedelemnőnek, de tiszteletet is szerzett magának Ferrarában, hol a nép valódi anyjának nevezték. Családi élete boldog volt, hét gyermekkel ajándékozta meg férjét — a nyolcadiknak születése ölte meg őt. De pályáját azért időről-időre göröngyössé tette bátyjának halála, poétájának, Strozzinak rejtélyes meggyilkoltatása, s Giulio és Ferdinand d'Este tragédiája, mely események a régi vonatkozásokkal hozták forgalomba a Borgia nevet.
    Lucrezia egyik szép udvarhölgyének életre-halálra udvaroltak Alfonso öccsei, Giulio és Ippolito. A leány Giulio szemeit magasztalta, mire Ippolito gyilkosokat bérelt, hogy kiszúrassa vetélytársának szemét. Giulio egyik szeme árán szabadult meg a csapdából, melyet neki vetettek s lángoló haraggal kért büntetést Alfonsotól Ippolito fejére. Mikor a herceg nem mutatott hajlandóságot az igazságszolgáltatásra, Giulio szövetkezett estei Ferdinanddal, hogy majd testvéreit meggyilkolva, őt segítse Ferrara trónjára. De tervét idő előtt felfedezték s mindkettőjüket a castello börtönébe vetették. Ott sorvadt el hosszú évek folyásában a két fiatal élet, hol egykor Ugo és Parisina sínylődtek. Fejük felett pedig a fényes termekben zavartalanul mulatoztak Alfonso és Lucrezia. Ezt azonban már nem ítélte el az akkori világ, mert általános jelenség volt Itália zsarnokainak várában, hogy ugyanazon falak közt vigadott az udvar népe, melyek alatt börtönbe vetve lassú halállal pusztultak el a kényúr ellenségei, lettek légyen azok szülei vagy testvérei.
    I. Alfonso ki-kitörő vadsága dacára inkább csendes és komoly fejedelem volt. Mint századának legnagyobb ágyúöntője, főként e szenvedélyének élt; mellyel egyszer borzasztó merényletet követett el a művészet ellen. Mikor II. Julius pápa elvesztette Bolognát, Ferrara hercege diadalmámorában ágyút öntetett az ellenséges pápa bronzszobrából, mely Michelangelo alkotása volt.
    Ez eset kellőkép bizonyítja, hogy Alfonso nem érdeklődött túlságosan a művészet iránt; egészen feleségére bízta annak ápolását, aki minden szép iránti vonzalmával maga köré gyüjtötte Ferrara szellemi életét.
    Lucrezia, ha nem is tündöklött századának klasszikus műveltségű asszonyai között, tökéletes nevelésben részesült s mindenben eljutott a középszerűségig. Értett a zenéhez, tánchoz, rajzoláshoz és verseléshez, ami akkor az általános műveltséghez tartozott. Beszélt és írt spanyolul, görögül, olaszul, franciául, sőt latinul is tudott. Lucrezia nyugodalmasabb ferrarai élete alatt mindenesetre tökéletesbítette képzettségét, a nagy emberek társaságában, kik udvarát felkeresték. Az Este-vár az ő idejében nem egyszer tisztelte vendégének Tizianót, sőt Michelangelo is megpihent házában, ezenkívül folytonos érintkezésben volt Bembo s a két Strozzival, Balthazare Castiglioneval és más kiváló férfiakkal.
    Sokan imádták Lucreziát, de mindannyi bámulója közül, talán csak Bembo, a gavalléros költőbíbornok vonzalma keltett visszhangot lelkében. Legalább ezt sejtetik velünk levelei, melyeket a milánói Ambrosiána-gyüjteményben láttam s melyeknek egyikéhez maga Lucrezia csatolta egy hajfürtjét, hódoló költője számára.
    Emlékezem, színarany, selymesen puha az a fürt, amelyik úgy túlélte mindazokat, akik gyönyörködve símogatták hajdan. Lord Byronról mondják, órák hosszat ácsorgott az üvegszekrény előtt, hogy aztán egy őrizetlen pillanatban egy szálat lopjon el belőle magának.
    A késő század e lángeszű költojének szemét csakúgy megigézte Lucrezia Borgia szőke haja, mint akár a Strozziak, Bembo és Ariosto tekintetét, kik halhatatlan emléket állítottak kedves szépségének.
    Férje, Alfonso, a hitvesnek adózott maradandó szavakkal, midőn Lucrezia halála után ekként ír Federigo Gonsagának:
    „És könnyek hullása mellett írom e soraimat, mert felette nehéz reám nézve egy olyan szeretett és kedves élettárs elvesztése, minő a boldogult jó erkölcseiért és a közöttünk fennállott gyöngéd szeretetért velem szemben volt.”
    Bayard életírója, mint mintaszerű fejedelemasszonyt örökítette meg, mondván:
    „J'ose bien dire que, de son temps, ni beaucoup avant, il ne s'est point trouvé de plus triomphante princesse; car elle était belle, bonne, douce et courtoise á toutes gens.”
    A krónikások nagy része csak gyermekeinek születését jegyezte fel, bár férje távollétében mindenkor ő volt a hercegség régense. Jovius ellenben dícsérőleg mondja róla, hogy midőn a sok háború kimerítette Ferrara kincstárát, Lucrezia elzálogosította ékszereit, lemondott a pompáról, mihez szokva volt s minden erejéből istápolta a szegényeket, zárdákat és kórházakat alapított.
    Lehet, hogy csak a sokat élt asszonyok vezeklése nyilvánult cselekedeteiben, hogy szenvedései és megbánása a mult egy-egy gyönge pillanata felett keltették életre benne a buzgó jótékonyságot, de bármiként volt, áldottá tette nevét népe között... Micsoda ellentmondások fértek meg ez asszony kicsiny lelkében. A ledér, könnyelmű Lucrezia Borgia s a komoly, erényes Este hercegnő!... E kiáltó ellentétek azonban csak egy percre teszik talányossá az ő lényét. Ha mélyen belenézünk életébe, meg fogjuk találni a rejtély magyarázatát. Lucrezia mint az embereknek és körülményeknek vak eszköze, csak az engedelmeskedéshez értett. Hogy megösmerjük őt, azokat kell tanulmányoznunk, akik befolyásolták, mert bűnei nem az ő bűnei erényei nem az ő erényei voltak! Egyénisége mindíg valaki más volt, hol VI. Sándor és Cesare, hol pedig Alfonso és költőbarátai. Így választotta a végzet vörös vonala két részre életét s tette zajos orgiává Rómában eltöltött idejét, békés és áldásossá ferrarai napjait...
    Ezeket a lélektani ellentéteket hánytam-vetettem magamban azon a holdas éjtszakán a castello előtti kis park lócáján üldögélve. És amennyiben e bűbájos földön könnyen szövődnek össze álom és valóság, egy pillanatra két női alakot láttam meg ott a vár felvonóhídján. Az egyik a castellóból osont elő, a másik épp befelé indult, útközben szegényeknek nyujtva alamizsnát. Ezt asszonyt hosszú aranyhajáról rögtön felismertem, ő az: Lucrezia Borgia...
    ...A két nő lassan halad előre, aztán hirtelen megállnak egymás előtt. Alakjuk, arcuk hasonló, de míg Lucrezia termete hajlékony, mint a nád, járása téveteg, vonásai elmosódottak s kék szemében öntudatlanság szunnyad, — a rejtélyes nő alakja kérlelhetetlenül határozott, járása biztos, arca kemény és félelmes, szemeiben pedig gyilkos láng lobog.
    Lucrezia gyönge keze alamizsnát hint a koldusoknak, a fátyolos nő tőrt és mérget tart rettenetes karmaiban.
    — Ki vagy te? — kérdi sziszegő hangon s parancsolóan néz Ferrara hercegnőjére.
    Lucrezia lehajtja fejét s engedelmesen beszélni kezd:
    — Rómából hoztak engem ide, ott éltem le mulatozások között, kacagva és sírva zajos fiatalságomat. Mióta itt vagyok, nem vágyódom a zaj után, boldogságomat férjem, gyermekeim és népem szeretetében találom, foglalkozásomat pedig a szegények istápolásában lelem...
    — Nem ösmerlek! — mondja a fátyolos nőalak.
    Lucrezia ráemeli tekintetét:
    — Te idegen asszony, ki váramból jösz elő s utamat mered állni, mondd, hogy ki vagy?
    — Halld hát, én minden korok legfélelmesebb démona vagyok! Pokoli orgiák között, gyilkolva, mérgezve haladtam életemen át. Szentséget tiportam, beszennyeztem az egyház oltárát s amerre mentem, halálhörgés és átok kelt nyomomban mindenütt!
    — Nem ösmerlek, — suttogja keresztet vetve Ferrara hercegnője, aztán iszonyodva menekül a kapu felé s eltűnik a castello homályában.
    Utána néztem; ő a való Lucreziája volt, aki után a krónikások csak néhány szürke tudóst vezetnek el.
    És mialatt ő a castello homályába rejtőzik, addig a másik nő, a monda félelmes Lucreziája, diadalmasan megy ki a nagy világba s évszázadok nemzedékei követik a nyomát.

[email protected]

FŐOLDAL - PÁLYÁZAT - HÍREK/ESEMÉNYEK - TORMAY CÉCILE KÖR - TORMAY ÉV PROGRAMJAI - AZ ÍRÓNŐRŐL - TORMAY CÉCILE MŰVEI - MEGVÁSÁROLHATÓ KIADVÁNYOK