FŐOLDAL - PÁLYÁZAT - HÍREK/ESEMÉNYEK - TORMAY CÉCILE KÖR - TORMAY ÉV PROGRAMJAI - AZ ÍRÓNŐRŐL - TORMAY CÉCILE MŰVEI - MEGVÁSÁROLHATÓ KIADVÁNYOK

TORMAY CÉCILE
MEGÁLLT AZ ÓRA
(novellák, Budapest, 1924.)

T A R T A L O M
Ti akartátok
Megállt az óra
Az utolsó dereglye
A vén zsibárus szerencséje
A síró ember meg a nevető ember
Az erdei ház
A siker
A sorsfolyó
Az idegen

    Azt akarjátok, hogy meséljek?
    De hát nem tudjátok, hogy nehéz mesélni, mikor szüntelenül nyílnak az ajtók és a láng inog a tűzhelyen a jövés-menéstől, hírek osonnak az utcákban és borzadások futnak végig a földön.
    De hát nem tudjátok, hogy mesélni csak olyankor lehet, mikor odakinn nem történnek nagyobb dolgok, mint a mesében?
    Mostanában pedig a világon szanaszét iszonyú dolgok történnek. A valóság nagyobbakat mesél, mint a mesék és az ember elszégyenli magát, mikor szólni kezdene. A roppant történések tövében minden kicsinynek és feleslegesnek tetszik, amit mondani lehet.
    Ti mégis akarjátok, mert szeretnétek, hogy múljék az idő. Múljanak el az útmenti akácfákról, a víz loccsanásából és az éjjel süvöltő autók hirtelen megállásából, melytől még ma is összerezzennek a kapuk a házak falában.
    Feledni, amit velünk tettek és amit hagytunk, hogy tegyenek; elfeledni... Pedig nem lehet.
    Eszünkbe jut, ha a szélben féloldalra fordulnak a fák, mintha valaki lógna rajtuk. Eszünkbe jut, ha a köd ráfekszik a tetőkre, ha eldobált villamosjegyek fehérlenek ki a sárból, mint a megtiport őszirózsák. Eszünkbe jut, ha a visszanéző napban Buda alatt, a Duna mentén, olyan vörös a pesti part, mint egy elmult Május.
    Minden emlékezik...
    És mesélni csak olyankor lehet, mikor az emlékek halkabbak, mint a mesék.
    Mire a könyvem végére értek, ne feledjétek, hogy megmondtam előre. És majd ha kérdem: miért néztek rám olyan különösen? Miért rázzátok a fejeteket? Nem hiszitek, amit mondtam? Jusson eszetekbe: Ti akartátok, hogy meséljek.
    A forradalmak után.

Tormay Cécile

MEGÁLLT AZ ÓRA

A folyóról bejött a köd a városba. A parti utcákon jött, a lármán át, borzasztó csendesen. A falakat tapogatta, az ablakokra lehelt és megállt a házak között. Azután nem mozdult órákon át. Szürkén, vizesen állt és a város szétfoszlott alatta. A házak formái elmállottak, mint a feloszló testek.
    Estére már földszínű volt a köd. A tegnapi hó zsíros, fekete csirizbe kenődött szét az utcák kövezésén. A gyalogjárók mentén, mint rothadt burgonya, kormos kupacok apadoztak. Ez is hó volt, mikor leesett.
    És az emberek jöttek-mentek a csúszós sárban, sűrűn, idegenül, magányosan. A legtöbben előrehajolva jártak, olyan testartással, mintha láthatatlan targoncákat vonszolnának.
    Vajjon mit fuvaroznak ilyen kísértetiesen? Nem boldogságot! Világért sem. Attól nem görnyed úgy előre az ember. Szenvedést fuvaroznak a ködben. Kiki a magáét, senki se segít hordozni a másét.
    A kis utcák sötétek voltak. A körutak fölött nesztelen birkóztak a homállyal az izzó villanygömbök fénykarikái. Lenn, elvétve gázlámpák akartak világítani. Töredezett monstranciák a ködben, egyik a másik mögött.
    Egy ember ment el mellettem és meglökött. Dagadt vörös nyakán tisztátlan kötés volt és a fejét ferdén tartotta. Munkászubbonyt viselt. Ekkor vettem észre, hogy oldalán gavallérosan kiöltözött alak lépeget. A füle elállt, prémes bundát hordott és lakkcipő volt a lábán. Rábeszélően hajolt a munkáshoz. Valamire biztatta. Sztárjk... röptében, mint egy kő, megütött a szó. Már eltűntek.
    A Stáhly-utca sötétjén ablaktalan, nehéz kocsi himbálódzott át. A kórház udvarából jönnek elő és halált fuvaroznak. Nagyvárosi halált... A villanyfényben felrémlő kórházkapunál egyszerre fehér vászonkabátos alakok mozogtak a ködben. Valami emberi formájú sötétséget emletek ki a kocsiból és vitték befelé, mintha undorodó arccal üzletbe vinnének elromlott árút.
    Tovább mentem. A Rákóczi-úton fénylett és csúszott a sár. És a sárral csúszott, iramodott a gyalogjárók között az út teste. Kocsik vágtattak zavaros rohamokban, villamosok csörtettek, süvítő autók fényszórói fúródtak előre vakítón, sebesen, mintha a gyalogosoknak semmi értelmük sem lenne.
    A Rókus-kórház sok megtört világú, szomorú szemével lenézett a kövezetre. Minden mozgott, csak a köd állt és a kórház lábánál egy katona. Hátát nekitámasztotta a falnak. Kezét kinyujtotta a ködbe.
    Hirtelen lesütöttem a szememet. Féltem odanézni és valami belső kényszerből mégis oda kellett néznem. Erősen, figyelmesen... A katona sapkája alatt nagy fekete pápaszem horga kapaszkodott a füle köré. Az állát gránát téphette le, félig hiányzott. Olyan volt a szörnyű arc, mintha megette volna a köd. Jodoformszag érzett, valahányszor mozdult. Az elmult háború szaga. A háború állt ott a vén kórház szürke falánál. Az emberek elmentek mellette és már nem vették észre, hogy kinyujtja a kezét... Dalolva virágosan indult egykor, aztán mikor visszajött, letépték a melléről a vitézségét, aztán visszatették és most kéreget.
    A lámpa alatt egy másik állt a járdaszélen. Sokan vannak, sokszor látni őket így. Át akarnak menni a túlsó oldalra és bizonytalanul topognak, mintha veszedelmes, rohanó árba kellene ugraniuk.
    A Rákóczi-úton egyre több volt a kocsi. Az út két végéből, a lámpák alatt, veszett gomolyagokat gurított ide-oda a forgalom. A katona megint megkísérelte. Óvatosan előrenyujtotta otromba cipőjét. Olyan volt ez a cipő, mintha nem lett volna benne láb. Autó süvöltött és laposan ránk csapta a sarat. A katona visszalépett és rázni kezdte a cipőjét. Furcsán rázta, a térde ide-oda fordult a nadrágja szárában. Egyszerre a karja is mozogni kezdett, már a fejét is rázta. Megint éreztem, hogy nem szeretnék odanézni. Mégis odanéztem. Ekkor már a lámpaoszlopnak dűlt és rángatódzott az egész ember.
    Ez is a háború volt. A háború lárvája... Itt volt és rángatódzott a ködben, mint akkor, abban a másik, szörnyűbb novemberi ködben, mikor leszakadt a város körül majd az egész ország és befelé fordultak a puskák és ropogtak a sötét utcákban.
    Egy asszony állt meg mellettem. Nem tudtam a nevét, csak úgy ismertem. Talán sok asszony volt... mindíg kért valamit. Az urát halálra botozták az oláhok, kis házát is elvették tőle. — Majd holnap... talán tudok addigra hírt mondani. Egy ideig elviselhetetlen panaszban nézett rám a szeme. Aztán szomorúan, csoszogva ment odébb a sárban. Elnyűtt szoknyájába két gyerek kapaszkodott.
    A villamosmegállónál valaki becsukta az esernyőjét. Az esernyő alól púpos törpe került elő. Feje gonoszul guggolt két válla között és leselkedett. Amint odanéztem, keleties sötét szeme, görbe nagy orra, fodrozott, húsos ajka egyszerre jelekké váltak a ködben.
    Ettől kezdve sok ilyen jelt vettem észre, az autókban, a kocsik ablaka mögött, közöttünk is, akik mindíg gyalog járunk. Felbukkantak és eltűntek a sárszínű homályban. Szemközt is, mögöttem is, mindenütt. Itt vannak, mint a forradalom alatt. Ugyanazok, ugyanannyian... Csak néhányan mentek el, akik nagyon megmutatták magukat. A többi itt maradt és meghízott és nevet és vár.
    Rongyaikban sápadt gyerekek nyargaltak el mellettem. Úgy nyargaltak, mint a nekieresztett patkányrajok és nyirkos újságokat hurcoltak szét a városban. Túl, egy kivilágított kirakatban is hírek voltak. Valamelyik napilap legújabb táviratai látszottak nagy, festett betűkkel az üveg alatt. A betűk hegyesek voltak és élesek. A szavak úgy hatottak, mint egymásmellé rakott vasgereblyék.
    „Csonka-Magyarország...” Ez is olyan volt, mint egy vasgereblye... „És a csehek, oláhok, szerbek ostorral telepítik ki a mieinket... A Ruhr-vidék... Francia vésztörvényszék... Tömeges kivégzések Oroszországban. Kereskedelmi megegyezés a Szovjet és Anglia között...”
    A nagyhatalmak pedig tanácskoztak. Ötödik éve már, hogy tanácskoznak süppedő, kényelmes karosszékekben, az orosz máglya tűzfénye mellett, égett emberhús szagánál. És tanácstermük párnázott ajtaja alatt beszivárog a mi tépett országunk vére. Folyton szivárog, míg ők össze-összehunyorognak a kicsiny keletiekkel, amelyek torkig ették magukat a mienkből, de azért emésztés közben még mindíg kaparnak maguk felé.
    Csend legyen! Ideát minálunk ne moccanjon senki. A nagyhatalmak békét akarnak! A vad szenvedés, az éhség és a kín pedig nő a véres, haldokló világrészen, amelynek egykor Phidias adott vonalakat és Lionardo mosolyt és Goethe gondolatot és Beethoven zenét.
    A vasgereblyék kinyúltak a kirakatból, átnyúltak az üvegen és fogaik beleakadoztak a szemembe, az arcomba is és feltépték rajta a szégyentől a bőrt. Az ember szégyenkezett az ember felett.
    Menni, elmenni valamerre, ahol nincsenek hírek, ahol nem tudni ezekről a dolgokról...
    Közben történhetett valami. A pillanatnál is rövidebb ideig tartott. Ágaskodó remegéssel minden előre hajlott. Az emberek, a falak, a lámpák. Mondhatatlan iszonyat volt ebben. Aztán egy gyerekhang sikoltott és felordított az utca. Zavar támadt. Egy autó csúszva megállt. A sárban térség maradt a középen. Mind arrafelé rohantak. Rajzó, fekete gyűrűjükből hangok szakadtak ki, vádoló, fenyegető, jajgató, fájdalmas emberi hangok.
    — Szerencsétlenség... Gyilkosság! — Egy rendőr félreparancsolta az ácsorgókat. A katona, a lámpaoszlopnál, arcára csapta rángatódzó kezét. Formátlan, hörgő roncsot cipeltek el előtte a kórház felé. A kórház pedig állt a ködben mintha mondta volna: nekem fuvaroztok.
    Aztán a Rókus-kápolna irányából jött valami. Fojtott templomi zene... Litániát tartottak odabenn, a megholtak lelkéért. Arrafelé néztem. A kápolna kapuaknájából öreges gyertyavilág derengett bele a ködbe. Alulról szivárgott fel, mintha odalennről, egy beomlott tárnából jönne, amelyben imádkoznak.
    A kapunál valaki támaszkodott és lefelé nézett. Mellette ködbevesző alakok haladtak az ájtatosan kikoptatott kőlépcsőkön, melyek a kapuboltozat alatt besüppedtek a kápolnába, az utcák színe alá.
    Valamikor odalenn volt az egész város. A mélyben, a csendben. Soká volt ott... Míg az emberek emelni nem kezdték a dunai partokat. És az ósdi piacok, az utcák elmerültek, a templomok már térdig álltak a földben. Aztán hirtelen épült a régi fölé ez az új, gyökértelen, rohanó lármaváros, amelyben idegtépő riadások, bűnök és gyűlöletek és rossz készülődések osonnak és olyan borzadások, amelyekről az a másik, régi város nem álmodott legboszorkányosabb óráiban, félrevert harangok éjtszakáin, fekete pestis idején.
    Menni... elmenni valahová, ahol el lehet felejteni azt, ami a földön tíz év óta történt és el lehet felejteni azt az iszonyút is, ami ebben a városban történt. Menni, elmenni oda, ahol nem kell arra gondolni, ami odakinn a nagyvilágban és idebenn a kis országban is folyton történik.
    A menekülés szegény, kilátástalan vágya összeszorította a szívemet.
    Jó ideje kínlódtam így céltalanul, távolbavágyón, mire ráeszméltem, hogy fenn a magasban egy órát látok. Egyszerre úgy rémlett, mintha számlapján a ködben visszaestek volna a mutatók. Az óra megállt... Körülötte lágyan rajzolódott ki Szent Rókus öreg tornya, a párkányon kibukkantak a homályból a kis kőszentek és a föld alá süppedő lépcső elém terítette magát.
    Lenn, a boltozás aknájában, egyetlen mécs égett a Boldogasszony képénél. Világa, mint a lepke, ide-oda szállt a fonnyadt virágok és aranyírásos fogadalmi táblák vallomásai felett.
    A szentkép előtt egy asszony térdelt leborulva a köveken. A padokban itt-ott kis öregek kuporogtak. Rózsafüzérjük száraz zörgéssel neszelt mozgó, fogatlan szájuk előtt, melyben mint elferdült kalitkákban, szegény, szürke madarak: szavak voltak, amelyek egy egész hosszú életen át a magasságokba készülődtek és nem tudtak soha kirepülni és alázatosan, vergődőn mindíg ott maradtak.
    A kápolnából már elmult a zene. A litániának vége volt és a külső zaj megint hangosabbnak tetszett. Mintha nem fért volna odakinn, betolongott a kapun és belebeszélt az imádságokba. A szívemben, mint egy kés nyisszentése, kiújult az utcán hallott gyerekhangnak a halálsikoltása. Az iszonyat megint remegni kezdett bennem. Az újságkirakat, hírei össze-vissza beszéltek. Úgy rémlett, az egész utca átrohan a homlokom mögött. A nyakamon hideg lehelet futott el. A háború és a forradalom kísértetei benéztek utánam az ajtón.
    Ismét elfogott a menekülés vágya. El szerettem volna menni ebből a terhes világból valahová, ahol nincsenek emlékek és hírek. Csak annyi időre, míg az ember kicsikét kipihenheti magát...
    A sekrestyés oltogatni kezdte a gyertyákat. Rudas rézkupakja alatt összetorpant a láng és lefelé nyaldosott. Aztán nem volt ott többé. A kanóc füstölt még egy darabig és a szaga érzett a sűrűsödő homályban. Az oltáron kialudt az utolsó gyertya. Csak az ember köszvényes ujjai között világított egy kis gyertyavég és kezének az árnyéka és előrehajló feje is óriásira növekedett a falon.
    A kápolna hajójában lépések csoszogtak a kapu felé. Valami csörrent. Talán kulcsok? A sekrestyés lángocskája az oltár mellé billegett. A tabernaculum sötéten emelkedni kezdett. Az oltárgyertyák árnyéka inogva a mennyezetig ért.
    Ekkor történehett bennem valami, amire nem emlékezem. Elindultam, de nem a kapu irányába. Egyszerre úgy rémlett, hogy a sekrestyés lángocskája az oltár mellett egy zajtalanul kinyíló ajtón át alacsony, bolthajtásos szobába tűnik el. Ívelt, rácsos kicsi ablakon még valaminő holdvilágszerű villanyfény vetődött elém. Az autószirénák sivalkodásai, a villamoskocsik csengőcsörtetései éles karmaikkal mégegyszer utánam kaptak.
    A lépésem váratlan lépcsőfokokon zökkent le. Aztán még egy lépcsőfok következett és még egy... Már csak a sekrestyés gyertyája világított a sötétben. Erőlködve figyeltem a távolodó lángot és közben lassankint magamon is sajátságos távolodást kezdtem érezni.
    Egyéb is történt. Az előbb még egészen tisztán láttam, hogy az ember gyertyavéget visz a kezében. Azt is láttam, hogy a nyugtalan láng körül az olvadt stearin az ujjára folyik. És most mégis, mintha szokatlan formájú kézilámpást himbálna az oldalán. A lámpa alulról világította meg a karját. Csak ennyi látszott belőle a sötétben. Nehéz lépésének a zaja nem hallatszott többé.
    Hirtelen meghallottam a csendet. Nagy, régelfeledett csend volt ez, olyan mitsem akaró, őszinte csend, amilyenre csak a gyerekkoromból emlékezem. A homlokomról lepattant egy hosszú szorítás. Az erek lüktetése nem sietett többé, az idegek maguktól enyhültek, mint szelíd lazításban a soká kifeszített húrok. Ekkor eszméltem rá, hogy valamilyen jó, tiszta hűvösség hull az arcomra, melyen régóta fájt a fáradtság.
    Hátraeresztettem a fejemet és magam fölé néztem. Alig felfogható néma változásokba hajlott át minden. Odafenn, két oldalról öreges, furcsa tetők eresze csúszott lassan előre. A tetőkön világítani kezdett a hó. Egyszerre, lenn a sekrestyés kis lámpája alatt is hó volt. Hó, amely nem lesz sáros és fekete, mint a rothadt burgonya, de fehér marad, mint a meséskönyvek képein.
    Csodálatosan meseszerűvé kezdett lenni az egész, mintha hulló fehér pelyhek között egy régi képbe himbálódzott volna bele a sekrestyés lámpája. Egy különös képbe, amelyen elvétve, nagy havas tetők alatt, kicsiny házak guggoltak magányosan. A lámpa egyre mélyebben hatolt bele a képbe. Behavazott utcakút bukkant fel. Körülte már csoportba verődtek a házak. Összebúvó tetőiken, fehér prémgallérban feketén, ördöngősen ültek a kémények és pipálva hallgatództak.
    Mikor visszanéztem, már semmi sem látszott mögöttem, csak fenn, valahol messze, mint a hold korongja, egy világító öreg templomóra. A torony, amely az órát a magasba emelte, eltűnt körülötte a havazásban. Számlapján belepte a hó a mozdulatlan mutatókat.
    Homályosan emlékezni kezdtem. Egy pillanatra az eszembe jutott: Hiszen az óra megállt...
    A sekrestyés arcához emelte a lámpáját és megnézte a kanócot, meddig győzi még? A lámpafény akkor félköríves vén házkapura esett. Ilyen volt a tulsó kapu is, az utána következő is. Valamennyinek a küszöbét befújta s kis gyalogkapuik formáját körülprémezte a hó. Jó ideje se ki, se be nem járhatott rajtuk senki.
    Mozdulatlanul állt a kép. Az utcáról találomra kinőtt magányos, görbe fák sem rezzentek. Havasan ágaskodtak a hóban és a csend olyan nagy volt, hogy hallatszott a sötétben, mikor ágaikról itt-ott, mint a tépés, puhán lehullott a hó. Rejtélyes készülődés derengett át rajtam. Olyanféle belső készülődés, mint amilyennel az ember abba a szép csendbe hallgatódzik bele, amelyből mindjárt valamilyen zene fog kilépni. Vagy talán már ki is lépett, csak még nem ért el idáig?
    Mindjárt, pillanatig se tart...
    És a sötétből ekkor, mint egy régi zene vonalai, hattyúprémes templomtornyok kezdtek emelkedni. Havas, vén városfalak könyököltek fel és öreg háztetők, melyeken világított a hó.
    Fehér mohával belepett fekete város a süppedő hóban...
    Falai között valamelyik templomtorony hetet kongatott. Egyszerre távol hangok hallatszottak. A városkapu íve alá bevöröslő őrtűz fényében, mint az árnyképek, fegyveres alakok mozogtak. A kapu megnyikordult, a láncok csörömpöltek rajta.
    A sekrestyés lámpája sietni kezdett a havon. A nyilt város elmaradt mögötte. Mire a fal tövébe ért, a kapu nehéz, vaspántos szárnyait már befelé tolták az árnyképszerű emberi alakok.
    A kapu mellett kétoldalt behavazott faköpönyegben mereven állt a fegyveres őrség. A strázsák mellén fehér fegyverszíjak kereszteződtek a fecskefarkú kék kabáton. Szuronyos flintájuk olyan hosszú volt, hogy nem fért el a tető alatt.
    Ebben a pillanatban a belső utcák felől egy megkésett raj jött elő a sötétből. Az emberek prémmel körülszegett, lapos fekete kalapot viseltek és fekete gallérköpönyeget. Mikor az őrtűz fényébe értek, köpenyükre varrt, nagy sárga folt látszott. Hajladozva nyüzsögték körül az öreg strázsamestert, aki térdigérő, sokgombos fehér gamaslijában, szétvetett lábbal állt a tűznél. Háromszögletű kalapját a szemére vágta és fecskefarkú kék frakkja nyílásából kidöntötte fehérmellényes hasát.
    A sárgafoltosok keze meggyőző sebes kérleléssel hadonászott a levegőben. Az egyik ravaszul, kínálón csörgette horgolt erszényét a háttérben.
    — Mars! — rivallt rájuk fölényesen a strázsamester. — Pestvár falain bévül nincsen kvártélyuk hebreusoknak. Toleranciából portanyitástól portazárásig elég sok népek romlására uzsoráskodhattatok. Most már békesség adassék a jámbor polgároknak. Takarodjatok a zsidó utcába!
    A sárgafoltos, fekete köpenyek hirtelen kilebegtek a kapu alatt és a láncos tölgyfaszárnyak bezárultak mögöttük.
    A strázsák nagy flintáikkal megint mozdulatlanul álltak. A hó nyugodalmas pelyhekben hullott tovább. Minden békés és tiszta volt és tekintetem a fehér fátyolon át keresni kezdte a sekrestyés lámpáját. A fátyol táncolt a házak apró, kivilágított ablakai előtt, a szélkakasok körül, ráborult az erkélyek könyöklőire, a zsindelytornyos kiugrókra. Egy kapu kőembereire turbánt csavart magából.
    Közben egyre több kicsiny világosság bukkant fel a zegzugos öreg utcákban. Itt is, ott is rúdraakasztott kézilaternák himbálództak a sötét falak tövén és a sekrestyés lámpája elveszett közöttük.
    Jöttek s mentek a laternák. Találkoztak, megálltak, összebújtak, mintha beszélgetnének egymással:
    — Hogy jutunk át ezeken az infámis nagy hóhegyeken?
    — A franciskánusok klastrománál, spectabilis. Egy pengő krajcárért át lehet kelni a túlsó oldalra.
    Két kicsi lámpa felett két beretvált arc hajolt össze. Az egyik csak félig látszott ki a prémes kucsma alól. A másik arc fölé szélesperemű, hihetetlenül magas filccilinder emelkedett.
    Az idegenek hátterében egyszerre ráismertem a hócsipkés szép torony tövén a ferenciek öreg rendházára. Falánál egy ember állt és lapátjával mindíg újra friss ösvényt vágott a mély hóban:
    — Egy krajcár az átkelés!...
    Valahonnan messziről csengők csilingelése hallatszott.
    — A bécsi diligence! — kiáltotta egy hang a sötétben.
    — Vigyázzatok, a gyorskocsi! — terjedt utcáról-utcára a hír.
    A kis laternák között hirtelen riadalom támadt. Mintha veszedelem elől partra menekülnének: a falakhoz lapultak, behúzódtak a kapuk íve alá és várakozón világítottak bele az utcába.
    Az ablakok itt-ott kinyiltak. A függönyök mögül kíváncsi fejek hajoltak előre.
    Hangok hallatszottak:
    — Kuriózus sebesség. Ilyen nagy hóban csak két napot késett.
    — A gyorskocsi! Jön...
    Aztán percek múltak, mire nagy csengőcsilingelésben lassan, nehézkesen egy félig sárgára, félig feketére festett magaskerekű, féderes jármű kezdett elődöcögni a homályból. A kocsi két oldalán, kézilaternákkal gyalogos emberek haladtak. Meredek bakján, a kocsis mellett, bundákba süllyedt, cilinderes alakok ültek. Tetején táskák, ládák és kalapskatulyák inogtak. Feltűnően kicsiny ablakán fáradt arcok tekintettek ki.
    A városházán, a vigyázótoronyról világosság pislantott le a mélybe. A tűzőr járt körben odafenn a torony erkélyén. Kiáltása tompán bukdácsolt lefelé a hópelyhek között:
    — Dícsértessék az Úr Jézus Krisztus...
    A fény eltűnt a toronyról. A városháza nagy, négyszögletes tömegével megint visszamerült a sötétbe a Duna homokos partján. Lenn a folyón vízimalmok aludtak a téli révecskékben. A Városház-piac közepén a Szentháromság-szobor sugaras aranyozása kicsillant a hóból.
    Egyszerre zegzugos sikátorokban jártam, nyugodalmas jó kis skiátorokban. Mögöttem minden elmaradt, ami emlékezett, előmbe semmi sem jött, ami emlékeztetne és a csend gyönyörű, halk nevetéssel nevetni kezdett a fülemben.
    Soká mentem így. A lépésem fehér bársonyban járt. A hópelyhek mint könnyű, vattás cimbalomverők ugráltak a levegőben láthatatlan zizzenő húrokon.
    Fejem fölött váratlanul megcsikordult kampós láncán az öreg laterna. A lángja füstölt. Pislogása álmosan karikázott egy borbélyműhely cintányérjain. A cintányérok alatt rácsos kicsi ablakból rácsozott kicsi világosság vetődött ki a hóra.
    Odabenn a műhelyben még dolgoztak. A cserépkályhában égett a tűz. A kályha ajtaja nyitva volt és a parázson nagy kolmizóvasak melegedtek.
    A falon, kampós szegeken, púderes parókák lógtak. Copfjuk a földig ért, a macska játszott velük. Egy kalitkában rigó ugrált.
    A mester, fehér kötényében, ingujjasan állt a műhely közepén, az állványra peckelt, kényes paróka előtt és sebes forgatással hűtötte a fodorítóvasat.
    — Hanzi, egy-kettő! Vendelin, mindjárt leütöm az álladat...
    A legények futva jöttek-mentek a kolmizókkal a cserépkályha és a parókásállvány között.
    — Ulrich, ne nevess, — mordult a mester — mozogj már azzal a púderezéssel, megfullad az archivárius úr!
    A tükör előtt, hátrakötött fésülködőgallérba süllyedten, boldogtalanul ült az egyetlen kliens. És mialatt óriási stanicilba temette az arcát, Ulrich inas meszelőnagyságú púderezővel mókásan rázta fejére a hajport.
    — Siess már, te ördögfattya — hallatszott egy síri hang a stanicilból. — Ó, a l'hombre-partiem... megnyúzlak, ha elkésem.
    Váratlanul kicsi lámpa állt meg mellettem a gyalogjárón. Vénségtől megzöldült háromszegletű kalapban, elnyűtt köpönyeggalérban egy öreg úr zörgetett be az ablakon.
    A mester kikukucskált az ajtórésen, aztán hódoló lendülettel feltárta.
    — Van szerencsém professor úr! Tessék befáradni! Tiszteljen meg magnifice prosenior...
    — Sietek, későn van — jelentette ki az öreg, mialatt kerek mozdulattal leemelte kalapját és másik kezének ugyanolyan kerek mozdulatával leemelte fejéről copfos parókáját.
    — Gondozására bízom, borbély művész úr — mondotta gyöngéden, mintha életepárjáról lenne szó. — Fodorítsa ki a parókámat francia csínnal. Holnap érte jövök.
    — Sok a munka, nagy a forgalom. Holnapután teátrom van. Julius Caesart adják elő a német komédiában — hadarta a mester. — Még ki kell kolmiznom a komédiások allonge parókáit a színjátszáshoz. De azért, magnificus rector, magamat úri favorjába ajánlom. Minden parancsolatja szerint légyen.
    Az öreg ceremóniásan föltette szinte illetlenül kopasz fejére a kalapot. Ő is, a mester is mélyen bókoltak egymásnak és a kicsiny lámpa önérzetesen odébb himbálódzott.
    Tovalebegő fényében, egy-egy pillantra, furcsán pingált cégtáblák mutatták meg magukat a falakon. Turbános török basa, három marcona gránátos, egy fekete kutya, egy fehér menyasszony...
    A sarokház falmélyedésében lajtorjás kis kéményseprő szobra állt. A bezárt boltok felett, vaskarokon cégérperecek és csizmák lógtak be az utcába, egy felszerszámozott kicsi bádogló, cifrára kovácsolt óriási kulcs. Túl, az íves kapu felett, egy hegedű meg egy flóta függött. A falon becsületes, nehézkes vén betűk hirdették:

        Aki pedig keresné, ezen házban
        megtalálja a Polgári Hegedű és
        Flóta és Clarinét mívesek Czéhét.


    Tekintetem az íves kapu mellett bevetődött egy földszintes ablakon. A mélyen hátranyúló alacsony szobában egyetlen faggyúgyertya égett és odafenn a falon, a Szűz Mária képe előtt, vörös pohárkában az olajmécs lángja.
    A mécs alatt, hosszú padokon, ünneplő ruhában, illedelmes emberek ültek. Előttük, a zöld posztóval leterített asztalon, szép rendben feküdtek a hegedűk, flóták és clarinétok.
    A mesterek maguk között tanácskoztak. Tisztelettudón, állva várakozott néhány legény a szegletben, a kemence mellett.
    Egy hosszúhajú mester, fekete ruhájában, lassan felemelkedett. Felvette az asztalról az egyik clarinétot és megpróbálta. Csendesen fújta, csontos ujjai járatosan mozogtak a billentyűkön. A többi komolyan, figyelmesen hallgatta. Mikor elnémult a clarinét, a czéhmester lekoppantotta a gyertya kanócát és ünnepélyesen mondotta:
    — Mielőtt pediglen határozat hozatnék, imádkozzunk az országért, a városért és a czéhért.
    Egyöntetű mormolás hallatszott odabentről. Aztán megint közelebb húzódtak egymáshoz az emberek és olyan lelkiismeretesen tanácskoztak, mintha a becsületükről lenne szó. Végül felállt az öregmester és megköszörülte a torkát. Hangja kiszűrődött az utcára.
    — Wohlgemuth Ferencz Christian polgári clarinét míves legényt pedig, ezidő szerint még nem szabadítja fel a Czéh. Meghagyatik néki, hogy szorgalmatos studiummal munkálkodjék és az eljövendő esztendőkben, Kis Asszony hava tizenkettedik napján újfent bemutatkozzék a hegedű, flóta és clarinét mívesek polgári Czéhe előtt. Az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek áldásával.
    Senki sem mondott ellent, mindenki rendén valónak találta. A legények között megadóan lehajtotta az egyik a fejét.
    A hulló hó fátyola bevonta az ablakot és repülő szőttesében vitt magával tovább. Mögöttem, egyre halkulón, egy hegedű hangja jött a csenden át... A czéh ismét ítélni fog és ítéléséhez nincs hozzászólása olyannak, aki maga nem tud hegedűt mívelni. Mert ha olyan idők járnak, hogy a mestereknek a legények, a legényeknek külső kontárok parancsolnak, akik még egy quintet se tudnak hangolni, egy flótabillentyűt se tudnak a helyére illeszteni, akkor — rosszak a flóták és a hegedűk...
    Aztán egészen hirtelen történt. Az utcalámpa alatt, a szegleten egy úr megemelte valaki előtt a kalapját.
    A másik is köszönt:
    — Tartozó tisztelettel, Illustrissime.
    — Kriminális idő... Hová méltóztatik igyekezni?
    — Megtekintem, milyen passzazsírok érkeztek a diligenceal.
    — Éppen magam is az Electorokba vagyok készülettel. Talán journálokat is hozott a gyorskocsi Bécsből.
    Emeletes sárga ház előtt álltak meg. A kapu felett, a falon, különös festett figurák látszottak. Mint a kártyakirályok koronás hermelinfövegben, nagyparókás, péncélos figurák sorakoztak a furfangosan rajzolt öreg írás körül:

Gasthof
zu den SIEBEN KURFÜRSTEN

    Vendégfogadó a Hét Választófejedelmekhez... Sajátságos parádés vígsággal csilingeltek le rám ezek a szavak, mint valami régi muzsika.
    A kapu nyitva volt. Mély boltozása alatt, kétoldalt, falra akasztott kézilámpák lógtak. A kapualjából nagy udvar nyílott. Az udvaron egy fáklyás ember állt. A fáklya füstös fényében kétszínnel festett utazókocsik, félig kifogott lovak körvonalai látszottak. Körülöttük gémberedett emberi alakok topogtak a hóban.
    A kapu mellett néhány lépcsőfok vezetett fel egy fehérfüggönyös kis üvegajtóhoz. A belső világítás barátságosan szűrődött át az üvegre feszített függönyön. A sárgaréz kilincs ragyogott.
    Az idegen urak a küszöbön álltak. Fenn a szemöldökfán csilingelni kezdett az ajtócsengő. Aztán nem tudom, hogyan történt, már én is benn voltam a vendégfogadó éttermében.
    Egy pillanatra megakadt a lépésem. A fehér abrosszal terített asztalok mellett mindenütt valószínűtlen alakok ültek. Kedvesek és furcsák, olyanok, mintha fínom ollóval régi divatlapokból vágták volna ki őket. Hirtelen a saját öltözetemre kellett gondolnom. Ha észrevennék? És önkénytelenül összefogtam a bundámat.
    A szegletben szabad volt egy kis asztal. Félszegen indultam arrafelé. Közben olyasmit éreztem, hogy a földre kell néznem, el kell rejtőznöm a tulajdon tekintetem mögött, mert különben valami megfoghatatlan történik.
    Mialatt így lefelé néztem, megakadt a szemem a súrolt deszkapadlón. Friss, havas lábnyomok olvadtak a székek körül. Az asztalok alatt csinos keresztszalagos topánkák, csattos cipők, elnyujtott csizmás lábak látszottak. A szálában udvarias beszéd zsongott. Elvétve porcelláncsörrenés, pohárcsengés hallatszott. Senkisem törődött velem. Egyszerre kíváncsi mosolyt éreztem az arcomon. Lassan felemeltem a fejemet.
    Megnyugtató szelíd világosság szőtte át a termet. Csak a terített asztalokon égtek gyertyák. A mennyezet aranyozott faluszterén lángtalanul futottak körben a viaszszálak. Most már figyelmesen kezdtem nézegetni a dolgokat. A rácsozott kicsiny ablakok körül hófehér mullfüggönyök fodrozódtak. Az emeletes pohárszéken öreg cinkkupák és festett alabástrom gyümölcsök között Altwien-vázák kínai cifrázásain csillant a gyertyafény. Szemközt a meszelt falon, zöld zsinóron, aranyos keretben Mária Terézia koronás képe függött. A királynő még egészen fiatal volt a képen és brokátkrinolinja mellett Pozsony vára látszott és a Duna kékre festett vize.
    Halk ajtócsapás rezzentett fel. Nagy tálakkal fehérsapkás kis kukták szaladtak be a konyha felől. Hosszúnyakú palackokat is hoztak és sürögve szolgálták fel az ételeket.
    Az egyik asztalnál ifjú gavallérok ültek. Színes frakkjuk mélyen kinyilt a fodros ing felett. Habos batiszt-nyakkendőjük az állukon futott át és a fülükig ért. Ezek fánkot ettek és aranyosra barnult üvegekből tokaji bort töltögettek maguknak.
    Mellettük magyarviseletű vidéki urak könyököltek össze egy asztal felett és titkolódzó arccal hangosan beszéltek. Túl egy püspök vacsorázott két testes kanonokja között. Most érkezett Bécsből. Széke mögött feszesen állt a huszárja, ezüstzsinóros rövid bekecsében.
    Óriási kalapon akadt meg a szemem. Az ablak alatt rövidderekú görögös ruhában szép fiatalasszony ült két gyermekével. Az asztal végén a pap-nevelő és a gouvernante húzódott meg. Az úrnő széke mellett táskák és ridikülök tornyosultak a földön. Netzkesztyűs keze negédesen törte a kenyeret. Az ételeket olyan mozdulattal szedte a tányérjára, mintha virágok lennének. Aztán piszkált közöttük és mindent otthagyott.
    Egyszerre azt az urat is megláttam és a másikat is, akiknek a nyomában ide jöttem. Az öregebbik jókedvűen nézelődött aranykeretes lorgnonján át. Valahányszor mozdult, tubákszínű frakkján megcsillantak a nagy gyöngyházgombok.
    Ebben a pillanatban egy fehér fejkötős szolgálóleány közeledett felém. Virágos ingválla, harangozó csíkos szoknyácskája friss és tiszta volt. Hirtelen megint a deszkapadlót kezdtem nézni. Mire felpillantottam, a leány már a szomszéd asztalnál állt. Ott fizetni akartak.
    — Nagyon szerény étkezés volt — mondotta egy hang, mintha alkudni akarna. — Seberli leves, tejfeles fogas, írósvajban pirult krumplicskákkal, meg sült libamáj rizskásával, meg spékelt vesepecsenye granírozva, pulykamell kastaniákkal, marmeládos fánk, gyümölcs és sajt. Egy flaska badacsonyi bor, két flaska egri bikavér...
    — Egy bécsi forint és tizenhét krajcár — felelte a leány.
    — Micsoda summa ilyen kis vacsoráért, micsoda drágaság — sóhajtotta fájdalmasan a vendég, mialatt fizetett. Aztán borravalónak adakozó fölénnyel két krajcárt tett le az abroszra.
    A leány csinos kis bókot vágott ki és hálásan mosolygott.
    — És a kenyér! Majd elfelejtettem — mondotta az úr. — Három karaj...
    — Az hozzá tartozik — felelte a leány. — A kenyér semmibe se kerül...
    Ekkor kezdődött el valami, ami egészen érthetetlen volt. Furcsa nyugtalanság lepett meg. Eleinte nem tudtam megérteni, mi történik velem. Aztán lassanként ráeszméltem, hogy valakinek a felém forduló tekintete zavar, amelyről nem sejtettem, hogy honnan jön. Mi ez? Mit keresek itt? Olyan békésen elringató volt kinn a kis utcákban a hóhullás. Miért is jöttem ide?
    Váratlanul egy visszatolt szék ütött zajt. Lépéseket hallottam. Nem néztem oda és mégis biztosan tudtam, hogy azok a lépések felém közelednek. Tudtam, hogy valaki most mindjárt szólni fog hozzám és nekem felelnem kell. Ólom ömlött a tagjaimba és a két kezem roppant nehéz lett. Mellettem egészen közel nagy gyöngyházgombok csillantak meg egy tubákszínű frakkon.
    — De facto, meg se ismertem, kedves Barbara húgom...
    Hideg borzongás futott végig az arcomon. Barbara... És ezt nekem mondja. A dédanyám nevén szólít, aki több mint száz éve meghalt már.
    — Igen... én sem...
    Halkan, elfogódva beszéltem és éreztem, hogy ebben a pillanatban az arcomban egy régi arc van. Szétválasztaja a vonásaimat és kihajlik sok más régi arc közül, amelyek mind hozzám tartoznak. És a sok régi arc együtt az én arcom, melyben benne vannak valamennyien, akik előttem éltek, azok is, akiket sohase láttam, azok is, akikről nem tudok. Hol egyik, hol másik suhan elő az arcom vonalai alól és mosolyog az ajkammal vagy belelobbantja a szemembe a tekintetét és akik rám néznek, azt hiszik, hogy saját magam vagyok. Pedig ők is jelen vannak a jelenlétemben, mindíg velem vannak, akiket senki se ismer fel bennem többé.
    Most... ebben a pillanatban, aranynyeles lorgnonján át egy öreg úr felismert az arcom örökhagyói közül egyet, egy régen porladót és örvendőn rámosolygott a halvány gyertyafényben.
    — Persze, most érkeztek Bécsből — mondotta egész természetesen. — És kedves atyjaura? Talán a kocsival történt valami kalamitás a nagy hóban? Ezért kényszerül itt mulatni magányosan. Fatális, fatális, mindjárt gondoltam... de ha konveniálna kedves húgomnak, tiszteljen meg minket. Nota bene, tíz lépésnyire se kell fáradnia. Vagy kocsit hozassak? Feleségemnek nagy örömére szolgálna. Hangászok muzsikálnak ma este nálunk. A rendes quartett. Kérem... Nem, itt nem várakozhat. Azok a stutzerek, nyughatatlan modorú ifjú arszlánok. Kivált az ott, a pomagranát színű frakkban. Impossibilis! A sok idegen passzazsír között, egyedül egy dáma, egy vendégfogadóban...
    Mialatt beszélt, lehullott rólam az ólmos zsibbadás. Egyszerre megint mozdítani tudtam fejemet. Szabadkozni próbáltam. Útról jövök, bundában, esti ruhám sincs. Inkább máskor...
    De az öreg úr nem engedett. Magához intette a csinos kis szolgálót.
    — Ha a nemzetes úr visszajön, hiszen ismered, mondd meg neki, hogy átinvitáltam a leányát magunkhoz.
    Az ajtócsengő csilingelt és az öreg úr mélyen meghajolt, mikor maga előtt kiengedett. Aztán már az utcán voltunk a hóban. Aztán egy zsindelytetős, zömök ház kapuja előtt. Kísérőm jeladásnak megrángatta a húzócsengőt és nagy kulccsal felnyitotta a zárt.
    A kapu aljában egy mángorló állt, az emeletről könnyedén, elbájolón Mozart zenéje hangzott. A sötét kis udvar irányából, gyertyával kezében, kikolmizott tornyos fejkötő alatt egy picinyke nőszemély közeledett.
    — Ne bókoljon annyit, leányasszony, — mondotta az úr — inkább világítson.
    A kicsinyke nőszemély nyújtózkodni kezdett. Fejkötője magasába emelte a gyertyatartót és ettől kezdve lélekzeni se igen mert, hogy a lángot meg ne ingassa.
    A világosság beesett két fehérre meszelt fal közé és felfelé szaladt előttem a meredek falépcsőn.
    — Még három grádics van — hangzott mögöttem. Egyszerre abbamaradt odafenn a zene. Alakok tűntek elő a lépcső pihenőjén. Már tisztán láttam őket. Egy krinolinos kövér dáma. Rövidderekú, almazöld perkálruhában egy fiatal leány. Mellette ezüstkandelábert tartott emelve valaki.
    Magasnövésű, nyúlánk ember volt. Háromgalléros kék kabátja nyílásában, a könnyű ingfodor felett, szertelenül széles, fekete atlaszkendő csavarodott a nyakára. Hófehér posztónadrágot és sárgahajtókás Souvarov-csizmát viselt. Egy pillanatra úgy rémlett, mintha egy régi képet néznék. Talán láttam is már ezt a képet valahol, vagy álmodtam egyszer? Hirtelen elmosódott fejemben a gondolat. Milyen keskeny és halvány az arca és zöld szeme milyen sajátságosan árnyékos.
    Valaminő zavar támadt. Ez a zavar az árnyékos szemekben kezdődött és onnan terjedt át a többi arcra. Egy ifjú ember, akit eddig nem vettem észre, túlzottan mélyen meghajolt. Bokáig érő nanking pantalló és kékcsíkos harisnya volt rajta. Hosszúra növesztett szőke haja előre lendült a mozdulatától.
    Hangokat hallottam magam körül. Eszembe jutott, hogy már az előbb is hallatszottak. A krinolinos asszonyság megint mondta, vegyem le a bundámat. Mind biztattak. A fiatal leány meggyőzően ismételgette, hogy odabenn meleg van. Ég a tűz a kályhában... Egy pillanatig szinte kínzóan éreztem az ő és a magam ruházata közötti különbséget: több mint száz esztendő volt a ruháink között. Pedig most még takart a bunda.
    — Nem köszönöm. Kissé átfáztam. Fenntartanám, ha megengednék...
    — Talán a vizitszobában örvendezzünk tovább egymás látásán — mondotta ekkor udvariasan a háziúr és feltárta a magas, üveges ajtó szárnyát.
    Bolthajtásos szobába léptem. A comode-szekrényen és az asztalon, gyertyalángok világítottak és valamennyi láng megismétlődött a tükörben. A zöldcsíkos papírkárpiton, a dívány fölött, ovális keretekben, fekete silhouette-portrék körvonalazódtak. A cseresznyefabútorokon és fenn a falon, a gyönggyel hímzett virágképeken játszott a fény. Derűs, gyermekes vígság, nyugalmas, tiszta élet áradt a fehér mullfüggönyös szobában. A kótatartók mögül borzas muzsikusfejek néztek rám kíváncsian. Egy nagy karosszékből sajátságos öreg katona emelkedett fel. Copfján, mint két varjúszárny ült a fekete selyemszalag csokra. Az aggastyán botjára görnyedt és hosszú ideig figyelmesen nézett rám. Senki se merte zavarni. Mindenki hallgatott.
    — Jó barátom, tábori bajtársam volt kedves húgomnak az öregatyja ura — mondotta végre, vontatott hangon.
    Nyugtalanság kuszálta meg a gondolataimat. Hiszen ő a dédanyám nagyatyjáról beszél... És megint ugyanazt a hűvös borzongást éreztem az arcomon, mint az előbb, a Hét Választófejedelmek fehér szálájában.
    Az öreg óbester visszaereszkedett a karosszékbe és ahogy a botjára támasztotta az állát, nem lehetett megkülönböztetni, hol végződik a bot elefántcsont fogantyúja, hol kezdődik elefántcsontszerű arca. Különösen, lárvaszerűen mosolygott valahova messzire, ahová csak ő látott el.
    — A prusszus király ellen verekedtünk akkor... és milyen veszettül fiatalok voltunk. Megálljon csak kedves húgom! Anno... anno ezerhétszázötvenhétben...
    Az elnémult hangszereken megint felébredt az alvó melódia és szállt és zengett. A celló mély vágyban kísérte a hegedűket. A spinett billentyűi alól tűnő szárnycsapással, mint ezüst pillangók, repkedtek ki a hangok.
    És mialatt az öreg katona valószínűtlen, távol fiatalságáról beszélt, fínom viaszszagot kezdtem érezni. Olyanféle szagot, mint amilyen akkor támad, mikor valaki mellett az utolsó viaszgyertyák égnek. Jobbról, balról égnek mellette és a viasz mondanivalójába valamilyen virág szaga is belevegyül. Itt is érzett a virágszag, lilaszínű virágillat, — lavendula érzett a szobában.
    Előttem az ovális asztalon, az alacsony ezüsttartóban csendesen fogytak a viaszgyertyák. Egy fehér kis kéz minduntalan lekoppantotta a megnyúló kanócot.
    — Számtalan pennás munkák tésznek bizonyságot sok jeles huszárcselekedeteinkről, — mondotta az aggastyán halkan, a zene hangjain át. — Sunt quorum non est memoria... az idegen népek mindíg újra megfeledkeznek a magyar vitézi cselekedetekről, mert mi idehaza se tartjuk emlékezetünkben a magunk becsületét. — Egy darabig komoran nézett a gyertyafénybe. — Pedig a megboldogult prusszus király lovasgenerálisa, Ziethen úr is tőlünk tanulta el a huszárháborút. — Kissé felegyenesedett a karosszékben: — És odatúl Dettingennél, mikor együtt verekedtünk az anglusokkal és úgy meggyőztük a franciákat, hogy a Rénus vizén is átkeltünk utánuk, tisztességet adott az armadánknak az anglusok generálisa. Mondják, a minapában Bonaparte császár is levette a kalapját a magyar huszárroham szemléletében. Ezt is elfelejtik majd Magyarhonban meg külországokban is... De azért, ha egyszer Isten igazában megint elindulunk, leveszik még az anglusok, a prusszusok, meg a franciák, meg a többi közönséges népek is a kalapjukat...
    Az idők összezavarodtak a fejemben és várni kezdtem, hogy elmúljék ez a kísérteties beszélgetés. De a szobában semmi sem változott. Az elefántcsontra támaszkodott parókás fő még mindíg felém fordult. Az aggastyán felgombolt zöld dolmánya nyílásában, szaggatott lélekzésétől gyorsan emelkedett és horpadt a kibuggyanó fodros patyolat, a sűrű ezüstpitykék fölött.
    — Zenebonás idők voltak akkor, most meg nagy csendesség vagyon... — mondotta alig mozduló szájjal, mintha önmagának beszélne titkokat. — Nagy csendesség vagyon! Elnyugodott a háborúskodás, kóborlóknak és haramiáknak nincsen vigadásuk. Az emberek békességben élnek és azt hiszik, jeles dolgot mívelnek, ha a diétán vagy a magisztrátusban a hatalomért veszekednek. — Kivette dolmánya zsebéből tubákszelencéjét és megvetően rákoppintott. — A kályha mellett tubákolnak, fundust vesznek, literátus dolgokról gondolkoznak és nem tudják, amit mi tudunk és nem értik, ha mondjuk. Mi is így voltunk az öregekkel. Hiába commendálták, miképpen cselekedjünk a veszedelmek ellen, nehogy ismétlődjenek. A generációk nem tudják általadni maguk tapasztalásait és ezért kezdődik a világon mindíg minden újra. Mint a hinta fel-le, egyhelyben. Most békesség vagyon erre mifelénk, ennekutána majd eljönnek megint az zenebonás idők, azután megint lészen jó csendesség. Mert ami volt ugyancsak az, ami történni fog...
    Senki se figyelt rá, mindenki a zenét hallgatta. A díván szegletében, egyenesen ült indiai shawljában a krinolinos dáma és kötőtűi ütemes kis neszeléssel mozogtak. A háziúr a spinett mellett állt. Nagy gyöngyházgombjain játszott a fény, valahányszor a kóta lapjait forgatta. A muzsikusok a G-moll Quartett andalító Rondójához értek.
    Ekkor koppantotta le ismét a kis fehér kéz a gyertya kanócát. Túlságosan lekoppantotta. Egy pillanatra szinte minden elhomályosult. Önkéntelenül odanéztem. Almazöld perkálruhájában, a tükrös console-ra hajolt a leány és hosszú tekintettel mosolygott el a vergődő láng fölött. A szőke ifjú ember, aki egész idő alatt mozdulatlanul ült egy magasan párnázott széken, összerezzent. Kissé nyitott szájjal, elragadtatottan ő is mosolyogni kezdett. A két fiatal mosoly átjárta a szobát, ragyogott és világított a homályban. És a végtelennek ez az időtlen beszédje, mely a szó és a csók között száll az örök tavaszban, két élet minden titkát elárulta.
    Így találkoztak ők, míg a gyertyaláng újra erőre nem kapott. A zene pedig szállt és kitárt szárnyaival eltakarta őket a többiek elől.
    Mozart meséje zengett a csendben. Az ablakok és ajtók felől nem jött be semmi zaj. Odalenn hallgatott az utca. A lépcsőt nem verték fel váratlan lépések, a gyertyák lángja nem ingott a jövés-menéstől és híreket sem mondott senki. A világ messze volt és az ember közel volt önmagához.
    Egyszerre, magam sem tudtam miért, olyan mozdulatot tettem a kezemmel, mint amilyennel az ember az éjjeli lepkét elhajtja a szeme elől. Aztán kisvártatva megint ugyanannak a mozdulatnak a kényszerét éreztem a kezemben. Lassan az ajtó felé fordítottam a tekintetemet. Háromgalléros kék kabátjában az árnyékosszemű idegen állt ott. Kezét a csípőjére támasztotta. Hullámos haja egy elmult mozdulatától visszalendülten kanyarodott ki a homlokából. Szép fejét hátraszegve tartotta és egyenesen rámnézett. Nem tévedtem, rámnézett kérdőn, megfoghatatlanul.
    Ebben a pillanatban valamerre kocsicsengők kezdtek csilingelni. A lépcsőfelőli ajtó kinyílt és tornyos fejkötője alatt megjelent a kicsiny leányasszony.
    — Kocsi jön, — jelentette lelkendezve — már a Régiposta-utcában lehet. Mindjárt ideér.
    Senki sem kételkedett, hogy a kocsi csakis értem jöhet. A zene félbemaradt, mindenki felállt és sajnálkozott. A quartett búcsúzva hajlongott, a krinolinos dáma kedvesen sóhajtott, a háziúr lekísért a lépcső aljáig. Mikor visszanéztem, odafenn, a homályban már csak az almazöld ruha szegélye és a kékcsíkos harisnya látszott.
    — Megengedi, hogy besegítsem a kocsijába? — hallottam egészen a közelből. Az árnyékosszemű idegen nesztelen lépéssel jött mellettem.
    Már kinn álltunk a hóban. A kapu bezárult mögöttünk és megint olyasmit éreztem, hogy egyszer, valamikor álmodtam ezt. Mielőtt azonban minden az eszembe jutott volna, a gondolatom megint elmosódott. Kocsicsengők közeledtek és nevettek, mint az ezüstcsengettyűk a régi operák zenekarában. Aztán elhaladt előttem a csilingelés, távolodott, elmult, de kocsi azért nem látszott és kerékcsapás sem maradt a hóban.
    — Megbocsásson, — mondotta ekkor sajátságos szomorúsággal az idegen. — Régen vártam erre. Még egyszer beszélnem kell kegyeddel, még egyszer hallanom kell a hangját. Még ha azt mondaná is, hogy — nem. Ugyanúgy mondaná, mint akkor... Ajándék lesz, szép lesz a nem is, mert Barbara adja. Nekem adja és senkivel sem kell megosztanom. Az az enyém marad, egészen az enyém, mindenkorra, amíg élek... És közben kinyujtotta a kezét, mintha át akart volna venni valamit.
    A hó egyre nagyobb pelyhekben hullott és a hangja tompán jutott el hozzám, mintha messziről beszélne, egyre messzebbről. Hideg fátyol sűrűsödött közöttünk. Már csak a körvonalait láttam és csodálatos kérlelő tekintetét. Jóformán egészen eltűnt. Csakis kinyujtott keze látszott még a szép mozdulatban. Halványan, egyre halványabban.
    Ott, ahol az előbb állt, kis világosság támadt. Mikor jobban odanéztem, úgy rémlett, magányos lámpa fénye himbálódzik. Elmosódó, öreg házak tövén, görnyedten, lassan botorkált alabárdjával egy éjjeli őr.
    — Tűzre, vízre vigyázzatok! — Aztán már ez is csak alig hogy hallatszott, olyan csendesen zizegett, mint a hópelyhek...
    Az út hosszú volt és sötét. A lámpafényen egyre ritkulón szálltak át a fehér pihék. Egyszerre a sekrestyés jutott az eszembe. Köszvényes ujjai között világított a kis gyertyavég, kezének az árnyéka óriásira növekedett a falon.
    A havazás megszűnt és mintha felülről jönne, nyugtalan zaj hatolt le hozzám. A cipőm orra lépcsőbe ütődött. A falnak támasztottam a kezemet. Még egy lépcső következett és még egy. És minden lépcsőfokkal nőtt a zaj, zsibongott, dübörgött, zihált. Nyöszörgés, vágy és jajgatás, lihegés, bosszú és gyűlölet forrt benne és ömlött felém.
    Küszöbhöz értem. Már csak egy sötét kapuív választott el a zaj katlanától. Váratlanul másfajta levegő csapott az arcomba. A város rámlehelt. Minden ablakával, minden ajtajával lehelt. Rohanásának a szele megcsapott. Összerázódtam. Hirtelen hosszú tűkkel éles világosságok szúrtak bele a szemembe. Villanylámpák fénye. Sok villanylámpa, izzó gömbök, száguldó fényszórók, égő ablakok...
    Sivító autók tülköltek, csörtettek a villamosok, vágtattak a kocsik a csirizes fekete hóban. Rikkancsok nyargaltak a ködön át, emberek tolongtak, rohant, kavargott az utca és a város egész szenvedésével hurcolta, gázolta, tiporta önmagát.
    Egy pillanatig szédülve támaszkodtam a Rókus-kápolna öreg falához. Mire való mindez, mikor másként is lehetne?... A zaj a fejemre szakadt, a jelen tudata a mellemre könyökölt. A csend messze volt. Hasztalan a visszavágyás... Az a csend az övék, nem a mienk. Nekünk mennünk kell, előre, át ezen, át kell esnünk mindenen, hogy kijussunk a csendbe, amely majd a mienk lesz.

AZ UTOLSÓ DEREGLYE

A szél üvöltve nyargalt a vad hideg vizen és az ég vele nyargalt bomlottan, feketén.
    Odafentről is lehallatszott az iszonyat. A szörnyű sivításban vak bődüléssel ütődtek össze a kátrányos nehéz fellegek. Visszhangzott, tombolt a levegő és a hullámok már őrjöngve tépték egymást a süllyedő hajó körül. Felugráltak a fedélzetre. Fehéren, magasan forogtak. Visszabuktak és mindíg újra magukkal rántottak egy darab életet.
    Segítség...
    A hajó remegett, mintha haláltusájában a hideg törte volna. Körülte hullák táncoltak a tajtékban. Szirénje fuldokolva sikoltott utolsót. A parancsnok hídon már csak egyetlen ember állt. Nem volt kinek parancsoljon, csak állt és várta a halált.
    Ekkor történt. Egy hulám nőtt a többi hullám fölé és amint jött, fehér karmaival a sötét eget kaparta. Nyomában a rettentő szántás között nyitott tölcsér rohant. A tölcsér puszta szelétől oldalt dűlt a hajó. Egyszerre ijesztően fenn volt a magasban, beleütődött az alacsony égbe és az árboca reccsenve letört. Mint szakadt inak csapkodtak körülötte a kötelek. Aztán orral zuhant a mélybe és úgy maradt, félig alámerülten, egy emberölő rémes pillanatig.
    A szétcsattant víz visszahullott és ami a hajóból még a felszínen volt, kísértetiesen rángatódzott az ég alatt, mintha elmerült testével sötét hatalmak birkóznának odalenn, hogy mindenestől magukhoz rántsák.
    Segítség...
    Már semmi sem segített. A tenger szörnyű erővel beszívta a süllyedő hajót.
    Ahol az előbb még a felszínen vergődött fekete teste, hirtelen üresség maradt az ég és a víz között. A vízben feltátongott egy nagy, sötét torok és ragadozón falta be a hajó után a vonagló roncsokat, bomlottan ágaskodó emberfejeket, ordítva menekülő csónakokat. Mindent, amit elért.
    És ami túl a halálgyűrűn még élt, egy percre megdermedt a szörnyű süllyedés körül.
    Vége... Középütt, ahol a kémények szája eltűnt, öklendve buggyant fel a levegő, mintha utolsót lélekzett volna a hajó. Aztán bőgve egymásba rohantak a hullámok és a vizek végtelen szántása egyforma nyugtalan iszonyat lett a szemhatártól a szemhatárig.
    Minden elmerült... Csak messze kinn, ugráló roncsok, hányódó emberi testek között táncolt halálos tébolyban egy utolsó dereglye.
    Lucskos emberi alakok álltak rajta. Vonítva lóbálták a karjukat a fejük felett és inogtak, mintha a dereglye mozgása szerint ők is valami borzasztó táncot járnának.
    És a habzásból minden arrafelé fordult. Elkékült, csapzott hajú fejek forogtak, mint a srófok, karmokká lett kezek kapkodtak.
    Utolsó reménység... Utolsó dereglye...
    Kicsiny, fekete test vetődött a víz fölé. Odalentről jött vissza. A forrongó tenger dobálta ki. Még élt. Szájából, orrából folyt a víz. Hörögve könyörgött:
    — Kötelet... dobjatok kötelet...
    De csak a hullám segítette. Odacsapta a fejét a szálfákhoz. Félönkívületben, őrjöngve megkapaszkodott.
    Horpadtmellű, sárgafejű ember ugrott elé. Ugatott, mint egy gonosz állat és fejszét lóbált a szélben.
    — Nincs hely... ereszd el...
    A fejsze sivítva lecsapott.
    Már csak két levált véres kéz markolta a dereglye szélét, a test visszabukott és elmerült.
    Mások jöttek, vergődő rimánkodók. Elkékült kezük megfogódzott: Csak engem... De a fejszés senkin se könyörült. Suhintott és a vizes deszkákon szétázott a friss vér.
    A hullámok pedig átugráltak a dereglye felett, alája bújtak, felpúpolták a hátukat, lebillentették megukról, dobálták egymásnak és csattogó körben vihogtak körülte.
    A sárgaarcú fejszés még mindíg állt és mindenkire lecsapott, aki az elsüllyedt hajóból a dereglyéhez menekült. Halálordítás vegyült a viharba. Testek loccsantak vissza. Mire ismét felvetődtek, mereven libegtek a hullámokon, mint az üres palackok... Ő nem irgalmazott. Az emberek látták ezt és nem tettek semmit ellene. Hátha? Mégis?... Míg veszni hagy mindent, talán őket menti meg?
    Aztán egyszerre nem volt ott több. Egy másik kapta ki kezéből a fejszét.
    — Sokan vagyunk! — ordította és leütött néhányat, hogy kevesebben legyenek.
    A hajótöröttek nem mertek mozdulni. Az ő kezében volt a fejsze! Babonás rémületben meredtek rá és várták, hogy történjék valami.
    A dúlt, fekete szemhatáron vitorlás árnyék bukkant fel ekkor és sebesen haladt. A dereglyéről egy hullám leütötte a második fejszést is és sodorta, mint a rongyot. De az emberek nem néztek utána. Csak a láthatárt kémlelték:
    — Hajó!... Hajó!...
    Valamennyien egyoldalra tolongtak. Sírtak, könyörögtek, mindent ígértek: — Száz szál viaszgyertyát... A földemet... A házamat... Templomot építek... Alázatos leszek... És a reménység ellágyultságának a delíriumában térdre estek és kitárták a hajó felé a karjukat... Jöjjön... Csak erre, mifelénk...
    De a vitorlás árnyék sebesen himbálódva halványult a hullámhegyek felett, ott messze kinn.
    Egyetlen hanggal ordított fel a dereglye:
    — Segítség!
    Egy ember letépte magáról az ingét és övig mezítelenül csapkodott vele a dermesztő hidegben. A szél elkapta tőle az inget. Az árnyékhajó pedig eltűnt és nem segített.
    Fejvesztett jajveszékelés szakadt bele a förgetegbe és a jajgatók nem vették észre, hogy a dereglye süllyed azon az oldalon, ahol összefutottak.
    — Felborulunk! Ide mellém! — A bátor tengerészhang, amely parancsolni tudott a rémületben, túlkiáltotta a vihart.
    Állati hálával néztek fel rá a kitágult szemek és mindenki engedelmeskedett...
    Aztán hosszú idő telt el. Az emberi fenevadak rabszolgák lettek. Mindentígérők, alázatosak... A fekete ég mögött valahol, nem tudni hol, lefelé süllyedt a nap, amely nem látszott és mint boszorkányos kuszált hálót, lehúzta magával a vízről a hullámokat is.
    A vihar elfáradt. Korbácsai beleestek a tengerbe. Az alkonyatban behorpadtak az óriási hullámhantok a nagy temető felett...
    A dereglyén üres aggyal, kimerülten görnyedtek össze az emberi testek és félönkívületben egymásra hullva elnyúltak a vizes deszkákon. Aludni akartak, hiszen volt közöttük egy, aki majd virraszt helyettük...
    Virrasztott is, egész éjtszakán vigyázott reájuk és mikor szürkült az reggel, mindannyiuk helyett kémlelte a szemhatárt.
    Ólmosan, nehezen virradt. A hajótöröttek nyögve eszméltek a lucskos dereglyén. Ébredésükben keserű rémület volt.
    Semmi sem történt tegnap óta. Kétségbeejtően minden úgy maradt. Ezt nem lehetett sokáig elviselni.
    Az ég egész nap sűrű és borús volt, de alatta a levegő mégis lassan átlangyosodott. Az emberek már nem fáztak. Megszáradt rajtuk az ázott ruha, pihentek is az éjjel. Eszükbe jutott, hogy éhesek. És az, aki átvirrasztotta felettük az éjtszakát, hiába hívta őket. Magányosan ácsolt árbocot és mikor elkészült vele, magányosan emelte a dereglye fölé.
    — Adjátok ide vitorlának az ingeteket!...
    Tegnap még odaadták volna neki az ingüket is. Most már nem adták. Már nem féltek. Sunyin a válluk közé húzták a fejüket. A parancsszó elgurult felettük és beleesett a tengerbe.
    Aztán másnap is minden így maradt. A nap még mindíg nem látszott. Az alacsony, vak ég mint nehéz, szürke fedő, rátapadt köröskörül a szemhatárra és nem engedett be maga alá friss fuvallatot. Az összenyomott levegő sűrű lett és alatta az ájult tenger órákon át lassan, egyhelyben himbálta a dereglyét.
    A tétlen emberi testek, mint egy fülledt opálszínű katlanban, furcsán, inogva ültek a deszkákon. Dél felé párákkal telt meg a katlan. Halszagú gőzök hömpölyödtek benne, ágaskodtak, erőlködtek, hogy feljebb tolják a nehéz eget. De a fedőt nem bírták felemelni.
    Újra este lett és újra reggel s a szemhatáron még mindíg nem látszott mentő hajó. Az áthevített szürke bura alatt pedig nőtt a szomjúság és az éhség és kísérteties krétával átrajzolta az arcokat. Az emberek nem fordították a fejüket, nem tördelték a kezüket. A mozdulatlan ég és mozdulatlan tenger között mozdulatlanná lett a dereglye, mintha langyos viaszba dermedt volna. A poshadt borzasztó csendben csak a sómarta, cserepes ajkak elvétett ordítása hallatszott a végtelen vizek felett:
    — Vizet!... Vizet!
    A hajótöröttek nem nézték többé a láthatárt. Üres, rettentő szemmel egymást figyelték. Kinek van közülök elesége? Ki mer enni, amíg a többi éhezik?
    Valaki a zsebébe dugta a kezét. Akkor történt-e, vagy csak sokkal később? Az egyik aszott csontváz felugrott és mint a hiéna rávetette magát arra, akinek volt valamije.
    Dühös dulakodás támadt, de csak rövid ideig tartott, aztán megint fülledt csend következett és a magányos dereglyén két táborba szakadtak az emberek. Már fölemelt ököllel álltak egymással szemben. Ugrásra készen álltak, csak álltak és a forróság beszivárgott a kiszikkadt agyvelőkbe. Az izzó koponyák burkát mérges gőzök feszítették belülről. A szenvedés és a gyűlölet őrülete elborította a lelkeket. És az árva dereglye hajótöröttjei egymásnak rohantak.
    Valaki rekedt parancsokat üvöltött, de semmi se használt többé.
    Az emberek tébolyodottan tépték egymást. A fogukkal marcangolták egymás husát, a körmükkel vájták egymás szemét. És nem látták többé, hogy a szemhatáron nagy hajók húzódtak el, nem hallották, hogy a megkötözött szelek újra csaholnak a tengeren és fellökik a vizek felett az ólmos fedőt...
    Nem láttak, nem hallottak többé semmit. Az életet elfelejtették, csak a gyűlöletet tudták. És véres gomolyagban, egymást halálra marva sodródtak tova az utolsó dereglyén.

A VÉN ZSIBÁRUS SZERENCSÉJE

Olyan szűk volt az utca, hogy nem fért bele a napsütés. A furcsa toldott-foldott utca lármás, rohanó körutak felől jött, kanyargott, szorongott, összehúzta magát a meredek házak között és ment, mendegélt, míg a temető faláig nem ért.
    Ott a fal közelében nyílott az utcából a vén zsibárus boltja, a piszkos, szomorú odu, amelyben a dolgok is piszkosak és szomorúak voltak. Mintha köd szivárgott volna a deszkapadló dohos gödreiből, penészes szürkeség tapadt mindenen. Köröskörül rokkant polcokon zsúfolva halmozódott a tömérdek zagyva lom. Csempeszájú öreg kancsók, rozsdás zárak, aranyvágású régi könyvtáblák, törött mérlegek, zongorabillantyűk, petróleumlámpák, színes poharak... Az ablaknyílás deszkáján sok karosgyertyatartó állt. A ferde szeglet sötétjében, a szénvasalók mögött nyomorék flóták, repedtmellű hegedűk, zenélőórás olajnyomatok, kályhacsövek, kopott képek dűltek egymásnak. A mennyezet füstös repedései között fehér mészdarabkákkal teleszórt, nagy öreg pókhálók fityegtek. Valahányszor kocsi döcögött végig az utcán, a mészdarabkák rezegni kezdtek a pókhálóban. Kinn a boltajtó fölött pedig olyan fájdalmasan nyekergett az elfakult cégtábla, mintha már nem bírnák tartani a szegek.
    A cégtábla alatt két kimeredő vasrúdon ernyedt ponyva terült a gyalogjáró fölé. Az ajtófélfán konyhaórák és molyos szőnyegek között, egy drótkalitka függött, amelyben rigó ugrált. A rigó is olyan volt, mintha megrágták volna a molyok. Unta magát és leszórta a zöld salátaleveleket a kecskelábú asztalkára, mely a gyalogjárón állt, a ponyva árnyékában. Díványrugók és könyvek hevertek rajta.
    Az asztalka mellett üldögélte el napjait az öreg zsibárus, szürkén, kopottan, mint vén lom a többi lom között. Ha nem akadt üzlet, vasbafoglalt pápaszemét pihenni a homlokára tolta és szokása szerint a temető irányába nézett. Szalmaszékének lelógó fonásával ilyenkor zavartalanul játszottak az utcájabeli macskák.
    A nap sohase sütött le hozzá, a ragyogása beleakadozott odafenn a kiugró tetők ereszébe és csak a szemközti ház harmadik emeletét érte el. De ha a nótás szabómester kinyitotta az ablakát, a nap visszaverődő fénye mégis lesurrant a magasból. A légvonat olykor meglengette az ablakot. A tükröződő nap villanása hirtelen cikázni kezdett a falakon, repült ide-oda bolondul, sebesen, mint egy égő madár.
    Az öreg lehunyta ilyenkor a szemét és azt gondolta, hogy most tavasz van...
    Nagyon régen lakott már ezen a tájon. A lámpagyujtogató, aki létrájáról benézett az ablakokon s mindent tudott és a híreket hordta, úgy mesélte, hogy mikor a zsibárus nagyatyja odaköltözött Budáról, még olaj égett a laternákban, nem volt utca az utca, csak afféle városvége és a falvakból erre jártak be az echósszekerek a pesti piacra. Azóta minden más lett. A város kinyújtózott a bolton túlra. A ház mögötti térségen temérdek fabódé kerekedett ki a földből és nagy hirtelen zajongva tódult beléjük a sok idegen zsidó népség.
    Az öreg szívéből gyűlölte ezt az üzletrontó lármás hadat. Nem állt velük soha szóba. Pedig hosszú volt a délután és sokáig tartott, míg a lámpagyujtogató létrája bekanyarodott a szegleten. A lámpa a közelben állt a gyalogjáró szélén. Míg az ember a létrán guggolt és az üvegeket tisztogatta, az időről, meg az ismerősökről beszéltek.
    Aztán mikor az utca végében lefordult az esti fény a nagy fal pereméről, mintha a nap beleesett volna a temetőbe, akkor összeverődtek az öreg barátai. Jött a koszorúkötő, aki a fal tövében kereskedett. Kisvártatva előbújt a szemközti házból a nótás szabó is, aki reggeltől estig kabátgallérokat varrt egy nagy cégnek és ott lakott a harmadik emeleten, ahol a nap sütött.
    A koszorús csoszogva járt. A szabó táncolósan lépett.
    — Jó estét! — Leültek a boltajtó elé a küszöb lépcsőjére.
    — Jó estét, — dörmögte az öreg nagysokára, mintha köszöntés helyett pénzt kértek volna tőle. Közben félszemmel átpislantott a hosszúlábú szőke óráshoz: mikor oltja már el szerszámos asztalkája felett a zöldernyős lámpát? Ezt az órást tartották az utcában a legelőkelőbb embernek, mert volt egyszer egy cilindere, előfizetett a kölcsönkönyvtárra és a cognacról és pezsgőről olyan bizalmasan beszélt, mint más ember a rokonairól. A zsibárús felette nagyrabecsülte őt, és ha zárás után átlábolt hozzá a jeles mester, tisztelettudóan átengedte neki a szalmaszékét, maga pedig letelepedett a küszöb lépcsőjére a többiek közé.
    Amíg a félhomályban látták egymás arcát, mindahányan az üzletről beszéltek. Panaszkodtak, sóhajtoztak, szitkozódtak. Csak mikor az este lassan eltakarta az embereket, a fáradtságot és a várost, a csendet és a temetőt és sem az élet, sem a halál nem mondott ellent a reménységnek, csak akkor bátorodtak neki. Mindenféle tervet kezdtek emlegetni.
    A koszorús a foga közé szorította a pipáját, lassú füstfelhőket eregetett... Ha megépítik az új villamosvasutat és több ember fog járni a temetőbe, vászonponyvás bódéja helyett kirakatos boltot nyit a fűszeres mellett. Az órás valami örökségre számított. A szabónak sorsjegye volt és biztosra vette, hogy a főnyereményt megnyeri.
    — Selyemruhát veszek az asszonynak. Három segédet tartok. A gallérokat velük csináltatom; én csak kabátot szabok!
    A zsibárus csak csodálkozott, mert nem tudta addig, hogy mint ő, a többi is vár valamire. A szegények, a gazdagok, az öregek, a fiatalok, az okosak, a buták, a gyöngék, az erősek, mind, még az órás is vár valamire, aki pedig komoly és művelt férfi volt.
    — El kell jönnie a szerencsének, — mondotta a szabó és furcsa, sovány állát a levegőbe tolta.
    A zsibárus mohón nézett rá:
    — Csak jöjjön is, de hamar... — hirtelen elhallgatott és szokása ellenére elkapta tekintetét a temető faláról. Valami olyasfélét szeretett volna mondani: ha nem siet az a szerencse, hát majd itt sem éri őt, — de nem jutottak eszébe a szavak. Ötven éven át ülni egy dohos kis boltban, ötven éven át dolgozni, aztán semmi... hiszen így nem volna értelme az egésznek.
    Ettől a naptól fogva a vén zsibárus sokat gondolt ezekre a dolgokra és még csökönyösebben nézegetett le az utcavége felé. Egyetlen életbölcsessége az volt, hogy az egyik ember szerencséjét mindíg a másiknak a tudatlansága hozza el. Nem mondta ki soha, csakúgy érezte és éppen ezért onnan a fal környékéről, a külvárosi szegény utcákból, ahol tudatlan népek laktak, onnan várta a maga szerencséjét.
    Annyit már régen sejtett, hogy az a szerencse csakis egy kép lehet. Aranykeretes, fínom kép, amelyet olcsó pénzen vesz meg valami tudatlantól és sok pénzért ad el valami városi úrnak. Fiatal éveiben hallott egy zsibárusról, aki így lett gazdag ember. Az ismeretlen zsibárus egyszerre megfoghatatlanul kísérteni kezdett a pinceszagú kis boltban és nyomában elmosódottan, bizonytalanul a szerencsét hozó kép is kísérteni kezdett. Az öreg a képre gondolt, mikor nem tudott aludni, sőt még üzletkötés közben is az járt a fejében, mialatt egy horpadt petróleumos kannát vett és egy kályhacsövet eladott.
    Idővel egyre világosabb lett előtte, hogy milyennek kell majd lennie annak a képnek és szűkös képzeletében mindjobban kialakult az ő szerencséjének a formája. Már pontosan látta a festmény legkisebb részletét... Kékítőszínű égben, selyemruhás Szűz Mária. A Szűz fényes felhőgomolyokon ül, melyeknek a gondolatát a külvárosi udvarkertek ezüstös üveggolyói kelthették fel benne. Később merészebb lett, koronát is képzelt a Szent Szűz feje fölé, gyöngyös láncot a nyakába. Gyerekkori emlékek segíthettek neki: elfeledett vásári olajnyomatok lármás színei és talán valami fogadalmi kép is, amelyet akkor látott, mikor kisfiú volt és az anyja kézenfogva vezette a processzióban.
    De ő ezt nem tudta. — Vannak előérzetek — dörmögte titokzatosan — egészen bizonyos, hogy ilyen lesz, egészen bizonyos... És mikor apróra mindent kigondolt, ragaszkodni kezdett ahhoz a formához, amelyben a szerencséjét képzelte. Belekapaszkodott ebbe az utolsó reménységbe, mint ahogy az öreg ember belekapaszkodik a botjába és nem gondol rá, hogy hiszen ő maga viszi a kezében... Az órással és a szabóval pedig nem beszélt többé a dologról. Túlságosan szerette már ezeket a gondolatait. Ösztönszerűleg attól tartott, hátha ki akarnák verni a fejéből.
    Kékítőszínű ég, csillogó fellegek...
    Egy csendes, meleg délután elbóbiskolt reménykedései felett az öreg. Az órás macskája a ponyva peremén ült és a madarat leste. A rigó pedig biztonsága tudatában fölényesen hárfázott kicsiny karmaival a kalitka dróthálóján. A szabó énekelt, a temető felől ismeretlen úr jött felfelé az utcán. Bepillantott a vén zsibárus boltjába, aztán szórakozottan ment tovább. De a szomszéd háznál megállt, mint akinek valami hirtelen az eszébe jut. Visszament a küszöbhöz, összehúzta a szemét és vizsgálódva benézett az ajtón.
    Az órás kitekintett az ablakán. A macska leugrott a ponyváról. Az öreg riadtan nyitotta fel a szemét:
    — Szolgálhatok? — dünnyögte félálomban, de mikor meglátta az idegen urat, akinek aranylánc volt a mellényébe gombolva, felállt.
    — Régiségeket gyűjtök, — mondotta sebesen az aranyláncos s már bent is volt a boltban. Szakértő szimattal nézett körül, mialatt a legértéktelenebb holmi között válogatott. Egy csempe bögrét vett a kezébe, aztán egy aranyvágású könyvtáblát. Magasztalni kezdte az olajnyomatokat és alkudozva mindinkább a szeglethez húzódott.
    Az öreg vérszemet kapott, ő is dícsérni kezdte a gyönggyel hímzett kályhaellenzőt, mely Othellót és Desdemonát ábrázolta s szétvetett lábakkal állt az ósdi szekrény tetején.
    — Szép darab, — mondotta önérzetesen — a Király-utcából hozta egy uraság.
    Az idegen szórakozottan követte tekintetével a zsibárus mutogató kezének a mozdulatát.
    A hímzett képen, ívelt márványablak párkányán, csakugyan Othelló ült és sárga ruhában lelkesen mesélt, bár orra hegyén a megkopott gyöngyök vakítóan fehérlettek. Desdemonának egyik gyöngyszeme foszlott selyemszálon a térde tájékán fityegett, de ez legkevésbbé sem zavarta abban, hogy megmaradt szemével ábrándosan nézzen a mór szerelmesére.
    — A kis hibákon könnyű segíteni... — Az öreg nem fejezhette be, amit mondani akart, tompa puffanás riasztotta meg.
    Mintha véletlenül törént volna, az idegen feldöntött a háta mögött egy képet. A por gomolyokban csapott ki a kép alól és az aranyláncos idegesen kapott utána.
    — Hát ez miféle lom? — A hangja fitymáló akart lenni, de hamisan hangzott.
    A zsibárus gyanakodva pillantott fel. Aztán közönyösen vont vállat:
    — Vagy úgy!... Isten tudja mióta fogja már itt a helyet. Olcsón adom, ha karná...
    Az idegen úr az ajtóhoz lépett. Mohón tartotta oda a világosságnak a vak keretre feszített képet s lefújta róla a kőszénfüstös port.
    A por alatt a rejtélyes homályból, érdekesen rút férfialak vált ki, mely előkelően hátraszegett fejét szinte belemerítette az ágaskodó prémgallérba s félig behúnyt szemével gőgösen lefelé nézett. A madárszerű patriciusarcot sajátságos meleg fény éltette. A délvidéki alkonyok zöld reflexei játszottak a keskeny fejedelmi homlokon és a hosszú, gyér szakállban, mely mint a sekély ezüstös vizek hullámai átlátszóan futott le redős meggyszínű zekéje drágaköves gombjain. Az elfeketült háttér függönye is meggyszínű volt és gazdagon omló bársonyában, kicsiny nyíláson át, álomszerű messze táj képe zöldelt.
    — Mit néz olyan nagyon? — kérdezte szórakozottan a zsibárus, aki időközben egy régi zsebórát kotort elő a pohos szekrény fiókjából. — Ezt nézze!
    — Igen, igen, — mormogta az idegen elfulladt hangon. Izgatottan lépett vissza a küszöbről. A keze remegett, mikor lebocsátotta a festményt, a homloka verejtékes volt.
    — Hát mennyiért is adja az órát? — Üres szemmel nézett az öregre.
    — Harminc forint nem lesz sok? Üt is, ha az ember rátalál a rugójára.
    — Húszat adok érte.
    — Adjon harmincat és vigye a képet ráadásul...
    Az utca közben egészen elsötétült, a lámpagyujtogató bekiáltott elmenőben, a szabó már nem énekelt. Az idegennek egyszerre sietős lett az útja. Gyorsan fizetett, hóna alá vette a vásznat és indult kifelé.
    — Jó éjtszakát, — dörmögte az öreg.
    Mikor magára maradt, kiballagott az utcára, leült a szalmaszékre és csak úgy megszokásból, pihenésnek, elővette kedvenc gondolatát. Azt a másik képet, azt a gyönyörűt — az ő szerencséjét. Kékítőszínű égben, kemény, csillogó fellegek...
    Most már nem késhet soká.
    Aszott szája ferdére húzódott. Mosolyogni kezdett és várt.

A SÍRÓ EMBER MEG A NEVETŐ EMBER

Odakinn ugattak a kutyák. Folyton ugattak, pedig nem jött senki és nem ment el senki. Az asszony még akkor elment, amikor sütött a nap. Nem nyitotta ki az ajtót, szép szürke szemével nem is nézett vissza mint máskor, ha indult, csak félrebillentette a fejét a párnán.
    Azóta Árva Péter akarat nélkül, mozdulatlan elviselésben ült az ágya mellett. felhúzott térddel ült az alacsony széken. Gyűrött kabátja szárnya és lecsüngő keze a földet érte. Beretválatlan arcában két száraz gödör volt a szeme.
    Mikor besötétedett, ugatni kezdtek a kutyák. Azután már olyan régen ugattak, hogy ez is hozzátartozott az éjtszakához. A virrasztó ember arcában pedig lassan megtelt a két száraz gödör kimondhatatlan fájdalommal.
    Elment, elment az asszony... Hőkölve formálódtak fejében a szavak. Haboztak, fennakadtak, megmutatták magukat, megint elbújtak. Nem... azzal a másik, végleges szóval nem merte volna ezt elgondolni. Csak így és még így is iszonyú volt és mikor suttogva kimondta, úgy hangzott, mintha ordítva valaki más mondta volna helyette.
    Összerázkódott. Már vissza szerette volna vonni, amit az előbb mondott. Nem bírta el...
    Hirtelen az ágy felé nézett. Várta, hogy onnan talán majd ellentmondanak neki.
    — Antónia! Váratlanul történt ez is, még nem határozta el, hogy kimondja a nevét, hiszen nem tudhatta, mi lesz ha elhangzik a név és mi lesz, ha nem felel többé az, aki mindíg felelt. Ijedten hallgatódzott egy darabig. Aztán panaszosan, sokszor egymásután megismételte:
    — Antónia...
    A gyertya világa egyenletes időközökben csendesen szállt és emelkedett a felesége mozdulatlan melle felett, mintha valaki kívülállón, idegenül lélekzett volna helyette.
    Az ember körülhurcolta szegény tekintetét a szobában. A szeme megakadt az ablak üvegjén. Egy darabig mereven nézett arrafelé, mintha odakintről is ellentmondást várt volna a szörnyű véglegességgel szemben.
    De az ablakon túl sötét volt minden. A ház körül már faluvá lapult a kis város széle. Elhagyatott kertek között rokkant pajták bujkáltak a lomb alatt. Utcalámpa nem égett a környéken, csak Árva Péter kőfaragómester udvarán világított a néhány félig kifaragott sírkereszt.
    A kutyák ugattak. Bomlott, iszonyodó vonításuk elnyelte az éjtszaka minden hangját. Nem hallatszott, ha kő indult le az út partjáról, ha denevér surrant ki az eresz alól, nem hallatszott az érett kalászok halk neszelése, mely alacsonyan zenélt a fekete láthatártól végig a nagy földön.
    Odakintről bejöttek a búzatáblák a kőfaragó udvaráig és hullámverésük a sövényt nyaldosta. De az élet hiába ostromolta a halottas házat, kívül maradt, a pitvarajtó öreg repedésén csak a halált ugató kutyák vonítása férkőzött be.
    Az ajtóval szemközt, a sötét konyhában falióra ketyegett. Azelőtt mindíg az asszony húzta fel az órát és ahogy húzta a hosszú láncokat, a vaskölöncök árnyékai, mint fekete patkányok, sebesen futottak fel a meszelt falon.
    Az órában ilyenkor furcsán, vígan mekegett az olcsó szerkezet. Antónia pedig nyújtózva állt és szép, fehér fogai kiragyogtak az ajka között.
    Most is nyújtózott, de ez más volt és kissé nyitott, feszes ajka között fénytelelnül, szárazon fehérlett ki két sor foga. A falióra ketyegése is más volt. Olyan kísértetiesen visszhangzott az üres konyhában, mintha lassan-lassan vérzett volna el benne az idő és a vére sűrűn, cseppenkint hullott volna le az ingáról, minden lendülésénél, halk csettenéssel a téglázott földre.
    Árva Péter mellében is ugyanígy ketyegett valami és odabenn is sűrűn, cseppenkint kínlódott az ingán a vér. Odabenn, a szíve táján...
    Lelógó keze idegenszerűen felemelkedett és odakapott, mintha szíjakat akarna magáról letépni, szörnyű, szoros szíjakat, amelyek elzsibbasztották testét. Eszeveszetten rázni kezdte a fejét és szaggatta, tépte melle felett a ruhát. Aztán egyszerre, egy borzasztó sóhajtásban lepattantak róla a szíjak, a melle vadul tágult és kitört belőle az első zokogás.

*

    Szerette, szerette az asszonyt!... Az övé volt és rajta kívül nem volt senkije a világon. Az atyja, az anyja régen meghalt, az igazi neve is elveszett és az emberek árva Péternek hívták. A gyerekkora: sokemeletes nagy, sötét bérház volt; a suhancévei: mély, szemetes udvarok, meredek lépcsők, rossz szagú szennyes kamrák, amelyekben csak kegyelemből tűrték meg idegen emberek. Mindíg kegyelemből mindíg idegenek.
    És ő is idegen maradt mindenütt.
    — Konok, hálátlan fiú, nem érdemli meg a kenyeret! — Ezt mondta róla az az asszony, aki olykor enni adott neki és este beengedte a konyhából nyíló, ablaktalan, gőzös kamrába.
    Árva Péter ilyenkor összeharapta a fogát és arra gondolt, hogy majd másként is lesz még. Aztán később, egynéhányszor csakugyan másként lett, — koplalt, fázott, lázadt, — de azért jobb nem lett soha. Szegény emberek adták és vették át egymástól megtűrt, kihasznált fiatal életét.
    Évek mulva is sokszor álmodta éjjel, hogy még mindíg úgy van, mint akkor volt és hánykolódott és nyöszörgött a kiújult kíntól.
    Ekkoriban már egy kőfaragómester műhelyében dolgozott. És munka közben, mikor vésője alatt pattant a szilánk, gyakran eszébe jutott hajdani mezitlábas szegény gyerekönmaga. Azokban az időkben de hányszor is elálldogált a kőfaragómester kapujánál. Milyen sóvárogva nézett be az udvarába! Nagy legények dolgoztak odabenn a kövek között és olyan erőseknek és hatalmasoknak tetszettek, mint az óriások a mesében. A kalapácsuk csillant a napban, a vésőjük szisszent és a kipattantott szilánk amint visszahhullott, csengett a kövön.
    Ez szép volt és most ő maga az a nagy legény, aki odabenn az udvaron ráparancsolja a terméskőre az akaratát.
    Egyszer aztán egy megrendelő, aki fogaton jött és nem is alkudott, azt mondta a munkájáról, hogy szobrászembernek is becsületére válnék.
    Árva Péternek felragyogott a szeme s ettől kezdve valami szüntelenül, gyönyörűen nyugtalanította a lelkét. A többiek nem egyszer rajtakapták, amint elgondolkozva állt a műhely közepén és a vésőjével vonalakat rajzolt a levegőbe. Azt is látták, mikor széndarabkákkal befirkálta az udvarpadot az öreg akác tövén és késő este, vizes kendő alatt agyagot cipelt a szobájába.
    — Talán bizony művész akartál lenni, te komisz kőfaragólegény?... Kinevették és ezentúl szobrász úrnak csúfolták a műhelyben. Idő teltével egyre komolyabban fogadta e megszólítást, szinte úgy, mintha megilletné.
    A legények röhögve taszigálták egymást:
    — Nézzétek, milyen buta! Még elhiszi...
    — Pedig az leszek!
    Árva Péterbe belemart a nevetésük. Kiegyenesedett és fenyegetően megrázta a kalapácsot hátravetett fiatal feje fölött.
    Ekkor látta meg, hogy kinn az udvaron, a nagy terméskődarabok közül éppen feléje néz a mester leánya. Szép szeme olyan ragyogóan szürke volt, mint a vadgalamb billenő szárnya a napsütésben. A leány nem nevetett.
    A kőfaragólegénynek belülről valami megdöngette a mellét. És ezentúl mindíg ilyesmi történt vele, ha a leány elmenőben benézett a műhely ablakán. Maga se tudta miért volt ez így, az öreg mester azonban mégis tudhatta, mert egy napon csak kiadta az útját.
    — Pusztulj innen, fiam, keress más gazdát, itt nem tűrlek tovább.
    Mennie kellett. Valaminek vége volt, ami pedig még el sem kezdődött.
    A legények összesúgtak a háta mögött. Ekkor is nevettek. Árva Péter dacosan vágta fejébe a kalapját, mikor indult.
    Majd megmutatom nekik.
    És így jutott el a hegyre, az üvegfalú házba. Beszegődött inasnak a szobrászhoz. Nagy tervei voltak. Tanulni akart, várta, hogy észreveszik. De bizony csak a kőfaragómester szürkeszemű leánya vette észre, most, hogy nem látta többé.
    Néhány hét mulva egészen véletlenül találkoztak az utcán. A leány megmondta neki, hogy szereti. Sohase hallotta ezt ilyen tisztán, ártatlanul senkitől. Senki se nézett rá eddig úgy, mint ez a leány. Elcsodálkozott a boldogságán és még akkor is csodálkozott, mikor Antónia, a kőfaragómester szürkeszemű leánya a felesége lett.
    Az öreg mester sohase bocsátotta meg a leánya fejességét. Kitiltotta Antóniát a házából, kitagadta az örökrészéből. Úgy halt meg, hogy viszont se látta, konok haragban, engesztelhetetlenül.
    Árva Péter annál jobban szerette a párját. És könnyebben bízott önmagában, mióta volt, aki bízott benne s erősebbnek érezte magát, mióta volt, aki támaszkodott reá.
    Küzdeni akart Antóniáért, meg akarta neki mutatni, hogy igaz, amit róla hisz. Nem kőfaragó, nem mesterember ő, de művész, csak a többiek nem látják még.
    Talán ekkor tévesztette el az utat. Sokat akart, semmi se sikerült neki. Hiába tanult, hiába keresett munkát. A pályázatokon elbukott, a szobrait észre sem vették. Szobrász nem tudott lenni, kőfaragó nem akart lenni. És egyik év múlt a másik után. Lassankint kételkedni kezdtek benne még a kormos bérház negyedik emeletén is, ahol Antónia nagy, el nem fáradó hite eleinte megejtette a szomszédokat. A reménység unatkozni kezdett odafenn a negyedik emeleten s már a kis emberek sem tartották Árva Pétert nagy embernek, már azok sem vártak tőle semmit.
    A semmi betelepedett az életébe. A nyomorúság pedig olyan nagyra nőtt szomorú kis lakásukban, hogy alig fértek tőle. Terjedt, terpeszkedett, leszedte az ablakról a függönyt, a falról a képet, kiemelte a fiókokból a vasárnapi holmit, a láncot, a zsebórát, majd kilakoltatta őket az utcára. Már a gyerekek is észrevették ezt a házban. A lakók bizalmatlanul néztek reá. És a kapualjból gúnyos nevetés hallatszott mögötte, ha csüggedten, lassan felfelé kapaszkodott a lépcsőn. Nevetnek, őt nevetik. Aztán, sok vívódás után Antónia találta ki, hogy mit tegyenek. Elmennek a fővárosból valahová, ahol olcsóbb az élet, ahol eleinte nem ismeri őket senki. Ott könnyebb lesz.
    Antónia mosolygott és megcsókolta a férjét:
    — Majd visszajövünk megint és előttünk szalad a hírneved. — Olyan erősen hitte, amit mond, hogy Péter is hinni kezdte és ezentúl még nagyobb szüksége volt a feleségére.
    Kínlódni is, örülni is, dolgozni is tudott magányosan, de hinni csak akkor tudott, ha az asszony hitét érezte.
    A vidéki városkában, ahol meghúzódtak, egy ideig megint csupa várakozás volt az élet. Mintha előlről kezdődnék. Pedig semmi sem kezdődött. A kisvárosi porban, az álmos akácfák alatt nem igen került szobrásznak való munka, az emberek legföljebb sírkereszteket rendeltek és elvétve egy-egy buzogányos Árpád-vezért a kályha tetejére.
    A gyógyszertárban, ha összeverődtek, sohase beszéltek róla az urak. Az emberek közömbösen néztek rá, alig vették észre és egyszerűen kőfaragómesternek nevezték. Most már igazán egyesegyedül csak Antónia hitte róla, hogy művész.
    Hitte és ha kocsi zörgött az úton, kiszaladt a ház elé, beárnyékolta a kezével a szemét és nézte, nézte, nem az ő férjéért jönnek-e a városból, mert megtudták végre, milyen nagy művész lakik ott az alsó végen, a roskadt parasztházban.
    Biztos volt benne, hogy így lesz és esténkint, mikor Péter komoran ült a padkán a kemence mellett, olyan szépen tudott erről mesélni, hogy a párját is magával csalta. És mind a ketten mosolyogtak. Ezek voltak a legszebb óráik. Reggelre nyomuk se maradt. De mire megint megint besötétedett és a kemence előtt táncolt a fény a téglázott földön, újra kezdődtek az órák, mindíg újra és Antónia sohase fáradt el. Pedig a múlt tavasz óta mindíg fáradtnak látszott.
    Mikor a házban tett-vett, gyakran megállt ok nélkül, csak nézett és nem mozdult. Szegény kifakult ruhája egyre mélyebb ráncot vetett keresztben a mellén. Fogyott. Mindennap eltűnt belőle valami. És éjjel szárazon, halkan köhögött. Péter nem hallotta, mert mélyen aludt; ilyenkor minden aludt az éjtszakában. Csak ő köhögött és félt.
    Az utóbbi időben félni kezdett, valahányszor magára maradt. Ha a férje váratlanul betoppant, összeijedt, mintha valamit rejtegetne előle. Máskor meg riadtan nézett fel rá és szomorúan mondta:
    — Meglásd, meglásd, én tudom... — de hogy mit tud, azt nem merte megmondani.
    Péter bíztatni akarta volna, csakhogy nem értett hozzá, az asszony rászoktatta, hogy ő az, aki biztat. A nagy, erős ember gyámoltalanul álldogált egy darabig előtte, aztán hirtelen kinézett az ablakon és fütyörészni kezdett, mintha nem lenne semmi baj. Antónia ezt is megértette. Úgyis hiába beszélt volna, mindent tudott róla, mióta szerette.
    Őszre fordult az idő. A nagy szelek fújni kezdtek a síkon és rázták az ablakot és besivítottak a kéményen. Antónia meséi egyre szakadozottabbak lettek. Félbenmaradtak a tervezgetései és ő csak köhögött, fájó, száraz kis köhögéssel. Péter lopva felpillantott rá az alacsony székről. Aztán megint a tűzbe nézett. Csak a keze rándult egyet-egyet a térdén. A tél kemény volt. Esténkint a kemence mellett egyre hosszabbra nyúltak a hallgatások. Sohase beszéltek róla, de tudták mind a ketten, hogy egy nagy szerencsétlenség készülődik felettük. Régen tudták...
    És azért mégis milyen váratlan és szörnyű volt az a komoly, merev viaszarc ott a párnán, milyen megfoghatatlan, hogy nem nyitja fel soha többé azt a ragyogó, szép szürke szemét.
    Árva Péter most lett igazán árva. Egyedül maradt. Elment az egyetlen, aki szerette. És a halott mellett holtan feküdt minden, ami csak az ő hite volt...

*

    Odakinn megijedt valami a falióra szerkezetében és félben maradt a ketyegés. Az inga megállt, mintha elvérzett volna az idő.
    Péter összerezzent. Egyszerre meghallotta a csendet. A szobában, a házban... A kutyák már nem ugattak. Csend volt az egész világon. És ez a csend onnan az ágy felől terjedt. Sötét, hideg csend köröskörül és a virrasztó ember úgy érezte, hogy ezentúl minden mindíg így marad.
    — Meghalt!
    Most már ki merte mondani, ki akarta mondani, hogy összemarcangolja, elpusztítsa magát ezzel a rettentő, végleges szóval.
    — Meghalt! Hogy fájt ez! Mégis mondta, kényszerítette magát, hogy mondja, hangosan, kegyetlenül telekiabálja vele a roppant ürességet.
    Semmi sincs többé. Ne is legyen! Ő is már csak alig van. Ő az utolsó élő ember. Szinte csodálkozott, hogy még mindíg lélekzik. Nem akart volna lélekzeni. Ez is mozgás volt. Ez is zajt ütött. Pedig Antónia meghalt.
    — Meghalt! Megint mondani kezdte ezt a legiszonyúbb szót, addig akarta mondani, míg kiirtja magát vele. Aztán elfáradt és lehúnyta a szemét.
    És ekkor váratlanul, mintha kést döftek volna bele a végtelen csendbe, emberi hang nyilallott át az éjtszakán.
    Valaki messze, messze valamerre énekelt.
    Árva Péter nem értette, mi történt. Felnyitotta a szemét. A testtartása hirtelen megváltozott. Hiszen ő azt hitte, sohase lesz másként, ezentúl mindíg minden így marad. Sötét, csendes, nagy éjtszaka...
    — Énekelnek! — Egyszerre felugrott és a szája úgy eltorzult, hogy fájt neki. — Hogy lehetséges ilyesmi? Hogy merhet valaki ilyet tenni? Most, mikor Antónia a halottas ágyán fekszik. Micsoda jogon?
    A kín összeszorította a torkát.
    — Hát még énekelnek a világon? Tovább folytatódik minden? Van olyan, aki víg és nevet?
    Mint borzasztó sértés csapott le rá ez a tudat. És ez ezelőtt is mindíg így volt; mikor neki fájt az élet, ők nevettek és énekeltek. És most is, most is... Két öklét rázta a levegőben. A homlokán kidagadtak az erek. Odakapott. Testtartása hirtelen változott minden pillanatban, már összegörnyedt, alázatos lett, szinte könyörgött:
    — Nem, nem, csak erre ne jöjjön az, aki énekel... És félni kezdett valamitől, ami még nem látszott a gondolatai alatt. Két remegő kezét összekulcsolta, mintha koldulna. Sokáig nem mozdult. Oldalthajtott fejjel, dermedten hallgatódzott és közben egyre a feleségét nézte.
    — Csak erre ne jöjjön! — Az a valami, amitől félt, már nem bujkált a gondolatai mögött, már legelől volt a fejében. Kétségbeesetten fordult az ajtó felé. Vadul felágaskodott és árnyéka, mint ugrásra készülő rém, szökött a mennyezetig.
    A nótás ember pedig odakinn csak egyre jött és énekelt torkaszakadtából, mintha egész világ vígságát dalolná.
    Minden pillanattal közelebb ért a házhoz. Már a kertek alatt járt. Jött feltartóztathatatlanul...
    A halottaságy mellett eltorzult a virrasztó ember arca. Az a nóta iszonyatossá növelte fájdalmát. Lázadón rikácsolta:
    — Most, miért éppen most? — Kínjában az öklét kezdte harapni, aztán egyszerre vakon előrebotlott. Felrántotta az ajtót. Ki, ki a szabadba! És elállta a nótás ember útját.
    — Ne énekelj! — A hangja hörgött a szenvedéstől. Az arca olyan fehér volt az éjtszakában, mint a meszelt fal. Egy pillanatra csend lett. És a két ember egymásra meredt, mint két nagy ellenség, amelyik rég keresi egymást és most összemérheti erejét. Rövid ideig tartott. Az a másik a tarkójára tolta a kalapját és nevetni kezdett.
    A nevetés egy pillanatra elborította a világot. Árva Péter felordított fájdalmában.
    Ez az ordítás erősebb volt, mint a nevetés.
    De a másik nem törődött vele. Kurjantott egyet, mintha útszéli korcsmára talált volna és legvígabb nótájával a nyitott ajtó felé tántorgott.
    A kőfaragó dühös nagy ugrással utólérte őt és rettenetes öklével lesujtott a fejére.
    A nóta bugyborékoló hörgésbe fulladt és az idegen ember iszonyú mozdulattal visszafordult. A vér már elborította az arcát és üveges szeme rémülten meredt támadójára. Egy ideig még állva maradt, aztán lassan dülni kezdett.
    A síró ember megölte a nevető embert. És mialatt a nevető eldűlt, tágranyitott szemével még estében is mintha kérdezte volna, hogy miért?

AZ ERDEI HÁZ

Csak neked írom, senki másnak, mert titok, amit mondani akarok.
    Hét éve múlt, hogy utolsó találkozásunkról tudnak az emberek. Hét éve. Azóta senkisem látott bennünket együtt, azóta senkisem tudja, hogy mindennap találkozunk.
    A nagy háború feltépte az utakat erre is, arra is, a gránátok vermeket szaggattak a réten, amelyen át hozzád mentem dúdolva, fiatalon, boldogan. A mezőkön meghaltak a virágok és az emberek. Más lett a hegyek arca, a rengetegek kidőltek, a vizek medre megváltozott, de az erdei ház áll érintetlenül, áll az erdő és mi mindennap találkozunk.
    Látlak messziről, ha jössz az ösvényen, a napsütésben. Puskád békésen himbálódzik a válladon, szépszemű vadászkutyád nesztelenül szedegeti a lábát a lépésed szerint és végtelen a csend.
    Köröskörül összeomló világok robaja morajlik évek óta, de a mi erdőnkben csend van, olyan nagy, tiszta csend, hogy hallatszik, ha madár repül fel a cserjésből, ha a szikla alatt, ott a fordulónál, lecsurran a fenyőfa kérgén a meleg, aranysárga szurok, ha száraz levél hull és lebegve úszik a mély délóra magánya felett.
    Én várlak és te jössz...
    Most jut eszembe, a patak hangja is hallatszik a csendben. Hideg és friss a hang és mindíg újra új; nevet, amint a köveken leugrál és cseng, mint az ezüst.
    Én várlak és te jössz.
    A zúgó alatt talpraugrik a víz. Egy pillanatig tart, amíg ragyogva talpon áll, aztán porrá törik. Csillogó pora nedvesen fénylik a lehajló lombokon és a sötét mohán.
    Emlékszel-e még rá? Együtt terveztük az erdőt és a házat, akkor régen, mikor még láttalak.
    Te akartad, hogy patak is legyen ott túl, pisztrángos, vad patak és egy tisztás a zöld árnyékok között, amelyre mindíg besüt a nap.
    Emlékszel-e?
    A mi házunk, a tied, meg az enyém... És a teteje búbos legyen, az eresze mély, a fala fehér. Te mosolyogtál közben, én mindíg komoly maradtam. Halkan beszéljünk. Rajtunk kívül ne tudja ezt senki a világon.
    Senki se építette a házat, csak mi ketten. Víg kőműveslegényeknek, mogorva öreg ácsoknak nem volt közük hozzá. Úgy épült, vágyból és magányos fájdalomból, mert sóvárogtunk utána, hogy legyen egy kis helyünk, ahol találkozunk. Az erdő is úgy nőtt fel a vágyból, hogy legyen valami, ami eltakar, ha velem vagy, ha veled vagyok. A patak is úgy fakadt, mert a zenéje kellett ott a fák tövén, melyek olyan nagyra nőttek pillanatok alatt, amilyen nagyra másutt száz év alatt se nőnek a fák.
    Minden követ, minden ágat, minden virágot ismerek az erdőn. Ismerem a madaraink fészkét, a vad méheink zsongó oduját. Olyan sokszor voltam ott, hogy behúnyt szemmel meglelem az utat. Csillagtalan éjtszakában is meglelem, sötét viharban, mély hóban is. És ez az, ami szép. Rajtam kívül más nem talál oda.
    De úgy-e, te odatalálsz?
    A hét esztendő nem mosta el emlékezetedből az utat. Látlak jönni. A puskád himbálódzik a válladon és a kutyád csaholva fut a ház felé.
    Mindíg megelőzlek, te lasabban jársz és nem sietsz. Az ajtóban várlak, a küszöbön. Rég várlak, elfáradtam egy kissé. Az ajtó keskeny, a karom átéri a nyílását, a kezem a túlsó félfához támaszkodik, a fejemet a karomra hajtom. Úgy nézek ki az útra és olyan régóta nézek, hogy a szemem könnybe lábadt. Most már elmúlt. Hirtelen letörlöm a könnyet az arcomról a vállam mozdulatával és tetetem magamat, mintha nem vennélek észre.
    Te is úgy teszel, látom félig lehúnyt szempilláim alól. És mosolyogsz te is. Aztán egyszerre, mintha két rabot engednének a szabadságba futni, futunk egymás felé. Karom a nyakad köré fonódik s a fejem ott van a válladon. Még közelebb szorítod, magadhoz szorítod és megsimogatod a hajamat. Ilyen szépen senki sem tudta ezt előtted a világon. Oldalt hajolva lenézel rám. Ragyogó magasból nézel és mégis úgy, hogy önmagad fölé emelsz.
    Egyszer egy tavaszon, amely még a mienk volt, láttam az erdőszélen a mozdulatodat, mikor virágzó gallyakat nyaláboltál és vittél könnyen, nevetve a két karodban. Ezzel a mozdulattal viszel engem is. Viszel a ház felé, ott a fák között, ahová nem látnak el az emberek.
    Benn, a nyitott kéményköpönyeg alatt, tűz ég a kis kandallóban. Nem azért ég, hogy melegítsen, csak ég, mert szereted látni a tüzet. Könnyű füstszag érzik és nyíló rózsáknak a szaga. Virágok állnak az asztalon és a csendben lehull a szirmuk. Nem kellettek neked, mégis odaadják magukat. Tompán csörrennek a cseréptányérok a gyalult asztalon, a pohár üvegje megfutamodik a forrásvíz hidegétől, a tűz táncol, táncol, a kutyád a küszöbre fekszik és kinn dúdol az erdő.
    Keveset beszélünk, de látom, hogy boldog vagy. Odaülök melléd az alacsony székre, a térdedre hajtom a fejemet. Messziről jöttem, mindíg messziről kell hozzád jönnöm, fáradt vagyok.
    És te azt mondod, húnyjam be a szememet, aludjak, majd őrködöl felettem. De én nem akarok aludni, tudni akarok minden percről, melyben veled lehetek.
    A kezed simogat. Csak régesrégen, finom hangszerekhez tudtak így nyúlni az emberek, csak régen. És azért zenéltek régen csodákat a hangszerek.
    Csakugyan, közben olyan különösen tartod a fejedet, mintha zenére figyelnél. Vagy talán nem is arra figyelsz? A fákon túlról a patak csörgését hallgatod?
    Érted a patak jelentését? Vagy csak a zenéjét szereted? Érted az én jelentésemet, vagy csak a lelkem zenélését szereted?
    Milyen jó megpihenni itt a térdeden, csak simogass tovább, zenélj rajtam, én többet tudok minden hegedűnél. A hegedű csak a fájdalmat tudja igazán, én a boldogságot tudom.
    — Egy pillangó, nézd, ott... berepül a nyitott ajtón. Hozzánk jött, mint egy szárnyas kis kék virág. Ez jót jelent. A tisztás felől, rézsút, a nap is besüt hozzánk az ablakon. És a zsarátnok felett füstöl a fenyőág, amelyet rávetettél, finoman, jószagúan füstöl bele a rózsák szagába.
    Szeretsz?
    Mintha az erdő lassan ráhajolna a házra. Szegletbe támasztott fegyvered csövén kialszik a fény. A nap kifordul az ajtón. Már a küszöbön van, a kutyád fején, — már ott sincs.
    Kezed megállt a homlokomon. Mi történt?... Még mosolyogsz, de ez ezelőttről maradt az arcodon. Csak a felszínen van, a mosolyod alatt nem mozdul többé szemedben az árnyék és a kutyád is nyugtalan.
    Még rám hajolsz, még felnézek reád. Aztán már magaddal emelsz, amint felállsz.
    Későn van, mennünk kell...
    Mindíg te mondod ki, mindíg te látod meg az órát. Tartóztatni akarlak, hamar, hamar kérdéseket találok ki, mesélni kezdek, hisz úgy szereted hallgatni a meséimet.
    A tekinteted mintha elmosódnék az alkonyatban. Már nem vagy ott. Pedig látom, amint a válladra veted a puskát, hallom, mikor füttyentsz a kutyádnak.
    Még ne, még ne... Utolérlek az ösvényen, megfogom a kezedet. Veled megyek, elkísérlek egy darabon, a szikláig, a fordulóig. Azon túl már úgyis mindenki odalát.
    Érezni kezdem, hogy a kezed lassan elereszti a kezemet. Ilyen gyöngéden, szépen csak a gondolat tudja elereszteni azt, amit szeret.
    Holnap...
    Holnap...
    Kedvesem...
    De ez már messzebbről hallatszik, mint ahol állsz, végtelen messziről.
    Isten veled...
    Hét éve nem láttalak és mégis mindennap találkozunk.
    Az erdei házban találkozunk, ott, ahova nem vezet út. És ha késel, ha nem jössz, mikor várlak, levelet írok, amilyent soha senkinek nem írtak. Neked írom és az odvas fa üregébe teszem, hogy megtaláld. Aztán vigyázz, el ne veszítsd! Különben... úgyse értené meg más. Hiszen ők nem látják az erdőt, az ösvényt, a házat. Csak mi látjuk, te meg én, akik hét éve nem láttuk egymást és mégis mindennap találkozunk.
    Nem, még ha elvesztenéd is a levelemet, mégha olvasnák is, akkor se értenék.
    Vagy...
    Most jut eszembe valami. Talán mégis megértenék. Talán másoknak is van erdei házuk? Talán mindenkinek van erdei háza, ahol azzal találkozik, akivel másutt már nem találkozhat...

A SIKER

A kútból lassan szállt felfelé a rézveder. És amint emelkedett, neki-nekikondult a megzöldült köveknek. Kiloccsanó vize hosszú csurranással hullott alá a hűvös, visszhangos mélybe és az ég összetört odalenn.
    Glaukos a lengő ércveder után kapott. Két kezével emelte ki a nedves homályból a napra. Föléhajolt. A víz hidege megcsapta az arcát. Szép, fiatal feje a vágy mozdulatával nézett rá vissza és mégis tiltón ingott a nyugtalan tükörben. Mit bánta... Szomjas volt, inni akart hosszasan, féktelen ivással és a kút kőkáváján megbillentette a vedret, mintha csókra asszonyi fejet billentene magához. Egyszerre megrettent a saját mozdulatától. Dacosan visszakapta kinyíló száját és eltaszította a vedret.
    A víz loccsanva ömlött ki a hideg ércből és szétfutott a forró, fehér kövezeten. Egy pillanatig még terjedt, látszott, mintha felhő kúszna a földön. Majd beitták nedves nyomát a kövek és az ifjú ember lába előtt ismét vakító és izzó volt a tér.
    Szomjúság... Glaukos gyötrődve nyujtózott a magasba. Aztán, mintha halk kiáltásban elpattant volna a nyujtózás, teste szinte összetorpant és égő tekintete gyűlölettel nézett bele a korinthosi nyárba. Ellenségesen nézett bele a vágykeltő nyárba, ökölbe szorított kézzel, mintha mindent le akart volna ütni, ami ifjúságának kínzón odakínálta magát, a kutat is, a forróságtól remegő levegőt is, a gyepes lankát is, amelyen jó lett volna hanyatt heverni az olajfák árnyékában.
    Csak a vágy volt az övé, semmi más. A nyár sem, a kút sem, a fák árnyéka sem, csak a vágy. A leányok sem, a bor sem...
    Még kicsiny fiú volt, mikor egyszer anyja mellett botorkált a porban, a fehér argolisi úton. Szemközt, napkelte óta jött már felé az út, egyre jött, kecskerágta bokrok, tört levelű, vén aloék mentén, görbe fügefák alatt, tikkadtan, porosan jött és nem fogyott el mezitelen kis lába elől.
    Belekapaszkodott az anyja libbenő chitonába. Panaszosan nyöszörgött:
    — Fáradt vagyok, nagyon fáradt vagyok...
    Két vándorló ember érte őket utól. Az egyik mondott valamit és nevetett. A másik elhaladóban visszanézett. Borostás, kék állú, hegyes orrú ember volt. Apró gyulladt szeme gúnyosan hunyorgott.
    — Valóban nyomorult kis féreg ez a fiú. Hitvány semmirevaló. És milyen lustán vonszoltatja magát...
    Az emberek odébb mentek. A borostás kék arc már jó ideje eltünt, de azért csodálatosan mégis ott maradt a poros napsütésben. Gyulladt, kicsiny szeme, mint két gonosz seb, hunyorgott Glaukosra, hegyes orra tovább csúfolódott.
    A fiú hirtelen eleresztette az anyja köntösét és gyorsabban kezdte szedegetni a lábát.
    Sötét, nagy cyprusok árnyéka vetődött elé. A súlyos zöld lombok között egy szép ifjú homlokán olajágból font koszorú volt. Ki ez? A olympiai győző, Lysias? A halhatatlan diskoszvető?...
    Glaukos ettől a naptól kezdve gyakran gondolt a gyulladt szemű, vigyorgó kék arcra és a bronz athlétára is sokszor gondolt. Valamikor Lysias is lehetett fáradt, kicsiny fiú... És most mégis ott áll a szobra az út mentén. A porból felnéznek rá a vándorlók és megkoszorúzzák és akkor is él, mikor már nincs többé.
    Minden olympiai győző kapaszkodott hajdan egyszer az anyja köntösébe, — mondogatta magának Glaukos és arra gondolt, hogy az ő homlokán is lehet még koszorú és a szobra is állhat még az utak mentén és lenn a porban a kék borostás arcú ember leveszi majd a kalapját.
    Névtelen vágyódások derengtek fel benne. Nyugtalan sóvárgás kínozta valami után, amiről nem sejtette, hogy mi, nem sejtette, hogy hol van.
    Éjjenkint sokszor felriadt. Ilyenkor bódult sietség volt a belsejében, amelynek a kezdete még az álma öntudatlanságában fogant. A lélekzete zihált, kapkodni kezdett, mintha valami hajszolta volna és a homloka mögött ijesztő birkózást érzett.
    Már nem nevetett úgy, mint régen. Az anyjának nem panaszkodott, ha fájt neki valami. Sok elmondhatatlan titka támadt. Kék szeme sötétebb lett és régi játszótársait elkerülte.
    Egy alkonyaton azután, a kraneioni kapu előtt, egy ifjú embert látott, akit lármás, rivalgó tömeg sodra vitt a cyprusligeten át, Herakles temploma felé. Vállán vitte a nép, mint egy istenszobrot. És az erőnek és szépségnek ez az élő istenszobra diadalmasan mosolygott.
    — Győzött! — kiáltozták körülte eszeveszetten a férfiak. Az asszonyok pedig virágokat dobtak elé.
    — Győzött... — suttogta Glaukos elragadtatottan. Ragyogó nagy tekintettel nézett fel az idegen athlétára és egyszerre világosan érezte, hogy a győztes és az ujjongó tömeg, ez volt az, aminek vágya régóta babonázza őt.
    A kép belevésődött a szemébe. Ezt akarta, ez után sóvárgott! Siker, mindenható siker... És többé nem volt övé a nyár, a kút és az árnyék hűvöse a puha fűben, az olajfák alatt. És nem lehettek övé a leányok és nem lehetett övé az agyagamphorák dionysosi mámora.
    A győzelem és a siker kegyetlen istenek. Oltáruk ott áll minden út fordulójánál és minden áldozatot magának követel.
    Glaukos már rádobta az oltárra a suhancévek vad féktelenségét, rádobta fiatal tavaszát, holdas, szerelmes éjtszakák kerítő mámorát, nótás csapszékek részegségeit, kifestett leányok hívó mosolyát, az anyja könnyeit.
    Sikert akart, ujjongó tömeget, szobrot, koszorút, templomot. És ha szomjas ifjúsága égő kínban kiáltott enyhülés után, visszakapta a fejét és kiöntötte még a vizet is a vederből.
    De azért a csábítás csak tovább leselkedett reá. Ott bujkált mindenütt és kínálta szép veszedelmeit.
    — Glaukos, hát nem látod, ha esténkint a palestra felől hazatérsz? Nem látod, hogy mindíg várakozom reád a kertek alatt, a fal tövén?
    Phyllis hátraeresztette könnyű peplosát és mintha kis testét oda akarta volna vetni elé, elállta az útját:
    — Ó, Glaukos, hát nem tudsz szeretni engem?
    Az ifjú ember megremegett, mint a tenger szelében a cyprusok. Olyan közel volt hozzá a leány és olyan szép volt.
    De a siker kegyetlen isten és oltára ott áll minden út fordulójánál... A szemöldöke összeszökött és durván eltaszította magától a leányt.
    — Eredj, a kikötőben elég hajós van, akinek kellenél.
    Mialatt a hangja vadul feltépte az esti csendet, eszeveszetten futni kezdett és a két kezében, mint forró élő kínt, vitte a leány megérintett testének a melegét. El szerette volna dobni, ki szerette volna harapni a tenyeréből ezt a gyönyörű forróságot. Aztán felnyögött és a szájára szorította azt, ami a leányból ott maradt.
    Soká futott. Szűk sikátorok magas, meleg falai között rohant előre. Kétoldalt lihegtek a kövek, rálihegték a virradat óta tűző napsütés beszívott melegét. A kertek bódult szaga az arcához ért, elkábította a megszámlálhatatlan halk virágmennyegzők mámora. Leányokra gondolt, akik mellett mindíg elhalad, akiket nem állít meg soha. Kupákra gondolt, amelyekből nem ő iszik. Menekülni akart és futtában a kőfalakon törölte le a kezét. A tenyere vérzett, a lába botladozott, a haja lobogott, a melle zihált. Nagy, tántorgó szökkenésekkel, meredek sikátorok lépcsőin ugrált le és közben asszonyok hívták, asszonyok nevettek utána.
    A barátságtalan, szegényutcák mind mélyebbre süllyedtek. A házak egyre magasabbak és keskenyebbek lettek. Falaik között színes rongyok száradtak a szélben. A tenger szaga érzett.
    Glaukos már a kikötőben járt. Az ingó árbocok között, mint duzzadt, fekete erek feszültek a kötelek a zöldes alkonyati égen. A hajók sötét teste mellett itt-ott csillant a mozgolódó víz. A tenger élt, de hangja nem volt az emberi zsivajban. A part felett tüzek égtek. Felborított kosarak között hálók, döglött halak, rothadt gyümölcsök hevertek a földön. A tengerész-csapszékekből izgatott zene tódult ki a szabdba.
    Glaukos megint érezte, hogy szomjas. Az ajka sós volt a tenger leheletétől. A torka kiszáradt. Innen is, onnan is utánakapott a csapszékek zenéje. Hirtelen megállt.
    Odabenn rhodusi emberek mulattak a peloponnesusi hajósok között. A szurtos olajosmécs világában egy miletosi leány táncolt, lassan forogva az asztal tetején. Vörös haja meggyulladt és kialudt a feje körül, a szerint, ahogy a fény érte és elhagyta. A tánca ígért és tiltott, mint a csábítás.
    A csapszék sötét mélyében valaki felnyögött:
    — Bacchis rossz vagy... szép vagy...
    — Szép vagy, — dadogta Glaukos és babonázottan nézte a táncoló alak mozgását. A homályból nekivadult durva arcok tolultak bele a mécsvilágba. Nehéz tengerészkezek kapkodtak a levegőbe, mintha a leány után kapkodnának.
    Egy részeg hajós tántorogva, borral telt kantharust emelt Bacchis felé. A leány kikapta kezéből a kantharust és ledéren himbálni kezdte a karcsú kancsót a teste mozgása szerint. Kínálta, visszavette és közben táncolt és minden forduló után, mintha a tánchoz tartoznék, hátraeresztett fejjel ingerlőn ivott.
    — Evoe! hörgött felé az egész csapszék.
    — Evoe... Glaukos megrázkódott, mintha ebből a kiáltásból egy másik kiáltás, egy másik kép nyilalt volna az eszébe. Ujjongó tömegeket látott és egy koszorús ifjút és Herakles templomát... Menekülőn hátrálni kezdett. A felhabzott vér visszafelé szaladt az ereiben és régi mozdulatával ökölbeszorította két kezét, mintha le akarta volna ütni a leányt, a boros kantharust, a csábítást. Most akarta volna leütni, éppen most, mikor a miletosi Bacchis magátkínálón előre hajlott. Szép égő sörénye az arcába lógott. Kifestett ajka között, mint a harapni készülő ragadozónak, megcsillantak a fogai. Egyszerre beárnyékolta a szemét... Há!... Veséket tépő madárvijjogást hallatott:
    — Te vagy! Hahó, emberek, Glaukos van itt! Az asszonykerülő! Fogjátok meg! Hozzátok be nekem...
    Vad röhögés üvöltött ki a csapszékből. Gonosz csúfolódás visított át a levegőn. A részeg hajósok Glaukosra rohantak. Izzadt kezek kaptak hozzá. Már gúnyolódva vonszolták befelé. A sötétben lompos, céda asszonyok vihogtak.
    Egy pillanatig tartott, Glaukos felegyenesedett, karcsún, félelmesen, mint a fiatal párduc és elhasználatlan, rettentő erejével lerázta magáról a belecsimpaszkodó tivornyázókat.
    Öklök suhogtak felé, elhajított kancsók repültek át a zsivajon. Valami keményen, élesen a homlokát érte. Felordított... Tört agyagcserepek hullottak vissza. Meleg vörös fátyol csapott a szemére és a vörös fátyolban kegyetlenül nevetett a miletosi leány.
    Glaukos izmai kilendültek a helyükből, mint az ijjak elpendített idegei. Két karjával maga köré suhintott. Támadói egymásra bukva estek lába elé a bortól lucskos földre. Átugrott felettük. És mire a csapszékben feleszmélt a rémület, már nem volt ott. Futott magányosan, sötéten, szomjasan a kanyargó, szűk sikátorok homályán át. Futott az anyja háza felé.
    A hegyoldalon, a köves út mentén szegényesen, némán álltak a világtalan ház falai és felettük, a mély égből, kicsordultak az első csillagok. Valamelyik ligetben még nyílhattak Korinthos ibolyái. Nem látszottak a sötétben, csak bódító lélekzésükről lehetett tudni, hogy ott vannak. Glaukos saruja egyre vontatottabb neszt ütött a meredek úton.
    Odabenn a házban mégis meghallották a jöttét. Valaki napszállta óta figyelt a falak között, valaki régóta várt. Az alacsony ajtóban egy ingó mécs jelent meg és világa tétován kifaragta a kék éjtszakából Glaukos anyjának alakját. Az asszony sáfrányszínű peplosában mereven állt a küszöbön és összevont szemöldökkel kémlelt bele a sötétbe.
    — Te vagy?...
    Mikor fia homlokán meglátta az alvadt vért, halkan felsikoltott.
    Az ifjú ember félrefordította a fejét, mintha nem akarta volna, hogy az anyja aggódása hozzáérjen és elgyöngítse őt.
    — Semmi, — dörmögte elutasítóan és hátravetette a homlokát — majd betakarja a koszorú.
    Az asszony felsóhajtott és mialatt bereteszelte az ajtót, valamit mondott, ami csak lenn, mélyen, a szívében hallatszott: — Ó, Glaukos, Glaukos, hát miért nem tudod megérezni, hogy nincs olyan koszorú Hellasban, mint amilyen az anyád két keze lenne a homlokod körül...
    Fáradt lépése végighangzott a tornácon, a kis peristylon kövezetén, aztán befordult a mécsvilág a kamrába. Az asszony szótlanul tette Glaukos elé a kenyeret. És mint ünnepnapokon, juhsajtot, kyprosi hagymát, fügét és egy cserépedényben jószagú, sűrű attikai mézet is tett elé.
    Az ifjú ember megtörte a kenyeret, de nem igen evett. Az asszony, miközben lopva figyelte a fiát, leakasztotta Glaukos kecskeszőr köpenyét a szegről és ölébe vette, mint régen, kis gyerekkorában őt magát. Így közelebb volt hozzá a fia. Aztán belehajolt a mécsvilágba és öltögetni kezdett.
    Az idő múlt. Semmi sem változott és az este néma és hideg maradt közöttük. Csak mikor a mécs kialudt a házban és az éjtszaka kéken, mélyen leszállt és a kicsiny kamrában elvitte az álom Glaukos öntudatát, csak akkor vallott a fájdalma halk nyöszörgésben az édesanyjának.
    Virradattal hasztalan tartóztatta az anyja, hasztalan hozott friss vizet a kútból a homlokára. Mire az új nap beleragyogott Korinthos alatt a kettős öbölbe, Glaukos már a palestra felé vette útját.
    Nyugtalan, soha nem enyhülő sietség dulakodott még sajgó homloka mögött is. Ő nem pihenhetett. Hiszen a jövendő holdváltozáskor Elisbe fog menni és tíz holdváltozás után eljönnek az olympiai napok és a szent játékok stadiumján győznie kell.
    Felette a kék égben szépségüket ünnepelték a hellén hegyek, lenn, a mélyben bíborvirágos boldog mező volt a tenger. És a végtelen mezőn mint ezüstfolyók futottak át, a hajnal fodros áramlásai.
    Glaukos nyúlánk szépségében megállt a hegyoldalon, mint egy bronzszobor állt az emelkeő nap ragyogásában és mosolygott a jövő felé.
    A jövő az elisi gymnasionban, az olympiai győztesek szobrai alatt várt reá.
    Aztán sokáig nézett utána az anyja, mikor egy másik hajnalon, mint Korinthos küldötte, valóban útnak eredt szegény házukból Elis felé.
    Némán búcsúzott tőle, nehogy a hangja árulkodjék és nem nézett rá, nehogy a szemén át asszonyi bánata a szívére szálljon. Csak túl a kerteken, csak akkor, mikor már nem halhatta, mondta neki: anyám, a koszorút neked hozom... És Phyllisnek is mondott valamit, mikor a háza messze elmaradt mögötte: az Alpheos legszebb virágait ajtód fölé fonom, ha győztesen visszatérek...
    Mentében bólintott a kút felé, benevetett a kis csapszékbe. Ezen a reggelen jónak, barátságosnak látott mindent, ami azelőtt ellensége volt. A leányoktól sem fordult el, mikor integettek.
    — Nézzétek őt — mondotta az egyik.
    — Elisbe megy.
    — Korinthosnak hoz koszorút!
    Az agorán is hallotta, mikor a tömeg nevét mondta. Őszfejű aggastyánok tisztelettel néztek reá.
    Glaukosnak gyakran eszébe jutott ez, mialatt a tengeren hajózott és sóvárgó tekintete messze-messze az Erymanthos hóban álmodó csúcsait kereste az isteni azúrban. És gyakran eszébe jutott a mély Elisben is, mialatt tízszer változott a hold és ő minden szomjas akaratával az olympiai napra készült.
    Homlokán viszi Korinthosba a koszorút...
    Közben kizöldült a fű a stadium körül. A völgyekben elmúlt a tavasz. Nyár lett. Az Alpheos lassú vize felett szitakötők szálltak.
    Arkadia felől megjöttek az első vándorok.
    Aztán már csapatosan tódult a hét nagy úton Argolis, Achaia, Messenia és Lakonika népe. És kivirágzott a tenger is. A kék vizeken Attika, Thessalia és a messze szigetek színes vitorlái szálltak Chelonatas szép hegyfoka felé.
    Holnap ünnep lesz. És Glaukos végre látta kigyúlni a hegyeken az örömtüzeket. Olympia papsága hosszú fehér sorokban vonult a templomok felé. Hatvan oltárról szállt szakadatlanul a füst. Zeus szobra körül egész éjjel zengtek a ligetek. Hymnusokat dalolt a völgy. Virradatig suttogott a folyó partja.
    A nap ragyogva kelt fel a szent játékok stadiumja felett. Glaukos belenézett. Eddig nem volt övé a nap, a nyár, nem volt övé az asszony, és a bor. A sikeristen oltárára dobta mindenét. És mindenéért vajjon megkapja-e a pisatisi olajfa koszorúját?
    Csak erre akart gondolni és semmi egyébre. Az anyja?... Majd aztán. És Phyillis?... Majd később...
    A nagy reggelen szótlanul, megilletődve haladt társai között az olympiai stadium felé. A nép suttogva nyitott utat az athléták előtt. Glaukos érezte, hogy sápadt. Testében kínzón remegett minden izom.
    Egyszerre nyugtalanító zsibongás ütődött a füléhez. A versenypálya kőküszöbe, mint kiköszörült titáni pallos csillant elő a homokból. Felkapta fejét. Szinte megrettent. A stadium óriás négyszöge körül, roppant rajzásban morajlott a tömeg. Mozgásától köröskörül inogni látszottak a Kronos-domb ellepett lejtői, míg az azúrba vésődő márványoszlopok alatt, mozdulatlanul álltak évszázados olympiai győzők szobrai.
    Hát itt dűl majd el a végzete...
    Hirtelen csend támadt. De ez a csend még a zsivajnál is nyugtalanítóbb volt. Ezernyi és ezernyi fej ágaskodott a magasba és minden szem Demeter papnői felé nézett. Most vonultak istennőjük oltárához. Aztán sortálltak az oltár lépcsőin, fehéren, ünnepélyesen, mint látni tudó oszlopok. Felszállt a füst. Virágok hullottak, Cypruságak inogtak a tömeg felett. Kuszálódva színes szalagok libbentek át a levegőn.
    És Atlis kapuján közben szüntelenül jöttek Hellas városainak és gyarmatainak küldöttségei, az athenei philék követei, hírneves strategosok, előkelő polgárok és szolgák seregei. Aztán kiragyogtak a felvert porból a magasba emelt kis istenszobrok bronzai. Kígyózó menetben az Olympias papsága közeledett és bíborba öltözötten a tizenkét versenybíró.
    A tömeg mozdulatlanná lett. A versenybírák most esküdtek Herakles oltáránál, hogy pártatlanok lesznek. Már elfoglalták díszhelyüket a magas kőlépcsőkön.
    Glaukos összefont karral, halálos izgalomban nézte a készülődéseket. Egyszerre elmosódott a háttér. Középütt, a mély homokból, mint valószínűtlen, álomszerű jelenések, kinőttek a diskosvetők.
    Rajtuk volt a sor. Az emberlepte lejtők lélekzete elállt. Tökéletes ephebostestek ragyogtak a napfényben. A versengők felágaskodtak, a testük előre lendült, lehajlott, mintha gyönyörűen önmagába tért volna vissza minden alak s a diskos pengve sivított át a levegőn.
    Glaukosnak úgy rémlett, hogy a nap rohanni kezd a stadium felett és magával ragadja az időt. Az órák csak pillanatok és minden csak álom. A papnők, a bírák, a nézők nem éltek számára többé, dermedt szobrok voltak. Csupán a mérkőzők éltek lenn a stadium forró homokján. Csak az ő lihegésük, csak az ő szívük dobogott a roppant térség felett.
    Aztán lovasok jöttek, s mint káprázó vad jelenés, beletűntek a nap vakításába.
    Karcsú dárdavetők szöktek ki a földből. Felbuggyanó ifjú források. suhogás hallatszott, mintha bronzfejű sólymok szálltak volna a magasba. A dárdák megsebezték az eget...
    Már ökölvívók olajos teste ágaskodott, görnyedt, hajlott, torpant, bonyolódott a középen. A tömeg kiáltása meg-megrázta a levegőt...
    A stádium nagy kőküszöbén át valakit holtan vittek kifelé.
    Ez is elmúlt.
    Most mindjárt... Csak az ugrók voltak még hátra. Mint élő parittyák repültek a fiatal testek. Fellendültek, leszálltak, mintha láthatatlan hullámok emelték volna őket a magasba és ejtették volna vissza a földre.
    Glaukosnak verejték gyöngyözött ki a homlokán. A szíve döngött a mellében, a torka kiszáradt, egy pillanatra félelem mart belé. Mindíg csak erre készült, ami eljött, mindíg várta és most mégis megriadt, mintha korán jött volna, mintha nem lenne kész.
    A bírák bíborából mezítelen kar emelkedett és intett.
    — Herakles Idaeus! — Glaukos szédülni kezdett. A szeme megkáprázott, mintha előtte egy sáfrányszínű peplos lobbant volna el a füvön. A térde remegett, a lépése ingadozott, de a sárga peplos lengett mellette, mint gyerekkorában, mikor járni megtanult. Úgy tetszett neki, valaki vezeti, valaki támogatja, aki nem látszik és mégis vele van.
    Ez jó volt. Csak egy pillanatig tartott. Egyszerre, mintha egy borostás kék arc meredt volna reá. Az arc nevetett és gyulladt szeme olyan volt, mint két gonosz seb. Glaukos hirtelen erőt vett magán. A gondolata megszégyenülten eleresztette azt, amibe az előbb kapaszkodott.
    A versenybírák előrehajoltak. Fiatal, mezítelen szépségükben, a stadium kőküszöbén sorban álltak a versenyzők. Glaukos közöttük állt.
    Szíve már nem a mellében vert, de döngve verte a templomkoronás hegyek oldalát, betörte az Alpheos tükrét, remegve rázta talpa alatt a földet. Vajjon hallják-e ezt a többiek? Felvetette halvány homlokát és nagy égő tekintete kábultan suhant el a várakozó tömeg felett. Gyűlölte ezt a várakozást, amely tőle követelt, kegyetlenül, irgalom nélkül, parancsolón. Gyűlölte a tömeget, amelynek ezernyi és ezernyi arca egyetlen borostás kék arcba folyt össze, amely felnéz a porból, de csúfolódva lenevet a porra...
    Éles kiáltás hangzott el riasztón, mint egy kürtjel... Induljatok! A futók előreszöktek és szép fergetegük szele megcsapta és magával sodorta Glaukost. Egyszerre könnyű lett a teste, a lábán szárnyak voltak és az erő és hatalom mámora ragadta őt előre. Már nem félt és nem gondolkozott, már senki sem parancsolt neki, úgy érezte, ő parancsol mindenkinek. A versenybíráknak, a tömegnek, a napnak, a földnek, a futóknak, akik lihegve törtettek mellette, míg ő könnyen repült ki közölük a végtelen felé.
    A stadium büszke porondja eléje borult, alázatos lett és odaadta magát. Glaukos legyűrte a porondot, uralkodott felette, korlátlanul uralkodott versenytársai felett és elbizakodottságában játszani kezdett velük. Előre engedte egyiket-másikat, megmérte és megvetette valamennyit.
    A pálya homokja eltűnt sarutlan, könnyű lába alatt aranyfövenyes süppedő bársonyszőnyeg volt, mely visszafelé futott, míg ő előre repült, bele a szélbe. Széttépte a szelet, széttépte maga előtt a napsütést, belerohant mint végtelen selyemszőttesbe és tépte, újra tépte és mögötte minden elmaradt.
    A tömeg lélekzete fennakadt. Már csak ő lélekzett az olympiai síkon és homloka körül fonódni kezdett a koszorú. Érezte a vad olajágat halántéka felett. És a szobra már emelkedik az Alpheos partján, Korinthosban már építik a templomát, az ő nevét fogja viselni Hellasban az eljövendő negyvennyolc holdváltozás.
    A Kronos-domb ezerfejű lejtői még nem láttak ilyen diadalfutást.
    — Isteni Glaukos! — zúgott az ég és a föld között.
    — Evoe!... — morajlott a tömeg megszámlálhatatlan ajkán. A borostás kék arc leborult előtte... Evoe!... Ez a kiáltás már az övé volt s mint növekvő óriás szárny, felkapta őt és ő a győzelemben újra született. Mámora túlemelte Ikaros határain és futtában megrészegülve visszanézett. Hol maradtak a többiek?
    — Evoe, evoe!... Az örvénylő rivalgástól megtántorodott előtte a levegő. A lába botlott és rohanó teste viharos lendületben, rettentő zuhanással a földre csapódott.
    Még hallotta az ezertorkú kiáltást, még neki szólt, az övé volt. Fel akart állni. Futni a célig, a bírák elé. Küzdeni akart az ikarosi végzet ellen, repülni tört szárnyakkal is. Hanyattesett... Újra felkönyökölt, még egyszer, de a fájdalom vad szisszenéssel visszalökte őt. És bukásában szétpattant homlokán a megálmodott koszorú.
    — Evoe!... A rivalgás nem szűnt meg, hömpölyögve folytatódott, de az árja elejtette őt. Glaukos feje felett mint nagy madarak repültek el a többiek. Árnyékuk átsuhant az arcán, futó lábuk szemébevágta a port.
    Siker, kegyetlen isten, hát csak ennyi vagy?...
    És az Evoe, amely már az övé volt, tovább zúgott, ujjongott, ünnepelt és... nem volt többé az övé.

A SORSFOLYÓ

Élt egyszer, valamikor az Úr ezredik esztendeje idején, az ájtatos Bavaria földjén egy hercegkisasszony, akit Gyzlának hívtak a Duna völgyében.
    Atyja Henrik úr volt, a hűbéres Bavaria hercege, anyja egy nibelungi hercegnő. És mert istenesek voltak mind a ketten, az Evangélium igéjén nevelték Gyzlát is. Mikor nyolcadik esztendejébe fordult volna, felkészültek véle Regensburg városából és ahogy illett, a földi hiúságok elől elvitték őt a szenthírű gandersheimi kolostorba.
    Ettől kezdve Gyzla ott élt és növekedett az imák és árnyak csendes klastromában, Gerberga fejedelemasszony fehérkámzsás szűzei között. És a lázasszemű, halavány testvértől, akit soror Hrosswithának hívtak a többiek, templomi énekeket, írásvetést, latin szót és muzsikát tanult. Mikor pedig pihent, kicsiny keze sok szent legendát hímzett aranyfonállal, tiszta fehér gyolcsra, bizánci selyemre.
    Az évek elmúltak s a múlásuk közben a mély klastromablakok fösvény világánál Gyzla csak egyre hímezte az oltárkendőket, a casulákat. És mint tegnap és azelőtt, szelíden, halkan ismételte a Vesperát, melyet a feszület alatt Gerberga fejedelemasszony fennhangon imádkozott.
    A polcon lefutott a homokóra... Gerberga, a császár leánya, az ima végéhez ért:
    — Uram, óvj meg minket a gonosztól, a Brocken hegyiboszorkányaitól, a döghaláltól, a démonoktól és minden magyaroktól...
    A fejedelemasszony ilyenkor félelmes fenséggel, szinte bosszút könyörgőn emelte sápadt apácakezét a feszület elé. Mintha holt urára gondolt volna, a tündöklő frank lovagra, akit Augsburg alól, a Lech mezejéről, magyar nyilak küldtek fel a mennyországba.
    Gyzla összeborzadt. És éjjel, mikor a Brocken szakadékaiból, a Harz felől, üvöltött a szél és maguktól kongtak a klastromi harangok, felsírt rémületében. A pannóniai szörnyű magyarokra gondolt, akiket kiégett, messze pusztaságokban, boszorkányokkal nemzettek az ördögök.
    Kutyafejű, idétlen hústömegek ők! A kezük még lóhátról is a földig ér. Gyilkosfényű apró szemük megöli azt, aki bele mer tekinteni...
    Így mondta Regensburgban a nép. Így mesélte Gyzla öreg dajkája az abachi erdők felett, a hercegi sziklavárban, otthon, a kicsiny kamrában. Így mesélte az öreg dajka a mécsvilágnál. És a rokka pergett és iramodó kerekének az árnyéka, mintha menekülni akart volna, riadtan csak egyre forgott a fehér falon.
    A dajka meséi... Gerberga imádsága... Gyzla szívében elzsibbadt a vér, ha a magyarokról elmélkedett.
    — De szabadíts meg a gonosztól...
    Aztán egy napon, Quidlinburg felől, császári hírnökök és kengyelfutók jöttek a kolostorba. És Gyzla megtudta, hogy a császár parancsából, atyja, Henrik úr, Krisztus nevében odaígérte őt a pogány magyarok fejedelmének, aki követeivel a germán császárok véréből való menyasszonyt kért tőlük Vajk fia számára.
    Gyzlát ájultan emelték fel a földről a rémült sororok. Gerberga pedig pihenni sem hagyva a kengyelfutókat, visszakergette őket Quidlinburgba és írásos üzenetben megtagadta a császárnak az engedelmességet.
    „A bavariai Gyzla fel fogja venni a fátyolt és Krisztus nem adja ki többé menyasszonyát.”
    De alig múlt el két-három újhold, már ismét követségek zörgettek a monostor kapuján. A pápa üzent. A császár parancsolt. És Regensburgból fenyegetően ott termett háromszáz jó bavarus lovassal maga Henrik herceg.
    Gerberga nem ellenkezett tovább. Elbúcsúzott Gyzlától. Véges-végig, a klastromi folyosók homályán suttogó beszéd borzongott át.
    — Hallottad, soror?
    — A pannóniai magyarok napkeletről békét és jó szomszédságot kínálnak Gyzláért minden német országoknak.
    — A pogány fejedelem Gyejcs fia, Vajk megtért! István vértanu nevével újra született a keresztségben.
    — A császár üzente! Amit a germán fegyver nem győzött, azt elvégzi a római kereszt. Megszelidíti az ázsiai vad harcosokat.
    — Békesség a német földeknek!...
    Gerberga lehajolt a térdelő leányhoz.
    — Testvérem Krisztusban! Nagy küldetésre választott az Úr kegyelme. Miként a szentek és vértanuk, az igaz hit kezese, az üdvözítő vallás záloga lész a pogányok országában, akik fejedelmükkel ígérik megtérésüket.
    A suttogó folyosók hangja elakadt.
    Gyzla halavány, hajadoni fenségében, mint a vértanuságra indulók, felemelt fejjel haladt el a zárdaszűzek között.
    Aztán ugyanezzel a mozdulattal hagyta el fiatal éveinek sötéten békés kolostorát. Hat újholddal később pedig, ugyanezzel a mozdulattal indult el a regensburgi székesegyházon át, hogy testvére, Bruno apát, per procurationem eljegyezze őt a magyarok távol fejedelme számára.
    Hűbéres birodalmi hercegek között a császár koronája fénylett a templomi homályban. A pannóniai követek feje felett, vezetőjüknek, a keresztelő Adalbertus püspöknek kincses pásztorbotja csillant. Vajk kedves mestere, a sanseverinói gróf és wasserburgi Wencelin úr, Tibold, a tannenburgi és a svábországi két egytestvér páncélos vitézek: Hunt és Pazman lovag, ott álltak tanuskodni mind...
    Mire pedig kialudtak a viaszgyertyák az oltáron és elmúlt a menyegzői vigasság és elhallgattak a sípok és hegedűk, megélénkült az ősi dunai rév. Panaszkodó búcsúzással siránkozott a part. A borús égben felzokogtak a regensburgi harangok.
    Gyzla hajóra szállt. Szigonyos csáklyák taszították a partot. Vitorlák szárnya bomlott. Vízbe merültek a hosszú evezők. És a Duna mentén útnak eredt a gálya fegyveres kísérete. Negyven tegzes lovaggal a vildonai Wolfger és Hedrich úr, páncélosaival a norinbergi Hermann. Míg lenn, a víz barázdájában, a tajtékzó hajónyomon, temérdek bárkán, hű bavariai kézművesek, ötvöskovácsok, aranyhímzők, kötélfonók, takácsok követték hercegnőjüket az új hazába, napkelet felé.
    Regensburg falai elmerültek a fák mögött. Az úszó gálya mellett a partokon erdős hegyek, városok, bástyás monostorok, vad sziklavárak őrtornyai mentek lassan vissza nyugat felé.
    Gyzla könnyes szemmel üzent a tájnak. De semmi sem állt meg. Minden vissza ment, egyedül ő nem térhetett többé haza.
    A szilaj Duna vitte őt, mint ellenállhatatlan, titokzatos erő. És a hosszú út alatt a magyarok fiatal fejedelemasszonya egyre halaványabb, egyre szótlanabb lett.
    Eső verte a hajósátrat. Felhők görögtek le a hegyek éléről a megvakult, párás folyóra. Gyzla keserves bús nászútján nem látta viszont többé Bavariában a napot, nem látta többé a csillagokat.
    Sötét, nedves éjtszakák kísérték az álmatlan asszony hajóját, az alvó országokon át.
    — Ők alszanak és én virrasztok, én, a zálog, a kezes. Fejedelemasszonyok végzete...
    Aztán tizenegy nappalon és tizenegy éjtszakán át tartott az út. A gálya már elhagyta az ostermarki őrgrófság hínáros vizét. Langyos szél kuszálta a nádast a morva mezőn. Az eső elállt. És mikor Gyzla hajója a dacos dévényi sziklavár alatt járt a zátonyos Dunán, egyszerre, mintha sok apró szövétnekkel küldöttség jött volna eléje az égen, kibukkantak a felhők között a csillagok.
    A derengésben rorátéra gyülekeznek a hajósátor előtt Gyzla asszonyai és a lovagok. A gálya kis barlangja csengett. A kapellanus énekelni kezdte a hajnali misét.
    Gyzla kezében megremegett az imádságos könyv.
    „Uram, de szabadíts meg a gonosztól és minden démonoktól és minden magyaroktól.”
    A hajó előtt a távol messzeségben felkelt a nap. Gyzla az arcán lesütött szempilláin érezte a nyarat. Ez a nyár forróbb és naposabb volt, mint otthon, a régi bavariai nyarak. A melege megérintette fiatal mellét, áthatott a köntösén és feloldotta szívében a zsibbadt vért. De az imádságoskönyvből azért még mindíg nem tekintett fel. Ekkor történt, hogy a part felől rejtélyes szép kiáltás hangzott a napsütésen át. A magas hegyen egy hang kiáltott ki a rengetegből. És a szomszéd hegyorom felkapta a kiáltást s mint zengő kicset hajította tovább az ősi szűz erdők felett. Tovább keletnek, amerre a gálya haladt.
    Gyzla halkan szólt fel az imádságából:
    — Mi az, amit Vajk országában kiáltanak hozzám a magyarok?
    Pazman lovag felelt:
    — Gyzla, regina mater nostra, — azt kiáltják: — Anyánk királyné...
    A kiáltás kiért a hegyek közül és szétáradt, mintha síkra jutott volna, ömlött, terjedt, zengett a szemhatártól a szemhatárig. Gyzla ellenállhatatlan vágyban felvetette homlokát és kék tekintete káprázva itta fel a soha nem látott róna merengő végtelenjét.
    — Te vagy hát, te, te magyarok országa...
    A dunai füzes irányába hajlékony testű lovasok jöttek nyargalva a síkon át és mintha lángot hoztak volna a kezükben, fejük felett magasan lobogott az emelt süveg. A buja réteken nyájak, gulyák, ménesek legeltek. Egy pásztor kürtjébe fújt. Túl arattak énekelve. A kicsiny szállások táján karcsú leányok zöld gallyakat lengettek a víz tükrén. A part felett, gyermeküket emelve karjukon, magyar anyák köszöntötték a fejedelmi hajót.
    És Gyzla kinyujtotta feléjük a kezét, mintha adni akart volna valamit nekik.
    A hajóharang halkan csengett a ringástól. Odalenn, mint lantverés játszott a víz a gálya testén. Az evezők csapásától, mint az ezüst rokka kereke, pergett, surrogott a kerengő hab.
    Harangok csengése, lantok pengése, rokkák perdülése... Ezt adja ő majd magyarok népének. S tekintete legyőzhetetlen mosolyban szállt ki új országába.
    A láthatáron, mintha álomból merült volna elő, egyszerre feltűnt Esztergom uralkodó vára a hegyen. A Duna partján hirtelen, égigérő ezüst oszlop közeledett. Csavarodva sziporkázó, örvénylő por csapott a boltozatra egy beláthatatlan, vágtató erdő felett...
    Háromezer kopjás lovasa élén, nagy távolságban seregei előtt, magányosan léptetett fehér lován a fiatal király.
    Fedetlen fővel jött, ragyogó sötét haját csak aranyabroncs szorította le. És amint a fény cikázott a koronáján, a cikázástól szinte világos volt a homloka körül a levegő. Szép, merész arca barna volt a naptól. Nyúlánk ifjú testéhez sodrottezüst páncéling simult. Kezében a fejedelmi lándzsa helyett, keresztet emelt.
    — Stephanus... — suttogta Gyzla megilletődve és elpirult, most, hogy először szólította így őt, akit eddig irtózatában a pogány Vajknak nevezett.
    Kürtök harsantak, örömet fújtak a trombiták és a rivalgó partok között, a bavariai hajók élén, lassan, méltóságteljesen úszott a fejedelmi gálya a magyar rév felé. A Duna vitte a frigykötéshez, az a fenséges sorsfolyó, amely kanyargó ezüstírással írja, csak egyre írja germán és magyar földekbe két faj végzetét.

AZ IDEGEN

A vonagló, csörömpölő robajból iszonyú csend lett, mintha valamilyen félelmes készülődés venne lélekzetet. Aztán jajgatni kezdett a föld, a levegő. Köröskörül minden jajgatott és nyögött.
    És talán soha se lett volna másként, ha egy hang bele nem kiált:
    — Ide, hozzám, aki él!
    Ekkor gondolt először arra, hogy talán nem halt meg. Pedig egy konok mozdulatlan súly nagyon nyomta a mellét. Olyan nehezen lélekzett, mint mikor a háborúban betemette a gránátrobbanás... Két könyökét hirtelen a földnek feszítette és felrántotta a vállát. Az idegen teher lebillent róla. Ebben a felszabadulásban megint meghallotta, ami rajta kívül történt.
    Még mindíg jajgatnak... Befogta a fülét, aztán lassú, irtózó mozdulattal az arcához nyúlt. Közben olyasmi rémlett fel benne, mintha mindez nem először történnék. Valamikor, jóval ezelőtt, az olasz fronton, ha gránát csapott a kavernák közé... Akkor is ilyen óvatosan tapogatta magát, akkor is így félt megtudni, nem szakadt-e le a testéből valami? És... de az később volt. A forradalomkor, az Országház pincéjében... Egész éjjel kikötve tartották a terrorlegények. Feje körül a falba lövöldöztek. Mikor eleresztették és mehetett, a keze furcsa rángatódzást szokott meg. Azóta elmúlt. Miért kell most megint a fejéhez kapkodnia?
    Halálhideg verejték csurgott a szemébe. Egy pillanatig nem tudta, vajjon ugyanazok a dolgok kezdődtek-e újra...
    Reszkető keze a leszakadt poggyászhálóban akadozott. Nem, nem, ami itt történt az más volt. Hiszen az előbb még egész kényelmesen ringatta a vonat a vasúti kocsi párnáin és a távíró oszlopok, a fák... Minden nyugalmas volt. Ő pedig ingatni kezdte a lábát, hogy múljék az idő.
    Ekkor történhetett a szerencsétlenség, éppen mikor ő a lábát ingatta.
    A combjához kapott. Semmi... semmi baja se történt! Milyen jó volt ezt mondani. Csak odaát ne jajgatnának úgy.
    Hirtelen felugrott. Egy nyíláson levegő áramlott be hozzá. Odatartotta az arcát. Tekintete kapkodni kezdett a félhomályban. Innen is, onnan is kiemelt valamit. Iszonyodva ejtette vissza...
    Egyszerre megrögződött a szeme. Mi az ott?... A leszakadt töltés alatt tótágast állt egy földbe fúródott fekete rém. Még füstölt. Feltépett hasában fedetlenül sziszegett az élő parázs és amint fel-fellihegett, kísértetiesen véreztek a kövek, a fűszállak. A pályaomlásban lehemperedett sötétségek hevertek, a roncsok közt szétdobált karok, tátott szájak, csizmák, hátak és fejek. Felettük, mint szörnyű üzekedésben megdermedt óriásállatok ágaskodtak a beborult égnek az egymásra futott kocsik.
    És minden alól szüntelenül bugyborékolt az emberi jajgatás.
    Nyakában remegni kezdtek az inak. Egészen úgy remegtek, mint mikor gránát robbant a Karszton és az országház pincéjében a feje körül kopogtak a golyók.
    Most is olyan hirtelen jött, mint akkor. Senki se gondolta volna, hogy lehetséges. Előzőleg nyugalmasan ingatták az emberek a lábukat, hogy múljék az idő és aztán jött... a háború, a forradalom, minden úgy jött, mint a vasúti szerencsétlenség.
    Egészen kitolta fejét a résen. A pálya mélyen alatta látszott, a lépcsők a levegőben lógtak. Elugrott felettük. Zökkenve esett talpra. Csak most látta, hogy az utolsó kocsi a töltésen maradt. Az ő kocsija. A többi a mozdony után zuhant. Megrázta magát és futni kezdett. Ekkor már mások is futottak. Kis lámpák himbálództak, üveg csörömpölt, pléhtetőkön vad lépések kopogtak.
    A füvön már elővonszolt sebesültek és halottak feküdtek egymás mellett sorban. Mennyi idő telt? Mióta elkezdte, nem állt meg. Olykor elkapta egy-egy kéz a lábát és húzta és nem engedte. Olykor rohanó alakok ütődtek hozzá és azoknak is zihált a mellük. De senki sem szólt, csak a jajgatás beszélt. A keze ragadós volt valami furcsa nedvességtől, a karja könyökig lucskos. Haja arcába lógott. Nem törődött vele. Még, még... És emelte, tépte, taszította a romokat. Bírkózott velük. Sietni, sietni! Nyögések hívták a roncsok alól. Egyre halkulóbb nyögések.
    Közben egészen besötétedett. Túl, valamelyik kanyarodónál vonat fütyült. Hosszú ijedtségben fütyült és mintha tapogatóznék, lassan, nehézkesen tolta magát előre a pályán. Segélyvonat! Honnan jött, ki hívta, ki küldte? Nem kérdezte senki. Az elcsigázott mentőkben elpattant az erőfeszítés.
    A segélyvonat egy szakasz utászt is hozott. A katonák sebesen ömlöttek ki a kocsikból és felsorakoztak a töltésen. Itt-ott fehérkabátosok szállingóztak bele a sötétbe. Már szurkos fáklyák iramodtak utánuk. Egyszerre borzasztóan látszott minden. A fáklyák füstös lángjától inogni kezdett az egész romhalmaz. A halottak is inogtak a füvön. Egy szekerce sivított. Csákányok döngése zuhogott. A vonatroncsok között emberi alakok mozogtak. Hajlongtak, ágaskodtak, terheket cipeltek és egyre jöttek-mentek.
    Ő pedig csak állt és nézte...
    — Kicsoda maga? — Egy karszalagos ember rivallt rá és gyanakodva mérte végig. — A szerencsétlenül járt vonaton volt? Mi a neve?
    Furcsának találta, hogy most ilyeneket kérdeznek tőle. Semmi értelme...
    — A halottak névsora miatt — dörmögte a másik szelídebben, mintha megsajnálta volna.
    Hirtelen eszébe jutott, hogy ez őt most bizonyosan őrültnek tartja. Tetette magát és nyugodtan felelte:
    — Donátnak hívnak. Negyvenegyéves, nőtlen...
    — Hagyja abba! Ez már felesleges. A segélyvonaton jelentkezzék. Ott majd felveszik az adatait. Siessen!
    Az ember odébb ment és ő nem nézett utána. Fáradt volt. A fejét hátraeresztette és a két kezét messzetartotta magától, mintha iszonyodnék tőlük. Lassanként kemények, merevek lettek az ujjai, megszáradt rajtuk, ami az előbb még lucskos és ragadós volt.
    Émelygést érzett és többször egymásután kiköpött a sinek felett. De a füle azért közben szüntelenül valamilyen neszelésre figyelt. Eleinte nem tudta, csak utóbb jutott az eszébe, hogy ezt a neszelést már azelőtt is hallotta, egyre hallotta, ha a jajgatás egy kis rést hagyott. És ő felüdült tőle és meg-megnyugodott, mert olyan friss volt és jó volt.
    Már egész teste arrafelé hallgatódzott. Úr Isten! Odalenn, túl a topolyák alatt patak csorgott. Víz, hideg, szabad víz! Kiáltani akart volna és ellenállhatatlanul futni kezdett. A nedves homályból, a füzek közül hűvös, tiszta áramlás jött eléje. Az arcához ért, kiszikkadt tüdejébe tódult. És ő letérdelt a parton, mintha imádkoznék és két véres kezét a patakba mártotta. A víz ugrálva futott el a keze felett, átlubickolt az ujjain, trillázott a kiálló köveken, buggyant, csobbant az alámosott öreg gyökerek között.
    Nem bírt magával, zokogó nevetéssel felnevetett. Még többet akart. Beletenyerelt a harmatos mohába. Föld és víz szaga, a vér szaga után... Így volt a háborúkor is. Emberek, országok rabolták egymástól, tépték, vitték, akarták a földet, azok is, akiknek nem volt, azok is, akiknek sok volt. Föld és víz szaga. A vértől csak a föld és a víz gyógyítja meg az embert... Lehasalt a parton, most már az arcát is odatartotta a pataknak. Felnyíló ajkát hűvösen verdesték a freccsenő habok.
    Semmi sem háborgatta. Csak egyszer tetszett úgy neki, mintha a víz felett a fák levelein valamilyen futó fény vakítaná. De ez is abbamaradt és ő azonnal elfeledte. Fenn a páylán sietve himbálódzott odébb egy viharlámpás fénye. Kisvártatva, mint gonosz emlék, elnyujtott fütyülés gabalyodott bele a víz csobogásába. Valahol dohogó sustorgás szakadt fel, kocsiütközők verődtek, kapcsok csörömpöltek.
    Donát felkapta a fejét. Mi ez?... Minden az eszébe jutott és eszeveszetten futni kezdett a töltés felé. A szája kinyílt, rekedten ordított:
    — Várjanak! Várjanak! — De a segélyvonat zárólámpáját felszippantotta az éjtszaka.
    — Itt hagytak, — dadogta idegen hanggal és magányos nyomorúságában irtózva nézett körül. Nem tudta, hol van. A szerencsétlenség szabad pályán történt, ismeretlen tájon. Nincs kitől kérdezzen. A fekete hegy pedig hallgat, még csak nem is jajgat többé. Összeverődött, zavaros, néma tömegnek rémlik, amelytől félni lehetne. A deszkák, a felszakadt sinek, égnek görbült hosszú ujjak, a felkunkorodott kocsitetők, rimánkodó nagy pléhtenyerek, olyanok, mint a halottak keze. Pedig ők már nem rimánkodnak. Vajjon azokat is itthagyták-e?
    Tágratépte a szemét. Túl, odakinn a földeken történni kezdett valami. Lopakodó sötétségek közeledtek a sötétben. Farkasok vagy fosztogatók? És a patak mentén, az úton is jött valami. Zörögve jött...
    Keze megint a fejéhez kapott. A két lába csak úgy magától elindult és vitte veszett iramodásban. A zörgés pedig nyargalt mögötte és mindenütt a nyomában volt. Aztán nem bírta tovább. Egyszerre megállt. Miért futott az előbb? Zavaros örvénylésből vetődött vissza a valóságba. Hiszen csak szekér zörög. Egy közönséges szekér.
    — Hahó! Megállj...
    A fuvarosember nem ellenkezett. Hagyta, hogy felkapaszkodjék a saraglyába és közben nyugtalanul visszanézett az elhagyatott vonatroncsok felé. Sebesen keresztet vetett magára, aztán ijedező lovai közé suhintott, mintha menekülni akart volna erről az istenverte tájról. A lőcsök nyekkentek, a saraglya vinnyogott és minden rázódott és ugrált. De még ez is jó volt, mert a fekete hegy és a lopakodó árnyékok nem látszottak többé.
    A rozsföldek felől szél kerekedett. Kifújta Donát homlokából a haját. Ekkor vette észre, hogy nincs kalapja. Az is odaveszett, a poggyásza is, a felsőkabátja is. Semmije sincs, csak ami a testén van. Mindegy! Az élete megmaradt és minden tagja ép... Hányszor gondolta ezt a háborúban és a proletárdiktatúra alatt és egészen természetesnek találta, hogy ilyesmit gondoljon. Az atyja, a nagyatyja még csodálkozott volna. Pedig a szegénységben is van hatalom, a nincstelenség is erő. Nem kell félteni, nem lehet belőle elvenni.
    Láthatatlan, messze vihar előtt rohanó szél süvöltött fel a fülledt éjtszakában. A fák sebesen hullámzottak el az út mentén. A vetések felborzolódtak. A fuvarosember összehúzta magát. Már nem ő fogta a gyeplőt, a gyeplő fogta őt és ragadta magával a szekeret.
    Aztán az úr kezdte:
    — Szörnyű volt... — Erősen mondta, hogy feleletül emberi hangot halljon. De a paraszt nem válaszolt, konokul hallgató holmi volt a bakon. A szél pedig egyre növekedett. Jegenyék látszottak ki egy domb mögül. Nagy fekete ecsetek. Inogva dolgoztak, mintha az eget festenék. Oldalrahajlottan feszültek az alacsony boltozatnak és sebesen mázoltak ide-oda. Maguk felett már egészen megfestették az eget. Az eső esni kezdett. De azért nem hagyták abba. A nagy lucskos ecsetek dühösen csapkodtak, a festék lecsurgott, alattuk is minden fekete lett.
    — Hol vagyunk?
    A kocsis valamit hátrakiáltott. A kanyarodónál magányos ház ugrott elő a sötétből. A háznak egyetlen szeme volt és ez a szem, a föggöny alól, gyulladtan lesett az útra.
    — Megálljunk! Itt emberek laknak! Ébren vannak! — De a szekér veszettül dobálta magát a lovak után. Csak mikor már túl voltak, jó messze, nézett vissza a paraszt.
    — Rosszhírű hely. Nem uraknak való! Ide bújnak a muszka agitátorok, mikor a határon beszöknek...
    — Födél alá vigyen! — kiáltott rá Donát. — Valami faluba, vagy akárhová!
    — Amarra falu van. De oda nem lehet... Elvitte a hidat az ár...
    Ekkorra már minden megbomlott a viharban. A szél sikoltozott, köröskörül morajlott az egész sötétség és összekuszálódott a táj, a föld, az ég, a fák, a felhők.
    A kocsis hirtelen hátravetette a felsőtestét. Visszarántotta a gyeplőszárat. A lovak horkolva ágaskodtak.
    — Nincs út, eltévedtünk! — Hangját szétzilálta a szél.
    Donát tölcsért csinált kezével a szája elé.
    — Mindegy! Előre...
    — Nincs előre, nincs hátra...
    — Az ördögbe is, hajtson! — Hiába rivallt rá. Az ember nem mozdult többé. Megtorpanva, némán gubbasztott a bakon és a fejét két válla közé húzta, mintha ütéstől félne. Donát leugrott a szekérről. Tapogatódzva haladt a sötétben. Az eső rohamokban pakolta a földet, az ég zengett, a fák között, mint a tüzes vizek folytak le a villámok. Visszahőkölt. Csak ekkor látta, hogy a lovak előtt mély erdei árokba zuhant a part. Megmarkolta az egyik állat pofaszíját és nagyot rántott rajta. A szekér egyhelyben fordult.
    Most már a fuvarosember is lekászálódott a bakról:
    — Rokkant vagyok — dünnyögte, mintha szégyenkeznék. — Olykor rám jön ez így. Isten tudja... aztán nincs tovább.
    — Én is oda voltam a háborúban — felelte Donát. Halkan beszéltek mind a ketten, mégis megértette mindegyik, amit a másik mondott és hirtelen nagy közösség támadt a két ember között, aki sohase látta egymás arcát. Ezután nem szóltak többet, csak vezették a lovakat kétoldalt. Egyszerre csapásba zökkent a kerék.
    — Itt szekér járt. Nem is olyan régen. — Megint fölkapaszkodtak és a lőcsök megint kínlódtak, a saraglya ide-oda lódult, de hangja többé semminek sem volt. Az égzengésben csak a szél hallatszott és az eső.
    Állatról, emberről már patakokban folyt a víz. A csapásban locsogott a kerék és a sötétből nagy, vizes fák tántorogtak elő. Aztán hátrálni kezdtek a fák és középütt szabad térség támadt. A dolgok összemosódott körvonalai eltávolodtak egymástól. A tisztáson mogorva sötét tömeg rémlett fel az esőben. Öreg várfalak, melyekre utóbb nehézkes zsindelytetőt raktak.
    Az egész homlokzat kihalt és sötét volt. Csak lenn a kapu mellett látszott világosság, csak egy furcsa ablak tüzelt, mint kivésett lőrés a mély falban s a torkában rács szorongott.
    A fuvaros pocsolyába loccsant, mikor a bakról leugrott. Karja feketén ágaskodott bele a világosságba. De zörgetéséből megijedt odabent a lámpafény. Az éjtszaka egészen sötét lett.
    — Kaput! — kiáltotta a paraszt. — Ha Istent ismernek! Ne féljenek! Igaz emberek vagyunk!
    A fal mélyében megzörrent az ablak. De csak annyira nyilt, hogy a hang kiférjen rajta.
    — Mi járatban vannak ilyen időben?
    — Eltévedtünk! Kaput! Kaput! — ordították mind a ketten, mintha egyetlen torkuk lett volna.
    Odabenn soká tanakodtak. A két ember a falhoz lapult. Az állatok bőre meg-megrázkódott a zuhogó esőben. Végre akadozva, lassan, mintha régen elszokott volna az ilyesmitől, nyílni kezdett a félköríves nagy kapu. Nyílásában mély alagút tátotta fel magát és a lovak patkói idegenül visszhangzottak a boltozat alatt. Már jóideje álltak a lovak, a visszhang még mindíg folytatta. Ide-oda ütődött a vedlett falak között, mintha nem tudott volna betelni, hogy valahára megint dolga akadt. A kaputól ekkor alacsony, görnyedt öreg jött visszafelé a kocsihoz. Kopott laternát tartott a kezében. Az arca is, a ruhája is kopott volt.
    — Hajtson odébb, arra be, az udvarba — mondotta a fuvarosnak és közben összehúzott szemmel erősen megnézte. — Majd csak akad még valami állatnak, embernek. — Aztán hirtelen felemelte a lámpát és belevilágítot a Donát arcába. Gyanakvó tekintete azonnal megnyugodott. Öreg cselédember volt és a jövevényben még ázottan, gyűrötten is felismerte az urat.
    — Vasúti szerencsétlenség ért, mindenem odaveszett. Az a jó ember szedett fel. Szállást kérek neki is, magamnak is.
    Az öreg tiszteletadóan meghajolt elnyűtt libériájában.
    — Méltóztassék parancsolni. Fenn az emeleten... Tüstént kinyitom a zöld vendégszobát.
    A lépcsőről még visszaszólt egy kíváncsi kis ajtó nyílása felé:
    — Rosalie, mosdóvizet, száraz ruhát, vacsorát, hamar, hamar. — Aztán a falhoz húzódott és lámpáját himbálva ment felfelé a lépcsőn. A fokok szélesek és alacsonyak voltak. A korlát kis oszlopain lassan bukdácsolt a fény. Folyosóra értek. A folyosó földje nagy szürke kőlapokkal volt kirakva. Valamikor téglákkal foltozták ki a gödreit. A vége nem látszott, valahol nagyon messze lehetett.
    Donát egy falüregben széles, zömök ajtót vett észre. Az öreg a földre tette a lámpát és nagy kulcsos karikát tartott a fényébe. Soká keresgélt a kulcsok között. Árnyéka, mint egy teknősbéka mozgott a falon. Aztán kinyilt az ajtó. A szemöldökfa alacsony volt, a küszöb magas. A szobában fulladt porszag érzett. Régi bútorok és függönyök szaga.
    A laterna fénye ekkor már az asztal felé tartott. Nagy, elfeketült ezüstkandelláber állt a közepén. Az ember kiemelte az egyik poros gyertyaszálat és a lámpa lángjába tartotta. Mikor a gyertya meggyulladt, megint visszatette a helyére.
    — Mindjárt tüzet rakatok. Hozom, ami kell. Tessék kis türelemmel lenni...
    Lépései már távolodtak a folyosón. És közben Donát olyasmit érzett, mintha körülötte támasztó állványt bontottak volna le, amely eddig fenntartotta a testét. Nem kell többé egyenesen állnia. Előrehajlott, megfogódzott az asztal szélében, aztán hirtelen beleesett egy karosszékbe. A szék nagy és öblös volt. Elnyujtotta a két lábát és fáradtan lehúnyta a szemét. Milyen jó volt ez. Az eső nem csapkodja, a szél nem tépázza és semmi rossz sem történhet és a kályhában mindjárt égni fog a tűz... Ekkor eszmélt rá, hogy fázik. Ázott ruhája hidegen tapadt a testéhez. A foga össze-összekoccant. Különös szédülés lepte meg. Úgy tetszett neki, mintha fekete fák rohantak volna körbe-körbe, nagy árkokon, sötét kocsiromokon át. Megrázkódott. Nem akart erre gondolni. Nem akart...
    Hirtelen felnyitotta a szemét.
    A szoba nagy és mély volt. A karostartó egyetlen meggyujtott gyertyájának a lángja nem bírt vele. Sötétben hagyta a szegleteket. A pohos öreg szekrények csak ormótlan foltok voltak a fehér falon. A mennyezetes ágy négy oszlopa felett elfeketült templomi baldachinnak rémlett a ráncba rakott drapériaszövet.
    Megint érezni kezdte a szellőzetlen, fulladt porszagot. Az ablakhoz ment és felnyitotta. Odakinn még mindíg zajlott a kert a viharban. A szél bedűlt az ablakon és a nehéz függönyök szárnyai, mint sötét, öreg zászlók lobogtak be a szobába.
    Por kavarodott fel. Donát becsapta az ablakot. A folyosó felől csoszogó lépéseket hallott. Csontos arcú, hajlott ember fát cipelt be a hátán. Kék köténye a csizmája közt lefetyelt. Az udvaros szolga lehetett. Ez is öreg volt már. Leguggolt a cserépkályha elé és mialatt a rőzse lángjába fújt, egyre köhögött.
    Donát szórakozott mozdulattal a kályhának támasztotta gémberedett kezét:
    — Hideg van...
    Az udvaros gyors oldalpillantással nézett le sáros cipőjére.
    — Az ám, az asszonyság már hozza is az úrnak a száraz gúnyát.
    A kulcsár mögött magas frizura tűnt fel ekkor az ajtó nyílásában. Az öreg, sárga hajon, a három emeletbe fodorintott frou-frouk felett, egy kolmizóvas hirtelen nyomai látszottak. Az asszonyság fekete ruhát viselt. Nyaka körül és a csuklóján sokszor mosott csipke fehérlett. Felfűzött, terebélyes keblén nagy mozaik bross fészkelt. Karjára vetve, frissen vasalt férfiinget és egy paszomántos bársonykabátot hozott. Mintha valami régimódis, előkelő dámát utánozna, ünnepélyesen, lebegve mozgott és az orrcimpáit kissé felfelé vonta.
    Donát akaratlanul elmosolyodott, mikor meghajolt előtte. Az asszonyság hajdanában komorna lehetett, öreg párja meg komornyik. Bizonyosan így maradtak itt házörzőknek. És most boldogan élték vissza magukat egykori szerepükbe. Mintha furcsán megfiatalodtak volna, valamilyen öntudatlan színházat játszottak egymásnak és közben keresték a vendég kedvét. Port töröltek, asztalt terítettek, gyertyákat gyujtottak. Ceremóniáztak, nem tudtak hová lenni sok, régies mókájukkal.
    Ma már nem ilyenek a cselédek, — gondolta Donát, mialatt a hirtelen feltálalt vacsorához ült. Ezek még a gazdáikat utánozták. Különben... talán a maiak is. Amilyen az úr, olyan a szolga... Egyszerre szinte látni vélte Rosalie asszonyság úrnőjét. Halkan beszélt, a keze fehér volt, tornyos frizurát viselt és fekete selyemruhát és gyémánt násfát a keblén. Az ura pedig...
    — Kik ennek a várkastélynak a gazdái? — kérdezte szórakozottan.
    A kulcsár mozdulatlanul állt a széke mögött és nem felelt. A csend soká tartott. Donát önkéntelenül visszanézett. A vén cseléd öreg szeme olyan élettelen volt a gyertyavilágban, mintha leolvadt volna róla minden fény és odacsordult volna ráncos arcára.
    — Sajnálom, nem akartam...
    Az öreg összeszedte magát:
    — Meghaltak már, — mondotta egészen halkan, — a forradalomkor... És az új gazdánk még nem jött el azóta... Egy darabig hallgatott, aztán valamilyen furcsa rekedtség volt a hangjában: — Ez a kastély, ahogy itt Boldogkőn mondja a nép, emberemlékezet óta a boldogkői Mártonffy uraké volt. De az én gazdám még életében lefelé fordítatta odalenn az oroszlános címert. Az a kőmíveslegény csinálta, aki aztán a kommünben minálunk parancsolt. A népbiztos küldte ki a városból. És ilyen istenítéletes idő volt akkor is, mikor az urat levezetette az udvarra.
    Donát kissé megcsúszott a székén. Állát a mellének szegte, homlokán felfelé ráncolódott a bőr. Mereven nézett a gyertyalángba.
    Többet nem szóltak erről egymásnak. Rosalie asszonyság felvetette az ágyat és virágos kancsóban meleg vizet tett le a mosdó mellé. Az udvaros szolga mégegyszer megrakta a tüzet.
    A kulcsár volt az utolsó, aki elment. Kopott laternájával még a küszöbön is hajlongott. Aztán óvatosan becsukta maga mögött az ajtót.
    Donát arra felé fordult. Nem értette... Az öreg magányosan ment el, mégis úgy hangzott, mintha sok lépés kopogna lefelé a lépcsőn, mintha sokan mennének el tőle.
    Jóideig tartott ez így. Aztán csend lett a házban, csak a szél fütyült a kályhában és rázta az ablakot, mint akkor éjjel, mikor a kőmíveslegény az udvarfalhoz állítatta az utolsó boldogkői urat és idefenn, valamelyik függöny mögött, két fehér kezét tördelte egy magasfrizurás, fínom öreg dáma.
    Senki se gondolta, hogy ilyesmi történhessék. Előzőleg a kőmíveslegények mélyen megemelték a sapkájukat, a népbiztosok pedig még csak szatócsok voltak. Maguk szaladtak ki a csomagokkal a parádés hintókhoz és alázatosan hajlongtak a magyar urak előtt. Semmi sem látszott és az egész ország lóbálta a lábát, hogy gyorsabban múljék az idő. Aztán... lezuhant a vonat a töltésről...
    Olyan rossz ez, hogy minden összekuszálódik a fejében. Gépiesen a zsebéhez nyúlt. A cigarettatárcája... de a keze megakadt az idegen bársonykabát zsinórjai között. Csodálkozva pillantott oda. Vajjon kié lehetett?... Félszeg sietséggel dobta le magáról. Hiszen amúgy is le akar feküdni.
    A meleg mosdóvíz jólesett elcsigázott testének. Többször abbahagyta, de aztán mégis mindíg újra mosni kezdte a kezét. Utóbb már nem is mosta, csak tartotta mozdulatlanul a régi kék üveglavórban. Úgy tartotta, mint a patakban ott a fűzek alatt.
    Miért jutnak ezek a dolgok minduntalan az eszébe? Másra akart gondolni. Ekkor vette észre cigarettáit a háromfiókos szekrényen. A pénztárcája is ott volt, az órája is. Bizonyosan Rosalie asszonyság tette oda, mikor száradni vitte a kabátját. Kimerülten ásított. Nem, még a cigaretta se kellett. Aludni szeretett volna.
    De mikor az ágy felé fordult, elmult a kedve. A fekete oszlopok, a drapériás mennyezet... Amint a takarót felcsapta, dohos szag szele érte. Csak úgy, ruhástól vetette magát az ágyra. Nyakánál felgombolta az inget, eloltotta a gyertyát.
    Valamilyen fáradt zuhanásban azonnal elaludt. Nem alhatott soká. Egyszerre, mintha felrántották volna, mereven ült az ágyban és tágranyitotta a szemét. Mi történt? Hol van?... A dohos ágynemű szaga jutatta az eszébe.
    Feszülten figyelt egy darabig. Csak a szél fütyült a kályhakürtőben... Megint visszaeresztette a fejét a párnára és mintha megint zuhanni kezdett volna, ólmos, zsibbadt álomba szédült.
    Most sem tartott sokáig. Erőszakosan, kínzón ismét felverte valami. Felkönyökölve hallgatódzott és közben lassan, bizonytalanul emlékezni kezdett. Az előbb is így volt. Valahol ajtót csaptak be, aztán még egyet és még egyet, mintha valaki jönne, egyenesen errefelé jönne.
    Ingerülten ütött a párnába. Ekkor már a közelben hallatszott a megfoghatatlan zaj. Nem bírta tovább elviselni. Világot gyujtott. A nagy szekrény mellett, a fehér falban kis ajtón akadt meg a szeme és olyan újnak tetszett előtte, hogy ott van, mintha csak most keletkezett volna.
    Alig ért hozzá, hirtelen kinyílt. A kilincs kisiklott a kezéből és az ajtó szárnya furcsa sóhajtással belendült a szomszéd helyiségbe. Érte ment, hogy visszahozza az ismeretlen térből.
    Nagy, hideg teremben állt. Itt magasabb volt a mennyezet, mint a másik szobában az ablakok hosszúak és keskenyek voltak. Középütt, a megvakult, poros parkettán valami sötétség emelkedett. A gyertyafény nem ért el odáig és ő félni kezdett, hogy végig találja gondolni a gondolatát. Jobban oda nézett. Egyszerre nem értette többé, miért jutnak ilyen képtelen dolgok az eszébe. Hiszen ez nem ravatal... Letakarva, egymásra rakva, csak a terem összehordott bútorai álltak ott.
    Aztán még meg se mozdította a fejét, oda se nézett, mikor csodálatosan tudni kezdte, hogy a fal felől sok szem néz rá. Ez is csak egy pillanatig tartott. A magas, keskeny ablakokkal szemben, véges-végig, arcképek függtek a falon. Amint halkan, gyorsan elhaladt alattuk, egymásután arcok hajoltak ki és húzódtak vissza a sötétbe. Fehér nyakfodrok felett hosszú állú, merev, régi arcok, nagyszakállas, kemény fejek, sok anyaságtól fáradt, elmúlt asszonyok. És mind úgy tettek, mintha mondani szeretnének valamit.
    De Donát nem figyelt rájuk. A terem túlsó végében kétszárnyú, magas fehér üveges ajtóba csillant bele a gyertyák lángja. Arról az ajtóról akarta megtudni a valóságot.
    Az ajtó zárva volt! Arcát az üveghez szorította. Odaát semmi sem mozdult. Aztán lassan megint visszafordult a terem és ő egyszerre, nem tudta hogyan, a szobájában volt. Be akarta zárni maga mögött a kis ajtót. De a zárból hiányzott a kulcs.
    Bár csak már reggel lenne...
    Felvett a háromfiókos szekrényről egy cigarettát. Mindenáron tudni szerette volna az igazat és hirtelen a gyertyafénybe fújta a füstöt. Ez az elhagyott ház, ez a megfoghatatlan éjtszaka? Csak álmodja-e mindezt, vagy tényleg így van?... Kiválasztott egy füstkarikát s mintegy kínzó szükségszerűségben követni kezdte a mozgását. Szó sincs róla, nem álmodik, egészen ébren van és mindent megfigyel: a füst gyűrűje csendesen karikázik, mintha láthatatlan sróf körül forogna felfelé, aztán kitágul és most, most már szét is foszlott a háromfiókos felett, a tükör üvegjén. A tükör nagyon régi lehetett. Lapját kikezdte a nedvesség és ott benn, ott benn... Egyszerre úgy látta, mintha szemközt valamilyen hínáros zöld vízből egy arc merülne fel. Alig ismert magára. Hogy elhasználódtak ma reggel óta a vonásai. Milyen aggastyánszerűen bágyadt a szeme.
    Megcsóválta a fejét önmaga felett. Manó vigye, lefekszik és aludni fog. De a gondolata kettétörött. Nagy robajjal megint becsapódott egy ajtó. Aztán, mintha hosszú szobasoron át jött volna valaki, egyenletes időközökben csapódtak az ajtók, mind közelebb, közelebb.
    — Ki jár itt? — ordította magából kikelten.
    Senki sem felelt. Donát nem várt tovább. Akármi történjék is, véget vet ennek. Felrántotta a bársony kabátot és kezében a karos gyertyatartóval kiugrott a folyosóra. Mialatt ment, olyan sajátságosan kongott a lépése, mintha sokan jönnének utána. Szemközt, hosszú uszályban, osonva jött a szél. A gyertyalángok szüntelen lobogtak és a folyosó bolthajtásai, mint mély fasor összeborult ágai, nyugtalanul himbálódtak a feje felett. Egy falüregben Szűz Mária-szobrocska állt. A szögeléseknél fekete karok nyúltak ki a vakolatból. Kovácsolt, régi fáklyatartók. Aztán váratlanul vasrácsos, kerek ablakok nyitották ki fülüket a falban. Itt-ott, titokzatos oldallépcsők szakadtak le valamerre, a sötétbe; kicsiny, hallgatag ajtók bukkantak elő, melyekben a falak lezárva tartották az ajkukat. És semmiről se lehetett tudni, hová vezet és merre néz.
    Ő pedig nem fordult oda, hogy megtudja. Kínzottan, sebesen ment. Csak az ajtókra gondolt, amelyeknek a csapódása valamerre, odabenn, ismeretlen szobákban szaladgált.
    Még egy pillanat és... nem volt tovább. A folyosó megállt s éppen ott a legvégén, egy szűkülő kis lépcső fordult be a falba. Kanyarodott egyet és csigázva osont fel, talán egy toronyba.
    Már a lépcsőn állt, mikor nem messze, amarra feljebb, döngve csapódott egy ajtó. Aztán ismét tárult, ismét csapódott. A torony visszaverte a hangját, legurította a folyosóra és a folyosó szétdobálta az egész házban.
    Donát most értette meg. Szédülve is valamilyen elégtételt érzett. Fel fog menni, becsukja azt az átkozott ajtót és azonnal végét veti a boszorkányságnak. Fellélekzett. Reggelig van idő. Még jól kialhatja magát. Álmosan emelgette a lábát a lépcsőkön, közben lehúnyta a szemét, vállával a falat súrolta és fordult, egyre fordult, mint a füstkarika, a láthatatlan sróf körül, feljebb, mindíg feljebb.
    Az utolsó fordulóhoz ért, mikor felülről hirtelen, vad szélroham vetette rá magát. Megrohanta a gyertyák lángját és visszavágta Donát torkába a hangot. Egyszerre minden sötét lett.
    Talpa alatt süppedni érezte a lépcsőt. Most hát itt marad reggelig. Nem talál vissza a sötétben... De a karostartó egyik gyertyája még égett. Az ájult láng eszméletre tért. Fénye megint táncolni kezdett a vakolatlan kőfalon és az ajtón odafenn a lépcsőtorokban. Donát kezével óvta a hűséges kis lángot, mikor átlépte a küszöböt.
    Elhagyatott, régi kápolnában volt. Túl a padokon, mezítelen kőlépcsők felett, levetkezetten, még állt az oltár. Mögötte tárva volt az ablak. Huhogva kiáltozott be rajta a szél.
    Hirtelen körülnézett. Emeletes, fekete sekrestyeszekrényen akadt meg a tekintete. Valamikor miseruhákat őrizhettek benne. Kiugró lapjára tette a karostartót és az életben maradt lángon meggyujtotta a többit. Aztán erőszakosan odavonszolta magát az ablakhoz. Akarattal lépett úgy, hogy hangos legyen a járása és mintha bosszút akart volna állni, keményen markolta meg az ablakot. Egy darabig viaskodnia kellett. Hol a szél volt erősebb, hol meg ő. Végre is utolsót zörrentek az ólomkarikás üvegek és a kapcsos retesz befogta az ablak száját.
    A huhogás azonnal elhalt a toronyban. Csak a gyertyalángok lobogtak egy ideig, csak a felzavart árnyékok tántorogtak a falak között. Aztán ennek is vége lett. A nagy nyugalomban minden a maga helyére húzódott, minden elrendeződött. Csupán a legelső padban, maradt vissza valamilyen indokolatlan árnyék. Összehúzta a szemét. Ezt semmi sem vetette, mégis ott volt. Elkapta róla a tekintetét. Egy pillanatra megfordult a fejében, hogy elmegy és nem néz oda többet. De ettől még izgatottabb lett. Nem tűrheti! Semmi sem maradhat ma bizonytalanságban, mert különben...
    Zavarodottan nyúlt a homlokához. Furcsa billenést érzett. Valami lassan, ijesztően ferdült el odabenn. Pedig ő békeséggel akart visszamenni. Aludni akart, végre kinyújtózni egy nyugalmas sarokban, elfeledni a napot, az éjtszakát. Előre lépett.
    A padban egy férfi ült.
    — Nem igaz, — suttogta Donát, — csak árnyék. — És kétségbeesésében felemelte az öklét, hogy odaüssön. Az alak körvonalai szemeláttára szilárdultak meg, az arc természetes állandóságot nyert. Borzadva kérdezte önmagától: Lehetséges-e, hogy már itt lett volna, mikor bejöttem?
    Amaz, ott a padban, kissé oldalt hajlította a fejét és összekulcsolt keze felett egyenesen ránézett.
    Donát szeme megrebbent. Alig bírta elviselni.
    — Itt voltam... A falak mélyen, sötéten ismételték meg a két szót. És a viaszszerű ujjak között, halkan zörögni kezdtek a rózsafüzér gyöngyei.
    Donát egyszerre inogni látta saját árnyékát a kápolna kövezetén. Már nem tudta letagadni a másikat és irtózó reménytelenségben megadta magát. Elgyötört teste lezuhant a padra, két tenyerébe ejtette a homlokát. De miközben így ült és még mindíg csak a rózsafüzér szelíd neszelését hallotta, megint helyretolódott valami az agyában: Nem lehet rossz szándékú, hiszen imádkozik... Biztatni kezdte magát. Talán még mindennek fölébe kerekedhet. Most rögtön fel fog állni, mélyen meghajlik és megy. Egészen nyugodtan kimegy, még azt sem kérdi tőle, kicsoda, mit keres itt?
    — Márton fia, Kelemen mester vagyok — hangzott mellette, mintha válaszolna. — Ezt a tornyot úr atyám hordatta vagy ötszáz egynéhány esztendeje. Ide szoktam azóta.
    Donát kínzottan vonta félre a száját:
    — Ötszáz esztendeje? És éppen ilyen éjjeli órában? — Már megint szabadabban lélekzett. Hiszen ez az ember tréfál...
    De a másik egészen komoly volt.
    — Ilyenkor békével társalkodhat, a jámbor lélek Úr Jézussal.
    Milyen sajátságosan beszél, — gondolta Donát és hirtelen észrevette, hogy minden egyéb is sajátságos a rejtélyes ájtatoskodón. A ruhája, az arca... Megnövesztett haja kerekre nyírottan takarta a fülét, hosszú, borostás álla alatt fehér gyolcsfodor világított sovány nyaka körül. Szokatlan szabású violaszín zekét viselt. Horpadt ajka keskeny és vértelen volt. Barna szeme csodálatosan fáradt, félig lehunyt madártekintettel nézett, mégis távolabbra látón, mint az emberi szemek.
    Donát úgy érezte, mintha jéghideg lehelet ért volna a szívéhez. Egyszerre minden idő elmult a kápolnából. Ez az ember messziről jött, végtelen, régi messziből.
    — Istenem, — suttogta kimerülten, — Istenem, mit tegyek?
    És ekkor egészen közelről hallotta:
    — Ora mi frater!... Imádkozzál én testvérem, ameddig minden óra a tied.
    Egy darabig csend volt, aztán megint mondotta:
    — Mi Urunk Jézus Krisztus próbát tészen vélünk, hogy a boldogság révén tanítson meg minket imádkozni, de mi a boldogságban nem tanuljuk meg. Ennekutána próbát tészen, hogy a szenvedés révén tanítson és akkor van, aki közülünk megtanulja. Ora mi frater!... Az imádság megsegít a vándorlásban, a szenvedés is segít a szorongattatás is. És minden csak azért van, hogy megleljük az utat...
    Gúnyos nevetés csattant fel ebben a percben az oltár felől. Úgy csattant, mint egy káromlás.
    Riadtan fordult oda. A padok előtt egy ember állt. Szétvetett lábbal állt és kezét a nadrágzsebébe dugta.
    — Hogyan beszélhetnek felnőtt emberek ilyen badarságokat! — vetette oda, miközben felsőtestét kihívóan hintálta szétvetett lába felett. Alakja nyúlánk és izmos volt a sok elhasználatlan erőtől, mégis olyan hajlott tartású, mintha az öregeket utánozná. Mellénye fölött monokli csillant, melytől nem látott, ha feltetette. Rövidre nyírott angol bajuszt viselt és az ujján különös pecsétgyűrűt. Donát észrevette... Egészen olyan volt a gyűrű, mint az, amelyet ő tizenhárom évvel ezelőtt, a háború elején elvesztett.
    — Ostobaság, ostobaság, — mondogatta megvetően az idegen és fölényesen csak egyre hintálta magát.
    Kelemen mester mogorván nézett reá:
    — Az Isten...
    Az idegen a szavába vágott:
    — Mondjuk, hogy: a Természettudomány. — Unottan ásított. — Hagyják abba a meséket! Istennek már csak annyi helye van a világon, amennyit a tudás hagy neki.
    — Nagyszerű és fennhéjázó akarsz lenni, uram, — szólott Kelemen mester halkan, — pedig milyen kicsiny és szánalmas vagy. Az Úr minden magasságok magasában és minden mélységek mélyén rejlik és aki őt a tudásban nem találja meg, az el sem indult még a tudás felé.
    — Nem érdemes őt túlságosan keresnünk, — gúnyolódott amaz ott a padok előtt. — Mindíg költözködik. A repülőgép előtt az égben volt, a búvárhajó előtt a vizek mélyén.
    — Az Úr a szeretetben van!
    — Ez aztán igazán középkori beszéd, — nevetett az idegen. — Egyházi mese, épületes erkölcsi tanítás. Elég volt. Elég volt belőle! Az erkölcsi tanítás unalmasan csak önmagát ismétli a világtörténeten át. A tudás tanítása mindíg izgatóan új. A mikroszkód egyetlen pillanat alatt többet tanított, mint kétezer éven át az egyházak minden prédikátora.
    — Nem tudom, miféle gyorsan tanító mesterről beszélsz, uram, légy elnézéssel gyarlóságomért, az én időmben mondott tanítód még nem jeleskedett. De ha igaz a tanítása, úgy ő is csak Istentől nyerte erejét és Istenhez vezet. Ha pedig netán eltávolítaná tőle a teremtett lelkeket, űzzétek el, testvérek, mert akkor ő a gonosz cselédje, a gyűlölet szolgája.
    — Szeretet, gyűlölet!... Milyen penészszagú a szótárad.
    — Pedig ez örök kettőnek a harca az egész világ. Az isteni és a démoni hatalmak harca... Ennyiből áll az emberi nemzetség története.
    — Tévedsz, öreg, — mondotta az idegen végtelen megvetéssel. — A kettőnk harcában: a tudás és a tudatlanság ütközésében van benne az emberiség története.
    — Az emberi nemzetség földi életében temérdek sokat tanult, uram — felelte Kelemen mester rejtélyes mosollyal, — de még sokkal többet felejtett, mire hozzád elérkezett és testet vett tebenned. Amit én a magam idejében tudtam és tudott a teremtett lélek ötszáz év előtt, azt te már nem tudod. Tebenned már elfeljetette az ember, hogy a dolgok mögött még vannak láthatatlan dolgok és a mívelkedések mögött vannak láthatatlan mívelkedések és a szavak mögött vannak ki nem mondott szavak. És ezért tebenned már nem tudja a halandó ember, hogy a láthatatlan és a ki nem mondott a legvalóbb valóság.
    — Még magamról is mesélni akarsz nekem? — kiabálta hahotázva az idegen.
    — Túl hangosan beszélsz, uram, mindenről hangosan és ezért nem hallottad meg soha az ellenségeid suttogását.
    — Ostobaság...
    — Ismételd magadat, uram. Már mondtam egyszer és megértettem belőle, hogy ki vagy. Vakságodba és süketségedbe fogsz belehalni. Vagy talán már bele is haltál és pusztulásba rántottad egész korodat.
    — Magad vagy süket és vak, te elbutított, sötét, középkori öreg! — rivallt rá nyersen az idegen. — És nekem mered mondani! Nekem, akit a tudás, a felvilágosodottság, a haladás, a liberalizmus, a demokrácia tett szabaddá és messzebb látok és messzebb haladok, mint bármelyik kornak az embere. Míg te elcammogsz a templomodig, azalatt én lerepülök villásreggelire Rómába. Lásd be, hogy a te imádságodnál többet adott az én civilizációm. Szárnyra emelte az embert, ott szedi össze és oda viszi a hangot, ahová akarja, a műszereivel olyan messzire néz, mint amilyen messzire te még a hegy tetejéről se láttál. Az ördögbe is, az én korom legyőzte a vizet, a levegőt, a földet, az eget, a tért, az időt. Érted! Legyőzte a maradi Istent.
    Mialatt beszélt, Donát ingerült szánalommal nézett reá és olyasmit érzett, mintha éles ollókkal nyúlnának a bőre alá s egymásután kettévagdosnák az idegeit. Nem lehet rajta segíteni — suttogta keserűen. Aztán felnézett a mellette elgondolkozva hallgató másikra és öntudatlanul közelebb húzódott hozzá.
    Kelemen mester ekkor egészen halkan mondott valamit, olyan halkan, hogy csak neki szóljon:
    — Ő elfeledte, amire tebenned újból emlékezni kezd az ember. Ő nem érti meg, amit te már sejtesz. Te tudod, mi a láthatatlanban mívelkedő ellenség. Tudod, mint én, mi a háborúság és az éhinség. Tudod, mi a félelem, a bizonytalanság, a viszontagság, a szenvedés. Őt csupán csak a boldogsággal akarta tanítani az Isten...
    — Ugye, most nem tudsz felelni, te mohos fejű, — rikácsolta ekkor diadalmasan az idegen.
    Kelemen mester nyugalmasan csavarta keze köré az olvasóját:
    — Amire olyan kevély vagy, uram, a te civilizációd, az az embernek csak a testét toldja meg, a szeme látását, a füle hallását és a kezét, a lábát hosszabbítja meg. Én a lelked látásáról és hallásáról beszéltem. A te civilizációd a tested kiegészítője, de vajjon mivel egészítette ki a lelkedet? Mit tettetek a lelketekért az én időm óta, ti emberek, kik ma hirtelenebbül eljuttok Rómába, mint én a magam korában a szomszéd várispánságba, de mennyivel lassabban juttok el Istenhez, ha eljuttok hozzá egyáltalán. Pedig minden csak azért van, hogy megleljük az utat. Megleljük Őt, aki mondotta: Én vagyok az út, az igazság és az élet.
    Az oltár mögött, az ablak ólomkarikás üvegjeit, odakintről, halvány világosságok kezdték átfesteni.
    Valahol egy kakas kukorékolt.
    Kelemen mester nem beszélt többé. Szeme lassan kialudt a derengésben, szemgödrei szinte kiürültek, az arca elmult. Már alig volt ott belőle valami. Osonó lépések hallatszottak a kápolna kövezetén, lefelé a lépcsőn, mindíg mélyebbről, mélyebbről...
    Donát álomszerű félöntudatban hallgatódzott a rejtélyes távolodás után. A távolodás túl ment a folyosón is, régen túl ment és még sem áll meg, még mindíg mindíg lefelé megy.
    Összerázkódott. Fázott és fáradt volt. Nem értette többé, miért jött ide, miért van itt? Erőt vett megán és felállt. Kezébe fogta a karosgyertyatartót. De mikor a lépcsőhöz ért, egyszerre nyugtalan lett. Mintha parazsat dobtak volna a hátára, két égő szem tekintetét érezte magán. Nem bírta elviselni.
    Hirtelen visszafordult.
    Az idegen még mindíg ott állt az oltár előtt. Szétvetett lábbal állt, nadrágzsebébe süllyesztett kézzel és merően nézte őt.
    Donát elkínzottan hördült fel. Magasra emelte a kandelábert és vadul belevilágított a mozdulatlan arcba.
    — Ki vagy te? — kiáltotta kétségbeesett dühvel. — Ki vagy, aki megtagadod, amit nem látsz és azt hiszed, hogy amit megtagadsz az nincsen. Ki vagy te, aki ily közel állsz hozzám és mégis oly megfoghatatlanul messze vagy? Ismerős, olyan ismerős és mégis idegen... Ki vagy Te?
    És a másik ijesztően vigyorgott, aztán felé hajolt és titkolódzva súgta:
    — Én Tenmagad vagyok, aki voltál a háború előtt.

[email protected]

FŐOLDAL - PÁLYÁZAT - HÍREK/ESEMÉNYEK - TORMAY CÉCILE KÖR - TORMAY ÉV PROGRAMJAI - AZ ÍRÓNŐRŐL - TORMAY CÉCILE MŰVEI - MEGVÁSÁROLHATÓ KIADVÁNYOK