FŐOLDAL - PÁLYÁZAT - HÍREK/ESEMÉNYEK - TORMAY CÉCILE KÖR - TORMAY ÉV PROGRAMJAI - AZ ÍRÓNŐRŐL - TORMAY CÉCILE MŰVEI - MEGVÁSÁROLHATÓ KIADVÁNYOK

TORMAY CÉCILE
KÜZDELMEK, EMLÉKEZÉSEK
(Budapest, 1937.)

T A R T A L O M
BESZÉDEK, NEMZETI MUNKA
    Első kiáltvány a világ asszonyaihoz
    Üzenet egy nemzet vérpadáról
    A magyar nemzeti hadsereghez
    Második kiáltvány a világ asszonyaihoz
    Beszéd a budavári evangélikus templomban
    Magyarország megszállott földjeinek asszonyaihoz
    Küzdelem a keresztény és nemzeti eszméért
    Kiáltvány a soproni asszonyokhoz
    Ave civitas fidelissima
    A magyar föld
    Választottunk...
    A nemzetgyűléshez
    Negyedik év
    Az eltüntetett ország
    Magyar karácsony
    Március
    Hetedik év
    Az országos nőnevelési kongresszus megnyitó beszéde
    1926
    Nyolcadik év
    Kilencedik év
    Anonymák krónikái
    Magyar asszonyok és horvát asszonyok
    Tizedik év
    Tizedik karácsony
    A nemzetek asszonyainak kongresszusa
    Adjatok szárnyakat
    Tizenegyedik év
    Tizenkettedik év
    Trianon
    Tizenharmadik év
    Tizennegyedik év
    A Mussolinihez intézett beszéd
    Tizenötödik év
    Népszövetségi székfoglaló
    Tizenhetedik év
    A szellemi együttműködés

TANULMÁNYOK, EMLÉKEZÉSEK
    A vén Buda és a fiatal Budapest
    Éjtszaka és virradat
    Ludovika
    A kereszténység és a divat
    Izabella királyi hercegasszony
    Meghalt a király
    A kormányzó
    Széchenyi
    Séta a szentmihályi parkban
    Petőfi Sándor a miénk
    Eszembe jut a régi nap
    Jókai
    Jászai Mari
    Egy felhőjárta táj
    Beethoven
    Anatola France
    Egészen az enyém
    Gabriele D'Annunzio
    Röptében Toscanán és Umbrián át
    Fra Angelico
    Nápolyban meghalt a tavasz
    Városok a ravatalon
    Nürnberg

B E S Z É D E K

N E M Z E T I    M U N K A

...az eszme akarta, az jelölt ki, hogy hordozója legyek. Ha elfáradtam és kétség szállt meg: hivatva vagyok-e a hivatásra, mindíg újra eszembe jutott, hogy a szeretet, melyet a végzet hazája és faja iránt egy ember lelkébe tesz, erőmértéke annak, amit cselekedni tud.

Bujdosó könyv, 1918 december 4-7.

Ennek a könyvnek első harminchét cikke rövid kivonatban tükrözteti azt a munkát, mely Tormay Cecile időben határolt földi létét hatásában időtlenné tette nemzete történetében.

1937 november 22.

ELSŐ KIÁLTVÁNY A VILÁG ASSZONYAIHOZ

Ti, akik a szuronyokon túl, a négy háborús éven át testvéreink voltatok a hasonló szenvedésben, legyetek testvéreink most is, a béke küszöbén, mikor a ti nehéz órátok már elmult és a mienk még mindíg tart. Teremtsetek csendet a szívetekben, hogy meghallhassátok szavunkat, melyben milliók hangja kiált hozzátok. És azután, ha meghallottátok, amit az igazság nevében mondunk, szólaltassátok meg a szíveteket és elméteket és segítsetek igazságot tenni az emberiség javára.
    Égő fájdalommal fordulunk felétek.
    Anyánk testét — a hazánk földjét akarják széttépni! Az ezeréves Magyarország földjét, mely letette fegyverét és békét kért. Fegyverszünet dacára, hódításra vágyó fegyveres szomszédok törnek ránk és mint szabad prédát szaggatnak szét olyanok, akiknek rokonnépei menedéket és hazát találtak itt, mikor nekik még nem volt országuk, vagy mikor nem jutott nekik tűzhely a saját hazájukban. És a magyar nép, mint a tulajdon véreit, úgy védte évszázadról évszázadra az idegenajkúakat, a bevándorlókat.
    Ezért Magyarország ez az ország és nem cseh és nem román és nem szerb. Azért magyar, mert ennek az országnak minden nyelvű fia magyar védők sírján arat.
    Mióta a népvándorlás utolsó hullámai ide hoztak és megvetettük a lábunkat a Kárpátok és az Adria között, sohasem voltunk hódítók, mindíg védők voltunk. A világháborúban is csak a magunkét védtük, senkiét elvenni nem akartuk.
    Most is tőlünk akarnak elvenni. A csehek és ukránok Észak-Magyarországot, a románok Kelet-Magyarországot, a szerbek Dél-Magyarországot, a szlovének és osztráknémetek Nyugat-Magyarországot támadják ma és követelik majd holnap annak az Európának a békeasztalánál, mely Európának a békéjét, kultúráját és virágzását, a tatár és török áradatok elől, századokon át, a magyar faj védte meg.
    Halljátok meg a mi igazunknak a kiáltását. Halljátok meg végre a hangunkat, melynek a béke régi éveiben Ausztria érdekei állták el az útját, a háború alatt pedig életünkre törő szomszédaink multat és jelent hamisító zsivaja, hazug vádjai, tébolyodott jogtalan követelései.
    A mult és jelen meghamisításával szemben történetünket és statisztikai adatainkat állítjuk! Vádjaikkal szemben feltárjuk kapuinkat előttetek, — jöjjetek és lássatok! Követeléseikkel szemben Magyarország egy évezred óta szinte változatlan térképére mutatunk.
    A népek és fajok ősi jogai, megszentelt hagyományai, írott alkotmánya, fegyverek hódítása, békekötések törvényei felett van egy mindenható, eltörölhetetlen törvény a világon: a természet törvénye, mely határhegyekkel és egymásba futó folyókkal írta rá Európa testére azt a megmásíthatatlan és örökkévaló igazságot, hogy Magyarország helyén csakis egy osztatlan, egységes ország lehet.
    Az erőszak hiába szaggatná szét ezt az országot, a részek mindíg újra össze fognak forrni, mert egymás nélkül nem életképesek. A búzaföldek rónája, az erdők rengetegje, a széntermő és érctermő hegyek és a viziutak lakói elpusztulnak egymás nélkül. Ne feledjék ezt el a béke hatalmas diktátorai és jusson eszükbe, hogy amit fegyver vagy írott betű leszakít Magyarország testéből, azt mindíg vér mosta újra vissza. Egy égő, halálig elszánt magyar irredentizmus felett a béke és a népek szövetsége, melyre vágyunk, csak álom marad.
    Nem irgalmat, igazságot kérünk!
    Legyetek szószólóink a kialakuló új világ ítélőszéke előtt. Az emberiség nevében legyetek szószólóink, mert hiszen mi nem magunknak kérünk. Bármi jöjjön is ezután, a szenvedések évei, a fájdalom jelével amúgy is eltörölhetetlenül megjelölték a mi nemzedékünket. De engedjétek legalább békében élő boldogoknak lenni az eljövendőket! A fiaitokért, az unokáitokért emeljétek fel szavatokat, a mi fiainkért, a mi unokáinkért, mert a békében, melyet a világ népei egymással kötni fognak, benne lesz a tiéiteknek és a miéinknek a végzete.

Budapest, 1918 november 26.

ÜZENET EGY NEMZET VÉRPADÁRÓL

Mialatt a nyugati nagyhatalmak a népek jövendő életét tervelik, a keleti kishatalmak egy ezeréves birodalom halálosítéletén dolgoznak maguk között. Magyarország gúlába rakott, de becsületes fegyverei felett az entente győzelmétől mámoros csehek, románok és szerbek, mohón kalapálják össze a roppant vérpadot, melyen meg nem hallgatva, saját megtéveszetett fiai kezétől megkötözve áll a vérző Magyarország, Európa keleti kapujának évezredes védője. Magas-Tátrájának, borongó Kárpátjainak és végtelen pusztáinak minden fájdalmával néz körül a világ messze szemhatárán. A halálverejtékes órákban vajjon száll-e hozzá egy meleg, megértő szó, emelkedik-e egy tiltakozó, baráti kéz?
    Senki sem szól, senki sem mozdul. Komoran, részvétlenül hallgat az a világ, mely Belgium szenvedő sorsán feljajdult és minden szívedobbanásával a védelmére rohant. Könnytelen a világ szeme, mely Lengyelország boldogtalan végzetét sok emberöltőn át siratta.
    A baljóslatú csendben csak a vérpad körül peregnek a cseh, román és szerb dobok, hogy a nagy dobpergéstől ne hallja meg senki az elítélt szavát... A vészes hanggyűrűn, ki tudja, áthat-e az én hangom? Ha igen, úgy hallgassanak reá a szabad svéd erdők és boldog tavak fiai és szőke leányai, mert az a hang, magyar milliók fájdalmát viszi ki magával.
    Az anyák eleven testét — a hazánk földjét akarják széttépni! Az ezeréves Magyarország földjét, mely becsülettel harcolt és becsületben kért békét. Fegyverszünet dacára, hódításra vágyó fegyveres szomszédok törnek ránk és mint szabad prédát, egymás között civódva szaggatnak szét olyanok, akiké ez az ország soha sem volt, olyanok, akiknek rokon néptörzsei elmult korok viharában menedéket és hazát találtak itt, mikor nekik még nem volt országuk, vagy mikor nem jutott nekik tűzhely a saját hazájukban. A magyar faj nem tett különbséget, befogadta őket és megosztotta velük, amije volt: a saját szabadságát, a földjét, kultúráját, törvényeit és jogait. És mint a tulajdon véreit, úgy védte évszázadról évszázadra életével és fegyverével az idegenvérű, idegenajkú jövevényeket.
    Aki nem tudja, tudja meg, hogy ezért Magyarország ez az ország és nem cseh és nem román és nem szerb. Azért magyar, mert ennek az országnak minden fajú, minden nyelvű fia magyar védők hősi sírján arat.
    „A vendégszerető és lovagias magyar...” Így nevezte az én népemet sok száz év óta a világ. És nem mondott ellent senki sem. Míg aztán hirtelen, alig néhány év előtt letörött ennek a szállóigének a szárnya. Sötétben törték le tudatos kezek és egyszerre „zsarnok elnyomónak” kiáltottak ki bennünket olyanok, akik ügyesen készültek, hogy megosztozzanak azon, ami ezer év óta a mienk.
    Azt a szent Miénket védtük az elmult négy és féléves szörnyű világtusában is, úgy védtük, hogy ellenséges láb, jóformán csak lerakott fegyvereink felett lépte át határunkat. Véres irónia! Csak azután, hogy fegyverszünetet kötöttünk...
    Szomszédaink régi vágyai eldobálták az álarcot. Ma már meg kell értenie Európának, hogy kik és miért bélyegeztek meg minket jó előre „zsarnok elnyomóknak”. Ma már nem tagadhatja többé senki, hogy részvételünk a világháborúban csakis önvédelmi harc volt. Senkiét sem akartuk elvenni, a miénket akarta elvenni mindenki. Katonák voltunk — nem rablók. És önvédelmi harcunkban, mint hős horvát testvéreink, a derék tótok, a hű ruthének, sőt a magyarországi románok és szerbek is javarészt velünk harcoltak közös hazáért. Ha meghalni tudtak velünk, ki hinné el, hogy most egyszerre nem akarnak többé velünk élni!...
    Pedig reájuk, a meg nem kérdezettekre hivatkoznak most — a csehek, akik erdeivel, bányáival, bortermő Tokajával egész Észak-Magyarországot, — a románok, kik szenével, aranyával, földgázával egész Kelet-Magyarországot, — a szerbek, kik legtermékenyebb földjeinkkel Dél-Magyarországot és egyetlen tengeri kikötőnket, — a szlovének, kik régi virágzó iparával Nyugat-Magyarországot marcangolják ma és követelik majd holnap, annak az Európának a békeasztalánál, melynek hajdani békéjét, kultúráját és virágzását a tatár, mongol és török áradatok elől, vére ömlésével századokon át a magyar védte meg.
    Bár a románok, tótok és horvát-szerbek az összes lakosságnak csak mintegy 30%-át képezik, e nemzetnek néhány képviselője és a határon túli nyelvrokonaik, tébolyodott telhetetlenségükben az ország területének több mint kétharmadát követelik. És véle 4,000.000 magyart és a magyar kultúra számtalan ősi városát, melyekkel nemcsak jövőnket, de multunkat is el akarják ragadni tőlünk.
    Azt a magyar multat, mely Európának már az 1000-ik évben egy olyan királyt adott, ki választva nyugat és kelet között, a keresztény nyugat szövétnekét mélyen előre vitte napkelet felé. Ez a szövétnek nem aludt ki többé a mi országunk felett. A XI. században Kálmánnak a „Könyves” királynak kezével Magyarország törölte el először a világon a boszorkányégetés sötét gyalázatát. És II. András kezével Magyarország tette meg 1222-ben az oligarchikus törekvések ellen tiltakozó, alkotmányalkotta Bulla Auerát, melyet a ma élő európai népek történetében csak hét évvel előzött meg az angolok büszkesége: a Magna Carta.
    És mint ők, a magyar fajú nemzeti királyok, magyar volt Hunyadi János, Európa megmentője, a törökverő belgrádi győző és fia, Corvin Mátyás, a renaissance pápák és fejedelmek királyi testvére. És magyar volt az az Erdély, mely fejedelmeivel 1557 és 1571-ben, Európában először iktatta törvénybe a vallásszabadságot, mely szabadságnak világgyőzelméért később, mint a nagy svéd király, Gusztáv Adolf szövetségese küzdött magyar kardjával Bethlen Gábor.
    Kereszténység, felvilágosultság, törvényalkotás, hősiesség, kultúra, szabadság... Ezek a szavak elmondják annak a népnek a küzdelmes történetét, mely csak az utolsó félszázadot véve, egy Széchenyit és Kossuthot, egy Petőfit és Arany Jánost, egy Liszt Ferencet, egy Munkácsyt, egy Bólyay Farkast, egy Semmelweist és egy Eötvös Lórándot adott az emberiségnek és melyet ma, nagymúltú nemzeti kultúrájával martalékul akarnak odadobni olyan országoknak, mint például Románia, hol a hat éven felüli népességben 60,8%-a és mint Szerbia, hol ugyancsak a hat éven felüli népességben 79,7%-a az analfabéta.
    Magyarország lakosságának az 1910-ik évi népszámlálás adatai szerint 54,5%-a magyar anyanyelvű. Ez az arányszám mindenesetre hasonlíthatatlanul kedvezőbb lenne, ha nem a magyar faj élő gátján tört volna meg a török-tatár áramlás, ha több mint 150 éven át nem a magyar anyák fiait hurcolta volna el az ozmán hatalom, rabláncra fűzve, török katonákul. Ez az oka annak, hogy a magyarság a perifériákon nagy többséget csak a kultúra és a gazdasági élet gyüjtőpontjaiban, az utolsó ötven év alatt újra felvirágzott városokban érhetett el. A magyarországi városok lakosságának ugyanis 79%-a magyar anyanyelvű. 90,7%-a beszéli a magyar anyanyelvet.
    Vegyünk ki találomra néhány önálló törvényhatósági joggal bíró várost a sok közül, melyet ma Románia, Szerbia és Csehország, az entente-hatalmak jóváhagyásával megszállt és magának követel.
    Pozsony, az ősi, büszke koronázó város... Kassa, a magyar felvidék kultúrközpontja... Kolozsvár, a régi Erdély kincses fővárosa... és a sok megszámlálhatatlan... Ezeknek a ma megszállott városoknak a tényleges elvesztése olyan lenne nekünk, mint Svédországnak, ha koronájából elrabolnák Göteborgját, Malmöjét és Upsaláját.
    Több és fájóbb nekünk a mi magyar városainknak végzete, mint Strassburg elvesztése volt Franciaországnak, 1871-ben, mert hiszen a mi városainkat nem hódítottuk, nem 160 évig bírtuk, de magunk építettük a magunk földjén és ezer év óta a miénk.
    Párisban, a Place de la Concorde-on két szobor áll. Strassburg és Lotharingia szobra és a két gyászfátyolos, mindíg friss virággal koszorúzott kőasszony, ott a Szajna partján, negyven éven át lassan szőtte annak a háborúnak az eljöttét, mely 1914-ben meggyújtotta a világot.
    Gondoljanak erre a két szoborra azok, akik Európa jövő békéjét megteremtik... Jusson eszükbe, hogyha valóra válik az iszonyat és Magyarországot elosztogatják szomszédai között, a megmaradó tenyérnyi, életképtelen hazában száz szoborasszony fogja szőni a jövőt és száz szoborban fog sajgón virrasztani az elrablott országrészek és városok emléke.
    1914-nek szülőanyja két szoborasszony volt... Vajjon milyen esztendőt fog szülni egy meggyalázott Magyarország száz kőszobor asszonya?... Mert fegyverek hódítása és békekötések törvényei felett él egy mindenható törvény, amelyet sem cselekvés, sem szó nem bír legyőzni. Él a természet eltörölhetetlen törvénye a világon, amely minálunk a Kárpátok határhegyeiben és Magyarország szívében összefutó folyókkal írta alá az európai világrészre az a megmásíthatatlan és örökkévaló igazságot, hogy Magyarország helyén csakis egy oszthatatlan, egységes ország lehet.
    Az erőszak hasztalan szaggatná szét a mi országunkat, a részek mindíg újra össze fognak forrni a Kárpátok gránitgyűrűjén belül, mert — egymás nélkül nem életképesek. A búzaföldek rónája, az erdők rengetegje, teljessé teszik egymást és elpusztulnak egymás nélkül.
    És, ha mindennek dacára szétmarcangolnák a győzők „Európa hősét”, mint Michelet a magyar népet nevezte, úgy hiábavaló bűnt követnének el ellenünk és az emberiség ellen. Mert a letépett, vérző tagok visszakúsznának a csonka törzshöz, a kisszagatott kezek ökölbe szorulnának és egy olyan égő, halálig elszánt magyar irredentizmus lángját gyujtanák fel Európa keletén, mely felett a sóvárgott béke és a népek szövetsége csak álom marad.
    Az erőszak elveheti és elajándékozhatja a miénket de belenyugodni, amig csak egyetlen magyar is él, nem fogunk soha. Igazságunkkal, jogainkkal, törénetünkkel, kultúránkkal, életünkkel és vérünkkel mondunk majd nemet. Olyan nemet, amely megrázza a földet. Addig pedig míg eljön az óra, tiltakozunk és tiltakozzék nevünkben napról-napra, végig a világon az a déli harangszó, melyet III. Callixtus pápa rendelt el annak a diadalnak a hálaadásául, mellyel a magyarság 1456-ban Belgrádnál megmentette a török pusztítástól az egész keresztény világot.
    Messze kicsiny falvak, nagy idegen városok, hallgassátok meg, mit mond az ég alatt a déli harangszó. Szavában halljátok meg ezentúl nemcsak a magyarokra való emlékezést, nemcsak a tiltakozását, de a jóslást is...
    A holt Magyarország sírja felett áthömpölyög az ár. Az élő, erőteljes Magyarország pedig, mint a multban, úgy a jövőben is gátat fog emelni Európa elé minden keletről jövő veszedelem ellen...

(Megjelent a svéd „Stockholms Dagblad” 1919 február hó 9-i számában, valamint a dán „Berlinski Tidende”-ben.)

A MAGYAR NEMZETI HADSEREGHEZ

Katonák! Testvéreink!

Hajnal van ma! Ti hoztátok — és mi asszonyok, mint kétezer év előtt a szentirás reggelén, a Golgotha tövében, eljöttünk, hogy köszöntsük a feltámadást.
    Magyar hajnal és keresztény feltámadás a Ti hazatéréstek, egy szörnyü véres Kálvária után, melyben Károlyi, a magyar Judás Iskariot és démoni cinkosai elárulták, megkinozták, kifosztották és megcsufolták a magyar nemzetet.
    Történetünk legsötétebb éjszakája volt ez és most olyan igéretes a reggel, mert eljöttetek. A reménységet fél esztendő óta Horthy Miklósnak hivják Magyarországon és most ő vezérelt ide benneteket, hogy visszafoglaljátok a keresztény Magyarország számára megtévedt, de bűnbánó fővárosát, hogy az emberiség becsületében magasra emeljétek ujra Szent István ezeréves koronáját.
    Jelentőségteljesebb és sorsdöntőbb hazatérte még nem volt hadseregnek e világon. Ti nemcsak fővárost foglalni, országot hóditani jöttetek! Nem csupán a magyarságnak a Duna-Tisza völgyéből kisarjadt fiatal hadinépe vagytok, de Ti vagytok a Nemzeti Hadsereg, melyre négyszáz éve vár a nemzet, hogy a sir szélén érje meg és ujra éledjen általatok. Reménységünk, jövőnk mindenünk vagytok, — még multunk is, mert hiszen Ti vagytok azok a hősök, akiktől 1914 őszén bucsuztak el a magyar anyák, a magyar hitvesek. Akkor ment el a mi hadseregünk és azóta nem tért vissza. Jöttek rokkant hősök a csataterekről, szenvedő hadifoglyok a szomorú rabságból, sőt jöttek a mult őszön lázadó ezrek, de a magyar nemzet dicsőséges fegyveres ereje nem tért haza.
    Öt év után ma jön vissza. Bennetek térnek meg Gorlice és Limanova legendás hősei, azok akik győztek a szent Kárpátokon, erdélyi havasokon, a Duna szerb partjain, az Adria kék vizei felett és tizenkétszer győztek az Isonzónál és az Alpokon.
    Nagy multunk és nagy jövőnk, melynek élén Horthy Miklós jár, hajoljon meg előttetek minden zászló az országban, szólaljon meg minden harang. És vigye a szél magyar zászlók suhogását, keresztény harang zugását azokhoz, akik nincsenek itt, azokhoz is, akik messze kicsiny fakeresztek, hullámsírok alól most hazafigyelnek.
    Élő hősök és az elesettek megdicsőült serege, halljátok meg! Asszonyok szólnak hozzátok a magyar főváros felszabadult földjén és hü zálogul felétek nyujtják zászlójukat. Az elmult rémuralom hiába itélte halálra a nemzet büszke szineit, mint egykor a Rákóczi tárogatóit hiába égette el máglyán a gyülölet, ujra feltámadtak és szárnyra keltek egy uj ezer év felé.
    Vegyétek a zászlót és ne nyugodjatok, mig bele nem tükröztétek képét négy folyónk vizébe, mig vissza nem emeltétek a három halmok fölé.
    Vegyétek, asszonyok keze áldotta meg, szentelje fel dicsőségben a Ti férfikezetek.

(1919. november 16.-án, a felszabadult fővárosba bevonuló nemzeti hadseregnek és fővezérének az Országház lépcsőjén adta át Tormay Cecile a magyar asszonyok zászlóját. A kormány, a főpapság és a hadsereg szine előtt, a megszólaló harangok zúgásában mondotta el ezt a beszédet, melynek elhangzása után az egyházfők az átadott zászlót megszentelték és megáldották.)

MÁSODIK KIÁLTVÁNY A VILÁG ASSZONYAIHOZ

Asszonyok, leányok, testvéreink!

Halljátok meg milliók vészkiáltását! Európa az egykori Lengyelországnál csonkább és Elsassnál véresebb kísértetet kap. Az ezeréves Magyarországnak ravatalt állítottak fel Neuillyben! A világ legszörnyűbb ravatalát, melyen élőn, egy fiatal, erős és büszke nemzetet teítenek ki.
    A szövetséges hatalmak szétszaggatnak egy népet, mely Európa nyugalmának és kultúrájának keleti őrszeme volt a rejtélyes Ázsia kapujában. Rabszolgaságra vetnek egy nemzetet, mely az emberiségnek egyik szabadsághőse volt, mely a vallásszabadságot elsőnek iktatta törvénybe a világon. Darabokra osztanak egy természeti egységében oszthatatlan országot, mely az elmult háborúban, mint az egyetlen: senkiét elvenni nem akarta, utolsó erőfeszítésig, becsületben, csak a magáét védte.
    Magyarország ezeréves tulajdonát újkeletű, mohó kis országok között készülnek kiosztani! Magyarország földjének négyötödét és közel négymillió fajmagyar lakosát készülnek martalékul odavetni alacsony kultúrájú balkán népek uralmának! Elveszik vasutainkat, hajóinkat, erdeinket, bányáinkat és hozzánk visszaesengő tót, német és horvát testvéreinket, akikkel tíz évszázad közös sorsa elválaszthatatlanul összeforrasztott! Elveszik fejünk felett az eget, talpunk alatt a földet! Elveszik ősmagyar városainkat, melyeket nem fegyverrel hódítottunk, de ezer év alatt magunk építettünk! Elveszik Sopront, hol a magyar zene óriása: Liszt Ferenc született; Czenket, hol a modern Magyarország kultúrájának építőmestere: Széchenyi István gróf alussza örök álmát; Pozsonyt, az ősi koronázó várost, honnan a magyar hűség kiáltása: Moriamur pro rege nostro!... elrepült országok és tengerek felett. Elveszik Kassát, hol a magyar szabadság legnagyobb hőse: Rákóczi álmodik a hazai földben; Munkácsot, hol Munkácsy mester bölcsőjét ringatták; Gyulafehérvárt, hol sírjában a belgrádi győzelem hőse, Európa megmentője, a törökverő Hunyady pihen; Kolozsvárt, hol a renaissance nagy fejedelmének, Corvin Mátyásnak szülőháza áll; a segesvári jeltelen mezőt, mely a világszabadság lánglelkű dalnokának, a harcban elesett Petőfinek a sírja. Elveszik Aradot, mely szabadságharcunk tizenhárom hadvezérét látta egyetlen órában meghalni a magyar hazáért. Elveszik Szalontát, legmagyarabb költőnk: Arany János fajmagyar szülővárosát; a magyar nyelv bölcsőjét; legősibb, legtisztább termőföldjét. És elveszik százados országcímerünkből a két folyót, a Drávát és a Szávát és a három bércet: a magas Tátrát, a Fátrát és a Mátrát, mely sohasem volt azoké, akiknek adják.
    Mindent elvesznek, amiből lettünk, mindent elvesznek, amivé lehetünk. Elrabolják a multunkat és a jövőnket! És cserében szégyent szegeznek tiszta homolkunkra, koldusbotot adnak a kezünkbe. És az emberiség szerencsétlenségére, soha ki nem alvó, égő, lázadó keserűséget ékelnek minden magyar lélekbe.
    Asszonyok, leányok, testvéreink!
    Gondoljátok el Nagy-Británnia leányai, hogy Shakespeare szülőföldjét és Tudor Erzsébet és Milton sírját ragadják el tőletek és ti, Egyesült Államok leányai, hogy Washington és Franklin szülőháza és sírja nem a tiétek többé és ti, Franciaország asszonyai gondoljátok el Voltaire és Napoleon, Corneille és Berlioz szülőháza körül nem francia többé a föld és szabadságotok és dicsőségtek valamennyi hőse idegenben pihen. Itália leányai gondoljatok arra, hogy Toscanátokat, melynek szelleme Dantet tanította meg énekelni és a cataniai partot, hol Bellini háza áll, egy félművelt, idegen pásztornép veszi hatalmába, mely megbotozza azt, aki Toscanában még Dante nyelvén beszélni mer és felidézi hangszerén Bellini álmait. Spanyol asszonyok, mi sajdulna a lelketekben, ha a nagy Cid és Cervantes és Goya emléke alól kitépnék a hispán földeket. Hollandia leányai, gondoljatok arra, mit éreznétek, ha idegenbe kellene mennetek, hogy Rembrandt szülőföldjére vagy Egmont sírjára hajoljatok. Svájc asszonyai képzeljétek el, hogy Tell Vilmos vagy Gottfried Keller sírját eltépik tőletek a helvét földdel együtt; és ti, dán asszonyok gondoljátok el, hogy ahol Andersen vagy Jacobsen született, nem Dánia az többé; és ti, norvég asszonyok — hogy Ibsen szülővárosába csak idegen útlevéllel zarándokolhattok és ti, Svédország szőke leányai, hogy a föld, melyért Gusztáv Adolf vére ömlött, nem Svédország többé...
    Valamennyi országok valamennyi asszonyai gondoljatok arra, hogyan jajdulna fel a lelketek, ha fajotok minden munkáján, minden dicsőségén, melyről gyermekeiteknek meséltek, gyűlölt idegenek durva csizmája tiporna?...
    Lehetséges-e egy ilyen égő kínban a megalkuvás? Van-e kiengesztelődés a kifosztottak számára?
    Soha!
    Lássatok végre Európa népei!
    Páris határain, a béke lárvája alatt egy minden háborúknál dühödtebb háborút iktatnak törvénybe.
    Bolygó, kétségbeesett lázadó lesz az a nép, melytől elrabolják bölcsőit és sírjait! Nincs nemzet, amely ilyent feledni tudjon!
    Anyák, asszonyok, testvéreink! Emeljétek fel tiltakozó szavatokat mindnyájunk gyermekei védelmére. Mert — tudjátok meg, hogy a neuillyi békeszerződés hiába csavarná ki a fegyvert a magyar férfiak kezéből, a magyar asszonyok fegyvereit nem bírja elkobozni soha!
    Minden mesénk és minden szomorú dalunk és minden könnyünk és minden sóhajunk arra fogja lázítani Magyarország gyermekeit, hogy ne nyugodjanak meg hazánk tébolyító sorsában. Ne nyugodjanak, ne álmodjanak, ne enyhüljenek, ne pihenjenek, ne legyenek egy pillanatig se fiatalok és boldogok és godtalanok, ne legyen addig béke a földön, amíg ősi honunk valamennyi rögét, melyen magyar bölcső ringott, valamennyi rögét, melyből magyar sír hantolódott vissza nem szerezték.
    Anyák, asszonyok, — testvéreink, az igazság és a világ nyugalma nevében emeljétek fel tiltakozó szavatokat, amíg nem késő. És követeljetek számunkra népszavazást, melyet mi nyugodt öntudattal kérünk, melytől azok félnek, akik véreinket és ezeréves földünket tőlünk elragadni akarják!
    Legyetek az emberiség lelkiismerete! Szólaljatok meg, mielőtt a magyar nemzet és véle minden nemzet szerencsétlenségét végzetesen megpecsételték a neuillyi* zöld ravatalon.

* 1919 december elejétől 1920 tavaszáig Neuillyben tartották a Magyarország sorsa felett döntő tanácskozásokat.

(Ez a kiáltvány 1919 telén kilenc nyelven tiz nemzet asszonyaihoz ment szét a világba.)

BESZÉD A BUDAVÁRI EVANGÉLIKUS TEMPLOMBAN

Sajátságos, halk elfogódás szűrődik át a lelkemen. Szabad egek alatt, ódon vármegyeházak termeiben, városházak tanácstermeiben, iskolaszobákban és a Károlyi korszak alatt, elfüggönyözött, riadt lakásokban de sokszor is beszéltem az elmult keserves és nagy időkben, de — templomban szólni hangosan, hallani a saját hangomat visszaverődni a falakról idegenszerűen szorongató nekem. Akkor szállt meg ez a szorongás, mialatt az ódon házak csendes utcáin ide feljöttem. És ekkor — mint nem egyszer életemben a lelkemből, vagy tán az emlékezetemből támadt — kísérőül szegődött mellém valaki, aki egyszer volt — aki ma én vagyok. Egy halvány, régen porladó kicsiny asszonyi kéz nyúlt a kezem után, egy kezecske, mely nem egyszer vezetett messze gyerekkoromban, melyben nem egyszer láttam Luther Bibliáját. Hugenotta ősök unokája, atyai nagyanyám emléke kísért, jött ide, az ő vallása templomába velem.
    Átjöttem véle a hídon, mely láthatatlanul a dolgok és események között ívelődik a mélységek felett. A szorongás megenyhült és most, mialatt beszélek valaminő csodás ragyogást érzek a bensőmben.
    Az evangélikusok elhívtak engem, a katolikust, az ő templomukba és ebben a hívásban megszólal valami — egy tanuságtevés.
    Életem nagy álma volt fajom és hitem boldogulására, hogy protestánsok és katolikusok találkozzanak a földön és erősen és szeretetben megfogják egymás kezét a magyar rónák és magyar hegyek felett, a magyar lankákon, a magyar folyók partjain. Életem álma volt, hogy azok akik Krisztus igéjével járnak a Kárpátok gyűrűin belül ne járjanak külön, mert összefogódzó kezeik, hegyek, völgyek, rónák felett, minden fegyvernél nagyszerűbben védik meg a mi vetéseinket, a mi határainkat.
    Sokszor kimondtam ezt az álmomat, sok év előtt, de elgurult a szó, senki sem vette a kezébe, hogy megnézze mit rejt? Csak akkor mikor Károlyi üres lárvájával egy romboló hatalom tiport reánk. Csak akkor mikor már a templomokat marcangolták, az imádságot tépték le az ajkakról, akkor nyúltak egymás felé a kétségbeesett kezek és az asszonyok lelkében kigyúlt a láng, mely egymáshoz vezette a katolikusokat, protestánsokat egyaránt, mindazokat, akik Krisztus tanításában élnek itt a mi hazánkban. A kezek összekapcsolódtak — mint egy bevehetetlen vár gyűrűi. Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségének hívják ezt a várat.
    Ennek a gondolatnak egy megvalósulása ez az én mai jelenlétem.
    Keresztények szeressétek egymást, bocsássatok meg egymásnak Szent István országában és ne eresszétek el többé egymás kezét.
    A látni tudók számára nagy, fehér szárnyakkal száll az Ige a széttépett ország felett és repülésével, az égen, elmulhatatlanná rajzolja a földön összetört határokat.
    Lehozzuk a képet az égről, valóssággá tesszük a magas tükröződést, minden a miénk lesz, ami a miénk, ha éket verni magunk közé nem hagyunk, ha mi keresztények, magyarok el nem eresztjük többé egymás kezét.
    Erős hitem, hogy így lesz és ez az ami szép, ami vigasztaló.
    Mert túl a mi összefogódzó magyar kezeinken, túl rajtuk, alig van szép, alig van vigasztaló.
    Egy gyűlöletben, bosszúban és kínban hörgő világ örvénylik a földön, melyet véresre szántott a háború. És Páris körül, mint ravatal áll a három zöld asztal, Versaillesban, Saint-Germainben, Neuillyben és vérgőztől mámoros bírák iktatják törvénybe a béke megcsúfolt neve alatt a jövendők háborúját.
    Ők békét diktálnak!
    Országokat, fajokat, nemzeteket tépnek szét és megbecstelenítik egy ezredév magyar multját. Béke... A krisztusi szó mivé lesz az ő zöld asztalukon?
    Béke... Van-e joguk rá, hogy így nevezzék azt amit ők cselekszenek?
    És Jézus föléjük hajlik és megsebzett kezét reá teszi a szétszaggatott földabroszokra és kérdi: — Quo vadis? — Hová mentek ti emberek?
    A béke az Ő birodalma, mely a lelkeken át épül és mialatt összetépik a népek és fajok ősi birodalmait, mialatt kettétépik az emberek telkét és kertjét, összetépik Krisztus birodalmát a lelkekben.
    De Krisztus hiába szól a vérgőztől, aranytól és hatalomtól mámorosaknak. Ők nem hallanak és nem látnak. És béke asztalának nevezik a három zöld asztalt, melyen kufárkodnak. Az Úr, mint a jeruzsálemi templom előcsarnokában a pénzváltó asztalok felett, megsuhogtatja ostorát. Kelet felől suhog az ostor, vérbe mártott ostor és lecsapni készül a kufárok asztalára és kikergeti őket abból a jeruzsálemi templomból, amely ma Párisban ugyanazoké, akiké egykor a másik jeruzsálemi templom volt.
    A világtörténelem nagy tragédiájának egy új felvonása kezdődik. Az asztalok inognak, a székek feldűlnek, mohó kezek kapkodnak a szétguruló aranyak után, az ostor suhog... De Európa keletén, a vérvörös ég alján, ott áll fiatal, hősi szépségében a magyar nemzet.
    Mint egy új keresztény Szent György lovag áll szemben a vörös sárkánnyal, áll mint tatárok, törökök idején, harmadszor áll a keresztény Európa védelmére.
    Európa népei, megtébolyodott emberiség, az ostor suhog az új jeruzsálemi templom békeasztalai felett. Mi keresztény magyarok pedig fogjuk meg erősen egymás kezét.
    — Délidőben szólnak még a harangok és ha a világ el is felejtette, hogy a déli harangszót III. Callixtus pápa rendelte el a magyarok Hunyadi vezette győzelmére — a belgradi győzelem hálaadásául, — mi magyarok ne feledjük el. A déli harangszó nem lehet soha halálharang nekünk, a déli harangszó, amíg delelőre jár a nap az égen, a magyarság feltámadásának a hitvallása marad mindörökre.

1920.

MAGYARORSZÁG MEGSZÁLLOTT FÖLDJEINEK ASSZONYAIHOZ ÉS LEÁNYAIHOZ

Testvéreink!
    Nem búcsúzni, de esküt tenni jövünk ma Hozzátok! Könnyben és fájdalomban, az emberiség örök szégyenének óráján, a ránk erőszakolt béke aláírásakor esküszünk, hogy Rólatok és a földről, amelyen éltek, lemondani nem fogunk.
    A szerződés alá, mely békét nem jelent, csak a konok, vad kényszer csikarhatta ki egyetlen hivatalos kéz aláírását, melyet milliónyi tiltakozó, szabad kéz megtagad.
    Emberi erő, rabló mohóság, jogtalan zsarnoki szó, sem írott betűvel, sem szuronyok hegyével, sem ásó vasával közénk határokat nem vonhat soha.
    A férfiak kezéből kicsavarhatta a fegyvert hazaárulók bűne, győztesek erőszakos parancsa, — az asszonyok láthatatlan szent fegyvere érintetlenül a mienk marad.
    Őrizői leszünk a lángnak az éjtszakában! Lelkiismerete leszünk nemzetünknek! És Rólatok fogunk mesélni fiainknak, értetek fogjuk imára kulcsolni Magyarország minden gyermekének kezét, míg nyiltan újra összeforrhat az, amit ezer év közös emléke, hitünk közös templomai, vérünk közös eredő forrása összeköt elválaszthatatlanul.
    Hiába tépnek szét!
    Ne feledjétek, — megtépetten is egyek vagyunk!
    Jézus megtörte a kenyeret, kehelybe töltötte a bort, de a megtört kenyér minden darabja, a kiöntött bor minden cseppje azért oszthatatlanul az Ő teste, az Ő vére maradt.
    Megtört kenyér ma Magyarország földje, szétöntött bor folyóinak vize, de azért minden rögében és minden csepp vizében, — miként kenyerében és borában az Úr, — megoszthatatlanul jelen van egész Magyarország.
    Szántóföldetek, kis udvarotok kertje, virágcserepetek földje az ablak közén: — Magyarország teste az. Az ér a füzes alatt, a kút, a kancsótok vize: — Magyarország vére az!
    Tanítsátok meg erre a vigasztaló, szent titokra gyermekeiteket, hogy vértanuságotokban vélük együtt tudjátok tűrni, bízni, várni a bitorlók között, míg eljön a magyarok nagy órája.
    Mert eljön az óra! És akkor el fognak menni Hozzátok a magyar férfiak, hogy zászlóikon elvigyék a szabadságot Nektek és nyomukban el fogunk menni mi, asszonyok, hogy elvigyük szívünkben a szeretetet.
    Isten minket úgy segéljen!

1920 június 4.

KÜZDELEM A KERESZTÉNY ÉS NEMZETI ESZMÉÉRT

Magyarország minden keresztény asszonyához és leányához szólunk most, a behordott aratás után.
    Szűken volt az aratás, üszök és konkoly keveredett belé. Másként képzeltük. A magyar nemzet az elmult esztendőkben bűnein felül bűnhődött és véres leckéje súlyosabb és iszonyúbb volt, mint tévedései és mulasztásai. A balvégzet szinte elsöpörte országunkat az emberiség életéből. Voltak hónapok, melyekben fajunk szívverése kimaradt az emberiség szívveréséből.
    Hazátlanok és hazaárulók eladták, elprédálták az országot és mi asszonyok mindíg vártuk, hogy eljön az, aki megment bennünket.
    Eljött, de nem ember volt, hanem egy eszme, a kereszténység és a hazaszeretet eszméje, mely magában foglalta a harmadikat is, országunk osztatlan, ősi határait.
    Asszonyok mondták ki először a megváltó igét és sokáig küzdöttek érte, magukra hagyatva, üldözötten.
    Mikor a szelek járása fordult, egyszerre nagy kelendősége lett az eszméknek, még inkább a szavaknak.
    És a mi keresztény hazaszeretetünk tüzéből sokan vittek maguknak, hogy melegedjenek mellette, hogy világítsanak. De voltak olyanok is, akik arra használták a tüzet, hogy aranyat olvasszanak és öntsenek vele maguknak. És ma ezek lettek a leghangosabbak. A „jogrend” követelése után már felbukkan újra a liberalizmus hangoztatása. Pedig a liberalizmus alatt a kommunizmus rejtőzik.
    Borzasztóan és vészesen feledékeny a magyar nemzet. Hiú és elalszik, ha hízelegve udvarolják. Közönyös lesz, ha a veszély nem szembőljön, de háta mögött, a láthatatlanban settenkedik.
    A bűnös és szégyenletes feledésben azonban mi nem felejtettük el a leckét és a nagy csalódások nem szabad, hogy kétségbeejtsenek bennünket, hanem épp ellenkezőleg, százszorozzák meg keresztény nemzeti öntudatunkat, elvhűségünket, hazaszeretetünket.
    Az első esztendőben ellenségeink nyilt harca kovácsolta össze erőinket, a második esztendőben eszméink határtalan diadala. Ebben a harmadik esztendőben sem a nyilt ellenség ellentmondást kiváltó erejére, sem a diadal ragyogására nem számíthatunk. Az eszme most éli át legnehezebb megpróbáltatásait! A nyilt ellenség erőt kiváltó rohama helyett alattomos, piszkolódó aknamunka indult meg és fog még inkább megindulni. A diadalok helyett csak láthatatlan, mély eredményeket hozhat a jövő.
    És mégis, minden évnél fontosabb ez az év! A bomlasztás miazmái a levegőben vannak, sokan már kiegyeznek velük, sokan már elfelejtik a szörnyű leckét és a közénk dobott csóvák itt is, ott is pusztítják a szenvedéssel és vérrel szerzett nemzeti öntudat értékeit.
    Hogy ezek az értékek beleépüljenek a nemzet lelkébe, megint fel kell vonulnia a magyar asszonyok meg nem alkuvó, óriási hadseregének! Nemet kell kiáltani mindenkinek, aki fel meri emelni szentségtörő kezét és gondolatát a keresztény nemzeti eszmék ellen, bárki legyen is az, meg kell bélyegezni aki áruló, aki megalkuszik és meghátrál, le kell leplezni, aki álarcot visel és diadalra kell vinni az otthonok birodalmán át a háromszínű keresztes zászlót, mely nélkül nincs Magyarország.

1921.

KIÁLTVÁNY A SOPRONI ASSZONYOKHOZ

A gyászbaborult nyugati égre felszállott a mi reménységünk csillaga. Elérkezett a sorsdöntő óra, amelyben megkérdezik tőlünk, hogy megtagadjuk-e az ezeresztendős multat, vagy hűséget esküszünk-e egy újabb ezredévre?
    Magyar anyák és hitvesek, magyar asszonyok és leányok! Mi tudjuk és velünk érzi a széttépett ország minden hazát sirató magyarja, hogy Ti — csak egy választ tudtok adni!
    A ti bölcsőtök fája magyar földből nőtt, a ti mindennapi kenyeretek magyar földben termett, a ti őseitek magyar földben pihennek és erre a szent és megszentelt földre gondoljatok, amikor arra eszküsztök, hogy más országhoz, más nemzethez tartozni nem fogtok — és nem akartok.
    Abban a percben, amikor szent esküt tesztek, érezzétek az egész magyar jövendő felelősségének súlyát. Érezzétek, hogy nemcsak Csonka-Magyarország néz reátok, hanem várakozó hittel, éledő reménységgel, reszkető vággyal reátok figyel az egész megszállott magyar föld hűséges szenvedő népe is. Abban a nagy órában, amikor sorsotok felett határoztok, gondoljatok arra, hogy Pozsony ősi vára, Rákóczi koporsója mellől, Mátyás szülőháza tövéből könnyes szemek néznek felétek. Érezzétek át abban a percben azoknak a millióknak fájdalmát, akik a Kárpátok völgyeiből, a Bánát és Bácska áldott földjéről és a Duna elszakított partjairól esdekelve várják, hogy egyszer ők is esküt tehessenek a hármas halom és a négy folyó fölé tűzött kettős keresztre.
    Érezzétek abban a percben azt a döbbenetes, nagy, néma várakozást, amely megállítja az ország szíve dobbanását, érezzétek azt a lélekfosztó figyelést, amellyel az elszakított földekről minden szem idenéz.
    Érezzétek meg azt, hogy a rab hazában élő testvéreink a Ti hűségtekben látják az ő szabadulásuk zálogát, amelytől csüggedő szívük új reménytől dobog fel és a lelkük új erőt nyer a várásra, kitartásra, szenvedésre.
    Magyar Asszonyok eljött a Ti órátok!
    Ebben az órában azt várja Tőletek az egységes haza, hogy ne hagyjátok odadobni a koncra várók prédájául Szent István koronájának egyik legszebb gyöngyét — Sopront — hanem alázatos hűséggel helyezze vissza kezetek a kifosztott szent korona ékességei közé, az ő ezeréves helyére, azokkal az imádságos szavakkal, amelyeket el nem felejtünk semmi ígéretért, semmi kincsért soha.
    „Hazádnak rendületlenül...”

1921. A soproni népszavazás előtt.

AVE CIVITAS FIDELISSIMA

Életem legszebb emlékei között él az az emlék, mely Sopronhoz kapcsolja lelkemet.
    Meseszerű ódon város. Régi mese jut eszembe, valahányszor sorsára gondolok.
    Volt egyszer, hol nem volt, volt egyszer egy város, amelyben egy csodaszép királykisasszony élt a bástyás falak között, a megbarnult öreg tetők és magas tornyok tövén. Történt azután, hogy valamelyik téli estén kengyelfutók érkeztek nyugat felől a bástyafalak alá és felkiáltottak az őrségnek: három holdváltozás multával ismét visszatérnek és elviszik magukkal a szép királyleányt. Az őrök fegyverhez kaptak. Elszántan rivallták le a magasból: Nem adjuk, megóvjuk, megtartjuk! A kengyelfutók gonoszul nevettek és elmenőben fenyegetően kiáltották vissza, hogy nincs oly hatalom, mely a királykisasszonyt megvédelmezhetné.
    A hír futni kezdett, nyargalt utcáról-utcára, mint viharban a tűz és hirtelen bejárta a várost. Nagy riadalom támadt. A polgárok csoportokba verődtek, izgatott hangok hallatszottak. A szűk sikátorokban, a kapuk boltozása alatt tanakodtak az emberek, törték a fejüket, mitévők legyenek? Hogyan védelmezzék meg szép királykisasszonyukat a napnyugat felől fenyegető rablók elől?
    Az izgalom óráról-órára növekedett. A piactéren már zsibongott, jajveszékelt a tömeg. A rácsos ablakokon át kétségbeesetten sóhajtottak ki a szobák és a tornyokra, a csúcsos tetőkre felszálltak a fekete zászlók. Azután így állt az elfeketült város az ég alatt és a napok vigasztalanul múltak egymás után. Közben jöttek bölcsek és katonák, bűvészek és varázslók s mindenki mondott valamit, de senki sem tudott segíteni. Egy szegény kis vándorló is arra vetődött akkoriban. Megállt a piactéren, sokáig hallgatta a bánatos polgárok keservét, majd nagyot gondolkozott és azt mondta nekik, hogy itt már se bölcsek, se katonák nem segíthetnek, csak egyetlen varázsszer segíthet a kerek világon — a királykisasszony maga! Induljon el éjnek éjtszakáján csatlósok és szolgák nélkül, egyedül, magányosan, menjen ki a városkapun, fel a hegyre, le a völgybe és szedjen annyi rózsát, hogy körülfonhassa velük a homlokát.
    A városi polgárok szomorúan rázták a fejüket, mert hiszen télidő volt, hó takarta a tetőket és tornyokat, a hegyet és völgyet és rózsák nem nyíltak sehol. De még ha nyíltak volna, akkor is őrült beszéd volt a vándorló beszéde. Hogyan indulhatna útnak egy királykisasszony, éjnek éjtszakáján, kíséret nélkül, magányosan?
    Megint sóhajtozott és jajveszékelt a város, megint tanakodtak a polgárok az utcák szegletén, fejük felett pedig suhogtak a fekete zászlók a szélben.
    Hogy a mesében azután mi történt, az elmosódott a fejemben. Az idő elfújta a történet végét. Hosszú éveken át nem gondoltam rá. Csak akkor jutott ismét eszembe, amikor egy napon mély, fehér hóban egy fekete várost láttam a hegyen, melynek tornyain és tetőin gyászlobogók ingotak a szélben. Csak akkor jutott eszembe a királykisasszony régi meséje és a vándorló tanácsa, miként menekülhetne a veszedelemből?
    Itt már nem segíthetnek a bölcsek, sem a katonák. Éjnek éjtszakáján induljon el magányosan, kíséret nélkül, egyedül... Ezt mondta a vándorló a mesében, amikor a mesebeli fekete város piacán áthaladt. És ahogy vándorolva a veszendő Sopronban, a valóság gyászoló városában bolyongtam, ezt mondottam én is.
    A kicsi utcák, mint egy régi könyv lapjain a finom öreg metszetek, egymásután, lassan fordultak előttem. Ívelt kapuk tűntek elő, rácsos kicsi ablakok maradoztak el, ódon erkélyek, elvénült laternák. És az emberek lassan, nehezen ballagtak, mintha nagy köveket vinnének szívükben, a fekete zászlók alatt. Itt-ott kicsiny csoportok verődtek össze, tanácskoztak, akár csak annak a mesebeli városnak a polgárai, akiktől el akarták venni szép királykisasszonyukat a gonosz kengyelfutók. Egy térre értem ekkor. Sok földet bejártam, de szebbet keveset láttam. Házak tövén a hóból, mint puha fehér márványmedencéből, felhabzott egy kővé vált szökőkút. Felhabzott, megállt és megdermedt a magasban a Szentháromság szobra. A benediktinusok karcsú tornyának a formája kékes árnyékban hajolt le reá. Borúsan kongtak a harangok. A templom alatt emberek álltak. A csoport egyre növekedett. Némán jöttek, még egyre jöttek fekete zászlók alatt, szomorú, könnyes menetekben az utcák torkolatából. Egyszerre gyászruhás asszonyok sereglettek elő a kapu alól. Csendesen közeledtek felém. A szemük tele volt szenvedéssel és végtelen fájdalommal. „El akarják venni Sopront...” azután néhány óra alatt ötezer aláírást gyüjtöttek össze. Tiltakozó irat készült, annak címezve, akinek a lelke amúgy is mindenkinél jobban tiltakozott, az akkori fővezérnek, Magyarország mai kormányzójának. És egy másik tiltakozó irat is készült még, az entente-hatalmak katonai missziója parancsnokának, Vigna olasz ezredesnek.
    Ki fogja átadni? Ki szól a parancsnokhoz olaszul a város asszonyai nevében? Lépjen elő! És a helyett hogy előre lépett volna valaki is, visszaléptek mindannyian. Egyszerre elől álltam a régi vármegyeház termében, szemtől-szemben az idegen katonával, élet-halál urával, a város akkori parancsnokával.
    Így történt, hogy volt egy napja életemnek, amelyben soproni asszony voltam én és a soproni asszonyok nevében kértem irgalmat a város számára. Már nem tudom, mit mondtam akkor, csak azt tudom, hogy az idegen katona szemében felelt egy könny, csak azt tudom, hogy amit mondtam, hű volt és bátor, igaz és erős.
    Másnap búcsúztam el Soprontól, vittem a feliratban Sopron üzenetét a fővezérnek, vittem szívemben a fájdalmát az országnak. A vonat lassan indult velem, mégegyszer visszanéztem. Lenn a sínek mentén fiatal leányok futottak könnyes szemmel, kendőt lobogtatva. Egyszerre éreztem, hogy még mondanom kell valamit nekik és erős hittel kiáltottam feléjük: — Viszontlátásra Sopronban. A magyar Sopronban!
    Hónapok múltak, eljött a nyugatmagyarországi felkelés hősies ideje, majd eljött a soproni népszavazás napja. Nem lehettem ott, de a gondolatom a városban volt és távol tőle együtt virrasztottam minden virrasztójával, együtt szenvedtem minden szenvedőjével, együtt szavaztam minden szavazójával.
    Debrecenben voltam azon a napon. Egy színpadról beszéltem a közönséghez és megvallom, soha rosszabbul nem beszéltem. Minden gondolatom a magyarságáért vívódó Sopronban volt, mely akkor nemcsak saját nevében döntött, de döntött valamennyi megszállt magyar város nevében is. Mert ha a soproni népszavazás oda adta volna az ősi várost a rablóknak, vajjon hogyan hinnék el valaha az ellenséges hatalmak, hogy a többi elrablott táj hazavágyódik Magyarországra?
    Rosszul beszéltem aznap Debrecenben. Agyamban szorongó kérdések tolongtak: elvész-e vagy megmarad? A szívem, mint félrevert harang döngött a mellemben, a szemem nem oda nézett, ahová látott, elnézett, messzire el. Sopron felé. És mialatt, a beszéd után, a színpadon kívül, a színfalak között, önmagammal elégedetlenül tépelődtem, egyszerre jött Debrecen derék polgármestere. Lázasan és mégis meghatottan egy táviratot tartott elém: „Olvassa és mondja meg Debrecennek, mondja meg maga, így szebb lesz”. Így jutott nekem a feledhetetlen feladat, hogy én hirdessem ki Debrecen közönsége előtt, hogy Sopron a miénk maradt!
    A közönyösnek vádolt város szemét elfutotta a könny, a lelke megremegett és sohasem fogom elfelejteni azt az ezerhangú, nagy ujjongó kiáltást, mely megrázta körülöttem a falakat, mintha utat akarna törni magának, hogy végigvigye a hírt a rónán: Sopron a miénk maradt!...
    Azután mégegyszer láttam Sopront egy nagy órájában, akkor, amikor az egész ország magyar asszonyai ünnepelték, vendégelték a város és a környék ifjúságát, a győztes felkelőket. Láttam nemzeti színű lobogók tengerében az áldott tetőket, a karcsú tornyokat, láttam ablakokon és ajtókon a kiragasztott piros-fehér-zöld papírszalagokat és olvastam utcáról-utcára véges-végig mindenütt az ujjongó felirást: „Magyarok maradtunk!”
    És akkor egyszerre, mint tükröződése egy elmult képnek, megjelent a háromszínű virágzásban álló város felett a gyászlobogós, fekete város látomása. A szép királykisasszony, akit napnyugat rablói el akartak hurcolni magukkal, aki megmentette önmagát.
    Nagy szenvedésben egyedül vagyunk mi emberek. Nagy veszély óráiban egyedül vannak egyének, városok, országok, nemzetek és ha önmagukon nem segítenek, úgy senki sem segít.
    Sopron segített önmagán. A szép királykisasszony meghallgatta a vándorló tanácsát és éjnek éjtszakáján útnak eredt magányosan. Elindult a völgybe, a hegyre, de nem rózsát szedni ment a hóban, hanem magyar cserfalombot koszorúnak, mely örökre ott marad Sopron, a Civitas fidelissima szép homlokán.

A MAGYAR FÖLD

Amikor elindultam a kőházak kormos ködéből, a lelkemben ott borongott a mi szomorú húsvétunk közeli emléke. Soha még a feltámadás évezredes ünnepe magyar földön ilyen szomorú nem volt: mert soha még ez a sírbadöntött nemzet reménytelenebb időket nem élt, soha még nép jobban eltiporva nem volt és soha még nemzet pusztulását részvétlenebbül nem nézte a világ! — Ez a reménytelen, keserű gyász ülte meg a lelkemet, amikor kijutott a vonat a nagyvárosból, hogy ide, a történelmi emlékek és a keresztény Magyarország koronázó városába hozzon bennünket.
    S amikor elmaradtak Budapest házai, tornyai és kéményei és a szabad mezőkre ért a vonat, egyszerre kitárult előttünk a magyar föld, mint egy teleírott, gyönyörű könyv. Amikor láttuk a megművelt szántók zöldbe sarjadt tábláit, az újra kihajtott fák zsenge lombjait, — felengedett a lelkünk gyásza, könnytelen szemünkbe belelopódzott a remény sugara. Ez a dolgos kezek nyomán fakadt új élet, ez a termést, kenyeret ígérő zöld reménység azt mondta nekünk: — hogy ez a feltámadás! Azt mondta, hogy a feltámadás a magyar föld, a magyar jövő a föld népe, aki erős kézzel megmarkolta az ekevasat és elhintette a jövő termés magjait. Azt mondta, hogy feltámad az a nemzet, amelynek dolgos, keresztény népe van, feltámad az az ország teljes területi épségében, amelynek síkjain, lankás dombjain ilyen kalászt érlel a nap. Mert azt a gyönyörű Felvidéket, a szép, kincses Erdélyt nem szóval, nem érveléssel, hanem a magyar búzával fogjuk visszahódítani.
    Mi adtuk nékik a kenyeret termő rónáinkról, rabló megszállóink csak bottal fizettek. És amikor a föld népe elvetette a magot, amikor erős karja rendet vág majd az aranykalászos búzatáblán, a magyar jövőt vetette el s a magyar feltámadásért dolgozik.
    Aki a magyar földbe veti reményét, aki a föld népére építi a jövendőt, az nem csalatkozik. Ezt teszi a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége, amikor mindenütt a magyar földbe szúrja le a világot megváltó keresztet, mert két célja van: a keresztény és nemzeti Magyarország felépítése. Két pillérre akarjuk felépíteni az országot keresztény, magyar Testvéreim.
    A kereszttel kifejezett eszme az egyik pillér.
    Hisz a kereszt jelével indulsz az élet vándorútjára magyar testvérem, a keresztre roskadsz, ha a sors csapása földre sujt, a keresztre veted esdő pillantásodat, ha reményvesztetten tévelyegsz, a kereszten áll meg esküre emelt jobbod, a kereszt alatt fogsz megpihenni vándorutad végén s e jel alatt várod az eljövendő feltámadást.
    A kereszt jelében lefolyt életünk a nemzet élete is.
    A kereszténység menti meg a magyarságot, hogy el ne tűnjék az élő nemzetek közül, mint a többi vándornépek, a kereszt alatt tündöklő korona ékesítette a megszilárdult Magyarország első szent királyának homlokát, keresztény fegyverek ereje állította meg az ozmán nagyhatalmi törekvéseket, keresztény zászlók lobogása vezette győzelemre Rákóczi fegyvereit, a kereszténység hintette el és növesztette fává a kultúra magvait: s a kereszt alatt állunk most is, kifosztott, lerongyolt koldusai a világ népeinek.
    A nemzeti érzés, magyar fajunk szeretete, az egységes hazához való törhetetlen ragaszkodás a másik pillér, amelyre egy új ezredév hajnalán a rombadőlt magyar hazát építenünk kell.
    És mi törhetetlenül visszük magunkkal a hitet, a reményt, hogy lesz még feltámadás a magyar ég alatt!

1922.

VÁLASZTOTTUNK...

A törvényhozás évezredes íródeákja már pennáját faragja és az ősi könyvbe új lapokra újra írni fog. Hogy mit ír majd, a mai nap nem tudja még, de a nemzet aggódó lelke már tudja, hogy a magyar lét, vagy nemlét törvényei lesznek a betűkben.
    Megtörtént. A csonka ország népe választott. A szavazóurnák torkán át elkészítette maga számára a jövőt. Milyen lesz ez a jövő? Biztosítani fogja-e, amit a mult biztosítani elfelejtett? Ami a közelmult nemzetgyűlés biztosítani balvégzetűen elmulasztott? A keresztény magyarság fennmaradását, védelmét, munkáját, igazát, kenyerét, hajlékát? Megépíti-e számunkra az élet kapuját? A két év előtti remények összedőltek. A szörnyű országomlás robaja elült, a véres lecke feledésbe merült. A kép megváltozott.
    Mialatt a közjogi harcokban pártokra szakadt maradék magyarság egymást marcangolva ért el az urnákhoz, a háttérben talpra állt egy elmult október és egy elmult március sötét varázslója és előbűvölte az urnából egy jövő október és jövő március szellemeit.
    Ne áltassuk magunkat! A vörös rém hiába burkolódzik enyhe rózsaszín gőzökbe. Az országház falai még emlékeznek golyóira, pincéi még emlékeznek a lecsurgó vérre, kőpartjai még emlékeznek a folyóba dobott hullákra, bár a maradék magyarság két év alatt elfelejtette a golyókat, a vért, a hullákat és az „Egység okmányát”, azt a szerződést, melyet Kun Béla börtönében 1919 márciusában, a kommunizmus és a szociáldemokrácia egymással kötött.
    A magyar férfiak kérdezzék meg lelkiismeretüktől, hogy van-e joguk ilyen feledékenységre! A magyar anyáknak nincs rá joga!
    A választások eredménye a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége hitvallását igazolta. Mi egységet, összetartást, keresztény szolidaritást kértünk nemzetünktől és ha a nemzet meghallgatta volna asszonyai kérését, úgy nem pártokra szakadva, de egyetlen, győzhetetlen táborban vonult volna a destrukcióval szemben. A Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége tagjai, elenyésző kivétellel, teljesítették kötelességüket, de a széthúzás szörnyű bűnét az asszonyi összetartás az urnáknál nem tehette mindenütt jóvá.
    A destrukció táborát nem a szavazók, de torzsalkodásukkal a keresztény pártok vezérei segítették be a parlamentbe. Követeljük tőlük a nemzet élni akarása nevében, hogy küzdjenek meg a jelennel, melyet felidéztek. A Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségében tovább dolgoznak az asszonyok és leányok a jövőért, melyet tűzhelyüknél majd ők teremtenek meg.

1922 június.

A NEMZETGYŰLÉSHEZ

A keresztény, nemzeti világnézetet valló magyar asszonyok millióinak nincs képviseletük a nemzetgyűlésben s így csak ezen az úton szólhatnak azokhoz a képviselőkhöz, akiket azzal a reménységgel segítettek a nemzetgyűlés házába bejutni, hogy ott alkotó munkához látva, a csonka hazát életben tartják és a szebb, boldogabb jövőt előkészítik.
    Nem hittük, hogy mikor Szövetségünk, minden érvényesülés félretevésével, egész erkölcsi súlyával támogatta mindenütt a választási küzdelemben a keresztény és nemzeti érzésű jelölteket, anélkül, hogy kimondottan bármely párthoz csatlakozott volna, akkor a parlamenti munka megindulása után olyan keserű, fájó csalódás fog bennünket érni. Szomorúan látjuk a parlamenti tanácskozások teljes elfajulását, kétségbeesetten figyeljük, hogy amíg a személyeskedő harcok dúlnak benn, a törvényhozás ragyogó csarnokában, addig kinn az élet átgázol az elesettek ezrein, a társadalom sebei tovább vérzenek, a drágaság ijesztő méreteket ölt s a spekuláció, a kútmérgezés büntetlenül tovább folyik.
    Megrendült hittel kérdezzük Tőletek, magyar férfiak: a képviselőség csak cél volt-e és nem szent hivatás, a kortesbeszédek százféle ígérete csak ámítás volt-e és nem hitvallás?
    Azt hittük a választások után, hogy a nemzetgyűlés munkájának kerékkötői csak azok lesznek, akiket a kersztény pártok mesterségesen szított és egyéni érvényesüléstől fűtött viszálya juttatott a parlamentbe, ahol olyan elveket hirdetnek, amelyek a magyar nemzet érzés és gondolatvilágába soha utat nem találnak. Azt hittük, hogy a forradalom országot pusztító véres árnyai és a vigyorogva előtörő destrukció végre egységbe kovácsolja a keresztény pártokat. Csalódtunk. Azt hittük, hogy a vörösszekfűs, romboló országcsonkítók bevonulása egységes frontot talál magával szemben. Újra csalódtunk. Személyeskedő támadások és felszólalások, megoldhatatlan közjogi kérdések bolygatása, — ebben merülnek ki a nemzetgyűlés meddő tanácskozásai.
    A fenyegető veszedelmek, a kísértő nyomor ijesztő növekedése arra indítja a keresztény, magyar asszonyok összességét, hogy azt a követelő kérést intézze pártkülönbség nélkül a keresztény és nemzeti gondolat alapján álló képviselőkhöz: szüntessenek be minden vitát, minden személyes torzsalkodást, mert ha a parlamenti munka meddősége tovább tart, akkor a mi társadalmi munkánk, a lelkek integritásáért folytató küzdelmünk is hiábavaló.
    Nem kértünk helyet a nemzetgyűlésben, mert bíztunk a magyar férfiak hazafiságában és lelkiismeretében. A parlament munkája azonban üres vitákba fúl, a helyett, hogy gátat vetne annak a tervszerű aknamunkának, amely — már nem is burkoltan — szóban, írásban és cselekvésben az elégedetlenség szításával, a nyomor mesterséges növelésével és minden felelősség szemérmetlen áthárításával a végromlást készíti elő.
    A magyar asszonyok az egész csonka hazában szervezkedtek, hogy társadalmi munkájukkal alátámasszák az ország ujjáépítését. De napról-napra jobban érezzük magunkramaradásunkat, mert azok, akik hivatva volnának a cselekvő politikában törvények alkotásával védeni a keresztény magyarság érdekeit, minden energiájukat a személyeskedő pártoskodásban fecsérlik el.
    Azért fordulunk aggódó, kérő, intő szavunkkal a nemzetgyűléshez, mert még bízunk abban, hogy az utolsó órában, a végromlás veszedelmével szemben, elsimulnak a keresztény pártokat szétválasztó, kicsinyes ellentétek.
    Hisz mi nem várunk csodákat, mert tudjuk, hogy a trianoni halálbéke béklyóiban jólétről, megnyugvásról és megelégedésről nem álmodhatunk. Mi a parlament komoly munkájától csak némi enyhülést és a széttépett, megcsúfolt haza életbentartását várjuk.
    Ne tépjék szét a mi jövendőbe látó álmainkat. A magyar multnak mondák ködébe vesző távolában is egy asszony álma jósolta meg a puszták fiainak nyugatra vívő, diadalmas útját s azt az ígéretes földet, ahol a Turul madár vándorútja végén megpihen. S amikor a hazát vívó harc elcsitult, akkor Emese álma egy ezredévre elpihent. De jött a borzasztó ébredés. Amióta a Kárpátok bérceinek egymásbakapcsolt lánca megszakadt, Szent István országa szétesett és leszállt a nagy magyar éjtszaka, azóta újra álmodnak a magyar asszonyok. Kitartó hittel, feltámadásba vetett törhetetlen reménnyel álmodnak a csonka haza gyógyuló sebeiről, eggyé forradó földjéről, régi nagyságáról. Ha a nemzetgyűlés meddősége, a magyar férfiak széthúzása megfoszt álmainktól, hitünktől, lelkünk erejétől, akkor nem tudjuk történeti hivatásunkat, — a családi tűzhely keresztény erkölcsének megőrzését, a társadalmi béke fenntartását, a magyar jövendő lelkében a nemzeti szellem ápolását betölteni.

1922. augusztus.

NEGYEDIK ÉV

Elmult a tavasz, a forró, tikkadt nyár, ősz lett s a lucskos, ázott földeken alacsonyan kúszik a köd, úgy, mint egy másik novemberben, a magyar szégyen novemberében, amikor a nemzet kezéből kicsavarták a fegyvert, amikor minden nap egy-egy elveszett magyar város nevét hozta el mihozzánk hír gyanánt. A nemzet bénultan állt a szörnyű csapásokkal szemben. Magyarország elbukott és megnyerték a csatát azok, akik csatát nem tudtak nyerni a harcmezőn. És ez azért történhetett meg, azért fegyverezhette le egy Linder, egy Károlyi és társai ezt a hősi népet, mert rossz szellemei lelkében már ötven éven át lefegyverezték és megfosztották belső védelmi eszközeitől.
    A Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége 1918 novemberében alakult, azért, hogy a lefegyverezett nemzetet ismét felfegyverezze lelkében hittel, reménységgel, önmagába vetett bizalommal. Nem tartom véletlennek a véletlen rendelését, hogy éppen most, szinte megalakulásunk évfordulóján jött össze ez a mai nagygyűlés, amely mint élő tiltakozás kiált oda minden destrukciónak: — Mi keresztények és magyarok akarunk lenni! Nem tartom véletlennek és bevallom, hogy a szívem mélyéig meghat ez az összejövetel. Mert hiszen eljöttek ide a falvak, városok, tanyák asszonyai, eljöttek a gyárak kéményei alól a mi kedves munkásasszony testvéreink és eljöttek azok, — mert itt vannak ebben a teremben, — akik nemrég és majd megint Pozsony, Kassa és Kolozsvár felett nézik a csillagok járását. Itt vannak ők és aki ma körülnéz ebben a teremben, olyan szemekbe néz, amelyek a Kárpátokat látják, a Hargitát és lenn, a Duna futását. Itt ebben a teremben együtt van az egységes régi Magyarország, együtt van a magyar asszonyokban.
    A gyors feledés és késő megismerés hazájában vajjon emlékeznek-e még?... Az én lelkemben él az emlék és hiszem, hogy él minden magyar asszony lelkében. Emlékeznek-e mikor voltunk mi, magyar asszonyok így együtt, mint ma? 1919 november 16-án, mikor Horthy Miklós a nemzeti hadsereg élén bevonult Magyarország fővárosába s az országház lépcsőjén hatvanhárom vármegye nevében hatvanhárom magyar asszony hatvanhárom bokrétát adott át neki. Azokban a bokrétákban, azokban az asszonyokban együtt volt akkor Magyarország éppúgy, mint ahogy ma itt együtt van.
    A Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége abban az órában, ott az országház lépcsőjén, programmján nagyot, hatalmasat korrigált. Mint ahogy az előbb mondottam, mi a lelkek felfegyverzésére szövetkeztünk egymással olyan időkben, mikor senki sem mert hangos szót mondani Magyarország területén. Azt hittük, csak a lelkek felfegyverzése lesz a hivatásunk. De abban a pillanatban, amikor mi, magyar asszonyok, a fővezérnek és a nemzeti hadseregnek átnyujtottuk a magyar asszonyok zászlaját, akkor kértünk valamit. Azt mondottuk: „Vegyétek ezt a zászlót és ne nyugodjatok, míg képét bele nem tükrözitek négy folyónk vizébe, míg fel nem emelitek a három halmok fölé”. Aki ilyen nagyot mer kérni, annak a kérésében ígéretnek is kell lenni. És mi ígéretet tettünk, hogy nemcsak kérők leszünk, hanem cselekvők is és ott leszünk, mikor fölemelik a zászlót a három halom fölé, ahol annak ezer éven át volt a helye.
    Azóta ott volt a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége, ahol szenvedést és ínséget enyhíthetett, ott volt évről-évre, ha orosz hadifogságból megkínzott testvéreink hazatértek, ott volt éjjel és nappal, tikkadt nyárban és hideg zimankóban. Ott volt a Szövetség, ha külföldön asszonyi szóval küzdeni lehetett nemzetünk igazáért. És ott volt a nemzetgyűlési választásoknál a keresztény és nemzeti gondolat zászlójával.
    A Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége eredetileg politikai célzattal alakult, mert azokban a zord időkben politikai volt az emberiség két legnagyobb ideálja: az istenszeretet és hazaszeretet. De hogyha ez a két nagy és örök szent fogalom az emberiség fejlődésének az útja, úgy a Magyar Asszonyok Nemzeti szövetsége nemcsak Magyarországért dolgozott, de dolgozott az emberiségért is. A politikában — a pártpolitikában — mi részt nem vettünk, csak annyiban, hogy kérve kérleltük a politikai pártvezéreket, fogjanak egymással kezet és ha a nemzet meghallgatta volna asszonyainak kérését, meggyőződésünk, hogy akkor azok a vörös szekfűk, melyek nem vörös szekfűk, hanem vörös takarók és alatta vörös öklök vannak, — azok a vörös szekfűk nem vonultak volna be a magyar parlamentbe, ugyanabba a magyar parlamentbe, amelynek pincéjében már egyszer megmutatták, milyen világ van Magyarországon, ha ők uralkodnak.
    Tudatosan és szándékosan hagytam utolsónak a mi munkaköreink között azt, amely talán a legasszonyibb, amely talán a legnagyobb jövő a mi számunkra: a szövőszéket. A Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége a nemzet szabadsága és függetlensége mellett küzd, kérdem azonban, hogyan lehet szabad és független egy nemzet, amely gazdaságilag rabszolgaságban van? Ezt a gazdasági rabszolgaságot pedig senki a világon nem fog segíteni nekünk legyőzni. Csak magunk segíthetünk önmagunkon. A Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége kivitte a falvakba és a városokba a gazdasági függetlenség megvalósításának gondolatát, kivitte a szövőszékek eszméjét és ma már elmondhatjuk, hogy sok szövőszék dolgozik az országban, elmondhatjuk, hogy ezt a tervünket azok, akik a nemzet sorsát intézni hivatva vannak, egész erejükkel, egész szívükkel támogatják.
    Hogy tenger munkánkat el tudtuk végezni, köszönjük elsősorban a magyar asszonyok páratlan, nagyszerű odaadásának. Engedjék meg, hogy egyszer a magam nevében szóljak. Talán senki nálam jobban nem láthatta azt az odaadást, amellyel a magyar asszonyok négy esztendő óta a hazának áldoztak és engedjék, hogy meghajoljak ezelőtt az odaadás előtt. A mohácsi vész után Kanizsay Dorottya elment és eltemette a halottakat a harcmezőn. A mai Magyarország asszonyai a halottakat akarják feltámasztani.
    Mi a jövőben is erősen dolgozni fogunk, dolgozni fogunk kulturális téren és itt elsősorban támogatni fogjuk továbbra is a keresztény magyar sajtót, amely közvéleményt csinál és közvéleményt teremt az országban.
    És továbbra is elítélően fordulunk el attól a sajtótól, amely vétkes Magyarország szétszakíttatásában s amelynek lapjain, bár múlik az idő, mi, asszonyok szétszakított hazánk reáfreccsent vérét látjuk. Nagy érdeklődéssel fogjuk kísérni a magyar anyáknak, a magyar otthonnak hajdani egyik veszedelmes ellenségét, az iskolát is. Az iskola az elmúlt tíz esztendőben nem volt segítőtársa a maga egészében a magyar anyáknak. Mi bízunk és hiszünk benne, hogy a mai iskola azon az úton jár, amely majd támaszt és segítséget ad az otthoni nevelésnek.
    Mi az ifjúságot minden okos és hazafias kívánságában támogatni fogjuk és ezért a magyar anyák a numerus clausus kérdésében azonosítják magukat a magyar ifjúsággal. Ez nem harci riadó, nem volna asszonyos, ha harci riadó lenne, — ez védekezés. A magyar ifjúság nem találja helyét a mi főiskoláinkon, így tehát csak jogos az, hogy az őt megillető helyet neki, mi anyák, asszonyok követeljük. És azok, akik ez ellen szót emelnek, várjanak a szóemeléssel addig, amíg ők is kívánják a numerus clausust a kubikusmunkások között.
    Utoljára szólok arról, ami a legaggasztóbban foglalkoztatja lelkünket: a drágaságról és a nyomorról. Sokan vannak itt nemes, kiváló férfiak, akiknek a fejük fáj tőle, nekünk asszonyoknak azonban — a szívünk fáj tőle. Merem mondani, hogy ennek a drágaságnak, ennek a nyomornak a hősei a magyar asszonyok. Ők, akik ácsorognak és várakoznak, akik gyermekeiknek nem tudják odaadni azt, amit soha többé az élet nem adhat, a gyermekkor táplálékát, a gyermekkor örömét, ezek az asszonyok valóban hősei a mai súlyos időknek. Ugyanilyen drágaság, sőt még nagyobb drágaság és nyomor van végig a világon és sehol sincs nagyobb drágaság és nagyobb nyomor, mint ahol a szocializmus megvalósult: a bolsevista Oroszországban, a kommunista Ausztriában és a szociáldemokrata Németországban.
    Erélyes és keresztény cselekvést kérünk a kormánytól és a fővárostól, vessen gátat az árfelhajtásnak és áruuzsorának, az asszonyoktól pedig — türelmet kérünk. Mert elszigetelt emberi erők ezt a világjelenséget legyőzni nem tudják.
    A drágaság és nyomor akkor fog összedűlni, amikor a trianoni béke összedűl.
    Addig küzdenünk kell és tűrni és várni. Ezt a türelmet nekünk más nem adhatja meg, mint krisztusi hitünk, az a hit s az a szeretet, amelynek új eljövetelét az emberiség számára egy meggyötört, szétszakított, megcsúfolt és elárult Magyarország adta meg. Mert Magyarország állt az élen, Magyarország járt az élen, ez a kicsiny nép, ez a kicsiny, megvetett, a béke győztesei által megvetett nép volt az első, amelyik a sötét, alattomos erőkkel szemben odakiáltotta Krisztus nevét és hitét. Mikor Krisztus eljött a földre, egy kicsiny, köves országban jött el, melynek útjai tövisesek voltak. Talán azért kellett a mi országunknak ilyen kicsinnyé, kövessé lennie, talán azért lettek a mi útjaink ilyen tövisesek, hogy itt jöjjön el másodszor a földre Krisztus igéje.
    Európa népei és a világ népei félöntudatban, — még olykor támolyogva, olykor tétovázva, de követnek még bennünket. Nézzenek le Itáliába! Odajutnak-e el, ahová mi eljutottunk? Bízzunk benne! De az út, amelyen járnak, a mi utunk és ez az egyedüli út! A krisztusi úton megfér minden keresztény felekezet, kéz a kézben, mint ahogyan a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségében megférnek katolikusok és protestánsok együtt, amiért örök hála jár a katolikus és protestáns asszonyok melegszívű vezéreinek, akik soha közénk nem engedték be a felekezeti visszavonást, a felekezeti kérdést. A felekezeti kérdést elintézi minden felekezet a maga keretein belül olyan módon, hogy mentől erősebben ragaszkodik a sajátmaga felekezetéhez, de — ha a hazáról van szó, akkor csak magyarok és keresztények vagyunk. Ha kettérepedne ennek az épületnek a fala és megjelenne Krisztus, nem követnénk-e mindnyájan, akár kereszt, akár csillag díszíti templomunk tornyát?
    A vörös áradások ellen, amelyek a világon fel-feltörnek, csak a kereszt győzedelmeskedhetik. Áradnak a vörös források a föld alól, átzúgnak a föld atmoszféráján, terjednek, hogy szinte tenger lett belőlük...
    De ne feledjük el, hogy a Vörös-tengeren át csak Izrael népe jut keresztül száraz lábbal. Emlékeznek rá a Bibliából, hogy amikor Izrael népe átindult a Vörös-tengeren, szétváltak előtte a hullámok, megálltak és felágaskodtak és ők bántatlanul haladtak előre a vízfalak között a túlsó part felé, míg azok a népek, amelyek követték, belefulladtak a Vörös-tengerbe, a hullámok elöntötték és elsöpörték őket.
    A Vörös-tenger nem a mi utunk! Verecke útja a miénk, amely hajdan a Kárpátok felől, most pedig a Kárpátok felé vezet. Vezet, — fölényes kultúránk és hazaszeretetünk erejével és az ősi haza visszafoglalásának végtelen és örök vágyával. Verecke útja a mienk! És mint a multban, úgy a jövőben is a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége hűségben fogja kísérni nemzetét ezen a nagy útján.

(A Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége országos évi közgyűlésén, 1922 november 5-én, az Újvárosház nagytermében tartott beszéd.)

AZ ELTÜNTETETT ORSZÁG

Volt egy ország a világon, amelyet eltüntettek az emberiség tudatából és az emberiség jóformán csak akkor vette észre, hogy van, mikor szétszaggatta.
    Azóta a magyar jelen, tragikus nagyságával, itthon tartóztatja még a gondolatunkat is. Aki közülünk távolba néz, aggódva, sötéten néz, mint a gazda, mikor jégverés után a lábon lézengő vetésből a láthatárt kémleli.
    A szemhatáron felhőgyűrűzés rémlik szüntelen a megszállt, fájdalmas földek felett. És túl rajtuk vajjon mit keresne a gondolatunk? Odaát csak a gyűlölet vagy a közöny van és minden úton mély szekércsapás. A miénket viszik évről-évre a szekerek! És mentől inkább viszik, mentől inkább múlik az idő, emlékezésünkben annál idegenebbnek tűnnek fel a külföld egykor ismerős tájai, a messze nyugati nagyvárosok, melyek számunkra elvesztették glóriás jelzőiket. Álarcos menetük véget ért. Trianon volt az éjféli óra. Az álarcok lehullottak, a jelzők lemálltak, mint a felragasztott dolgok és a kultúrmetropolisok feledhetetlenül megmutatták mezítelen arcukat.
    Nehéz nekünk arrafelé az út. Még a képzeletnek is nehéz, nehéz még az emlékezésnek is.
    A Szajna partja, a Themze, a Tiberis... Tőlünk elmaradt a Vág, a Kárpátok vad, tiszta érverése, a háromtestvér Körös, a zsongó Maros, a Dráva és az álomittas szőke Száva. A rab Dunába idegen halászok hálója merül, idegen hajóktól sebesül a hab, idegen révészek gyujtanak révlámpát a partokon, ha este lesz.
    Hogyan történhetett? Kik tették ezt? Saját bűnünkön túl, túl a vöröslő októberi és márciusi arcokon, külföldi városok képei bukkannak fel. Emlékezetünkben utcák nyílnak, melyekben valaha gondtalanul nevettünk, terek tárulnak, paloták körvonala rajzolódik, ablaksorok, kapuk ívei.
    A Quai d'Orsay, a Foreign Office, a Ministero del Estero. Távirati irodák, előkelő lapvállalatok, zugszerkesztőségek, balkáni követségek, bankok, börzék. És egyszerre eszünkbe jut... A háború előtti évek napsütésében csendesen kocog a bérkocsi. A párisi, római, londoni, berni vagy brüsszeli bérkocsis felmutat az ostora hegyével egy-egy palotára. — L'ambassade d'Autriche... dell Austria... Österreich... Az osztrák követség, — mondották a világ minden nyelvén. És a paloták kapuja felett előkelően uralkodott a kétfejű sas. A zászlótartó vasmarkából a császári Ausztria zászlaja lobogott bele az idegen városok szemébe.
    Magyarország nem volt sehol. Magyarországra semmi sem emlékeztetett. És ami idebenn háromszáz éven át sem csatatéren, sem vesztőhelyen nem sikerült, az sikerült odakinn, a nagyköveti palotákban. Ott sikerült az osztrák császári sas tolla alá bujtatni az ezeréves Magyarország önálló államiságának a fogalmát.
    A világ népei aztán lassan-lassan már csak akkor vették észre az eltüntetett országot, ha valamelyik kis szomszédunk kiöltött nyelvével ide mutatott, ha rágalmaival csapdosott felénk. És a rágalmak ellen vajjon ki védett volna meg? A kétfejű sas külföldi palotái? A „közös” külügyminisztérium sajtóosztálya, vagy a bécsi miniszter — a császári ház minisztere? Minek! Hiszen akkor kiderült volna, hogy vagyunk. Hiszen a védelem kiemelte volna a kétfejű madár tollai alól az elrejtett koronás országot.
    És így kezdődött el a trianoni végzet...
    Hiába adtunk egy ezredéven át lángoló világosságokat az emberiségnek, más népek elorozták a magyar világosságokat, hogy ne bizonyíthassuk vélük önmagunkat. A törökverő belgrádi győzelmet a szerbek kobozták el és ráadásul eltulajdonították Petőfi kiskúnsági tűzlelkét is. Hunyadi Jánost és Mátyás királyt az oláhok sajátították ki. Vitt mindenki, még a németek is: a magyar Liszt Ferencet... Semmelweis Ignácot. Kincsei közé a magyar lélek nagy lobbanásait az vitte el, aki akarta.
    És a világsajtó sietve szentesítette a rablást. A magyar mult lángelméi felett osztozkodó Trianon évekkel megelőzte az országosztó Trianont. „A szerbek mentették meg a belgrádi győzelemmel Európa kultúráját... Hunyadi János oláh dicsőség volt... Semmelweis a német tudomány diadala” — írták a különböző újságok. Olvasóik köztudata pedig felitta az új leckét és elfeledte a históriát.
    Hiába tiltakoztunk. Nagy multunkkal hiába akartuk tanúsítani eltüntetett létünket. Kinevettek. Amiről egy Corvin Mátyás és egy Liszt Ferenc emléke nem tudta többé meggyőzni a félrevezetett világot, ugyan hogy tudták volna meggyőzni külföldre vetődött árva kis magyarok, magukrahagyatott nemzedékek, melyeket senki se tanított meg arra, mi készül ellenünk, hogyan kell védekezniük.
    A kétfejű sas palotái hallgattak. És egyikünk-másikunk erölködő egyéni bizonyításai felett kicsinylően, unottan mosolygott a külföld. A trianoni ítélet már a lelkekben volt... A népek köztudatában már megszűntek történelmi jogaink, gazdasági összeforrottságunk senkit sem érdekelt, földrajzi egységünk vonalát a tömegtudatban elmosták kis szomszédaink propaganda ábrándképei, melyek azóta... valóra váltak.
    Idebenn, parlamentünkben szuverén magyar államról beszéltek nekünk, odakinn keserű szégyenben, elkínzottan éreztük, hogy a világ számára csak egy izgága osztrák tartomány vagyunk, mely a közhit szerint, a népeit védő Ausztria akaratával dacolva, önhatalmúlag eltiporja, kioltja az őslakó, ősjugú, nagy kultúrájú, szenvedő nemzetiségeket...
    Párisban magyarázták nekem, hogy Erdély az oláhok őshazája és Dél-Magyarország a szerbek bölcsője. Amerikaiak szememre vetették, hogy a Kárpátok alatt a csehek földjét bitoroljuk. És ugyanekkor egy fejedelmi sarj Itáliában nyelvünket a német nyelv egyik tájszólásának vélte. Kicsiny jelek... és mégis bennük volt a sorsunk. Rómában egy olasz szenátor házában pohárköszöntővel, mint osztrákot üdvözöltek, Firenzében pedig, mikor a város a trieszti olasz egyetemért tüntetett, mint osztrákot bántalmaztak. Hiába mondtam itt is, ott is, hogy magyar vagyok. Hiába mondtuk bárhol is.
    A háború első évében létezésünkről még a front mögötti német közvélemény sem igen vett tudomást. Berlin szívében, a Friderich-Strassén, 1915 nyarán történt. Egy boltban „szövetséges levélpapírt” árultak. A dobozokra német, osztrák, török és bolgár zászló volt festve. — Hát a magyar? — A kereskedő a fekete-sárga zászlóra mutatott. Két vásárló is beleelegyedett a beszédbe: — Nem értjük az önök közjogi helyzetét, túl komplikált. — Ha a németek Immanuel Kantot megértik, azt is megérthetnék, hogy Magyarország nem Ausztria, — feleltem én.
    És ezek a barátaink voltak! Az ellenségeink évtizedes, zavartalan koholmányai és rágalmai megelőzőleg úgy elterjedtek, olyan nagyra nőttek, hogy gyalázásukkal az egész világon elborították hajdani emlékünket.
    Tudták-e ezt idehaza? A magyar parlamentet jóformán csak a személyi harcok érdekelték, a magyarországi sajtó sajátságosan elkerülte ezeket az égő kérdéseket, a magárahagyatott, mit sem sejtő nemzeti közvélemény pedig nem foglalkozott velük. És ha elszigetelten, elvétve mégis felháborodott, — nem történt semmi. A magyar harag csak a fütykös végéig védi a magyar igazságot és becsületet. A magyar harag többnyire csak annyi ideig tart, amennyi ideig a fütykös suhintása.
    A miénkre vágyók tervszerű, szívós és kioktatott bántalmai pedig éveken át folytatódtak és... messze voltak a fütykös végétől.
    Így történt, hogy Trianont a kontinensek tapsa fogadta és barátunk, ismerőnk nem volt sehol.
    De azóta sok minden megváltozott. A világ legfeledékenyebb népét — a magyart, szüntelenül emlékezteti a végzete. Trianon benne van a reggelünkben, a munkánkban, az éjtszakánkban. Belenéz a tányérunkba, elfújja a világosságot az asztalunkon, kioltja a tüzet a kályhánkban. Benne van az életben és a halálban.
    Odakinn nem pihen a dühödt rágalom. Amit elvett, meg is akarja tartani. De fiatal külföldi képviseleteink már őrszemek, a nemzet sajtója figyel, a közvélemény készen áll és a magyar lélek igazunk tanítására, önvédelemre utasítást kér.

MAGYAR KARÁCSONY

Hull, hull a hó, mintha végtelen fehér rengeteg, fehér lombhullása hullana. Fehér a föld, hideg fehér avarban állnak a magyar házak karácsony éjjelén. És a harangok hangja bújdosik a zimankóban, a tűzhely lángja nyugtalalnul ugrál a falon. Öreg harangok, fiatal tűz...
    Az öregek gondolata visszafelé furdul, az ifjaké rohan előre a messzibe, a karácsonyfa alatt csak a gyermekek élik az órát.
    És ők boldogok. És a magyar boldogság ilyen volt hajdan. Gyermekek boldogsága volt, az idők pedig, melyek alatt egy egész világ készült fel ellenünk, számunkra csak a tegnap és holnap közének tudat nélküli órája volt. Ezért vehették el a multunkat, ezért áshattak árkot a jövőnk elé, melyen át csak a szenvedésünkkel verhetünk hidat.
    Mintha valaki sóhajtana. A szél! A szél sóhajt a kéményben és a karácsonyfán meginog a viaszgyertyák sok apró lángja. Vajjon honnan jött a fa a télben? Melyik szégyenhatáron támolygott át ide mihozzánk? Hol hagyta el a gyökerét a hó alatt? Melyik erdőben?
    Az ünnepi fa egyszerre szívszorongató fájdalommá, nyugtalanító ostorrá lesz, melyre gyertyát tűztünk, aranydiót aggattunk, hogy elfeledjük mit jelent.
    Magyar karácsonyfa... Elprédált fenyvesek néma követe, elárvult erdők árva panaszkodója.
    A gyertyák kialusznak, egyik a másik után. Utolsót sercen a kanóc, a füst eloszlik és lecsordul a viasz, olyan lassan csordul, mint a könny. Valami elmult. Elmult a gyermekek órája is. Az is elmult már, csak a fenyő szaga érzik. De olyan erősen érzik, hogy a szívünkig lehat. Olyan erősen, hogy egy pillanatra le kell húnynunk a szemünket. Közben az elárvult, elprédált erdők néma panaszosa mond valami kimondhatatlant. És ettől minden az eszünkbe jut ami elveszett. A hegyek, az utak, a tűzhelyek, a folyók, a partok, a határok és a kemény magyar önérzet és az elveszett régi büszkeség.
    Riadtan nézek körül. Mások is gondolnak-e erre? Mert ha csak nékem jutnak ezek a dolgok az eszembe, úgy nem a háborút vesztette el a mi népünk, hanem a lelkét vesztette el.
    Odakinn dermesztő a hideg. A hó finoman cincogni kezd az ablaküvegen, régi karácsonyi melódiákat muzsikál és a tél fehér fátyolban táncol a ház körül.
    Az elárvult, elprédált erdők karácsonyfája alól, mely panaszt tenni, emlékeztetni jön ide közénk, induljunk ünnep után és keressük meg elveszett magyar lelkünket, hogy a lelkünk erejével megtaláljuk az elvesztett utat, amely hazavezet Nagy-Magyarországba.

MÁRCIUS

A fák kérge alatt keringeni kezd az élet vére, a partok között megbokrosodott, vadhideg vizek nyargalnak a völgyek felé és a pihegő, zöld vetés felett március szelleme jár.
    A régi, az örök szellem, a kezdődés, az ifjúság, a szabadság maga, mely a nyár előtt feltrája a föld kapuit.
    Március eljött megint és mint szilaj vándorlólegény, dölyfös ifjúságában minden úton dudolászva megyen és úgy hiszi, egyes-egyedül övé a világ.
    Hányi-veti duhaj kedvében visszaborzolja a felhők üstökét, becsapkodja a felnyitott ablakokat és nevetésétől megbillen a harangláb zsindelyes süvege alatt a kis harang.
    Aztán felvágja a fejét és elnéz nagy, csillogó zöld szemével a világ felett.
    — Ki vagy te? — kérdi hirtelen.
    Most látja meg, hogy mióta elindult valaki lopva jár mellette a vetés felett. És egyszerre emlékezni kezd. Most meglapulva jár, de volt idő, mikor minden úton csak az a másik haladt és halálnótát dalolva legázolta a tavasz jogát, eltiporta a kezdődő vetést és a szabadság nevét bitorolta.
    Március örökifjú szelleme megáll és szembe fordul a rejtélyes szellemmel, mely mint az árnyék, nyomon követi.
    — Ki vagy? Az én jogaim nevében követelsz, az én ideáljaim torzképeit vetíted, az én dalom helyett dalolsz. Ki vagy te, idegen?
    És hangzik a válasz, mint földalatti morajlás mely ellágyítja magát, hogy csalogasson:
    — Én március szelleme vagyok...
    — Hazudsz... Az én vagyok és hozzád, aki mellém settenkedel, nem fűz vérségi kötelék.
    — Mit bánod, — morajlik az idegen, — az emberekkel már elhitettem, hogy rokonok vagyunk. Vannak akik már azt is elhiszik, hogy te nem is vagy, csak én vagyok, esküsznek rá és hirdetik, hogy én vagyok március szelleme.
    — Rád ismerek beszédeidből! — rivallja március igazi szelleme. — Fojtogató kezed nyoma kiújul a torkomon. Rád ismerek, hat év előtt te akartál ezen a földön örökre megölni, te dobtad oda akkor martalékul magyar birodalmamat, te üvöltötted túl idegen daloddal az én dalomat és így vesztette el magyar birodalmam sok jövendő nyarát a te vörös tavaszodon.
    Megrázta öklét, mint két jogart és hangja zengése, mint a zivatar beleütődött a boltozatba:
    — Az én dalom a Talpra magyar, melytől talpraszöknek még a halottak is, a tied idegen dal, melytől meghalnak a nótásai. Én a szépség vagyok, te az iszonyat, én az ifjúság, te a jövendők hóhéra, én az erő vagyok, te az erőszak, én a kezdődés, te a vérpad. Én a szabadságharc voltam, te a forradalom. Én a szabadság vagyok, te a rémuralom, te a népek alkona vagy, én a népek tavasza vagyok.
    És március szelleme elűzte magyar birodalmából a másik szellemet, hogy menjen oda ahol még befogadják, mert nem ismerik. Ő maga pedig fenséges ifjúságában elindult a rónán kaput tárni a nyárnak.

1925.

HETEDIK ÉV

Az utak mérföldkövek mellett haladnak el. A Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége útjának mérföldkövei a közgyűlések.
    Ez a mérföldkő tavaszban áll, zöldelő vetések fogják körül, virágzó fák fehérben, rózsaszínben, mint a menyasszonyok, a nyoszolyólányok és a mérföldkőre szelíden ráragyog egy régi bölcső és egy új sír emlékezése. Száz éves a bölcső melyben a regélők fejedelmét ringatta az élet, alig egy esztendős a sír melyben egy imdákozó asszony álmát virrasztja a halál.
    A Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége a megszállt Komáromban letette koszorúját a száz éves bölcsőre és ma, ott kinn a temetőben, letette koszorúját az alig esztendős sirra.
    Itt, útunk mérföldkövénél álljunk meg egy percre és hajtsuk meg az emlékezés zászlóját Jókai Mór előtt és hajtsuk meg az emlékezés zászlóját a magyar Hiszekegy költőnője előtt.
    Aztán tovább, előre azon az úton, mely immár a nyolcadik évre nyúlik vissza.
    Mai ünnepünk nagy világosságában vajjon vannak-e közöttünk olyanok, akiknek eszébe jut ennek az útnak a kezdete? A ködös, didergő novemberi alkonyat zsivajos, zavaros homálya, melyben puskaropogás között elindultunk mi, magyar asszonyok és kezünkbe vettük a lángot... Csak annyi világosságot adott a láng, hogy egymásra ismerjünk. Olyan kicsiny volt akkor még, olyan kicsiny! De erős volt a láng, mert tiszta volt!
    És azután elkövetkezett az a gyalázatos, megalázó korzsak, a véres, aljas kor, amelyet proletárdiktatúrának neveznek. Elkövetkezett és nekünk kicsiny világosságunkat el kellett takarnunk a kezünkkel, mert üldözött volt a mi világosságunk akkor Magyarországon. Hanem aztán, a derengő virradat hajnali harangzúgásában kezünkben már fáklya volt a láng, mely végigfutott minden felszabadult magyar utakon és ma már a nemzet szent világossága, mely beragyog minden tájat ahol magyarok laknak.
    Ez nem szalmaláng! Akiknek bűneink maradandósága az érdekük, hogy állandósítsák bűneinket turáni átoknak szokták azokat nevezni, míg erényeink elmúlását azzal szokták siettetni, hogy szalmalángnak nevezik azokat.
    Lealázó jellemzése egy nemzetnek: turáni átok és szalmaláng.
    Mi asszonyok, visszavetjük ezt a két szót, amelyet a bűn mentségének a látszatával, a bűn állandósítására találtak ki ellenségeink. Mi nem kívánunk részesülni ennek a két szónak a mentségében, a mi soraink között nincs turáni átok. Mi összetartunk!
    A mi sorain között nincs szalmaláng, mi maroknyi világosságunkból egy országon végigragyogó tüzet teremtettünk, mely ég és égni fog! Elmúlásával odaát, a túlsó oldalon, ne áltassa magát senki! Mert az a tűz testvére annak a tűznek, melyet ezer év előtt Szent István király gyujtott a keresztény hit diadalára, minden Krisztustagadó pogányok ellen. Ez a tűz testvére annka a tűznek, mely Ázsiából ránk agyarkodó veszedelem ellen gyúlt ki és kétszáz éven át sütötte, pörkölte az ozmán hatalom testét, ez a tűz testvére annak a tűznek, melyet a nemzeti érzés gyujtott fel és amely négyszáz éven át lángolt Bécs ellen.
    A történet beszél itt és bizonyítja, hogy nem minden magyar tűz volt szalmaláng. A történet bizonyítja és bizonyítjátok ti, nagyszerű magyar asszonyok, akik jelentőségben megnövekedve, de lélekben változatlanul, miként elindulásunk órájában, itt vagytok valamennyien. És itt van ötszázhúszonhét magyar városank és falunak a küldöttsége.
    Eljöttetek ide, hogy lásson meg benneteket Budapest, az a Budapest, amelynek jöveteletek előtt bátor üzenetet küldtetek, az a Budapest lásson meg benneteket, amely nem szeret az országról tudomást szerezni amikor az ország sorsáról dönteni akar. Igen, lásson meg benneteket az a Budapest, mely a béke éveiben minden javakat magához szívott, amely magát erősítette, növelte, gazdagította, hatalmasította és pedig nagyon sokszor a magyar vidék rovására. Ti, Tiszántúl asszonyai, akik itt vagytok, jól tudjátok miféle utak, kultúrális intézmények, kórházak jutottak nektek a béke éveiben... Jól tudjátok ruténlakta földről ideszakadt menekültek, milyen sors jutott osztályrészül a nagy, magyar érzésű gens fidelissima carissimának. És tudjátok azt is, mi történt lenn a végeken, mi történt a székely megyékkel, amikor a budapesti szellem meghúzta ott a vasútvonalakat és áthúzta vélük a magyar érdekeket. És azt is tudjátok, mi történt Zalában, Magyarország egyik kultúrközpontjában, Deák Ferenc és Kisfaludy szülőföldjén, amikor vasútvonalat fektettek és megállóhelyeket építettek! Budapest magához szívott minden erőt és Budapest erejét magához ragadta egy maroknyi csoport és ez a maroknyi idegenlelkű csoport uralkodott Budapesten keresztül az egész ország felett. Ennek soha, soha többé megismétlődnie nem szabad! És hogy ne ismétlődjék meg, abban részünk lesz nékünk is. Teljesíteni fogjuk kötelességünket, mert magyar asszonyok vagyunk. Diadalra visszük az akarásunkat, mert összetartunk.
    Ilyen összefogás, mint a miénk, még nem volt a kerek földön sehol. Feminista interkonfesszionális, internacionális alakulatok ezrével vannak a világon, de a keresztény asszonyok nemzeti szövetségének a gondolata az magyar, az a mienk, azt csak tőlünk tanulhatják el a többi népek, azt mi teremtettük a lelkünkből, a szívünkből, a fájdalunkból, a hitünkből, a hazaszeretetünkből.
    Nem idegenből átplántált növéy ez a Szövetség, ez itthon termett. A földből nőtt, magyar földből, ezért olyan, mint a magyar búza, ezért jelenti a nemzet egyik életerejét.
    A nemzeti életerőkben rejlik a nemzetek fennmaradása. Mi a fennmaradást szolgáljuk és épp ezért bántanak bennünket azok, akik a pusztulást szolgálják. Megtörtént, hogy asszonytestvéreinket durván sértették, támadták, megtörtént, hogy meg akarták őket félemlíteni, még a becsületükbe is belegázoltak, még ahhoz is hozzányúltak ami e szegény ország szegény magyarságának utolsó magántulajdona: a becsülete. De ha ezt a szentségünket bántják emeljük magasra a fejünket és gondoljunk arra, hogy nincs olyan hit, amelynek ne lettek volna mártírjai. Emeljétek fel a fejeteket és gőgösen, mint egykor az imperátorok, amikor a vaskoronát a homlokukra tették, kiáltsátok oda, ha a becsületetekhez nyúlnak: Isten adta, jaj annak aki hozzányúl!
    Tragikus végzetünk, hogy ezt a hazát, ezt a drága, szegény, imádott hazát még szeretni sem lehet büntetlenül. Büntetés és bántódás éri azokat akik szeretik, azok részéről akik nem szeretik. De hiába! Mert az akarat és az összetartás csodákat tud művelni és én a beteljesült csodákért köszönetet mondok minden keresztény magyar asszonynak. Köszönetet mondok a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége minden itt megjelent tagjának azért a munkáért, melyet szerteszét az ország városaiban, kis falvaiban önzetlenül elvégeztek.
    Ez az önzetlenség egy épületet emelt, melynek három hatalmas íve van: a szépség, a munka és a jövő. Temérdek cselekvés fut össze az ívek alá, de épületünk fenntartó boltozatának három nagy íve: a szépség — a kultúra, a munka — a háziszövés, a jövő — az ifjúság szeretete.
    Az ifjúsággal kapcsolatban egy kérdésről kell említést tennem, amelyet politikai jelszónak szeretnek egyesek deklarálni, amelyet azonban a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége nem tekint politikai jelszónak, hanem életkérdésnek. A magyar asszonyok a numerus calusus kérdését nem tekintik politikumnak. Nem tekintik célnak, csak következménynek. Ha a trianoni határok létre nem jönnek, akkor a temérdek magyar ifjú aki hontalanná lett, nem tért volna be azokba a megmaradt városokba, amelykben ma szűkösen tud csak elhelyezkedni az egyetemeken. Mi nem az idegen fajjal szemben követeljük a numerus clausust, hanem a saját fajunkkal szemben követeljük a numerus apertust, mert tébolyodott és öngyilkos nemzet az, amely az értelmiséget nem elsősorban a saját fajtájából akarja rekrutálni. És, hogy a magyar asszonyok ez állásfoglalása a numerus clausus kérdésében nem kizárólag a központra szorítkozik, azt bizonyítja az, hogy több mint nyolcvan felirat és folyamodvány érkezett részben a nemzetgyűlés elnökéhez, részben a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségének Központjához vidéki szervezeteinktől, sok száz aláírással, amelyben követelik a magyar ifjúság és a magyar anyák érdekében a numerus clausus fenntartását.
    Végül pedig benneteket kérlek, magyar asszonytestvéreim, segítsetek és szeressétek egymást! Ne csüggedjetek soha, bízzatok és higyjetek. Emlékezzetek arra a szózatra, amelynek a tanítója sírjára letettük ma a koszorúnkat. És ha szűken vagyunk is ebben a kis hazában, ha szegények vagyunk, ha nyomorultan, kínzón közel vannak is a határaink, gondoljunk arra, hogy volt egy sír a Golgota tövében, hat lábnyi volt a sír és az a hat lábnyi föld elég volt ahhoz, hogy Krisztus Urunk belőle feltámadjon. Tekintsünk rá és higyjünk benne, higyjünk hazánkban és akkor bízom benne, elég lesz ez a Csonka-Magyarország, hogy mi is feltámadjunk.

(A Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége országos évi közgyűlésén 1925 április 26-án a régi Országházban tartott beszéd.)

AZ ORSZÁGOS NŐNEVELÉSI KONGRESSZUS MEGNYITÓ BESZÉDE

Templomból jöttünk ide, ki-ki a saját hitének a templomából, de valamennyien Krisztus Urunk színe elől. Így kezdtük el: a szent, az örök, a legnagyobb Tanító áldását kértük munkánkra.
    Az asszonyi életben a vallás nagyobb teret foglal el, mint a férfi életében. Maga a Teremtés akarta ezt. A férfi és a nő teljesen egyenlő értékek, de különböző értékek. A férfié a gondolat világa, az asszonyé az érzés világa. Ha az asszony a gondolat világában akar alkotni, a férfihoz megy tanulni, az ő lángjából visz magának világosságot, ha a férfi az érzés világában akar teremteni, az asszonyhoz megy tanulni és az ő lángjából visz tüzet magának.
    Kérdem, vajjon az emberiség életében mi teremtett többet és nagyobbat: a gondolat-e, vagy az érzés?
    Nincs erre felelet és ez a felelet!
    Amikor tehát asszonyok, jövendő asszonyok neveléséről van szó, akkor elsősorban annak a fejlesztésére kell törekedni a nevelés révén, ami nagy és gyönyörű az asszony lelkében, ami az asszonyi lelket a nemzet és az emberiség történetében fontossá és nélkülözhetetlenné teszi. Ez pedig a magasabbrendű érzés, melyet a nevelés és tanítás segítségével elmélyített vallásos érzés és hazaszeretet teremthet meg leginkább. Vigye bele tehát a kongresszus ezt a két örök principiumot minden tanácskozásba, minden határozatába. És ha így lesz, munkája messzeható áldást fog jelenteni a magyar nőnevelés révén a nemzet életében.
    Köszönetet mondok ezért gróf Klebelsberg Kunó vallás és közoktatásügyi miniszternek, aki a nőnevelés nagy reformjának megteremtése előtt felhívta a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségét ennek a kongresszusnak a megtartására, hogy asszonyi sorsok felett döntő törvényalkotása előtt, meghallgathassa az asszonyokat.

1925.

1926

Megilletődötten állok itt, oly megilletődötten, mint ritkán életemben és szívem egész melegével mondok köszönetet a ragaszkodásnak, a szeretetnek, az együttérzésnek megnyilvánulásáért, amellyel Önök engem, aki oly mulandó vagyok, az örökös címmel megtisztelni kívánnak. Mint életem legnagyobb megtiszteltetését, hálával fogom elfogadni a kitüntetést.
    Ha az útra visszatekintek, amelyen az elmult nehéz, keserves években haladtam, azon az úton, magam mögött maradtan köveket látok heverni, melyekkel megdobáltak, sarat látok, megszáradt sarat, amelyet a saját lelkükből vettek azok, akik rám dobták. De ezen az úton látok virágokat is. Sok virágot és sok szeretetet. És ott látom állani azokat, akik ma nem szólaltak meg, de lelkükben itt vannak és lelkükben velem voltak akkor, amikor még szabadon téphették a nevemet azok, akik ezt a nevet és azt, amit ez a név jelent, össze akarták tépni.
    Visszatekintve a megjárt útra, újra látom a legendás ifjút, aki a történet útjain mindíg ott állt, hogyha igaztalanul és ártatlanul asszonyi sorsot hurcoltak vesztőhely vagy szenvedés felé. Az én utamon is ott állt a legendás ifjú: hazám ifjúsága és életem legnehezebb napjaiban, amikor még nem volt ítélet, ítélt ez az ifjúság és felém nyujtotta virágait. Ennek az ifjúságnak el kell küldenem erről a helyről köszönetemet.
    Köszönetet kívánok mondani azoknak a magyar férfiaknak is, akiknek felháborodásával találkoztam nehéz utamon és köszönetet kívánok mondani azért a meleg szóért, amellyel engem most megtisztelni szívesek voltak. Legyenek meggyőződve arról, hogy a lélek, melyet az én törékeny testem visz előre, sem meghátrálni, sem megtántorodni, sem megriadni a kövek záporában nem fog.
    Az önök szavában, mélyen tisztelt uraim, a magyar férfiak, a becsületes magyar férfiak emeltek kalapot. Az én megbántásom és az a sérelem, amely engem ért, a magyar férfiakat is érte. Mert az a sérelem azt csúfolta meg, ami a legnagyobb erénye és ékessége a magyar férfiaknak, ami egy ezredév óta dicsősége és dísze, amit az egész világ ismer: azt a lovagias erényt, azt az igazságszeretetet, tisztességet, becsületet, azt az asszonyoknak kijáró megbecsülést, amely a magyar hitvest arra a csodálatos szóra tanította meg: Uram!
    Utamon ott láttam az ifjúságot. Ott láttam a magyar férfit az út egy-egy fordulójánál, de akik követtek és velem jöttek, azok a magyar asszonyok voltak. Ők velem voltak! Velem voltak, amikor éljen rivalgott felém és velem voltak akkor, amikor kövekkel dobáltak.
    Cegléd és Dunántúl és Győr város asszonykövete azt mondotta, hogy az én fájdalmam az ő fájdalmuk is. De legyenek meggyőződve arról, hogy a magyar asszonyok tiszta ereje, — a ti tiszta, megrendíthetetlen erőtök az én erőm! Fogadjátok érte köszönetemet! Nehéz órákban voltatok útitársaim és útitársaim voltatok azért, mert jól tudtátok, hogy amikor engem ütnek, az én kicsiny személyemen keresztül ütik és el akarják rombolni, ki akarják irtani a magyar életből azt az eszmét, amelyet az asszonyok között én képviselek. Szét akarják tépni azt a nagy összetartást, — a Ti összetartásotokat, amely talán a legnagyobb és a legmegrendítőbb összetartás a szétszaggatott hazában.
    Magyarország felett borús idők járnak sok esztendő óta. Szétszakadt a föld, az ég és most a téli világban egyszerre váratlanul, iszonyúan gátak szakadtak szét. Folyók léptek ki medrükből, vadvizek törtek fel és elárasztották országunk egy részét.
    Ez az áradás a trianoni áradás!
    Hajlékatalanná tett számtalan magyart, tűzhelyétől szakított el számtalan édesanyát, fájdalmat, kínt és szenvedést sodort újra a mi folyton szenvedő országunkra. A trianoni határok zúdították ránk ezt az árvizet, amelynek hömpölygő, szürke hullámai elhömpölyögnek a magyar tájak felett. A sorstörténelem nekünk olyan helyet és szerepet szánt, mint hogyha — tegyük fel — Hollandiának zsilipjeit, melyek a tengertől védelmezik, ellenséges népek őrizetére bíznák.
    A természetnek ezt az árvizét egy másik áradás is utánozni látszik. A trianoni határok, a háború és az igazságtalan béke azt a látszatot keltették, hogy azok győzedelmeskednek e világon, akik félreteszik az erkölcsöt, akik félreteszik az erkölcs törvényeit és azzal a jelszóval, hogy a cél szentesíti az eszközt, diadalt, kicseket, hatalmat, meghódított területeket nyertek maguknak. Ez a trianoni mentalitás — fájdalom, benne van ma a mi életünkben is.
    És mivel az erkölcstelen eszközökkel hódító, területrabló nemzetek az ő bűnhödésüket erkölcstelen cselekedeteikért a történeti időmérték arányában sokkal hosszabb idő multával veszik csak el, mint ahogyan azt a bűnhődést rövid és kicsiny emberi életünkben elveszik az egyesek, — sokan vannak, akik ösztönzést merítenek bűneikhez a bűnös népek sikereiből, melyek elrabolták határainkat, széttépték a zsilipeket és ránk hozták a trianoni árvizeket.
    Látunk olyanokat a mai életben, akik beletipornak a saját tűzhelyünk szent lángjába. Látunk olyanokat, akik mások ellen pénzen vásárolnak rágalmat. És látunk olyanokat, akik a legnemesebb érzéseket is, még a hazaszeretetet is megidézik akkor, amikor megtévednek, amikor hibát, esetleg bűnt követnek el. Pedig igaz célokat csak igaz úton, igaz eszközökkel lehet elérni!
    Kívánom nemzetemnek, hogy amikor céljai elérésének útján halad, akkor azt a két szót vigye magával, mely a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége zászlajára van írva: „Krisztus és Haza!” Akik Krisztusban hisznek és az ő útját követik, nem tévednek el. Aki hazáját szereti, minden bántalmat, minden áldozatot és minden kődobást elvisel.
    Ezzel szemben az a türelem, amellyel a sajtó, nem a mi sajtónk, hanem a túlsó part sajtójának tombolását nézzük, végzetes veszedelmeket rejt magában. Épp ily veszedelmeket látunk abban a megdöbbentő türelemben is, amelyet a nemzetgyűlés tanusított akkor, amikor egy hang, egy női hang megsértette az Egyházat és a nemzet véderejéről, a magyar nemzeti hadseregről azt mondotta, hogy „tagjai hivatásos gyilkosok, akiknek egész életpályája nem egyéb, mint a tömegek mészárlására való előkészület.”* Azt mondotta, hogy a világháborúért ők felelősek, felelősek az Egyházak s bűnös a háborúért a munkásság is. Az a munkásság, amelyet én ismerek nem bűnös! Azt a munkásságot, amelyet ugyanazok, akik most bűnösséggel vádolnak, mert nem szegült ellen — ahogy ők mondják — a gyilkosságra uszítóknak, azt a munkásságot a vörös napokban nagy plakátokkal ugyanazok: a jelen pacifista vádlói kergették a vörös hadseregbe, úgyhogy akkoriban a munkásnak, a plakátok szerint, nem is két lába, hanem hat lába volt a sietséghez, hogy belépjen az ő vörös hadseregükbe. Az igazi magyar munkás, mint minden becsületes magyar, teljesítette kötelességét a háború alatt.
    Amikor először van alkalmam szólni e helyről, a legnagyobb megbotránkozással visszautasítom azt a hangot, amely Egyházainkat, hadseregünket és keresztény magyar munkástestvéreinket megsértette. Kijelentem a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége nevében, hogy mi soha a mi keresztény történelmi egyházainkat háborús uszítóknak nem láttuk, de láttuk és tudjuk, hogy az ő papjaik ott voltak testvéreinkkel a harc mezején. Ott voltak akkor, mikor aléltan és sebesülten összerogytak és adták nekik a lelki vigaszt olyan körülmények között, hogy nem egyszer ott hagyták a maguk életét is. Köszönetet mondunk ezért és templomaink lépcsői elé letesszük a magyar anyák és asszonyok el nem hervadó háláját.
    Ha Önök vasárnap Isten házába mennek, vigye be ki-ki a maga felekezetének templomába a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségének ezt a tiszteletét és háláját.
    A nemzeti hadseregnek, annak a hadseregnek, — amely folytatása azoknak, akik kinn küzdöttek a világ minden harcterén és hősök tudtak lenni, amely a vörös rémuralom és oláh megszállás után eljött hozzánk, felszabadított a szenvedésből és ma is őrizőnk, biztosítója annak, hogy a mi tűzhelyeinken nyugodtan éghet a láng, annak a nemzeti hadseregnek a sérelemért, mely érte, a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége nevében elégtételt szolgáltatok és leteszem zászlója alá a magyar asszonyok megbecsülését és tiszteletét.
    A magyar keresztény munkásságnak, a hazafias munkásságnak, melynek asszonyai oly számosan vannak soraink között, elküldjük szeretetünket és azt az üzenetet, hogy a magyar munkásság amikor hazája iránti kötelességét teljesíti, nem gyilkosságra uszító parancsot követ.
    Ezt el kellett mondanom, hogy lássák, miért lenne a túlsó partok számára olyan fontos az, hogy a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége szétszakadjon, széthulljon és ne legyen többé szó, amely ilyen felháborító kijelentésekre a magyar asszonyok nevében válaszoljon.
    Árvizek járnak, hullámok csapkodnak, azonban a hullámokban, ebben az árvízben virágok úsznak. Asszonyi szeretetnek, nagyszerű asszonyi hűségnek és ragaszkodásnak a virágai. Ezeket a virágokat az ár összehordja és egy sziget támad belőlük, a szigeten egy vár, asszonyvár, a hűségnek, a becsületnek, az áldozatkészségnek, a rendíthetetlen hazaszeretetnek és a Krisztusba vetett hitnek bevehetetlen vára. Erre a várra tekintsenek fel gondtelt óráikban a magyar férfiak is. Ott fog ez a vár állni mindaddig, míg a hazának szüksége lesz rá. Tisztán, magasan fog állni a vár, amelynek őrtornyára engem küldtek fel a magyar asszonyok. Legyenek meggyőződve, a bizalmuk mai gyönyörű ünnepéből erőt ott fogok állni életem utolsó leheletéig.

* A nemzetgyűlésen egy szocialista asszonyképviselő használta beszédében ezt a mondatot.

(A Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége országos rendkívüli közgyűlésén, 1926 január 6-án, Vízkereszt napján a Vármegyeház dísztermében elmondott beszéd.)

NYOLCADIK ÉV

A Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége évről-évre megszólaltatja kürtje szavát, hogy összehívja az ország asszonyait, hogy beszámoljon az elvégzett munkáról, kitűzze a jövendő munkák vonalát és megszorítsuk egymás kezét.
    Ebben az esztendőben Cegléd asszonyai megelőztek bennünket, leakasztották az asszonyvár fegyverkamrája faláról a kürtöt és megszólaltatták a téli világban. Akkor történt, hogy a Duna-Tisza köze gyönyörű kürtszavába belevegyült a Dunántúl asszonyainak élén Győr asszonyainak szava, akik nekem, mint a szövetség elnökének, a bizalom nem hervadó koszorúját kívánták homlokomra fonni, hogy a választást kizárva, kiválasztottá tegynek, felajánlva az örökös elnöki címet.
    Talán különös, hogy én vagyok kénytelen erről beszámolni, de indokolnom kell, miért tartjuk ma csak az alapszabályoknak megfelelő keretek között, de nem a megszokott ünnepi keretek között az évi közgyűlést. Cegléd hívó szavára Vízkereszt napján már eljöttek ebben az évben az ország asszonyai. Eljöttek a kürt szavára, melynek hangjában a téli ég alatt csodálatos, rejtélyes szép melódia dalolt. Eljöttek ők, akiket a forradalmak idején, sötét éjtszakákban mi hívtunk össze egykor a kürt szavával; eljöttek akiket összehívtunk a feltámadás reggelén, eljöttek akiket a kürt szava munkára, ünnepre, összetartásra annyiszor hívott, eljöttek Vízkereszt napján, mikor a kürt Cegléd asszonyainak ajkán, soha nem hallott bűvös melódiával csak szeretetre, csak hűségre hívta össze Magyarország asszonyait.
    Mióta utolsó munkánkról beszámoltunk vad viharok tépték csonka országunk dereglyéjét. Sok vihar rázta árbocait, orkánok szaggatták a vitorláit, de szaggatták ezeket a vitorlákat idebenn is sokan, akiknek az utolsó magyar dereglye menedéket ad.
    Gyakorta látok kétségbeesést az öngyilkos és nemzetgyilkos marcangolás felett a jók és igazak szemében. És ha csak azt látnám ami látszik, magam is kétségbeesnék. De én a láthatón túl látok. Látom a jövőt és ez az ami erőt ad, ami vigasztal!
    Ennek a nemzetnek a sorsa felett két erő csatázik. Kétféle magyar lélek küzd egymással. Küzd a régi lélek amely négyszáz éven át megszokta, hogy Bécsre sandítson,hogy hibáiért másokat tegyen felelőssé, az a négyszázéves, mindíg másra támaszkodó, szerencsétlenségéért mindíg mást okoló, a turáni átok bűnös meséjével mentegetődző lélek! És küzd a másik, az új magyar lélek, amely nem várja a más segítségét, nem sandít semerre, önmaga erejében bízik, mást nem okol és mellére verve, mea culpát kiált, hogy megjavítsa önmagát. Új lélek! Vagy talán a legrégibb ősmagyar lélek ez, amely magabízón eljött Ázsiából, hogy elfoglalja a Kárpátok alatt Attila örökét, az ősi lélek, mely országot alapított és kereszténységet teremtett. Ez az ősmagyar lélek ébredt fel újra és él ma a magyar asszonyokban és általuk a jövőt adó magyar otthonokban, hogy másodszor elfoglalja Attila ezerötszázéves örökét és másodszor diadalra segítse Szent István ezeréves kereszténységét.
    Lelkek csatája folyik az egész világon, lelkek csatáznak mindenütt, csatáznak itthon minálunk is. A földön és a föld alatt csatáznak a marxi materializmus elemei. Fenn, felettünk folyik a nagyobbik ütközet, Krisztus nevében a hazaszeretet és az antikrisztus nevében az internacionalizmus vívja azt, a jó és a rossz, a rombolás és az alkotás szelleme. A Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségéé — a magyar asszonyoké — az örök dicsőség, hogy mint elsők, nemcsak Magyarországon, hanem az egész világon ők mondták ki, hogy az antikrisztusi romboló szellemnek egyetlen bevehetetlen vára van, a vár, melynek három bástyája: a krisztusi hit, a hazaszeretet és a családi otthon tisztasága. Ezt a három bástyát döngeti minden ellenségünk oda kintről és idebentről is. Pedig, ha a három bástya megdűl, megdűl a csonka ország, Nagy-Magyarország reménye, Európa kultúrája, — meghalt egy világ.
    Ezért döngeti a rombolás szelleme a mi bástyáinkat. Döngeti az ifjúság és az asszonyok lelkében az erkölcstelen divattal, ledér táncokkal; e kicsinynek látszó vészes fegyverekkel, — döngeti a férfiak lelkében, a mindennapi megélhetés küzdelme közben, a könnyen szerezhető pénz csábításával, a hazug hatalom csillogtatásával és döngeti az egész társadalom lelkében a nyomor és nélkülözés fokozásával. Teljes sikert sehol sem ért el, ott sem, ahol mégis a legnagyobb sikere van: a magyar politikusok világában.
    Nézzünk a nemzetgyűlés felé. Ott még lappang a négyszázéves szellem, amely egykor Bécs felé sandított és ma, amikor szerényebb lett, az osztrák kamarilla hiányában odasandít a francia detektívekre és Benes ágenseire. És ugyanebben a világban látjuk még élni azt a szellemet is, amely 1918-ban elpusztította a nemzetet és elvesztegette Magyarországot.
    E szellemek soha sem vettek erőt a magyar asszonyokon, mert mi jól tudjuk, hogy épp ezek azok a gonosz erők, melyek ellen küzdenünk kell és nagy bűnt követnek el, akik minket a mi munkánktól el akarnak téríteni és később megoldandó kérdéseket akarnak az előtérbe hozni. A mesebeli várkastély titkos szobájában arany és ezüst áll a ládákban, de vajjon elérkezik-e valaha ezekhez a bűvös ládákhoz az, aki csak tervez, szónokol a ládákról, de nem öli meg a sárkányt mely a kapuban fekszik és amely a mesebeli várkastélyba bejutni nem enged senkit.
    Ezt a sárkányt kell kiirtani először! Ez a mi feladatunk, mert ez a sárkány a rombolás szelleme, amely táplálkozik a nemzet minden szerencsétlenségéből és táplálkozik a nemzet legjobbjainak a meghurcolásából. Táplálkozik a munkástársadalmunk ínségéből, iparosaink munkát nem kapó műhelyeinek kétségbeeséséből, tisztviselőtársadalmunk szenvedéséből és nyomorából, — mindabból táplálkozik, ami fáj nekünk, akik magyarok vagyunk! Annak a sárkánynak a fejét kell levágni és aki más orvosságot ajánl e nemzetnek, az félrevezeti a nemzetet végzete útján.
    Nincsen más orvosság, mint az, amelyet a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége programmja nyujt: a krisztusi hit, a hazaszeretet és a családi otthon tisztasága!
    Ne higyjék, hogy a bolsevizmust lekaparták a plakátokkal együtt a falakról. A bolsevizmus itt van most is, itt settenkedik minden romboló munkában, eszmében, szóban. És bolsevista az, — ha százszor arisztokrata is és benne van a családfája a góthai almanachban, — aki a családi tűzhely tisztaságát megsérti, a nemzet érdekeit elárulja, az egyház szentségét megtagadja.
    A magyar asszonyok a sárkány ellen küzdenek. Ne engedjék félrevezetni magukat! Mert akik ma más orvosságokkal akarnak itt gyógyítani, mint a hit, a hazaszeretet és a családi tűzhely tisztasága, azok örökre kiolthatják a nemzet éltető nagy ideáljait.* Aki az órát erőszakkal előre akarja tolni, amelynek ma még nekifeszül a trianoni kéz, félős, hogy eltöri a mutatót és oka lesz, ha az óra nem fog ütni soha. A nemzet nagy ideáljaihoz ne nyúljanak olyanok, akik nem tudják áttekinteni a világhelyzetet! Megvalósulásuk időpontjáról csak azok vannak hivatva dönteni, akik túllátnak a pillanatnyi horizontokon és — joguk lenne dönteni azoknak is, akik 1918 november 16-án, amikor a főrendiház és az országgyűlés Károlyi parancsára feloszlott, a Parlamentben, vagy kinn a téren elkiáltották volna magukat, hogy: Vitam et sangvinem! De akik akkor nem kiáltottak, ne nyúljanak az óra mutatójához! Ne nyúljanak olyan kérdésekhez, amelyek időelőttiségükkel ezt a nemzetet a vesztőhelyre, a vérpadra cipelik. A Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége azokban a vészes időkben is kiáltotta, hogy: Vitam et sangvinem! És ha most nem kiáltjuk, mikor a nemzet életérdekei hallgatást kívánnak, — ez is csak hazaszeretet! Ma másutt látjuk munkánk területét és ezt a területet becsülettel igyekszünk betölteni.
    A Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége nem marad el ott, ahol várják, dolgozik a dolgozókkal, szenved a szevedőkkel és mint az édesanya szíve, ott van a szíve a magyar ifjúsággal. Ott volt jóformán minden városban és faluban karácsony előtt és milliárdokra menő azoknak az ajándékoknak és szeretetadományoknak az értéke, amelyeket a Szövetség szíve vérével, kezemunkájával szerzett meg, hogy odaadja kedves segítségül. Ott volt a Szövetség, amikor elöntötte az árvíz Magyarország nagy darab földjét és a rózsák, amelyeket a magyar asszonyok — mint életem legszebb dicsőségét — nevemről neveztek el,** legynek meggyőződve, hogy azok a rózsák, amelyek kenyérré változtak, voltak olyan csodálatos rózsák, mint azok, amelyek egykor Szent Erzsébet ölében kinyílottak... És a magyar asszonyok ott voltak akkor is, amikor nem irgalomról, de munkáról volt szó. Elvégzett munkájukról beszél száz és száz szövőszék. Ott volt a Szövetség a diákok mellett is a Horthy-kollégiumban és de sok diákszoba felett virágzott már ki a patrónus-városok és falvak címere, mint ahogyan benn a szobákban kivirágzott a magyar asszonyok szíve szeretete.
    Ha kultúrmunkáról van szó, ott sem hiányzott a magyar asszony, mert ma már Magyarország számtalan városában és falujában az esztendőnek legszebb kultúrnapja az, amelyet a magyar asszonyok rendeznek.
    A magyar asszonyok minden esztendőben egységes, nagy és átható programmjukból kiemelnek egy-egy kérdést, amelyet vezérmunkává emelnek. Mindíg azt, ami a legfontosabb a nemzet életében és amelyet asszonyok tudnak elvégezni. Volt olyan esztendő, melyben a vezérmunka a háziszövés terjesztése volt, volt olyan esztendő, melyben az ifjúság támogatása állt az élen.
    Ebben a szörnyű és nehéz esztendőben, amikor a megpróbáltatások súlyosan nehezednek Magyarország életére, amikor a külső és belső ellenség rohamra indul az ország ellen és — hogy nem elszigetelt jelenségekben indul, — mutatja a bányamunkások megmozdulása, akiket a szenvedés mozgatott meg, de rosszindulat indított el; mutatják az osztrák határon felvonuló vörösek, akik hadgyakorlatokat rendeznek Magyarország felé. Ebben a nehéz atmoszférában jól tudjuk, hogy milyen hivatás vár ránk. Ránk, asszonyokra vár az, hogy a szenvedő magyar lelkeknek még egyszer odanyújtsuk a hitet, a türelmet, felvilágosítsuk és megvilágosítsuk a nemzetet, amely elfelejtette, hogy minden ínségnek, nyomornak és szenvedésnek tulajdonképpeni oka az elvesztett háború, a forradalmak és a megszállások. Mert nincsen olyan pénzügyi geníe a világon, amely egy nemzetnek, mely elvesztette területének 72%-át, jólétet tudjon ezért cserébe adni.
    Tehát most, amikor a nyomor és szenvedés növekszik és a türelmetlenség újra felvillan, amelyet úgy gondolnak egyesek megenyhíteni, hogy ha elfogy a kenyér akkor rendetlenséget lehet csinálni, — most kritikai lelket kell adni, közvéleményt kell teremteni. És mivel ennek a közvéleménynek legerősebb és leggyorsabb munkása a keresztény magyar sajtó, az a sajtó, mely mint hős küzd a rettentő nehéz időben, hogy a magyarságnak szócsöve és sugalmazója legyen, ezt a keresztény sajtót és ennek támogatását emeljük ki a nagy egyetemes programmból és állítjuk mint vezérmunkát a magyar asszonyok elkövetkező munkaévének előterébe. Ha a magyar asszonyok igazán akarják, úgy mához egy évre a keresztény sajtó terjesztése terén diadalmas eredményekre mutathatok majd rá, és hogy akarják, abban senki se kételkedjék!
    Amióta utolszor összegyültünk, hogy elvégzett munkánkról tartsunk számadást, két nagy magyar évforduló ihlette meg a nemzetet. Az egyik ősszel volt, a tél küszöbén, a másik most, a tavasz küszöbén. Novemberben volt százéves fordulója annak, hogy Széchenyi István a pozsonyi diétán letette a Magyar Tudományos Akadémia alapkövét és trónra emelte a magyar nyelvet, amely az államéletből száműzötten, a latin és a német nyelv mögött tengődött. És a másik évforduló most nemrég jött el hozzánk. Most volt kétszázötven éve annak, hogy Rodostóban lehúnyta Rákóczi Ferenc az ő szép, szomorú magyar szemét. A nemzeti szabadság és függetlenség két hőse volt a két óriás. Az egyik kardja erejével akarta nemzete számára kivívni, a másik a tudás erejével. Kard és könyv legyen az elkövetkező időkben a magyar nemzetnek segítőtársa, a Rákóczi kardja és a Széchenyi könyve! Az ő kettőjük szívének, mely úgy tudta szeretni ezt a nemzetet és az ő kettejük lelkének, amely bízott, remélt és hitt, az ő szívük és lelkük megidézésével van szerencsém a mai közgyűlést megnyitni.

* Az időelőtti restauráció veszedelmei.
** „Tormay Cécile rózsái”-nak nevezték el a magyar asszonyok az árvízkárosultaknak juttatott adományaikat. Az 1926 január 6-án tartott rendkívüli közgyűlésre szánt virágok helyett minden asszony egy kenyeret küldött az inségeseknek.

(A Magyar Asszonyok Nemzeti szövetsége országos évi közgyűlésén, 1926 április 28-án tartott beszéd.)

KILENCEDIK ÉV

Ragyogó kötelességet ró rám ez a mai nap és büszke kötelességteljesítést akkor, amikor Magyarország legszebb magaslatáról, hű magyar asszonyi szívekből emelt magaslatról szólok azok nevében, akik nincsenek itt, szólok azokhoz, akik itt vannak és elismerem a magyar asszonyok eredményes, gyönyörű munkáját. A magyar asszonyok az elmult esztendőben valóban sokat dolgoztak. Dolgoztak úgy, ahogy a föld tanítja munkára az ő munkásait. A gyárakban megállhatnak a gépek, a gyárak napi áruját, amelyet ma nem készítettek el, holnap is el lehet készíteni, de a föld munkálásánál, amit ma nem végeztünk el, többé elvégezni nem lehet. Amit tavasszal elmulaszt a föld, a nemzet és a história munkása, azt nyárban, ősszel és télben nem pótolhatja. A magyar asszonyok nem mulasztottak! Dolgoztak mint a föld, a nemzet és a história munkásai, bár munka közben fel-felpillantva, jól látták a naplopókat, a henyélőket, a közömböseket, a csendzavarókat, a kurjongatókat és intettek szeretettel a többi munkábavonulónak, irányt mutattak a tévelygőknek a magyar asszonyok, akik minden munkájukat magyar és asszonyi méltósággal végezték. Ott voltak a választásoknál; hatalmas erejüket: szavazataik ezreit beledobták az urnákba. Amikor pedig arról volt szó, hogy mandátumot kérjenek, az arénában közülünk egyetlen asszony sem nyujtotta ki kezét, hogy magának mandátumot követeljen. Mert a magyar asszonyoknak jelenlegi álláspontja, hogy: nem kell nekünk Országháza, amíg az országnak minden háza, minden otthona a mienk. Ellenben elvárjuk azoktól, akiket mi segítettünk hozzá, hogy bejussanak az Országházba, hogy a magyar asszonyok és a magyar gyermekek érdekeit képviseljék. Elvárjuk, hogy azt a keresztény és nemzeti lobogót, amelyet mi szavazatunkkal segítettünk be az Országházba, ők ne vigyék balra és bennünket részükről ne érjen csalódás. Mert a magyar asszonyokat csak egyszer lehet áltatni! És ha csalódnánk, újra ott leszünk azoknál az urnáknál és szavazatunk mint döntés fog az urnákba belehullani. Már pedig mi feltétlenül úgy fogunk dönteni sorsunk felett, hogy azt, ami számunkra nemzeti ideál és életcél, diadalra segítsük!
    A magyar asszonyok munkájának előterében áll annak a kívánságnak a megvalósítása, hogy ősi faji tulajdonságainkat megerősítsük és visszavigyük a magyar életbe. A nemzetek erényei, a nemzetek régi, sokszor emlegetett erényei, nemcsak díszt jelentenek! A régi magyar lovagiasság, a magyar igazságérzet, a magyar bátorság nem csak kalapdísz, de a nemzet létfeltételeinek is biztosítékai. Kérem a magyar asszonyokat, hogy ezeket a régi erényeket erősítsék meg és vigyék vissza otthonaikon át a magyar életbe. És hangoztassák a magyar asszonyok azt is, hogy a gazdasági szanálás után szükségünk van erkölcsi szanálásra is. Kérem a magyar asszonyokat, mondják meg mindenütt: ha a gazdasági szanáláshoz külföldi tőkére volt szükség, az erkölcsi szanálásra belföldi tőkét eleget találunk. De ennek az erkölcsi tőkének a kibányászását mindenkinek magának, önmagában kell elkezdenie s kivált el kell kezdeniök azoknak, akik gyülekeztek, gyűlések emelvényein állva, az erkölcs nevében szónokolnak, míg cselekedeteikkel az ellenkezőjét mondják annak, amit szavaikkal mondanak. Ezért az erkölcsi szanálásért küzdjenek a magyar asszonyok, küzdjenek hazaszeretetük erejével, faji tulajdonságaink újraélesztésével és elmélyítésével, az álszenteskedő silányság leálcázásával, az igazi értékek megbecsülésével. Ezt vigyék bele munkájukba, amely ma öt ülésteremben diadalmasan bizonyította a fővárosnak, hogy amit senki nem tud, azt meg tudják cselekedni a magyar asszonyok! Öt zsúfolt terem előtt hangoztak el a mi munkánknak, gondolatainknak és terveinkenk a megnyilatkozásai.
    A gyermekvédelem értekezletén megszólalt a magyar asszonynak az a vágya és akarása, hogy a magyar gyermeket megsegítse. És higyjék meg, hogy a nemzet életének, a magyar gyermek életéhez kapcsolódó pillanatától kezdve ugyanazzal a meleg mozdulattal, mellyel vándorkosarakat viszünk a szegény szülőanyánk otthonába, ott látjuk a magyar asszonyt a szeretetnek minden útján végesvégig, egészen a temetőkig, a hősök sírjáig, melyre magyar asszonyok tesznek virágokat. A gyermekvédelem értekezletén valóban a gyermekvédelem, a gyermekszeretet, a gyermekmenhelyek felé forduló asszonyi szív nyilatkozott meg. És a város másik táján, egy másik zsúfolt teremben, ezalatt kibontotta szárnyát egy új gondolat, a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége leányköreinek országos gyűlésén, ahová — ami még sehol sem történt meg — egybegyűltek Magyarország leányai, keresztény felekezeti és társadalmi osztálykülönbség nélkül. Magyarország leányai voltak ott együtt, azok a leányok, akik hivatva lesznek a majdan felnövekvő cserkészek és magyar leventék méltó párjainak lenni. Ők lesznek hivatva, hogy párja legyenek annak a csapatnak, amelynek lépte dübörgésétől már reng a magyar föld és amely feleletet fog adni egykor mindazért a gyalázatért és mindazért a bántalomért, amellyel bennünket illettek. És ők lesznek a párjai azoknak az egyetemi hallgatóknak is, a szenvedő magyar ifjúságnak, amelynek minden jogos és igaz kívánsága mellett ott állnak rendületlenül a magyar asszonyok, fenntartva a magyar jövendőt védő, megingathatatlan elvi álláspontjukat és azt üzenve a magyar ifjúságnak, hogy minden jogos és igazságos kívánsága mellett ott fogja találni maga mellett a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségét!
    Sok szó esik ma arról, hogy nem beszélhetünk mindenről. Ám egy kérdést mégis szeretnék felvetni. A háborút megelőzően Európának, vagy talán a világnak minden népe között a legliberálisabb volt a magyar. Kaput tárt minden jövevénynek, érvényesülést engedett mindenkinek, aki a mi országunkba bejött. És ugyanakkor az az Oláhország, amely kényeztetett kedvence volt a békedelegációk és béketárgyalások hatalmasainak, nem engedte meg, hogy a zsidók földjének birtokosai, katonák, ügyvédek, orvosok legyenek. És a liberális vendéglátó, a minden téren érvényesülést engedő magyar nemzetet a „békediktátorok” mégis szétszaggaták, a Nemzetek Szövetsége pedig tekintélye árán is őrzi azt, hogy ez így maradjon. A mi földünket odaadták Oláhországnak, amely nem ismerte azt a liberalizmust, melyet mi két kézzel adtunk mindenkinek. Kérdem, vajjon bölcs-e az, hogy most újból kezdjük, amit nem vettek tekintetbe, mikor sorsunk felett döntöttek? Kérdem, vajjon bölcs volt-e a wilsoni tizennégy pont meglobogtatása fejében eldobálni fegyvereinket? Azoknak a pontoknak a fejében, amelyek közül egyetlenegy sem teljesült! Tehát tisztelettel kérem a magyar kormányt, az országgyűlést és a magyar férfitársadalmat, hogy ha a magyarság rovására netán nagylelkű akarna lenni, előzőleg lábhoz tett fegyverrel várja meg, hogy teljesítik-e azt, amit ellenszolgáltatás gyanánt kilátásba helyeztek.
    A Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségének ma délelőtti gyűlésein megszólaltak a szociális kérdések szakértői is és hallottuk őket megnyilatkozni, hallottuk feljajdulásukat, tanácsaikat, melyekből erőt nyertünk további útunkra. A Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége a szociális kérdéseket szívén viseli, igyekszik azokat minden erejéből támogatni, igyekszik a szociális bajokat gyógyítani. S volt egy másik gyűlésünk, a gazdasági gyűlés, amelyen háziiparunkkal, a szövetségnek nagy álmával: a háziszövéssel foglalkoztunk. Mi, a gyászba öltözött Hungáriát magunkszőtte fehér gyolcsba akarjuk öltöztetni. Ha ezt nem tudtuk egészen megvalósítani, talán ott van a baj, hogy nem értenek meg bennünket eléggé azok, akik gyászbaöltözötten látják Hungáriát... És végül a kultúrális bizottság ülésén megszólaltak mindazok a kérdések, amelyeket fajunk kultúrája érdekében a magyar asszonyok munkálnak. Szó volt az iskolánkívüli nevelésről, folyóiratunknak, „A Magyar Asszony”-nak köteles terjesztéséről, a keresztény sajtó támogatásáról, amelyről soha egy pillanatra sem feledkeznek meg a magyar asszonyok, kiknek intő szavát azonban, sajnos, nem hallják meg eléggé! Végül szó volt a műkedvelő előadásokról, amelyeket a szövetség igyekszik olyan műkedvelőknek való darabokkal ellátni, amelyek a nemzeti gondolatot s a Krisztusba vetett hitet viszik el városainkba, kedves kis faluinkba. Ezek a délelőtti gyűlések bizonyítják, hogy hányan vagyunk és hányféle munkát végzünk. Sok munkatársra van szükségünk, de megadta őket az Isten, aki bennünket eddig minden utunkon, minden kezdeményezésben megsegített.
    Kilenc éve dolgozik a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége, az eljövendő esztendőben fog betelni a tizedik év. Nagy idő ez és kis idő ez. Nagy idő: romok között építeni, könnyeket törölni, csüggedő szíveket emelni. Kis idő, ha boldogságban száll el népek vagy családok felett. Ígérem önöknek, azt az évfordulót úgy a magyar asszonyok, mint a magyar nemzet számára méltóan fogjuk emlékezetessé tenni.
    Azt mondottam, hogy a mi munkánk a bölcsőknél kezdődik és a temetőben végződik. Mint az élet. Ott kezdődik a vándorkosaraknál és végződik a hősök sírjainál. A magyar asszonyok a nemzet megholt hőseit csak úgy, mint a nemzet élő hadseregét hálájukkal, szeretetükkel és tiszteletükkel veszik körül. Amikor a nemzeti hadsereg 1919-ben bevonult, a Magyar Asszonyok Nemzeti szövetsége gyüjtött fehérneműt azoknak a katonáknak, akiknek csak daróc volt a csupasz testükön. És amikor mi gyüjtöttünk — azt a fájdalmas megállapítást kell tennem, — hogy azok adtak, akik nem adnak, hanem megosztanak. Mert csak a gazdagok adnak, a szegények megosztanak. És a szegények akkor is megosztották amijük volt, a gazdagok pedig nem adtak. Mert hisz Magyarországon a kis kertek adnak, a nagy kertek csak nagyon ritkán nyitnak kaput. Az aranyrácsos kapuk nem egyszer zárva maradanak a mi kéréseink előtt, ellenben a kis kertek leszedik virágaikat, termésüket és segítenek ahol segíteni lehet.
    A Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége megalakulása óta mindíg ott volt, valahányszor hadifogságból hazatértek fiaink, a csonkák, a bénák, a lelki sebesültek s ott volt akkor is, ha messze katonatemetőkből halottakat hoztak haza. Annál fájdalmasabban érintett bennünket, hogy a legutolsó alkalommal, amikor Itáliában könnyes szemmel búcsúztatták a mi hősi halottainkat, az ő érkezésüket idehaza nem várhatták a magyar asszonyok. Megfeledkeztek róla, hogy bennünket, akik annyiszor ott álltunk a holtak és élők hazatérésénél, — értesítsenek! Kérem, hogy máskor, ha a magyar anyák küldötteit szívesen látják ott, ahová holtan térnek haza fiaik, értesítsék idejében a szövetséget. Ott leszünk, mint ahogy ott vagyunk november elsején a hősi sírok mellett és ott vagyunk halottak napján a hősi emlékek tövén, ahol szegény kicsiny gyertyákat gyujtanak azok a szegény magyar asszonyok, akik nem mehetnek el fiaik sírjához. Az őszi ködben fellobog gyertyáiknak, kis mécseiknek lángja... Mostanában történt, hogy az ő gyertyájuk és mécsük lángja váratlanul fellobogott a gondolatomban és megjelent a kép: a hősök emléke alatt, a ködben, a kis falu asszonyai, amint kékfestő kötényeikkel védik a gyertyák lángját és sírnak és imádkoznak. Vajjon mit szólnának ezek a szegény asszonyok, ha valaki azt mondaná nekik, hogy akadt, aki itt Magyarországon — méltatlannak nevezte ezt a nemzetet, ha azt mondanák nekik, hogy kiskorúnak nevezték ezt a nemzetet, amely a királyainak hívására ezer esztendőn át ezerszer és ezerszer ment meghalni méltóan es nagykorúan? Vajjon mit szólnának a megholt hős fiúk édesanyái, akik között nem egy négy és öt fiát vesztette el, akiknek elesett férje és egyetlen fia, vajjon mit szólnának, ha valaki azt mondja nekik, hogy: nektek vezekelni kell. Mit szólnának a hősi szobrok tövében azok a kis kékfestő kötényes, koravén asszonyok, ha azt mondanák nekik, hogy bármilyen vonatkozásban is, fehér asztal mellett, csillogó világításban, lakoma közben, méltatlannak nevezték ezt a nemzetet?
    Ezért kérlek benneteket, hazám asszonyai, neveljétek úgy fiaitokat és leányaitokat, hogy a nemzet és az egyén becsülete szent legyen előttük! Mert a nemzet nagy tragédiái mindíg azzal kapcsolódnak össze, hogy a nemzet becsületét és az egyén becsületét nem tisztelik eléggé és a legjobbakat, annak az ügynek a védelme közben dobják áldozatul, mellyel az egész nemzet javát szolgálják. A Széchenyi István revolvere, a Semmelweiss Ignác sorsa, a Tisza István tragédiája ugynaz a tragédia. És mind e tragédiák megszólaltak Tisza István hagjában, amikor haldokolva mondotta: „Ennek így kellett lenni”. Ez nemcsak Tisza István szava volt, ez minden magyar szava volt, aki ezt a nemzetet halálosan szerette és e szeretete fejében kínt és bántalmat kapott. Ez nem önkritika volt, ez kritika volt a nemzet felett, amely eltűri, hogy őt és vezéreit bántalmazzák. Kérlek benneteket, magyar asszonyok, tegyetek erről, neveljétek fiaitokat úgy, hogy azoknak, akik el fognak jönni a nemzet javára, tragikus órában ne kelljen azt mondaniok, hogy: ennek így kellett lenni, mert — ennek nem így kell lenni!
    Magatok pedig soha az egyéni megbántást, igazságtalanságot, szevedést ne bosszuljátok meg hazátokon! viseljétek el és dolgozzatok tovább, mert... arcotokba vág a téli szél, amely kelet felől jön s szívetekbe nyilall. Vérszag van abban, drága vér, magyar vér, magyarok vérének szagát hozza felénk Erdély és a megszállt keleti országrészek és végek felől a szél! Ennek nem kellett volna így lenni és ennek nem szabad így maradni! Szent összetartásban ezért dolgozzunk. Küzdjünk a csonka ország tudatával, de gondolkozzunk Nagy-Magyarország tudatával. És ha a csonka ország tudatával és kínjával fogunk dolgozni, küzdeni és kitartani, akkor Nagy-Magyarország gondolata megvalósul.

(A Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége országos évi közgyűlésén 1927 december 11-én a Vármegyeház dísztermében elmondott beszéd.)

ANONYMÁK KRÓNIKÁI

Elmult századok férfisorsát, férfivitézségét kőbe vésték, pergamenra írták, regősök dalolták. Asszonyok sorsát, asszonyok hősiességét csak akkor jegyezték fel, mikor férfivégzetet vállaltak, különben kőbe se vésték, pergamenra se írták, regősök se dalolták. És az igazi asszonyi sorsok, a láthatatlan, a halk, az igazi asszonyi hősiességek emlékei elenyésztek volna a semmibe, ha a régi szőttesek, hímzések, öltések nem tudnának mesélni.
    Az Anonymák krónikái... Az ezeréves szent palást, az ódon casulák, foszló oltárkendők, trónterítők, fakult zekék, régi viganók, patyolat ingvállak, csipkés menyasszonyi fátylak, úri szűrök hervadt tulipánjai. És míg az Anonymák e krónikái kőnél, pergamennél, dalnál igazabbat mesélnek az Őshazáról, honfoglaló vándorútról, ájtatos és vadzimankós századokról, magányosan egyedül ők mesélnek ősanyákról, elfojtott könnyekről, néma sóvárgásokról, büszke tűrésekről, hősi várakozásokról: elmult asszonyi sorsokról.
    Lenn délen a buránói, fenn északon a flandriai halász asszonya, mint száz és száz év előtt, kis szobája kis ablakánál csipkét ver és néz, néz ki a puszta tengerre és vár és bele veri a csipkébe a reményét, a könnyét, a gondját, változatlan sorsa történetét.
    A régi magyar asszonyok vártornyuk, udvarházuk, vagy kunyhójuk ablakánál, ki-ki nézve a tenger pusztaságra, vártak és fonták és szőtték és beleöltögették a reményüket, a könnyüket, a gondjukat, a sorsukat gyolcsba, selyembe, bársonyba.
    A dél és észak asszonya ma is veri a változatlan csipkét — a magyar asszony nem hímez többé gyolcsra, selyemre, bársonyra...
    Az ő sorsuk és az ő munkájuk a régi maradt. A mi sorsunk és a mi munkánk megváltozott.
    Elszakadt a tűnkbe fűzött ezeréves aranyfonál. A kifosztott házban koldusfonállal kell újra kezdeni.
    A régi magyar asszonyok pompát hímeztek, mialatt visszavárták azt aki elment, aki hadba odajárt, vagy rabságban sínylődött, akit a világon legjobban szerettek.
    Ma is messze van, rabságban sínylődik akit a magyar asszony e világon legjobban szeret: a régi osztatlan haza! Nem engedik vissza, bilincsbe verték Erdélyt, a Felvidéket, a déli és nyugati végeket. Megint várunk. Várni asszonyok sorsa! De mialatt várnak a magyar asszonyok, ki-ki nézve a tenger pusztaságra, megtanulták, hogy ne csak a maguk házának szőjenek, hanem mindenkinek aki magyar, árva gyerekeknek is, hontalan diákoknak, betegeknek, szenvedőknek is, megtanulták, hogy ne kényes selyemszállal öltögessenek, de szegény néphez illő szegény szállal, erős néphez illő erős szállal szőjenek, míg — várnak, visszavárják azt, akit a világon a legjobban szeretnek: a hazatérő Nagy-Magyarországot.
    Asszonyok sorsának a krónikája az asszonyok munkája. Könnyek, sóhajok, vágyak, várakozások vannak beleszőve a ma magyar asszonyának a munkájába, de bele van szőve a rendíthetetlen hit is és a legyőzhetetlen akarat.
    Vegyétek le a fejetekről a kalapot és álljatok meg az Anonymák krónikái előtt Ti, akik olvasni tudtok belőlük.

MAGYAR ASSZONYOK ÉS HORVÁT ASSZONYOK

Valamikor régesrégen, bíboros hajnalon, egy gálya kelt át a Dráva vizén. Odatúlról jött, a hegyek és a tengerek országából és frigykötésre királykisasszonyt hozott horvát király udvarából magyar király udvarába. Bíboros hajnalon, bíboros vizeken, bíboros trón felé...
    Így jött el Szent István országába Cresimir horvát király leánya, Imre herceg szűzies jegyese. Hajójának csapása régen elmult a vizeken, elmult a bíbor hajnal, elfoszlott a hermelines hab a néma nagy parti erdők alatt s a trónhoz nem ért el soha. Istvány király halvány fia, korona helyett a szentek aureoláját választotta és a horvát királyok leánya nem lett magyarok királyné asszonya, nem lett királyok anyja, balvégzetünkre nem ringatott bölcsőt az Árpádok ősi fája alatt s a vezérlő gally kihalt a fán.
    Minden elmult. Mint az első gálya szántása a Dráva vizén, maradéktalanul elmult az első frigykötés is. És mégis minden megmaradt a magyar és a horvát nép végzetében! Megmaradt az ősi frigy kötése. És a hajószántotta út, a két part között, a Dráva vizén, nem mult el többé soha.
    Ugyanazon az úton, melyen az első magyar király menyasszonyt hozott egyetlen fiának, vitt magának feleséget a magyar király udvarából Zvoinimir, az utolsó horvát király. Hozzá ment el a Dráva vizén át Magyarországi Ilona, Szent László húga, a horvátok legendás Lepá-ja — szép királyné asszonya.
    Aztán az ő hajójának a szántása is elmult a vizen, de az út mélyebb és erősebb lett a két part között. Századok jártak át rajta. A fejedelmi leányok gályái nyomán, nyolc századon át mentek és jöttek nagy magyar királyok és nagy horvát hősök s két szabadságszerető vitéz nép vitéz nemzedékei.
    Jöttek és mentek és közben sok vihar tépte a folyó felszínét, sokszor örvénylett az ár, sok véres tajték habzott a vizeken, de az út, amelyen asszonyok jártak először a Dráva felett, mégis megmaradt és a férfiharcok, férfitörvények és tilalmak eltörölni nem tudják.
    Hiába szakította el egymástól a horvát és a magyar népet a „világbéke” orkánja, azok, akik temérdek emberöltőn át, együtt vérző hős fiaikért együtt reménykedtek, együtt imádkoztak, azok az asszonyok nem tudják egymást elfelejteni...
    A két part között ezer év előtt, horvát asszony jött elsőnek odatúlról mihozzánk és most, tíz évi hallgatás után az ősi elsőbbség megint feléledt. Arra, amerre egykor királykisasszonyuk elindult, elküldték az üzenetüket.
    Üzentek a horvát asszonyok és hívtak bennünket. És mi elmentünk hozzájuk az Árpádházi királyleány útján. Elmentek Zágrábba a magyar asszonyok. Asszonyok útján, szeretet útján, a Dráva felett...
    Egyszerűen, nyiltan, szabadon jött a hívás, melynek himpora nem törlődött le hivatalos akták íróasztalánál és egyszerűen, nyiltan, szabadon mentek el a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségének küldöttei mindannyiunk nevében, hogy kezet fogjanak a horvát asszonyokkal és viszonzásul magunkhoz hívják őket.
    E találkozásra felfigyeltek ideát is, odatúl is egyaránt. És a lapok Zágrábban és Budapesten, csodálatos harmóniában írtak megilletődött krónikát a találkozásról, melyet, mint hatalmas néma tanuk, körülálltak a multak emlékei, a jelen megbánásai és a jövő reményei.
    Bíborban, szerelemben és harcban találkoztak a régiek. A magyar és a horvát asszonyok ma, a munkában, a szeretetben és a megértésben akarnak találkozni, ott, ahol számukra nincsenek határok, sem útlevelek, sem vízumok.
    És így lesz, mert így akarjuk mi is, ők is, nagy szenvedések leckéivel a szívünkben, magunkbaszálltan, egymásrataláltan.
    ...Lenn a Dráván, ott, ahol egykor átkelt Szent Imre horvát jegyese és Zvoínimir magyar asszonya, kiújult a régi királyi gályák szántása. Két fehér árnyék szállt át a folyó felett a vízpárák nyári fátyolában és összekötötte a partokat.
    Valami történt, amiből talán még történet lehet.

1928.

TIZEDIK ÉV

Nagyok és kicsinyek, szürkék és ragyogóak soha nem látott találkozója! Mialatt itt állok, a jelen igézetétől ihletetten, a mult emlékeitől ostromoltan, úgy rémlik, mintha túl látnék a termen, túl a fényözönön, túl az építkező magyar életen, túl a biztonságon, túl-visszalátnék messzire. A falak szétnyílnak, a fényözön összezsugorodik s mint egy sajgó látomásban, sötét lesz a város, az utcákban a lázadás kísértetei morajlanak, a házak, a tetők inognak és egy nemzet haláltusája közben, kormos zászlók lengenek a gyötrelmünk felett: 1918 reménytelen ködében.
    Tíz év mult ez azóta! Tíz magyar év! E három kicsi szó határain belül a szenvedések tengere örvénylik, az örjöngések tűzvésze csapkod, jajgat a nyomorúság, hörög a megaláztatás és országirtó vad áradás üvölt fel, amelynek sodra elsöpri azt, amit változhatatlannak hittünk és amit örökkévalónak tartottak évszázadok magyar nemzedékei.
    Tíz év! És mögötte hősies népünk hősies háborúja a tragikus háttér. Tragikus mert nyomorult szú kezdte őrölni az ősi gát cölöpeit, alattomos vakond lazította a földet, patkányok mozgolódtak a csatornákban, sötét idegen kezek babráláták a zsilipeket, mialatt mint vakságát nem tudó, vak óriás állt és vérzett egy drága, hiszékeny nép, amely nagylelkűségétől megmámorosodva befogadta, simogatta, magához ölelte saját pusztulását.
    Aztán elbukott! És a mi nemzedékünk megtudta, amit az előttünk járt nemzedékek még nem tudtak. A mi nemzedékünk már tudja, hogy a népek millióinak szemében érettünk gyászkönny nem ül; tudja, hogy magunkra vagyunk hagyatva, hogy önmagunkon kívül nincs senkink e világon! Kapzsi lihegés, röhögő káröröm, tiporni akaró csizmák dübörgése... Ez, csak ez hallatszott a sírhoz, hol nemzet süllyedt el, egy becsületes nemzet, Európa keleti védője, amely a háborút nem akarta, amely a háborúban senkiét nem akarta. És árva nemzetünk számára mégsem volt irgalom. Tort ültek a gazok és nap-nap után országrészek szakadtak le ezeréves szent földünk testéből. Tépték, vitték a városainkat, vitték a levegőnket, az életünket és mi csak álltunk és tördeltük a kezünket, míg azok, akik elveszítettek, pacifizmusról regéltek.
    Akkor történt, hogy egyszerre kibillent a toll a kezemből. Megingott az íróasztalom, rángott, mozgott az asztal, ahogy tépték szaggatták az ezeréves földet. És én érezni kezdtem, hogy az íróasztalomnak gyökere van, amely átüt az emeleteken, át a pince betonján és rettentő fájdalmas erővel belekapaszkodik a földbe, kitéphetetlenül belegyökerezik a magyar földbe. Aztán találkoztam valakivel. És mikor ezt mondtam neki, nevetett: — „Ilyenkor a hátára veszi az ember az íróasztalát. Olyan mindegy, hol teszi le, Moszkvában-e, Belgrádban, Bécsben vagy Berlinben”. — „Csak a batyut lehet a hátunkra venni. Az íróasztal nem batyu”. — Már mentem is és mikor magamra maradtam, világosan éreztem, hogy nekünk magyaroknak semmit sem lehet a hátunkra venni, sehova se lehet innen elmenni, mert mindenikünknek gyökere van. Mindenünk belegyökerezett ebbe a földbe, amellyel egyek vagyunk, még ha nincs is belőle egy tenyérnyink sem.
    És ha egy szegény író, szegény íróasztalának gyökere van, vajjon milyen gyökerei lehetnek a nemzet, a társadalom, a kultúra alapköveinek: milyen gyökerei lehetnek az otthonok tűzhelyeinek?... A magyar tűzhelyeknek gyökere van! Mikor tépni kezdték hazánk földjét, megrándultak a gyökerek, meginogtak a magyar tűzhelyek és felnéztek a magyar asszonyok! Ekkor találkoztunk mi, ekkor fogtunk kezet, keresztény felekezeti és társadalmi osztálykülönbség nélkül és azóta, dicsőségére szolgáljon a magyar asszonyoknak: az egymás megfogott kezét sohasem eresztettük el!
    Tíz év... Tíz év óta dolgoznak küzdelmes, öntudatos és egységes nemzeti munkában a magyar asszonyok és minden munkájukat egy gondolat, egy akarat hatja át.
    A bástyákat, a védműveket e világon nem hegyóriásokból és sziklákból építik, de kövekből! És mi köveket hordtunk össze — kicsiny köveket olykor — és a kövekből bástya: hitet, nemzetet, családot védő bástya lett, mert minden mozdulatunkban, minden gondolatunkban egy akarat és egy cél volt. Kultúrprogrammot valósít meg az is, aki egy szegény iskolásgyereknek a kezébe könyvet ad. Szociálpolitika rejlik abban is, ha egy irgalmas kéz egyetlen szenvedőnek letörli a könnyét s az általános nyomort enyhíti az is, aki munkaalkalmat ad egyetlen egy olyan embernek, aki munkát keres. Munkálni lehet a gyermekvédelmet egyetlen gyermeksimogató mozdulattal is. Lehet békerevíziót követelni egy kis levéllel, amelyet elküldünk idegen országba, lehet háziipart fejleszteni, gazdasági munkát végezni egy kis hímzett terítővel is, amellyel megakadájozunk, ha csak egyetlen vevőt is abban, hogy idegen árut vásároljon. Ilyen ezernyi munkából, ilyen ezernyi kicsi kövekből épült fel a bástya, épült fel az asszonyok vára: a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége, amely tíz nehéz esztendő óta tántoríthatatlanul állja helyét a nemzet életében.
    Ez a tíz év legjelentősebb és legfontosabb korszaka volt a magyar történetnek. Merem ezt mondani, mert a decennium két partján két világ tornyosul. Az elmult ezer év amott, a jövendő ezer év emitt. E kétezer évet köti össze a tíz esztendő, a tízpilléres híd, amelyen át kellett hoznunk a régi ezer évből azt, ami nemzetünk létalapja s amelyen meg kellett találnunk és el kellett fogadnunk azt, ami a jövendő ezer évnek útravalója. Ebben a tíz esztendőben alakult ki és dőlt el az, hogy egy megújhodott, de ma még vajúdó világban meg fogja-e állani Európa keletének őre a maga becsületes helyét.
    A magyar asszonyoknak — mert hisz én hivatva csak róluk beszélhetek — hála jár munkájukért. A történelem és az egyéni élet nagy eseményei mindíg kicsiny dolgokban tükröződnek. Az ég elfér egy tenyérnyi forrás tükrében. Éppen ezért engedjék meg, hogy én is egy tenyérnyi forrást idézzek, hogy benne megmutassam az eget.
    Régi emlék dereng fel bennem: gyermek voltam. Színházban voltunk, páholyban, az édesanyánkkal. Egyszerre váratlan lárma támadt, nőtt, zsivajgott, felüvöltött: Tűz! Tűz! Fejvesztetten szökött talpra a nézőtér. A rendezők és színészek a vészkijáraton át menekültek. A közönség örvénylett odalenn. Törték, gázolták egymást az emberek. Minden összegomolyodott a széksorok felett. És akkor, abban a pillanatban, nekünk, gyerekeknek, megfogta a kezünket az édesanyánk. Ma is látom még, amint fogja a kezünket és hallom a hangját, amint mondja: „Velem maradjatok...” Felnéztem rá, láttam, hogy nagyon halvány mégis nyugodt. Egyszerre mi is megnyugodtunk és nem ért bennünket semmi baj, mert az édesanyánk fogta a kezünket. Ma is látom őt, mint akkor, amikor felnéztem rá és ő percről-percre nagyobb lett előttem, olyan nagy, amilyennél nagyobbnak talán sohasem láttam őt.
    Akkor egy színház égett, aztán, sokkal később, egy ország égett. És az országégés tűzfényében, amikor a magyar asszonyok a szeretet mindenható erejével megfogták tántorgó nemzetük kezét, megrendülten ismertem rá a mozdulatukra. Az anyám mozdulata volt az, amellyel ő egykor megofgta a gyerekeinek a kezét és nyugalmat sugárzott nekik és hitet. Mint ő, hazám asszonyai is nőni kezdtek a veszélyben és olyan nagyok lettek, mint soha azelőtt. Ez az én elismerésem, én többet, nagyobbat nem mondhatok. Fogadjátok el! Nem felülről jön az elismerés éntőlem, magyar asszonytársaim. Egy sorban állok veletek, nem lehjlás a dícséretem. Fogadjátok el ezt a dícséretet: az édesanyámra gondolok, amikor a ti munkátokat nézem, amikor azt az összetartást látom, amelyben évek és évek óta véletek, hű munkatársaimmal, kedves barátaimmal, tanácsadóimmal együtt dolgozom.
    Mi nem inogtunk tíz év alatt sohasem, mi nem hajladoztunk és nem hátráltunk. Amit az első percben mondottunk, azt az utolsó percig megtartjuk. Nekünk nem kellett revidiálnunk programmunkat, mi tudjuk, hogy mit akarunk! És nem tévesztjük el útjainkat. Nem sietünk előre és nem késünk el. És azt hiszem, neveltünk és nevelünk egy olyan új magyar nemzedéket, amely, mint mi, meg fogja állni helyét összetartásban, hitben és akaratban. A mi nemzetünk mindíg nagy volt rohamban. Katonáink elragadó lendülettel tudtak bevenni sáncműveket, védbástyákat. De bocsássanak meg, ha azt mondom, hogy állóharcban nem tudtak oly kimagaslóan nagyok lenni, mint éppen a roham pillanataiban. A mi nemzetünk a roham nemzete, de nekünk állóharcot kell megtanulnunk, amely kitart, nem tágít és győzedelmeskedik.
    Mi nem adunk a reménységeknek, a beteljesüléseknek dátumokat. Sohasem hallották tőlem, hogy: majd ha lehull a hó a Kárpátokra... majd ha kinyílnak a virágok a Hargita alatt, akkor, akkor beteljesül az, amit minden csepp vérünkkel várunk, minden reménységünkkel remélünk, minden akaratunkkal akarunk. Mi sohasem kötöttük dátumokhoz a kitartásunkat és a hitünket, mert mi állóharcot, vagyis inkább álló védelmet folytatunk és fogunk folytatni addig a napig, amelyről tudjuk, hogy eljön és elhozza nektek, drága magyar asszonyok, azt a koszorút, amelyet valóban megérdemeltek. Azt az egyedüli méltó koszorút, amelyet talán csak egy jövendő nemzedék köt majd nektek, de olyan virágokból, amelyek a Vág völgyében és a Dunajec partján, az Olt és a Maros vize mellett nyílottak és odalenn, ahol a Tisza és a Duna vize találkozik. Lehet, hogy lesznek olyanok, akiknek már csak a sírjára kerül a koszorú, de amíg itt vagyunk, dolgozni fogunk, azután pedig — hazánk ifjúsága, ti, akik még fiatalok vagytok, akiket, hogy nagyok lehessetek a roham órájában, állóharcban neveltünk, folytassátok küzdelmünket, kövessétek azt az utat, amelyet sokszor megdobáltak, sokszor megtapostak, amelyet a nemzet asszonyai mutattak nektek.

(A Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége jubiláris országos közgyűlésén, 1928 december 9-én a Vigadó nagytermében elmondott beszéd.)

TIZEDIK KARÁCSONY

Tizedszer hoztunk karácsonyfát elrablott erdőkből. A vándorló fáknak indulót suhognak a fenyvesek, bitorló gazdáik pedik tíz év torát ülik. Rablott kupákból, rablott asztalon isszák az áldomást s a köszöntőkben felhólyagzik és pompázva pukkan a csecsemők neve: Csehószlovenszkó, Romániamare, Burgenland, S. H S. Az emelt kupákban szégyenben és lázadásban forrni kezd a magyar szőlőtőkék bora. Szülők, keresztszülők öblösre feszítik a mellüket. Hajrá, igyunk! — És miközben világbódító hangon zengik nagyságuk hamis himnuszát, asztaluk alatt vérzik a magyar föld, szájuk alatt vérzik a kupák szája, mámoruk gőzében elvérzik az igazság.
    Jogaik, statisztikájuk, történeti adataik... hazugság még a nevük is.
    Nagy-Románia nem nagy, mert a lelke nem nőtt meg, hogy betöltse tágas új határait. Nem nagy, mert a keze között rövid évek alatt kicsi lett minden, amit sok százévek magyar keze dicsőségben nagynak alkotott. És Csehószlovenszko csak két összetett szó, két össze nem férő nép felett. A három betű birodalmában, odalenn S. H. S.-országban, a két S. között már vérzőn jajdul a H. és sebzetten rázza öklét a horvát nép, míg Ausztria Burgenlandja, nem várak földje, nem váröve a németségnek, de feszítővas, mely belevág nagy régi sorsközösségekbe.
    És ők mégis ünnepelnek és köröskörül egyre hangosabban csörrennek a koccintó kupák, hogy a nagyvilágon meg ne hallja senki sem a magyar csuklókon csörrenő bilincseket.
    De mi halljuk! A szívünkkel halljuk, a vérünkkel halljuk, összeszoruló öklünkkel halljuk, amit ma még mozdulatlan kínban kell hallanunk. S mialatt az Ő tízéves fennállásuk dáridói átrikoltoznak a tébolyodott határokon, mi elrablott erdőink tizedik karácsonyfája tövén tízéves csonkaságunkra gondolunk.
    A lelkiismeretünkbe nézünk: a sorsunkba nézünk.
    Végrehajtottuk-e, amit az elmult tíz év jövendő ezer év nevében követelt? Eloltottuk-e a rossz tüzeket, élesztettük-e a jókat? Medrükbe tereltük-e az áradásokat, lecsapoltuk-e a mocsarakat? Termőbbé tettük-e a megmaradt földet, a megmaradt lelkeket? Adtunk-e kenyeret és könyvet a magyar kezekbe? Pénzzé változtattuk-e a papírt a nemzet tarsolyában? Megkötöttük-e a talajt az idegen sorompók tájain? Befogadtuk-e véreinket, ha üldözötten odaátról hozzánk menekültek? És lecsaptuk-e a sorompót az idegen fajú beszivárgók előtt? Óvtuk-e a magyar bölcsőket? Óvtuk-e, szerettük, gondoztuk-e nemzetünk ifjúságát? Építjük-e az utakat a nagy jövő felé?
    Amazok két kezük tíz ujján számlálják el az éveiket, mitőlünk tíz évszázad kéri a számadást.
    Vessük össze a két egyenleget.
    Ők nem tudnak élni a roppant zsákmánnyal, mi életet tudunk teremteni a roppant kifosztottság felett. Ők nem tudták bizonyítani, hogy joguk van ahhoz, amit elraboltak, mi bizonyságot tudunk tenni, hogy jogunk van ahhoz, ami elveszett. Ők ünnepeljenek csak, dáridózzanak, koccintsanak, mi emeljük fel a fejünket, de — nem a dicsekvő büszkeség mozdulatával, hanem az Istenbe vetett hit mozdulatával emeljük föl, megkínoztatásunk tizedik karácsonyának szent ünnepén.
    A sötétben köröskörül szuronyos emberkék látszanak a havas földön, sorompók, rosszakaratok, fenyegetések, kis árkok, kis tilalomfák — ideiglenes ákum-bákumok, elmúló firkantások a végtelenben. De túl a csillagjárások és ködtengerek között; szárnyas seregek szállnak a hóhullásban a népek és országok felett.
    Gloria in excelsis Deo et in terra pax hominibus bonae voluntatis.
    ...békesség a jóakaratú embereknek... Hol vannak ők? Hol, merre a nagy világban? Az ének elhalkul, olyan tájak felett száll el, melyeken rossz szándékkal, rossz akaratban ülik most tízéves rablások torát. Aztán tovább repülnek a fehér seregek odafenn, közelednek felénk, a mi csonka országunk felett szállnak el és egyre hangosabb és fenségesebb lesz karácsonyi énekük:
    Dicsőség a magasságban Istennek, békesség a földön a jóakaratú embereknek.

A NEMZETEK ASSZONYAINAK KONGRESSZUSÁT ELŐKÉSZÍTŐ ÜLÉS MEGNYITÓJA

Nékem jutott a feladat, hogy megállítsam Önöket egy percre tanácskozásunk küszöbén és hazám asszonyainak a nevében tisztelettel köszöntsem mindannyiukat, akik messziről jöttek és mindannyiukat, akik a mi sorainkból szívükben most velem együtt üdvözlik vendégeinket?
    Miközben ide elfáradtak, talán felmerült gondolatukban az a kérdés, vajjon miért, — miért éppen mi, a kis Magyarország asszonyai vetettük fel a mai találkozás eszméjét.
    A tapasztalásból és szenvedésből jogok és kötelességek áradnak! Mi, magyar asszonyok, a magyarországi bolsevista forradalmak idején olyan gyötrelmeket viseltünk, olyan jelenségeknek a mélységeibe néztünk, amelyek bennünket jelöltek ki arra, hogy e találkozást összehívjuk, kijelöltek azok között, akik csak könyvekből, vagy hallomásból ismerik azt, ami számunkra véres, iszonyatos valóság volt. Azóta közöttünk és a megkímélt népek asszonyai között titokzatos különbség van, olyan különbség, mint amilyen lehetne valamely más bolygónak a lakói és a földnek a lakói között. Mert mi tudunk valamit, amit Önök nem tudnak; mi átszenvedtünk valamit, ami az Önök számára csak félig elhitt borzongató mese. És éppen e tudatunk és e szenvedésünk árán nyertük el a világ népeinek asszonyai között azt a fájdalmas jogot és azt az emberi kötelességteljesítést, hogy mi, a szegény és kicsiny Magyarország asszonyai legyünk a kezdeményezők, mi hívjuk el magunkhoz a boldogabb népek asszonyait, felfedve előttük a bolsevista forradalmakban nyert sebeink nyomát s az Isten nevére kérjük őket, óvják meg családjukat, hazájukat és egyben az emberiséget, a mi sebeinkhez hasonló sebesülésektől.
    A mindíg céltudatos bolsevizmus, minden harcterén hármas rohamban indul, hogy egyidejűleg pusztítsa el az emberi társadalom három ősi fundamentumát: a valláserkölcsöt, a haza fogalmát és a családot, melyeknek rombadűlte előfeltétele annak, hogy megépíthesse a maga véres uralmát. — A bolsevizmus győzelmének ezért a legnagyobb vesztesei és szenvedői az asszonyok, akiknek sorsa, hivatása és élete sárba, nyomorba és pusztulásba hanyatlik, ha a valláserkölcs, a haza és a család nem védik többé létüket.
    Mi tudjuk ezt, mi, akik a nagy, rejtélyes szenvedő Oroszország mellett a világnak az az egyetlen népe vagyunk, amely fenékig itta a vérszagú vörös kelyhet.
    E kehely emlékével fordulunk, asszonytársainkhoz, azokhoz, akik ragaszkodnak hitükhöz, hazájukhoz és családjukhoz és kérdezzük őket, nem vélnék-e elérkezettnek az időt, hogy szemébe nézzenek a démoni rémnek, amely ma már a világ lelkét marcangolja. Nem vélnék-e elérkezettnek az időt, hogy tanácsot tartsanak, miképpen gátolhatnák meg a bolsevizmus győzelmét, melynek — sohase feledjék — legnagyobb vesztese — a népek jövőjének hordozója: az asszony és legtragikusabb halottja mindenütt és mindenkor a jövő!
    Nem harci riadó ez, de a védekezés riadója, amellyel a magyar asszonyok hívják Önöket, hogy kíséreljük megteremteni a vallásos és nemzeti társadalmak asszonyainak azt a közösségét, amelyben megtaláljuk a módokat és eszközöket a védekezésre a minden asszonynak egyformán szent célok elérésére.
    A bolsevizmus talaja, maga a szenvedő és nélkülöző ember. És mert az emberiség sohasem szenvedett és nélkülözött egyetemesebben, mint napjainkban, éppen ezért van ma kész talaja mindenütt a rombolás szellemének.
    Enyhítsük az emberi szenvedést és azonnal elvonjuk a talajt a vörös rém elől. Szenvedést enyhíteni pedig legszebben és legigazabban az asszony tud. Küzdjünk szociális alkotásokért: törvényekért és intézményekért, a család-, nő- és gyermekvédelemért, a megélhetési lehetőségek biztosításáért, az általános és magasabbrendű kultúráért, küzdjünk krisztusi szeretettel, hazaszeretettel és akkor megmentjük a három fundamentumot, amelyre a földgolyó egyensúlya felépült.
    Hiszem, hogy tanácskozásunk folyamán meg fogjuk érteni egymást, mert ősgyökerű érzéseink nem elválasztó, de összekötő energiák. Olyan energiák, amelyek egysorba állíthatnak bennünket, külön-külön országok és fajok asszonyait, hogy mindegyikünk a sajátját védve, közösen megvédjük az emberiség javait, amelyeket a kultúra, a civilizáció, a szabadság és testvériség legfélelmesebb és legzsarnokibb ellensége fenyeget, Az az ellenség, amelyet a veszélyeztetett emberiség vaksága, kapzsisága, könyörtelensége, könnyelműsége és közönye éleszt és éltet, amelynek az emberiség maga adja kezébe a hóhérbárdot, hogy kivégezhesse mindazt, amit az ember a saját lelkében és a világon ezer évek óta diadalmasan alkotott.
    Akik közülünk látni tudnak, jól látják, hogy a föld lakóinak élettörténete megásott sírhoz ért. A mi nemzedékünkön áll, hogy ebbe a sírba eltemetni engedjük-e magunkat, vagy beléje hantoljuk a nagy szenvedések e véres-könnyes korszakát és megteremtsük az új utat az új, a megváltott jövő felé.
    Döntsék el: vállaljuk-e ebben a teremtésben az asszonyi részt? Döntésünkhöz adjon erőt az a tudat, hogy Krisztus jár velünk s hogy sokan vagyunk, többen, mint gondolnák, mert minden tiszta otthonban az Édesanya a mi követünk. Akik pedig nincsenek velünk, azok nem mi ellenünk vannak, de ellene vannak a hazájuknak, a hitüknek és családjuknak.
    Ezek a gondolatok hassák át tanácskozásunkat, mely felett egy láthatatlan kéz ragyogóan írja bele a végtelenbe, hogy amit az asszony akar, azt az Isten is akarja.

Budapest, 1929

ADJATOK SZÁRNYAKAT

Az emberiség homályból jövő nagy élettörténete, mint forrás vizében az ég, benne tükröződik két antik krétai repülő mítoszában.
    Valamikor a görög művészet legendás őse, Daedalos, fogságra vetetten kijátszotta porkolábjait és hogy rabságából menekülhessen, önmagának és fiának viaszból mívelt szárnyakat. Aztán felrepültek mind a ketten. Felrepült Daedalosban a férfi és Ikarosban az ifjúság őstermészete és rabságuk a földön maradt. De a repülésben az ifjúság túl magasra merészkedett. Ikaros válláról a nap tüzében leolvadt a viaszszárny s ő halhatatlan jelképül visszazuhant a földre, mikor meg akarta közelíteni a napot. A férfi tovább repült. Daedalos eljutott a szabadságba és a messze, megváltó partokon, mint fogadalmi kincset, a jövendőket látó isten temploma falára függesztette leoldott szárnyait.
    Azóta az emberiség jóformán csak Ikarosra emlékezik, aki lezuhant, míg Daedalosról, akit szomorú rabságból mentettek ki a szárnyai, gyakran megfeledkezik. Talán azért, mert az ember vágyainak a sorsát többször látta viszont a repülés beteljesülésében.
    Így lett az örök vágy képe a szárny és tragikus hőse Ikaros, aki balvégzetével ott hevert minden úton, amelyen az emberi elme a repülés diadalmas megoldását kereste. Holtteste ott hevert és eltorlaszolta az utat még Leonardo da Vinci előtt is, akinek isteni homloka mögött újra felgyötrődött az antik vágy. De a zuhanás szárnycsapkodó hőse után a kutatás e töprengő hőse is hiába kereste a megoldást, melynek sóvárgása sohasem hagyta nyugodni az embert, aki repülni akart.
    A célért századokról-századokra viaskodott a tragikum és a tudás, míg végre, tört szárnyakkal lepett mezők felett, megoldotta a rejtélyt a technika hőse. Századunk reggelén a felhők bozótos, fehér rengetegei felett, a kifürkészhetetlen áramlások között, a levegő örvényeiben valóra váltotta a mítoszi vágyat a huzalok, a szikrák, a mótorok és fények, a hanghullámok és rezgések hőse, a háború előtti ember.
    Szemem számára egy messze tavaszon valósult meg az ikarosi vágy és a leonardói gondolat. Firenzében, a fiesolei halmok felett hallottam először felbúgni a láthatatlan mótort. Aztán, mint roppant szitakötő szállt rivalgó ezrek felett a magasba az első gép. Egyre kisebb lett, amint emelkedett és egyre nagyobb lett, amint emelkedett!... Győzelmesen szelte a levegőt. Szárnya kecsesen hajlott s odafenn, fenn magasan megérintette az eget, aztán tavaszi felhők birodalmán suhant át, aztán nagy felhőkapu íve alatt repült bele az isteni azúrba s eltűnt a nap ragyogó tüzében.
    A földről fátyolosan nézett utána a megilletődött emberi tekintet.
    Legyőztük az ikarosi végzetet, megvalósítottuk a leonardói gondolatot, a győzelmes ember repül!... S a földről megittasult ezerek ujjongó mámora csapott a levegő szárnyas hőse után a magasba, hol most már Isten helyett önmagát vélte imádhatni az ember.
    Emlékezetemben azóta sokszor felkísértett a multból a megittasult tömegnek akkori dölyfös fellobogása, mely a béke ege alatt nem sejtette, hogy az ember diadalmas szárnyaira, az isteni halhatatlanság helyett a háborús halált emeli s legmerészebb és legnagyszerűbb alkotását — a harcban az élet és az élők leigázására, békében fenyegetésre és rabtartásra készül felhasználni.
    És mégis, mindennek dacára, a régi ujjongó tömegnek volt igaza, mert túl mindezen van repülés, amely nem háborúra és fenyegétésre tárja ki a szárnyait, de békés diadallal száll a béke felett.
    Magyarországot megfosztotta a trianoni átok, hogy a támadásra és fenyegetésre felkészültek között puszta életének védelmére teremthessen magának szárnyakat, de nem foszthatja meg attól, hogy a kultúra, a tudomány s az emberi erő edzésének szent jogán szárnyra emelje magát.
    A levegő békés hősei között elvitatlanul van hely a végtelenben a mi szárnyas heroszaink számára is. Éppen ezért, ha a kipányvázott magyar élet felnéz az égre, mely a bátrak vándorútja lett, feljajdul szegénységében, hogy míg minden népek átszállnak a mi egünkön s valamennyien levetik árnyékukat megtépett tájainkra, miért vesztegelünk csak mi egyedül, mint az ikarosi végzet beteljesülése, mint a leonardói gondolat kiközösített népe.
    Miért állunk csak mi koldusszegényen, a földhöz tapadva, míg ők repülnek? Miért vagyunk csak mi a levegő száműzöttjei, bár nekünk is van jogunk a repülésnek minden olyan lehetőségéhez, mely az emberi élet legmagasabbrendű érdekeit és értékeit, kultúráját és kenyérkérdését, tudását és szépségeit szolgálja.
    Ezek a lehetőségek szinte éppen olyan végtelenek, mint maga a végtelen, melynek határtalanságából csakis a repülő ember hódíthat le a földre bizonyságokat.
    Nincs a trianoni „békének” annyi bilincse, amennyi meggátolhatna bennünket abban, hogy életereinket belekapcsoljuk a légi közlekedés láthatatlan útvonalaiba s legyőzzük az időt, ha az idő életkérdést jelent. És olyan tilalomfa sem nőtt még e világon, amely elzárhatja előlünk a légiposta kék ösvényét, amely nem csak a szeretet nevében hírre váró és hírt adó ember szárnyas jóltevője, nem csak a sajtó hírvivője, de hatalmas támasza és jövőbeli erőforrása a közgazdaságnak, a nemzetgazdaságnak, az életnek, a kenyérnek.
    A levegő hőseié az aerológia rejtelmeinek a legigazabb laboratóriuma, odafenn a csillagok alatt, a viharörvények partjain, a levegő örökáramló, mozgó rétegei között. És az aerobiológia kutatásainak legélőbb lehetőségei is az övék, akiknek a szárnyain felszáll a tudomány, hogy megismerje az ember munkáját fenyegető rovarok és férgek özönlő milliárdjainak a vándorlásait s a gabonarozsda ellen küzdő szántóvetőnek légi fegyvertársa legyen.
    A repülőgép az embernek az égről a földre néző nagy tekintete, mellyel belenézhet a tuzhányók kráterébe, mikor háborgásuk halálóráiban menekülve futamodik el tőlük minden látnitudó élet és kilesheti törvényeiket, mint ahogy kikémlelheti a jéghegyek kísérteties vonulását, a világrészek megközelíthetetlen tájait s megfejtheti az Északi-sark fehér szfinxének emberölő talányait.
    A repülés hőse a pólusok hódítója is, aki, miközben odafenn északon még a rejtéllyel vívódik, lenn, a déli sarkvidék szunnyadó tengerei közül már kiemelte a hatodik világrészt.
    Ezerévek óta várt reá e titáni feladat. És ma már nincs, aki kételkedjék abban, hogy a föld felületének maradéktalan megismerése a szárnyas ember műve lesz, aki szálltában vonja, levonja a föld arcáról a fátyolt, melyet bolygónk a teremtés óta visel s Istent imádva valamikor talán a távol csillagok arcán is fellebbenti a titkok fátyolát.
    Mindez a mienk is lehet!
    És kell, hogy a mienk legyen az a repülés is, mely a tudomány és művelődés szolgálatán kívül magát a repülést és a repülőgép tökéletesítését szolgálja. A sportaviatikában jogos hely illeti a hősi lendületek legendás népét, a higgadtan bátor, elszánt magyart, a földi repülés lovas vitézét, aki repülő vitéze lesz az égnek is, ha oda engedik. Oda fel, ahonnan szegénységünk dacára a világrekordnak már két győzelmi koszorúját hozta a levegő magyar hőse haza.
    Adjatok szárnyakat!
    A felnövekvő új magyar nemzedékből kisajog a kiáltás, melyet meghallottak azok, akik idehaza minálunk, ezer év óta elsőkül hallják meg fiaik jajszavát.
    Ezért is kérünk mi, akik magunknak soha sem kértünk, de reménységet és hitet adtunk a feltámadó Magyarország lelkébe és zászlót adtunk a kezébe.
    Ha a békeszerződés jogtalanul még a sportrepülés támogatásától is eltiltja az államhatalmat, úgy kérő szóval az önkéntesen oly sokszor adakozó hazafias magyar társadalomhoz fordulunk.
    Adakozzatok a magyar asszonyok kinyujtott kezébe, hogy fiaiknak szárnyakat vehessenek s a levegő és a magasságok száműzött nemzete ne csak a földről nézze mások repülését, de daedalosi végzettel repüljön maga is a szabadságba, a jövő felé!

TIZENEGYEDIK ÉV

A nemzetek lélektana írva van az ő történetükben. Hogyha visszanézünk messzire, túl ködön, felhőkön és összeomlások felszálló porförgetegén, túl tüzek füstjén, akkor a Kárpátok alatt, a Tisza-Duna völgyében népek nagy özönlését, tolongó jövés-menését látjuk a história derengő reggelén. Jöttek itt népek és elmentek. Ezen a földön sem a trákok, sem a géták, sem a dákok és kelták, sem a római világhatalom, sem a húnok, sem a gepidák és gótok, sem az avarok, frankok és longobárdok, senki megállni nem tudott. Ázsia és Európa levegője örvénylik itt egymásba! És ebben az összeörvénylő levegőben olyan nehéz megállni, hogy benne a népek évszázadról-évszázadra mindíg vándorok maradtak. Megállni csak egyetlen egy tudott. A turáni lovas! Ezer éven át állt a lovas ezen a földön. Képe és jelentősége kitörölhetetlenül belerajzolódott a históriában. Vajjon miféle erő tartotta fenn? Mi volt az a csodás, rejtélyes hatalom? — Rokontalan, magányos volt ez a nép és ha arra akarunk felelni, árvaságban miért maradt itt mégis állva, el kell ismernünk, hogy erkölcsi tulajdonságai és erkölcsi ereje tartották fenn Ázsia és Európa e vérző küszöbén. De viszont, ha a turáni lovas ezeréves útjára gondolunk, látnunk kell, hogy amint haladt, az útnak úgyszolván minden fordulójánál katasztrófák, szerencsétlenségek vetették magukat rá és tépték a testét. Ha ezt a megismétlődő tragikumot vizsgáljuk, észre fogjuk venni, hogy a különböző katasztrófákat különböző korok, népek és egyének idézték ránk, de a katasztrófák beteljesülése szinte törvényszerűen mindíg újra hasonló, megismétlődő, olyannyira azonos volt, mintha ugyanaz lett volna. Csak a legnagyobbakat idézem: a Sajó-partit és a másikat, a Cselementit és a harmadiakt, a legszörnyűbbet, a leggyalázatosabbat, itt a Duna partján, tizenegy esztendővel ezelőtt! Mi hozta létre a beteljesüléseknek ezt a szörnyű hasonlóságát? — Éppúgy, mint ahogy belső ereje tartotta fenn ezer éven át a turáni lovast, az ő belső gyengéi lökték őt vissza mindíg újra az útján és saját makacs hibái tették számára hasonlókká a kiújuló katasztrófákat. Amott erényesség, lemondani tudás, önfeláldozás, igénytelenség és önérzet volt az ereje, emitt hiszékenysége és gyanakvása volt a gyengesége. Hiszékenység az áltatókkal szemben, gyanakvás azokkal szemben, akik a javunkat akarják! Ezek a fogyatékosságok voltak a mi katasztrófáink előkészítői és mindenekfelett a mi legnagyobb vétkünk, a bűnös, szerencsétlen, magyar feledékenység!
    Az a turáni lovas kétarcú. Mily nagyszerűen áll a viharban! De közvetlenül a vihar előtti órában eldobja lelki és testi fegyvereit, feltépi ingét és odatartja mezítelen mellét, hogy mentől mélyebben és mentől kegyetlenebbül lehessen megsebezni. Feledékenység! Könnyenfelejtés jobbra is, balra is... Zászlódíszben szerettem volna ma látni ezt a várost. Harangok zengését szerettem volna hallani. — Csendes a város. Zászlók nem lengenek. A jóval és nemessel szembeni feledékenységünk és háládatlanságunk ikertestvére a rosszal szembeni feledékenységünknek és megbocsátásunknak, mely olyan arányokat ölt, hogy valósággal megdermesztenek. Nagyobb megbocsátó e földön nem volt, mint az Úr Jézus Krisztus. És az Úr Jézus Krisztus tanította az emberiséget a megbocsátásra. De még Ő, a nagy Megbocsátó is, a megbocsátás fejében bűnbánatot kívánt. Mi azonban hol látjuk a bűnbánatot azoknál, akiknek megbocsátottunk? A bánat nekünk marad, a bűn pedig az övék, akik azt tovább folytatják ellenünk. Pedig van mire emlékeznünk ebben a szörnyű világban, ahol az összeomlások romjai között járunk, ahol a tűz csak pislog a magyar tűzhelyen, ahol a magyar gazda gondtelt arccal néz a jövőbe, ahol a magyar kereskedő a kezét tördeli és megjelennek a varjak, amelyek mindíg jönnek, ha fogy a kenyér a magyar kézből s felülnek az internacionális távíródrótokra, letelepednek az itthoni árokpartokra és várják, hogy kitéphessék a markunkból az utolsó darab kenyeret és kivájhassák szívünket végérvényesen, mindörökre.
    Tíz évvel ezelőtt egy lélekből hangzott fel az „Éljen!” ebben a városban és az emberek azt hitték, hogy soha többé nagyobb okuk az összetartásra nem lesz, mint volt akkor. Pedig mondom: összetartásra, éberségre, kitartásra soha nagyobb oka a magyarságnak nem volt, mint éppen most, e keserves időben. Optimista vagyok, mint minden magyar lélek. Ezért maradtunk meg ezer év óta! De optimizmusommal is látom a valóságot. Ezért van értéke az optimizmusomnak. Látom tiszta, józan szemmel, hogy vannak jelenlegi súlyos életünkben is bizonyos kedvező jelek, enyhe ígéretek. Kiviteli és behozatali mérlegünk javul. Tehát a világpiacon, ha csökkent árakon, de már mégis értékesíteni tudjuk termékeinket. A kamatláb leszáll. Hisszük, hogy a gazdák hitelt kapnak, a kereskedők segítséghez jutnak és reméljük, hogy ezt a nehéz időt át fogjuk küzdeni, — először lelkünkben, aztán külső életünkben is. Ehhez kér a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége segítséget azoktól, akik tizenegy éven át állták a nemzet önfeláldozó, küzdelmes harcát. Ha szenvednek is a magyar asszonyok, tartsanak ki nagy lélekkel továbbra is, mert különben lemondásuk, elcsüggedésük esetén megismétlődik az otthonukban az, ami a háború befejezésekor az országban történt. Négy éven át állták hőseink a frontokon a harcot, míg aztán, az utolsó percben eldobatták velük a fegyvert. Azóta, tizenegy éve, folytatja a magyar asszony otthonában a harcot az élet kegyetlen követelményeivel. Most, a tizenkettedikben nem szabad elcsüggedni, mert akkor, mint a háborúban, hiába volt minden áldozat, minden odaadás, minden lemondás.
    Amikor utaltam a mi jó tulajdonságainkra és hibáinkra, akkor is önökre gondoltam, magyar asszonyok. Arra gondoltam, hogy jó tulajdonságainkat az önök gyermekeiben erősítsék meg, a hibáinkat pedig irtsák, pusztítsák, tiltsák, simogassák ki a gyermekeik lelkéből. A mi nemzedékünktől, sajnos nem várom, hogy elfeljtse nemzeti hibánkat, de az újaktól — tőletek ifjúság — tőletek várom azt, hogy ti nem lesztek hiszékenyek azokkal szemben, akik áltatnak és nem lesztek gyanakvók azokkal szemben, akik szeretnek és nem lesztek feledékenyek az ellenségeinkkel szemben és azokkal szemben, akik a mi javunkat akarják, akiknek hálával tartozunk. Ne feledjétek el soha, hogy ma tíz esztendő előtt megszűnt a turáni lovasnak az az arca, amely a vihart megelőző órában eldobja fegyverét és feltépi mellén az inget; sohase feledjétek, hogy ma tíz esztendeje, azon a borús reggelen, megjelent újra fehér lován a turáni lovas.
    Megindultsággal gondolok arra a reggelre, amelynek ünneplésére ma összegyűltünk, úgy, ahogyan tíz esztendő előtt összegyültünk az Országház előtt. Zászlóval, bokrétával a kezünkben. Egy zászlóval és hatvanhárom magyar vármegyének gyászbaborított virágbokrétájával, amelyeket odaadtunk a fővezérnek. Reggel volt. Az eső esett. Olyan borús volt a nap, mint ma. Az utcákon várakozó tömegek álltak. Fiatal leányok jöttek dalolva, sohasem felejtem el, piros-fehér-zöld zászlóval jöttek. És ez a soká eltiltott három szín a feltámadást jelentette nekünk. Jöttek az utcán nemzetinszínű zászlókkal a fiatalok! És szemközt velük jött egy hadsereg, amelynél meghatóbb hadsereg a magyar földön nem járt még soha. Jöttek hosszú kabátban, rövid kabátban, kemény csákóval, puha sapkával. Jöttek darócban, posztóban, jöttek üres kenyérzsákkal, szegény ágyúkkal, amelyeken ázott, fonnyadt virág volt. És én azért mégis, sohasem láttam szebb hadsereget és több szeretetet bevonuló hadsereg iránt. Mert négyszáz év után akkor jött el a mi hadseregünk mihozzánk! Sohase felejtsétek el, amit akkor éreztünk. Soha a hálát, a szeretetet, a fellélekzést, a reményt. Ne felejtsétek és vigyétek el azt, amit akkor éreztetek, hála képében Magyarország kormányzójának és adjátok oda a szeretet képében a nemzeti hadseregnek. Mert csak azt a népet védi meg az ő hadserege, amely nép szereti és becsüli az ő hadseregét és magasba emeli az ő hadseregének fogalmát és gondolatát. Most, ugyanebben az órában, végig az országon összegyűlnek a magyar asszonyok. Visszaemlékeznek és tíz-tíz tölgyfát ültetnek a magyar földbe a fővezér és az ő hadinépének történelmi, sorsdöntő, nagyszerű bevonulása emlékére. Mi is emlékezni gyűltünk itt össze. Emlékezni és hálát adni és fogadalmat tenni arra, hogy a munkánkat, ami asszonyi munkánkat keresztényi hittel és hazaszeretettel, hűséggel és kitartással folytatni fogjuk! És azután, majd ha jobb és boldogabb idők jönnek, — mert el fognak jönni — nyugodt lelkiismerettel nézhetünk vissza kötelességünk teljesítésére.
    És most engedjétek meg, hogy itt, az ősi vármegyeház falai között, ahol sok küzdelem zajlott le, én mégis egy templomra gondoljak. Évszázadok óta itt is él egy nagy hit, amelynek nincsen felekezete, amelynek hitvallása, hogy: magyar vagyok. Tehát ezen a jogon szabad nekem e világi falak között templomra emlékeznem. Nemrég volt. Mindszentek idejében, hogy a Kapisztrán barátai, ferences barátok eljöttek az én kis falumba, lenn a rónán és a falusi templomban prédikáltak. Istenszeretetre, hazaszeretetre és emberszeretetre tanították az ő híveiket. A késő délutáni órában égtek a gyertyák odabenn az oltáron. Kinn nagy, szürke köpönyegében osont az ősz, a hortobágyi ősz, a templom kapuja előtt. És amikor vége volt a prédikációnak, azt mondta a szószékről a ferences barát: „Most pedig hallgassunk el mindnyájan, szólaljanak meg a harangok és csendesen imádkozzunk...” Harangok szólnak most is, kis harangok asszonyok szívében. S ennek a néma harangozásnak a hangja mellett maradjunk egy percig csendben, úgy, mint ahogy csendben maradtak a hívők a kis falusi templomban, amikor megtudtam, hogy minden hangnál nagyobb és erősebb hangja van a hangtalan imádkozásnak. Maradjunk egy pillanatig csendben és lelkünkben fohászkodjunk mindnyájan Magyarországért és a feltámadásért...

(A Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége országos évi közgyűlésén, 1929 november 16-án, a Vármegyeház dísztermében elmondott beszéd.)

TIZENKETTEDIK ÉV

Tizenkettedszer köszöntöm a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége évi nagy találkozóját. Tizenkettedszer... És milyen csodálatossá lesz ez a szám, ha az ember megáll előtte és a jelentése mélységébe néz. Tizenkettő... Ez a szám másmilyen, mint a többi. Sorompó a végtelenben, megkötöttség az időtlen időben. Valamilyen rejtélyes lezártság hordozója a világürben rohanó földgolyó felett. Tizenkét hónap az év; tizenkét óra a dél, tizenkettő az éjfél. És a lezárt tizenkettedik után, éjjel is, nappal is mindíg újra más, — az új „Egy” kezdődik el.
    A magyar asszonyok harcban és munkában, küszködésben és vigasztalásban, tűrésben és büszke meg nem alkuvásban, virrasztásban és hajnalvárásban eltöltött komoly nagy tizenkettője után is, vajjon új kezdődés jön-e el?
    Kísértetjárta éjfél-e ez a mai ünnepélyes, komoly tizenkettő, vagy nehéz munka után egy pillanatnyi erőtgyüjtő delelő?
    Ha a csonka ország fővárosán végignéz ma a szem, kísértetjárásos éjfélre gondolhatunk, melyben, mint tizenkét év előtt, nyiltan, ellenségeinkkel összefogva, vérdíjunk pénzével kószálnak a zsebükben a szovjet-rémek és vörös ujjlenyomatukat rátapasztják a házak falára. És kísértetjárásnak rémlik az a sokszínű és nevű ujjlenyomatokat is, melyet a főváros bírásáért folyó harcban* a nemzeti érzésű, keresztény magyarság, mint tizenkét év előtt, megint pártokra szaggatottan ragasztott ki utca hosszant a falakra.
    De viszont, ha az aggódó magyar tekintet, a férfiak e bűnös és rövidlátó széttagoltságán túl, a magyar asszonyokra néz, akkor erőre kap az érzés, hogy nem éjfél ez a mostani tizenkettő, de delelő becsülettel elvégzett munka délórája, melyre letekint az égből az Isten szeme.
    Ragyogjon rátok ez az örökkévaló tekintet, magyar asszonyok, akik szerteszét az országban a köpönyegforgatások gyakori forgószelében, erős és rendíthetetlen egységet tudtok tartani, valljátok és élitek, mint szövetségünk első órájában a magyar fennmaradás biztosítékát, — a keresztény és nemzeti gondolatot és gyermekeitekkel: a rendületlen magyar ifjúsággal együtt kiáltjátok oda a magyar férfiaknak, hogy szaggatotságuk meghosszabítja az ország szétszaggatottságát, a megszállt területek magyarságának kínszenvedését, asszonyaik és gyermekeik keservét! Meghosszabbítja azt az utat, amely Nagy-Magyaroszágba haza vezet.
    A magyar asszonyok odakiáltják a magyar férfiaknak, hogy csak egy összefogás, egy párt, egy akarat legyen, mert mi nem tűrünk vörös városházat és vörös fővárost! Mi nem feledtük el, hogy mit jelent! Akik pedig elfeledték, azokat emlékeztesse mai szenvedésünk, nyomorunk, — a forradalmak fekete akasztófái és véres árnyai, a parlament pincéje, a szétmarcangolt ország, emlékeztesse őket Trianon!
    Magyar férfiak, vegyetek példát hazátok asszonyairól, akik a felekezeti mesgyék és társadalmi műsorompók felett találkozni tudnak a hazaszeretetben. Találkozni tudnak még a választási harc idején, még a politika feldúlt sivatagában is.
    Köszöntelek benneteket Testvérek, magyar asszonyok, akik az elmult tizenkét esztendőben megrövidíteni törekedtek a mi régi, örök hazánkba vezető magyar utat, akik megrövidíteni törekedtetek elszakított testvéreink és az elszegényedett magyar otthonok keservét, akik nagyobbá és szebbé tettétek azt, amit e földön az asszony szó jelent!
    Szegény magyar gyermekek védői, gyermekszeretet jótevői, ifjúságunk istápolói, könnyes szemek vigaszai, reménytelenek reményadói, faji kultúránk hirdetői és bizonyságtevői, hímző-szövő asszonykezek elszánt kis gazdái, szervező országjárók, külföldiek megvilágosítói, — Magyar Asszonyok! Ti drága, soha el nem fáradók!
    Talán sohasem dolgoztatok és áldoztatok többet, mint az elmult esztendőben! Ellankadt kis asszonyvárak, falvak és városkák elaludt szervezetei újra feltámadtak az ínség e nehéz esztendejében, mind talpra álltatok, hogy a hiányzó kenyér tátongó helyére odategyétek a nemzet tenyerébe, a ti könnyeitek közt is bátor szíveteket. Azt a magyar asszonyi szívet, mely segíteni akar és ad és újra ad, még akkor is, mikor magának már jóformán semmi sem marad.
    És arra gondoljatok, hogy a betelt tizenkettő után lezárul valami, ami a szenvedés volt és talán elkezdődik valami, ami több lesz mint a remény.
    Ti még nem látjátok, de ha két karotokban felemelitek, kicsiny gyermekeitek a fejetek felett, túl, messze, ők már meglátják azoknak az eltépett tájaknak a közeledését, amelyekért jobb jövendőnk hitével Ti mindíg csak dolgoztatok.
    S miközben ezt a képet megidézem, felötlik előttem egy másik, hasonló kép. Plakáton láttam... Látszik ma végesvégig a házak falán. Egy asszony, aki karjában egy vörös gyermeket emel. a gyermek újszerű, de az asszony arca ismerős. Emélkezünk, — ő volt, tulajdon ő, aki a tanácsköztársaság napjaiban rohanva futott elő a szovjetplakátok papirosából és belekiáltozta a kifacsart, éhes, szennyes és szegény utcákba, hogy „A szociális termelésből fakad a jólét”.
    Akkor kiáltott, most emelve tartja gyermekét, talán hogy meglássa és megmondja neki mi történik Kun Béláék orosz paradicsomában, ahol égnek a szovjet parancsára felgyujtott falvak és vörös tüzérség lövi a zsarnokai ellen lázadó orosz parasztokat.
    Az a gyermek nem belülről vörös, csak a messze égő orosz tűz rávetődő rőt fénye festi meg. Az a gyermek tiszta és fehér és az anyja, — ne feledjétek — édesanya. Forduljatok feléjük szeretettel, segítsétek és világosítsátok meg őket a mi világosságunkkal, mert az az asszony a mi testvérünk, a gyermeke pedig a mi gyermekeink testvére: sínylődő, szegény magyarok. annak a nyomornak a szenvedői, amelynek mindannyian a nyomorékjai vagyunk és túl a mi csonka határainkon, túl, szerteszét a földön, nyomorékja ma az egész emberiség.
    Van egy nagy levél a világon, amelyet öt pecséttel pecsételtek le: Neuilly, Versailles, Saint Germain, Sévres és a legvérpirosabb pecsét — Trianon.
    Amíg ezt az öt pecsétet fel nem törik, írva marad abban a levélben a világ nyomorúsága. De ne csüggedjetek, már repedzik, töredezik vérrel kevert viaszuk és adja az Isten irgalma, hogy miközben újból betelik a tizenkettő, hazatérjen hozzánk elveszett országunk.
    Visszatérő útján mindíg hűséggel mennek elejbe a magyar asszonyok.

* Törvényhatósági bizottsági választások 1930 őszén.

(A Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége évi országos közgyűlésén 1930 november 10-én a Szövetség székházában elmondott beszéd.)

TRIANON

Valamikor meseszerű szeszélyből, királyi kedvtelésből, negédes játékból támadt Trianon. Valamikor az udvari ceremóniáktól, kimért csendektől és mézbe mártott szavaktól szédülő unalom szabad ég alá vágyó mókái finomkodtak e név betűiben. Franciaország királynéja, a boldogtalan, szép Marie Antoinette Trianonba vonult a spanyol etikett elől. Pásztorok életét akarta élni és csipkés, bársonyos cselédei, a grófok és hercegek, eljátszották ezt a játékot is.
    Szalagcsokros, parfumös bárányok, festett ajkú pásztornok, gyaloghintókban ringatódzó, lorgnonos pásztorok... Trianon 1920 június 4-ig, e réges-régi játékot jelentette a világ számára. Pedig a réges-régi játék idején is volt valami, ami túl a kedvtelésen, tragikus nagysággal, borongva készülődött a királyi pagony körül. De a játszók nem vették észre, nem hallották meg, hogy rongyaiban már fel-felmorajlik egy nép, bugyborékol a gyűlölet és bosszú a szikkadt emberi torkokban, nem hallották meg az elnyomás, az igazságtalanság, az éhség és nyomor feljajduló szavát, mely szörnyű orchesterben hörögve csapkodta a horizontokat.
    Süket és vak volt a játék és így lett Trianon a hajdani játszók utolsó stációja s a vesztőhely első lépcsőfoka, melyen sok régi bűn, embertelen igazságtalanság, dölyfös kapzsiság és kegyetlenség lakolt az ártatlanokat is elsöprő nagy leszámolásban.
    Azóta sok idő mult, de Trianon nem változott. A hely lelke és jelleme s a szerepek a régiek. Csak a szereplők mások. Az egykori szép királyné helyett most Franciaország maga vezette a játékot, ő állt a zöld asztalnál s hogy kapjanak, előtte hajlongtak hízelkedő kis szövetségesei: telhetetlen, önző, ragadozó, kapzsi, álnok udvaroncai és bohócai.
    Versaillesban, mint a hajdani udvar, még mívelték a hatalmasok a látszatot. Trianonban már eldobták azt is s mint ahogy az egykoriak falusi pásztorjátékok álarcában tobzódtak, az új trianoniak a „demokrácia” jelszavas maskarájában, a hazug felszabadítás mozdulatát, a meghamisított jog és igazság iszonyú komédiáját játszották el és nem vették észre, hogy közben tragikus nagysággal, borongva készülődik valami Trianon felett. Nem hallották meg, hogy túl, a kizártak és megrablottak között már bugyborékol a gyűlölet és bosszú a szikkadt emberi torkokban. Nem hallották meg, hogy széttépett országa földjén, ökölbe szorított kézzel felhördül egy megalázott és kifosztott nép.
    Trianon új királynőjének és falánk udvaroncainak nem jut eszükbe a régi trianoni tragédia, de annak a népnek, melynek sem igazát, sem jajszavát nem hallották meg ott, jusson eszébe, hogy van bíró az emberi igazságtalanságok felett, jusson eszébe, hogy Trianon volt már egyszer a trianoni elvakultak utolsó stációja s volt már vesztőhelyüknek első lépcsofoka...
    Mi várjuk a jóvátételt, de ők a jóvátétellel már nem várhatnak tovább!

TIZENHARMADIK ÉV

Az emberi találkozások pillanatában egymásra néznek a találkozók, szinte kutatóan néznek egymásra, hogy vajjon mit változtatott rajtuk az idő?
    A magyar asszonyok évről-évre megismétlődő gyülekezése is ilyen találkozó. És miközben kutatón belenézünk a Szövetség szemébe, látnunk engedi az Isten, hogy gondban, küzdelemben változatlanul erős és megingathatatlan maradt a magyar asszonyok óriási tábora, melyet forradalom tűzvésze hívott elő, a küzdelem acélozott, az el nem fáradó reménység szépített, a felegyenesedés minden viharban és a lehajlás minden szenvedéshez növelte históriai energiává a magyar élet számára.
    A kezdődések termőföldjei között temetők mellett is elvisz az út. És mi álljunk meg most egy percre. Újak, fiatalok hozzánk özönlése közben, fájdalom, vannak elmenők is. Szeretettel és bánattal gondolunk azokra az asszonytársainkra is, akik évközben kidőltek sorainkból.
    Mert csak azok maradtak ki, akiket az Isten szólított el, a többiek városokon, falvakban, tanyákon hivatásuk megnövekedett öntudatával, felekezeti és társadalmi békében, együtt vannak valamennyien.
    És ez nagyot jelent ma, mikor szétfoszlások, rombadűlések, áradások, földrengések és hegyomlások korszakát éljük. Mikor politikai, gazdasági és mindkettőnél nagyobb és tragikusabb lelki válságok rázzák és tépik az emberiséget. az államformák és parlamentek válságai között az államok és egyének gazdasági katasztrófáinál is nagyobb a lelkek krízise.
    Ahogy a mesterséges, nyers emberi beavatkozások összezilálták a történelmi kialakulások egyensúlyát, ugyanúgy a történelmi kialakulások összeomlása összezilálta a lelkek egyensúlyát! Ellenőrizetlen vádak és gyanúsítások hangzanak el s ebben keres pillanatnyi megenyhülést a kétségbeesett emberi lélek és mert megoldást nem talál, kapkodásában már-már eltaszítja magától a reményt.
    Asszonyok! A remény a Ti édes testvéretek! Véletek jár és csakis Ti vihetitek vissza őt a nemzet életébe.
    Ebben az esztendőben a Ti nagy hivatásotok ez legyen!
    Teljesen átéreztem, hogy nehéz ez a feladat, mert a háborút az óriási ellenkoalícióval szemben el kellett veszítenünk, mi azonban, szegény magyarok, borzasztóbban veszítettük el, mint ahogy kellett volna, a világ jelenlegi gazdasági krízise közepette pedig el kellett jönni a mi gazdasági krízisünknek is, azonban súlyosabban jött, mint ahogy el kellett volna jönnie.
    Az elmult év komor leckékkel és kiábrándulásokkal adta meg nékünk elmaradhatatlan tanításait. Megtanított bennünket újból arra, hogy a magyar férfiak még mindíg nem tanultak!
    Erre vezethető vissza az is, hogy bár a legutóbbi választások alkalmával a magyar női társadalom rendíthetetlen erejét beledobta a választás serpenyőjébe, mint minden választásnál és megint újabb tanúbizonyságát adta komolyságának, érettségének: parlamentünk most is következetesen nélkülözi az anyák és gyeremekek avatott szószólóit!
    A választásokkor különböző lobogók alatt láttunk megjelenni asszonyi silhouetteket, akiknek az energiáját és munkáját csupán az előcsatározásokban használták fel, de a megvalósulásból kizárták őket.
    Sorsuk e réven is érdekel bennünket és bár munkájuk nem minden vonatkozásban tartozik a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége keretei közé, az őket ért bántással szemben az asszonyi szolidaritás nevében tiltakozunk. És e tiltakozás fifejezésére annál inkább jogosult a Magyar Asszonyok Nemzeti szövetsége, mert politikai sorompók nem korlátozzák abban, hogy testvériesen együttérezzen a mi szegény hazánkban mindenkivel, aki nemzetét akarja szolgálni és elsősorban azzal, aki asszony és magyar.
    És szerencsétlenségünkre soha nagyobb szükség asszonyi pszichére nem volt a parlamentben, mint most, mert az ínséget a földön Krisztus óta azok tudják az Ő tanítása szerint legmélyebben enyhíteni, akik, mikor a tanítványok riadtan elhagyták, ott álltak az Ő kerszetjének a lábánál.
    Ennek dacára ma Magyarországon, a szörnyű ínség idején, az asszonyoknak csak a kezét, a vállát, rögös, hideg úton siető lépését hívják segítségül, de az eszétől és szívétől tanácsot nem kérnek, sőt ha az illetékes fórumokhoz kísérli elvinni egy-egy asszonyunk százak és százak panaszával megoldást jelentő gondolatát, azoknak hónapokig nincs idejük, hogy meghallgassák egykori választóikat!
    Míg az állástalanságról, munkanélküliségről, fizetés és nyugdíjcsökkentésről annyi jogos és szükséges szó esik, az özvegyek nyugdíjapasztásáról nem hallottunk beszédet és ezért nincs szószólója a kereset jogán nyugdíjat élvező asszonynak sem, aki, bár sok esetben ugyanolyan munkát teljesített, mint férfi kollégája, azonban asszonyi mivoltából kifolyólag sérelmesen kevesebb díjazást kapott.
    A Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége ma felemelei szavát és nyomatékosan kéri a kormányt és az országgyűlést, hogy a női munkások és özvegyek aránylag kisebb nyugdíjának és lakásbérének csökkentésével ne fosszák meg őket az élet lehetőségétől, a lét minimumától!
    Az asszonyok ismerik és felmérik a jelenlegi nehéz helyzetet és tudják, hogy az állam szolgái sorában végzett fizetés és nyugdíjsarlózást a gazdasági válság kényszerítette ki. De arra kérjük a vezetőket, keressék meg a módját annak, hogy a gazdasági tényezők helyzetének feljavításával és kereseti lehetőségek emelésével az állam, az adók révén, olyan törvényszabta jövedelemhez juthasson, hogy mindenki megkapja munkájával megérdemelt javadalmazását. És a legfájóbb gondok hordozóinak, a magyar édesanyáknak nevében arra is kéri a szövetség a kormányzatot, hogy legnagyobb s legsürgősebb problémái közé iktassa a magyar ifjúság elhelyezkedési lehetőségeinek sajgó kérdését, mert a nemzetnek mai emberfeletti küzdelmei közepette is elsőrendű kötelessége önmagával szemben, hogy kenyeret adjon a jövőjét jelentő nemzedék kezébe. Végül minden szeretetével azt is kéri a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége, legyen kíméletes a kényszerű takarékosság ott, ahol a magyar állam egykori büszke alkotásával, a hatósági gyermekvédelemmel áll szemben. Minden ily irányú törekvésében számítson a kormány a magyar asszonyok töretlen energiájára.
    A minden áldozatra kész ország ma csak létminimumot kér, hogy át tudjuk virrasztani azt az időt, amely a jobb jövendőt megérleli.
    Az emberiség küszöbön áll, de a győztesek az ajtót már soká belülről zárva tartani nem tudják. Amíg a mi országunk testét szabdalták, a mi húsunkat vágták, a mi vérünket vették, hasztalan sajgott fel az ősi nemzet jajszava; de most, hogy a kés beleszaladt a mészároslegények és operatőrök pénzestárcáiba, nem várathat magára soká az egyetemes revízió, amely a nagy egésszel együtt revediálni fogja a mi balvégzetünket is.
    Addig pedig segítsétek meg a nemzet életét, drága magyar asszonyok, szálljatok szembe a reménytelenséggel, ami bénulást jelent. A nagy igazságtevésnek nem szabad bénán találni ezt a nemzetet, mert most tíz éve, ha határolt területen is, Sopron megmutatta, hogy csak egész lélekkel lehet dönteni a sors felett. Annál a döntésnél ott voltak a magyar asszonyok és mikor most közgyűlésünkről köszöntöm őket, arra kérem Hazám asszonyait, hogy Sopron végzetén át nézzenek mindannyiunk jövőjébe és legyenek ott majd erős lélekkel a megváltásunkat jelentő döntés órájában.
    Addig pedig fogadják testvéri szeretetemet városok, falvak, tanyák hű magyar asszonyai, akik előtt hálásan hajlok meg, mert miközben köröskörül kicsinyhitűség szúja rágja a sebesült ezeréves tölgyet, ők bizony bízni tudnak az Isten igazságtevésében és megpróbált népünk legyőzhetetlen erejében.

(A Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége évi országos közgyűlésén 1931 december 9-én elmondott beszéd.)

TIZENNEGYEDIK ÉV

Tizennegyedszer gyülekeznek ma össze nagy találkozóra a magyar asszonyok és soraikban olyan sokan, akik hűségben messze vidékekről tettek meg nagy utat! Mikor most köszöntöm Őket és vendégeinket és azokat a testvéreinket is, akik a sajgó határokon túlról nem jöhetnek hozzánk, a gondolatom ünnepi fákyát emel a téli világba.
    Odalenn délen gyujtottam meg. Beleemeltem az olasz napba. Beleemeltem egy nagy és hatalmas nép felénk forduló szeretetébe, hogy világítson nekünk az eljövendő évben, világítson minden magyar munka és akarás és minden magyar reménység felett.
    De a fáklya lángja még nem lobog fel, földnek fordítva kell tartanom, hogy lecsapódó, gyászoló füstje ide írja Önök elé a mi szörnyű közeli határaink vonalait, amelyeken túl ma üldözötten élnek sápadt napokban és felzaklatott éjtszakában a mi szorongatott magyar testvéreink.
    Akik ezt a mostani békét megalkották, bizony mondom, vannak olyan felelősek, mint a háború felelősei! A magyar nemzet mint hős és katona állt a világháború csataterein és ez a hős nem érdemelt balkáni rabszíjat attól az Európától, amelyet a tatár és ozmán hatalom rabszíjától mentett meg, őrségen állva ezer éven át.
    A közelnapokban történt, hogy az oláhok szétzúzták és elpusztították a római farkas szobrát, amelyet nekik Itália ajándékozott. Az olasz önérzet erről a szégyenletes merényletről azt mondotta: Azért tették, mert valóban nem volt méltó helyen Róma legendás eredetének szobra ott, őnáluk. Igazuk van, de mi mégis kérdezzük, hogyha egy szobor méltatlan helyen lehetett ott, vajjon méltó helyen van-e ott az a milliónyi vérző és könnyes magyar valóság és élet, amelyet Trianonban megkérdezetlenül, kérlelhetetlenül odadobtak az oláh önkénynek?
    Fájdalmas és lázadó szívvel tiltakozunk az üldöztetések ellen, amelyekben véreinknek részük van és megbélyegezzük Magyarország asszonyainak nevében az üldözőket és az ő uszítóikat. Tiltakozásunkban és fájdalmunkban nem vagyunk többé egyedül. Testünkre éhes ellenségeink hazugságai és meséi széthullottak, a valóság győzedelmeskedni kezd. A népek milliói az igazság nevében és saját jól felfogott érdekükben már együttéreznek azzal a nemzettel, amelyiket a békeszerződés legmélyebben megbántott.
    Magunkrahagyatottságunk árva, szomorú éveiben sokszor mondottam: Szeressük egymást mi, szegény magyarok, mert különben minket a félrevezetett világon senki sem szeret.
    És most egyszerre felemelkedik a fáklya és magasba lobog a láng. Megtudtam odalenn Itáliában, hogy túl a mi határainkon él egy nagy nép, amely ősi sorsközösségekre emlékezve, jövőbelátón, megértően szeret bennünket.
    Itália!
    Viszontláttam hosszú évek után fiatalságom jólismert, rég nem látott tájait és városait, amelyeket azóta csodálatos erővel átrajzolt egy óriási energia, a fasizmus diadalmas életereje.
    Amikor Róma első lámpáit megláttuk, késő éjtszaka volt s a pályaudvar mégis olyan népesnek mutatkozott, mintha nappal lenne. A quirináli követség, a Magyarbarát Olaszok Egyesülete elnökével: Terranovával s a Római Magyar akadémia és kolónia képviselői között fehér rózsák és gardéniák világítottak a női fasiók kiküldötteinek kezében. A szenátus elnöke feleségének, Donna Luiza Federzoninak és a római női fasiónak nevében, sok megjelent társnőjével, Velani Eliza asszony köszöntötte küldöttségünket. És az útvonalon, amelyen a kocsikig haladtunk, fasiszták, balillák és avantgárdisták éltették a római éjtszakában Magyarországot.
    Ekkor lobbant először erősen, hatalmasan a szívünkbe az olaszoknak felénk és népünk felé forduló szeretete.
    S mert mai közgyűlési megnyitóm beszámoló is, engedjék meg, hogy víziószerűen megidézzem előttük római napjaink emlékét.
    Első útunkban a Névtelen Katona sírjához vittük el a magyar asszonyok virágait, hódolatunk jelét pedig tartozó tisztelettel felírtuk az olasz királynak és annak a királynénak a számára, akinek montenegrói szülőföldjét maradéktalanul széttépték azok, akik a mi hazánkból egyharmadot még meghagytak...
    S miközben így áthaladtunk az Örök-Városon, csodálatosan megjelent előttünk egy új s mégis antik Róma, melyet a Tiberis völgyében, házak s utcák lerakódott rétegei alól, felszínre hozott egy lángeszű elgondolás és diadalmas akarat. Ekkor történt, hogy a római napsütésben egy csodálatos arc kezdett előttem kirajzolódni s ekkor történt, hogy mielőtt láttam volna, megláttam az antik és mégis új Róma arculatában Benito Mussolinit. Megláttam őt, aki, miképpen festői, kedves kis házak és zűrzavaros, régi városrészek alól felszínre hozta az ősi Rómát, ugyanúgy hozta felszínre a kedves, elbájoló, könnyed olasz lélekben a multjára büszke s jövőjében rendíthetetlenül bízó római lelket. Ő gyökereket hozott felszínre hatalmas akaratával, olaszságával és varázserejével a világ káprázó szeme előtt; multat és hagyományokat hozott felszínre és megtanította népe férfiait arra, hogy magasabbra emeljék fejüket a dicsőség felé s népe asszonyait arra, hogy testvéri szeretettel mélyebben hajoljanak le a szenvedés felé. Csak egy óriás volt képes erre, aki hazáját mindenekfelett szereti és ismeri.
    Azután másodszor, de valóságban először a Palazzo Littorio udvarán, a fasiszta forradalom hős vértanúinak emlékére emelt fogadalmi kápolna felavatásakor láttuk a fasiszta Itália megteremtőjét. Gyönyörű az oszlopos udvar, halkan zokog egy kis szökőkútnak a vize és a túlsó oldalon könnyes arcok hajolnak bele a várakozó csendbe. A fasiszta forradalom elesettjeinek hozzátartozói. Egy öreg nápolyi halász, akinek aranyfüggő van a fél fülében, egy asszony, aki a Perugino kis madonnáira emlékeztet,... eljöttek ők Itália minden részéből s most ott állanak, komolyan, könnyes szemmel. Az udvaron gyülekeznek a kormány, a hadsereg képviselői, a szenátus s a parlament elnökei, a hadügyminiszter, a fasiszta miliciának a főparancsnoka. Donna Luiza Federzoni, a női fasió elnöke körül ott állunk hárman, a magyar asszonyok küldöttei. Kinn felmorajlanak az utcák, mintha mennydörgés jönne egyre közelebb, azután felcsattan a „Giovinezza” fiatalságtól, napfénytől lüktető zenéje. „Duce, Duce” hallatszik odakinn. Hirtelenül mély és nagy lesz a csend. Már jön... s elesett bajtársainak az emléke gyászol a szemében. Az arca mozdulatlan és végtelen komoly s olyan egyszerű és megrázó az ünnep, mint a Duce néma jelenése. Hang nem hallatszott, beszéd nem hangzott, csend volt s a csendben Mussolini kivette egy kis balilla kezéből az égő viaszgyertyát és meggyujtotta az öröklángot az elesett fasiszta bajtársak emlékezete felett.
    Mikor újra láttuk Benito Mussolinit, már megvirradt október huszonnyolcadikának a reggele, a fasizmus nagy napjának, a diadalmas Marcia su Romá-nak tízéves ünnepe. Azon a napon láttuk újra, amelyikre ő maga jelölte ki a magyar asszonyok küldöttségének fogadását, amely megtisztelő elhatározásában mindenesetre Magyarország iránti rokonszenvét akarta az ország asszonyküldötteivel szemben kifejezésre juttatni.
    Ünnepnap volt az! Róma kora reggel ébredt, zászlók lobogtak és az utcákat ellepte a tömeg. S a megnyitásra váró új út, a Via Imperiale, szabad látást engedett Róma feltárt, nagyszerű emlékeire. Az egykor tetők és falak közé börtönzött Colosseum az új út végén szabadon rajzolódott bele az égbe.
    A gyalogjárókon zsúfolódó tömeg fegyelmezetten vár. Már odafenn is készülődnek, fenn a mély azúrban, mintha cirkalommal jelölték volna ki a haladásukat, repülőgépek seregei szállnak elébe Mussolininek.
    Ő pedig közeleg kíséretével s nyomában az idegen államok katonai attaséi. A feketeingesek káplári egyenruhájában, lóháton jön az úton, amelyet megnyitott. Ekkor sokáig volt alkalmunk őt láthatni. S talán ekkor volt legkifejezőbb a jelenése. Most nem bánat volt az arcában, hanem erő. Kemény erő volt a mély, sötét, szinte bársonyos szemek tekintetében és az álla dacos vonala nyugodt volt, mint egy római imperátoré, miközben elvonultak előtte a háború rokkantjai s az avantgárdisták és balillák zászlós csapatai: az olasz mult és az olasz jövő...
    A repülőgépek pedig búgva zenéltek odafenn s mi aznap valóban láttuk, amit ő kiáltványában mondott népének, láttuk a fasiszta erőt és alkotást a földön és az égen — láttuk mindenütt! A lelkekben, a dolgokban, a földben, melyből búzát csikarnak, a művészetekben, melyek világhírű régi értékeinek kiözönléseit megállították, mert ma már nem hagyják el a műkincsek Itáliát, a fasizmus alkotásait a Forum Mussoliniben, ahol a fasio giovanile: a fiatal leányok vonultak el, köszöntve a magyar asszonyok kiküldötteit. Láttuk a fasiszta forradalom kiállításán, kulturális, testnevelési, népjóléti és szociális intézményekben, láttuk a férfiak fasiójában és a római női fasióban, amely előtt tolmácsoltuk a magyar asszonyok szeretetét, azt az ígéretet nyerve tőlük, hogy látogatásunkat viszonozni fogják itthon, minálunk.
    Mint a légiók madarai lebegtek aznap a zászlók az Örök-Város felett és a római harangok Ave Mariajakor csodálatos fények és lángok írták bele az estébe a tízéves forduló ünnepét. Aztán, nagy mécsek lobogó világában megjelent előttünk a Palazzo Venezia históriai körvonala.
    Mialatt áthaladtunk a Palazzo termein, a csodás mennyezeteken lassú lendülésekkel himbált az ablakokon át belobogó külső mécsek fénye. Aztán egy percig sem váratott az ajtó. Feltárult Mussolini dolgozószobája, az óriás terem, amelyről szeretnek csudálatos, ijesztő meséket mondani azok, akik rossz lelkiismerettel lépnek be oda. Sötétnek, szívszorongatóan félelmetesnek suttogják a szép és ragyogó termet, hol csillár égett, egy ernyős lámpa a hatalmas íróasztalon s kívülről oda is bevetődött az ünneplő Róma fénye.
    Quirináli követünk és velünkérzőn, önszántából, kedvesen, a római női fasió elnöke, Dona Luiza Federzoni, — akire a legnagyobb szeretettel gondolunk, — kísértek el bennünket arra a fogadtatására.
    A Duce elénkbe jött a terem közepéig, csak mikor észrevette, hogy szólni akarok, akkor tért vissza íróasztalához s óriási íróasztalának túlsó oldaláról hallgatott meg, míg mi véle szemközt álltunk az innenső oldalon.
    Az évforduló nagy fáradalmai után találkoztunk vele. Bejárta jóformán egész Itáliát, Milánóban, Torinóban beszélt s a római ünnepeken aznap is, előzőleg is, mindenütt jelen volt. Mikor, mint hazám asszonyainak szószólója, első szavaimat intéztem hozzá, valami fáradtságot láttam az arcán.
    — Eccelenza!
    Siamo venute, in nome delle Donne d'Ungheria, per tributare omaggio a Lei e nalla Sua persona al Fascismo trionfante ed all amica nazione italiana, nel Decennale della gloriosa Marcia su Roma.
    Hanem azután, amikor azt mondtam, hogy azt a gloriózus, azt a dicsőséges utat Ő nem csupán nagy hazájáért járta meg, de megjárta az egész tévelygő, önmagát kereső emberiségért, mikor azt mondottam, hogy azóta ő adott eszmei egyensúlyt a világ kibillent lelkének s azt az egyensúlyt Ő hordozza a vállán, akkor csodálatosan felfigyelt és attól kezdve láttam és éreztem, hogy egész lelkével hallgatja azt, amit neki a magyar asszonyok nevében mondottam.
    Azután felelt és tömegeket rázó hangja most halk volt, de a szava súlyos és kitörölhetetlenül lelkemben marad, mikor mondotta: „Önök mindíg számíthatnak Itália barátságára és én reám!”
    Tudják, mit jelent ez? Szegény, drága magyar asszonyok, szegény magyarok, nem vagyunk többé baráttalanok e világon.
    A Duce válasza után támadt csendben ünnepélyes volt a pillanat, mikor két hűséges társam, Ráday Gedeonné grófné és gróf Ambrózy Migazzi Lajosné odaterítették a magyar asszonyok gyönyörű munkáját Benito Mussolini íróasztalának a szegletére. „Mesemondó csipke — mondottam ekkor, — a magyar életfa ez a tölgy s ott, a lombja között látszik a mi régi nagy országunk látomása.” Aztán ő maga vette észre a fa törzsénél a magyar pajzsot s kardot és melegen mutatott a fasió vesszőkötegére, ami a magyar karddal együtt, a mi címerpajzsunkat ma már támasztja. Mussolini megköszönte a magyar asszonyok ajándékát s azután ő, akit felelőtlen írásokban és beszédekben sokszor állítanak oda, mint az asszonyok kicsinylőjét, szavaimra, mikor a római női fasió és a fascio giovanile munkája felett elragadtatásomnak adtam kifejezést, azt mondta: „Mindíg védem az asszonyokat, mert ők csodákat tudnak művelni!”
    És akkor ott, messze hazámtól, messze, abban a nagy teremben, hol néhány száz ember is elfér s hol magányosan gondolkozik és dolgozik milliókért egy lángeszű hazafi, ott, Mussolini dolgozószobájában, a csillárféynek és belobogó ünnepi mécsek világában, a szívem egész hálájával hazám csodatevő, drága magyar asszonyaira gondoltam. Reátok gondoltam, akiknek a munkájára — búcsút véve Mussolini királyi Rómájától s a fasió feledhetetlen asszonyaitól — áldást kérni XI. Pius pápa elé járultunk a Vatikánba.
    Október 31-én fogadta a magyar asszonyok küldöttségét a pápa. a Szent Péter-templom alatt haladtunk el. A testőrség festői alabárdosai mutatták az utat a nagy audenciára. A termek teli voltak zarándokokkal, de főként olasz fiatal házasokkal, akik frigyükre áldást kérni jelentős vasúti kedvezményekkel utazhatnak Rómába. Küldöttségünket a Sala del Tronettóban fogadta magánkihallgatáson Őszentsége. Ebben a kegyben külön megtisztelés érte személyünkön át a magyar asszonyokat, mert a pápa ott, az ő dolgozószobája mellett, a Sala del Tronettóban csakis fejedelmi látogatóit szokta fogadni. Majd hosszasan állt előttünk fehér jelenése s miközben felnéztünk rá, végtelen jósággal tudakolta Luttor Ferenc pápai prelátustól a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségének céljait, összetételét és munkáját. Ezután felemelkedett a halászgyűrűs, halvány kéz s Szent Péter utóda áldását adta reánk, a Szövetségre, a magyar asszonyok munkájára és Luttrohoz fordulva, szelíden mondotta: „Tolmácsolja a hölgyeknek a Mi jókívánságainkat és szerencsekívánatainkat munkásságukhoz amit kifejtenek és legyen a jelszó: Mindíg jobbat és mindíg többet!”
    A hálával, hódolattal és megilletődéssel nyert áldást most tolmácsolom és átadom a jelszót: Mindíg jobbat és mindíg többet! Soha nagyobb szüksége áldásra és erre a jelszóra a mi nemzetünknek nem volt. Ezekben a vajúdó zord időkben, amikor a mi sorsunk készülődik, a nemzet minden gyermekének mindíg jobbat és mindíg többet kell adnia. Mindíg jobbat kell adnunk magyar asszonyok, mindíg többet kell adnunk magyar asszonyok, mert a magyar népet talpon kell találnia az órának, amelyet nem halaszthat már soká a História, hiába mennek haza mitsem végezve világkonferenciák és kongresszusok, Lausanneok, Genfek, Hágák. A történelem rút lapjai beteltek, most már az élet követeli az igazságot.
    Az igazságosztó sors órájában nekünk készen kell lennünk, magyar asszonyok s ezért ma, munkátok tizennegyedik nagy beszámolóján, sok csalódástok, sok kimondhatatlan fáradtságtok után újból kérek Tőletek. A legnagyobbat kérem: Legyetek azok továbbra is, akik az elmult tizennégy évben voltatok! És írjátok fel munkátoknak az élére, hogy a jövőben még fokozottabban világosítjuk fel megcsonkítottságunkról a külföldet s legyen az elkövetkező évnek egyik fő munkaprogrammja az, hogy akinek van közülünk barátja, ismerőse túl a határokon, az írjon nekik a mi sorsunkról levelet, hogy tudjanak rólunk, hogy velünk érezzenek, hogy elkészüljön Európa levegője arra, amit az igazság nevében már elhalasztani soká nem lehet. És, hogy azt az órát mi erőben, talpon érjük meg, gondoskodjanak a magyar asszonyok arról is, hogy azok, akik náluk szegényebbek, vigasztalást nyerjenek, akik ínségesebbek, akiknek az élete nehezebb, azok át tudják virrasztani az időt, amíg Magyarország felett kiderül az ég. Ehhez lelkében és testében egészséges népre van szükségünk. Járjátok a falvakat, legyen gondotok a gyermekegészségügyre, járjátok a szegények hajlékait és legyen gondotok a lelkek egészségére.
    S most, miután rámutattam új munkaévünk ösvényeire, miután beszámoltam küldetésünkről, amelyből elhoztuk Mussolini üzenetét s az olasz népnek felénk áradó rokonszenvét és megértését, a női fasiónak a szeretetét s a pápa Őszentségének áldását és jelszavát, engedjék meg, hogy hazaforduló útunknak egy emlékét vetítsem még ide.
    Visszatérőben megálltunk néhány napra fiatalságom városában, Firenzében. Ott is folytattuk azt a hivatást, amelyet egész utunk alatt teljesítettünk. Barátokat nyertünk meg nemzeti ügyünk számára s a sok barát között köszöntöttem egy régi barátot is: Gabriele d'Annunziot, aki ma már nem hagyja el gardonei villáját és válaszában onnan fordult felém két táviratban is. Egyik táviratában azt mondotta: Szeretném kezéhez sok példányban elküldeni a magyarokhoz intézett üzenetemet. Elfelejtették-e, hogy én voltam az első védője az ő nagy, megbántott nemzetüknek? És hogy vittorialei házamban alázatosan őrzök egy maroknyi földet abból a földből, amelyen Petőfi Sándor elesett.
    Egy szelid emlék fűződik még firenzei óráinkhoz. Akkor már felelőtlen hírek kószáltak arról, hogy a mi magyar testvéreinket oláh megszállott területen üldözik. Egy estén történt. Köd volt és a Duomo tövén haladtunk el. A köd alatt, kiszegezve egy fehér papírlap világított az ódon, sötét kapun. Hazám nevét láttam a papiroson. Itt van. Később egy szerzetesbarát adta ide.*
    Mikor mi a távolban testvéreink üldöztetésének és szenvedéseinek a gondolatával vívódtunk, akkor az üldözöttek örök aszonyának, Magyarországi Szent Erzsébetnek a neve nézett le ránk a firenzei Duomo kapujáról. Valami jeladást éreztem ebben s a jeladás még elmélyült utóbb, mikor egy kis Ferences-templomban, este, a gvardián Magyarországi Szent Erzsébetről beszélt s mondotta: „A mi Szent Ferencünk misztikus kertjének Ő volt a legszebbik virága”. A tömegben, amely összegyűlt, mi voltunk az egyedüliek az Ő hazájából, mi voltunk, akik abból a kis templomból elhozhattuk ide azokat a hangokat, szavakat és áhítatosságot, amivel egy messze népnek a világában Árpádházi Szent Erzsébet hazájáért imádkoztak.
    Az üldözött királyleány, akit kiűztek egykor a wartburgi várból télidőben, most ott jár Erdélyben s a megszállt tájakon, hol üldözötten élnek az Árpádok széttépett birodalmának fiai, hol télidőben bizonytalan lett az ő hajlékuk.
    És legyen is velük az Üldözöttek Asszonya s vigye el nékik fehér köntösében az Élet Kenyerét és a Vigasztalás Rózsáit.

* Ekkor Tormay Cécile felmutatta a lapot, melyen olvasta a közgyűlés: „Santa Elisabetta Regina d'Ungheria”.

(A Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége évi országos közgyűlésén 1932 december 8-án a Szent István Társulat dísztermében elmondott beszéd.)

A MUSSOLINIHEZ INTÉZETT BESZÉD

Eljöttünk, hogy Magyarország asszonyai nevében köszöntsük Önt és személyében a győzelmes fasizmust és a baráti olasz nemzetet a Marcia su Roma tizedik diadalmas évfordulóján.
    Azt a históriai utat Ön nem csupán nagy hazájáért járta meg, de megjárta az egész tévelygő, önmagát kereső emberiségért s azóta a világ kibillent lelkének Ön adott eszmei egyensúlyt és azt az egyensúlyt Ön hordozza a vállain. Csak Isten küldötte teljesíthet ilyen titáni feladatot, melyet a boldogoknál jobban fel tudnak mérni a szenvedők, akiknek hazáján és életén áthömpölygött a vörös áradás.
    Mi egy megpróbált népnek vagyunk a megpróbáltabbjai, mert a magyar asszonyok a magyar jövő édesanyái. Mi vagyunk azok, akik a háború 500.000 fiatal magyar hősi halottjának meghalt reménységét és hazaszeretetét a magunk szívéből vittük vissza nemzetünk életébe. Mi vagyunk azok, akik mikor ősi országunk leomlott a viharban és összeomlottak templomok és tűzhelyek, szembedacoltunk a kétségbeeséssel, mert: a férfi mindíg nagyobb az építésben, de a romok között e földön mindíg az asszony a nagyobb.
    A magyar asszonyok a trianoni békét sem a kezükkel, sem a lelkükkel nem írták alá soha. Erről tanúskodnak a Duna völgyében és a Nagy Rónán a magyar otthonok és tanúskodni fognak a mi fiaink, az Ön avantgárdistáinak és balilláinak magyar testvérei. Ezekkel a gondolatokkal fogadja Nagyméltóságod őszinte tiszteletünk szerencsekívánataival a hálás magyar asszonyok kezemunkáját, melyet Nemzeti Szövetségünk megbízásából most átadunk, Isten áldását kérve Önre, hazánk nagy barátjára, a tízéves fiatal fasizmusra és az Ön sokezeréves népére.

(1932. október 28-án Rómában, a Palazzo Veneziában olasz nyelven elmondott beszéd magyar fordítása.)

TIZENÖTÖDIK ÉV

Tizenöt évvel ezelőtt az őszi ködben indultak el a magyar asszonyok. Vér és tűz vöröslött a köd alatt és roppanások, szakadások hallatszottak, mintha egy ősi, roppant erdő dűlne ki. Az ősi magyar cserfaerdő. És leszakadt az ország egy-egy darabja.
    Ebben az őszi ködben indultak el a magyar asszonyok és azóta téli idők, tavaszok, nyarak maradtak el mellettünk, de ezek nem voltak állomások, mert a magyar asszonyok nem álltak meg soha. Az út és újra az út volt az életük.
    Tulajdonképpen beszédet kellene most mondanom, ünnepet proklamálnom. Szabódva, szinte nehezen tudom elszánni mgam, hogy beszéljek én, aki tizenöt év óta annyit beszéltem. Különben mindaz amit mondhatnék, benne van a magyar asszonyok szívében, lelkében és ha tizenöt év alatt nem égetődött volna bele a szívekbe, akkor kár is lenne beszélnem. Ünnepet pedig nem rendezünk! A magyar asszonyok úgy érzik, hogy az idők ma oly komorak, ha ünnepelni akarnak elmennek a templomba. Ki-ki a maga templomába; imádkozni Istenhez, megköszönni, hogy erőt adott ebben a tizenöt esztendőben és kérni, adjon erőt az eljövendő időkre. Nehéz idők! Bánatos, bús, szomorú a mostani életünk. A bizonytalanság érzete van az asszonyok otthonában és mégis talpon állunk! Nagy ez a nép, elviselni a sorscsapásokat, elviselni a történelem kard és pörölycsapásait, de most az élet mozsárban tör bennünket nap-nap után és töri a gerinceket. Bennünket, magyar asszonyokat nem tör meg, nem töri meg a gerincünket. Nem töri meg azt a gerincet, mely ezt a büszke magyar fejet emeli s azt a büszke magyar homlokot tartja, amely ezer éven át dacolt viharral, balvégzettel. Kérve-kérem a magyar asszonyokat, hogy ezt a gerincet neveljék bele az ő gyermekeikbe, mert csakis az ősi magyar gerinc dacolhat Trianonnal. Mert csak egy gerinces magyar nemzet tud a honvesztés után új hazát teremteni. Térjenek vissza a mi multunkhoz, nézzenek vissza a mi elmult önmagunkba, emlékezzenek rá, ki volt ez a nép és miért maradt itt! Hónapokon át odalenn éltem egy csendes faluban, jóformán csak hortobágyi pásztorokkal beszéltem és olykor-olykor megrendültem, mert oly előkelőek azok a pásztorok s az ő hangjuk olyan más, mint az a hang, mely a magyar életből most hol itt, hol ott kicsattan. Az ő hangjuk a magyar faj előkelőségéről tanúskodik, arról, ami nekünk Európában helyet tudott tartani ezer éven át. Azt a hangot, — a régi magyar előkelőséget, lovagiasságot, — nem lehet kigúnyolni, mert az volt útlevelünk a világban. És ezt az útlevelet tartsák életben a magyar asszonyok az ő gyermekeikben.
    Tizenöt éven át oly erősen, mintha ércből vésték volna őket, olyan gyöngéden, mintha lüktető, meleg szívből formálták volna őket, ott állnak magyar asszonyok a nemzet életében. Ott voltak a falvakban, a városokban, a tanyákon, a gyárakban, utakon, ösvényeken, ott voltak mindenütt ahol szükség lehetett rájuk, ott lesznek ha hívják őket, ha nem is hívják őket és nem a könyökükkel csinálnak maguknat helyet, de önfeláldozással, mindent adásukkal és semmit sem kérésükkel. Ott voltak és ott lesznek ezután is. Programmot adni? Mi lehet a magyar asszonyok programmja. Elsősorban a saját otthonunknak a gondját enyhítsék, mert ha hazatér a gazda, a tisztviselő, a tanár, a tanító, a kereskedő, a munkás, az iparos, a művész, az író, ha hazatér a férfi, legyen az otthon asszonya az, aki letörli homlokáról és megosztja a gondot. Azután lássák meg a szenvedést, a nyomort, — mely jár-kel ebben a nagy városban, de ne higyjék, hogy csak itt a városban jár, keservesen talpatlan csizmában, rongyokba burkolt lábakkal jár a falvakban is, minden országúton — mert senki sem tud úgy vigasztalni, mint az önök szíve. Ott vannak a gyermekek, az aggok, a munkanélküliek. Kell-e még több programm? A magyar asszonyok tőlem nem kérnek programmot, nem kell már nekik, mert vérré lett bennük, amit tizenöt éve mondunk. A programmot a maguk szívéből veszik! Ennek a népnek nagy erőssége volt az összeomlás órájától kezdve büszke kultúrája. Karolják fel ezt a kultúrát, találjanak vigasztalást benne. Mint ahogy nagy szószólónk odakinn Londonban rámutatott a magyar törvénykönyvre s azt mondotta: ezek a törvények a mi tanúságtevőink, mert Szent István óta ezek bizonyítják, hogy testvéreink a tótok, horvátok, rutének, szászok, testvéreink régi országunkból valamennyien, úgy szeretnék én most az Önök színe előtt rámutatni törvénykönyveinken kívül a mi másik nagy tanuságtevő törvénytárunkra: a kultúránkra. Terjesszék ezt a kultúrát, foglalkozzanak vele.
    A hazáját az ember: férfi, asszony egyaránt, az otthonán, a faluján, a városán keresztül szereti. Tanuljuk meg szeretni azt a helyet, ahol élünk és hogy szerethessük, tanuljuk meg megismerni annak a helynek a multját. Vegyék programmba, hogy minden város és falu asszonya keresse ki a multból azt, ami szépség és büszkeség. Beszéljen a multról minden város, minden falu asszonya az ő gyermekeinek.
    Karácsonyi hangulatban jöttünk össze. Messze, szerteszét az országban hull a hó. Ebben a hóhullásban állanak a mi öreg hegyeink. Áll a Magas-Tátra, állnak az erdélyi havasok, ez a hó hull a Dráva befagyott jegére és a Lajta partjaira. Hull a hó és betakarja a szenvedő földet, betakarja karácsony előestéjén. Ebben a hóban nyomok járnak mindenütt az országban, szánkók, kerékcsapások. Csak egy vonal van a Kárpátok alatt, a mai Csonkaországban, ahol a hóban nincs szánkónyom, egy kis darab van, ahol nem váltanak a lépések és nincsenek nyomok. Ez a trianoni határ! Túl rajta elvették az iskolát, elhallgatatták a magyar szót. Lelkünk egész tiltakozása fordul ez ellen a merénylet ellen és kiáltsuk oda: hiába vették el a magyar szót az ajkakról, hiába veszik el az iskolát, ott van az a szó, ott van a szívekben. Tizenöt év alatt akarják a megszálló rablók elvenni azt, ami itt ezer év óta él. Százötven éven át volt itt úr a török és lelkünk, nyelvünk túlélte. Túlélte a 150 évet, túl fogja élni a 15 évet is.
    Karácsony előtt vagyunk. Karácsony előtt szinte mindenki valahogyan megint gyermekké lesz, ugye? Mindenki szívében visszaderengenek a gyerekkori emlékei. Emlékeznek reá, hogyan is volt az akkor, amikor egy ajtó bezárult és azt hittük mind, hogy ott, túl az ajtón, az angyal hozza a karácsonyfát. Azután később megtudtuk, hogy túl az ajtón az édesanyánk van és mi álltunk a sötét szobában, szorongva vártunk s az ajtó alatt egy kis világosság derengett át, onnan a másik szobából. Így áll ma ez a nemzet is karácsony előestéjén, egy kis rés, egy kis világosság, egy kis derengés látszik az ajtó alatt. Bentről jön a világosság és mi tudjuk, hogy túl az ajtón, amely előtt itt, ez a nép vesztegel, az anyánk van: Nagy-Magyarország! Ebben a vesztegelésben kinn, végig az országban, a magyar asszonyok vigasztalnak és tanítanak türelemre. Most már érezzük, hogy el fogunk hozzá jutni, ha a magyar asszonyok letörlik a magyar férfiak homlokáról a gondot, óvják az ifjúságot, simogatják a gyermekeket és fenntartják a maguk lelkében és a nemzet lelkében a hitet. Legyen hála Istennek, hogy bennünket eddig megsegített és Isten után legyen hála a magyar nemzet asszonyainak.

(A Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége évi országos közgyűlésén 1933 december 8-án az „OMGE” dísztermében elmondott beszéd.)

A NÉPSZÖVETSÉGBEN TARTOTT SZÉKFOGLALÓ

Engedje meg, mélyen tisztelt elnök úr, hogy szívélyes fogadtatásáért és a megtisztelő szavakért, amelyeket hozzám és személyemen keresztül hazámhoz intézett, köszönetemet fejezzem ki.
    Ezután pedig, ez asztal mellől, mindenek előtt hadd idézzem annak emlékét, akinek helye nem csak itt, de az egész világon üresen maradt. Ő, aki Franciaországban élt és dolgozott, az akkor széttépett Lengyelországból származott és mégis volt ereje hozzá, hogy elinduljon fényt és gyógyulást keresni a szenvedő emberiség számára.
    Példája és a csodálat, amellyel emlékének adózom, útmutatóm lesz a jelenlegi munkakörömben. Midőn mélyen meghajolok Madame Curie nagysága előtt, megragadom az alkalmat annak kifejezésére, hogy meghivatásomban elsősorban a Népszövetség Tanácsának hazám és annak ősi és mindíg virágzó kultúrája iránti megbecsülését látom. Ezekkel a gondolatokkal köszöntöm e kiváló bizottságot és elfogadom azt a helyet, amelyet nekem felajánlottak.

(A Népszövetség, 1935 május 22.-én tartott tanácsülésén Tormay Cecilet Laval francia külügyminiszter javaslatára madame Curie megüresedett helyére egyhangúlag a Szellemi Együttműködés Nemzetközi Bizottságának tagjává választotta. 1935 július 16-án foglalta el helyét a Népszövetségben, mint az egyik legfontosabb főbizottság első magyar választott tagja.)

TIZENHETEDIK ÉV

Tizenhetedszer gyülekeznek ma össze évi nagy találkozóra a magyar asszonyok. Szeretettel köszöntöm azokat, akik eljöttek és azokat, akik nem jöhettek el s most ide gondolnak.
    Mi is gondolunk reájuk és megilletődött hűséggel gondolunk a sajgó határokon túl azokra, akiknek békessége miatt nem beszélünk arról, amiért lelkünk minden elszánásával, szívünk minden dobbanásával, el nem fáradó reménységgel és meg nem alkuvó akarattal tizenhét éve dolgozunk.
    Nehéz esztendő utolsó homokszemei futnak le a decemberi alkonyatban. Végéhez közeledik az esztendő, melyben a lelketlenség kísérteties vádakat,* bántó gyanúsításokat hárított a csonkaország népére, olyan vádakat és gyanúsításokat, melyek a mi fajtánk ezeréves jellemével összeférhetetlenek. Sorsunkat pedig azalatt tovább facsarta a páriskörnyéki békeszörny, mely ma már felfalja azok békéjét is akik világra hozták, míg minket beletaszított a világtörténelem legvadabb igazságtalanságába.
    Több mint másfél évtizede él árnyékok közt, sötétségek homályában a mi naphoz szokott nemzetünk. Mégsem tévedtünk el az úton. Mert a sötétségeken és árnyékokon mindegyre átvilágítanak maroknyi népünk multjából érkező ragyogások. Csak ebben az egyetlen esztendőben hány magyar fényoszlop ragyogott rá iránymutatón a mi utunkra! Háromszáz éves, két évszázados és százados tündökléseikbe belekáprázott a külföld látni kezdő szeme, míg előttünk megejelent bíborában Pázmány Péter, az egyházfejedelem, megszaggatott hermelinjében Rákóczi Ferenc, a nemzet fejedelme és bíbor és hermelin nélkül Liszt Ferenc, a zene fejedelme s mellettük, olajfoltos zubbonyában Székely Bertalan, egy évszázad távlatában a magyar festőművészet még mindíg meg nem értett óriása.
    Új megerősödést és új bizodalmat kell hogy adjon az a Pázmány, aki kezében tartja egyetemünk háromszázéves alapítólevelét, mely büszke utódja lett Nagy Lajos király pécsi egyetemének és az Árpád királyok veszprémi főiskolájának. Hazaszeretetünk áldozatkészségének halhatatlan példát ad a birodalmat jelentő birtokait, családját, egész dús életét feláldozó Rákóczi Ferenc, — a sanyargó rodostói remete. Míg Liszt Ferenc, aki elbűvölte korát, a tiszta művészet örök hatalmával diadalmasan irányítja elesett nemzetére a világ figyelmét s annyi veszteségünk után, mikor már őt is el akarták tőlünk venni, zenéjével dönti el a vitát. Ezüst fejével, fekete papi talárjában félszázad előtt még közöttünk járt ő, aki a mienk volt és a mienk marad és szüleink nemcsak varázs-zongorája mellett látták ezt a nagy magyar művészt és magyar nagyurat, hanem láthatták áthaladni a régi Pest Hal-piacán, miközben az utcai koldusnak úgy adott alamizsnát, hogy megemelte előtte a kalapot. És ugyanazokban az időkben itt élt Székely Bertalan, aki palettáján egyre keverte és kutatta a színek titkait s gyötrődve kereste vásznán a vonalakat és árnyalatokat, hogy mentől igazabb kifejezést találjon a magyar lélek feltárására.
    A tudás, a hősiesség, a zene és a festészet héroszai ők, — mind magyarok. S alkotásukban halhatatlanul él és bizonyít az a magyar felsőbbrendűség, amit semmiféle Trianon, semmiféle rablás és rablószándék nemzetünktől el nem vehet.
    Tudatosan tartóztattam az ő fényüket, hogy e fényben és ne küzdelmes életünk borúján át lássuk nehéz utunkon haladó sorainkat. Nem ritkultak a sorok! Akik közülünk kidőltek, azoknak helyét új erők foglalták el, felnövekvő új hajtások töltötték be. E súlyos idők leányifjúságára gondolok, mely emelt fejjel halad anyáink nyomában, kik a vérbe, kínba, romokba borult magyar reménytelenségből elindulva, nemcsak hirdették, de munkálták a jövőt. Hogy ezt a csodát be tudták teljesíteni a magyar asszonyok, elévülhetetlen dicsőségük marad. Hiába felejtgeti el ezt szívesen egy újabb kor töredéke. Nem kívánok senkit emlékeztetni! De mi magunk ne feledjük azt az erőt és hatalmat, melyet a magyar asszonyok összefogása jelent a nemzet szolgálatában. És érezzük, hogyha hívnók egymást, nem lenne elég hely a rákosi mezőn!
    A forradalmak tanítottak meg minket a szervezettség jelentőségére, mikor méltatlan kezek nyúltak hitünkhöz, családunkhoz és a mi ősi és érintetlen alkotmányunkhoz, hogy elhozhassák a maguk számára proletár diktatúrájukat.
    Az a nemzet, mely kizárólagosan az államhatalomra támaszkodik csak féllábon áll, mert a nemzet másik lába a társadalom.
    Mi, magyarok nem az ellenséges hadseregekkel, de a megszervezett ellenséges társadalmakkal szemben vesztettük el a világcsatát. Ezért érdeke ma minden államhatalomnak, hogy a hazaszerető társadalmi szervezetek éljenek és teljesítsék a nemzet életében reájuk háramló társadalmi feladatokat.
    De ez a munka csak akkor lehet eredményes, ha az egyén belső indításából fakad.
    A világháború alatt gépesíteni, mechanizálni kezdték az embert. Napjainkban továbbmennek, mert már automatizálni akarják.
    Mi, a szabadság ősi nemzete, aggódva nézünk körül a világban. Ez lenne az emberiség haladásának útja, a magasabbrendű élet beteljesülése? Madách falansztere felé mennénk? Automata legyen Isten szabad akaratú, büszke teremtése? És egyszerre felmerül bennünk a gondolat, hogy az automaták kiszámíthatatlanabbak, mint az ember. S ha valamikor odáig fajulna ez a tragikus haladás és elkövetkeznék az automaták lázadása, úgy az a lázadás félelmesebb lesz, mint a tegnapi ember önérzetes egyénisége és ma elnyomásra ítélt méltósága.
    Mikor ezen eltöprengünk, nem magunkra, asszonyokra gondolunk. Mert a halált adhatják automaták, gépek, ágyúk, fegyverek, — de az életet, a föld legnagyobb kincsét automata nem adhatja. A magyar asszony nemzetünk életadója, tehát automata sohasem lehet!
    De a szabadságnak és emberi méltóságnak váltságdíja van. És ez a váltságdíj a lelkiismeret! Csak azok a népek érdemelnek szabadságot, csak azok az egyének, akiknek élő a lelkiismerete. A lelkiismeretet Isten adja, az édesanya teszi tudatossá s kinek-kinek az Egyháza erősíti meg.
    Ezért legyen a magyar anyák és asszonyok programmja otthonukban: a lelkiismeret felébresztése s túl az otthon küszöbén legyen az ő programmjuk, hogy saját lelkiismeretük szerint teljesítsék továbbra is hitük, hazájuk és családjuk érdekében önzetlenül vállalt, nemes kötelességüket.

* A Sándor szerb király marseillei meggyilkoltatásával kapcsolatos és Magyarországot ért igazságtalan vádak.

(A Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége évi országos közgyűlésén, 1935 december 14-én az „OMGE” dísztermében elmondott beszéd.)

A SZELLEMI EGYÜTTMŰKÖDÉS IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI BIZOTTSÁGÁT ÜDVÖZLŐ BESZÉD

Engedtessék meg nékem, mint a Commission Internationale de Coopération Intellectuelle magyar tagjának, hogy köszönthessem Magyarország kiváló vendégeit, kikben korunk szellemiségének előkelő képviselői gyülekeztek össze hazám fővárosában, ősi Akadémiánk falai között.
    Mi, magyarok, nemes inspirációt látunk abban, hogy éppen a budapesti Entretien tárgyául tűzték ki: a humanizmus szerepe a modern ember kialakulásában.
    Mély, szinte szimbolisztikus jelentőségűnek érezzük ezt a kiválasztást, mely a jelen Entretient olyan nem latin országba hozta el, hol ezer év óta virágzik a vendég latin nyelv, hol akkor is élőn élt, mikor még a latin országokban is, már kizárólagosan az Egyház és a tudomány nyelve és kincse volt. Olyan országban tanácskozik az Entretien, amelybe a humanizmus nemes lendületét és világosságát a mi nagy királyunk, Corvin Mátyás hozta el, hol megszámlálhatatlanok estek el a csatatereken Nyugat-Európa humanisztikus gondolkozásának védelmében, hol a klasszikus magyar költők és a mi ma élő költő és írónemzedékeink nemzeti hagyományainkhoz híven, a humanisztikus műveltség kútfőinél tanulták meg az egyetemes emberi harmóniák örökszép kapcsolatait.
    A nemzeti műveltség — a népek egyénisége, a klasszikus műveltség — a népek közössége, a kettő együtt formálja a világ kultúráját.
    Mikor most hírneves vendégeinket ünneplő nemzetemmel együtt köszöntöm, nem mulaszthatom el azt, hogy köszönettel gondoljak a Népszövetség magas tanácsára és mindazokra, akik az Entretien székhelyéül a Duna fővárosát, Budapestet jelölték ki. Megjelenik előttem az a nagyszerű, bölcs és szép munka, melynek a Szellemi Együttműködés Nemzetközi Bizottságában egyetlen közvetlen magyar szemlélője és szerény munkatársa vagyok.
    A nemzetközi szellemi együttműködés, mely ma már mint szellemi ekvátor kontinensek és óceánok felett fut körül a földgolyón, nem csupán a Népszövetségnek, de a mi vérből és szenvedésből született korunknak is legszebb győzelme és legszebb alkotása. Ez együttműködésnek léte és tiszta fénye át fog ragyogni az idők felett és történelmi bizonyságtevője lesz annak, hogy az emberi meg nem értések: válaszfalak, autarchiák és ellentétek korában a Commission Internationale de Coopération Intellectuelle-ben és onnan kisugárzón olyan szellemi közösséget, megértést és egyetértést tudott teremteni, amilyent a világ eddig még sohasem látott.
    Őszintén kívánom, hogy a büszke és diadalmas emberi közösség öntudatával, a humanizmus nagy örökségének világosságában kezdjék meg, folytassák és fejezzék be az emberiség kultúrájának javára tanácskozásukat önök, a modern gondolkodók.

(Franciából fordítva. 1936 június 8-án ezzel a beszéddel üdvözölte Tormay Cecile, mint a Szellemi Együttműködés Nemzetközi Bizottságának tagja, a Bizottság Irodalmi és Művészeti Albizottsága által Budapesten rendezett Entretient.)

2. rész »

[email protected]

FŐOLDAL - PÁLYÁZAT - HÍREK/ESEMÉNYEK - TORMAY CÉCILE KÖR - TORMAY ÉV PROGRAMJAI - AZ ÍRÓNŐRŐL - TORMAY CÉCILE MŰVEI - MEGVÁSÁROLHATÓ KIADVÁNYOK