FŐOLDAL - PÁLYÁZAT - HÍREK/ESEMÉNYEK - TORMAY CÉCILE KÖR - TORMAY ÉV PROGRAMJAI - AZ ÍRÓNŐRŐL - TORMAY CÉCILE MŰVEI - MEGVÁSÁROLHATÓ KIADVÁNYOK

JOBBÁGY ÉVA
HÁROM ELHALLGATOTT ÜNNEPÜNK 1919-BŐL
Éljen augusztus 8!

A magyar történelem gyásznapjait ismerjük, örömünnepeit kevésbé. Ha pedig tudunk róluk, a hivatalos politika — szándékosan vagy együttműködően a magyarellenes hatalmakkal — hallgat róluk.
    2009-ben legalább három nagyszerű eseményt kellene megünnepelnünk, melyek mindegyike kapcsolódik Tormay Cécile nevéhez, ahhoz a magyar írónőéhez, aki 1937-ben minden bizonnyal megkapja az irodalmi Nobel-díjat, ha... A mondatot később fejezzük be, mert ennél a ténynél is nagyobb jelentőségű az, amiről e bevezető szólni kíván.
    90 éve alakult meg minden idők egyik legnagyobb — és a Trianon elleni harcban döntő hatású — civilszervezete, a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége, rövid nevén a MANSz. Tőle nem független, hogy augusztus 8-án örülhetünk kitörő örömmel a proletárdiktatúra bukásának, majd annak, hogy 1919. október 12-án vonult be Horthy Miklós Székesfehérvárra, illetve november 16-án Budapestre.

    Miért nem ünnepeljük meg e dátumokat, amelyek gyász helyett életörömöt és büszkeséget adhatnának a magyarnak? Ha komolyan vesszük a kérdést, nem intézhetjük el csupán azzal, hogy látszatdemokráciában élünk, és nem engedik megünnepelni. A legnagyobb baj talán a fásultságunk és az ismeretek hiánya. Ezért van óriási lehetősége az alulról jövő kezdeményezéseknek és az ismeretterjesztésnek. Az emberekben — önmagunkban — föl kell ébresztenünk az egészséges érdeklődést az igazság iránt, még akkor is, ha ez fájdalmas. Csak ha szembe tudunk nézni velük, akkor juthatunk el oda, hogy rátaláljunk örömünnepeinkre is.

A gyalázatos 133 nap

A Kádár-korszakban a Tanácsköztársaság „kikiáltásának” napját, március 21-ét voltunk kötelesek éljenezni. E napnak legfeljebb egy hozadéka volt számunkra: eltakarodott a közéletünkből Károlyi Mihály, akinek többszörös hazaárulása — különösen a belgrádi utazása — a már nyílt titok. Még ma is azonban magukat mértékadónak tartó történészek próbálják bizonygatni, hogy a gróf csak egy kevéssé tehetséges szereplője a magyar történelemnek, (akit szinte sajnálnunk kell), nem pedig egy kulcsfigurája Magyarország elveszejtésének, aki tudatosan megásta Hazánk sírját, hogy majd idegen kezek lökjék a gödörbe.
    A történészek dolga, hogy mindezt bizonyítsák. Ám addig is — 90 év óta — van valaki, aki a krónikás hitelességével és a legnagyobb magyar írók zsenijével költemény erejű prózában megírta mind a MANSz, mind az őszirózsás forradalom, majd az abból átvedlett kommunista diktatúra részletes történetét. Utolsó lapjára; mint ragyogó csillagot helyezte Magyarország egyik legszebb, igazi felszabadulásának napját, 1919. augusztus 8.-át, a 133 gyalázatos nap közül az utolsót. Aki lebilincselő olvasmányt, s egyben Hazánk boldogabb jövőjébe invitáló útikönyvet akar olvasni, az újra és újra lapozza Tormay Cécile 1918- 19-ről szóló Bujdosó Könyvét, ami egyben a MANSz története is. Kezdjük a megdöbbentő 1918.november 26-i bejegyzéssel.

Az egri nők után a MANSz

„Már kinn jártam az Andrássy út táján. A Batthyány palota sötétre szürkült köveivel, mint a firenzei Palazzo Gondi idevetődött tükrözése állt a modem, jellemtelen körúti házak között. (..) Kis téli szállásuk volt ez gróf Batthyány Lajoséknak. Fenn az emeleten az öreg grófné lakott, (..) Andrássy Gyula a testvérbátyja, Károlyi Mihályné a testvére lánya, Károlyi Mihály az unokaöccse(...)
    Batthyány Lajosné Károlyi Mihályról beszélt. Elítélte, azzal a kérlelhetetlen igazságossággal és szigorral, amellyel a romlásba hajszolt magyar faj kétségbeesése benne megnyilatkozott.
    Kérdeztem tőle, tud-e a Diaz-féle fegyverszüneti feltételekről, tudja-e, hogy az a szerződés, ellentétben a belgrádival, csak arra kötelezte hadseregünket, hogy az 1914. évi határok mögé vonuljon vissza?
    Mialatt beszéltem, nyílott az ajtó és Batthyány Lajosné fia, régi barátom, a festő Batthyány Gyula jött be a szobába. Egy pillanatig szinte kételkedve hallgattak rám mind a ketten, olyan lehetetlen és őrült volt ez a hír.
    — Határozottan tudom, a fegyverszüneti bizottság egyik tagja, Julier alezredes mondta a testvéremnek. Az elképedés hirtelen csapott át lázadó haragba az arcokon.
    — Szerezze meg nekem a szöveget, — mondotta Batthyány Gyula — adja ide, kiplakátoztatom egymás mellé a két okmányt és huszonnégy óra alatt megbukott az egész gaz rendszer.
    Szép édesanyja kételkedően tekintett reá:
    — De hát azt hiszi, azt hiszi, hogy még van annyi szabadság ebben a városban? Összetépnék a plakátokat, mielőtt a falakra kerülnének. (...) Szervezkednünk kell ellene, csak így törhetjük át a hazugságukat, — mondotta Batthyányné, — azért kérettelek.
    — Az asszonyokra gondoltál? — Igen...
    — Én is foglalkozom ezzel a gondolattal. Többen vagyunk, akik ugyanazt érezzük. Valaminő összefoglaló programra lenne szükség, hogy eltakarja az igazi célt: csak az asszonyok révén lehet visszavinni az elveszett hitet.
    — Csináld meg azt a programot és állj a mozgalom élére.
    — Én csak közkatona akarok lenni, — feleltem, művész vagyok, nem értek az ilyesmihez.
    — Pedig éppen neked kell oda állnod. Téged követni fognak.”
    Tormay Cécile (1876-1937) — aki már az első világháború előtt óriási népszerűségre tett szert külföldön, elsősorban Firenze irodalmi szalonjaiban, majd Párizsban, olyannyira, hogy Anatole France a legnagyobb nőírói karriert jósolta neki — évek óta hallgat. Nem írói, hanem a világ válságát éli meg. Regényírás helyett a frontról hazatérő sebesült katonákat ápolja vöröskeresztes nővérként. Pedig az 1911-ben megjelent Emberek a kövek között, majd A régi ház című regényeivel kivívja, hogy a német és francia kiadók versengnek regényeinek kizárólagos kiadásának jogáért. Ám őt nem a karrier mámora ragadja el, hanem a segíteni akarásé. Így érkezik el a káosz napja, 1918. október 31., amikor Tisza Istvánt meggyilkolják. Az addig sohasem politizáló írónő - mint szinte minden asszony akkoriban - ugyanúgy érzi a felelősséget, mint hajdan az egri nők. A megrázkódtatás ismét tollat ad Tormay kezébe. December 4-én a következőket rögzíti:
    „Tudtuk, hogy eljött az óra, ki kell hívnunk csukott ajtaik mögül az asszonyokat.(...) Nagyobb szenvedés soha sem érte a mi országunkat, mint most, tudtuk hát mindannyian, akik együtt voltunk, hogyha hívni fogjuk őket, jönni fognak és el fogják vetni a nemzeti ellenforradalom csóváját. Nem gyűléseken, nem is a piacon, hanem otthon, a háborútól kimerült férfiak lelkében, akik ma még csüggedtek, de holnapra majd nem merik már meghazudtolni az asszonyokat, akik hisznek a bátorságukban (...)
    Felolvastam a programtervezetet, melyben szociális és politikai reformok közé burkolva az egész keresztény magyar női társadalom létérdekeit kíséreltem meg összefoglalni.
    — Mondjuk ki világosabban, amit akarunk, — szólt közbe Zichy Rafaelné. A többiek is hozzájárultak és a tervezet homlokára odaírtuk erősen, láthatóan azt a szentháromságot, melyért mindent tenni akarunk: A keresztény és nemzeti világnézet, az ország oszthatatlansága és a család.(...)
    Mikor kifordultunk a kapun és elszéledtünk a csendes budai utcákon, éreztem, hogy új út kezdődik számomra, amely talán a sorsom útja lesz.”

A szeretet erőmértéke

Hihetetlen, de igaz: az ellenálló asszonyok pár hónapon belül több százezren vannak, 1919-ben egy millióan! A civilszervezet, mely hamarosan csaknem 500 vidéki fiókszervezetet számlál, nemcsak a kommunisták, hanem később a Trianon elleni harcban is az egyik legjobb eszköznek bizonyul! Tormay egyik legnagyobb műve.
    Hankiss János világhírű irodalomtörténész professzor, Tormay kiváló életrajzírója (Könyvét újra lehet kapni!) a következőket írja: „A MANSz-ot két veszély fenyegethette. Az egyik az, hogy egyesületesdit játszik (...) s újabb keserű csalódással csökkenti a győzelembe vetett hitet. A másik az, hogy maga is párttá válik (...) Tormay mind a kettőtől megvédte asszonytársait. A (MANSZ) mint egyetlen, hatalmas, szeplőtelen láng állt készen, amikor a nemzeti hadseregnek, vagy a magyarságáért küzdő Sopronnak segítség kellett. S ez alatt folyhatott a magyarok egyéni megsegítése. A szövőszékek megindulása ezért volt sokkal több, mint munkanélküliek munkához juttatása.”
    Hankiss egyáltalán nem túloz. Az 1919 tavaszra tervezett választások előtt Károlyi komolyan aggódik a MANSz befolyása miatt. Nincs mobiltelefon és autók is alig, a titkosrendőrök pedig ott loholnak a nyakukban, a nők mégis eljutnak mindenhová. S ahová eljutnak, győznek.
    „Mint az első keresztények, hol itt, hol ott összegyűltek az asszonyok. Kicsiny bérlakásokon, palotatermeken, iskolaszobákon vándoroltam át — írja Tormay. — Sötét utcákon, barátságtalan sikátorok homályában ballagtam egymagamban szélben és hóban nap-nap után. Az asszonyok megértettek. A kimerültségnek és meghunyászkodásnak ebben a szomorú korszakában megható elszánás és bátorság élt az ő lelkükben(...) Évezredről-évezredre, mindig újra asszonyok azok, akik meglátják a földön a feltámadást(...) Most is látják. Hisznek és velem jönnek.
    Nem én akartam, az eszme akarta; az jelölt ki, hogy a hordozója legyek. Ha elfáradtam; ha elcsüggedtem és kétség szállt meg: hivatva vagyok-e az elhivatásra, mindég újra eszembe jutott, hogy a szeretet; melyet a végzet hazája és faja iránt egy ember lelkébe vesz, erőmértéke annak, amit cselekedni tud” — írja Tormay Cécile.

Az asszonyok ellenforradalma

Azután eljön 1919. január 11. A kommunista párt éppen nagygyűlést tart a Vigadóban, amikor a MANSz megalakul. Sokan szoronganak az előzetes rendőri bejelentés nélkül megkezdett összejövetelen. Természetesen ott vannak azok, akik sehonnan sem hiányozhatnak, a beépített emberek:
    „Károlyi legközelebbi rokonsága is megjelent(...) — szól a naplóbejegyzés. — Zichy Rafaelné, hogy elejét vegye mindenféle hangulatkeltésnek, (...) közölte, hogy a katolikus és protestáns táborok máris megegyeztek.
    Károlyi rokonságán megütközés látszott. Néhány női kebel viharosan emelkedett; mint a szivattyúk szívták magukba a levegőt, hogy azután megsemmisítő szavak formájában szétrobbantsák a kormányra nézve fenyegető egységet. Ebben a pillanatban az elnök átadta a szót nekem. Éreztem, hogy minden munkánk kockán forog. Forró láng csapott a szívemből a fejembe. Egyszerre elfelejtettem, hogy a politika világa számomra idegen, hogy nem készültem, hogy sohase beszéltem nagy nyilvánosság előtt, és csak azt tudtam: az eszmének győznie kell és fajom egész szeretete és egész kétségbeesése kilobbant a lelkemből: Két templomot látok a magyar földön, a katolikus és protestáns templomok nagy egyházait, melyek fölé örök fenségben boltozódik a keresztény magyar ég. A föld, amelyen állnak, az ég, amely rájuk borul: a haza és a hit. Ez kössön össze minket testvéreim(...) — Eddig nem tudtam, hogy a szavaknak milyen rejtélyes szárnyaik vannak. A saját szavaim vittek el magukkal és vitték a többieket is oda, ahol találkozni lehet(...) — Nem járhatunk mi külön utakon, akik mindannyian a Krisztus jelölte úton járunk! Szeressük egymást és fogjuk meg egymás kezét, keresztény asszonyok!(...)
    Megint felhangzott az éljen, mintha egyetlen lélegzet mondta volna és vihara könnyön és reménységen át magával sodorta a lelkeket. És ettől kezdve tudtam; hogy győzött az eszme, melyet az idegen faj uralma óráiban, asszonyok mondtak ki először a mi országunkban(...)
    És a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége kilépett a küzdelmes hetek homályából és hite, hazája, családja védelmére, mint az asszonyok ellenforradalma, ott állt a napvilágon.”

Színházzal és akasztással

A felszabadító azonban még hónapokig nem jön. A nyárnál is forróbban perzsel a félelem:
    „Hörög a halál a Duna mentén. Szamuelly egy hete akasztat. (...) Solton a jegyzőt, a kocsmárost húzatta fel. Szily László főhadnagyot leköpte, mikor már az akasztófán lógott. És ment tovább hóhérlegényeivel. Csengőd, Öregcsertő... akasztott emberek mindenütt.
    Dunapatajon harcra került a sor. Szamuelly ágyúval lövette a fegyvertelen nagyszerű kaszás parasztokat. Mégis öt órán át állták a harcot. Százak és százak haltak meg. A mai Vörös Újságban csak Dunapatajon maga Szamuelly háromszáz ellenforradalmár halottat jelent. Mikor terrorlegényeivel elfoglalta a községet, hatvan embert, öreget, férfit, fiút, kihallgatás nélkül akasztatott és lövetett agyon. Maga igazította nem egy áldozatának a nyakára a kötelet. Lakkcipőjében lépegetett a hullákon.
    Dunaföldváron is akasztófák lettek a fák. Kétségbeesett harc után Kalocsa is megadta magát. Szamuelly a jezsuita rendház előtt akasztatott. Ezalatt a kolostor ablakában teljes ornátusban magasra emelt feszülettel megjelent egy szerzetes és a távolból feloldozást adott a vértanúknak.
    Szegény magyar földművesek, tegnapi névtelenek, örökre halhatatlanok. Mezítelenül dobálták őket a jeltelen sírokba. A direktóriumok nem könyvelték anyakönyvbe a nevüket, Szamuelly ocsmány iróniával csak annyit jegyeztetett fel halálukról: „Fulladás” ”
    A mai napig a legtöbb emberben úgy él Károlyi Mihály rendszere és a proletárdiktatúra, ahogy a hazug történelemkönyvek hamis lapjain megálmodták nekünk. Boldog gyermekek játszanak a Margitsziget gyepén, a szegény munkások végre élhetik régen várt életüket. A parasztoknak földet osztanak, szinte egy lépés a Kánaán. A teátrális földosztás egyébként egyik első mintapéldája a cinikus valóság show-nak, amelytől a mai napig szenvedünk. Érdemes hát egy pillanatra visszaugranunk arra az időre, amikor Károlyi maga köré gyűjtve kedvenc újságíróit, (akiket Hatvany báró pénzel) nagy csinnadrattával leutazik a birtokra, amely lényegébe már nem is az övé, hogy ott a kameráknak földosztást végezzen. A kiszemelt „szerencsés” parasztemberrel betaníttatják a szöveget, ám kis hiba csúszik a hálálkodó mondatba, szegény öreg ezt mondja: „Én, aki már a harmadik Károlyi degenerációt szolgálom...” A színház és a valóság fölcserélése, mint eszköz, a kommunistáktól sohasem állt távol. Szociáldemokrata köntösben gyűjtik a szavazókat a következőképpen: a parasztok legnagyobb ámulatára — mielőtt a falu népe előtt elmondják burkolt kommunista agitációjukat — letérdelnek, és úgy tesznek, mintha imádkoznának.
    Az írónő éles szemű idegenvezetőként visz végig minket hazánk történelmén, egészen a kiegyezéstől a boldogító augusztus 8-i felszabadulásunkig. Tanulnunk kell belőle, hogyan gömbölyödik ki a kis hazugságok és félrenézések hógolyóiból az aljasság lavinája.

Lenin-fiúk az Oktogonnál

Hosszú és dermesztő sorolni a legapróbb trükköktől a népirtásig terjedő módszereket — talán egyszer film készül erről is, mint Katynról. Csak reménykedhetünk, hogy egy évszázad elegendő lesz rá, hogy erről a talán legnagyobb taburól is lerántsuk a leplet. Amíg nem kívánjuk ismerni, hogy mi minden történt, addig nem tudhatjuk, miért kell olyan szívből ünnepelnünk, hogy 90 éve megszabadultunk legalább ettől a legsötétebb időszaktól:
    „Az esti vonattal egy utas érkezett. Ő hozta Budapestről a hírt. A forradalmi kormányzótanács csütörtökre tűzte ki a halálos ítéletek végrehajtását.(...) Tízezernyi tömeg tódult össze. És állt és várt és morajlott. Bitófákat nem állítottak fel. Az ívlámpákra készültek felhúzni az ellenforradalmárokat. A hullaszállító kocsik megérkeztek. A tömegen percről-percre nagyobb izgatottság vett erőt. Hat óra lett. Valaki felordított: „Hozzák az elítélteket!” Aztán — elmaradt az akasztás.
    Utolsó pillanatban Romanelli alezredes, az olasz katonai misszió feje, az antant nevében tiltakozó jegyzéket intézett Kun Bélához. (...)
    Romanelli alezredes megakadályozta az Oktogon téri akasztást. A túszokat titokban csendes, elhagyott telkeken, mély sötét udvarok alján zajtalan kötéllel kivégzik. És az Országház téren is sokszor van kivégzés. (...)
    A főrendi ház kapuja felett nagy ívlámpa világít a sötétben. Autók süvöltenek szakadatlanul. A terroristák ilyenkor szedik össze a túszokat, szállítják Korvin — Kleinnek „az anyagot”. Az autók megállnak az ívlámpa előtt. A világosságban látni, mikor a bőrkabátosok szerencsétlen emberi alakokat vonszolnak ki. Aztán betaszigálják őket a kapun. Olykor ordítás hallatszik az Országház falából. Az autók mintegy parancsszóra berregni kezdenek és szirénák tülkölnek, túlzakatolnak minden nyöszörgést és minden halálordítást. A part egész éjjel mozog és sóhajt.
    Fegyveres Lenin-fiúk jönnek a kivilágított kapun. Középütt megy valaki. A csapat lefordul az alsó rakodópartra. A fegyverek zörögnek, a lépések távolodnak. A Duna loccsan(...)
    Az egész városban csak még egy kapu van, amelyik világos. Vörös baldachin alatt ívlámpa ég a Szovjetház kapuja felett(...) Esténként Károlyi Mihály és felesége is gyakran közöttük van. A proletár diktatúra első heteiben Károlyi Mihály, mint láthatatlan hatalom állt a Forradalmi Kormányzótanács felett. A népbiztosok tisztelettel bántak vele. A szovjet választások után, mikor Kun Béla tábora már egészen magához ragadta a hatalmat, Károlyi is mindinkább a háttérbe került.(...) Detektívek őrzik svábhegyi villája nyugalmát. És az éhező házak között teherautók viszik hozzá az élelmiszereket, a hűsítőkhöz a jeget. De a kórházakban nincs jég a betegek számára. Feleségét feltűnő vörös kalapban gyakran látják népbiztosok autójában a kihalt utcákon. Éjjel ott mulatnak ők is a Szovjet ház zárt ajtói mögött Kun Bélával, Dovcsák elvtárssal, Pogánnyal, Landlerrel és az asszonyaikkal. A muzsikus cigányok mesélik iszonyodva: Áll a tivornya, szól a zene: Az alkoholtilalomban isszák a francia pezsgőt. Szamuelly Tibor tölt gróf Károlyi Mihályné poharába. Tölti ugyanazzal a kézzel, amellyel a kötelet igazítja áldozatai nyakába. Isznak a Tanácsköztársaság örök életére! (...) Károlyi sofőrje mellé védelmül egy terrorlegény ül. A Svábhegyre! ... És zúgnak a városon át. Az ablakok mögött rettegve hallgatódznak a virrasztók. Megáll-e? Értem jönnek-e? A gép tovább rohan. És börtönökben ülnek a túszok. Siralomházban a halálraítéltek. Már a Lánchídon át rohannak Budára. De a pillér alatt nem látni a hullámok vérét. A Duna is összefutott a holtak fölött.”
    Ne felejtsük el soha! Ne higgyük el senkinek, hogy a tegnapi újságok unalmasak. Éppen ellenkezőleg. Adjuk tovább az agyonhallgatott 90 éves híreket, melyeket szovjet parancsra máglyára vetettek, és azóta is titkolják előttünk a diktatúrák szellemi örökösei. És igenis ünnepeljük, hogy ennek a vérgőzös 133 napnak vége lett augusztus 8-án!

A tudósítás 10 évet késik

Ahhoz, hogy a három erőt adó 1919-es ünnepünk harmadik stációjához érjünk, kis kitérővel előre kell szaladnunk az időben, egészen 1923-ig. Ekkor indul ugyanis Klebelsberg Kuno javaslatára a Napkelet folyóirat Tormay szerkesztésében. Ebben szóhoz juthatnak azok a kiválóságok, akik előtt más szerkesztőségek bezárják az ajtót: nemzeti érzelmű határon belüli és onnan kirekesztett művészeink. Mint a felvidéki Mécs László papköltő, Komáromi János, vagy az erdélyi Kuncz Aladár, Reményik Sándor, Berde Mária — és sokan mások.
    Komáromi János háborút járt felvidéki író jóval Trianon után a Napkeletben jelentette meg Horthy Fehérvár felé indul című munkáját, mellyel elérjük harmadik ünnepünket. Különös pikantériát ad a tudósításnak, hogy sehol sem jelenhetett meg, 1919 őszén az újságok ugyanis román cenzúra alatt álltak.
    „...1919. október 12-én történt, hogy nagybányai Horthy Miklós fővezér első két ezrede élén s néhány lovasától közrefogva megindult hazája és nemzete szabadítására. Elindult pedig a szabadbattyáni országúton Székesfehérvár felé, ahová megtartotta bevonulását olyan tomboló lelkesedés között, aminőt századok óta nem ért meg a magyar nép(...) Magam átszökve a románok őrvonalán, ott voltam, láttam s megrendült lélekkel jegyezgettem mindent.(..)
    Hozzák a vármegye és Fehérvár zászlaját, lovak ficánkolnak a bandéristák alatt, miközben az országút két oldalán ezernyi szekértábor nyúlik messzire. De mindez nesztelenül történik, az ország szégyenteljes napjai után ünnepi csöndben hallgat valamennyi ember(...) hallani lehetett a szívek zakatolását. S ebben a halálos csöndben (...) az apró erdő fái mögül egyszerre felbukkantak a fővezér lovasai. Sapkatollaik magasan meredeztek, mint a balaton sásai…S abban a pillantban fellélekzett mindenki.
    Éreztük, hogy ebben a pillanatban indultak meg a vérig alázott Magyarország első katonái.
    Jöttek a szabadbattyáni országúton, idegtépő csendben. Így múlt el közel negyedóra...
    Akkorára az éllovasok, egytől egyik huszártisztek, hirtelen ketté váltak s abban a szempillantásban láthatóvá vált Horthy Miklós alakja. Lova táncolt alatta, feje fölött a fővezéri meg a Szűzmáriás zászló, négy csatákat járt vén hornista állandóan a díszjelet fújta, a zenekar egyszerre a Kossuth-indulóba vágott bele (...) mialatt egyszerűbb emberek kalapjukat lengették feléje és könnyek csorogtak le arcaikon.”

Látni, mégis remélni

Megrendítő olvasni azt a túláradó boldogságot, amiben a virágesőt szóró nemzet lányai és fiai — elsőként a fehérváriak — úsztak október 12-én. És megdöbbentően fölemelő olvasni a Napkelet folyóirat más lapjait is, amelyekről kiderül: nem csak a Nyugat jelenti a magyar irodalmat, sőt. A Napkelet sokban felette áll a Nyugatnak, de ez egy másik cikk témája lehetne. S itt illik befejezni a bevezető hiányos mondatát: Tormay Cécile 1937-ben nagy valószínűséggel megkapja az irodalmi Nobel-díjat, ha nem üldözik a halálba azok, akiknak annyira útjukban voltak a keresztény nemzeti erők. Ám a MANSz, a Bujdosó könyv és a Napkelet miatt hajszát indítottak az írónő ellen. Koncepciós perbe csalták. Az ellene indított rágalomhadjárat súlyos szívbeteggé tette, tollal a kezében halt meg Mátraházán. De 1930-ban még megkapta a Corvin-koszorút, 1935-ben pedig a Népszövetség legmagasabb rangú bizottsága élére egyhangúlag őt választotta meg. Hihetetlenül jó szónok és diplomata volt, nagy sikereket ért el a Trianon elleni harcban Genfben, a Szellemi Együttműködési Bizottság élén. 1945-ben Prohászka püspökével együtt az ő egész alakos szobrát is ledöntötték. A Tormay Cécile utca azóta ismét Kőfaragó utca. Emléktáblája egyedül Balassagyarmaton található, annak a háznak a falán, ahol bujdosott.
    Ma is bujdosni kényszerül, zseniális nemzedékével együtt. A bűnük nagy volt: tanítottak minket látni, mégis hinni és remélni. Csonkaországot építeni.
    Büszkék lehetünk rájuk. Vannak azonban, akik másként gondolják. Szerintük azok, akik észre merik venni és szóvá merik tenni a gyilkolást, a törvénytelenségeket, az állam szétverését, azok fasiszták. Szerintük nem a károlyimihályokkal, a kunbélákkal és a samuellykkel volt baj. Őket nem fasisztázzák. (Ne menjünk bele abba, hogy egészen mást jelent a szó, mint amilyen értelmet sugallanak neki a rágalmazók.) Lényeg az, hogy a bűnök elkövetőivel nekik nincs gondjuk. A bajuk azokkal van, akik észreveszik a bűnöket.
    Az ő fejükben nem csak kettős mérce működik, hanem egy feje tetejére állított Justitia mérlege, amelynek serpenyőjéből a legsúlyosabb bűnök hullanak ki elsőként, s a legapróbb porszemek tapadnak meg benne. Nekünk az ilyen emberek vádjaira nemet kell mondani.
    Az a céljuk ugyanis, hogy életünk folytonos védekezések közé legyen szorítva. Ne túl sokat foglalkozzunk hát a rágalmazókkal, mert elszívják energiáinkat! Nem annak kell védekezni, akinek nincs miért. Nem annak kell mentegetőznie, aki nem tud lelkesedni vérengző betolakodókért.
    Azt a tatár és török sem várta el soha, hogy örüljünk a tatárjárásnak és a török inváziónak. Ez szovjet találmány.

Merjünk látni és örülni

Itt elérkeztünk ahhoz a ponthoz, ami fenti ünnepeink elhallgatásban a legfelháborítóbb. Nem elég, hogy egy emberöltőre egész magyar nemzedékeket hallgattattak el szovjet parancsra: példaképeink, tudósaink és művészeink százait és ezreit, de ezt az elhallgatást egyesek az idők végezetéig fenn akarják tartani. 1945-től programszerűen folyik a szellemi-lelki népirtás. Látnunk kell, hogy felkészítő „edzőtáboruk” 1918-19 volt, az a kilenc hónap, melynek tárgyalása ma is tabunak számít. Ha ismernénk ennek valóságát; ha szabad volna nagy lapokban megjelentetni; vitatkozni róla a közszolgálati televízióban fő műsoridejében; konferenciákat tartani róla; továbbá rehabilitálni az áldozatokat, akkor esetleg tanulhatnánk belőle. Rájöhetnénk, hogy milyen jelentős mértékben gyökerezett benne Trianon.
    Tormay Cécile történészeket és politológusokat megszégyenítő módon fedezte föl a homokszemeket, melyek nagyszerű történelmünk gépezetébe jutottak, és prófétaként látta a jövőt. Civilszervezete alkalmazta a módszert, amivel sok homokszem eltakarítható a gépezetből. Nekünk ezt az örökséget, — akár kellemes, akár nem, akár szabad, akár nem — kötelességünk ápolni. Ismerjük és éljük meg tragédiáinkat, hogy megülhessük örömünnepeinket.

* * *

    „1919. november 16.-án, a felszabadult fővárosba bevonuló nemzeti hadseregnek és fővezérének az Országház lépcsőjén adta át Tormay Cecile a magyar asszonyok zászlóját. A kormány, a főpapság és a hadsereg szine előtt, a megszólaló harangok zúgásában mondotta el ezt a beszédet, melynek elhangzása után az egyházfők az átadott zászlót megszentelték és megáldották.
    „Katonák! Testvéreink!
    Hajnal van ma! Ti hoztátok — és mi asszonyok, mint kétezer év előtt a szentirás reggelén, a Golgotha tövében, eljöttünk, hogy köszöntsük a feltámadást.
    Magyar hajnal és keresztény feltámadás a Ti hazatéréstek, egy szörnyü véres Kálvária után, melyben Károlyi, a magyar Judás Iskariot és démoni cinkosai elárulták, megkinozták, kifosztották és megcsufolták a magyar nemzetet.
    Történetünk legsötétebb éjtszakája volt ez és most olyan ígéretes a reggel, mert eljöttetek. A reménységet fél esztendő óta Horthy Miklósnak hívják Magyarországon és most ő vezérelt ide benneteket, hogy visszafoglaljátok a keresztény Magyarország számára megtévedt, bűnbánó fővárosát. És hogy az emberiség becsületében magasra emeljétek újra Szent István ezeréves koronáját.
    Jelentőségteljesebb és sorsdöntőbb hazatérte még nem volt hadseregnek e világon. Ti nemcsak fővárost foglalni, országot hóditani jöttetek! Nem csupán a magyarságnak a Duna-Tisza völgyéből kisarjadt fiatal hadinépe vagytok, de Ti vagytok a Nemzeti Hadsereg, melyre négyszáz éve vár a nemzet, hogy a sir szélén érje meg és ujra éledjen általatok. Reménységünk, jövőnk mindenünk vagytok, — még multunk is, mert hiszen Ti vagytok azok a hősök, akiktől 1914 őszén bucsuztak el a magyar anyák, a magyar hitvesek. Akkor ment el a mi hadseregünk és azóta nem tért vissza. Jöttek rokkant hősök a csataterekről, szenvedő hadifoglyok a szomorú rabságból, sőt jöttek a mult őszön lázadó ezrek, de a magyar nemzet dicsőséges fegyveres ereje nem tért haza.
    Öt év után ma jön vissza. Bennetek térnek meg Gorlice és Limanova legendás hősei, azok akik győztek a szent Kárpátokon, erdélyi havasokon, a Duna szerb partjain, az Adria kék vizei felett és tizenkétszer győztek az Isonzónál és az Alpokon. (...)
    Az elmult rémuralom hiába itélte halálra a nemzet büszke szineit, mint egykor a Rákóczi tárogatóit hiába égette el máglyán a gyülölet, ujra feltámadtak és szárnyra keltek egy uj ezer év felé.
    Vegyétek a zászlót és ne nyugodjatok, mig bele nem tükröztétek képét négy folyónk vizébe, mig vissza nem emeltétek a három halmok fölé.

Az idézeteket válogatta és a szöveget írta: Jobbágy Éva

(Nemzetőr, VIII. évfolyam 32. szám; 2009 augusztus 5.)

tormayc[email protected]

FŐOLDAL - PÁLYÁZAT - HÍREK/ESEMÉNYEK - TORMAY CÉCILE KÖR - TORMAY ÉV PROGRAMJAI - AZ ÍRÓNŐRŐL - TORMAY CÉCILE MŰVEI - MEGVÁSÁROLHATÓ KIADVÁNYOK