FŐOLDAL - PÁLYÁZAT - HÍREK/ESEMÉNYEK - TORMAY CÉCILE KÖR - TORMAY ÉV PROGRAMJAI - AZ ÍRÓNŐRŐL - TORMAY CÉCILE MŰVEI - MEGVÁSÁROLHATÓ KIADVÁNYOK

KORTÁRSAINK, 5. SZÁM
HANKISS JÁNOS
TORMAY CÉCILE
(Budapest, 1928.)

Feleségemnek

T A R T A L O M
Bevezetés
Családi kör
A firenzei szalonok mesemondójától a Karszt tragikus költőjéig
Emberek a kövek között
A régi ház
Viaszfigurák
A magyar asszony
Misztikus érzékenység, tragikus erő, művészi alakítás
Bibliográfiai vázlat



Kislány korában egyszer kihallgatta a nagyok beszélgetését. Rokonai, Barkassy Géza és Sréter Ferenc férfimódra azt hangoztatták, hogy a Biblia mindig csak „asszonyi állatról” beszél. A kislány mélyen meg volt sértve s gyerekésszel elhatározta magában, hogy akkor, amikor ezekről a nagy férfiakról már semmit sem fog tudni a világ, az ő nevét ismerni fogják. Sok-sok gyerek tett ilyen fogadalmat előtte is, azóta is, de Tormay Cécile-en kívül alig van egy-két íróvá lett magyar gyermek, aki végig tudta gurítani magyar nevét a közönyös külföldön. És sikerének természete megnyugtathat bennünket művének értékéről és maradandóságáról Egy csapásra fedezték föl egy remekmű révén, amely nem köszönhetett semmit a színpad különös optikájának vagy a téma szenzációs aktualitásának. Tormay Cécile csak abban az értelemben aktuális, mint a nagy írók valamennyien; de művének aktualitása mélyen nyugszik s reklámra nem használható föl. Keveset írt, de az, ami keze alól kikerült, közvetlenül és elkerülhetetlenül hatott, mint egy antik szobor, vagy mint egy firenzei ötvösmunka. A magyar teremtő géniusz alkotásai közül csak a magyar zene és a magyar népdal aratott olyan keresetlen, magától adódó sikert. mint A régi ház vagy az Emberek a kövek között. Nem kellett propaganda: értük, elébük jöttek németek, olaszok, skandinávok, angolok, hollandok, finnek, — sőt még a franciák is, akik pedig a háború előtt csak végső esetben nyitották meg a sorompót idegen irodalmak termékeinek. Ez a széles legyező, amely annyi különféle nemzetből tevődött össze, egyúttal azt a föltevést is megcáfolhatná, hogy Tormay Cécile külföldi sikerének oka talán valami rejtett rokonság egy vagy más idegen faj álmaival, vágyaival, ízlésével. Tormay Cécile erőteljes képviselője a magyar géniusznak — nem pántlikával, tájszólással és fokossal, hanem nemzeti és emberi célokat egy oltáron egyesítő, madáchi lélekkel. A Bujdosó könyv írója közvetlenül szolgált a magyarságnak s így nem volt szülesége arra, hogy a magyar exotizmus részletkérdéseibe belemélyedten.
    A külföld ítélt. Felfedezett a mi földünkön egy immár kétségbevonhatatlan értéket. De szerencsére a mi feladatunk maradt, hogy mindent kibányásszunk belőle, amit a zseni és a remekmű kettős titka a hétköznapi emberek számára (vagy talán épen előlük?!) őriz. Ha fel akarjuk használni azokat a különös előnyöket, amelyeket az élő művész közöttünkjárása nyujt, akkor különösen két dolog fog érdekelni: műveinek megszületése és az alkotó viszonya a kialakuló, aztán a már kész alkotáshoz. Az életrajz apró, finomabb részletei és a műveket kiváltó körülményszikrák lesznek ennek a kis tanulmánynak leglényegesebb tárgyai.

CSALÁDI KÖR

Tormay Cécile családfája olyan szerencsés keresztezések eredménye, mint majdnem minden jeles magyar emberé. Sok értékes színből, sok szívós anyagból tevődött össze. Ereiben háromféle vér vegyül: magyar, német, francia.1 Őseinek galériájában jól megférnek egymás mellett a magyar várkapitány, a színésznek felcsapott gazdag hamburgi patriciusfiú és De Brieux, a hugenotta, akinek egyik leszármazottja a híres lipcsei Thomasschulen lesz tanár. Nem alkuvó kurucok, Stíriából érkezett budai városépítő polgárok, alföldi protestáns prédikátorok vérének részét kimutatni a belőlük támadt nagyobb utódban tainei feladat, amelyet aligha lehetne túlzás nélkül megoldani. De annyi bizonyos, hogy a szerencsés fajkeveredéseknek tudományosan elismert értékén kívül könnyű felismerni írónk tehetségében valami, sémáktól és iskoláktól való diadalmas függetlenséget, művészi sokoldalúságot, mely a germán érzelmi mélységet és metafizikai érdeklődést nem érzi ellentétesnek a francia világos koncepciójával és művészi alakításával s a magyar ihletfeszültségével, energiájával, a közélet érdekei előtt való áhítatos megalázkodásával.
    De a szerencsés család nemcsak vérén keresztül, hanem műveltségében, szellemi diszpozíciójában is sok értéket hagyományozott nemzedékről-nemzedékre. Tormay Cécile dédanyja Goethével levelezett s ismerte Lessinget és Schillert. Mikor az Auguszok szekszárdi kastélyában összegyült a környékbeli magyar urak színe-java, sokat mosolyogtak egy nagy főkötős kis öregasszonyon, aki a szögletben ült s a kvartetteknél bóbitájával ütötte a taktust. De minden estély úgy végződött, hogy a kis öregasszony körül sűrű sorban álltak az urak: olyan szellemes volt...
    Minden családi hagyomány lényege azért a magyar nemzet haladásának és boldogulásának előmozdítására irányult. A legutolsó nyolc nemzedékből hat csatatereken verekedett a magyarságért, a hétéves háborútól a világháborúig, amelyben Tormay Béla, Cécile fivére aranysarkantyús vitéz lett. Tüköry József Széchenyivel és Kappellal együtt írja alá a Lánchíd megépítését célzó javaslatot. Mikor 1849-ben Budát ostromolják a magyarok s az osztrák ágyúk iránt való respektusból minden házon a fekete-sárga lobogó leng, a Tüköry-palotára nemzetiszínű zászlót mer kitűzetni a gazdája, amiért aztán napestig lövik házát az osztrákok. A Corso Tüköry, Palermo legszebb utcája pedig egy másik szabadságkedvelő Tüköry dicsőségét hirdeti.
    A mai Akadémia mögött, a Dunaparton álló Tüköry-palotában sohasem lakott Tormay Cécile. Ő Tüköry egyik nagy bérházában született, a Fürdő- és a Mérleg-utca között. Ezen a házon már nem voltak „oszlopemberek”; azokról csak a nagymama mesélt, aki a régi házat még ismerte. De ennél jobb dolog is akadt az új házban: tökéletesen harmónikus családi élet, igazi meleg fészek, amelyben nemcsak a tehetség és a művészi érzék fejlődhetett könnyen, hanem a ház, az otthon, az élő bútorok és az érző tárgyak kultusza is. A régi ház már egészen kész volt, amikor Ulwing Anna boldogtalan házasságának gyönyörű fejezeteihez még hozzá sem mert nyúlni írójuk: annyira idegen, távoleső volt a Tormay-családtól a házastársi megnemértés gondolata. A zongoraegerek, a lángtündérek már a kis Cécile fantáziájának szívbéli szüleményei. Volt egy képzeletbeli országa, amelynek a szépen hangzó „Kolumbia” nevet adta. Nyáron egész napra elvonult a kertbe s erről a valónak hitt paradicsomról ábrándozott. A többi gyerekek pajkosnak, engedetlennek tartották. Egy egri rokona rá is pirított emiatt. De a kislány ekkor már érezte elhivatottságát s már különbséget tudott tenni a sablonos „jó magaviselet” és a valóságos, mélyen rejtőző lelki fejlődés között.
    Gyermekkorának nyarait vidéken, régi udvarházban töltötte, álgyesti (áldófalvai) nagyanyjánál. A pesti régi ház intérieur-kultusza mellé itt iktatódott be fogalmi körébe a föld után érzett honvágy, Illey Tamás magyar nosztalgiája. A korán fejlődő kislány, aki négy éves korában tanulta meg a betűvetést, Álgyesten a gyerekek és a cselédség részére szépirodalmi lapot szerkesztett, amely hetenkint kilencszer (!) jelent meg a szerkesztő saját illusztrációival. (Mint Victor Hugo, Kisfaludy Károly vagy Jókai, ő is jól tudott rajzolni s később egy novelláját maga látta el illusztrációkkal.) Színdarabot is írt, melyben egy előkelő várúr gőgös családján egy kis parasztleány szerelme diadalmaskodik s létrejön az elmaradhatatlan, eszményi mésalliance.
    Egyszer leesett a fáról és bicegni kezdett. Ez a baleset adta meg az utolsó lökést a kislány szellemi átalakulásához. Egyre buzgóbban vetette magát a tanulásra és az irodalomra. Eleinte szívós kitartással magolt. Tizennégy éves korában hirtelen úgy érezte, mintha kinyilt volna az agya: egyszerre könnyen felfogta a dolgokat és többé nem tanult könyv nélkül. Kivételes engedéllyel, éveket ugorva tette le a képesítőt az angolkisasszonyok budapesti tanítónőképzőjében, aminthogy könnyen tanult meg németül, olaszul, franciául, angolul is. Ebben az időben Diana című regényt írt íróasztalfiókja számára. Ez a regény Angliában játszott, ahol sohasem járt a szerző. Hőse egy 49-es emigráns, aki Angliában sokat szenved, mert nem értik meg. Nagyon jellemző a könyvtárszobai jelenet, amikor hősünk végre egyedül marad szíve hölgyével, Dianával, s ahelyett, hogy bevallaná neki szerelmét, arra használja az időt, hogy dióhéjban előadja a magyar történelmet...

*

    Első novellája, mely nyomtatásban látott napvilágot, a Tűz és víz, az „Ifjú Magyarország” c. lapban jelent meg.
    Két novelláskötetében sok a későbbi fejlődés szempontjából érdekes kísérlet. Az APRÓDSZERELEM (1900) négy mithológiai és két középkori témájú novellája mellett, amelyek inkább „költemények prózában”, ott van Márió, a chioggiai halász csöndes tragédiája: túl későn, erőinek fogytán éri el élete célját, a saját halászbárkát. A bárka neve „Felicitas”, hiszen a boldogság szimbóluma... A későn jött vagy meg nem értett vagy elhallgatott boldogság, az elmulasztott mozdulat a „Régi ház” embereinek legközönségesebb tragikumforrása lesz.
    Az APRÓ BŰNÖK (1905) novellái többszínűek, keserűbbek a keresés lázától. A századfordulón próbálkozó magyar realizmus kissé mesterkélt kiábrándultsága, naiv cinizmusa azonban csak ritkán vesz erőt az eredeti útját másfelé sejtő írónőn.2 Nem fog megmaradni az öreg emberek búcsúzó szerelméről festett rokokó-pasztellek műfajánál sem, amelynek első két kötetében aránylag olyan sokat áldoz. Inkább fölfigyelünk, amikor a zenekar zűrzavaros hangolásából ki-kihalljuk valamelyik, később oly fontossá váló vezérmotívumot. Így csendül ki kétszer is az, amit „monda-motívumnak” szeretnénk nevezni. Ulwing Sebestyén, szegény érdemetlenül fog hős hírébe keveredni, de a róla szóló monda tovább él, mint Kristóf nagy tetteinek emléke. A Tépett atilla öreg parasztasszonya is abban a hitben él és hal, hogy fia a magyar szabadság szolgálatában esett el (pedig mindenki tudja, hogy áruló volt); a Virágzó hantok Magdája pedig, akinek boldogtalan házasságában valami vigasztalásfélére van szüksége, lassankint elhiteti magával, hogy Mándoky Ádám szerette őt, miatta lett öngyilkos... S ilyen, pompás kibontakozásra szánt motívum-mag nagyon sok akad.3
    A többi novellák, — a legszebbek — zsongva formálódtak fantáziájában. Végleges kialakulásukhoz a sienai országút és a firenzei szalonok voltak szükségesek. A függetlenség, a szabadság hatalmas vágya gyermekkora óta sokféle alakban követelt érvényesülést életében. A felszabadulás egyik legősibb és legtökéletesebb formája pedig az utazás, kiröppenés a hétköznapi lét szűk fészkéből.

1 Másfelől érdekes, hogy nincs benne semmi szláv vér. S ebben nagyon különbözik annyi más magyar családtól s jeles íróink közül főkép az erősen oroszos Kaffka Margittól.
2 Apró bűnök (a kacér asszony ne szokjék le a kacérságról, mert különben a férfi megúnja), A gyűrű, A maestro, Korán és későn, A piros cipő.
3 A Dalos szerelem c. novellában mintha a „Régi ház” egy kis csirája szunnyadna: a szerelem nem tökéletes addig, míg a dal nyelvén nem beszélhet. Ulwing Anna is a dal által érteti meg magát Tamással, aki pedig nem is zeneértő. A Tűz és víz a „Viaszfigurák” egyik legértékesebb darabját, A veszély-t előlegezi. Az önző férfi és méltó felesége, akik csak akkor szeretik egymást, mikor távol vannak egymástól (Csodálatos emberek) talán egy későbbi regényterv (A határárok) egy motívumát készítik elő: az utóbbiban a hegedűművész és olasz szerelmese a háború után ellenállhatatlan vággyal sietnek egymás karjaiba, de amikor szólni akarnak egymáshoz, úgy érzik, hogy mély és örök szakadék választja el őket s nem értenek többé egymas nyelvén.

A FIRENZEI SZALONOK MESEMONDÓJATÓL A KARSZT TRAGIKUS KÖLTŐJÉIG

Tizenöt éves volt, amikor először látta Olaszországot.1 Azóta huszonötször járta be s különösen sokat időzött Firenzében, a toszkánai kultúra szent helyén. Az olasz művészetről és az olasz természetről írt tanulmányait nem adta ki s csak két Uránia-darabra: Szirének hazája (Szicilia) és A virágok városa (Firenze) ad fogalmat arról a benső viszonyról, amely Itáliához fűzte s arról a mély megértésről, amely az olasz problémák szakértőjévé avatta. Gyermekkori magyar és germán kultúrájára rárakódott a latin kultúra. Az az érzése támadt, hogy a latin kultúrájú írók világos, precíz kifejezésmódja nemcsak külsőség, hanem az írás lényege: csak az az író tudja kifejezni magát, aki maga is világosan lát és érez mindent, ami körülötte van.
    Francesca d'Orsay grófné (Villarosa hercegné) révén, aki a d'Orsay-k magyar ágából való volt, megismerkedett az egész históriai Firenzével, a nagy olasz családokkal, Strozzikkal, Giucciardinikkel... Seristori grófnő szalonjában találkozott Paul Bourget-val, a lélektani elemzés francia nagymesterével, Mark Twainnel, az amerikai humoristával, Bärensohnnal, a jeles quattrocentistával. A világirodalom jelesei békésen és feltűnés nélkül teázgattak a szalonok történelmi nevű házigazdáinak oltalma alatt. Firenzében mindenki otthon volt, akinek köze lehetett irodalomhoz és művészethez, s mindenki szerény és szívélyes volt ott, ahol a kicsinyességnek el kellett törpülnie az égbenyúló normák: Dante, Savonarola és Macchiavelli árnyékában.
    Tormay Cécile, akit a királyi kegy az alapítványi hölgyek szalagjával díszített fel, a „petite chanoinesse” becézőneve alatt vált a firenzei szalonok kedvenc mesemondójává. Részben meg sem jelent, csak megálmodott novellák ömlöttek művészi formába mesemondás közben s csupán valami gondviselésszerű véletlennek s egy másik nagy írónak köszönhetjük, hogy az antik ihletésű kis remekművek nem foszlottak szét a semmibe a másnapok egyhangú világításában. Pedig D'Annunzio nem szerette az írónőket. De egyszer felfigyelt, amikor a társaságban Zoláról vitatkoztak s a magyar mesemondó azt a megjegyzést tette, hogy Zola terjengőssége olyan, mint Rubens asszonyainak terjengőssége. Ettől kezdve irodalomról kezdett vele beszélni a nagy Gabriele s egyszer aztán arra kérte, hogy meséljen neki. Tormay Cécilenek föltétele van: előbb D'Annunziónak kell felolvasnia az Elegie Romane egyik gyönyörű versét. Erre következik A fuvola és a drachma című „mese”, mely annyira megtetszik D'Annunziónak, hogy levelet ír D'Orsay grófnőnek: „Ma újra szeretném hallani a kis halkszavú mesemondót...” S mielőtt Tormay Cécile első „nagy” novellái magyarul megjelentek volna, D'Annunzio elkészíti A fuvola és A Boldogasszony Arkádiában olasz fordítását.2 Eddig még sohasem fordította más munkáját: az Il flauto e la dramma D'Annunzio első fordítása. Még egy harmadik mesét vár, hogy a triptichont saját kiadójával, Treves-szel kiadassa a saját illusztrátorával, De Carolis-szal illusztráltassa... De közbejön a „Phedra” bukása, mely Párisba száműzi D'Annunziót. Azóta, ha magyarokkal találkozik, a „piccola serocchia Cecilia”-ról kérdezősködik.
    Az ő ajánlólevelével állít be a fiatal magyar írónő Louis Ganderaxhoz, a „Revue de Paris” teljhatalmú szerkesztőjéhez. De az visszaadja A fuvolát: „Képzelje el, Madame, hogy én tengerészeti miniszter vagyok és ön nekem a világ legbájosabb gondoláját ajánlja föl. Nekem hadihajó kell, nem gondola. Ha majd lesz hadihajója, akkor jöjjön el újra.” A lecke nagyszerűen egészítette ki a firenzei miliő hatásait. A mithológiai és hellénisztikus novellák költői szépségei és máris tökéletes művészi alkata önálló abszolút értékeket jelentettek. Nem csoda, hogy a gazdag fantázia, a latinos formakészség nagymestere, d'Annunzio örömét lelte bennük. De a „hellénizmus” a nagytehetségű kezdőnél mégis a bátortalanság következménye volt s idővel egyoldalúságra vezethetett volna. Mikor az írással próbálkozó fiatal leány rájött arra, hogy nem ismeri eléggé az életet, eredeti ötlettel a mithológiához3 menekült, mint olyan témakincstárhoz, mely nem is kíván élettapasztalatot. Ganderax kritikája véget vetett a „gondola-korszaknak”. Felébresztette Tormay Cécileben az igazi élet, a tragikus, viharos, szakadékos emberi lélek ismeretének vágyát. A művészi és költői koncepció mellé ekkor bontakozott ki Tormay Cécile, az író és az ember másik vonása: a mély és erőteljes jellem, amely eszményi normáját úgy viszi bele az élet harcába, mint a Kapisztránok a keresztet; az esztétikum mellett felmagasztosul a humánum...
    1913-ban Ganderax megkapta a „hadihajót”, a nagy regényt. Az Emberek a kövek között megjelent a „Revue de Paris” hasábjain.4

1 Addig édesanyja Magyarország különböző vidékeire vitte alapos, szinte baedekerszerű útiprogrammal. Különösen a Felvidéket, majd Délmagyarországot ismerte meg így; az Alföldön úgyis otthon volt a nádudvari családi birtok révén. Erdélyt a háború előtt utazta be.
2 Il flauto e la dramma; Nostra Donna in Arcadia. A Boldogasszony Arkádiában (első fogalmazás) az Apród-szerelem c. novelláskötet utolsó darabja (1900).
3 O. Seemann német nyelvű mithológiai kézikönyvét kislánykorában dolgozta fel. A mithológia rendkívüli befolyásáról tanuskodik az Apród szerelem négy novellája: Megcsalódott istenek (érdekessége az, hogy az istenvilág a Tisza partjára van lokalizálva), Mythos a syrinxről (olyanféle metamorfózis, mint Tompa virágregéi), A najád halála (a forrás najádját összezsugorítja, elgyöngíti a szerelem napja; végül egészen elfogy: a forrás kiszáradt), A Boldogasszony Arkádiában.
4 Au pays des pierres. Marcelle Tinayre fordította le. 1914-ben könyvalakban is megjelent Calmann-Lévynél s két hét alatt három kiadást ért meg.

EMBEREK A KÖVEK KÖZÖTT

Hogy jött létre a kísérletezések után az első „nagy” regény? Hogyan találta meg útját „A régi ház” leendő írója? Ganderax tanácsát hogyan tudta oly hamar megfogadni?
    Valahogy, nagyon távolról, ebben is van valami része Firenzének. Az a sok átutazás a Karszton nem maradhatott nyom nélkül: a legszomorúbb, legtragikusabb képű hegység meg kellett, hogy érintse Tormay Cécile rejtett, hatalmas „hatodik érzékét”, amellyel a dolgok, az élettelennek nevezett lények lelkét volt hivatva felfogni. A horvát parasztok életét egyébként régtől fogva ismerte. Sokat volt lenn Szlavóniában, Daruvárott, Tüköry Alajos birtokán; ott látta a pásztorokat, a szénégetőket, a szenvedelmes parasztokat. S ahányszor a Karszton keresztüldohogott az ítáliai boldogságvonat, mindig arra gondolt: milyen borzasztó lenne, ha itt kellene élnie, ha nem mehetne el innen soha. Egyszer hosszabb ideig vesztegelt a vonat két alagút közt, egy őrháznál. Az utasok leszálltak. A friss levegőn sétálva, Tormay Cécilenek egyszerre az az érzése támadt, hogy itt is élnek és boldogulnak az emberek: az élet itt is olyan, mint Pesten vagy Párizsban vagy akárholl másutt, mert az emberi élet elemei mindenütt ugyanazok. S mikor a vonat továbbindult, erőt vett rajta az a gondolat, hogy meg kellene írnia az életet úgy, ahogy itt lehetséges, két alagút közti szűk térre lecsökkentve.
    De most fel kellett merülnie a másik döntő gondolatnak, amelyből a regény alapeszméje lett: a miliő motívumának. Az egyik őrházba magyar élet, alföldi ember jön; a másikban a hegyek vad és ösztönös gyermeke él, Jella, a szénégető és a valaha olyan nagyon szép Giacinta leánya. Jella beleszeret Réz Andrásba s megcsalja érte a férjét. De András hazavágyik a tanyára s mikor a szabadságról visszajön, asszonyt hoz magával a sikságról. Jella előbb a vonatot akarja megsemmisíteni, aztán, mikor ez nem sikerül neki, maga hal meg. A nagy hegyek s a széles síkság, ha találkoznak, mindig összeütköznek s tönkreteszik egymást.
    A realistáktól kezdve majdnem minden regényíró a természettudományos elméletekkel kacérkodott és Taine az irodalomtörténetbe is természettudományos fogalmakat és módszereket oltott be. Írói életrajzok egész során mutatja be a miliő hatását az életre, az író szellemének és művészetének kialakulására. Ilyenformán Tormay Cécile regényeiből se hiányoznék az a tudományos megalapozottság és érdeklődés, ami ma minden nagyobbszabású regényre kötelező. De ha Taine és Zola a levegőben volt is, Tormay Cécile számára más valami húzta alá a miliők kibékíthetetlenségének eszméjét. Mikor olaszországi ismerőseivel beszélt, mindig az volt az érzése, hogy hiába: olyan hangszeren játszik, amelyen ezek az idegenek nem értenek; halálosan komoly szavakat mond, amik nekik semmit sem jelentenek. S amikor hazajött, feltünt neki, hogy olyan fogalmakat, amilyeneket ott minden szókincsével sem tudott megmagyarázni, itthon talán ki sem kell mondani, elég csak jelezni... S mikor ez az érzése egészen kitisztult, megvilágosodott, akkor kezdett hozzá regényéhez.
    A regény fele már készen volt, amikor érezte, hogy jobban, frissebben kell látnia a vidéket. Béla fivérével ugyanazon a helyen szállt le a vonatról, ahol akkor vesztegelt. Bejárta a kis falvakat, látta a templomot, a butikát, a kocsmát. A sínek mellett elgyalogolt egy őrházig, ahol a már előre leírt kékcsíkos zubbonyban kecskeszakállas, barázdásarcú őr, a regénybeli Balog Péter hasonmása, mesélt neki tizennyolc éves szilvafájáról, közben pedig spárgára kötött óráját nézegette. Aztán belépett az ajtón — nem Jella, a fiatal, a tragikus hősnő, — hanem egy öregasszony, aki mázas cserépedényben hozott be a szilvából...
    Jella nem is léphetett volna be, mert nem egyszerű asszony, hanem összetett költői alkotás, sőt — ami ennél is több — az előbb feltárt genetikus tényezők természetes következménye. Jella a Karszt leánya, képviselője, majdnem szimbóluma. Hogy a természet képviselője lehessen, ösztönös, zabolátlan „vadembernek” kell lennie. Nem afféle szelíd és romlatlan eszménynek, amilyennek a XVIII. század képzeli a „természetes embert”: a vad karszt, a szenvedésekre emlékeztető hegy képére alkotott gyermek nem lehetne csak idilli szerelmes vagy ártatlan áldozat a raffinált társadalom oltárán. A regény megjelenési idejéből s az író akkori felfogásából következik, hogy naturalisztikus és pesszimisztikus kiindulási pontot kell várnunk. Jella tehát „kis állat” lesz, egy keserves, sebes, lázálmos valóság leánya; a falu rosszának sarja, aki áldozat ugyan, de naturalisztikus áldozat: nem üldözött ártatlanság, hanem dacosan védekező, gyűlölettel fizető, örökölt bűnöktől dehogy is mentes áldozat.
    A naturalisztikus színezés egyébként a regény folyamán nagyon megenyhül: mintha a költő fekete szemüvegének festékjét kimosnák a részvét könnyei, amelyeket a megérő, megszelidülő, mélységesebben szenvedő Jelláért ejt. Mert a regény egyik legnagyobb értéke az a hosszú, bonyolult, hiba nélkül járt út, amelyet az írónak Jellával meg kell tennie. Az első rész témája: két védtelen nő üldöztetése egy képmutató, önző, szűk látókörű falu által. Főalakjai: Jella anyja, Davorin — egy önhitt legény — és Jágoda, a javasasszony, a tragikum misztikus hírnöke. A második részben feledésbe merül Jella számára az első rész minden szereplője s a vadócból asszony lesz. Megismerkedik a derék pályaőrrel, aki feleségül veszi, de nem érti meg; aztán a másikkal, a fiatallal, akit végzetes szerelemmel szeret s aki még dacosabban fordul el tőle, az idegentől. A második rész eszerint szenvedélyregény, a megszokott, örök téma viszonylag új befejezéssel. Mert ha András ráún az asszonyra, ezt csak az összeütköző miliők számlájára lehet írni, s ez a számla még nem „tartozik” sokkal az irodalmi hagyománynak. A két részt kettős fordulat leomlott hídja választja el: Jella átmenekülése a fenyőfán a tulsó oldalra, a sínek felé véget vet Davorin komolyabb szereplésének, s az ő udvarlásának szála is leszakad a semmiségbe, mint az a szálfa; Giacinta halála pedig végkép idegenné teszi Jella számára a falut s még inkább Balog Péter birodalma felé taszítja.
    Jella szerelmének, nőiességének megérését minden elősegíti: anyja öröksége (az átöröklés problémája nem lehet mellékes annak, aki majd egy család fejlődését kíséri végig három nemzedéken keresztül), a gyűlölet-töltés, amely sorsából származik s növeli érzelmi világának általános intenzitását. De ahhoz, hogy szerelmes legyen, még egy elem hiányzik belőle: a gyöngédség, a gyöngeség érzése. Anyja halála, Péter szelid jósága ezt az elemet is útnak indítják benne; múlhatatlanul célhoz kell érkeznie. Ám épen a sok felhalmozott gyúlékony anyag, a túlfeszített dinamizmus tesz lehetetlenné Jella számára minden beletörődést, minden megalkuvást. Ha „idegennel”, miliője ellenségével nem találkozott volna, altkor is el kellene emésztenie magát.
    A természet, az ő miliője pedig nem nyujt neki semmi menedéket. Ez a természet nem Szent Ferenc vagy Lamartine rokonszenvező jóbarátja, sem Vigny érzéketlen színpada. Igaz, hogy él, de nem vigasztaló barát, hanem tüzes-fagyos korona a nagy szenvedők homlokán, a fájdalmas univerzum egy része, melynek épúgy kell viharzania, szenvednie, szépnek lennie, mint akár az embernek. Bizonyos, hogy ebben a tényben is van vigasztalás, olyan jó nem egyedül szenvedni, megosztani vagy — ha máskép nem lehet — megsokszorozva látni a tragédiát! De ez a gondolat nem Jellának való, a szerény ösztönlénynek, hanem majd inkább Ulwing Annának, az élettelen tárgyak alázatos megértőjének. Jellát nem tudja megvigasztalni a természet szenvedése. Ám Tormay Cécile fölfedezte azt, ami költészetének és világnézetének egyik legfőbb eleme lesz s ami nélkül mesterművét nem írhatta volna meg: az élettelennek nevezett dolgok életét.
    A fejlődő Jella mellett a többi szereplők „álló jellemek” és tudják azt a kötelességüket, hogy diszkréten meg kell vonulniok a második sorban. Ez persze nem jelent értékbeli különbséget, csak a jellemzés módszerét. Mert például Réz Andrásnál, a fiatalabbik pályaőrnél alig láttunk mesteribben jellemzett magyar parasztot. Csöndessége nem a temperamentum lustasága, nem gondolathiány. Az alföldön, ahol minden messzire ellátszik, elhallatszik, minden szónak, mozdulatnak nagyobb értelme van, azért óvatosan, takarékosan kell bánni velük. Honvágya, ez a mindennél erősebb érzés, amely más híján egy kóbor kutya javára kamatozik, úgy hat ránk, mint a földhözkötöttség, az egy pontra-rendeltség fönséges és végzetes bizonyítéka. Ezzel a keveset beszélő, gesztusokban szegény paraszttal többet tudunk meg a magyar alföldi lélekről, mint egy egész csomó adomázó, kacskaringósnyelvű, agyonkomplikált gondolkozású falusi Rómeóval, Othellóval vagy pláne Don Juánnal. Balog Péter nem olyan egészséges, reprezentatív, sorsszerű típus, mint ő; hanem inkább részvéttel és érdeklődéssel nézett, coppéei „alázatos” exisztencia, aki semmiről sem tehet, hiszen mindig jót akart. És kis életében alig férnek el azok a nagy tragédiák...
    Mi az oka a kétféle intenzitású jellemzésnek? Jella sorsa úgy szétterpeszkedik a regényben, — szenvedései és szenvedélyei annyira átisszák a mese és a leírások objektív sejtfalait, hogy végre az az érzésünk támad: az egészet egy kissé Jella szemével látjuk, Jella szívén át érezzük. Ami más szóval azt is jelenti, hogy bármilyen távol is áll Jella sorsa és jelleme alkotójáétól, ez mégis iránta érez részvétet s az ő tragédiájába próbálja beleélni magát a legtürelmesebb tárgyilagossággal. A legtöbb írónő legsikerültebb alakjai nők és nem férfiak, — különösen akkor, ha az írónők reális talajon akarnak maradni s nem elégednek meg előkelő szalonokba beleképzelt eszményi szerelmek történetével. Az egész regénynek van tehát valami szubjektív hangulata: minden Jellából indul ki, Jella lelkén fut át vagy Jellára sujt le. A többiek közt is volna pedig szánalomra méltó, tragikus alak, — de egyiknek sorsa sem érdekel bennünket közvetlenül, Jellától függetlenül. A megcsalt férj szenvedése nem bontakozhatik ki előttünk a maga tragikus teljességében; mert Péter egyrészt keveset igényel az élettől, — másrészt meg oda kell állnia a vonathoz, ahová kötelessége parancsolja s ahol „mereven tiszteleg”. Amikor felesége elpusztul, ő a kötelességét teljesíti, mint Kistemaeckers híres Ösztön-ében a megcsalt orvos, aki végül megmenti a csábító életét. A regénynek ez a Jellára való szubjektív beállítottsága engeszteli ki a két rész témabeli és hangulati különbségét is. A falu szatírája sokkal kevésbbé lesz naturalisztikus akkor, ha úgy fogjuk fel, mint valamelyest Jella elkeseredettségének szemszögéből látott képet.
    Jella szempontjának érvényesülése azonban nem terjed át a regény eszmei tartalmára. A két miliő összeütközésében Jella miliője marad a vesztes: a Karsztot legyőzi a síkság, melynek az az előnye is van, hogy magyar ember képviseli. De ez az előny nem ütközik ki ilyen nyersen. A két fél között mindenképen a hegység primitív embere, a szenvedély és a nyomor gyűlöletiskolájának tanítványa kell, hogy a rövidebbet húzza a termelő kultúra, a megfontolt és lassan elmélyedő érzések emberével szemben. Íme A hegyek alján leckéjének magyar visszája! S ez a finom és komoly érvekre alapozott tézis épen ezáltal emelkedik az irányregény mesterkélt, előre megállapított tanulságai fölé. Tormay Cécilenél a miliőprobléma nem elv, amelyet bele kell erőszakolnia a műalkotásba, hanem belső élmény, amely akarata ellenére is kiviláglik az élet és természet igaz, mély és szenvedelmes képéből.

A RÉGI HÁZ

1914-ben, közvetlenül a világháború kitörése előtt jelent meg az a regény, amelynek neve leginkább össze van forrva Tormay Cécile nevével. Az Akadémia eredetileg másnak szánt Péczely-díját ennek a regénynek kellett adni, annyira nyilvánvaló volt értéke és jelentősége. Az Akadémia koszorúja s Horváth Jánosnak a harctérről írt nagyszerű kritikája csak egyengették a páratlan siker természetes útját. A német, a svéd, a dán fordítás a háború alatt jelent meg; a háború s a forradalmak után hamar elkövetkezett az angol és az amerikai kiadás, míg Paul Régnier francia fordítása ebben az évben kerül sajtó alá, s Pándy Kálmánné is szorgalmasan készíti elő a holland, az olasz, a finn „Régi ház”-at.
    Tormay Cécile maga írta meg („Uj Nemzedék”, 1924. dec. 25.) a regény keletkezésének előzményeit. Nagy építész unokájának, az idő múlásától remegve félő kisleánynak legrégibb témája volt a régi ház, amelyben nemzedékek temetik gondatlanul előző nemzedékek hagyományait. Tüköry József, a Lánchíd építésének egyik legfőbb szorgalmazója, Clark Ádám munkatársa, a modern Pest útnakindítója, palotát épített a Dunaparton, mint Ulwing Kristóf, a nagy építőmester. Az ő házába is becsapott a bomba: az egyik ablak alatt betört s kifelé igyekeztében a másiknak alájaperdült. Benn rekedt a vastag, bástyaszerű falban, amilyeneket Tüköry korában építettek. A bombát a bontó pallér elhozta Tüköry unokájának. Mikor a házat bontották, Tormay Cécile szomorú szívvel nézett be a réseken keresztül s ugyanazt látta, amit Ulwing Anna: nagyanyja szobájának tapétáját, a faluszter kampóját... őt is elkeserítette, hogy a pesti emberek közömbösen mentek el a régi ház tragédiája előtt. S akkor rájött, hogy ez a város még nem szereti magát eléggé; művészei még nem tanították meg erre. És remekművének a mi számunkra az a különleges értelme is van, hogy megtanította a pesti embert felhördülni a kegyelettelen rombolás láttára. A régi ház volt az első pesti épület, amelyet a magyar ember igazán szívébe zárt; s ezért az érző, élő, akaró, ható, igéretes házért megszerették a többi házat is.
    Pedig ennek a szeretetnek nagyon nagy akadályai voltak. Egyszer az öreg Hampel József, a kiváló régész, azt kérdezte Tormay Céciletől: „Hát maga, kedvesem, mit ír?” A válasz már a gyermekkari vágyat önti formába: „A régi Pest regényét”. Hampel bácsi erre összecsapta a kezét: „De kérem szépen, hiszen az egy német város volt!” „Épen azt akarom megírni, — feleli Tüköry unokája, — hogyan lett ez a német város magyar várossá.” A regény írása közben aztán rá kellett jönnie, hogy a német város sohasem is lett egészen hiánytalanul magyarrá. Az utolsó Ulwing a börzén veszti el a pénzét, amely a nagyvárosi nemzetköziség temploma; a magyar úr, Illey Tamás — élve vagy holtan — elvonul a faluba, mielőtt birtokába vehette volna a várost, amelynél annyival jobban szereti a tanyát, a falusi birtokot. Íme, az a regény, amely Pestet akarja megszerettetni velünk, nem titkolja el Pest belső krízisét, annyiszor felszakadó tragédiáját sem. De jól van ez így. Ha ismerjük a sebet, szívósabban tapaszthatjuk rá a kezünket. Ha az Ulwing Kristófok meg tudtak magyarosodni és meg akartak magyarosodni, a pestieknek, akik közül ma sokkal több a magyar származású, mint Ulwingék korában, még inkább létkérdéssé, életprogrammá kell tenniök a vidékkel, a magyar őstalajjal harmónikusabb egységbe zendülő Pest megteremtését.
    Azután itt van még egy nehéz probléma: a család folytonosságának érzékeltetése. Hogyan lehet egy szűk, tömör keretbe beleállítani három, egymástól különböző és három nagy korszakot jelképező nemzedék életét úgy, hogy ne zavarják egymást? Az első generációk élete előjáték, preludium legyen-e? Az alakítás láza közben Tormay Cécile azt a tanácsot kapja nővérétől, Verától, hogy olvassa el Zola La Fortune des Rougon-ját, amelyben ugyancsak több nemzedék élete van elbeszélve. Ez a regény arra volt jó, hogy az író lássa, hogyan nem szabad összekeverni a szálakat. Megérezte, hogy a legművészibb, a legepikusabb elbeszélésmód az lesz, amely egyforma világítást tud biztosítani mind a három nemzedéknek. Nem szabad, hogy az egyik generáció életét csak elmeséljék, a másikat meg is éljék a szemünk előtt. S ha ma a regényt olvassuk, megérezzük, hogy ez a probléma szinte alig ismert bravúrral van megoldva. Sem Zola, sem Thomas Mann nem tudta az idő folyását ilyen rövid és kerek térben ilyen művésziesen érzékeltetni. Kristóf és Sebestyén élete épúgy „élődik” a könyvben, mint János Huberté és a gyermekeié. Az idő folyik kezdet nélkül — Ulwing Kristófnak nincs kora: ő maga a mozgalmas, a pihenő nélküli élet, — és vég nélkül —: amikor Anna életének könyve már-már lezárul, ott sétál a kertben a két erős, egészséges gyermek, aki már a jövő életét éli.
    Pedig a nagy események itt is sokszor tesznek pontot a fejezetek, az életsorok végére. Hiába: az évek — nem: a percek! — úgy múlnak tovább, mintha semmise történt volna. Nem kell azt mondani soha: „Nyájas olvasó, lapozzunk húsz évet az élet könyvében”. Az évek, a napok, a húsz évek múlását itt észre sem vesszük; minden „fejezetköz” egyformának tűnik fel előttünk, akármennyi időt nyel is magába. S az az érzésünk, mint az életben: csak utólag, mindig későn eszmélünk rá az elmúlt évekre. S akkor már nem baj. Akkor már úgyis mindegy. De azért mégsem lesz kusza, homályos, összefolyó az előadás. A regényíró nem nézhet epikus távlatból; neki bele kell bújnia az emberek bőrébe, le kell ülnie az öreg karosszékekbe s nem szabad sejtetnie velünk, hogy stilizál, hogy kiemeli az igazi nagy embereket, éles kontúrokkal rajzolja ki az igazán fontos eseményelvet. Ha a téma mégis megkívánja az ilyen alapos egyszerüsítést, hangsúlyozást, távlati rajzot, a regényírónak le kell egyszerüsítenie vagy meg kell bocsáttatnia ezt a rendellenességet. Tormay Cécilenek egyik legfőbb ereje épen az, hogy a nagy dolgokat kis jelek által érezteti meg; páthosza nem epikus, hanem regényírói; a dolgok beszélnek maguktól is, helyette is. Amikor két nemzedék, két ember közti különbségre akar ráeszméltetni minket, elmondja, hogy János Hubert szórakozottan kihúzta a gombostűt a dívány kézimunkájából s azután pontosan ugyanarra a helyre szúrta vissza. Fia, Kristóf egyszer, később, ugyancsak kihúzta, de azután elúnta keresgélni a régi pontot és eldobta a gombostűt. És igazán: János Hubert pontos és lelkiismeretes ember, akinek ugyan már nincs nagy gondolata, nem gyüjthet, de legalább konzervál, takarékoskodik. Fia pedig elherdálja a vagyont, mint ahogyan eldobta a gombostűt...
    Az ilyen nemzetségregények sorsdöntő pontjai: a halálesetek. Minden családfő halála fordulatot ad a dolgoknak. Ulwing Kristóf, a nagy építőmester, akinek legfőbb terve: modern várost építeni Pesten, s aki öregkorában is fiatal, mert megérti az idők jelét és magyarrá lesz a várossal: — munka közben, példaadás közben hal meg. Fát vág, mint ősei, a rejtelmes, a csábító Dunán leereszkedett német ácsok. Aztán szélhüdést kap s míg fatelepe ég, megtörő tekintetében egy tűzvésszel álmodja át magát a másvilágra. Fia, János Hubert mindig gyönge eszköz volt hatalmas apja kezében. Ő már nem irányítja az életet, hanem áldozatokat hoz neki: kétszer is lemond a szerelmi házasságról, aztán lánya kedvéért, aki elszegényedett gentryhez megy feleségül, lemond arról, hogy rendbehozza az Ulwing-vagyont. Egy reggel halva találják párnái közt. Olyan diszkréten alszik el, ahogy élt: nem zavar senkit. Az utolsó Ulwing, a más fejével gondolkozó, léha „kis Kristóf” öngyilkos lesz, amikor a vagyon összeomlik fölötte. És van még egy negyedik halál: Illey Tamásé, aki feleségül vette János Hubert leányát, Annát, de elhidegültek egymástól, mert nem értették meg egymás miliő-eszményét. A két miliő itt is összeütközik, mint Tormay Cécile első regényében: Illey Tamás belepusztul a régi birtoka után érzett honvágyába és Ulwing Anna az ő kedvéért kénytelen bontócsákánynak átengedni a szívéhez nőtt régi házat, három nemzedék szentélyét.
    A szerelemnek aránylag kis szerep juthat a nemzedékek eposzában. A tragikusan igaz életben sok mindennek alá van rendelve a szerelem. Az együtt megtett út emléke erősebb a szerelemnél, mondja fájó-boldogan Anna, aki éveken át Timeája volt férjének, „egy szép, hideg asszony, aki nem értette urát...” Az öreg Ulwing magános tölgyfa, János Hubert családja áldozata, Kristóf csak gyermekkorában ér rá szeretni. Ideálja, a tönkrement molnár leánya, Hosszú Zsófi csak búcsúcsókot adhat a kis Kristófnak, aztán belehervad nyárspolgári környezetébe. Ulwing Anna és Illey Tamás szerelme, boldogtalansága gyönyörű, fájdalmas és igaz költemény. Nemcsak a kis tárgyak játszanak bele az ember életébe, hanem a kis megnemértések is a legnagyobb szerelmekbe. Anna és Tamás egy dalon keresztül értik meg egymást, s a falusi birtok, egy félreértés miatt ejtik le a boldogságot maguk között. Fölötte járnak, rajta tapodnak s csak nagyon későn tudják fölemelni. Ezt a halkszavú elégiát pedig akkor írta Tormay Cécile, amikor már az egész regény készen volt.
    Ulwing Annában egyébként is kevés van belőle: a házhoz való ragaszkodás, a zongoraegerek, a lángtündérek hite. Inkább hasonlít a nagy dolgokra képes, erős akaratú öreg Ulwinghoz, — hiszen ennek a célkitűzése az ő lelkében fogamzott meg ilyen tisztán. Csak a szépnek szabad réginek lennie, — mondja az öreg Ulwing, — minden más legyen új, fejlődő, élő. Ez Tormay Cécile világnézetéből van kihasítva. S olyan jól esik, hogy A régi ház nem érzelgős „biedermeyer”-figurákkal, hanem erős lelkekkel van benépesítve. Ulwing Kristóf erejében van valami a Jókai-hősökéből. Sokoldalú és találékony is, mint a Tatrangi Dávidok és a Berend Ivánok. Azzal kezdi karrierjét, hogy egy ügyes ötlettel olcsóbbá teszi a hajók rakodását. Lelkileg is egyedül van nagyságával, mint a Jókai-hősök; de sokkal teljesebben tudja koncentrálni tevékenységét s nem botlik meg szenvedélyeiben.
    Kristóffal szemben Ulwing Sebestyén, a várbeli órásmester, az építőmester fivére képviseli a csöndes, félénk polgárt, akinek minden jó, ami régi, minden veszedelmes, ami új. Erősebb fivére feleségül vette azt a nőt, akit ő is szeretett; pedig Sebastián életében a férfitettek nem parancsoltak volna annyiszor hallgatást a nőies, érzékeny gyöngédségnek. Az el nem használt szeretetet aztán a kis Annára ruházza Sebastián bácsi. S mikor az ostrom idején a bástyáról átinteget kis kedvencének a pesti partra, az osztrák őr kémnek nézi és lelövi. Ez az ötödik (időrendben az első) haláleset is gyönyörűen jellegzetes. És azután legenda szövődik görnyedt alakja körül. Hiába erősítgeti a pozitív szellemű Kristóf az igazságot; a várbeli polgárok hazafias mártirt akarnak látni Sebastiánban, aki jelt adott a magyar seregeknek. És a nagy építőmester belátja, hogy így is jól van: „Olyan mindegy, hogy miért lesz hős az ember. Azért-e, mert a katonáknak, vagy mert egy kis lánynak adott jelt? Olyan mindegy minden a halállal szemben.” De Sebastián halála nemcsak annak a „tudományos” tételekre támaszkodó modern irodalomnak remeke, amelyhez a miliők harca és a nemzedékek harca is szít. Nemcsak olyanféle poétikus megállapítás, mint a Victor Hugoé, aki szerint a betű megöli az épületet. Sebastián legendája túléli Kristóf kőből alkotott házait... Hanem szükség is van erre a váratlan, értelmetlen, fellázító halálra, hogy a vár konzervatív polgársága is elforduljon a mult sötét lovagjaitól; hogy Ulwing Kristóf Canzelei helyett Irodát írjon az ajtajára; hogy a régi ház városa végkép megmagyarosodjék.
    És itt aztán végeznünk kell azzal a felszínes megjegyzéssel, hogy „A régi ház” a „Buddenbrooks” mintájára készült. Ma már tudjuk, amit az első olvasók nem tudhattak, hogy Tormay Cécilenek a kész „Régi ház” német fordítója, Goth Ernő hozta el Thomas Mann regényét.1 De nem is kellene ezt tudnunk ahhoz, hogy rámutassunk a két nemzetségregény lényeges különbségeire. Thomas Mann a lübecki gazdag polgárcsalád epikus szélességű történetét nem tudja, de nem is akarja finom biedermeyer-oválba foglalni, művészi módon kikerekíteni. A nagy német írót joggal hasonlították Homeroshoz. Nemcsak stílusában hasonlít hozzá, hanem abban is, hogy nem takarékoskodik az elbeszélés hosszúságával és a hallgatóolvasók türelmével. Realista, akinek a szépség, az érzelmi gazdagság nem lehet célja s akinek — az első realistáktól kapott atavisztikus örökségképen — szent tiszteletben kell tartania az unalmat is. Mindezzel nem akarjuk kisebbíteni a lübecki polgárcsalád modern eposzát; csak azokat a vonásait torzítjuk feltünőbbé, amelyek a pesti polgárcsalád históriájától leginkább megkülönböztetik. Valljuk be: a magyar regény szerkezete, felépítése sokkal virtuózabb; unalomról pedig már csak azért se lehet szó mellette, mert a realisztikus leírásmódot Tormay Cécile művészi miszticizmusa járja át, mely mindent elönt érzéssel, szépséggel, részvéttel. (A Régi Ház maga a regénynek talán legihletesebb, legélőbb személye.) A „Buddenbrooks” nagyszerű regény, amelynek főértékeit másfelől kell keresni. De lehet-e a németek vagy akár csak a lübeckiek számára annyi jövőtébresztő tanulság, lecke és bátorítás hordozója, mint a Régi ház a mi számunkra?
    A regények — különösen pedig a nagy regények — vonzóereje sok, egészen különböző forrásból ered. A „Régi házat” különösen sokféle motívum ajánlja az olvasó szívének. A miliőt kereső lélek belemerülhetne-e, elrejtőzhetnék-e esztétikusabb, vonzóbb, honvágyserkentőbb képzeletkuckóba, mint amilyen a régi pesti ház, ahová magyar létünkre mind ősi sóvárgással álmodnánk vissza magunkat — úgy, ahogy öregedő ember vágyik néha vissza elporladt bölcsőjébe?... Érzelmi életünket is gazdag asztalhoz hívja meg. „A régi ház”, amikor előtárja mélyérzésű emberek, Annák és Sebastiánok megindító sorsát, de főkép akkor, amikor ránk bocsátja a tárgyak életének, kis dolgok hatalmának misztikus hitét. S mindezzel nem puhít el: gyöngeségében az a szép, hogy az erős lélek önkéntes gyöngesége, — gyöngédsége. Mert ott van Ulwing Kristóf, a városépítő, aki lelkét temeti az új Pestbe. És ott van maga a sors, mely előbb-utóbb mégis meghajlik a megújuló Család életereje, diadalakarása előtt. Az illei birtok kertjében mégis csak két egészséges gyermek léptei alatt döng a föld: az Ulwing-vér átalakul, keveredik, de fennmarad és tovább énekel tettrekész emberek ereiben. Fantáziánk, érzelmességünk, akaratunk kielégülése még nem minden. Élvezzük a kompozíció s az előadás művészi tökéletességét, a női intuíció és a férfiúi öntudatosság szerencsés vegyülését. És különösen hálásak tudunk lenni az írónak azért, hogy nemcsak az embert mozgatta meg bennünk, hanem a mi körülményeink közt élő, a mi sorsunktól szenvedő és lelkesedő embert is: a magyar embert, akinek céljáról és lelkéről annyi fátylat bontott le.

1 Épen ilyen fölösleges volt az Emberek a kövek között skandináv „mintájáról” beszélni.

VIASZFIGURÁK

A két nagy regény után pár éves „háborús” szünetnek kellett következnie. A nagy tervek, széles koncepciók helyett most a kis terjedelmű, gondosan cizellált műtárgyak következtek, Tormay Cécile legismertebb novellái. Az utolsó darabról, a legszubjektívebbről elnevezett gyüjtemény, a Viaszfigurák, 1918-ban, a háború vége felé jelent meg. A gyűjtemény értékét növeli az erős kritikával végzett kiválasztás. Hosszú, virágzó éveknek csak a legértékesebb termése került bele a kis kötetbe: a felhőt nem ismerő firenzei korból való mithológiai mesék így ragyoghatnak elő a lélek fájdalmas mélységeiből felbuggyanó, sötét fantáziák és rapszódiák, háborús történelmi novellák, merész vonalú lélektani vázlatok hátteréből. S az írónak ebben a szerkesztés szempontjából kevésbbé igényes műfajban minden alkalma megvan arra, hogy „A régi ház”-ban megtalált és megcsodált erényeit tovább fejlessze, buján kivirágoztassa.
    Az időtlen bolt hangulata Edgar Poe sötét és fönséges vízióihoz hasonlít. A Sors-kalmár halálosan drága áron méri a boldogságot: szépséget, ifjúságot, egészséget kér érte cserébe. A novella a „danse macabre” ősi műfajának ijesztő felsorolásait öltözteti modern formába. A „Halál himnusza” óta nem volt irodalmunkban ilyen mélységes ízű, gyászosan szép idomú gyümölcse a halálfának. De az ilyen gyümölcsök íze folyton változik finom, apró módosulásokkal, s írónk is új zamatot visz bele a „haláltánc” műfajába. Olyan hevesen érzi az ember tragédiáját, hogy az allegória legapróbb részleteiig megtelik jelentőséggel. Mikor férfiakkal tárgyalt, nőarca volt a boldogságosztó kalmárnak; mikor nőkkel, férfiarca. „Részvétlenül keverte a boldogságot és keverte-keverte, vegyítette, hogy többnek lássék”. Néha elérkezünk a la rochefoucauldi maximáig: „Pénzzel kisebbé lehet tenni a szenvedést és szebbé a boldogságot, de pénzzel boldogságot venni nem lehet”. De a „haláltánc”-műfaj allegóriájának mégis van csattanója, egyéni, asszonyi kicsengése: az anyai szeretet inegdicsőítése. Az anyának, aki gyermeke boldogságát akarja megvásárolni, a Sors kitépi szívéből kedvese képét...
    A gyüjtemény első novellája mellé hangulatban az utolsó illik leginkább. A Viaszfigurák Tormay Cécile és az egyetemes novellairodalom egyik kétségtelen remekműve. „Poéme en prose”, költemény prózában, s egyúttal az író művészi hitvallása. A háború alatt, a román betörés idején keletkezett, amikor a hazafias bánat és elkeseredés talajában váratlanul kicsírázott egy véletlenül odahullott régi firenzei emlék magja. A „petite chanoinesse” mesélés közben sokszor gondolt arra, hogy lám, a költő lelkét adja bele meséjébe, míg hallgatói teáznak és cigarettáznak mellette... így született a novella művészi alapötlete: a szobrász, aki saját fájdalmának képére viaszfigurákat mintáz, egyet sem tud eladni belőlük mindaddig, amíg egyszer egy mulató társaságnak gyertyára van szüksége s a háziúr gyertya híján egy viaszfigurába húzat kanócot. Ez az ötlet egyszerre divatba hozza, gazdaggá teszi a művészt; de önérzete szenved, szobrai elfogynak, s még keserűbbek lesznek gondolatai a művész sorsáról a kontárok, az üzletemberek és a nyárspolgárok világában. „A szépség nem hagyja nyugodni azokat, akik adni tudnak belőle...” „Az emberek között csak a kiválasztottak látják a szépséget. De ők sem a szemükön át... a sebeik nyílásán át látják. És azután ők tanítják meg látni a többieket.” A fájdalomból született tudás és szépség romantikus gondolatának kevés ilyen variációja van a világirodalomban.
    A lélektani intuíció szempontjából talán legtökéletesebb Az apostol: a költői fantáziával megáldott elmeháborodott, akit gyermekpajtása apostolnak lát és vakon bízik benne. Amikor nem mer átmenni az árnyhídon, a gyermek elveszti hitét s megkövezi a szegény „apostolt”. Már a megelőző novellánál említhettük volna Rostand „Chantecler”-jét, amelyben a költő annyit szenved a meg nem értő emberektől. A „Chantecler” egyúttal az a modern dráma is, mely a hit, a szuggesztió valóságos erejét a legmagasabbra értékeli. De a „Chantecler” és a két novella keletkezése közt nincs okozati kapcsolat.
    A hajótörésre szánt emberi igyekezet misztikus környezetben fut szirtre, amikor Pintyőke, a madárkereskedő rájön, hogy egész élete hiábavaló, mert legfőbb kliense azért vásárolja tőle a madarakat, hogy megint eleressze őket (Te csak dolgozzál!). Ugyanez a gúnyos árnyalat keseríti meg egy másik novella ízét is, mely a vén tudós pillanatnyi bánatát idézi föl a munkába ölt ifjúság miatt (Az egyiptomi aranykígyó). Írónk gyermekkora óta rettegett az öregségtől s csak később látta be, hogy az élet legyezőjének mindegyik ránca tud új, sajátos szépségeket elénk tárni, mikor rákerül a sor.
    Kevésbbé szubjektív s hangulatában nyugalmasabb egy másik kis lélektani remek: A veszély. Az öreg halászasszony, aki mindenkijét elvesztette a tengeren s most utolsó unokáját várja vissza, megtiltja a hozzászegődött idegennek, hogy a fiúnak a városról beszéljen, ahová ő való: „A városban túlsok a veszély”... Íme, a „miliő” újabb, relativizáló hatása. Megint csak egy szirt az emberi belátás és siker útjában.
    A Fehér halál karsztos novella s hangulatában, tanulságaiban nagyon hasonlít az Emberek a kövek között első részéhez. Az amúgy is nehéz körülmények között élő emberek egymás életét nehezítik meg: ember embernek farkasa... Mikor a kunyhóba behavazott horvát pásztorcsaládot a leány udvarlója, Ilia megmenti azzal, hogy a fakeresztet elégeti tűzhelyükön, mindenki elfordul tőle; azok ítélik el, akiket megmentett. A merész áldozat után Ilia vigny-i magánosságba emelkedik. Növeli a hatást az is, hogy áldozatkészségének forrása: szerelme Mila iránt, nem valami abszolút érzés, hanem bizonytalan önmagában kételkedő, a családi érzéssel küzködő. A veszély közben Ilia nem is találja már Milát olyan szépnek: húga énekére, az otthon tiszta melegére gondol. A pointere beállított novella így mélyül el lélektani tanulmánnyá.
    A hit problémája mindegyre erősebben tolul az író lelkének középpontja felé. Mindig vallásos volt s így a sorsra és az emberekre alkalmazott pesszimizmusa nem kezdhette ki az élet szükségességébe, rejtelmes irányítottságába vetett hitét. Nagy regényeiben kevés szó esik Istenről, de erre nincs is szükség: érezzük jelenlétét a legkisebb dolgok mélyén is, — leginkább pedig abban a soha felszínes kedélyhullámzásnak helyet nem engedő komolyságban, mellyel az író az életet felfogja. Régi novelláiban mindig volt természetfölötti elem, művészi misztikum: a mesétől (A mesekönyv kis hercegnője) a szimbólumon át a legendáig könnyű ösvény vezetett. A legenda: Ő volt. Egyik olaszországi tartózkodása alkalmával a sienai országúton állt írónk egy csomó ismerősével. Dante emlékének hatása alatt különös kérdést vetett föl. Hogyha a történelem nagy alakjai ezen az országúton eléjük jönnének, felállnának-e valamelyik előtt? Áradna-e ki valamelyikből olyan erő, amely tiszteletet parancsolna? A közfelfogás az volt, hogy a nagy embereknek meg kellene szólalniok ahhoz, hogy felálljanak előttük a mai emberek. Később mélyedt el az íróban az a meggyőződés, hogy csak Jézus megjelenésének volna ilyen ereje. Ehhez a gondolathoz készült a kontrasztosabb orosz forradalmi miliő, amelynek tagjait „Ő” mégis felállásra kényszeríti.
    A „Viaszfigurák” sorában új, tökéletes formát nyert két régi téma. A fuvola Laisa minden udvarlóját únja, csak Doriont szereti, aki hidegen akar elmenni mellette. Elmondja neki, hogy fuvolásleány volt; egy részeg tengerész eltörte a fuvoláját, s ő azért tért rossz útra, hogy legyen pénze fuvolát venni. De ha pénze volt, mindig valami mást vett s csak pénztelenül vágyakozott az eszményt, a tisztaságot jelképező fuvolára. Dorion szerelemre gyullad Lais iránt, aztán pénzt dob neki, — de másnap zárva találja az ajtót, mely mögött „halkan sírdogál egy fuvola hangja”... Ez a befejezés nyilvánvalóvá teszi azt, amit a figyelmes olvasó a novella egész hangulatából kiérzett: Tormay Cécile hellén novellái, — mint akár Leconte de Lisle görögös versei — mélységesebbek és tragikusabbak, semhogy görög világnézet lehetne az alapjuk. Tormay Cécilet régtől fogva gyötörte az a gondolat, hogy megírja a Kentaur tragédiáját, mert az ember szimbólumának érzete: a teste állat, a szíve ember, az agya isten. Wieland a Lukianosból fordított „Hetärengespräche” egyik történetében egy részeg matrózról és egy fuvoláslányról beszél. A fiatal írónő, aki a könyvet a régi családi könyvtárban találta, mindig arra gondolt: miért is lettek rosszak ezek a szép görög leányok? Feleletül támadt a fuvola ötlete. Talán azért, mert eltörték művészetük hangszerét?! A naív ötlet elmélyült és szimbólummá nemesbült. Szimbóluma a művésznő sorsának, akitől többet kíván a világ, mint férfikollégáitól. De mélyebb értelemben szimbóluma annak a keresztyénien emberi sorsnak, mely a modern hellénizálók derültnek készülő lelkét kéretlenül is áthatja. Lais csak akkor vágyik az eszmény után, mikor üres a keze, s csak a nagy érzéssel járó nagy szenvedés vezeti el hozzá. A görög tárgy és a keresztyén érzés merész és mégis biztos szövetségre lép Tormay Cécile egyik legpompázóbb, legesztétikusabb költeményében, melyben az arkádiai Mária-szobor megelevenedik s megérti összefüggését az antik Vénusszal. Minden nő, minden szent anya őbenne van, s a keresztyénség nem jött más, naív áhítatokat eltörölni, hanem azokat betölteni és felmagasztosítani. Egyszer Tormay Cécile egy művészettörténetben olvasta, hogy II. Julius pápa annyira szerette az antik szobrokat, hogy ha tőle függött volna, Aphroditékkel és Hermesekkel népesítette volna be a Szent Péter-templomot... Hermesből Eros lett, a párhuzam teljesebbé vált s a firenzei korszak egyik legragyogóbb meséjét el lehetett mondani, majd be lehetett sorozni az „Apró bűnök” c. gyüjteménybe. Keresztyéni őszintesége annyira vitán felül áll, hogy a novellának nem érezhetjük más célzatát, mint azt, hogy a keresztyénségnek visszaadja, amitől későbbi korszakok fosztották meg: az esztétikumot. Renan, az „Abbesse de Jouarre” férfi-szerzője nem tudhatta közmegnyugvásra megoldani ezt a kényes kérdést. Tormay Cécile, aki a nő, a szent anyaság védőpalástja alá helyezte a szépséget és az élet tiszta örömét, virtuóz művészettel fogadtatja el velünk a türelmes és minden emberi értéket befogadó, magasabb szintézisben egyesítő keresztyénség tételét. Volt egy kis novellája, melyben egy görög leány gondolkozik a feszület előtt s sajnálat fogja el szívét: „Ezek az emberek így tudják maguk előtt látni Istenüket, hogy mindig szenved”. S az egyszerű pogány gyermek rózsaleveleket próbál beszorítani az Üdvözítő tenyere és lába alá, hogy a szögek ne nyomják annyira.1 Írónk két görög meséjében egyébként annyi a nagyszerű miliő-intuíció, hogy Georges Caro biztosra vette, hogy szerzőjük Görögországban járt.2

1 V. ö. az Apródszerelem egyik darabjával.
2 „Magna Graeciát” ismerte is, s Paestum és Szicilia megsejtettek vele valamit az igazi Görögországból.

A MAGYAR ASSZONY

A „Viaszfigurák” egyik novellája, Aeterna Hungaria erőteljes és keserű korrajz végén fölösleges párviadalban, véres fejjel teríti egymás mellé a kétféle párthoz tartozó magyarokat, míg a császári tiszt gonoszul és megelégedetten mosolyog. A „Viaszfigurák” megjelenési éve az összeomlás, a forradalom éve, a kommunizmus előestéje: „Aeterna Hungaria”! Tormay Cécile a háború alatt alig jutott íráshoz: vöröskeresztes szolgálatot teljesített. Nem ártott senkinek: művész volt, magyar volt, mesét mondott. Károlyi Mihály mégis el akarta fogatni s a népbiztosok halálra keresték. Idegen név alatt bolyongott a vérző országban, ahol a tanulságok, a nagy leckék úgy hulltak az emberek fejére, hogy szinte már agyonsujtással fenyegették. A terror idején az „Aeterna Hungaria” átka mintha kiszenvedett volna: az emberek, akármilyen osztályhoz tartoztak is, összébb bújtak s sok szó nélkül is megértették egymást.
    Tormay Cécile életének erről a fejezetéről fölösleges beszélni. Közkinccsé, irodalmi témává vált az a Bujdosó könyv két kötete révén. Ma már annyira-amennyire át lehet tekinteni a háborús irodalom termését. A bolsevizmusról mindenféle nyelven írt sok érdekes és izgató könyv közül irodalmi értékével messze kimagaslik ez a két magyar kötet. A „Bujdosó könyv” napló: minden lapja reszket a női finom érzékenység remegésétől, az elkeseredés energiájának forró szelétől. A bolsevizmus idején alig volt csak egy férfi is, aki ne próbált volna a pesszimista bölccsel „elészülni a legrosszabbra” és a legszelídebb ideálisták is a cinizmus mámorával kacérkodtak. A megalkuváshoz nem szokott, szofizmákat és relativitásokat nem ismerő nő írhatta meg a „Bujdosó könyvet” ilyen remegve-lángolón, ilyen hívő-lázadó őszinteséggel. Arra, aki a kis dolgok kis tragédiáira is olyan fájdalmas lendülettel tudott reagálni, mint valami túlfinomult szeizmográf, most, a földrengés idején megtalálta önmagát a legkülönösebb, élő és mégis élettelen, mert ellenállásra képtelen tárgy: az emberi tömeg katasztrófájában. Földrengés idején, amiből talán senki se érzett annyit, mint ő. És senki se tanult belőle annyit, mint ő.
    Mert van a „Bujdosó könyvnek” még egy másik oldala is. Nemcsak irodalmi, lírai remekmű, hanem a leghatásosabb társadalmi akció, ami az utolsó évtizedekben Magyarországból kiindult. Mindenütt, ahol a bolsevizmus valódi arcát még nem ismerték, a „Bujdosó könyv” bizonyult a legalkalmasabbnak a terror leleplezésére. Azok, akik eszményi kommunizmusról ábrándoztak, itt megláthatták az egyéni önzés paroxizmusát, a gyűlölet és a pusztítás politikáját. Ez az oka a gyors és széleskörű külföldi sikereknek: az angol-amerikai An Outlaw's Diary és a francia Le Livre Proscrit után a német, olasz, finn fordítások látnak napvilágot. A magyar — régidők óta először — nemcsak tanult a maga kárán, hanem tanulsággal is szolgált a tapasztalatlanabb, mert kevesebbet szenvedett nyugatnak.
    Ha az olyan félelem és megalkuvás nélkül való művészlélek, amilyen a „Régi ház” és a „Viaszfigurák” írója volt, politikai vagy társadalmi térre lép, akkor biztosak lehetünk róla, hogy nem szívesen teszi, de arról is, hogy parancsoló kötelességösztönnek enged. A bolsevizmus alatt minden magyar ember „mea culpázott”, ígérte, hogy soha többé nem felejti el a leckét. Azután jóformán mindent elfelejtett; szervezkedése ellanyhult, üdvös aggodalmait kimosta lelkéből egy pár esztendei béke csalóka árja. Csak a nők, az anyák, a leányok nem tudták elfelejteni a rémképek tanulságait. Békés és áldott, de acélos és szét nem hulló kévéjüknek nem ártott az idő. S politikai nézetektől függetlenül minden tárgyilagosság után sóvárgó, jóhiszemű embernek el kell ismernie, hogy a „Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége”, a népszerű MANSz, alakulásában és fennmaradásában, elveivel és szövőszékeivel, lecke és tünet, mely a vezér kivételes energiája és egyénisége, s a magyar nőnek a magyar férfi hibáit szerencsésen kiegészítő erényei mellett tesz bizonyságot. A világháború és a bolsevizmus alatt a legtunyább magyarokat is égette a szégyen szervezkedésre, fegyelemre való képtelenségük miatt, s egészen bizonyos, hagy ezek nélkül a szükséges tulajdonságok nélkül akármilyen párt, akármely nagy ember hasztalan próbálná feltámasztani a sírgödörbe gáncsolt Magyarországot. Hogy a magyar asszonyok becsületes és tiszta munkaszervezetét vezérében kell támadni, az megint a „turáni átok” modern kiadásban. S csak az a vigasztaló, hogy a „nem érdekelt” magyar társadalom minden rétege helyesen értékelte a támadásokat s a töviskoszorúban meglátta az igazi nagyságnak járó fájdalmas koronát.
    Tormay Cécile munkaképességét, szinte kiapadhatatlan energiáját dicséri, hogy a közéleti szereplés, amelyre nem vágyott, nem tudta elnyomni benne a művészt. Először is: nem lett volna a háborúelőtti évek nagy regényírója, ha még közéleti alkotásai között is ne juttatott volna előkelő helyet az irodalmi szervezés munkájának. A Napkelet-tel megalapította azt a magyar orgánumot, mely megmutatta, hogy az irodalmi modernség és korszerűség csak egészen felületes analógia révén volt hozzáláncolva a politikai és társadalmi radikálizmushoz és hogy — a legtöbb nagy francia és német költő mintájára — lehet valaki modern szellem hívő és hazafi létére is. Másodszor — és ez e helyütt még jobban érdekel bennünket — időt szakított magának mély tanulmányok (Arany, Jókai, Széchenyi, Beethoven) írására, Assisi szent Ferenc kis virágainak művészi fordítására (a „lelketlen” lények meglelkesítőjének el kellett jutnia a Szenthez!) — és egy újabb novellacsokor összeszedegetésére.
    Megállt az óra... Az első novella (címe a gyüjteménynek is névadója) a Hawthorne-féle misztikus történetek módjára száll vissza régi, pihenősebb multba. A „Régi ház” hangulata árad felénk, de kevesebb fölfelétörő intenzitással. Ulwing Kristóf a nagyobb, a magyarabb Pest felé dolgozott; emitt az unokája félve gondol arra, hogy ha az igézet elszáll, vissza kell menni a mába, a holnapba, amelytől pedig olyan fáradtak vagyunk mindnyájan... Az „Aeterna Hungaria” hazafias keserűsége ölt új, szimbólikusabb alakot Az utolsó dereglye feneketlen önzésében. A síró ember meg a nevető ember is a megnemértés tragédiája: Árva Péter megöli a vidám embert, mert akkor nótázik, amikor az ő felesége, boldogsága, öröme ravatalon fekszik.1 Jelképi a súlyos tartalmú, művészi formájú Erdei ház, s a keserű élettapasztalatot lehelő Siker is, mely megint görög miliőbe száll — haza. Sablonosan „a sors iróniájának” lehetne nevezni. A vén zsibárus szerencséje c. mesteri novella tragikumát. Az öreg zsibárus csak egyféleképen tudja elképzelni az eszményt: kék égben mosolygó madonnaképet vár, mely egyszer majd kezébe kerül s megalapítja vagyonát. Eközben el hagy vinni magától egy igazi mesterművet: a szerencse a keze alatt siklik el, mint Ulwing Annának a boldogság. A kis kötet tónusából kiviláglik s a „Régi ház” vagy a „Viaszfigurák” fölemelő, távoli reménységet harsonázó részletei közé illik A sorsfolyó. Gyzla, a bajor hercegkisasszony remegve, undorodva, áldozatként ereszkedik le a Dunán a barbár magyarokhoz, pogánynevű vőlegényéhez. S aztán anyai melegséggel telik el szíve a hozsánnázó magyarok láttára s délceg vőlegénye nem „Vajk”, hanem „Stephanus”. „Az új földesúr” óta aligha volt ilyen dithirambusa a magyar föld igézetének. „A hant, amely ideköt” volt a jelszó, mely az Ulwingokra is érvényes. Ady Boldog Margitról szóló költeményének méltó párdarabja ez, s a történeti és lélektani hűség szempontjából alighanem igazabb. Ady a maga tovább nem úszó korát megillető vádakat vetíti a középkorba s nem tart számot objektivitásra, míg Tormay Cécile a tudat alatt számol azzal a ténnyel, hogy a külföldieknek a legtöbb magyar személy szerint rokonszenves s a magyar barbárság, durvaság, hiperférfiasság csak monda, — ellenséges krónikások kitalálása. Értékes cselekedet volt leszögezni ezt az „Illustrierte Zeitung” háborús „Germanen-Magyaren-Nummer”-ja számára. Egyébként majdnem Ady költeményének kora tartja most igézete alatt a nagy regényhez visszatérő írónőt, aki A fehér barát-tal a tatárpusztítás korát, ezt a mai analógiái révén is csábító kort szándékszik elénk vetíteni. A forradalmak óta egyre erőteljesebb vonású ecsetje ezúttal szinte michelangelói freskót igér...
    A komműn keserű tapasztalatai mintha minden mellékvágányt örökre tilosra állítottak volna. Sötéten ragyogva, parancsolón hívja a magyar írót a legközbülső sínpár: a haza és a keresztyén civilizáció vonala. A Megállt az óra novelláin kívül ezen dübörög végig Az idegen, költőnk utolsó elbeszélése is (Napkelet, 1927). A vasúti szerencsétlenség — talán a háború koncentráltabb szimbóluma? — kiveti Donátot a sötét éjtszakába s eljuttatja egy régi várkastélyba, ahol az éjféli órán a vár hajdani építőjének fia, az ötszáz éve meghalt Kelemen mester ájtatoskodik. „Az idegen”, aki a jámbor kísértetet kigúnyolja s a materialista civilizáció fölényét bizonygatja, voltaképen nem más, mint Donát háború előtti gőgös, pusztulásra érett énje. A háború utáni ember itt is visszavágyik a multba — pihenni, mintha ezúttal is megállt volna az óra. A novella egyik legeredetibb értéke a természetfölötti elem szelíd és „természetes” bekapcsolódása a reális életbe. Kelemen mester jobban otthon van a világban, békésebben éli napjait és éjjeleit, mint a húsvér ember, aki fellázadt Isten és saját rendeltetése ellen. Tormay Cécile nem érez mély különbséget az isteni világrendbe engedelmesen belesímult „halott”, a minden porcikájában élő régi ház és a pillanatnyilag érzékelhetőbb életformában tevékenykedő „élő” között.

1 Ebben a novellában van valami oroszos nyomor-naturalizmus, valami groteszkül borzalmas elkeseredettség.

MISZTIKUS ÉRZÉKENYSÉG, TRAGIKUS ERŐ, MŰVÉSZI ALAKÍTÁS1

Egy német írónő, Ilse Reicke úgy találja, hogy sok manapság az írónő, de kevés a költőnő. S az utóbbi kategóriába sorozza Lagerlöf Zelmát, Huch Ricardát és Tormay Cécilet. Ha a költői ihletettség modern értelemben főkép a fokozottabb érzékenység, a mások számára hozzáférhetetlen lelkiségek, életek és összefüggések megsejtése, akkor Tormay Cécile a legnagyobb modern költők közé tartozik. Anatole France, aki 1914-ben ismerte meg, így mutatta be barátainak az „Emberek a kövek között” íróját: „El kell olvasni a könyvét. Ritkán ismertem férfiírót és sohase nőírót, aki így és ilyen egyszerű eszközökkel tudta volna éreztetni az élettelen dolgok („choses inertes”) életét.” S hogy legyen bizonyság az ellenkező végletből is: az írónő egyik cselédje, aki olvasta a „Régi házat”, azt állította, hogy ha az ő szobájában leejt egy könyvet, az mindig összerezzen, mintha fájna neki. Ezt a misztikumot első regénye fejtette ki a költő lelkéből, s azóta vezérmotívummá vált világnézetének és művészetének az embert környező világ párhuzamos és hatásokban gazdag élete. A „Régi ház” oszlopembereinek, akik minden kocsiba benéznek, legalább emberi alakjuk van. A régi ház és Anna össze vannak forrva, s amikor a ház eladásának szörnyű gondolata megszületik, „az öreg falak között egy régen feszülő húr, nagy láthatatlan kínban megszakad”. Mindnyájan éreztük gyermekkorunkban, s kisebb mértékben azután is, egy-egy meghitt sarok, egy-egy ismerős kapuboltozat, egy-egy védőn fölénk boruló árnyék szerelmét. Az épületek lelke, a „kuckó költészete” régi irodalmi valóság. A romantikus rémregények kedvelőjének a csigalépcső és a földalatti rejtekút époly kedves, mint az érzelmes léleknek a nagymama levendulaillatos szekrénye vagy a saját gyermekkori rácsoságya. A „Régi ház” a „kuckó kultuszának” hiánytalan diadala. S a boltívek mellett ott vannak a boltok. Nem véletlen, hogy a karosszéket megelevenítő Dickens egyúttal a „ritkaságok régi boltjának” költője is volt. Sebastián bácsi órásüzlete, az álarcosbolt (Régi ház), Pintyőke madárüzlete (Te csak dolgozzál!), az Időtlen bolt, a Viaszfigurák mesterének kirakata, a vén zsibárus kincsesboltja jutnak az eszünkbe.
    Ám az intérieur-költészet, az életlehelés művészete nem jelent közönséges pantheizmust. Természet és ember közt van valami összefüggés vagy legalább is párhuzamosság; különben hogy lehetne a miliőnek olyan döntő fontossága írónk műveiben? De az ember nem oszlik fel gondtalanul a Természetben, felelősségét nem háríthatja a Mindenségre. Ember és természet kölcsönösen hatnak egymásra; az ember házat épít, de a ház determinálja lelki fejlődésének egy részét; az ember a maga lelkén át látja a természetet, de az így belülről, alkotott természet objektív alakjában visszahat az ember hangulatainak alakulására. Jella Karsztjai „vadul nőttek bele az alkonyatba. Gyötrődött kőhullámok, mezítelen sziklarémek tépték meg a lilaszínű, hideg eget.” A Természet nem érez velünk; legfeljebb velünk egyidőben szenved. És mindig rejtelmes, mindig izgat, mindig elmélyíti hangulatainkat. A patakzúgás „a leány elé jött a mélyből”; „a tavaszi éjszaka nesztelenül, kúszva jött ki az erdőkből”. Néha Ady vagy Baudelaire ideges éleslátására eszmélünk felejthetetlen energiájú megérzésekben: „Tántorgó fagyos árnyak kúsztak körülötte a nedves föld felett. És ahogy futott, kísértetiesen jött eléje a megholt hársfasor” (A mesekönyv kis hercegnője). „A gyermek bárgyún nevetni kezdett, aztán hirtelen abbahagyta és ijedten húzta fel a vállát, mintha nevetésével egy kést hajított volna a feje fölé, mely mindjárt vissza fog esni reá. De a kés beletörött a levegőbe. Nem volt sehol. És a csend rettenetes lett” (Fehér halál). Tiszta lélektani líra ez, melyhez a másik hangulatvégletben a szellőben „száz meg száz ezüstajkukkal nevető” megifjodott olajfák s a nászhajó üdvöt igérő futásának zenéje csatlakozik: „A hajóharang halkan csengett a ringástól. Odalenn, mint a lantverés, játszott a víz a gálya testén. Az evezők csapásától, mint az ezüst rokka kereke, pergett, surrogott a kerengő hab” (A sorsfolyó).
    A rejtelmes összefüggések áthidalják az idő szakadékait is. Mint a térben a miliő, az időben az átöröklés tudományos hite rak szilárd alapot a költő intuíciója alá. Mert nemcsak gyermekkorunk jár vissza kísérteni, megríkatni, elbájolni. Az „emberek a kövek között” „ugyanazzal a fáradt mozdulattal emelték magasabbra a szélgátakat, amellyel az atyjuk, nagyatyjuk emelte”. A „Régi ház” írója nemzedékek szokatlanul hosszú fonalát tartja magasra szélesen kitárt két keze közt. A Megállt az óra hősnőjét saját ősének nézik, hiszen arcában sok régi arc van együtt, amiknek viselői előtte éltek. Jella a tengerből nem emlékszik másra, mint egy csigára (Heredia szerint az egész tenger minden viharával benne van egy ilyen csigában!): az emlékezés útjai époly rejtelmesek, mint az atavizmus... Ulwing Anna azzal a rejtélyes mozdulattal emelte föl fiát, „mely szebb még a szerelem mozdulatánál is, melyet karja titokban régen tudhatott”. „És közben arra gondolt, hogy ez az, ami összeköti az emberiséget. Egy végtelen, áldott lánc, asszonyi karokból fonódó lánc a föld felett, mely az első asszonnyal kezdődött el és az utolsó gyermeknél fog elvégződni”. S itt van írónk elhivatottságának egyik öntudatlan bizonyítéka. A nő megnyugszik az ilyen ellenállhatatlan misztikus rendeltetésekben, az ősi szülői érzések hitében. Nem akar (ideig-óráig, — tovább a férfiaknak sem sikerül) kilépni a nagy összefüggésekből, kicsorbulni az áldott láncokból, hanem megsejti, megérzi és dicsőíti őket. így találkoznak egyszerű — tudományos — igazság és mélységes költészet. A Boldogasszony Árkádiában csak végső inkarnációja a szent lánc hitének, a női céltudatosságtól mérsékelt keresztyén pantheizmus. A rejtelmes asszociációk igazságát nők fedezik föl legkönnyebben, ha nem esnek áldozatul az őket még jobban fenyegető konvencionalizmusnak. Anna egyszerre megérzi a rokonságot a „szabadság” s az „ifjúság” szók között s aztán Petőfi „lázas tekintete” jut róluk eszébe... Egy-két sor és többet látunk meg a világ dolgait összefoglaló szálakból, de még Petőfiből is, mint amennyit sok, tökéletesen logikus, finoman elemző értekezés magyarázhatna meg nekünk.
    Ez az erősen intuitív jellemzésmód egy tónusba fogja a hősnőket s a — sokkal kisebb számú — hősöket. A férfiak nem is igen értik meg, „mikor az asszonyok a lelkük számára kérnek tőlük valamit”. A nők viszont — akárcsak Candida — érzik, hogy szánniuk kell az érzés mélységeiben hasztalan tapogatózó férfiakat s vállukra kell venniök „a hallgatás élő súlyát, melytől emberi nyugalmak és boldogságok függenek”. Nem női felsőbbrendűségről van itt szó, csak a kereszt közös viseléséről. Írónknak (az epizódszerű Füger Ottón kívül) alig van intrikus-alakja: az emberek nem érnek rá démonoskodni a tragikumtól terhes sorsfelleg alatt. Tormay Cécile nem tudott soha úgynevezett „kedvező befejezést” írni. Gyermekkora óta szeme előtt volt egy kis Jézuska-szobor, aki a térdére fektetett töviskoszorút nézegeti. Ulwing Kristóf meg úgy érzi, hogy minden misztikumban a halál suttog fülünkbe... Az elkerülhetetlen tragikum pedig döntően jellemző a költő világnézetére. Minden tragikum: a nagy összefüggések meg nem értése, a mindenségszálak vétkes megszakítása. Miliők és nemzedékek küzdenek egymással: az öreg Ulwing hiába érzi magát fiatalnak: unokái máskép beszélnek előtte, mint egymás közt. Annak idején elvette fivére elől azt, akit titkon az is szeretett. „Egymáson taposunk mi emberek, mert nem tudunk egymásról semmit”. A finom érzékenység e szemrehányásának Maeterlinck is örülne... A tragédiák is finoman, csöndesen teljesednek be s kívülről — a tompa érzékűek felé — olyan kicsit is mutatnak! S leginkább megint csak a nők veszik észre a tragédia beteljesülését; egy pillanat alatt hervad el boldogságuk, s azután már lehajtott fővel küzdenek minden egyébért, ami a boldogságon kívül van.
    Mert — s itt válik a költő világnézete még egyénibben érdekessé — nemcsak a miszticizmus nem jelent levegőbe foszló valótlanságkultuszt, hanem a tragikus felfogás sem von magával levébe keseredett pesszimizmust. Tormay Cécile nem tagadja meg a porhüvelyt, csak van bátorsága mögéje is nézni, s pozitív szemlélő létére nem marad meg a mindenki számára látható lélekfelületek szemléleténél. Az igazi misztikus egyben képzett realista megfigyelő. A tragikus költő pedig duzzad a kifogyhatatlan, dacos energiától. A küzdelem életeleme, az akadályok fokozzák munkakedvét. Itatóspapirosára rá van írva ez az önmagának szóló intelem: „A végén megbírkózom vele; nem fogok megriadni tőle”. A lélektani és érzésbeli finomság nagymestere szereti aláhúzni a lelki jelenségek fiziológiai velejáróit. Jella „fejében szétszakadt a nyugalom”; „mintha feltaszítottak volna benne valamit, hirtelen eszébe jutott egy másik, cifrább szoknya”; „Iliának elszakadt a gondolat a fejében, mint egy fonál, amelyet hirtelen megrántottak”. Az egyiptomi aranykígyó kimerült tudósa úgy érzi, hogy fejében a kerekekről lesiklottak a munkaszíjak s most „maguknak forogtak a kerekek, zümmögtek és nem végeztek semmit. És ez jó volt.” A köhögés úgy hangzott, mintha a köhögő „melléből vásznat hasogattak volna” (Ő volt).
    Energia — bátorság jellemzi a nőnél oly ritka erőteljes, biztos vonalú kompozíciót is. Tormay Cécile nem George Sand, aki „futni hagyja a tollát”. Az alapos tanulmányokra támaszkodó, gondolatokban egészen átélt anyag keretei egyszerre állnak készen, mint az antik templom oszlopsorai. S a gótikus ciráda, a részletszépségek kővirágzata nem nyomhatta el a nagy vonalak vágyát. A szerkezet magától értetődő fővonalai összeolvadnak szimbólikus szépségvonalakkal. Minden művészi alkotásban kell, hogy legyen egy magába visszatérő vonal”, — így érzi szükségesnek az író. „Ulwing bejön Pestre, a szegényes városban álló új házához; unokája a regény végén elmegy a gazdag városban leomló régi háztól. A két kocsiút találkozik. Jella a faluból indul ki, de végül visszatér oda, mielőtt tragédiája beteljesül.” A leírások nagy foltokkal dolgoznak s hol rembrandtszerűek, hol egészen modernek. Ez a festői szem fényjátékot, világosságkockákat lát, nemcsak összefüggő tárgyat. A régi Pesten „elszórt, apró négyszögek gyulladtak meg”. A kocsmaajtó felett ingó borókaág „árnyékát fel-le hintálta Davorin arcán”. A falusi nép kimenetele a templomból (Emberek a kövek között) vagy a meleg kövön szétloccsant víz (A siker) pedig igazi iskolapéldája a töredékes és mégis teljes leírásmozaiknak.
    Írónk egyébiránt nem rövidlátó, notesztől elválhatatlan megfigyelő, hanem egyszerre sokat, — mindent magába szívó. A „transzpozíció” és a „divináció” divatos szavai egész tartalmukkal ráillenek. Balog Pétert olyannak írta meg képzeletből, amilyen lett, amikor megismerte; a régi ház ezer apróságának valóságát utóbb bámulva erősítették meg családja idősebb tagjai. S ez nem mese, hanem természetes jelenségpárja az összefüggések megsejtésének. Annak, aki emebben különleges adománnyal van megáldva, elég bemenni egy szobába, hogy egy-két nyilvántartható emlékhez minden más, alig megfigyelt létezőt, az egész környezetet „kitalálja”, hozzáeszmélje. S különös érdeklődéssel kell várnunk, hogy ez a divinációs tehetség milyen új valóságszikrákat fog kicsiholni A fehér barát régen alvó, történeti anyagából.
    Alkotóerő feszíti símára mindig közvetlen és eredeti hasonlatait, amelyek rendszerint nem a stílus, hanem a misztikus világszemlélet kategóriája alá tartoznak. A magyarok „mintha lángot hoztak volna a kezükben, fejük felett magasan lobogott az emelt süveg” (A sorsfolyó); „az alagutak... kifüstölt rókalyukaknak látszottak. A vonat pedig a kőmezőn úgy rohant át, akár egy ízelt testű, égő fejű kis gyík” (Emberek a kövek között). Még kedvtelve, hosszú párhuzammá nyujtott hasonlatai is csupa erő és csupa egyéni szépség: a merev szemhez hasonló kunyhóablak (Fehér halál), vagy az imádkozó öregasszonyok fogatlan szájában, mint elferdült kalitkában magasságokba készülő szegény madarak: a szavak (Megállt az óra). S mennyi erő, de mennyi kimért művészet is: megállni a rövid, magyaros, zömök mondatoknál, megelégedni mindig szükséges jelzőkkel, amelyek mindig szerkezeti falak, mindig támasztópillérek. Tormay Cécile Babits mellett a leginkább artisztikus magyar író.
    Nőies lelki rétegeződés és páratlan érzékenység, férfias életenergia és művészi alkotóerő, germán miszticizmus, latin formaérzék és magyar közérzés; ez a pár szó nem ad képet arról a mély, egyöntetű és szépségekben kiteljesült műről, amely Tormay Cécile nevéhez fűződik. Művével szemben a kritikus szavai is szerények és szürkék, mint az imádkozó nénik szavai: „a magasságokba készülődtek és nem tudtak kirepülni...”

1 A hellyel való takarékoskodás miatt számos általános probléma tárgyalását csak az egyes művek tárgyalásába olvasztva találja meg olvasónk.

BIBLIOGRÁFIAI VÁZLAT

I.

    Apród-szerelem. Novellák. Bp., Athenaeum, 1900.
    Fordítás. Baranyai Zoltán és R. Bichet: Notre-Dame en Arcadie („A Boldogasszony Arkádiában”), „Revue illustrée”, 1912.
    Apró bűnök. Elbeszélések. Bp., Franklin, 1905.
    Szirének hazája (kéziratban). Uránia-Színház, 1906.
    A virágok városa (kéziratban). Uránia-Színház, 1907.
    Emberek a kövek között. Regény. Bp., Franklin, 1911. (7. kiadás: 1921.)
    Fordítások. Goth Ernő: Menschen unter Steinen (előbb a „Berliner Tageblatt” folytatásos regénye, majd) Berlin, S. Fischer, 1912. (2. kiad.) — Marcelle Tinayre és Jean Guerrier: Au pays des pierres (előbb a „Revue de Paris”-ban, 1913, majd) Paris, Calmann-Lévy, 1914. (3. kiad.) — Torday Emil: Stonecrop, London, Ph. Allan & Co., 1922. (2. kiad.) — Ella Hilbom: I Vildmarkens Bann. Stockholm, Ahlén & Akerlunds Förlag, 1928. — Silvia Rho: Cuore fra le pietre (sajtó alatt).
    Néhány ismertetés. Magyar Figyelő, 1911. V. 16. (Sebestyén Károly), Pester Lloyd 1912. III. 12., V. 12. Az Ujság V. 11., Budapester Presse V. 21. (Elsa Stephani), Die Zeit VI. 2. (Franz Theodor Csokor), Schlesische Zeitung VII. 10., Kölnische Zeitung VIII. 10., Berliner Tageblatt IX. 14., Le Temps, 1914. III. 7., Le Gaulois IV. 3. („Le Bibliophile Marc”), Revue Critique IV. 15. (J. Monthizon), Comoedia IV. 29., Vie Féminine V. 26. (Paule Beyle).
    A régi ház. Regény. Batthyány Gyula gróf rajzaival. Bp., Singer és Wolfner, 1915. (10. kiadás: 1923.) Az Akadémia Péczely-díjával kitüntetve.
    Fordítások. Horvát Henrik: Das alte Haus (előbb a „Vossische Zeitung”-ban, 1916, majd) Berlin, S. Fischer, 1917. (6. kiad.) — Signe Leffler Liljekrants: Ulwings Hus, Stockholm, Dahlbergs Forlags A. B., 1918. — Alex, Schumacher: Det gamle Hus. Kjöbenhavn-Kristiania, Nyt Nordisk Forlag, 1919. (2. kiad.) — Torday Emil: The old House. London, Ph. Allan & Co., 1921 és New-York, Mc Bride & Co., 1922. — Aino Pándy: Vanha Talo. Helsinki, Kustannus Osakeyhtiö Otava, 1928.
    A szerző nyilatkozatai. Társaság, 1916. évf. 5. sz.; Uj Nemzedék, 1924. dec. 25.
    Néhány ismertetés. Uránia 1914. évf. 9. sz. (-ly.), Budapest, 1914. V. 7. (Liptay Gyula), Élet (Halasi Andor), Alkotmány V. 31. (Sztrakoniczky Károly), Budapesti Hirlap V. 31. (Sebestyén Károly), Die Tonkunst 1917. IX. 30. (Hans Schulzenburg), Belgrader Nachrichten X. 21., Der Tag X. 27. (Hedwig Dohm), Das Literarische Echo XI. 1. (Paul Nicolas), Tagesbote aus Mähren und Schlesien XII. 12. (Wilhelm v. Wymetal), Berliner Tageblatt XII. 13. (Walter v. Molo), Literarisches Centralblatt 1918. V I. 21. (Karl Fuchs), The Aberdeen Daily Journal 1921. IX. 26., The Bookman X. 6., Birmingham Post X. 11., Times X. 13., Manchester Guardian X. 14., The Spectator XI. 12.
    Viaszfigurák. Regény. Bp., Singer és Wolfner, 1918. (2. kiadás: 1920.)
    Bujdosó könyv. I-II. kötet. Bp., 1921-22. (4. kiadás: 1926.)
    Fordítások. Torday Emil: An Outlaw's Diary. London, Ph. Allan & Co. és New-York, Mc Bride & Co., 1923. — Paul Eugéne Régnier és Marcelle Tinayre: Le Livre proscrit (szemelvények). Paris, Plon, 1926. — Wladislaw Studnicki a „Dzien Polski” hasábjain folytatásokban közli a B. k. lengyel fordítását, 1928.
    Néhány ismertetés. (Mackensen német tábornagy budapesti fogadtatásáról): Rheinisches Volksblatt 1921. VIII. 13., Münchener Neueste Nachrichten VIII. 17., Breisgauer Zeitung VIII. 18., Magyarság IX. 8.; (T. C. Bujdosó könyvét idézik Sanghaiban a kommunizmus ellen:) Uj Nemzedék, 1926. VIII. 7. — P.-E. Régnier: Scénes de la révolution communiste en Hongrie (Revue universelle, 1923. IX. 15.).
    Séta a szentmihályi parkban. Napkelet, 1923. évf. 1. sz.
    Az eltüntetett ország. Napkelet, 1923. évf. 3. sz.
    Megállt az óra. Novellák. Bp., a Magyar Irodalmi Társaság kiadása, 1924. (A Napkelet Könyvtára, 2. sz.) — V. ö. Napkelet, 1923. (Megállt az óra) és 1924. (A siker; A síró ember meg a nevető ember; az utóbbi egy régebbi novella átdolgozása); valamint Leipziger Illustrierte Zeitung 1918. IV. 25.: „Germanen- und Magyaren-Nummer” (Der Schicksalsstrom, G. v. Finetti rajzaival, magyarul: A sorsfolyó).
    Anatole France. Napkelet, 1924. évf. 10. sz.
    Jókai. Napkelet. 1925. évf. 7. sz.
    Széchenyi. Napkelet, 1925. évf. 9. sz.
    Assisi Szent Ferenc Kis Virágai. (A Fioretti fordítása.) A Magyar Irodalmi Társaság kiadása. (A Napkelet Könyvtára, 16. sz.) — V. ö. Napkelet, 1923. és 1926. évf. (3. kiadás: 1927.).
    Az idegen. Napkelet, 1927. évf. 9. sz.
    Öt év. Napkelet, 1928. évf. 1. sz.

II.

Cikkek és tanulmányok Tormay Cécile munkásságáról.

    Paule Bayle: Impressions de la chanoinesse de Tormay (Vie Féminine, 1914. május 26. sz.).
    Marcelle Tinayre előszavai az Au pays des pierres-hez (1914.) és a Le Livre proscrit-hoz (1926.).
    Beöthy Zsolt: Jelentés az 1913-14. évi Péczely-regénypályázatról (Akadémiai Értesítő, 1916. évf.).
    Horváth János: Emberek a kövek között... A régi ház... (Budapesti Szemle, 1916. évf.).
    Dr. Ilse Reicke: Dichterinnen (Bremer Tagblatt, 1920. jan. 11. sz.).
    Alszeghy Zsolt: Tormay Cécile (Élet, 1921); (Irodalomtörténet, 1921. és 1925.).
    Maurice Muret: Les Romans hongrois de Mme Cécile de Tormay (Journal des Débats, 1922. aug. 4., v. ö. Nemzeti Ujság, 1922. aug. 10.).
    Francesco Mollica: Attivitá femminili in Ungheria (Vedetta d'Italia, 1923. jún. 6.).
    S. Rho: Cecilia de Tormay (Gazzetta del Popolo, 1924. júl. 28.).
    Brisits Frigyes: Tormay Cécile (Pásztortűz, 1925. évf.); Tormay Cécile világa (Magyar Kultura, 1927. évf.).
    Paul-Eugéne Régnier előszava a Le Livre proscrit-hoz (1926.).

    Megjegyzés. A tér szűke s az előtanulmányok hiánya miatt ez a bibliográfiai vázlat távolról sem tart igényt teljességre. Egyrészt hiányzanak belőle T. C.-nek napilapokba írt cikkei, másrészt a hazai és külföldi napilapok és folyóiratok róla szóló cikkeinek egy része, s nem teljesek a fordításokra vonatkozó adatok sem. Ezeknek összegyüjtése hiánytalanul sohasem lesz lehetséges; az a teljesebb anyag, amelyet lassankint sikerül majd lajstromoznunk, más helyen kerül a nyilvánosság elé. Viszont megnyugtathat az a tudat, hogy a rá vonatkozó cikkek legnagyobb részét nem értékük, hanem csak a könyvészeti teljesség kedvéért lesz érdemes számon tartani.

[email protected]

FŐOLDAL - PÁLYÁZAT - HÍREK/ESEMÉNYEK - TORMAY CÉCILE KÖR - TORMAY ÉV PROGRAMJAI - AZ ÍRÓNŐRŐL - TORMAY CÉCILE MŰVEI - MEGVÁSÁROLHATÓ KIADVÁNYOK