FŐOLDAL - PÁLYÁZAT - HÍREK/ESEMÉNYEK - TORMAY CÉCILE KÖR - TORMAY ÉV PROGRAMJAI - AZ ÍRÓNŐRŐL - TORMAY CÉCILE MŰVEI - MEGVÁSÁROLHATÓ KIADVÁNYOK

HANKISS JÁNOS
TORMAY CÉCILE
(Budapest, 1939.)

Tormay Gézánénak
ajánlom ezt a könyvet,
mert ő őrzi leghívebben
az oltár tiszta lángját.

T A R T A L O M
Invocatio
I. Az örökség
II. Bimbók és zsengék
III. Az olasz múzsa
IV. Emberek a kövek között
V. A régi ház
VI. Intermezzó. A nyugati közvélemény meghódítása
VII. A művész és a háború
VIII. Mint oldott kéve
IX. Küzdelmek
X. Megállt az óra
XI. Az ősi küldött
XII. A küldött célhoz ér
XIII. Az ember elment, a művész marad
Jegyzetek
Tormay Cécile írásainak jegyzéke
(Szegedy-Maszák Elemérnétől)

«Elgondolkodón áll meg a legenda olvasója, s egy pillanatra úgy rémlik neki, hiszen még ma is találkozni lehet vele végtelen, poros, forró, szerény magyar utakon, csak nem jut mindjárt az ember eszébe, hogy ő volt, aki mellettünk vágtató porfelhőben zörgő szekéren elhaladt.»
(A Magyar Legendárium előszavából.)

    A hősköltemény szerzőjének megvan az az értékes privilégiuma, hogy nekifohászkodását a nagy nyilvánosság előtt, ünnepélyes formák közt végezheti el. Megidézheti a múzsát vagy a Boldogságos Szüzet, Hadúrt vagy valamely dicső ősét s erőt, érvényt és megszenteltetést kérhet annak, amit elmondandó lészen.
    Az életrajz szerényebb szerzőjének nincsenek ilyen kiváltságai. Ő csak titokban keresheti meg eröfőrrásait; csak halkan sóhajthat segítségért. A műfaj, amelybe mondanivalója ömlik, nem tarthat igényt sem különösebb figyelemre, sem jóakaratú elnézésre. Viszonya tárgyához olyanféle, mint a futó felhőé az örök tájhoz: elvonul fölötte, talán hatásos megvilágítást is ad neki, de nem tartozik hozzá. Egyszer van, elmúlik, talán sohase jön többé vissza. Alakja, célja, öröme ezerféle: Mikszáth
Jókaija és Horváth János Petőfije két antipódus, két merőben különböző világ, a maga nemében mégis mindegyik remekmű és mindegyik életrajz. Azoknak a műfajoknak, amelyekre a mult nagy rendszerezői alig vetettek ügyet, megvan az a kárpótlásuk, hogy tökéletes szabadságban élhetnek. Az életrajz, a jellemrajz szabadon alakulhat a rajzoló nézőpontja, a kor igényei és főkép: a modell természete szerint.
    Modell helyett itt oly jól esnék hőst mondani, annyi ebben az életben a XX. század elejének stílusához nem is illő hősiesség, elismerést kikényszerítő nagyság, az a belülről sugárzó pátosz, amit meg kell, hogy érezzen minden egészséges érzékű ember s ami époly messze van nagyképű századunk vásári álpátoszától, mint üreslelkűséget álcázó
«tárgyiasságától».
    De amilyen könnyű megérezni a hősiesség, a nagyság, a nemes pátosz jelenlétét, olyan nehéz beszélni róla ebben a korban. Ezekre a csúcsokra nem vezet drótkötélpálya: a legrövidebb út az, amikor egyetlen vágyó tekintet szárnyán röppenünk fel hozzájuk. Ám ha valóságosan el akarunk jutni oda, vízmosásokon és facsúsztatókon, gyökérlépcsőn és fenyőtűszőnyegen vezet kanyargós és szívetdobogtató útunk.
    S itt adódik az egyik, a legfőbb feladat, amelynek szögéből ezt az életrajzot formálnunk kell. Tormay Cécile nagyságát mindenki érzi, aki olvassa és mindenki érezte, aki őt magát láthatta. De ez a nagyság nem vulkáni kirobbanás, vagy legalábbis nemcsak az. Annyi benne a mélység és a mővészet, hogy futó tekintet, félszemmel olvasás nem foghatja át. S annyi benne az új, az eredeti, az elskatulyázatlan érték, hogy elő kell készülni befogadására. Emberi és írói nagyságát bizonyos értelemben föl kell fedezni, jelentőségét a magyar történelem és a magyar irodalom folyamatában meg kell világítani; a magyar olvasó számára ki kell keresni azokat a kilátókat, ahonnan legkönnyebben és legteljesebben birtokába veheti a mélységekben és a magasságokban az ő számára feltárt kincseket.
    A másik feladat: összeállítani mindazt, ami az első pillanatban kezeügyébe kerülhet annak, aki egy nagy magyar ember életrajzában életmintát szeretne adni a többi magyaroknak. Ne higgye senki, hogy ez könnyű és
«tudománytalan» feladat. Nem olyan sok újkori történetünkben a nagystílű élet, hogy ne kellene megbecsülnünk a kétségen felül nagyokat; és századunk veszedelmes nivelláló hajlama ellen nem küzdhetünk hétköznapi és mindenkinek rendelkezésére álló eszközökkel.
    Bátran nézünk szembe most, az első lapokon, azokkal, akik a hitetlen tamások tömegét szaporítják s eleve fölteszik rólunk, hogy túlzott lelkesedés vagy a
«fölfedezés» hiú vágya fűt. Csak az a fontos, hogy az utolsó lapokig jutva ők is érezzenek valamit abból a varázsból, amely nem volt csak a tökéletes nőiesség varázsa s nem csak a mi korunkban oly ritka férfias bátorság és céltudatosság bűvölete, hanem a kétségtelen nagyság és a teljes emberség sugárzása.
    Ne vegye hát rossz néven senki, hogy szerény műfajunk mélységeiből minden szabály ellenére felfohászkodunk ahhoz, aki épúgy le tudta bilincselni a firenzei szalonok finnyás írófejedelmeit és a genfi világparlament elkényeztetett nagyságait, mint a családi élet kis köreiben elmélyülő magyar asszonyokat és azt a kúnsági parasztot, aki így foglalta össze a vele való találkozás benyomásait:
    — Hát hiszen volt már Magyarországon asszony király!... — Ami a mi nyelvünkön azt jelenti, hogy az Ősi Küldött nem hiába irányította lova fejét a magyar falvak, puszták és nádasok felé: az ő üzenetét a magyarság életének értelméről mindenütt felfogták, — ha értelemmel nem is, szívvel bizonyosan.
    Felidézem erőt adó emlékét: a voltaképen törékeny, szőke asszonyt, aki mégsem tette egy pillanatra sem a gyöngeség vagy segítségre szorulás benyomását. Talán azért, mert szép szürke szemeiből a jóság és erő olyan szövetsége sugárzott, amilyent a kor leghíresebb vezérférfiainál sem tapasztaltam. Hallom a meleg zengésű hangot, amely méltó szárnya volt a szép és hatalmas gondolatnak. És érzem a lélek biztos lebegését az élet fölött: a ma már tökéletes harmóniát az életpálya küzdelmessége és a remekművek örök nyugalma között, a túlfínomult kultúra elszigetelő célzata és a közéletnek nagy emberekre szomjazó porondja között. S egész erővel felsejlik bennem a bizonyosság, hogy az ilyen emberfölötti harmóniáért a szíve vérével fizet az ember s hogy az ilyen áldozatot a nemzet kicsinyei csak úgy érdemlik meg, ha megpróbálnak lángra gyúlni a nagyság szikratüzénél.
    Annyi melegre van szükségünk a szűk esztendők kietlenségében!

I.
AZ ÖRÖKSÉG

«Ereiben ragyogó, forró vér lüktetett és áttermetette számára a világot.»
(Ősi küldött I. 83.)

    1829 május 6-án Tormay Károly elindul Pestről nyugateurópai útjára, amilyent művelt és jó családhól való magyar ifjúnak illett megtennie, mielőtt életpályát választ. Ez a néhány hónap még a kötetlen álmoké lehetett. Egyik barátja, nemes Machik József jól gördülő német versekben búcsúzik tőle, «Magyarország szabad fiától», akinek «egyetlen vezércsillaga a múzsák kegye» s aki a költemény szerint «a szépséges művészéletnek» szenteli magát.1 Tormay Károly félesztendő alatt beutazza Németországot, Belgiumot, a gallok honát, Svájcot, Itália egy részét; Frankfurtban Brentanóval találkozik,2 Montmorencyban megnézi Rousseau házát s gondosan leírja a müncheni, nürnbergi, párizsi, genfi, milanói, velencei műkincseket. De a múzsák komoly vetélytársra találnak Hygieiában: a magyar ifjú botanikai és orvostudományi előadásokat hallgat s amikor hazatér, hamarosan pácienseket és kórházat kap. Szekszárdon lesz vármegyei főorvos, majd a Rókus-kórház főorvosi tisztét tölti be és Törökországba kap kiküldetést Machik József baráti zengeménye szerint művészi tehetsége is volt s ma is őrzi családja azokat a tetszetős akvarelleket, amelyeken üres perceiben a Garda-tó festői partjait, vagy családja tagjait örökítette meg. Az elfojtott művészi tehetség, úgylehet, fölraktározva gyűlt-gyűlt s robbant ki unokájában...
    Amikor útjára indult, 25 éves volt: 1804-ben született Vácott. Édesapja, Keresztély Mihály, ötvösmester volt,3 fiatalon halt el; anyja, géreskáli Battyán4 Borbála a családi hagyomány szerint Vak Bottyán leszármazottja volt, legalábbis ott őrzik a kuruc vezér pisztolyát a családi ereklyék között. «Magyariens wahrhaft edler, freyer Sohn» útjairól vázlatos naplót vezetett s ezekből a száraz, rövidítésekkel tömörített jegyzetekből is kitetszik a Tormayak sokoldalú érdeklődése minden iránt, ami kultúra és ami emberi élet. Egyetemi előadásokat és operákat hallgat, kórházakat és elmegyógyintézeteket látogat, a könyvtárakat bújja — az egyikről még egy kis katalógustöredéket is belejegyez naplójába. Barátjának előljáró verse felhívta figyelmét Itália művészeti kincseire s Svájcnak még ezeken is túltevő természeti szépségeire és Tormay Károly a Lago Maggiore láttára Petrarcát idézi:

        «...natura volse
        Monstrar qua giu, quanto la su potea...
»

    A vállalkozó szellemű ifjú feleséget is messze földről kapott. A hannoveri Huber Antónia útrakel, hogy meglátogassa Pesten mostohanénjét, Spengler Klárát. Itt ismerkedik meg a világjárt orvossal 1832-ben. 1833-ban Pesten esküsznek meg és Tormay Károly Szekszárdra viszi feleségét. A leány nagyapja, Huber Antal5 francia hugenotta menekült családból — De Brieuc vagy De Brieux6 — nősült. A francia vérű német asszony nagyon megállta a helyét Szekszárdon, ahol anyja, Huberné Hübrich Karolina is meglátogatja nővérével s két fiatalabb gyermekével, Katalinnal és Henrikkel. Szekszárd és vidéke művészetkedvelő úri társaságát annyira megszerette a Hannoverből idelátogató család, hogy Tormay Károly kérésére, aki feleségét nem akarta családjától elszakítani, itt telepedtek meg. Katalin itt ismerkedik meg Stan Antallal, akinek hűséges felesége lesz. Kitett gyermeket fogadnak örökbe s ez a Stan Erzsébet később Augusz báró megyefőnök házánál Lisztnek is zongorázik.7 S a múzsák nem hagynak békét az Eszkuláphoz pártolt kedvencnek: Dr. Tormay Károlynak, az ötvös fiának háza a költészet s a zene meleg fészke marad, ahol szívesen emlegetik, hogy a francia származású nagymama Goethével levelezett s Lessinget személyesen ismerte.
    Tormay Károly 1840-ben rendes főorvos és a vármegye táblabírája lett. 1848-ban Pestre költözik, őrnagyi ranggal a honvédség veszprémi és székesfehérvári táborában igazgató főorvos, végül Aulich tábornok az összes kórházak fejévé nevezi ki. Kossuth Lajos sajátkezű levéllel teszi meg egészségügyi osztálya főnökévé. Emiatt 1850-ben haditörvényszék elé is kerül. Később Pest város tiszti főorvosa, majd a közkórházak igazgatója lett s 1870-ben halt meg. Több orvosi és közegészségügyi munkát irt.
    Felesége, a «Pici Nagymama» szellemes, kedves, kicsike asszony volt. Többnyire németül beszélt, de az unokák már jobban tudtak franciául, csak nagykorukban tanultak meg a nagymama nyelvén.
    Tormay Károly fia, Béla. 1838-ban Szekszárdon született. Iskolái, közöttük a bajorországi weihenstephani mezőgazdasági főiskola elvégzése után Széchenyi gróf cenki uradalmában, majd — hogy az alföldi gazdálkodást is megismerje — Károlyiék derekegyházi birtokán gyakornokoskodott. Ő ajánlja édesapjának a nádudvari birtok megszerzését. De ő maga sohasem tud majd Nádudvaron állandóan megtelepedni, mert ott mindig váltóláz kínozza. Odavaló kisgazdának adja bérbe a birtokot, amely csak akkor lesz igazán családi otthon, mikor Géza, fia és Ulwing Annához hasonlóan a nagyvárosból idekerült felesége, Lilla rendbe hozzák a gazdaságot és a kúriát, amely egykor Cécile kedvenc tartózkodási helye lesz. Tormay Béla szépen fölfelé ívelő pályáján újabb emelkedőt jelent keszthelyi professzorsága (1861). Innen került 1869-ben a debreceni országos felsőbb gazdasági tanintézet igazgatói székébe s ebben az évben vezeti oltárhoz Pesten Barkassy Hermint. A debreceni híres Péterfia-utcán születik első két leányuk: Hermin és Mária. Debrecenben barátkoztak össze Pekár Imréékkel, Pekár Imre és Gyula szüleivel. Hermin kis korában meghalt.
    1873-ban a földmívélésügyi miniszter a fővárosba rendelte föl Tormay Bélát s megbízta az állatorvosi tanintézetben az állattenyésztési tanszék megszervezésével. Felesége édesanyjának, özvegy Barkassy Imrénének Fürdő-utca 4. szám alatti háromemeletes, vastagfalú bérházába költözik a család. A házat Tüköry József építtette a pesti polgárcsaládok számára a Belváros közvetlen közelében. Az ő háza akkor a mai «Tüköry-palota» helyén a Tükör- (helyesen: Tüköry-) utcában volt. De Tüköry József, «az építő» halála után óriási, vagyonából csak a háromemeletes bérház és az aradmegyei birtok maradt.
    A Fürdő-utcai Bérház második emeleti lakásában született, 1875 október 8-án, Cécile, akit 1878-ban Vera és Géza, az ikrek, 1881-ben Béla követtek, Tormay Béla 1875-ben az akadémia rangjára emelt állatorvosi szakiskola igazgatója lett s az ő tervei alapján, pavillon-rendszerben épült a később oly nagyhírű állatorvosi főiskola, a Rottenbiller-utcában, 1881-ben. Városszéle volt ez akkor, maga az intézet üres telkek között szép, nagy kertben hirdette az izmosodó fővárosi kultúrát. Hat-hét éven át itt lakott a tevékeny igazgató családjával. 1887-ben, amikor a földmívelési minisztériumban a gazdasági szakiskolák főigazgatója és miniszteri tanácsos lett, visszaköltözött a családi házba. Innen költözött 1905-ben a Kőfaragó- (ma Tormay Cécile.-) utca 3. számú ház elsőemeleti lakásába feleségével, Cécile-lel és fiaival, mert két másik leánya, Mária (Ritoók Zsigmondné) és Vera (Szegedy-Maszák Elemérné) már férjhez mentek. 1906-ban halt meg a kiváló szervező és gazdasági író. Kitűnően tudott németül és utolsó éveiben lefordította leánya A maestro és Az útitárs c. elbeszéléseit. Egy kis vadásztörténetét (Cserkészet) viszont Cécile fésülte át. Az örökségben itt is, ott is felcsillan az irodalmi véna...
    Tormay Béla felesége Barkassy Hermin, a kevésszavú, mélyen élő asszony, aki szinte csak tekintetével irányítja gyermekeit; akinek gyöngédségét oly erősen érzi az igazán érzékeny lélek s aki annyi energiát tud adni, amikor arra van szükség. Nem kell bemutatni: a Bujdosó könyv-ből s sok más, ragyogó lapról mindnyájan jól ismerjük. Mióta az összeomlás szenvedései sírba vitték, leánya sokszor mondogatta : «Mindig kértem, adjon jelt nekem. Kézzelfogható jelt nem adott, de érzést, gondolatot sokszor kapok tőle...»
    És most induljunk el a családfa másik főágán, ahol a Barkassyak és a Tüköryek virágzottak. Tormay Cécile édesanyjának szülei Barkassy Imre és Tüköry Hermin. Barkassy Imre a bécsi udvari kancelláriának volt fogalmazója, emellett földbirtokos is — Illey Tamás földszerelme nem egy forrásból táplálkozott az unoka vágyvilágában. Apja Barkassy Imre, anyja csabacsüdi Dókus Klára és a miskolci Avas-hegyen levő temető műtörténeti emlékű sírjait őrzi elődeinek. Ha még messzebb megyünk vissza a magyar multba, a Rákóczi-szabadságharc idején Munkács várában találjuk munkácsi és barkaszói Barkassy várkapitány uramat, viszont 1611-ben éppen Nádudvaron, amely később a család birtoka lesz, egy Barkassy plébánost. Katolikus püspöki rokonsága van, míg a többi Barkassyak reformátusok. A Barkassy-fiak a világháborúból is alaposan kivették a részüket: Kálmán és Sándor életüket adták a hazáért.
    A Barkassy-nagymama, Tüköry Hermin a szétágazó családfának talán legmegejtőbb susogású levele. Akkor lett özvegy, amikor Cécile nénje, Mária született. Legfiatalabb fiával, Barkassy Gézával lakott. Nála olvasták az unokák a mesék után Verne, Jósika, Jókai regényeit, Eötvöst, a Kisfaludyakat s a többi magyar költőt, Madáchot, sőt Shakespeare-t és Moliére-t is. Neki köszönhető, hogy Cécile, mikor még alig volt 10 éves, «könyvtárt» kívánt magának s minden pénzét könyvekre költötte. S tőle és férjétől, Barkassy Imrétől, a kurucivadéktól, származik a kisleányok heves kuruc és Kossuth-párti magatartása. Sokat mesélt a kis Cecilnek régi divatról, negyvennyolcról, a családról, a régi házról. Az ő apja, Tüköry József s ennek apósa, Álgyay Tamás építészek és földbirtokosok. Álgyay Tamás — Illey Tamás nyilván tőle kapta a keresztnevét — a hajóhíd bérlője, mint Ulwing Kristóf, s ő építette a Rókus-kápolnát, ahova Cecil éppen ezért járt legszívesebben s ahonnan megindult nevezetes sétájára a csöndes multba, amikor egyszer «Megállt az óra». Az Álgyayak és a Tüköryek képviselik a családban a friss vállalkozói szellemet. A XVIII. század végén serfőzők voltak s egész sor pesti és budai házat építettek, a sok közül egynéhányat maguknak is. Tüköry József írta alá Széchenyivel együtt a Lánchíd építését célzó javaslatot és az ő nevét viseli, ámbátor csonkán, népi etimológiával, a Tükör-utca.
    A Fürdő-utcában állt az a ház, amelyre 49-ben Barkassy Imre hatalmas piros-fehér-zöld lobogót tüzetett ki. Hentziék lövették a rebellis homlokzatot, de bár az utca a Dunára nyílt, nem tudtak benne nagyobb kárt tenni. Amikor bontották, a pallér elhozta a falba fulladt bombát s az mindvégig ott volt a Régi ház megörökítőjének dolgozószobájában.
    Míg a nagy Ulwing Álgyay Tamás és Tüköry József alakjából kapott legtöbbet, Ulwing Anna csaknem egészen Tüköry Hermin és persze maga Tormay Cécile. Hermin a családban az erős és céltudatos egyéniség. Fivérei, Sándor és József, akikkel késöbb pereskednie is kellett, kevésbbé lépnek előtérbe, — József hozzá könnyelmű is, van benne valami a kis Kristófból. Sándor fia Tüköry Alajos, Daruvár ura. És ki a legismertebb Tüköry, akinek nevét Palermóban sugárút viseli, Garibaldi és Türr vitéze? A család ma sem tudja biztosan, melyik Tüköry gyermeke. Bár a hasonlatnak csupán kisebbik része szilárd, van ebben valami az Ulwingok sorsából. Az építő Tüköryeket ma alig ismeri valaki, utcájukat «félreértették», a szabadságharcos Tüköryt egy testvérnemzet vette föl pantheonjába — akárcsak Sebastian bácsit a budai helyi monda a magyar szabadságharc apokrif hősei közé...

*

    Minden életrajz menthetetlenül azzal kezdődik, ami az élet kezdetén túl esik. S ebben nem az életrajzírók a hibásak. Amikor az újszülöttet körülállják a nagynénik és a nagybácsik, az ismerősök és a barátok, versengve keresik arcában azt, ami a fölmenőkhöz köti s végkép beiktatja a végtelen sorba. A legnagyobb ember is beletartozik ilyen sorokba; csak az a kérdés, fölfedheti-e földi elme a nagy egyéniség viszonyát ahhoz a sokféle vérhez, amely az ő agyában királyi szolgálatra rendeltetett? A józanabb nagyok egy, legföljebb két nemzedéken túl már nem keresnek örökséget s megelégesznek azzal, hogy a gyermeki hála és a gyermekkor áhitatos emléke legalább szüleik helyét kijelölje az ő dicsőségük bölcsője mellett. Amióta Goethe elmondotta a «Vom Vater hab' ich die Statur» minden iskoláskönyvbe belekerült sorait, szinte elmaradhatatlan, hogy a sorból kiemelkedő gyermekek szüleikre ne mutassanak: «Íme, ezt nekik köszönhetem!» — mint a karmester, aki, hogy a tapsokból részt juttasson munkatársainak is, egy kézmozdulattal kiemeli őket a süllyesztett zenekar homályából.
    Amikor a családnak magának is érdemes multja van, még természetesebb az ilyen kiemelés. A nagy muzsikusok ősei közt elégtétellel állapítja meg az életrajzíró a többé-kevésbbé nevezetes orgonisták és komponisták nevét. Tormay Cécile büszke lehetett családjára s joggal érezhette, hogy az ősök vére és munkája állandó és biztos emelkedéssel tette könnyebbé az ő magasba lendülését.

    «Ami lettem, a szüleimnek köszönöm. Atyám, Tormay Béla, egész életén át a föld munkásaiért, a magyar gazdáért dolgozott. Egy egész gazdasági szakirodalmat és mezőgazdaságunk felvirágzásának sok maradandó alkotását hagyta nemzetére. A Magyar Tudományos Akadémiának tagja volt és mint földmívelésügyi államtitkár fejezte be soha nem pihenő, önzetlenül teremtő életét. Szerette a földművelő népet és a földet. Szerette a zenét; mint kevés ember, ismerte a világirodalmat, barátja volt kora majd minden nagy festőjének és maga is kitűnően rajzolt. A föld és a föld népe és a munka szeretetére Atyám tanított. Hazám és a szépség szeretetére pedig anyám, egy régi magyar nemzetség fajszerető ivadéka. Ebből a két tanításból lettem és a két nagy tanítás jelölte meg a sorsom útját.»

    Ezeket a sorokat az írónő 1921-ben írta s nem szánta a nyilvánosságnak. De azért kiérzik belőlük, hogy — talán legelsősorban önmaga számára — a legtömörebb formában tisztázni akart bizonyos tényeket.8 Mint Goethe, ő is pontosan felosztja a szerepeket szülei között. De míg Goethét inkább a szó szoros értelmében vett átöröklés eredményei érdeklik — testalkat, világszemlélet, kedély —, addig Tormay Cécile a nevelés, a tudatos átadás kincseire büszke. A különbség jellemző: minden nő hisz a nevelés mindenhatóságában, hiszen az anya szerepe az; másfelől az energiának, a tiszta emberi akarásnak hőse kell, hogy bízzék az emberformálás végső sikerében. Misztikus frigyre lép természet és nevelés ebben a nagyon jellemző mondatban: «Ebből a két tanításból lettem.» A nagy spiritualista számára elsősorban a szellem nemzi a szellemet; de különben is: maga a természet, a legösztönösebb vagy a legélettelenebb is, tele van a szellem szikráival...
    Édesapjának munkája, amelynek tárgyában és irányában annyi kapaszkodót találhatott a problémákat és érzéseket kereső fiatal lélek, a századforduló legkorszerűbb feladata volt. A munka «evangéliuma» minden világnézettel közös; a föld felé fordulás természetes következménye a nagyváros elszíntelenedésének; a nép több mint egy százada kedvelt hőse a középponti nemzeti típust kereső művelt magyarnak. Az, aki közelről láthatta ezt a korszerű munkát, értékes ösztönzést kaphatott a közéleti tevékenység magasabbrendű fajtájára. Megragadni a pillanatnyilag legszükségesebb tennivalót s a közélet rokonszenves és veszélytelen belevizei helyett kihajózni a viharzó tengerre, ahol az egész ország sorsa dőlhet el: ez a kettő körülbelül egyet jelent. Minden politikai opportunizmus és félmegoldás onnan van, hogy a politikus nem meri vagy nem tudja megoldani a legkorszerűbb problémát...
    A világirodalom jelenléte a hatalmas közgazdasági könyvtárban nem véletlen és még kevésbbé mellőzhető jelenség.
    Nem véletlen, mert híven kifejezi a család sokféle és régi kultúráját. És ide illenék az író családfájának felbecsülése a maga sok színével és magas értékeivel. Taine-nek azok a tanulatlan utódai, akik az átöröklés lehetőségeinek megtárgyalását époly nagyképűen, mint amilyen felelőtlenül végzik, könnyen azt a hitet kelthetik olvasóikban, hogy a sokféle vér keveredése mindig erősebb fajt ad, vagy éppen az ellenkezőjét: hogy az a legtörzsökösebb és a legszívósabb fajta, amely kamarási kulcsért folyamodhatna. Sajnos, ezen a téren nagyon kevés biztosat tudunk és akkor maradunk legközelebb az igazsághoz, ha óvatosan csak annyit állapítunk meg, amennyit a tapasztalat szinte kivétel nélkül igazol.
    Az egyik megállapítás az, hogy ha egy családban olyan elevenen él családi hagyomány kultusza, mint Tormay Cécile családjában, akkor ott bizonyos szellemi légkör nagyobb mértékben átöröklődik, mint az olyanban, amelyben a nemzedékek alig ismerik egymást és így minden koráramlat, mint valami «kereszthuzat», évtizedről-évtizedre kifújja a családból mindazt, ami benne volt. A másik megáIlapítást az írónő esete bizonyítja legszebben: német és francia vér keveredik benne a legtörzsökösebb magyarral s talán éppen a harmóniát előkészítő harcok teszik magyarságát még erőteljesebbé. A harmadik: külön színt ad ennek a családi örökségnek a keveredő színek valőrje, a keveredő egyének szellemi és társadalmi rangja. Azt hisszük, hogy ennek az eddig figyelemre alig méltatott, minőségi szempontnak különösen a szellemi élet nagyjainál döntő jelentősége van. A magyar várkapitány mellett «rangja» van De Brieux-nek, mint minden kivándorlásra kényszerült hugenottának, mert a Franciaországból kiüldözött protestánsak hitsorsosaiknak a java: a legéletképesebbek, a legkeményebbek, a külföldi életre szellemileg legelőkészültebbek. De Brieux utódai — mint annyi más hugenottasarj — Németország szellemi kincsét szaporítják s egyikük a Thomasschulen lesz professzor. A valódi németek közt Hamburg, a nagy Hanzaváros ad egy — ugyancsak művészi hajlamú — őst: gazdag patricius sarját, aki színésznek megy s odahagyja azt a társadalmi kört, amelyet A régi ház és a Buddenbrooks belülről tudott jellemezni. Hamburg mellett az új német birodalom ellenkező csücske: Stájerország is szolgáltat valamit: szívós kitartással alkotó polgárokat, azoknak az egy darabból faragott építőmestereknek őseit, akik Schiller Harangjának legszebb illusztrációin képviselik a munkában kiteljesedő életet és akik az öreg Ulwinggal nőnek hozzá a magyar szívhez. Az írónő egyik dédanyja egyébiránt ismerte a Harang szerzőjét s ismerte Lessinget és Goethét is, emezzel még levelezett is. A «Vom Vater hab' ich die Statur» vonalvezetése nem került véletlenül Tormay Cécile kis életrajzi vázlatába...
    Ugyanebben a vázlatban mindjárt az első mondat így hangzik: «Egy régi pesti házban születtem, amelyet a dédatyám építtetett magának; egy ősi, nemesi udvarházban éltem le életem fiatal nyarait.» Az a régi pesti ház, a Fürdő- és a Mérleg-utca között, ahol Tormay Cécile született,9 meg az a másik, a Tüköry-palota a Dunaparton, sohasem ajándékozhattak volna meg bennünket a régi Pest regényével, ha nem lettek volna azok az «ősi, nemesi udvarházban» töltött nyarak s a kuruc elődök, az alföldi prédikátorok, a föld szerelmében magyar hűséggel élő ősök. Mert a Régi ház csak akkor kezdi érdekelni építőjének legnagyobb utódját, amikor ez megérzi, hogy a régi falak magyar jövőnek adtak hajlékot. A régi házba beleharapnak az új idők mohó csákányai, — magyar udvarház mindig marad a magyar földeken... Amikor a regény készül, Hampel József, a kitűnő régész érdeklődik a fiatal irónőnél:
    — Hát maga, kedvesem, mit ír?
    — A régi Pest regényét — felel rá Tüköry József dédunokája.
    Hampel bácsi megijed. Félti ezt a finom és bájos leányt attól a nagy feladattól. (Így ijednek meg majd később a magyar középkor kitűnő ismerői, a történetírók és a nyelvészek, amikor Tormay Cécile az Ősi küldötthöz fog, — olyan «százszázalékos» egyenességgel és bátorsággal, ami a magyar történeti regény tiszteletreméltó hagyományai közt is vakmerőnek látszott...)
    — De kérem szépen, — csapja össze a kezét — hiszen az a Pest, az egy német város volt!
    — Éppen azt akarom megírni, hogyan lett ez a német város magyar várossá — válaszolta az írónő.
    Hozzátehetné: «És azt, hogyan indult meg a küzdelem a város és a falu között, polgár-ősök és földesúr-ősök között, — küzdelem két világnézet között, egy lélek két fele között, nyugat és kelet között, rohanó ritmus és lassan lélekző lankák között...» Hogy a város elmagyarosodását (ő ugy gondolta és mi is így értjük: «visszamagyarosodását» a németajkú ősök a maguk hatáskörében is elvégezték10 és hogy a két szembenálló világnézet Annában és Tamásban két szerelmes magánügyeként, csöndes válságokon át egyenlítődik ki,11 világosan mutatja, hogy Tormay Cécile számára az egyedül fontos, az egyedül létező a minél teljesebben magyar világszemlélet diadala volt. Ulwing Anna átadja magát és családját férje szerelmének a földnek, mert a föld még a teljesen magyarrá lett fővárosnál is tökéletesebben kifejezi a magyar életeszményt s megóvja a lélek hamisítatlan magyarságát.
    A magyar szempont és — tegyük hozzá most már nyugodtan — a magyar vér diadala Tormay Cécile életében és műveiben nem mesterséges eredménye egy jól irányított versenynek, nem a tanulság kedvéért kiélezett «tézis». A Gondviselés úgy akarta, hogy ami családfáján idegen oltás volt, mind a törzsökös nedvek erejét nemesítse: mind engedelmesen simult és pompásan alkalmazkodott ahhoz, aminek valamikor a Mű gyümölcsét köszönhetjük majd. Az a világirodalom ott a Tormay Béla könyvtárában s a válogatott francia és német vér a gyermekei vérében arra volt jó, hogy immunissá tegye az íróművészt a félműveltség csábítása s az idegen szellem fertőzése ellen, amelynek oly könnyen áldozatul esnek éppen azok, akik joggal hihetnék, hogy biztonságban vannak tőlük. És természetesen szabad keresnünk számfeletti értékeket, amelyek a művész alkotásaiban nyugati rokonságra mutatnak, ámbár ez csak taine-i játék: germán érdeklődést a városi polgárság élete iránt12 s a világot élettel telelehelő, mítoszi hitet13 — latin stílusérzékkel, művészi mértékkel, a legmélyebbről felkívánkozó sejtelmeken is áttörő világosságvággyal...14
    De mennyire messze vagyunk még attól, hogy nemzeteknek és fajoknak középponti jellemvonásokat adományozhassunk! A városi polgárság problémája Tormay Cécile-nél elsősorban a magyarság sorsfordulatának problémája: Pesten és Budán és éppen 1848-ban s azután dől el, lesz-e most már akadálytalanul fölfelé törő magyar kultúra? A világ spiritualizálásának adománya pedig egyéni adomány, amely a lángelme természetével oly szorosan összenőtt, hogy el sem lehet választani tőle. Hol van az antik metamorfózis-költők, hol a virágregék poétáinak vagy akár Edouard Estaunié bútorokat beszéltető, finom regényeinek elhitetőereje attól az első sortól kezdve magával ragadó dinamikától, amellyel a Régi ház vagy az Ősi küldött világában találkozunk! Ez Tormay Cécile-nél nem stílus, hanem hit kérdése s annyira természetes, mint a naiv eposzban... S ha nem is volt naív eposzunk, ki tagadhatná, hogy talán minden nemzetnél inkább eposzi nemzet vagyunk, aki, mióta eszét tudja, vagy élte vagy kereste, s ha nem találta, pótolni próbálta a hőskölteményt? Ami viszont a latin mértéktartást és alakítóművészetet illeti, nem kellett francia vér vagy firenzei szalónok levegője hozzá, hogy a latin klasszikusokon nevelkedett művelt magyarban kifejlődjenek s családjában eláradjanak, — márcsak azért sem, mert a forma kerekségére és szilárdságára épített vers prózánkra, sőt hétköznapi beszélgetésünkre is annyira rányomta a bélyegét. A világosság pedig — nem egy külföldi barátunk szerint — jellemzi a magyar lelket, ami különösen akkor látszik meg, amikor metafizikai kérdéseket vagy germán szemléletrendszert egyszerűsít le.
    A leghasználhatóbb, ami Tormay Cécile-nek a család sokoldalú műveltségéből jutott, maga a sokoldalúság, amely nem ment a mélység rovására. Minden igazán nagy író «polifil» volt, mint La Fontaine vagy Goethe, vagy Arany vagy Shakespeare, — a kivételek ezúttal igazán a szabályt erősítik. S különösen a magyar írót jellemzi az a sokoldalúság, amely a magyar szellemi élet helyzetéből és hagyományából folyik. Sokat ér már az a tudat is, hogy családunk ágai a művelt világot behálózták, vagy hogy családunk tagjai a világot beutazták. Még többet ér, ha a szükségképpen egyoldalú műveltség a család keretén belül egyensúlyba billenhet és a fogékony fiatal lélek olyan ritka és gazdag hatások között bontogathatja szárnyait, amilyenek írónknak jutottak.
    Márcsak a családi emlékek is! A szekszárdi kis öregasszony, aki irodalmi középpont tudott Lenni, a harctereken dicsőséggel verekedő sok nemzedék férfiai, köztük az a Tüköry, akinek nevét Garibaldi Sziciliájában minden gyerek ismeri s Palermóban a Corso Tukory is viseli. S még inkább Tüköry József, a nagy építő...
    Róla mesélt a kis Cécile-nek és testvéreinek az a nagymama, aki még ismerte a dunaparti régi házat, az oszlopemberekkel és az Ulwingokkal. A régi ház kultúrát is jelentett s a kultúra mindig szaporodni kíván. Az új ház — a Fürdő-utcai, bérház — abban mindenesetre megegyezett a régivel, hogy ez is melegház volt, amelyet túlfűtött a gyöngédség, a család melege. A kisleány, aki szívesen elvonult gondolataival és képzelődésével, magántanuló lett és nagyon korán végezte iskoláit. A melegházban nőnek ily gyorsan a növények. Négyéves korában tanulta meg a betűvetést, tizennégyéves volt, amikor miniszteri engedéllyel képesítőzhetett az Angol Kisasszonyoknál. A bizonyítványát csak évek múlva adták ki, amikor a meghatározott életkort elérte.

    «Vizsgám sikerét — mondta az életrajzában — egy fán ünnepeltem meg a Városmajor egyik kertjében. Örömömben másztam fel a fára és valószínűleg örömömben estem le róla. Ez a zuhanás sorsdöntő volt. Kificamított lábammal soká feküdtem. Ekkor kezdtem komolyan készülni írói pályámra. Sokat tanultam és sokat írtam az íróasztalom fiókjának... Megtanultam angolul, franciául, németül, olaszul. A történet, a művészet, a philosophia egymást követte. Elolvastam hazám és a külföld íróinak temérdek munkáját. Arany János kincses magyar nyelve lett a mesterem, — barátaim lettek az orosz és skandináv írók.»

    Félszázaddal előbb éppen Arany János, aki Tormay Cécile-nek mindig legfőbb útmutatója maradt, döntötte el a maga s a magyar irodalom sorsát azzal, hogy kényszerű magányában nyelveket tanult, sokat és sokfélét olvasott s műveltségének gyarapításában nem követte a kitaposott utakat. Az elnyomatás bizonyos értelemben époly fölszabadító erő volt az ő életében, mint a beteg helyhezkötöttsége a bontakozó fiatal tehetség pályáján. S ha olvasmányaiból nem is lehet mindig megítélni az embert, különleges olvasmányai kétségkívül rávallanak.15
    A legtöbb gyermek olvasmányai egyébként is «különleges» olvasmányok. Ha télen a legszigorúbban ellenőrzik is szülei, nyáron, faluhelyen, rokonoknál vagy a «kursalonok» bizonytalanul irányított könyvtáraiban azt olvassa, amit a gondviselésszerű véletlen ad a kezébe. Nemcsak a házasságok köttetnek az égben: az első irodalmi kapcsolatok is...
    A kis Cécile-lel bizony sokszor megtörténik, hogy az éjszaka nagyrészét átolvassa, egy nagy könyvvel árnyékolva el gyertyáját, hogy a nagyok rá ne jöjjenek a turpisságra. Ki ne emlékeznék arra a híres képre, amely a gyermek Händelt ábrázolja éjidőn, zongora mellett, abban a pillanatban, amikor szülei meglepik a hosszú hálóinges, szőke kis zsenit?
    Tormay Cécile óriási könyvtárának jegyzéke még nem készült el teljesen. De kézikönyvtárának, amely íróasztala mögött állt, anyagát, valamint a Nádudvarra került könyveket itt már figyelembe vehettük. Az olasz tanulmányokkal és a görög mesékkel kapcsolatban felsorolt könyveken kívül a francia irodalom szerepel itt legbővebben: B. Constant, Rousseau, Voltaire, X. de Maistre, Balzac, Zola, Maupassant, Loti, Anatole France, Lamartine, Bernardin de Saint-Pierre, La Rochefoucauld, Leconte de Lisle, sot Saint-Simon, Brantôme és Maurice de Guérin is. Aztán a németek (Humboldt Cosmosa, Luther, Goethe, Schiller, Jean Paul) és az oroszok következnek (orosz költők, Puskin, Dosztojevszkij, Tolsztoj, Turgenyev, Gorkij stb.), aztán egy régi kiadású Bulwer-regény, Kempis Tamás Krisztus követése, D'Annunzio egy kötete, szép, régi magyar szerzők a Barkassyak könyvtáraiból. Az írónők aránylag szép számmal szerepelnek: Arvéde Barine Musset-életrajza, Colette könyvei, Mlle de Montpensier és Mme de Maintenon emlékiratai, Mme de Sévigné, George Sand és Caro életrajza róla, Friederika Bremer, Cora Fabbri, Mme de La Fayette és természetesen Lagerlöf Zelma, aki nagyon szerette és akit nagyon szeretett. Kedves könyve Albach Neue Stunden der Andacht-ja. Zschokke világhírű művének folytatása a magyarországi német szerző korában nagyon kedvelt három kötet. 1849-ben kelt előszavának ez a pár sora Tormay Cécile életének és hitének hármas alapelve is lett: «Glaube an Gott, Glaube an die Kraft in der eigenen Brust und Glauben an die Menschheit.» A szerzetesből protestánssá lett szónok és teológus könyvét Cecil édesanyjától örökölte16 Albach képével együtt, amely ma is nádudvari íróasztala fölött függ. Az eszményi keresztyénség a felekezetek fölött lebeg ebben a könyvben és az értelem szövetségét akarja biztosítani a hitnek.
    Könyvtárának tanúsága szerint a fejlődő fiaital szellem csak ezt az optimista vallásosságot tartotta a maga számára lehetségesnek. Tanulságos Tolsztojjal folytatott polémiája: az Über Gott und Christentum17 lapszéli jegyzetei. A sötétlátás apostolának egyik-másik mondatát nem hagyhatja szó nélkül: «Ha minden fűszálban, virágban jelen van Isten (ez Albach alaptémája), hogyne volna jelen remekművében, az emberben!?» És: «contradictio — hisz Isten bennünk van s ha hiszünk magunkban, úgy benne hiszünk!»18
    Nem lehetne felsorolni az újabb írók neki dedikált könyveit, de Anatole France, Heinrich Mann, Aage Madelung szerepel köztük.
    Az orosz és a skandináv írók a mult század kilencvenes éveiben éppúgy a beavatottak csemegéje, mint amilyen ritka csemege a serdülő leány asztalán a filozófia és a művészettörténet. És biztos ízlésre, diadalmas ösztönre mutat, hogy a széles világba kivezető országutak — négy nyelv s ki tudja, hány irodalom — nem csábíthatták el a legközelebb nyíló, legmagyarabb útról: Arany Jánostól.

II.
BIMBÓK ÉS ZSENGÉK

«Az emberek nem tudták, mit hoz nekik, nem tudtak róla semmit.»
(Viaszfigurák.)

1.

    A gyermekleány első irodalmi termékei — az álgyesti szép nyarak szépirodalmi lapja mellett — egy színdarab ősi és női témával: diadalmas mésalliance a nemes úrfi és a parasztleány között, az örök pásztori szimfónia, szerény új változata; aztán 1888-ban, a Hilda című történeti elbeszélés, amelyben a tizenhárom éves kisleány a gótok és hunok harcának véres ködébe vetíti bele a, bakfisok örök témáját: a szőke leány és a barna dalia szerelmét. A szőke Hilda a nagy Hermanarich unokája, aki beleszeret a majomképű hunok Apollofejű vezérébe s csak akkor tudja meg, hogy ő a vezér, amikor már megesküdött régi vőlegényének, Albovinnak, hogy megöli Kemét. Esküjét nem tudja megtartani: annyira szereti a fiatal hunt, — még akkor sem, amikor az pillanatnyi mámorában hűtlen lesz hozzá Tiberia, a szenvedélyes római asszony kedvéért. Sőt, éppen Tiberia gyilkolja meg őt, hogy azután a magára eszmélt Keme Tiberia keblébe döfje a véres kardot. De amikor a súlyosan sebesült Keme haldoklik, Hilda megjelenik neki s ez az izgalom öli meg. «Az aranyhajú asszony emléke megölte őt s Hilda megtartotta esküjét.»
    Később, 1891 nyarán a városmajori Török-villában hosszú kutyanyelvekre írja a tizenöt éves Cecil első regényét, Dianát, amelyben a szabadságharc bukása után Angliába került magyar emigráns írországi birtokos lesz és egy eszményi angol leányba szeret bele. Szerelmét viszonozzák, de boldogsága nem teljes, mert másik szerelme, hazája boldogtalan. A befejezetlen regény legfontosabb betétje kis szótárfüzet 34 lapjára írva: Magyarország rövid története, amelynek kedvéért Botley (Istvánffy) Dénes a szerelemvallás nagy lehetőségét is elodázza, hogy hazája sorsát tövéről-hegyére elmondhassa eszményképének. Míg Hildában az indián-történetek ihlete játszik az olvasóval: Jellát előlegező nesztelen osonások a magas fűben, az ősi fák között, a halott főnök, aki lovára kötteti magát s megfordítja halottan is a csata sorsát, a hajlékony és szelídebb fiatal főnök: Keme, az adott szóhoz tartó végletes hűség s sok természeti kép és költői színekkel rajzolt népi kezdetlegesség, — addig Diana és Dénes regénye igazi bakfisregény, a serdülő leányok számára írt ifjúsági könyvek hamisítatlan tanítványa. A kisleányból, aki Álgyesten szabadon barangolhatott a természet ölén, kezd társasági hölgy lenni, akinek az «illik — nem illik» a főproblémája, akár modorról van szó, akár ruházatról. Sehol, soha többet ennyi párbeszéd és ennyi naiv részlet: korcsolyázás, csónakverseny, báli előkészületek, apró sértődések és odamondogatások. A Daruvár előtti korszakot zárja ez a regény, az igazi gyermekkort.
    Hildában nagyon világosan adódik a szerelmes párnak az az ellentéte, amely Ulwing Anna és Illey Tamás alakjaiban kap fínomabb fogalmazást. Hilda, a szőke germán leány, csupa fínomság és mégis csupa erő és kötelességtudat, akárcsak Anna. Keme keleti szépség, igazi férfi, de a férfi hibáival és esendőségével. Külseje «Apollóé», de szépsége az ellentét erejével vonzza a gót leányt: «...bőre napsütötte barna volt, szemei, mint két őrtűz, úgy lángoltak, a keleti tűz egész varázsa égett a fekete szemekben. Fegyverzete békés szándékra mutatott s arcán egy neme az egykedvüségnek mutatkozott... Járása biztos és könnyed volt, akár egy szarvasé. Barna fejét büszkén hordozta széles vállain.» Érdemes összevetni Diana magyar vőlegényének külsejével: «Fényes fekete haja mesterkéletlen fürtökben övezte magas homlokát, arcának színe olajbarna volt, szemei éles tekintetű, szürke szemek voltak, melyekből ész sugárzott ki. Határozott sasorr alatt felfelé álló koromfekete bajusz vetett a férfi gyöngyház fogaira árnyat...: a keleti éghajlat gyermekének látszott.»
    Hildában is a szőke nyugat és a barna kelet találkozik, mint a Régi házban és itt is kelet győz, bár nyugatban sok a magas érték. Így kell lennie, — ezt érzi már a kisleány-írónő is, aki pedig nem ment még át ekkor Arany János gyökeres iskoláján.1
    Mr. Botley modern magyar, mint llley Tamás, de énekel, hegedül és zongorázik, ezt nem engedi át germán «partnerének». Mint a Jókai-hősöknek, akikkel közeli rokonságot tart, Dénesnek is van párbaja s a legnemesebben viselkedik méltatlan ellenfelével.
    Az írónő a művészi tapasztalás csúcsairól mosolyogva nézett le ezekre az első próbálkozásokra, amikor — 1928-ban lehetett — először beszélt róluk. Pedig, ha szabad vezérfonalakat keresnünk művei változatosan gazdag szövedékében, a két egymással soha össze nem olvadó miliő jellemzése és harca, — Tormay Cécile tehetségének talán legkedveltebb erőpróbája jelenik meg itt először, két különböző formában. Az élet érzékeny ismerője számára nem mésalliance-e minden házasság és minden szerelem? A kis parasztleány ott a mohos várfalak alatt az utolsó boldog szerelmes Tormay Cécile oeuvre-jében: Jellától Kingáig a többiek mind hasztalan küzdenek az ellen a mélységes belátás ellen, hogy a szerelem harmóniája csak az el nem ért álmok világában tartós, egyébként mindenütt a szenvedés mollja lesz úrrá rajta s minél több a szeretet benne, annál több a leküzdeni és feloldani való diszharmónia.
    Hogyan adódott a Diana problémája? A családi emlékek legromantikusabbja: az országszerte becsült emigráns élete kísértette. Ez a Tüköry is egy életet áldozott arra, hogy kívülről, külföldről fordítsa meg hazája sorsát. De a 90-es évek elején, 48 és 67 elvi csatáinak fénykorában még tele volt a levegő a hazaért szenvedett emigránsok dicsőségével és valóságos tapasztalataival. Ezek közt a tapasztalatok közt a legfontosabb az volt, hogy odakinn nem ismernek és így nem is érthetnek meg bennünket. A hazatérő magyar száműzöttek soraiban bizonyára sokan voltak, akik szűkebb körben figyelmeztették az itthonlevőket arra a veszélyre, amit ez az ismeretlenség jelent. 67 úgyis sokuknak nem lehetett rokonszenves s nem tarthatták elég biztosnak azt a feltámadást, amely az egyedül Béccsel való megegyezés könnyen billenő sziklájáról lebben a jövő felé. Diana a «kultúrdiplomácia» regénye lehetett volna,2 ha a művészetében egyre izmosodó és színesedő tehetség nem távolodott volna el a tanulságos problémaregény alapjában mégis csak száraz műfajától.

2.

    A gyermekkori nyarak nagyvészét az álgyesti Álgyayak álgyesti, aradmegyei birtokán tölti a kisleány, ahol Álgyay Tamás unokája, Tüköry Hermin nagymama és fia, Barkassy Kálmán gazdálkodik. A természettel való kapcsolaton kívül ezek, a nyarak az oláh parasztság ismeretét jelentik a kis magyar leánynak,3 aki Szlavóniában nemsokára a horvát parasztot ismeri majd meg. De ezen a szinte évről-évre visszatérő nyári alapélményen kívül a legváltozatosabb helyeken tölti a vakációit Tormay Béla családja: Liptóújváron, Rajeczen, a beregmegyei Szinyákon, a mármarosi Erdészvölgyben, az Adrián...4 De mindennél nagyobb volt a fiatal leányra a daruvári nyarak hatása. Ezek érlelték meg szellemét, ezek alakították ki első társadalmi kapcsolatait és csiszolták a művész ízlését.
    Ifj. Somssich András szíves segítségével festjük ide pár színfoltban a daruvári szép napok hangulatképét.
    Daruvárott két kastélyban laktak a Tüköryek: a nagy Tüköry Antalé volt, a kicsi, Tüköry Alajosé. A két Tüköry sokat járt Bécsben s érdekesen tudtak beszélni a, Burg-színház és az Opera nagyjairól s mert nagy érzékük volt a humor iránt, lelkesedtek a bécsi külvárosi színházak híres komikusaiért is. De az igazi kultúrát ebben a körben mégis a kis kastély úrnője, Tüköry Alajosné Falkenberg Paula képviselte, — ő illett legjobban a kastély rokokó stílusához. Cécile szellemi vezérét látta benne és «Pax» — ő nevezte el így — megérdemelte a fiatal rokonleány rajongását. Az ő könyvtára egészítette ki a leendő írónő olvasmányi műveltségét, főkép a francia és az olasz irodalom felé. Itt olvasta Baudelaire-t és Verlaine-t, Maupassant novelláit, Daudet, Zola és Anatole France regényeit. Hirtelen egész áradata zúdult rá a korszerű hatásoknak, ami a legtöbb írónál, különösen pedig írónőnél későn jön, amikor technikájuk kifejlődött és megmerevedett. A francia költők a legkitűnőbb leckét nyujthatták a szimbólum és az impresszionista látás szempontjából, a realista elbeszélők, főképp Maupassant bátoríthatta a kifejezésbeli élesség, a rövid tömörség technikájára, Daudet mindenkinél jobban fejleszthette finom érzékenységét. Anatole France pedig, akinek talán legnagyobb volt a hatása, sok ébredező húr zengését fokozta hallhatóvá: az olasz renaissance-ról szóló novellái mellett a görög és keresztyén civilizáció határterületein szívesen időző fantáziája és eszmevilága hatottak ekkor mindenkire, Falkenberg Paula körének a rinascimento egyébként is kedvelt vadászterülete: Pax, kora ízlését megelőzve nagyrabecsülte az eddig vállveregetve kezelt trecentót, amelyet az elismert cinquecento kedvéért mellőzni szoktak. Sok művészi fényképe volt Botticelli, Ghirlandajo, Fra Angelico,5 Giotto remekeiről és Cécile közvetlenül kapta e nagy és átszellemült korszak benyomásait, «a trecento fanyaran friss levegőjét» — amint Somssich András oly találóan mondja. Olaszországi tanulmányainak gyökerei a daruvári korszakba nyúlnak le. Vegyük hozzá, hogy a kastély úrnője maga is forgatta a tollat és a Pester Lloydban éppen egy olasz témájú novellája jelent meg: Fra Benedetto. Pax hatását kiegészítette a kastély vendégeinek sokféle hatása. Pekár Gyula, aki később nőül vette Tüköry Alajos özvegyét, színesen és ötletesen csevegett a párizsi művészvilágról, olasz, spanyol, skandináv, német emlékeiről, maga Somssich András az újabb zene szépségeibe vezette be Cécile-t, különösen Liszt és Wagner művein keresztül;6 Katona Nándor, aki a fiatal leány arcképét festette meg, később azzal dicsekedett, hogy erről a portréról «jött rá» Tormay Cécile, hogy ő valaki; és nem volt lényegtelen a Jankovichok, Pejacsevichek, Bombelles-ek társasága sem, ha Bourget-nak igaza van az előkelő társaság, mint alkalmas lélektani médium jelentőségét illetően. S jórészt ezeknek a kapcsolatoknak köszönhette Firenze előkelő köreivel való ismeretségét, ami olyan egyedülálló színt ad életének és művészetének.
    A daruvári vendéglátás programja egyébként is nagyon kedvezett az egyéniség finom és zavartalan kifejlődésének. A társaság tagjai az egész délelőttöt s a délután nagy részét elvonultságban töltötték s csak az étkezések ideje, a tenisznek szentelt órák és különösen a vacsoraután gyűjtötte őket egybe. Mert vacsora után mindenkinek be kellett számolnia napja élményeiről. Pekár Gyula ebben az időben Bodnár Zsigmondot, a méltatlanul félreállított irodalomtörténészt olvasta s az ő «hullámelmélete» mellett tört lándzsát. Cecil Stendhal De l'amour-jának kristályosodási elméletéért lelkesedett. A háziasszony örömest olvasott fel kedvenc poétájának, az egyébként magyar vonatkozásokban is gazdag Jean Lahornak verseiből.7 Jean Lahor buddhista színezetű panteizmusa kedvelt és divatos áramlat volt a századfordulón és Cecil buzgón olvasta Sinet Esoterikus buddhizmus c. könyvét is.
    Egyik kedvenc könyve Labor L'Illusion c. verskötete a költői panteizmus sokféle változatával. A parnasszisták Lemerre-jénél 1897-ben megjelent könyvet a költő pesti találkozásuk emlékére így dedikálta fiatal kollégájának:

«A Mademoiselle Cécile de Tormay
en souvenir d'une heure exquise
á Buda Pest
respectueusement
Lahor Janos.
»

    A lélekvándorlásról szóló vers — Métempsycose fölé Cecil nagybetűkkel írja PAX nevét és a bejegyzések azt bizonyítják, hogy legalább ötször elolvasta, közte háromszor Daruvárott, ahol Lahorról a legtöbb szó esett. S ha a világlélek egységét és hatalmát egyre világosabban érző művészléleknek szüksége lett volna bíztatásra, a Chants panthéistes sorozat költőjétől sokszorosan megkaphatta volna ezt a biztatást:

« L'homme, la béte et l'arbre ont les mémes secrets...»;
«Un méme esprit circule en l'univers et moi...»
(Identité.)

    A természet tele van lélekkel s az emberben ösztönéletet élő ősök «emlékei» is tevékenykednek. A jellegzetesen Darwinnak ajánlott Réminiscences szerint:

«Je sens obscurément que j'ai vécu toujours...»

    És ezt a költeményt nem kevesebb, mint hét bejegyzés emeli ki...
    Nem hiányozhattak a spiritiszta kísérletek sem. Cecil nagyszerű médium volt — nyilván összefügg ez rendkívüli érzékenységével, ami kozmikus életérzésében és általában a helyzetek és összefüggések megsejtésében egyaránt megnyilvánult. Könnyen esett «transzba» és ilyenkor folyékonyan irt. A kérdéseket Pekár rendesen gondolatban tette föl s nagyon szabatos válaszok alakultak ki. Legtöbbszor Justh Zsigmond, a francia földön korán elhúnyt magyar író jelent meg, aki Pekár képzeletét gyakran foglalkoztatta. Egyszer az aláírását adta, — igaz, hogy azt csak Pekár ismerte! —, más alkalommal lerajzolta, hogy milyen volt Cannes-ban, a halálos ágyon. Többször megjelent a háziúr apja is, aki előre megmondta, mikor halnak meg gyermekei, és rendszeresen jelentkezett egy Colonisius nevű templárius vitéz is, amin nincs mit csodálni, hiszen a nagy kastély, amely dombon állt, valamikor a templomosok vára volt... A spiritizmussal hamar felhagyott Cecil, mert kímélni akarta idegrendszerét, de a spiritizmus és a parapszichológia mindvégig érdekelte. Könyvtárában máig ott van P. L. Jacob könyve: Curiosités des sciences occultes. Ami másnál idegborzongató játék volt, az nála művészileg felhasználható próba; ami a gyöngébb lelkeket és az alacsonyabb intellektusokat eltávolithatja a pozitív vallásoktól, nála nem szoríthatta ki korán és izmosan fejlődő keresztyén életfilozófiáját, — annyira, hogy érett fejjel sohasem bocsátotta meg barátnőinek, ha asztalt táncoltattak, amikor közvetlenül Istenhez fordulhattak volna...
    Somssich András megjegyzi, hogy Cecil ebben az időben erősen rokonszenvezett a kálvinizmussal, mert Daruvárott a katolikusok horvátok voltak, hívei a horvát állameszmének, a kálvinisták pedig mind magyarok.
    ...A komoly estéket néha vidámak is követték. Tüköryné születése napján Cécile élőképeket rendezett a gyerekekkel. Az egyik kép Pax novellájának, a Fra Benedettónak egy jelenetét ábrázolta, a másik Vörösmarty Szép Ilonkáját. Ennek a paródiáját a felnőttek adták elő: Somssich volt Szép Ilonka, Pekár a vadász, Cecil a szarvas, fején valóságos szarvasaganccsal, testén barna gumi esőköpennyel...
    A daruvári élmények hatása alatt születtek meg az Apró bűnök elbeszélései: többé-kevésbbé túlérett társasági és lélektani problémák, amilyeneket a vacsorautánok társasága fölvethetett, az ilyen társasági érintkezés jellegzetesen sokszínű hangulatával és életszemléletével; meglátszik, hogy nem egykorú, nem egyívású emberek tapasztalatai surlódnak s egyenlítődnek ki benne. Az Apró bűnök megjelenése elsősorban a daruvári körnek okoz büszke örömet s a kötetet hamarosan elkapkodják, úgyhogy Cecil a maga keresményéből fedezheti egyik itáliai útját.

3.

    Az írónő ifjúkori szárnypróbálgatásoknak ítélte első novellaköteteit is s az ő akaratának engedett műveinek sajtó alá rendezője, amikor az Apródszerelem (1900) és az Apró bűnök (1905) elbeszéléseit nem mind vette föl a gyüjteményes kiadásba. Az «Ifjú Magyarország» hasábjain megjelent Tűz és víz után ezek az első novellái, amelyek nyomdafestéket láttak.
    Nyugodjunk bele, hogy egyelőre csak egyik-másik nyilvános könyvtárban olvashatjuk ezeket a sok tekintetben nagyon érdekes elbeszéléseket. De arról nem mondhatunk le, hogy ne keressük meg bennük legalább az elkövetkezendő remekművek csíráit.
    A Tűz és víz balladaszerű novella, amelyen már el-elömlik a mestert jellemző életszemlélet: az a hit, hogy természet és ember élete szorosan össze van szőve. Mert a «tűz és víz» itt nem valami társadalmi ellentétet jelent, amint gondolni lehetne, — nem új mésalliance-ot. A szerelmesek itt tökéletesen egymáshoz illenének a férfi gyárimunkás, a leány halász leánya. Az egyik a víztől, a másik a tűztől félti szerelmesét. Végül csakugyan robbanás emészti el a munkást s a víz jön el a leányért... Íme, a kissé naiv s nagyon romantikus történetből már jól járható csapás vezet egyfelől a Görög mesék esztétikai panteizmusához, másfelől az ellenséges környezetek jelentőségének teljes felismeréséhez.
    A fiatalság mindent átfogó mozdulata: jelképi érvényt adni mindannak, ami vele vagy általa történik. Az Apródszerelem legfigyelemreméltóbb novellájának hőse, Márió, a chioggiai halász életének álma, hogy saját halászbárkája legyen. A bárka neve «Felicitas»: boldogság... És természetesen öreg és fáradt lesz, mire megkapja: már nem tud igazán örülni neki.8
    A kötet címét adó novella alcíme szerint «románc a XIV. századból». Az ember Kisfaludy Sándor várregéinek korába képzeli magát, de véres és daliás történet helyett a trubadur-szentimentalizmus egy gyermetegségében is finom változatát kapja az apródról, aki nem meri megcsókolni alvó eszményképét, a várkisasszonyt. Új gyakorlat az érzelmi fínomság későbbi remekeihez — mondjuk magunkban s a másik középkori novellára lapozunk, amelynek címe Dalos szerelem, azaz «Egy hív hegedős románca gyalogprózában». (A Legendárium és Az ősi küldött szerzője itt készül régi stílusokat érzékeltető művészetére.) A francia asszony meghal egy dal közben; leánya, Jolande ezért sohasem hall éneklést. Végül egy deli ifjú szerelmet vall neki, de valami hiányzik ebből a vallomásból, ebből az érzésből: ez a valami a dal, a szerelem igazi nyelve. A zene keletkezése és jelentősége később is sokszor kívánkozik majd Tormay Cécile tollára.
    A fiatal leány lelkivilágában még csaknem egyforma erővel sarjadzanak a korát jellemző eszményi érzéskultusz és a megfigyelő első, «hivatásos» csalódásai. A megvakult, öreg festő, ma is; szépnek «látja» szerelmesét, aki többi gavallérjai számára bizony öregasszony lett (És nem múlt el az idő)9, viszont a helyettes kerülő, amikor «mindennapi kenyérért» imádkozik, a rendes kerülő betegségére és halálára gondol (Az imádság) s az önző férfi és nő csak akkor tudják szeretni egymást, mikor távol vannak egymástól (Csodálatos emberek). Ez a kettősség minden fiatal lélekben él, mert az élet ilyenkor minden porcikájával együtt szép és mert úgy érzi, hogy a rossz hiába van a világon: az eszmény úgyis diadalmaskodni fog rajta. De míg sok más lélekben — néha a nagy művészekében is — ez a kettősség, amely a belső és a külső élet között tátong, igazi szakadékká szélesedik, nála természetesen, békés magátólértetődéssel olvad össze a két part akkor, mikor egészen magasra emelkednek s belevesznek az ég kékjébe. S akkor Tormay Cécile életigenlése nem a tapasztalatlanság optimizusa lesz, hanem éppen az élet mélyéig látó, kivételes léleké, aki túl van már az életjelenségek felszínénél tovább alig jutó realizmus kiábrándultságán, amint a mélyen hívő lelkek is rendszerint keresztülmennek a kétség tisztítótűzén.
    Az Apró bűnök (címével nagyon elégedetlen volt később a szerző) látszólag a tapasztalatok gyarapodásának állomásán vesztegel. Ne szokjék le apró bűneirol az ember — mondja a korabölcs író. Ha nem akar hátrányba kerülni, a kacér asszony ne mondjon le a kacérságáról, mert megúnják a férfiak.10 Kacér nő a hőse A gyűrű-nek is: Szendrey Lászlónak nincs ereje a démon kezéről lehúzni anyja gyűrűjét, amelyet pedig leendő feleségének kellene adnia. Az eltévedt csók-ban Csánky Tamás azzal vigasztalja az asszonyt, hogy hűtlen kedveséről beszél neki. Ezért hálából búcsúcsókot kap, ami nem neki szól. De emiatt a búcsúcsók miatt nem lesz soha szerelmes, mert ez nem engedi, hogy megtalálja a párját. Mind a kettő a «Görög mesék»-be illő téma, tele kereséssel és értékes lehetőségekkel. A kísértet a szép asszony megöregedéséről beszél nekünk; rokon vele a Menuette: az öreg menüettkirálynő szégyent vall, amikor fiatalokkal kell táncolnia. A nemzedékek ellentéte valamikor A régi ház egyik vezérmotívuma lesz.
    Mintha valami hiba volna a sors szinkronizáló művészetében: a boldogság lehetősége oly sokszor érkezik Korán és későn. Az ilyen című elbeszélés hősei kétszer találkoznak az életben: először, amikor még nem tudják, hogy szeretik egymást; másodszor, amikor már nagyon jól tudják, hogy nem szeretik. «Ó, mért oly későn?»... — kérdezte Tormay Cécile kortársaitól a sokat énekelt dal is.
    Mintha ez a hangulat, amellyel már a előbbi kötetben is találkoztunk, ihletné az Utolsó tavasz elbeszélőjét is. Az öreg Baji Gábor látogatóban van a méltóságos asszonynál. Amíg várakozik, egy képen fölfedezi régi szerelmét, Idát. Megcsókolja a képet, aztán elrohan a közelgő öregasszony elől s mint a tolvaj, viszi szívében az utolsó tavaszt.
    De itt már világosan érezzük, hogy a szerző érdeklődésének súlypontja átlendült az illúzió, mint kézzel nem fogható valóság, mint szubjektív érték vizsgálatára. Az öreg Baji azért futamodik meg a valóság elől, mert félti tőle legszebb emlékét. De nem fut üres kézzel. Zsákmánya: az Ida képétől új erőre kapott régi emlék, amely továbbra is elég lesz neki. Az illúzió, amelyet tudatosan ápolunk, időtálló kincs.
    Erre a magaslatra nem emelkedik föl az ember egyszerre. A «couéizmus» 1900 körül még nem volt elterjedve Magyarországon. Az «Apró bunök» ifjú írója egyelőre tovább folytatja illúziótanulmányait. Egyik érdekesebb, mint a másik. A Rialto-híd szegény piktora éveken át ül egy megkezdett vázlat mellett, ami némi jogcímet ad neki a koldulásra. Egy szép napon a nagy francia festő tréfából befejezi a képet — képzelhetjük a művész-koldus kétségbeesését. Illúzió volt-e, amiből élt, vagy csalás, azaz a járókelők számára készített illúzió, akiknek jól esik Velencében a város szépségébe elmerült festőket látni?11 — Nem boldogító az a Káprázat, amely megint csak Velencéhez, a délibáb-városhoz fűződik Gruzinszky képzeletében. Meg van győződve róla, hogy Velence haldoklik, pusztul. Később kiderül, miért: szerelmese éppen Velencében hagyta el. A Virágzó hantok Magdája lassankint csakugyan elhiszi, hogy Mándoky Ákos, aki az ő mennyegzője napján lett öngyilkos, érte halt meg: ezért ápolja sírját, ami boldogtalan házasságában az egyetlen — ámbár kívülről tekintve: hamis — vigasza. Ez már nagy jelentőségű, a lélek sebeit gyógyítani képes illúzió, bár még mindig nem olyan élet-halál kérdése, mint azé az öreg parasztasszonyé, aki abban a hitben hal meg, hogy fia hősi halált halt a szabadságharcban, pedig — árulóként lőtték agyon.12 Ez a kötet legerőteljesebb novellája, amelyben az objektív és szubjektív, a közvélemény és a tőle elszigetelődött élet különbsége érett élességgel rajzolódik ki.
    A kötet többi elbeszélése közül a Kilenc rézpénz a legmerészebb. A festőnek már csak kilenc rézpénze van s nem tudja, mihez kezdjen ilyen kevéssel. A megoldás a «sors iróniája» keserű életnézetéhez húz: a festőt megölik a pénzéért... Csak a halált lehetett megvenni ilyen olcsón!... Ha novella helyett pár soros keserű anekdótába vagy modern mesébe szorította volna szerzőnk ezt a mondanivalót, talán fel se tűnnék. Nem volna több merész és különös ötletnél, azzal a tanulsággal, hogy «Mindig lehet még rosszabbul is». De novellát írt belőle, amelyben teljesebben kiélhette egyik alapérzését: azt, hogy az ember — különösen pedig a művész, az embernek ez a legérzékenyebb és így legtöbb szenvedésre elhívott alakja — minden pillanatban a sors pallosa alatt áll, minden pillanatban nagy dolgok történhetnek vele s ezért az igazi lélek, akiben frissen él az élet, tele van légköri villamossággal, tragikus feszültséggel. A sors iróniájának áldozata ezen a magasabb és emberibb színpadon már nem szánalomra méltó báb, hanem hős lesz, hacsak pillanatokra is, mint minden baleset áldozatai. «Megöltek valakit kilenc rézpénzéért» — módosíthatnánk a nótát s máris itt vagyunk a ballada közvetlen közelségében. Tormay Cécile azok közé az egészen nagy művészek közé tartozik, akiknek kezén a ballada nem válik sem rémhistóriává és idegköszörűvé, sem holdfényes borzongás széles gesztusává. Mint Arany János, ő is hozzáérik a balladához, amikor eljön annak az ideje és későbbi novelláskötetei, de egyik-másik regénye is sokat köszönhetnek a ballada ihletének.
    Balladás a tragikuma a Cigányok c. novellának is. Az öreg cigány meghal az árokban, a kereszt alatt és unokája felakasztja magát, mert nem tud a hegedűje nélkül élni. Makacsul visszatér a hang és a hangszer jelentőségének motívuma. Amint lassan-lassan építi magában eszményhitét, az író mindegyre eljut a művészet fontosságának problémájához, amelynek viszonya az élethez olyan bizarr és mégis — érzi — oly sorsdöntő. Innen már csaknem egyenes út iránylik a későbbi nagy novellák egyikéhez-másikához, különösen a Viaszfigurákhoz és A fuvolához. A remekművek lassan érnek, a pillangónak végig kell mennie minden természet-előírta alakján, mielőtt a napba bonthatja nedves szárnyait.
    A kísérletek korszakának nem minden elbeszélése került be a gondosan válogatott két kis kötetbe. Kár volna lemondanunk arról az élvezetről és tanulságról, amit ezek a próbálgatások nekünk is nyujtanak. 1893-tól 1908-ig, az első nagy siker közvetlen közelébe vezetnek ezek a novellák és időbeli sorrendjük különös módon nem az egyenesvonalú fejlődés vonala. A ránk maradt s gondosan félrerakott elbeszélések mind megjelentek valahol: mint a «Magyar Hirlap» tárcái, falusi naptárak kincsei, ma elfeledett folyóiratok csemegéi.
    Legváratlanabbul a népies elbeszélések hatnak: az író egyénisége olyan távol állt ettől a műfajtól: csak éppen a magyar falusi ember szeretete kötötte hozzá. Nem is igen találja el a nép gyermekének hangját, tájszólást sem beszél, alig-alig teszi föl a népies romantika vásáron vett, rózsaszín ókuláréját. És mégis a legértékesebb ajándékot ajánlja a falusi népnek: igazi emberségét, amely minden igaz ember szívéhez kulcsot adott neki. Történetei nemcsak tanulságosak, hanem költőiek is és mélyebben szántanak, mint a városi novellisták szoktak, amikor tréfából, fogadásból kiveszik az eke szarvát a falusi ember kezéből. A félszemű több tragikai magból növeszti ki a nyomorékká lett törvénytelen fiú és a szeszélyből hozzáment csinos leány élete szárát, s rajta a házasságtörés mérges virágát. A megoldás kedvező, mint az ilyen erkölcsi célzatú történetek nagy többségében, de világosan látjuk a hatásos népi dráma körvonalait. Kende Örzse problémája sem esik messze a szép Örzse megcsúnyul, — kérdés, visszapártol-e hozzá a jövendőbélije és ha igen, miért? A karácsonyi gyűrű hősnője kezdettől csúnya, Karácsony anyóka segítségével mégis elgyűrűzi magának a legszebb legényt. Csak az felhőzi be boldogságát, hogy a gyűrűt két esztendő mulva vissza kellene adnia. De kiderül, hogy férje a varázsgyűrűt elvesztette és titokban újat vett helyette, a boldogságnak mégse szakadt vége: a fiatalasszony önfeláldozó jósága a szerelmet mélyen begyökereztette már férje életébe. A kis történet, amely itt a népies históriákban elengedhetetlen babonát állítja sorompóba és így akaratlanul is a népmese műfaja felé hajlik el, az idealizmust példázza. A fiatal legényt bűbájosság hódította meg a rút leány számára, de nagyobb bűbáj énnél a hamar illanó idegen varázsnál az elszánt, emberfölötti szeretet: a jóság nagy akarása. Íme, a kilencvenes évek elején már kifejlődött az író világnézetének gerince. A falu bolondja nem igazi bolond, hanem «mésalliance» áldozata: jóval Jella előtt érzi az író, hogy cigánylegény és parasztleány frigyéből nem lehet egészséges élet: két világ ütközik abban össze...
    Egészen más hangulatúak és közvetlenebbül «célszerűek»: A pelejthei molnár, amely a gőgösség, hálátlanság és a szocialista agitáció ellen visel hadat s a gazdag molnár elkábított fiát csaknem odáig viszi, hogy felgyujtja a gőzmalmot; — A kivándorlási ügynök (1908) már az írónő kifejlett művészetét állítja a kivándorlásra csábító lelketlenek ellen folytatott harc szolgálatába; hatása ma is teljes és zavartalan. Az ilyenfajta történetek, így megírva, ma is sikerrel szerepelhetnének a rádiónak a falu felé fordult műsorán.
    Közel áll ehhez a műfajhoz az olyan félig ismeretterjesztő, félig mélázásra indító történet, amilyen Daruvár regéje, a vendég költői ajándéka az ihletett helynek.
    Egyik-másik történet tele van későbbi ceruzajegyzettel, áthúzásokkal, új szövegezés kezdeteivel. Ezeket maga az író ítélte alkalmasoknak az átdolgozásra és így maga ajánlotta figyelmünkbe. A leghatalmasabb és legterjedelmesebb köztük a Petneházy c. történeti elbeszélés (1901), amelyben már benne van az Aeterna Hungaria egész ereje és keserű tanulsága. A kurucból törökverő hőssé lett Petneházyt megmérgezi a féltékeny idegen... A rettenthetetlenül vitéz, szilaj, pillanatnyi elhatározások után induló magyar, akiről «két asszony hitte, hogy hozzá indult», amikor a várárokban halva találták, már az érett íróművész alkotása. A koldusok (1908) pompás kis realisztikus-szatirikus karcolat; kár, hogy hiányzik a későbbi elbeszéléskötetekből. Sok új szín van benne. A világboldogító (1903) mintha a küzdelmek éveit éreztetné előre, mert nyílt hadüzenet az elefántcsonttoronynak: a boldogság elixirjét kereső alchimista várúr mindenkit boldogtalanná tesz maga körül. Rokon vele A tudós (1896), amelyben a későbbi remek Egyiptomi aranykígyó problémája bújkál. A teremtés hajnalán (1898) viszont Jókain és Tompán érlelt dús költészettel mondja el a pillangó születését két szélnek eredt rózsalevélből és egy kissé az egykorú Mesék sorába illeszkedik bele.
    Közben még mindig vannak egészen tárcaszerű novellák, könnyedén elmesélve, férfi és nő egymás felé tárt karjainak kis közére szorítva, amint az újságok szeretik s amint Alphonse Karr Encore les femmes-ja, ez a «Daruvár, 1900» bejegyzésű könyv is irányíthatta. De a tehetség mindjárt a legelső ilyen tárcában tökéleteset alkot: a Két cigarette (1893) ötlete olyan «semmi», mint maga a cigarettafüst, amelyre a két szerelmes rábízza soha ki nem mondott s talán soha el sem mondható titkát. Eljegyzés cigarettafénynél... De az előadás hibátlan fínomsága fölfigyeltet s most már mi is keressük a kékes füstben a későbbi remekek sejtelmes bontakozását: a Megállt az óra szívigható pillanatát, amikor a szerelmesek tekintete egymásra lel, s a szent és minden beszédnél beszédesebb csöndet, amely az író egész művében a nagy pillanatok és a nem hétköznapi emberek ismertetőjele lesz.
    Máskor is (Frázis nélkül, 1908, Találkozás, 1910) azt kell éreznünk, hogy milyen nehéz beszélni szerelemről, el nem rontani a civilizált ember fölösleges bonyolultságával azt, ami természetes. A másodikban itt-ott Illey Tamás hangjait halljuk már.
    Még fínomabb nála a Mulandóság, érzelmes riport 1909-ből a Lucca-melletti Marly öreg, fáradt, gyöngyöt kereső Bourbon-hercegéről.
    A sápadt asszony (1894) különös történet a leányról, aki nem szeretett vőlegényéhez azért megy hozzá, mert az tönkre ment és a szobrászról, akit valamikor szeretett és aki önmaga bálványozásában él s csak az ő teteme fölött enged fel s lesz igazi ember. Aprólékos realizmusa két ellentétes sarkon pattant ötletszikrával világít be a lelkekbe. A férfi és az asszony egymásra találnak s azt mondják egymásnak: «Tudod, hogy nem szeretlek.» Amikor pedig megúnták egymást, türelmetlenül: «Tudod, hogy nagyon szeretlek.» Ebbe a körbe kívánkozik A kis báróné kalandja — becsületét tévedés menti meg — és a Vége a haldokló asszony elégeti szerelmes leveleit s aztán derül ki, hogy hiába: mégsem fog meghalni s most olyan üres az élet körülötte...
    Daruvár esti vitái ihlették Stuck képe c. eszmefuttatását. Ez csevegő hangon kapcsolja Stuck divatos és ünnepelt szfinxét Heine költeményéhez, amely az ötletet adta. Micsoda széles skála innen, a jó társaság napi témáitól a népies elbeszélések örök tanulságaiig. Ha Tormay Cécile művészete később félreismerhetetlen egyenességgel tör ritka és biztos céljai felé, senkisem mondhatja, hogy nem készült erre a szoros útra a legsokoldalúbb edzéssel. Még gyermekújság számára is írt. Endrődy Sándor fiának «Szünóra» c. lapjába mély és nemes veretű sorokat adott a Feltámadásról; az utolsó sor már beleillik a tömör mondatoknak abba a gyüjteményébe, amelyet nála olyan könnyű volna teleszedni:

    «Üres a sír, de ővele van tele az egész világ!»

*

    A daruvári szép napoknak, amelyeket 1890 és 1903 közé lehet helyezni, aztán hamarosan végük szakad. Tüköry Alajos halála után özvegye nemsokára kihurcolkodik a «kis kastélyból» egy nagy kastélyba, amelyet magának építtet, de ebbe már nem lehet átplántálni a kis kastély szellemét és hangulatát. Minden elmúlik, de semmi sem oly visszavarázsolhatatlanul, mint a szép nyarak.
    De Daruvár már betöltötte ekkor hivatását a magyar irodalomban.
    Tormay Cecilt a szépség olasz forrásai felé irányította.
    Erre Pax kedves körén kívül más is előkészítette a most már nagyon gyorsan alakuló egyéniséget. Amikor az Angol Kisasszonyoknál tanulmányait befejezte, otthon művelodött tovább — közben latinból is vett magánórákat s fivéreit is túlszárnyalta, akik pedig az iskolában tanultak latinul. Jó latinsága nemcsak a későbbi fordításokat könnyítette meg számára, hanem olasz tanulmányait is.
    De mielőtt Olaszországba indulnánk vele, vegyük számba barátnőit. A legtöbb fiatal leány életében ők játsszák a legfontosabb szerepet, vagy legalább ők követelik maguknak a legtöbb időt. Mária nővére gondoskodó, a késő éjszakába nyúló olvasásokat megosztó szobatársa volt. Együtt báloztak. Kisebb nővére, Vera, Géza ikertestvére, mindig hű «fegyverhordozója» volt, akivel tetszése szerint rendelkezett. Nagyon bizalmas vele sem volt — ez nem volt természete, — de mindig maga körül szerette tudni. Később is, a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségében s ma is, amikor írásait, emlékeit rendezgeti szerető kegyelettel.
    Gyermekkori barátnői, Pekár Alice és Kleiner Helén után, a daruvári időkben Pesten Tormay Cécile társaságához tartozott a nagyon ünnepelt, szép és elegáns Rickl Gyuláné Veszprémy Suzanne, a két Máriássy-nővér, akik közül különösen a fiatalabb, Ida vonzódott ösztönösen Cécile-hez, mert túlfínomult, érzékeny lénye erőt merített barátnője nem hétköznapi energiájából. Később került ebbe a társaságba gróf Teleki Sándorné, aki Szikra néven maga is írt.
    Akkoriban sokat járt Cécile Hampelné Pulszky Polyxena irodalmi szalonjába s meleg barátság fűzte Bethlen István két nővéréhez, Ilonához, a korán elhalt gróf Haller Györgynéhez és Timához, gróf Mikes Árminnéhoz, aki élete végéig meghatóan hűséges barátnője volt. Ugyanilyen meleg és szívélyes barátsággal vette körül gróf Teleki Tiborné Széchenyi Alice is. Gróf Széchenyi Lászlóné Vanderbilt Gladys, a távol országból ideszakadt asszony is sokszor keresett és talált megértést a széles látókörű magyar művésznél, amíg a neki idegen világba bele nem szokott. Míg Hampel Póli nénivel a Nemzeti Múzeum bűvkörében mozgott, Térey Gáborék szalonja a Szépművészeti Múzeumot jelentette: ott is sokszor sok érdekes emberrel találkozott és közel maradhatott sokáig legkedvesebb témájához: a képzőművészethez. Míg egészsége és ideje engedte, hűséges látogatója volt a Hubay-palota feledhetetlen zenedélutánjainak is. Nagyon szerették gróf Apponyi Sándorék. Apponyi hungarológiai könyvtára nagyon érdekelte a magyar faji géniusz kutatóját és sok szép órát toltött a gyüjtő Andrássy-úti palotájában és lengyeli birtokán.
    Az olasz korszakban és utána, a Kőfaragó-utcában, ahol Cécile édesanyjával lakott, szerdai fogadónapjain mindig megtelt szép kis szalonja előkelő és jelentékeny vendégekkel. Pedig ő sehová se ment elsőnek, de fölkeresték és megtalálták mindazok, akik az Emberek a kövek között és A régi ház finom művészetét megértették és átérezték és az író kivételes lényének varázsa alatt állottak. Pulszky Polyxena, Batthyány Gyula, A régi ház illusztrátora, a szép fiatal Bethlen Istvánné, később maga is markáns írói egyéniség, Dessewffy Emilné, a későbbi Hohenlohe hercegné, Somssich Andor, Vay Gáborné Prónay Jozefin, Khuen Héderváry Károlyné, Teleki Sándorné, Pekár Gyuláék, Hubay Jenőné, Ráday Gedeonné, Klebelsberg Kunóné, a Pejachevich-nővérek s az idegen országok képviselői szorgalmas látogatói voltak az ő szerdáinak. Itt egymásra találtak mindazok, akik még tudtak és szerettek szellemes társalgást folytatni, — egy végsőkig kifínomodott, letűnő kultúra utolsó kifejezői és hordozói.
    És főkép az erdélyiek: mintha érezték volna történelmi viharokon edzett ösztönükkel, hogy itt egy nagy magyar érték van bontakozóban.
    Vonzóerejének egyik tényezője az, hogy határozottság és lelki egészség sugárzott ki belőle; a másik az, hogy maga volt a megértés, a mások szívéhez szép ívben lehajló jóság. Azok, akik közel álltak hozzá, sok kedves történetet tudnak mesélni jó szívéről. Egyszer azt mondta: «Vigasztalni nem tudok, meg kell tanulnom». De örömet okozni nagyon tudott. Egyszer Haller grófnénak vitt virágot és a grófné azt hitte, mástól került a virág, meg sem köszönte. Amikor rájött tévedésére és mentegetőzni kezdett, Cecil levelet írt neki: «Nem az a fontos, hogy kitől kaptad a virágot, hanem az, hogy örültél neki.» S mindjárt hozzáfűzött egy történetet. «Pisából utaztam Firenzébe. Egyik állomáson idősebb nő búcsúztatta könnyes szemekkel a leányát, aki épen abba a kocsiba szállt fel, melynek ablakában én álltam. Az anya szemmelláthatóan nehéz szívvel vált meg gyermekétől, a fiatal nő azonban nem sokat érzelgett. Beszállt és azonnal helyet foglalt a kocsi egyik szakaszában. Mikor a vonat elindult, a mély szomorúsággal visszamaradt anya hangosan felzokogott s kendőjével integetett a vonat után. Én láttam, hogy az asszony leánya nem viszonozza a kendőlobogtatást, elővettem tehát a saját zsebkendőmet s visszaintegettem a szegény öreg matrónának. S ime egyszerre élénkebb lett az idős nő kendőlobogtatása. Öröm és boldogság volt benne, mert azt hitte, hogy a leánya viszonozza az ő búcsúüzenetét...»13
    Az írók sorából Bartók Lajos tartott ki mellette az első perctől kezdve, aki maga is írt görög tárgyú, verses színdarabot, A legszebbet és Herczeg Ferenc gyönyörű visszaemlékezését a «Pesti Hírlap»-ban mindenkinek el kell olvasni; — de mint a legtöbb vérbeli írónak, akire a megélni és megismerni való élet vár s akit sarkallnak az alakuló saját művek, neki sem volt sok kapcsolata író-kortársaival. Más is volt, mint ők, de meg nem kötötte semmiféle «mellékfoglalkozás» azokhoz a helyekhez, ahol velük találkozhatott volna: szerkesztőségben vagy kávéházi asztalnál.
    ...És egyelőre azért sem, mert életének szabályosan ismétlődő szakaszait Olaszországban töltötte. Legalább tizennégy éven át, mintegy 1900 és 1914 között hónapokat időzött Itáliában.

III.
AZ OLASZ MÚZSA

«És azóta mindent bele tudott tenni a viaszba, ami fájt.»
(Viaszfigurák.)

1.

    Míg régebben édesanyja mutatta be neki tervszerű sorrendben hazája legszebb vidékeit, különösen a Felvidéket és Délmagyarországot1 s a nyaralás helye — az álgyesti és daruvári rokoni kastélyok mellett — évről-évre változott, a 900-as évek elején szabad szárnyra kelt, beutazta Németországot és aztán minden tavasszal megjelent Firenzében és bejárta kedves Itáliájának egyik vagy másik részét.
    Jean Lahor verskötetében, mint hűséges ezüsttükörben kísérhetjük végig a fiatal írónőt egyik itáliai útján. Cecil nagyon pontosan odajegyzi olvasmányai mellé, hogy hol és mikor olvasta őket. Lahornak ez a könyve, amelyet egészen frissen szerzett meg, különösen 1900-ban volt elválhatatlan társa. Ebben az évben nagyon sokat tartózkodott Daruvárott: áprilisban, májusban, júliusban. Úgy látszik, onnan is indul szicíliai útjára, amelynek gyümölcse majdan a Szirének hazája lesz. Lahor lángoló, búsongó, pogányos-keleties parnasszista versei ennek az útnak érzelmes kalauza. A bejegyzésekből tudjuk meg, hogy a nagy út a «Villám» fedélzetén kezdődik július 26-ika körül. Sinigaglia, Pesaro, Fano, Rimini. Augusztus 10-én Rimini — talán éppen ekkor ismerkedik meg Francesca d'Orsay-vel? Augusztus 24 és 29 közt Rómában találjuk, 29-én Tivoliban. Lahor Moise c. versét Michelangelo Mózese előtt olvassa... 31-én Nápolyban van és 9-ig a környéken kering: Paestum, Trani, Sorrento, Amalfi, Capri... Innen hajón Palermóba kel át, ahol szeptember 10-11-én olvassa költője verseit. Girgenti, Himea, Siracusa, Taormina következik: ez igazán a szirének, titánok, kentaurok hazája. Scillánál Lahor Siréne-je «aktuális». Innen a Lipari-szigetekre rándul ki (szept. 22.), de szeptember 25-én Nápolyban s 27-én adriai hajón van már. És három esztendővel később rimini és firenzei tartózkodásról (aug.-okt.) számol be, a hűséges könyv, 1904 februárjában Rivát tükrözi a hűséges tükör, — ott és Pörtschachban készül az Uránia-darab, — meg Firenzét, ahol április végén a «kis szalonban» olvassa el, ki tudja, hányadszor, Itália francia költőjének egyik versét. De a tükörből nemcsak szavak feketéllenek elő: lepréselt virágok, széles selyemszalag és egy Siracusából hozott, nevezetes papyrus, «Anapo papyrusos partjairól». Stílusos talizmán Nagygörögország magyar poétájának, a Görög mesék szerzőjének.
    Tormay Cécile olaszországi fénykoráról legtöbb részletet Francesca d'Orsay, leánynevén Francesca de Villarosa emlékiratai adnak.2
    A rokonszenves asszony maga is aféle kötőjel Szicilia és Magyarország között. Nagyon régi sziciliai család sarja s korán elhalt első férje, Gondi marchese vitte Firenzébe, abba a Gondi-palotába, amelynek mását Francesca később Pesten láthatta viszont az Andrássy-út világos házai közül kiütő, komor Batthyány-palotában. Aztán megismeri Max de Grimaud d'Orsay-t, aki az ősrégi francia család Pozsonyba szakadt, magyar ágának volt sarja: édesanyja Festetics-leány. A nagy szerelemmel indult házasság ugyan nem lesz boldog s a «rejtelmes» és féltékeny magyar gróf és az olasz asszony különváltan folytatják életüket, de Francesca ezután is felfigyel, ha magyar nevet hall. Így történik ez egyszer Riminiben is, ahova a Malatesták sötét és vonzó árnyai kedvéért megy.3 Ott találkozik a tengerparton Tüköry Alajosnéval és Cécile-lel, akiknek fürdősátra az övé mellett van. Cecil, aki «nagyon fiatal volt és már tehetséges író hírében állt», «mesélni kezdte nekem görög és pogány tárgyú elbeszéléseit, amelyeket már közzétett és én annyira élveztem társalgását, hogy csaknem egész időmet vele töltöttem, még akkor is, amikor a többiek autókirándulásokat tettek a környékre». Pedig ez nagy áldozat volt ekkor, amikor az autó még újdonság és előkelő csemege számba ment... Ezzel Tormay Cécile egyszerre belekerült a firenzei előkelő társaság középpontjába. Nem volna értelme, hogy itt kimásoljuk Francesca d'Orsay emlékirataiból azt a tömérdek nevet, ami ezt a kört meghatározza. A rimini napokban Francesca, Cécile és Riri Visconti-Venosta márki volt az elválhatatlan hármas. Nemcsak irodalomról esett szó, hanem szerelemről is és szegény Cécile-nek nem egyszer kellett föláldoznia az idejét, amikor Francescát valami terhes udvarlótól kellett megszabadítani. Francesca elmeséli, hogyan szakította meg magyar barátnője salsomaggiorei útját, hogy R... urat Bolognából Riminibe kísérje vissza és Francesca nyugodtan utazhassék tovább.
    A következő évben a mentőangyalt Francesca bemutatja a firenzeieknek. «Mindenki megérezte varázsát, intelligenciáját s szelleme nagy fínomságát.»4 Mindig újra görög meséket kértek tőle. Franciául mesélt, ekkor még magyaros hangsúlyozással s szép képeit «lassú, zengő hangja színezte».
    Francesca kis szalonjának legfőbb oszlopai: Serristori Hortense grófné, aki Rucellai-rokonság és a ház úrnőjének legbensőbb barátnője; Bernhard Berenson, a műtörténész, akinek gyönyörű villája volt Firenzében, Stanialas Rembelinski, Carlo Placci és Riri Visconti. Ebben a szűk körben, amelyet tréfásan «Orti Oricellari»-nak neveztek el törzsvendégei, sok híres művész és író jelent meg.5 És csaknem mind tagjai voltak a Serristori-szalonnak is, amelynek talán még nagyobb a jelentősége.
    Francesca és Hortense mellett Cécile bizalmas barátnői még Massari Emma és különösen Fabbricotti Marja Pia, akinek apja, Fabbricotti gróf a carrarai márványbányák tulajdonosa és villájában Viktória angol királyné is megszállt. És Murawieff orosz gróf, az egyik legszebb firenzei villa tulajdonosa, aki az orosz rendszerváltozás után annyira elszegényedett, hogy amikor Cecil a háború után Itáliában járt, külvárosi lakásban akadt rája. Pietro Strozzinak szép lapokat szentelt késobb az írónő. Amennyi ragyogó név, annyi zuhataga a műkincseknek, a szépség hagyományainak és a korszerűségnek is. Mert ezekben a szalonokban Gabriele D'Annunzio adta a hangot és Itália ősi családjainak legfőbb gondja mégiscsak hazájuk területének és lelkének jövője volt...
    Francesca lesz a «chanoinesse» bevezetője Serristori grófnő szalonjába, a Strozzik és a Guiccardinik palotájába. A Serristori-ház irodalmi szalonjának vendégei közt van Paul Bourget, aki a «Cosmopolis»-ban rajzol képet az Olaszországba özönlött nemzetközi társaságról; Mark Twain, az ekkor Európában is nagyon népszerű amerikai humorista, elsősorban pedig D'Annunzio, aki ifjú dicsősége teljében meg-megjelenik mindenütt, ahol illik és érdemes. Bár Bourget a mi íróink közül inkább Herczeg Ferenccel rokon, Mark Twain pedig Rákosi Viktorral, könnyű elképzelni, hogy az egyiknek lélektani finomsága és erkölcsi színezetű esztétizmusa, a másiknak friss ötletessége és a mélységek vágyától telített humora nem maradtak hatástalanok a «petite chanoinesse»-re sem. Berenson, a quattrocento szakértője pedig maga volt a «genus loci»: a XV. századi Firenze ismerője hasznára válhatott a Virágok városa írójának s a született és egyre fejlődő művésznek, aki sohasem volt kizárólagosan íróművész: sohasem tudta elválasztani a tolltól a fuvolát, a mondanivaló meggyőző erejétől az alkotás zárt tökéletességét.
    Valamikor minden irodalmi szalonnak megvolt a maga kedvenc műfaja, amelyet társasjátékszerűen műveltek a törzsvendégek. La Rochefou cauld maximái sohasem születtek volna meg Mme de Sablé irodalmi szalonja nélkül, ahol ez volt a kiváltságos műfaj és ki tudja, a «dalfűzér» és a «haragszomrád» mélyén micsoda irodalmi lehetőségek mentek veszendőbe?!
    A Serristori-szalon különlegessége az élőszóval elmondott elbeszélés volt és a kis magyar «apácafőnöknő», a «petite chanoinesse» első nagy sikereit ebben a műfajban aratta. Tehetségén kívül magyar hagyományának lehet ebben valami szerepe: a magyar írók közül olyan sok mesél, adomázik, beszélget, amikor pedig olvasók számára akar írni. De Tormay Cécile meséi nem ilyen lassan folyó, nehezen kialakuló, anekdótaindákon kúszó elbeszélések voltak: a finnyásan kultúrált társaság kész művet kívánt. A századforduló agyonművelt és kissé fáradt társasága szeszélyes és imbolygó életének mélyéről a szépség állandóságát áhítozta, a végleges formát, a határozott körvonalakat. A lenyugvó nap «visszanéző fénye vörösen villant fel a lapos háztetők élén, a templomok oszlopsorán» — mondja az író A rabszolga istene c. novellájában.
    Ezért és ekkor születtek az írónő legszebb görög meséi.
    «Egy napon — Írja Szabó Ödönnek 1913-ban — Vittorio Emmanuele di Savoia, a Turini Gróf is jelen volt, mikor valaminő mesémet elmondtam. Szeretetreméltóan fordult hozzám:
    — Sajnos, nem olvasok németül, így hát nem élvezhetem nyomtatásban a munkáit.
    — Monseigneur, én magyarul írok.
    — Hát a magyar nyelv nem tájszólása a németnek? — kérdezte a turini gróf.
    — Nem — mondottam én — a két nyelv közt az a különbség, hogy azok, akik az olaszokkal verekedtek az olasz szabadságért, magyarul beszéltek, akik pedig az olaszok ellen és az olasz szabadság ellen verekedtek, németül beszéltek.»
    A sikerek nem kápráztatják el. Az egészséges és öntudatos lélek, aki biztosan tudja már magáról, hogy ő valaki, nem elégszik meg könnyű társadalmi sikerekkel, amelyek oly gyakran kisiklatják a gyöngébb ítélőképességű művészt. Francesca megőrzi egy jellegzetes mondását: «Vannak „öntözokanna”-szellemek és „szivacsok”»: ő nyilván az öntözokannákhoz akart tartozni.6 Ezért veszi észre rajta Francesca az örömet, amikor egy tavasszal arra érkezik, hogy D'Annunzio is benne van Francesca és nővére, Emma körében.7
    D'Annunzionak külön fejezet jut az Emlékiratokban.8 És már a mottó: egy levél töredéke, amelyben a nagy költő Cecilia után kérdezősködik:

    «Che fa Cecilia?
    Perché le due sirocchie non abitano la piccola stanza verde, che é cosí odorosa di santitá?
»9

    Francesca ezt írja D'Annunzio és a «sirocchia» irodalmi kapcsolatáról:

    «Il apprécia tout de suite son talent, s'intéressa beaucoup á lui entendre raconter ses nouvelles, et lui en traduisit méme deux dans cette merveilleuse langue italienne que personne ne sait exprimer et illustrer comme lui: Il traduisit Nostra Donna in Arcadia et Layde o la Dramma, et fit cadeau á Cécile des deux manuscrits.»

    Cecilia, a «húgocska» pontosabban emlékszik közeledésükre.
    Amikor később Anatole France figyelme irányul a magyar írónőre, ezt annak köszönheti, hogy a Louvre nagyjai közül Prudhont emeli ki, akiről kiderül, hogy az egyébként mindenből kiábrándult francia mesternek is kedvence. D'Annunziót is egy ilyen megjegyzés figyelteti föl rá. Tormay Cécile, akit figyelmeztettek a nagy Gabriele írónőiszonyára, kerülte, hogy előtte irodalomról beszéljen. Egyszer mégis kénytelen volt vele. Az akkor ünnepelt Zoláról volt szó s a «chanoinesse», akit nemcsak nőiessége, hanem művészi ízlése is eltávolított a francia naturalizmus fejétől, azt mondta, hogy Zola terjengősségével úgy van, mint Rubens asszonyainak terjedelmességével: az nem erő és izom, hanem fölösleges kövérség. D'Annunzio ettől kezdve kereste a társaságát s szívesen hallgatta meséit.10
    Érdemes ideiktatni ajánlólevelét Louis Ganderax-hoz, a «Revue de Paris» akkori szerkesztőjéhez, annyira jellemzi a firenzei éveket.

    «Mon cher ami,

    aprés tant de silence je ne pourrais pas me rappeler á votre bon souvenir par une plus charmante messagére. Mme Cécile de Tormay, chanoinesse, «ornata di tutti lettere,» est une toute jeune Hongroise idéalement nourrie par a Muse latine á la cour du Roi Mathias Corvin.
11 — Elle a tomposé de singuliéres nouvelles12 — qui sont entre la fable et le mythe13 — avec une grâce profonde. J'ai eu le plaisir de traduire en mélodie italienne14 celle qui s'intitule: «La flűte et a drachme.» Veuillez accueillir la Chanoinesse dans votre Revue, qu'elle ornera de ses filigranes. Elle vous apporte — de ma part — la promesse d'un roman nouveau. Toutes mes amitiés!

    Gabriele D'Annunzio.

    Settignano, Florence le 2 décembre 1907.
»

    D'Annunzio levele után még négy évnek kell eltelnie, amíg az Emberek a kövek között megjelenhetik a «Revue de Paris»-ban.15
    És ez minden lesz, csak nem «filigránmunka» s minden jobban jellemzi majd, mint a lágy melódia és a báj — akármilyen mély is.
    Egyébként Francesca és Cecilia hosszú délutánokat töltenek a költő «Capponciná»-jában, ahol a könyvtár galambdúc-stílusban van tartva, homokórák mérik az időt és éles ellentétül autó és repülőgép sietteti a jövőt. D'Annunzio elmeséli nekik a La Nave vagy a Fedra tartalmát s «trojkáján» viszi őket haza. Egyszer az Etruszk Múzeumban ad találkát tisztelőinek. A kertben nagy Ariadne-szobor állt. Gabriele rámutatott a szoborra és a görög mítosz ihlettjéhez így szólt:
    «— Regardez-la bien et inspirez-vous-en pour une nouvelle. »
    «És Cecília olyan választ adott, amilyen hangulatban éppen volt.»16
    Ariadnéról nem írt «görög mesét», de ezen a napon megint nagy leckét kapott és adott a diadalmas szépségből és a művész hivatásából.
    De nemcsak D'Annunzio volt élvezetes múzeumi vezető: Cécile is elragadja Francescát, aki annyira szeret vele menni műkincseket nézni. Klasszikus műveltsége is nagy támasz a sablonosabban nevelt olasz asszonynak.17
    És kétségtelenül Cécile az a «magyar barátnője», aki Firenzét megérti s akiről egyszer így ír:

    «Egy napon egy magyar barátnőmmel sétáltam az Arno partján s a Santa Trinitá-tér sarkán egy három férfiból álló csoport üdvözölt: egy Rucellai, egy Strozzi, egy Gherardesca.
    Egymásra néztünk s egyszerre mondtuk: ez Gian Battista Alberti, emez Benedetto da Majano, ez pedig Dante. Művészi és költői látomás!
» (173. l.)

    Mert Alberti épitette a Rucellai-palotát, Benedetto da Majano a Strozziakét és Dante énekelte meg a Gherardescákat az Inferno XXXIII. énekében...

*

    A kor másik kimagasló művészegyéniségével is közeli ismeretségbe került Francesca d'Orsay barátnője. Viareggióból, ahova többször elkísérte Francescát, kirándultak Puccini villájába. «Hányszor mentünk el hozzá Cécile-lel Torre del Lagóba, ahol lakott, mielőtt végleg Viareggióba költözött! Nekem, aki imádom a zenét, ha énekelek, leghamisabb a hangom a világon... A „Butterfly” nagy sikerének idején egy nap, mikor találkoztam vele, eldúdoltam neki egyik dallamát. Ő és Cecil úgy nevettek, hogy a könnyük csorgott...»18
    Más forrásból tudjuk, hogy a nagy olasz mester témát és szövegkönyvet kért a magyar írónőtől. Milyen kár, hogy a szépségnek ez a két erős rajongója nem írhatott közösen operát! Tormay Cécile munkáiban annyi szépséges tragédia viharzik, éppen olyan, amilyeneket a mester szeretett, de magasabbrendűek, tisztábbak, a melodráma fölé emelkedettebbek.
    Francesca d'Orsay és barátnői ösztönszerűen olyan légkört teremtettek Cécile körül, amilyenre szüksége volt: közvetlen és szívélyes hallgatóságot, nagy művészek társaságát, ismernivágyó rajongást a szépség minden megnyilvánulása iránt. De Francesca többet tett ennél: ő mozdította elő kapcsolatai révén Cécile érvényesülését. Neki köszönhető, hogy az európai piacra való remekek tévelygés nélkül, szinte varázsütésre megtalálták a siker útját Franciaországban is. És hogy két olyan író fordította Tormay Cécile-t, akik különben méltóságukon alul valónak tartották más szellemi alkotásainak tolmácsolását. Az egyik D'Annunzio volt, a másik Marcelle Tinayre. Francesca d'Orsay Turenne márki révén, aki hosszú ideig pesti főkonzul volt, indította el a dolgot, s Turenne ajánlotta neki alkonzulját, André Tinayre-t, aki tudott magyarul, de nem volt kéznél: Velencében állomásozott, amikor Francesca, Cecillel Párizst járta. Erre Francesca közvetlenül az írónőhöz fordult, aki eleinte természetesen hallani sem akart róla, hogy fordítson vagy hogy André fordítását átnézze. De mikor D'Annunzio nevét hallotta, mindjárt megváltozott19 s amikor a novellákat olvasta, elkérte a Fishernél megjelent regényt is és sógorával együtt azonnal nekilátott a fordításnak. Hogy azután mit érzett a magyar írónő iránt és hogy milyen örömmel szolgálta ügyét, arról levelei tanuskodnak.
    A párizsi utazás után Cécile viszonzásul Pestre hívta Francescát. Ott töltött egy szép telet az Andrássyak, Mikesek, Pálffyak, Wenckheimek társaságában, megcsodálta Zichy Rudolf és Batthyány Gyula férfiszépségét, kapcsolatban állt a Pesten oly népszerű francia főkonzullal: Fontenay vicomtetal és szép feleségével, élvezte az Opera mintaszerű előadásait, megnézte Oedipust Mounet-Sully társaságától, megbámulta Tormayék mintaszerű családi életét és boldogan merült el Cécile könyvtárába. Csak a magyarok «politikai szenvedélye» hagyta hidegen s vezetőjét megbotránkoztatta, amikor az országházban mindenáron bemutattatott magának egy nemzetiségi képviselőt.20
    Néhány évvel később újra Pesten járt Francesca és rokonsága. Autón jöttek-mentek, csak a Budapest—Fekete-tengeri utat tették meg a «Széchenyi» dunai gőzösön s útjuknak ezen a részén Tormayék is elkísérték őket.21
    Hogy könnyebben mozoghasson s egyedül is utazhasson, amit e korszak divatja nem engedett volna meg fiatal leánynak, Semmelweis özvegyének tanácsára kivitte, hogy alapítványi hölggyé nevezzék ki, ami asszony címmel járt és teljes önállóságot biztosított. Amikor kineveztetését megköszönni ment a királyhoz, Ferenc József azt mondta neki: «Ha tudtam volna, hogy ilyen szép és fiatal, semmiesetre sem egyeztem volna bele...»
    S amikor Géza fivére szép fiatal feleségét: Itáliába vitte nászútra, Cécile legteljesebb virágzásában, értékes sikereinek tetőpontján fogadta s kalauzolta őket. Minden érdemes ajtó nyitva állt előtte s mindenki nagy jövőt jósolt neki. Hogy a jövőért a jelen boldogságával kell fizetni, azt — első novellái tanusága szerint — ő is «tudta», de ekkor mégsem hitte, annyira tele volt a lelke az alkotás örömével, az ihletnek rejtelmeket nyitogató mámorával, a szépség optimizmusával.
    Olaszországi barátai, különösen Ferrante marchese, Pesten is sokszor felkeresték. S az olasz körökkel való kapcsolatot az akkor nagyhatású írónő a háború alatt sem ejtette el egészen. Svájci nevelőnője, Vicky Karolin közvetítésével akkor is levelezett velük, hogy a magyarság barátságában megtartsa őket és előkészítse azt a korszakot, amely a két nemzet közti ellentéteket egészen elsimíthatja.

2.

    A firenzei szalonokról az Uránia számára készült Virágok városa harmadik felvonásában olvashatunk, amely a könyvben «Az új tavasz» címet viseli. «Túl settignanói villájában az új Itália legnagyobb költője, D'Annunzio keresett és talált ihletet» — mondja szövegünk. De a Virágok városa enged bepillantanunk a «Görög mesék» firenzei ihletforrásaiba is. Mert nemcsak Firenze kapott Tormay Cécile-től: ő is adott érte valamit. A firenzei szalonokban valósággal divatba jött a magyar mesélő s meghívás meghívást ért. Viszont Firenze levegője és története — úgy, ahogy azt ez a társaság magyarázhatta neki — adta vagy érlelte meg a «Görög mesék» problémavilágát.
    A Virágok városa «egy szép pogány álommal» kezdődik, amelyet Firenze «nem tudott elfelejteni soha és a renaissance nagy századában erre emlékezett». Később hangulatosan festi a pogány világ ébredését Giotto és Botticelli ecsete alatt, — Boccaccio derűjét, amely megfiatalítja a XIV. századot. Az aszkézis ebben az előadásban nem diadalmas érték. Petrarca «átnyúl aszkétaszázadok felett», és «az aszkétizmus bilincseit szárnyakká változtatta a művészet, közelebb hozta a föld színéhez a mennyországot, de a poklot is». Amikor írónk Lorenzo di Medici udvarának pogány szellemét elsősorban Botticellivel akarja jellemezni, ezeket a sorokat írja le: «Vénus újból megszületett Firenzében és az Arno partjain egy új tavasz ül ünnepet. A „Primavera” vásznán megjelenő szerelem istenasszonyát tegnap még ájtatos oltár képekre festette a mester és a nyilas Ámor máskor talán angyal modellja volt.» Íme a Boldogasszony Arkádiában alapgondolata. És egyben olyan pont, amelyből meg lehet mérni a távolságot a tudós quattrocentisták megállapításai és a tőlük ihletett remekmű között.
    Firenzei gondolat a kiindulópontja egy másik görög mesének is. A firenzeiek évről-évre rózsával borítják el Savonarola máglyájának a helyét, pedig valamikor az ő őseik hagyták cserben, s talán cserbenhagynák ők is... S a Klonárion és a remeték c. görög mese éppen a körül forog, hogy a szép és fiatal Klonárion, aki kedvesét keresi, véletlenül betéved keresztyén remeték hajlékába s megsajnálja a kereszten vérző alakot: rózsaszirmokat csúsztat a kezei, lábai alá, talán nem fájnak majd annyira?! — De azért itt is otthoni alapélmény ért meg a firenzei napsugárban: a családi házban volt az a kis biscuit-szobor: a gyermek Jézus, belemerülve a térdén fekvő töviskoszorú szemléletébe. Ez a szobor nagy szerepet játszott a derült és erős lelkű leányka életében. «Ha homályok, sötétségek, felhők szálltak rám, mondta egyszer — ránéztem a kis szoborra és megnyugodtam.»

*

    A gyüjteményes emlékkiadás különválasztja a görög ihletésű elbeszéléseket s így egymás mellé kerülnek aránylag hosszú időköz «görög meséi» (1897-1907).22 Már az Apródszerelem novelláinak java is ide tartozik: a Megcsalódott istenek, Mythos a syrinxről mellett két kis remekmű: A najád halála, amely most a sorozatot kezdi és A Boldogasszony Arkádiábian első fogalmazása. Az Apró bűnökben csodálatosképpen nem folytatódik a görög mesék sora, csak A madonna mécse23 tartozik témája és világnézete révén ide, ámbár nem játszik görög területen. Sienában a barátok hóhérral vágatják le a szép Gemma aranyhaját, pedig Gemma nem is vétkezett. Ezért a Szűz Mária mécsében nem tudják többé meggyujtani a kanócot. Siena ugyan nincs sem Görögországban, sem Magna Graeciában, de azért ez a Madonna, aki azonosítja magát az ártatlan földi szépséggel, közeli rokona az árkádiai Boldogasszonynak.
    Egészen későn került a magyar közönség elé A fuvola, mert az írónő 1905 és 1918 között nem adott ki novellakötetet s így a Viaszfigurákba a legkülönbözőbb időben írt elbeszélések futottak össze. Ebben a kötetben kap végleges formát a Boldogasszony Arkádiában, a «görög mesék» természetes koronája.
    A gyüjteményes kiadás III. kötetének második felét elfoglaló Görög mesék eszerint három kivételével mind kiadatlanok. Már nagy számukkal (e sorozatban 12, a Viaszfigurákban 2) is megérdemelnék, hogy alaposabban szemügyre vegyük őket.24 Nyilvánvaló, hogy hosszú éveken át ez a műfaj állt Tormay Cécile művészi ambicióinak előterében. Mit jelentett neki s mit jelenthet nekünk?
    Elsőben is: mi vezette ehhez a tárgykörhöz?
    Ő maga mondja el, hogy már kisleánykorában kezébe került a régi úri könyvtárak elmaradhatatlan darabja: egy klasszikus mitológia, O. Seemann kézikönyve, amelyet — saját szavai szerint — «feldolgozott». Másik irodalmi forrása Wieland Hetaira-történetei, Lukianos híres művének tisztultabb kiadása; Pierre Louys Lukianos-fordítása, a Mimes des Courtisanes, de Lucien, amelynek 2. kiadása25 az irónő könyvtárában is megvan, ki van jelölve s két keletbejegyzéssel tájékoztat: «1899. XII. 19» és «1900. N. 1». Egy másik rétor, Alkiphron Görög Leveleinek francia fordítása is ott van a könyvtárban26 és kétségtelenül belőlük származik a szépcsengésű tulajdonnevek legtöbbje27 s a hely- és erkölcsrajz nagyrésze.
    Otto Seemann mitológiájában, amelynek második, 1880-as, kiadását28 maga mutatta nekem, benne a kisleány bejegyzésével: «1894. VII. 6. Daruvár, Fenyők alatt» — az «Aphrodite» és az «Eros»29 cikk feketéllik a jellegzetes aláhúzásoktól. Valóban Burckhardt és Symonds tanítványa számára a rinascimento visszatérés a természethez, azaz elsősorban ahhoz a jóleső felfogáshoz, amely a századfordulón még nem veszett ki egészen a költők és tudósok meggyőződéséből, hogy a görög mitológia az ösztönvilág és a szellemiség művészi egyensúlyával mintegy a természet legbensőbb titkát leste el. Tormay Cécile rendíthetetlen keresztyénségét nem fenyegethette az a veszedelem, ami Lukianostól Wielandig és Pierre Louys-ig annyi gondolkodót megejtett: hogy komolyan veszi ezt a boldogító ábrándot, amelynek helye nem a multban volna, hanem a jövőben, — és hogy az Aphrodite tisztelete alá helyezkedett ókort aranykornak tekinti az aszkézis és a szenvedés fellegei alá húzódó keresztyénséggel szemben. Mint Lukianos, Wieland is racionalista «felvilágosodás» korában élt, amelynek rövidlátó optimizmusa elhitethette a művelt emberrel, hogy minden sötét az ő értelmének egyszerű világossága mellett — elsősorban az egyént korlátozó intézmények; Pierre Louys pedig egy kiábrándult kornak az élettől elvonatkozott szépség rózsalugasába menekült költője.
    Tormay Cécile számára a görög mitológia és a görög élet mesevilág. Ő mondta egy beszélgetésünk alkalmával, hogy mint gyermek azért is szívesen nyúlt a mitológiai témákhoz, mert ehhez «nem kell ismerni az életet: itt szabad tere van a fantáziának». Viszont a mesevilágon próbálkozva kapcsolatba jut a való élettel.
    Szükséglet az ő számára is ez a mesevilág, de nem abban az értelemben, mint Pierre Louys számára. Ideje volt, hogy közelebb jusson az élet sodrához, amely majd elragadja a part sekély vízéből. «Az élet túlságosan megvédett ahhoz, hogy csakugyan ismerhessem. Kezdtem keresni valamit, ami teljesebb élet és földerengett bennem az az érzés, hogy mindenben: emberben, állatban, tárgyban van élet és ez a szimbólum.» Ez vezette voltaképpen a mitológiához is, mint a szimbolika legismertebb s legfejlettebb rendszeréhez.
    Alig akad ismerője az antik életnek és a görög mitológiának, akit ne az Aphrodite-kultusz ragadna meg leginkább. Természetes, mert itt van az elhajlás a görög és a keresztyén életeszmény között. És azért is, mert a szerelem Manzoni dacára is legfőbb problémája maradt minden irodalomnak. És végül, mert a szerelem az irodalmi síkban látó nőt még természetesebben érdekli, mint férfi kollégáját.
    Azok a görög történetek, amelyeket olvasott, a hetairát, ill. a nagy Pánt állítják az irodalom középpontjába. A családi életben kikötött erényes asszonynak a görög irodalomban sem volt története — legalább is nem a regény és a novella világában: a tiszteletreméltó nő a tragédiában és a hőskölteményben kapta meg az őt megillető magasabb piedesztált. S a hetaira helyzetében az a különös, hogy középúton áll megvetés és fölmagasztaltatás között: félig-meddig ő is papnő és Aphrodité tisztelete védi; de védi szépsége, gazdagsága és sokszor műveltsége is, — az, hogy életében szobrot emelnek neki és hogy dicsőitő versekkel firkálják tele házának falát.
    Másfelől nem kétséges, hogy a hetaira a társadalom szélesebb rétegeiben nem örvendett tiszteletnek és az a pompás nyárspolgárasszony-figura, akit Lukianos-Pierre Louys vagy Alciphron alapján30 Phillinának nevezett el Az arcfesték szerzője, nem állt egyedül a szerelem professzionátusainak lenézésével.
    S az enyhe gúny ellenére, amellyel a borkereskedő feleségének terebélyes alakját körülöleli, az írónő mégis érezhetően az ő oldalán van — legalábbis annyiban, hogy a hetaira életét még a görög mesevilágban is boldogtalannak látja. S talán éppen azért válik meg nehezen ettől a témától, mert az emberek társadalmának védő közepességéből kiszakadt nő szenvedései és ragyogása a lelki élmények valóságos tárháza. Az egyik Klonárion — ugyanaz, aki a remetéket annyira megbotránkoztatta rózsáival — szép kis madár, aki mindig csicsereg, soha se rosszkedvű, de lelkének nincs mélysége, értelme — éppen a csicsergő kismadáré. «Szerette, hogy szeretik és örömmel hallgatta a vallomásokat, de csak akkor, ha rövidek voltak, mert sokáig nem tudott figyelni.» «...Mindig nevetett. Vígság volt az élete. A síró emberektől elfutott s a bánatos szerelmeseknek gúnyolódva fordított hátat... Ha szerették, ha elhagyták, természetesnek találta. Könnyet nem ontott senkiért és mert nagyon feledékeny volt, hát nem haragudott soha. Nem emlékezett rá, ki bántotta, ki szerette s feledékenységében régi kedveseinek is mindig legelső csókot adott.»
    Mellette egy másik egyszerű lélek, de ez meg annyiban egyszerű, hogy egyetlen szerelem tölti be. Myrtion, A rabszolga istene c. történet szerény kis hősnője végeredményben csak Gorgiast, a hajóst szereti. Mikor vizet ad a kereszten szomjazó keresztyén rabszolgának, a szenvedő így szól hozzá:
    «— Imádkozni fogok!... Ha majd egyszer szomjazol, enyhítsen meg az én Istenem téged...»
    A szomjazás ideje eljön. Gorgias megcsalja Myrtiont egy keleti táncosnővel. Myrtion úgy érzi, hogy kimondhatatlanul szomjúhozik. És az ephraimi leány kirabolja és megkéseli Gorgiast, aztán otthagyja egy új szeretőért. Gorgias a hű Myrtionért küld, aki nem szomjazik többé szerelmese betegágya mellett: «boldog tekintetével a rabszolga istenének templomát kereste... és a szeme eltévedt a végtelen kék égben.» Nem egy nagyon szépen végződő mese ez? Jótétért jót várj...
    Myrtion nem szoros értelemben vett hetaira, vagy legalább — lehetne más is. Damylla csak körülrajongott, szabad életű asszony, akire a költő jelképes mesével ráolvassa, hogy olyan szobor, aki lelépett az oltárról és «kiosont templomából, s elment ahhoz, aki szívet adott neki s szívtelenné lett maga». Esztelen hívei azért minden reggel ott tolonganak oltára körül. Damylla tekintetében a megszégyenülés gyűlölete vet lobbot s ráolvassa a boldogtalan poétára, hogy ő mindig azok között lesz, «akik virradattal visszatérnek az istenasszony templomába».
    Az arcfesték31 című történetet az athéni hetaira-negyed lakói mesélik el. Hősnője, a csodaszép Bacchis maga is hetaira volt, de — mint Myrtion — ő is egy lapra tette föl életét, egy férfiúra szívét. Ez a férfi Hermodoros, Praxiteles kőfaragóműhelyének modellje, aki kizsákmányolja, tönkreteszi a szerelmes leányt s aztán otthagyja.32 Bacchis hiába várja vissza Hermodorost, míg aztán egyszer Apollo templomában viszontlátja — mint Apollo szobrát. Szerelmét átviszi a szoborra, de ez nem éled új életre, mint a Pygmalion mondában, — csak Bacchis számára lesz a szobor a szeretett Hermodoros maga. Egy éjjel a templomba lopózik s hajnalig csókolgatja a szeretett férfi arcát. Így találják a papok s a megbotránkozott tömeg a merénylő halálát követeli. Ám ekkor a nap az isten arcára süt s «az aranyfényben szégyenlősen lehajtott fővel, merengő mosollyal, ott állt elpirulva a szobor!... Az ámuló papok, akik akkor még nem sejtették, hogy a szobor ajkai Bacchis ajkától voltak pirosak, hogy Bacchis arcának festett pírja égett a márvány arcon, — futni engedték a leányt». Így mentette meg az arcfesték Bacchis életét.
    De természetesen nem ez a történet veleje. Nem egy «apró bűn» védelmében íródott ez a szép elbeszélés, hanem a tisztító és felmagasztaló szerelem védelmében. Minél alázatosabb eszközzel él a csodatevő eszményiség, annál megkapóbb a «csoda». És ez a csoda jellegzetes középúton áll a valódi csodák és a XVIII. század felvilágosodásának oly kedves álcsodák között. Bacchist nem igazi csoda menti meg, mert nem állapítható meg az isten közbelépése. A hívők azt mondják: Apollo adott jelt, a hitetlenek vállat vonnak: «Szerencsés véletlen volt»... Viszont nem is volt olyan gépezetes csoda, amilyennel Voltaire Mohamed prófétája csalja lépre az ostobán rajongó Séide-et, mert Bacchis nem mesterkedett, nem akart csodát színlelni: ő csak szeretett.
    Victor Hugo Marion de Lorme-ja s annyi más, a szerelemben megtisztult kurtizán a XX. század harmincas és ötvenes évei között megfordította a reflektort, amely a régi hetairát s római utódát megvilágította. Most már nem lehet természetesnek találni, hogy valaki «kaméliás hölgy» s máskép nem is szabad megközelíteni, mint ezzel a kérdéssel: «Miért lett azzá, szegény?» — vagy ezzel: «Hogyan lehetne segíteni rajta?», illetőleg: «Hogyan segíthetne magán?» S megindul a vita a nagy és lemondásokkal teljes szerelem tisztítótüze körül. Az erősen polgári érzésű írók, mint Emile Augier, nem hisznek benne s sok színpadi tanulmányuk összefoglalható abban az ősi tapasztalatban, hogy «kutyából nem lesz szalonna». De Augier-ék a XIX. század egész folyamán törpe kisebbség: a mérleg nyelve a másik csoport javára billen. Nem csak s nem is főkép azért, mert a romantika s úgyszólván minden vérbeli író rokonszenvező részvéttel nézi a társadalom margójára sodródott egyént, még ha a saját hibájából sodródott is oda. Hanem azért is, mert minden keresztyén lélek irodalmi alapélménye, a Biblia is megbocsátás és reménység légkörével veszi körül a házasságtörő asszonyt, a samarjai nőt és Mária Magdalénát. Hiába halmozza föl a tapasztalat a visszaesés elszomorító eseteinek ezreit, mit ér mindez az Evangéliumban is megszentelt, győzhetetlen eszményhittel szemben?
    Hogy a megoldást a Biblia irányában kell keresnünk, azt a kötet utolsó elbeszélése is valószínűvé teszi, ahol az Üdvözítő születését hirdető csillag csodálatos fényétől megittasulva követi Myrthis, a táncosnő, Ahvert, akit szeret s akinek tisztességes felesége lesz. Az ő leányuk a magdalai Mária...33
    Utoljára hagytam a hetaira-sorozat két legerőteljesebb remekét. A fuvolát, amely D'Annunziót is elragadta, jól ismerjük. Lais, a világirodalomba régen bevonult korinthosi kurtizán mosolyogva, de unottan hallgatja udvarlói lelkendező rajongását.34 Pedig valakit ő is szeret, — azt, aki őt nem szerreti: Doriont, a szép, izmos, hideg szemű ifjút. Csábításának ugyan Dorion sem tud ellenállni, de aztán otthagyja Laist, aki pedig a lelkét öntötte ki előtte, amikor elmondta neki élete titkát. Valamikor szerény és tiszta fuvoláslány volt, de egy részeg tengerész összetörte a fuvoláját,35 amely után élt. A sírás nem használt: mindenképen szüksége volt egy drachmára, hogy új fuvolát vehessen magának. A drachmát megszerezte, de nem vett fuvolát: mindig talált valami mást, amire vágyott, valami csecsebecsét, ami magával vitte az aznapi drachmát s elsekélyesítette az életét. Amikor Dorion durva gőggel búcsúzik tőle, «kegyetlen mozdulattal egy ezüst drachmát vet a hetaira térdére:
    — Lais, de ezen a drachmán aztán vedd meg végre a fuvoládat.»
    A férfi fölénye nem soká tart. Este elhatározása ellenére visszatér Lais házához. «De az ajtó zárva volt, mintha soha többé nem nyílna ki; és odabenn, a világtalan falak között, halkan sírdogált egy fuvola hangja.»
    Mesteri ez a kettős lélekfordulat: Dorioné, aki kénytelen meghódolni a szerelem előtt és Laisé, akit a szerelem az önmaga megbecsülésére kényszerít. A férfi önérzetét és jobb meggyőződését tagadja meg s Bacchis történetéből tudjuk, hogy az ilyen férfiszerelem nem tart soká. Jó, hogy Laist ekkorra már az ellenkező útra indította az első igazi érzés, amellyel találkozott.
    A fuvola a tiszta élet jelképe, s nem véletlen, hogy a becsületes munka szimbóluma hangszer és a művészet szimbóluma is.
    A másik történet címe egyszerűen: Szerelem. Chrysarion Syrakusa Laisa. Alacsonyról, a kikötőbeli tolvajsöpredék közül emelkedett az őrjöngő kultusz magaslatára. Pedig csak a szerelem kalmára volt, akinek mély és zöld szeme kegyetlenebb, mint Laisé tudott lenni. Tagadja a szerelmet. Meseséggel vagy szerelemmel nem lehet kincseket szerezni. «Az igaziak koldusok maradnak, csak a hazugságot lehet eladni aranyért az embereknek.» És mégis: neki is van titka: amikor az arénában táncolt, ahova az anyja adta el, nem ismerte a szemérmet, de egyszerre «mint egy korbácsütés csapott végig rajta Glaukos, az agrigenti hajós két szemének pillantása. A nyomában égő kín serkedt a testén...»
    Másnap, amikor az utca árnyékából kilép a verőfényre, meginog, melléhez kap, összeesik és meghal.36 A várost percek alatt bejárja a hír: Chrysarion meghalt! Mindenki a csókjairól beszél, de teste «ingyen hever a fehér napsütésben, a forró köveken», senki sem nyúl hozzá. Ekkor jön a kikötő felől egy férfi. Futva jön s aztán lerántja válláról a köpenyt és eltakarja vele a halott testét. «Ennél a mozdulatnál a férfi árnyéka átsuhant Chrysarion arcán, de a hetaira kialudt, zöld szemében nem tükrözodött vissza annak a képe, aki őt legjobban szerette.»
    Chrysarion nem oly szerencsés, mint Lais: titkos és tiszta szerelme nem változtathatja meg életét, csak a halálban jön segítségére. De a Szerelem erkölcsi felfogása talán még emelkedettebb egy fokkal a Fuvoláénál, mert a szenvedély kétséges tisztítóerejénél nagyobb érték az a hit, hogy a szerelem nem lehet teljes a tisztaság nélkül és hogy legjobban az szeret, aki tisztának akar látni bennünket.37
    Hermodoros és Dorion a görög ifjú kevéssé rokonszenves arcát mutatják. Még megvetendőbb náluk az Egy korinthosi szerelem sötét hőse, az élveteg és romlott Agathon. Parthenis, a gazdag leány épúgy szereti, mint szegény fekete rabnője, Akis, de Agathont pillanatnyilag csak Artemis papnője érdekli, mert az elérhetetlen. Amikor Parthenis megtudja, hogy Agathon, aki a pénzéért neki ígérkezett, megcsalja, tőrrel fölfegyverkezve megy el hozzá. De a szerelem győz: Parthenis nem tudja megölni a szeretett férfit. Agathon végül maga használja fel a tőrt: beledöfi a leány szívébe, mert már megúnta...
    Az emberi elvetemültség mutatja itt meg magát félelmetes erővel. És e mögött megint ott ágaskodik egy lélektani tanulság: az élvezet hajszolása nemcsak a test erejét veszi el, hanem a lélek szabad elhatározását is. Azok az emberek, akik ilyen légkörben élnek, vagy szeszélyeik rabjai, mint szegény, elkényeztetett Parthenis, vagy önmaguktól is észrevétlenül süllyednek le a bűn ingoványába, mint Agathon.
    Ezzel a világgal szemben, amely legjobb esetben gondtalan és felületes, ott van maga a Természet, amely megint csak gyönyört kínál és megint csak megtanít a gyönyör korlátoltságára. Aphrodite itt is korlátlanul uralkodik. A kis najád, aki a lombok árnyékolta forrás mélyén éli sejtelmesen boldog életét, egyszer csak megismer egy sokkal nagyobb boldogságot: szikrázó szekeréről Phoibos száll le hozzá s csókjaival árasztja el. De a boldogság megárt a kis najádnak és a tüzes csókok lassankint egészen elfogyasztják. A forrás kiszárad a nap égető sugarai alatt: ezt látják a hétköznapi halandók. A najád meghal a nap szerelmétől — mondja a természet jelképi értelmezője, a költő.38
    A kis najád halála már 1900-ban megjelent és az írónő első görög meséi közé tartozik. Sok tekintetben semmi más, mint egy metamorfózis, — olyasféle, amilyeneket nálunk Tompa virágregéi énekeltek meg. De az ókori és középkori átváltozások költészete aligha alkotott valaha is ilyen remeket. A hűs forrás hangulatának utolérhetetlen mélységétől a kis najád gyermekien nőies egyéniségének finom rezdüléseiig a fiatal író minden tollvonása teljes célbatalálás. A novella egyike a legszebb magyar prózai költeményeknek, pedig ezzel sokat mondtunk, hiszen prózaíróink oly gyakran menekülnek ahhoz, ami a nyelv természetéből kifolyó biztos erejük: a költészethez.
    A görög mitológia varázsától megszentelt Természet mélyén tehát nem teljes a boldogság?
    Nem bizony: a második metamorfózis is egy kis tragédia, amelynek végén csak az isteni beavatkozás enyhít valamelyest. Mert boldogtalan a nagy Pán is, aki Syrinx nimfát hiába üldözi szerelmével, és boldogtalan a szőke Syrinx is, aki csak úgy menekülhet tolakodó szerelmese elől, hogy Gea istennő náddá változtatja. És Pán kétségbeesett indulatában addig öleli a karcsú, hajlékony növényt, míg a nád darabokra törve hull lábához. Akkor összeszedi a tört nádszálakat, egy hozzákúszó borostyánindával összeköti őket s külön-külön csókolgatni kezdi, panaszosan, szívszakadva kiáltozza a nimfa nevét:
    «— Syrinx! Syrinx!...»
    «Soha nem hallott bűvös dallam szállt el a völgy felett»: Pán fölfedezte a muzsikát.
    Az elbeszélés címe: Mythos a Syrinxről és a történetet minden jobb mitológiában meg lehet találni, Seemannál is.39 A mesélő művészet itt is, mint a legtöbb görög mesében, a téma átlelkesítésében és átcsiszolásában mutatkozik meg. A mítosz, amely sokszor nem egyéb, mint szellemes ötlet, a jelenségeknek adott s nem minden erőltetés nélkül való magyarázat, szubjektív élménnyé válik számunkra, a szereplők már nem egy képlet tételei, hanem élőlények, akiknek szívük van, sőt: akiknek a szívük fáj. És az életre kelt szív úgy ragyog felénk, mint egy vörös drágakő, amelynek szépmívű foglalatát is bámulva csodálhatjuk.
    Pán azzal akarja magához édesgetni a vonakodó nimfát, hogy nászajándékul tükröt ígér neki, amelyben mindenkor láthatja magát. Pán intésére megjelenik képe a folyóban, mely eddig senkinek az alakját nem verte vissza. De amikor a lány mellett ő is lepillant a vízre, «ahol valami bús csúnyasággal tűnt fel szarvakkal elrútított, fájdalmas arca», akkor «az erdő mentén szilaj hahota hangzott s Zephyros kacagva táncolt el a folyó felett, ezer darabra törve annak csillogó tükrét».
    Költészet és művészet árad el ezen a világon s csak ez teremti meg benne a boldogság képét. Pán nem is hagyja, hogy vigasztalják: a nádsíp arra való, hogy a boldogtalan szerepnek emlékét dallá változtassa át.40
    A boldogtalan szerelem emléke kincses érték. Philodemos meséjé-ben az Alpheios partján élő ifjú költő reménytelen szerelme kínjaitól úgy akar megszabadulni, hogy leszáll az alvilágba, a Léthe vizéhez, hogy örök feledést igyék belőle. Hiszen «a Lethe hatalma oly nagy, mint akár az isteneké... csak innia kell a vizéből s a folyó lemossa lelkéről Melissa képét, hogy azután tovább ragadja hullámain». De aztán «összeborzadt a gondolatra: Melissa bájos, mosolygó képe a holtak emlékei között!» Megiszonyodik a feledéstől, a halál édestestvérétől. Megőrzi drága szenvedéseit és amikor végre hazaér, egy holdas éjszakán felfüggeszti vadrózsakoszorúját Melissa zárt ajtaja fölé.
    Mikor Phibodemos befejezi meséjét, amelybe egész lelkét — és a miénket — beleöntötte, az egyik leány a vállára teszi a kezét s halkan súgja:
    «— O Philodemos, ismerem én a Citharon dalát... úgy mondják Korinthosban, hogy te énekelted el...»
    Ez a leleplező megjegyzés nekünk is szól. Nem csak azt mondja, ami magától értetődik, hogy ami ezekben a mesékben van, keresztülment a mesélő szívén is, mielőtt a miénket megrengette.41 Hanem azt is, hogy ezek a történetek sohasem lesznek az olvasó számára szép, csillogó és idegen formák, amelyek fölött vállat von, mint a más játékszerei fölött. Mi is úgy vagyunk valahogy, mint a meghatott leány, aki a ciprusok alatt a mesélő és a mesehős vállára szeretné tenni a kezét: «Mindent tudunk... Ez a meseszív a tied és a mienk is. Citharon dalát te énekelted és én is és mi mind, valahányan vagyunk.»
    Boldogtalan Charmides is, a kicsiny és hűséges Muzárion szerelmese (Muzárion a címe a Mikszáth Almanachjában, 1904-ben megjelent novellának), mert szerelme tárgyát elragadja a zsarnok Dionysos. Muzárion meghal, lelke a lantba költözik, amely Charmidest nagy költővé érleli. A keret itt is, mint annyiszor, eleven beszélgetés: a szomorú költő meséli el a maga történetét az enyelgő, évődő leányoknak: a mindig derűs Kymbaleonnak és az érzelmes Amphelisnek.
    De a legszomorúbb hőse a görög mesék sorozatának bizonyosan a kentaur,42 aki, amint Tormay Cécile mondotta, azért vonzotta őt, mert az ember szimbólumát látta benne: «a szíve ember, a teste állat, az agya isten». A kentaur boldogtalan félvér, egy dübörgő kentaur-apa és egy elragadott, szegény kis nimfa gyermeke, aki fiát Atüchésnek, boldogtalannak nevezi.
    «— Ez az én nagy átkom, ezért látod rajtam az emberek és az állatok formáját, mely formában gyötrődve él a lelkem.»
    Ennek a történetnek is van mondanivalója a szerelemről. A szerelem nem függhet csak a mámortól:
    «— Ti férfiak és nők! meg kell találnotok egymásban a lelket is, mert azok, akik utánatok élni fognak, szerelmetek jegyében születnek a világra, annak az átkát vagy áldását hurcolják majd magukban... Ne űzzétek hát el az asszonyokat, mikor igazán bölcsek vagytok, hívjátok őket magatokhoz, hogy ne szülessen több kentaur a földre.»
    Ime, milyen messzire jutottunk a «szerelem gyermeke» romantikus és áltudományos kultuszától! Mennyi bölcseség van a mi számunkra is a görög mesékben, amelyek pedig szín szerint a gyönyör és az életöröm természeti törvényét kutatják.
    De ne vezessen félre bennünket a novella végén csábító nyíltsággal szövegezett «tanulság». A nagy íróművész ritkán hajlandó a gyöngébbek kedvéért pár sorba foglalni egy gazdag és csak az élet síkjában, azon egyszer kiteljesedő élményt. A kentaur nemcsak azért boldogtalan, mert félvér, mert az oktalan ösztön gyermeke. Kentaur minden művész és minden magányos, nagy lélek, akit teste a hétköznaphoz köt, lelke a magasabb emberség felé kényszerít. És a kentaur a jelképe minden embernek, aki sohasem felejtheti el, hogy a krisztusi lélektan szerint testből és lélekből áll és hogy «a lélek kész, de a test erőtelen»...
    Így simul össze, ha a görög táj csillogó ködein áthatol tekintetünk, antik és új bölcseség, — így válnak morális értékekké az esztétikai életszemlélet formakincsei. Az antik és a keresztyén világ között nincs mély ellentét, de a gyakorlati életben áthághatatlan sormetszet tartja őket egymástól távol — sokszor tragikus távlatban.
    Tormay Cécile-nek is megvan a maga «Pán halála»: az ifjúkori Megcsalódott istenek éppen a Tisza forrásvidékére lokalizálja azt a hangulatokban oly pezsdülően gazdag éjjelt, amelynek végén az erdő istenségei rádöbbennek arra, hogy a nagy Pán halott és hogy syrinx-sípja helyett pásztorfiú fúj havasi kürtjével riadót a vadonnak s hajnali imáját a pirkadó mennyboltozat felé rebegi, «ahol a pogány istenek nagy győztes ellensége — az új Isten lakik.» Így lesz a második «görög» meséből kétszeresen is magyar vonatkozású: a Tisza révén s a Reviczky-rokonság által.
    A sorozat csúcsán áll a Boldogasszony Arkádiában, «A fuvola» mellett az a mese, amely D'Annunziót leginkább megkapta. Második, végleges szövegében a magyar irodalom legművészibb elbeszélései közé emelkedett. Merész ötletével betetőződik a Görög mesék világnézete. Az Erymanthos lankás oldalán arra tévedt zarándokok visszaállították az elhagyott talapzatra Aphrodite szobrát. «Mezítelen márványtestét ájtatosan befedték hosszú zarándokköpenyükkel, örökifjú fürteit, melyek a tenger hullámzásának képére voltak formálva, nehéz aureolával koronázták meg.» Aphrodite szobrából a Boldogságos Szűz szent szobra lett. Egy napon a Nyár égő sugara megérinti a mozdulatlan kőkezet. A szoborban megindul az élet s itt «Az élő szobor» költőjének nagy tanítványa eleveníti meg a követ. A Boldogasszony lelép a talapzatról és elindul a régi Árkádia mezőin. Leteszi a súlyos koronát és Zephyros csókját érzi a nyakán. A Természet ráismer: ő Aphrodite, akinek visszatértét a természet jelképes erői oly régen várták.
    «— Te — csendült a kar szava — te minden istennő vagy. Győzhetetlen, örökkévaló, aki a fényt és árnyat szövöd, aki erőt adsz mindeneknek és megfékezel minden erőket. Ó csillagok, ó tengerek istenasszonya! Te, ki a magot megérleled, te, ki a végtelen forgatagában kerengsz...»43
    S ezt a himnuszt a Szűzanya tiszteletére maga Pán vezeti. Ám a harang szava elnémítja az éneklők karát. A teremtés fölött újra fölsejlik a kereszt bánata és a Boldogasszony ott áll két fia: a töviskoronás Jézus és a mirtuszkoszorús Eros között. Aztán újra elfoglalja helyét a talapzaton s emléktelen kőszoborrá válik az, «ki a boldog Árkádia tükröző vizében egy pillanatra viszontlátta önmagát.»
    «Viszontlátta önmagát»: talán itt van az ihletett látomás kulcsa. Az Aphrodite-szobor számára megtiszteltetés, megszenteltetés, hogy az egyetlen Isten anyját jelképezheti az erymanthosi vadonban. Engedelmesen veszi föl régi alakját, teszi fejére a súlyos sugárkoronát: áldozatot hoz azért, aki a legnagyobb áldozat utolérhetetlen példáját adta a világnak. Akkor, amikor az árkádiai erdőben egy pillanatra kibontja régi szépségét és ősi mosolyát, léte hallatlanul kitágul: most is a Boldogságos Szűz marad: az a több, az a tökéletesebb, amivé nemesült, de nem a búcsújáró templomok gyermekes díszben agyonpólyált, merev szentje, hanem az örök Nő, akinek «öve az élet örök köre», akinek «leheletében élünk», a Szűz Máriában megtestesült eszmény, amely felé az «Ember Tragédiája» Évája törekszik. S ebben az eszményben benne van Aphrodite is, benne az a tüdő mélyéről felszakadó lélekzet, amelyet a természet ölén veszünk s amely friss erővel indít el a tiszta tett felé. Benne van az a titkos reménység is, hogy a kereszt árnyéka nem vonja letörülhetetlen feketébe az élet örömét, különben Isten nem engedte volna meg a Boldogasszonynak, hogy néhány percre egészen átadja magát neki. Nem: a Boldogasszony szentsége és tisztasága ebben a pár percben még tündöklőbben fénylik: ártatlan, mert természetes.
    Ez megint «A megcsalódott istenek» és a «Pán halála» problémája. De nem egyszerű elégia. Nem belenyugvás abba, hogy szakadék nyílt két korszak között. A görög mitológia aranysugaras álmáról a mi írónk sem mond le minden szívfájdalom nélkül. De tovább megy egy lépéssel s ebben van a kis remek gondolati jelentősége.
    Költőnk, aki Itáliában nem volt sem rövidlejáratú turista, sem az előkelő társaság gondolattalan kedvence, hanem szerelmese az olasz kultúrának, amely mögött mindig az antik művelődést kereste, nem hihette egy pillanatig sem, hogy a görög fejlődés vonala44 örökre megtört a középkor küszöbén. Ellenkezőleg: kedvenc Firenzéje éppúgy az örök összefüggésről győzte meg, mint Szicilia, ahol a hellén kultúra talán legmagasabb és mindenesetre legváltozatosabb ormait érte el, — s fezt hangsúlyozták beszélgetései írókkal és szakemberekkel, hogy olvasmányairól ne is beszéljünk. Tormay Cécile — ezt ő is hangoztatta — az Uránia számára készült két darabján kívül számos tanulmányt írt olasz problémákról s ezeket éppen ebben a kiadásban kapja először a magyar olvasó. És mindenütt komoly munka ömlött a művészi formába. Ezek a tanulmányok igazán tanulmányszerűek, ha nem is a szó tudományos értelmében; de semmiesetre sem egyszerű úti benyomások, a vászonra hullott ecset szeszélyes színfoltjai. Az írónő fiatalságát meghazudtolóan egyéniek például zsarnok-tanulmányai, amelyeknek megírására talán D'Annunzio erő- és erőszakkultusza is csábította45, a bizánci Theodorát rehabilitáló, gyönyörű Ravenna-triptichonja46 s a Művészet földjén c. sorozat többi darabja.47 Fra Angelico és Savonarola jellemzése eredetileg összetartozott. A diptichon címe: Két dominikánus48 s tengelye ez a mondat lehetne: «Milyen különbség kettőjük között! Fra Angelico az egész világtól el szerette volna zárni kolostorát... Savonarola az egész világot kolostorává akarta tenni...» Lucrezia Borgiáról írt tanulmánya, amely úgy kezdődik, mintha novella akarna lenni belőle, a tudományos forrásmunkákban való jártasságról is tanuskodik.49
    Ebben az egész kötetben, melynek hőse Itália, nincsen olyan lap, amelyen ne ütköznék ki az írónak az a meggyőződése, hogy a görög kultúra és a keresztyénség között nincsen végzetes hiatus. Az egyik ravennai templom bejárata feletti képen «leírhatatlan bájjal enyeleg a szakálltalan Jézus bárányaival. A mozaik „Jó pásztorát” még az érintetlen kereszténység üde ihlete sugalmazta. Az a vallás hozta létre, mely istenének megszemélyesítésénél gondolkozás nélkül veszi át a meghalt pogány istenek formáit, melyben a művészet az egyetemes szépet létrehozta...»50 Ugyanebben a kötetben van Loreto nagyon tapintatos, de a sorok között mindig élő kritikája, benne a fekete Madonna és a kis Jézus fején nehezedő súlyos koronákra vonatkozó sorok, amelyeknek költőibb párjait megtaláljuk novellánkban, nagyon jellegzetes szimbólumul.51
    A Szirének hazája harmadik része még közelebb visz bennünket a Boldogasszony Árkádiában lehetséges élményforrásához. Olaszország lelkes és avatott vándora nemcsak a bizánci vallástudomány és eretneküldözés ellen talál kemény szavakat, hanem a délolasz s különösen a szicíliai babona ellen is. «A nép csodálatos fogalomzavarában felkeresi imájával még a pogány világból fennmaradt istenszobrokat is, elkeresztelve őket Madonnáknak és Szenteknek. Egy szegény asszony, mint legcsalhatatlanabb csodatevőt, a siracusai Madonnát — nyilván a siracusai Vénust ajánlgatta nekem, mert — mint mondta — hiába imádkozott ő minden Szentekhez, csakis a „fejetlen Madonna” tett vele csodát: tíz gyereke közül egy év leforgása alatt három gyerekét vette el, hogy megenyhítse a család ínségét...»
    A siracusai szegényasszony esete nem egyedülálló. A XX. század első éveiben virágzottak Gárdonyi Göre Gábor-históriái, s az egyikben Göréné Petőfi szobra előtt imádkozik, ámbár az csak «pesti szent»... A sziciliai néphit Madonnát formál a Vénuszból: ebben a groteszk tényben van azért valami ötletcsira. Ha az ember elgondolkodik az eseten, eszébe jut, hogy ugyanezen az istenáldotta földön másfél évezreddel előbb ennek a sziciliai asszonynak elődei talán éppen ez előtt a Vénusz-szobor előtt mondták jel együgyű imádságaikat. S megvillan a lehetősége annak, hogy komoly oldaláról mélyítsük, el a problémát és megszületik Tormay Cécile novellája.
    De ahhoz, hagy megszülessék, az árkádiai erdő kettős poézisére van még szükség: arra, amit a természet mélye ingyen kínál mindenkinek: a napsugár, az árnyék, a fák, a füvek, a virágok, a fuvalmak gyönyörűségére, s arra, amit a görög képzelet ad hozzá: tomboló kentaurokra, fehér nimfákra, pajkos Zephyrosra, egy korlátlan és mégis a szépség formakereteit tökéletesen kitöltő élet költészetére.
    Mind a kettőre különös elhivatás fejlesztette rohamosan Tormay Cécile művészetét. Hiszen ő irodalmunkban a legvarázslatosabb életrekeltő, akinek egy pillantása, egy mozdulata, egy lélekzetvétele elég, hogy életek százai pezsdüljenek és zsendüljenek a tárgyak világában; — de ott van, a helye a legnagyabb magyar poéták közt akkor is, amikor a természet hangulati hatását kell átvinni hallgatókra vagy olvasókra.
    A századforduló új erővel fordul a spiritualizmusnak e felé a művészi szimbólumokban oly gazdag formája felé. Nem csoda: annyira elszürkül az élet, annyira érezni az istenek pusztulását körülöttünk, hogy akikben a lelkes világ hite él, óhatatlanul visszatalálnak ahhoz a nem filozófiai, hanem költői panteizmushoz, melyben csak száraz szőrszálhasogatók fognak ellentétet találni vallásos meggyőződésükkel. Tormay Cécile ifjonti panteizmusa nagyon jól megfér soha meg nem ingott keresztyénségével, de persze azzal, amit ő az «érintetlen», az «üde» keresztyénségnek nevez.
    Ha rokonságot keresünk a görög mesék mondhatatlanul édes és mégis pillanatokra sem édeskés erdeinek, a «Szentivánéji álmon» és a «Csongor és Tündén» kívül, sőt talán elsősorban Böcklin jut az eszünkbe. S örömteljes döbbenet, amikor a Virágok városa végén megtudjuk, hogy Firenze fogadott leánya D'Annunzio mellett a nagy német festő szellemét is ott tudta a közelében. Valdemáról mondja: «a mi világunknak egy hírnök művésze, a modern-pogány Böcklin élt és álmodott itt»...52 Élt Firenzében egy német meg egy magyar művész, akik egymást nem ismerve, keltették életre az antik természetet s az antik szépséget. Mennyire sikerült megnyerniük a mitológia és a régiségtudomány szakértőinek tetszését, nem tartozik ide. De akár megsejtették, akár megálmodták azt, amit számunkra elővarázsoltak, feledhetetlenül gazdag hangulatot árasztanak egy korra, amelynek szüksége van rájuk.
    De azért a szépség ragyogása nem mossa el az érdekes árnyékokat, a hangulatfürdő nem árt meg a történetek gondolati és lélektani tartalmának. A félistenek lebegése az anyag és az anyagiatlanság között nem szünteti meg a világ súlypontjait, a hetairák különleges légkörében nem bomlik meg a világ törvényes rendje. És így a költő lantot emelő karjának mozdulata alatt jut hely az élet világos szemű szemlélőjének is.
    Az Uránia-darabok53 jó edzés az író számára. Ki kell emelnie azt, ami színes és ami lényeges; meg kell tanulnia tollhegyre venni a legjellemzőbb vonást, hogy a tovasiető vetítésnek terjengős szöveggel útjába ne álljon. És mert előadását hallgatják, nem olvassák, lendületet és stílust kell adnia még a közlésre váró ismereteknek is: az író nincsen magában, nem ül az íróasztal előtt: közönség van előtte, nem egyes olvasó. Ez a jelenségek mozgalmas és hatásos megragadását követeli tőle: azt, hogy a maga friss benyomásaiból induljon ki, elmondja, mit érzett, amikor a halott Ravennához közeledett, vagy amikor alkonyi órán egyedül maradt a zsarnok Malatesta árnyával. Olaszos, latinos a széles gesztusa, kissé emelt, de azért finoman zengő hangja: a műveltség és az eredeti szellem már csaknem a szónok messze fénylő fehér köntösébe öltözik, hogy jól látható foltot adjon. Az első idők Uránia-képei bizony még nem elég tökéletesek ahhoz, hogy elbájolják a nézőt s nem méltók arra, hogy Nápolyt, Taorminát vagy Firenzét Budapesten képviseljék. Az eleven szónak kell hozzáadnia jellemző szépségével azt, ami a képekről lemaradt. Így válik ez az Uránia-stílus kiindulópontjává az író tökéletes harmóniájú, teljes ritmusú és mindig eleven színű mondatainak. Az ilyenek: «Mélyen alattuk, csillogó páncélban rohan az Arno», vagy: «Ravenna sírhantjain, mint sírkövek, az ódon templomok térdepelnek», már átmenet az Uránia közönségének képzeletét ösztönző mondatok és az íróművész átlelkesítő, minden porcikájában «jóleső» mondatai között. A rokonság egészen közeli, ha a rokonok nem is mindig tartják.
    S ennek a lelket kereső és lelket indító kifejezésmódnak nemcsak esztétikai vagy hangulati célja van. És nemcsak azért olyan szerencsés, mert Itáliát nem szabad kevesebb színnel, kevesebb lendülettel és kevesebb belső ritmussal jellemezni. Eszmei értéke is van: a fasizmus előtt negyed századdal még hanyatlónak érzett, önmagát hasztalan kereső Itália «raison d'étre»-je, létének és vonzásának magyarázata az, hogy a szépség, az életöröm, a művészet hazája, s mindent, ami benne történik, egy a hétköznapi élet törvényei fölött álló síkba kell vetíteni. Itália olyan, mint a meseország: az emberiség sorsának eszményi vonalai húzódnak át rajta, mindenkitől zavartalanul. Az, ami Firenzében évszázadokon át történt, nem egy város története, hanem az emberi nem egy válogatott csapatának küzdelme az emberi eszményekért, mindenkinek látható, emelt küzdőtéren. Ezért érezzük oly sokszor az Ember Tragédiája közellétét, — így például Theodora és Justinianus történetében, ahol a «homousion» és a «homoiusion» madáchi harca jut eszünkbe és ne feledjük, hogy Arany Jánosnak ez a második tanítványa fiatal leány még, akinek — szerencsére — még nem voltak oly keserű tapasztalatai, mint Arany János legnagyobb tanítványának, Madách Imrének.54 S ez a biztosan megfigyelt valóságra, mint komor sziklára az eszmény és az eszme áttetsző fellegvárát gyökereztető ifjú lélek lépten-nyomon ott jár Madách nyomában a legnehezebb utakon is, mert megmutatja az értékek pusztulását, a nagyok nyomán nyomorultul tenyésző törpéket, a milliós Siracusa helyén a mai Siracusát, a Malatestákat, a bizánci festett imperátorokat, a déli bandita szenteltvízbe mártott véres tőrét, a tiszta vérbe csapódott barbár hordalékot, az «érintetlen» keresztyénség helyében a vallásosság elvadult kertjét. De mint Madách a bizánci, vagy a londoni, vagy akármelyik másik jelenetben töretlen lelkét őrzi meg Ádámjának és benne Éva mindig újra megtisztuló képét, a romokon itt is élet burjánzik s — ami ennél sokkal vigasztalóbb —: a romok maguk is élnek.
    Tömérdek ellenmondás, következetlenség és kicsinyesség: ez is az élet. De aki nagyot akar alkotni általa és érte, annak lelkében a megszületendő tett olyan bolygathatatlan életharmóniát teremt, mint a fiatal anya testében a megszületendő ember. Aki tettre, harcra, hitre született, azt még az ellenmondás is elektromossággal tölti meg, a következetlenség is ösztökéli, a kicsinyesség reformokra sarkalja. S bármily hajlamos a fiatal lélek egy kis világfájdalmas pózra, ha az alkotás ilyen akarása duzzad benne, ezt a pózt alig-alig tudják megjátszani a cél irányába feszülő izmai.
    Itália egyébként sem alkalmas a pesszimizmus még ilyen ifjúi bimbainak kibontakoztatására sem. S most nem arra gondolunk, amit a Szirének hazája második fejezetében olvasunk55: hogy Nápoly azért nem nevelt igazán nagy festőt, mert «megszégyenül és vesztes marad a festő a természettel szemben és bizony megértjük, ha eldobva ecsetjét, boldogan kifekszik a partra a boldog naplopók közé és a teremtés helyett a teremtésben gyönyörködik.» Hanem arra, hogy Itália és benne Hellasz sokezeréves dicsősége kőbe, márványba van írva, el nem filozofálható. Igaz: a század elején a nagy mult és a lényegesen kisebb jelen ellentéte némi mélabút áraszthat, de végső hatása mégis minden egészséges lélekre az, ami a «Karthauzi» fiatal művészére, aki a nimes-i arénában oly halhatatlan mondatokat épít a magyar nyelv márványából a művészet örökre felemelő ténye köré. Nem lehet az múló féreg, aki ezeket a remekműveket alkotta s nem lehet kicsinyes a sorsa az embernek, aki, még ha olyan szörnyeteg is egyébként, amilyeneket Tormay Cécile ebben a könyvében a történeti kútfok alapján nem egyet állít elénk, szívvel-lélekkel át tudja magát adni a művészi alkotás magas gyönyörűségének.
    Ami végül a lélektani megfigyelés lehetőségeit illeti, a görög mesék azokkal sem fukarkodnak. Igaz: az istenek és félistenek egyénisége adva van a hagyományban. De a kentaur jelképi, modern bánata, Pán művész-filozófiája ebben a lezárt világba is egyéniséget visz. A hetairák köré szövődő történetek pedig legtöbbször lélektani vagy társadalmi novellák: a görög színtér mindössze csak az általános-érvényűség magasabb fokára emeli őket, anélkül, hogy eltávolítaná tőlük a mai embert. Hermodoros-Dorion-Agathon dekadens és kóros férfitípusa, Glaukos és Chrysarion különös szerelme, Damylla lelkének örvénye, az átlátszó és mégis nagyon egyéni Klonárion a néhány vonással biztosan jellemző megfigyelő szemét dicsérik. Ide vehetnők az Uránia-darabokba és az itáliai tanulmányokba keveredett, néhol szépirodalmi igényű elbeszélések jellem-elemzéseit: Borgia Lucrezia és Theodora császárné, a Malatesták és a Mediciek, Bianca Capello és Parisina sorsának és lelkének hullámzását, hogy megértsük: mindez nemcsak előfutam volt, hanem sok részletében már diadal is.
    Bizonyítsa ezt végezetre két kis igaz történet.
    A Boldogasszony Árkádiában sikerének furcsa, de perdöntő tanusága, hogy megpróbálták eltulajdonítani. Berensont az egyik firenzei úriházba, ahova Tormay Cécile is bejáratos volt, meghívták, hogy segítsen megállapítani egy ismeretlen műremek alkotóját. Itt tudta meg, hogy a magyar «chanoinesse» novellákat, sőt regényt is ír. Erre eszébe jutott, hogy Párizsban, elutazása előtt írók társaságában találkozott Lord Melville-lel, aki a jelenlevőknek megírásra ajánlotta egy pompás ötletét. A lord erre előadta a Boldogasszony Árkádiában témáját.56
    Berenson története nagy megdöbbenést okoz a magyar mesélő barátai körében, akik mind hallották tőle legszebb görög meséjét. A lord, aki nagyon szeretett az írók tanácsadója és ötletszállítója gyanánt szerepelni, talán öntudatlanul, firenzei élményeit feledve, adta ki a témát a magáénak. Nem volt mit tenni, mint sürgősen lefordíttatni az elbeszélést franciára és beküldeni a «Revue de Paris»-nak, hogy a szerző elsősége bizonyítva legyen. Marcel Prévost, a folyóirat szerkesztője örömmel fogadta a kis remeket, amely különben oly közel állt a francia ízléshez. Mindjárt közzé is tette és a Notre-Dame en Arcadie-nak olyan sikere volt, hogy a szerkesztő csakhamar újabb görög tárgyú novellát kért Tormay Cécile-től. S A fuvola is megjelent a «Revue de Paris»-ban.
    Egy reggel kis csomagot hozott a posta Tormay Cécile-nek. Párizsból jött és egy finom aranyláncocska volt benne, amelyen brilliánsokkal körülvett régi görög aranypénz függött. Az aranypénz a drachmát jelképezte, amely a novellában a fuvola ellenértéke. Az ajándékhoz mellékelt levélben küldője, egy neves párizsi bankár és képviselő elragadtatását fejezi ki A fuvola fölött s a «mellékelt csekélységgel» próbálja meghálálni a kapott szellemi élvezetet. A bankár később, amikor autókirándulást tett Konstantinápolyba, Pesten is megállt s meglátogatta Tormayékat. A háború végeztével ő lett Elzász első képviselője.

IV.
EMBEREK A KÖVEK KÖZÖTT

«A világ messze volt és az ember közel volt önmagához.»
(VIII. 40.)

    «Vissza-visszatérve hazámba, az ellentétek erejénél fogva láttam, meg sajátos, minden más néptől eltérő, erős, büszke, zárkózott és nemes fajomnak hibáit, erényeit és jellegzetes magányosságát.
    Ekkoriban történt, hogy találkoztam önmagammal. Ekkor vitt el az utam a többiektől, akik írnak. Ekkor feledtem el a nyugat irodalmi tanítómestereinek a szavát; ekkor hallottam meg a magyar rónák beszédét, a Kárpátok és a Karsztok hangját, ekkor találtam meg, a magam egyéniségét.»1
    Nincs csodálatosabb változás, mint ez a fordulat: a Görög mesék, a Szirének hazája után az Emberek a kövek között.2 Az életöröm örök napfénye után ez a reménytelenül terhes ég. A valószínűtlenül enyhe éghajlat langy fuvalmai után ez a tragikus bóra, amely szívós ostrommal pusztítja el az emberek munkáját és életét. A kultúra csúcsai után a kezdetleges lények mélységei.
    Ezek az emberek is, amazok is «a kövek között» éltek. De Görögország és Itália kövei a halhatatlanság felé emelik az emberek szívét, a Karszt kövei az ösztönélet felé vonszolják.
    Tormay Cécile útja Itáliába mindig a Karszton keresztül vitt s a Karszt nem az a hegység, amit el lehet felejteni. Vigyorgó csontkoponyája az emberi sors kietlenségét példázza. S ezt még jobban aláhúzza az az Itália, amely ott van a közelben, a kék tengeren túl. Itália pozitív elektromosságától a Karszt villámai méginkább negatív előjelet kapnak.
    Egyszer hosszú ideig vesztegel a gyorsvonat két őrház között. Az utasok leszállnak friss levegőt szívni. S amint ott sétál a két alagút szűk közében, az író elgondolja: milyen lehet itt az élet? S ha — amint bizonyos — «az emberi élet elemei mindenütt ugyanazok», milyen különös feladat is lehet elképzelni azoknak az embereknek az életét, akiknek ez az egész világuk. Volt ebben valami csábító a nagyon rendszeres gondolkodású emberre: ez a mindem külső befolyástól elszigetelt élet talán még világosabban kiadja az élet alapvető vonásait?! Kísérlet is lehet ez, amelynek körülményeit kedvezően rendezte maga az élet...
    Csak a kitűnő kísérleti körülmények közé kerülő embereket kell jól megválasztani, — ez a kísérletező dolga. A Karszt regényében horvátoknak kell szerepelniük s most hasznára válik az írónőnek a Daruvárott töltött sok nyár tapasztalata. De az alagutak mentén magyarok állnak őrt... S magától értetődő természetességgel bontakozik már a regény alapgondolata, amelyet régebben megfogalmazott a Virágok városa szerzője, aki — különös véletlen ez! — ennek az első fejezetének a «Beszélő kövek» címet adta... Itt nem a Karszt falvait kell jellemeznie, hanem a forrón szeretett Firenzét. És a korában oly elterjedt miliőelmélet szép és fínom alkalmazásával megadja a Firenze keletkezésében szereplő három tényező mindegyikének azt, ami megilleti: «És a fiesolei halmok ajándékul harmóniát adtak Firenzének, a tiszta lég a kristálytiszta formát és gondolatot, uratlan bércek a szabadság szeretetét.» Aztán kimondja bátran: «A táj és az éghajlat neveli a népek jellemét, a népek jelleme teremti meg sorsukat és történetüket.»3
    Tormay Cécile első regényének születéséről egyébiránt két ismeretlen dokumentum lebbenti föl a fátylat. Az egyik az írónőnek talán legérdekesebb fiatalkori levele, amelyet Szabó Ödönhöz ír 1913 október 2-án — egész kis önéletrajz van benne. Ez a fontos írás igazolja eddigi elképzelésünket az Emberek a kövek között kialakulásáról.

    «A külföldi utazások sok mindenre megtanítottak. Megismertem az embereket és mikor hazajöttem, — mintha idegen, új szemmel látnám, megismertem és megláttam a saját hazámat is. Ekkoriban kezdett bennem derengeni a fajok nagy ellentéteinek sejtelme. Ami nekem komoly és szent, az egy másik fajú embernek értéktelen, ami neki érték, az nekem lényegtelen. Ezeket a különbségeket eltakarja, nivellálja a kultúra. De vajjon hogyan áll mindez ott, ahol nincs kultúra? Ott elementáris lehet az összeütközés.
    Valahányszor Fiuménak utaztam a Karszton át, eszembe jutottak ezek a dolgok. A táj, melyet még író tolla jóformán sohasem érintett, beleszólt a gondolataimba. Így formálódott „Emberek a kövek között” című regényem sejtelme. — Azoknak, akik mindég csak átutaznak egy tájon, néptelen és lakatlan az a táj. Egy író fantáziája benépesítheti. Be akartam népesíteni a vad Karsztot egy szimbólummal: egy vad erdei asszonnyal, egy vasuti őrrel, egy alföldi legénnyel... Megírtam a regényt. És még most is idegenektől, ismeretlenektől kapom a kis kártyákat. A Karsztban gondolnak rám azok, akik a könyvemet elolvasták.
»

    A másik dokumentumra Tormay Vera bukkant rá s megállapította, hogy az Emberek a kövek között első alakja — novella volt, a címe: Örök emberek, kelte 1907, hősnője Illa, az öreg vasuti őr felesége s a fiatal vasuti őr kedvese. A fiatal ember szabadságra megy az Alföldre; sokáig elmarad, de amikor ígéretéhez képest visszajön, asszonyt hoz magával. Illa ebben a fogalmazásban is meghal, de itt a második asszonyra is szerep vár még, — talán azért, hogy a környezet jelentőségét újabb áldozat pusztulása húzza alá: a fiatal őr feleségét honvágy gyötri, beteg lesz és meghal. A két alagút szűk közébe zárt két vasutast a második haláleset kibékíti. Az öregebbik, mikor az alföldi asszony halála után először találkozik hajdani vetélytársával, megemeli a sapkáját s a két elszigetelt magyar ettől a naptól kezdve újra köszönti egymást.
    Azok, akik szeretik változó szövegek egymás mellé állításával mérni a művész fejlődését, bizonyára értékelni tudják az új, végleges forma minden fölösleges részletet feláldozó, tragikusan meredek befejezését s általában mindazt, ami 1907 óta a nagy téma körül történt.
    De a Karsztot jellemezni mégis sokkal szerencsésebb gondolat és a Karszt mint népjellemet alkotó erő sokkal félreérthetetlenebbül, sokkal határozottabb kézzel dolgozik, mint az enyhe Firenze elmosódóbb «tényezői». A Karszt «tudja, mit akar», alig hasonlít valamihez és makacs különcöket a legkönnyebb jellemezni. A Karszt örök harc, — az embernek rendszerint ellenség, legjobb esetben házi zsarnok: úrrá lesz fölötte, vagy úgy, hogy elhordja kenyeret adó földecskéjét, vagy úgy, hogy leigázza a képzeletét s meredélyeket ás és emel a szíve közepébe. A két eredmény «tanulságosan látható» a falusiakon, akiket együgyűekké, kicsinyesekké és rosszakaratúakká tett a Karszttal való küzdelem; illetőleg Jellán, aki a hegyek szerelmese és bizonyos értelemben szerelmes áldozata lesz. Mert amikor kapcsolatba kerül a «világgal», azazhogy két magyar vasutassal, azon vérzik el, hogy nem érti meg a lelküket, a pusztáról hozott tempójukat, lelkiismeretük alkatát s ez abban jut kifejezésre, hogy elönti őt a harag, ha a pusztáról beszélnek.
    Amikor Jella, a hegyek leánya először tudja meg, hogy a hegyeknek valahol végük van és hogy vannak olyan vidékek, ahol hegy nincs is, «ez a gondolat megriasztotta, mintha azt mondták volna neki, hogy valahol messze, messze az Isten is megszűnik». Nagyon szép és nagyon jelentőséges sorok következnek most; mindenkinek el kell őket olvasnia, aki meg akarja érteni Jella sorsát és a Karszt «másik arcát»:
    «Nem lázongott többé, hogy az ismeretlen messzeségben végük van a hegyeknek, mert hiszen így jobban lehetett őket szeretni... Könnyein át felnézett rájuk. Mintha egyszerre megtörtek, megolvadtak volna, mintha jönnének hozzá a fenyvesek felett, mintha a szemén át bele akarnának ömleni. És ekkor, amint ott feküdt a földhöz tapadva, úgy érezte, hogy a szíve nem is az ő mellében ver, hanem alatta a kövek között; úgy érezte, hogy az ő vére hajtja a kis források lüktetését a mohában, az ő lélekzete rezgeti lassan, az irtásban a havasi füvet...»
    A hegyek szerelme elvesz tőle valamit: saját egyénisége egy részét. A «nagy hegyek kóbor kis lelke» lesz, de nem afféle romantikus hegyi szellem, amilyeneket a mult század novellái és operaszövegei termeltek, hanem élő ember. Sőt nagyon is élő ember, mert egyre hatalmasabb ösztönök irányítják. Ez magyarázza Jella szerelmének hevességét, amely a fiatal pusztai legényt, Réz András pályaőrt csak rövid ideig vonzza: aztán taszítja és végkép kiábrándítja. Ez magyarázza lelkiismeretének fejletlenségét. Az, hogy derék urát, a másik pályaőrt megcsalja, nem okoz neki lelkiismeretfurdalást. Pedig valamikor templomba járt, kis kecskéje utánakandikált a templom ajtajában, amikor imádkozott, — szerette anyját és szereti a hegyeket... de mindez olyan homályos, olyan fejletlen: ez a karsztos növényzet nem tartja meg az ember életét, amikor a szakadék szélén jár s a vihar ellene feszül.
    Ha Jella valamelyik falujabeli legényben találta volna meg azt, amit ott fenn, a sínek mentén élő csöndes és komoly magyarokban: a tapintatot, a részvétet, a lovagiasságot, talán nem lett volna sem olyan nagyon boldog, sem oly végzetesen boldogtalan. De a falubeli legények egy szűk, kis világ ostoba rabjai: nem közeledhetnek tiszta érzéssel a megvetett Giacinta Leányához s Davorin, aki még legközelebb áll Jellához, úgy akarja megejteni, mint vadász a vadat, vagy ragadozó a gödölyét. Ezek a magyarok pedig becsületesek és jók, de egy más világ: az Alföld emberei, sohasem érthetik meg a Karszt szakadékos, végletes lelkét. Réz András, miután eleinte hasztalan küzd Jella vad szépségének és közvetlen szenvedélyének csábítása ellen, váratlanul szabadságra megy és asszonyt hoz haza az Alföldről. Bizonyosan neki való, csöndes, dolgos asszonyt. És Jella, aki nem tud beletörődni, hogy Réz András másé legyen, a halálba megy. A vonatot kisiklasztania nem sikerült: férje, a derék Balog Péter, aki pedig csak most tudta meg, hogy mit vétett ellene András, legyőzi bosszúvágyát, elhengergeti a vonat útjából a sziklát s «mereven tiszteleg a vonat előtt».
    Gyermekkoromban láttam Henri Kistemaekersnek egy darabját a Nemzeti Színházban: a híres sebészt megcsalja szép, szőke felesége — Márkus Emilia játszotta — s a boldogtalan férj bosszúra tör. A drámaírók darabvégi «véletlene» kezébe adja a csábítót: megtudja, hogy a szomszéd szobában fekszik, sebesülten. Semmi sem tarthatja vissza berohan a szobába, hogy megölje boldogsága megrontóját. Lélekzetelállító, hosszú perc következik. Az asszony és a közönség kinn reszket: vajjon mi történik odabenn? Végre nyílik az ajtó, feldult arccal kilép a férj (Mihályfi Károly volt, nemes szakállal) s megtört hangon mondja «A műszereimet!» Az ösztön — ez a darab magyar címe — győzött a szenvedély fölött.
    Ösztön?4 A szó nem illik sem Kistemaekers orvosának esetére, sem Balog Péterére. A kötelesség, amely — ahogy mondani szokták — a vérbe ment át, mindegyikük életének középpontja, igazi értelme. Hivatásuk a mindenük és a sebész sokkal többet forgolódott a műtőteremben, mint a felesége szoknyája körül. Balog Péter pedig hosszú évek óta, amíg csak Jellát meg nem ismerte, alig látott mást, mint vasutaszubbonyba bujt hivatalnokot, az ő hivatásának jóformán névtelen szolgáját.
    Ösztönről inkább Jellával kapcsolatban lehet beszélni, ámbár ennek a szónak értelme is csalfa, mint az ingovány. «Mint egy fiatal állat» — mondja róla alkotója s ezzel megüti Jella természetének és végzetének kamara a-ját. A regény azzal kezdődik, hogy a pásztorleány lába alatt megindul egy kő. «Jella belekapaszkodott egy gallyba és lihegve hajolt a mélység fölé. Mosolygott. Szerette a fékevesztetten rohanó követ. Szerette eliramló dörejét.» És a legvégén ilyen kő fekszik a sínen, ilyen kő szakad le a mélységbe s nyitjai meg az utat András új élete előtt. Közben pedig csaknem megkövezik Jellát és édesanyját!...5
    De most nem a mű szerkezetének szépségeiről van szó. Jella a regény elején alig több, mint gyermek. Szereti a lezuhanó, a lejtőn nyargaló kő dörejét. Szeszélyes kis lelkében egyre járnak a felhők. A külső benyomások fékezetlenül hatnak rá. A tárgyak azért is élnek oly nagyon az ő számára, mert oly szegény lelkiekben.
    Nevelést nem kaphatott. Pedig nem árva. Anyja naphosszat hálót fon a Karszton túli tengerjáróknak s ezek az örök szálak egészen odakötik, ahova a gyermekkora és a szíve tartozik: a tengerhez. Még mindig jobb, mint ha a falu férfiait fonná be, úgy, mint fiatalabb korában... Mert Giacinta, az olasz asszony mintha a görög mesékből szabadult volna ide, az érem másik, érdesebb oldalára. A görög mesék egyik hősnőjének öregsége ez: a hálók fölött görnyedni elhagyott házban s a templomban végigszenvedni a kiprédikáltatást... Jella csak akkor tudja meg, hogy voltaképen szereti az anyját, amikor a templomi vesszőfutás alatt kínlódni látja. Giacintát csaknem megkövezik a parasztok, akik valamikor megvédelmezték őt a feleségeik ellen. Nem maradhat. Elmenekül a tengerhez s csak meghalni jön haza. Jella nem kapott tőle mást, mint azt, hogy szánhatta: részvétet érezni valaki iránt, megsejteni a hozzánk tartozó ember szenvedését: ez is nevel!
    Apja van is, nincs is. Halványan emlékszik rá az anyját verte mindig. De amikor nagyon aggódik az anyjáért, elmegy a szénégető Jovánhoz s megtudja, hogy az nem is igazi apja...
    Ez is nevelés: az élet iskolája. De a tananyag szörnyen nehéz: nem bírja el megroppanás nélkül ez a fejletlen lélek. A pap, akinek segítenie kellene rajta, kislátókörű, önző hivatalnok. A tanító? — hiszen épen az ő lánya vetett szemet Davorinra, aki egyideig Jella jövőjének látszott! De maga ez a Davorin is és durva barátai, alighogy megütik az ember legalsó mértékét: értéktelen ösztönemberek, s az ő számlájukra kell írni, hogy Jella végkép száműzi magát a civilizációból, mert ők vadásznak rája úgy, hogy a leány csak a szakadék fölött áthajlott fenyőszálon menekül előlük: közte és a falusi élet közt most már a halál árnyéka fekszik keresztbe.
    Maradna hát a természet: a kövek, az erdő, a magasság, a mélység, a sűrűség... S amint szegény Giacinta a sziciliai vagy korinthosi hetaira nyomorult fonákja, Jella talán a nimfák, najádok és hamadriádok zordonabb kiadása lehetne. De Jella földi ember, nem félisten és a Karszton nem hinti holdas hangulatát Pán sípja. Aphrodite őhozzá is eljön, de nem az az örök anya, akit valaha is azonosíthatnak a Boldogságos Szűzzel; a baljóslatú Aphroditék egyike látogatja meg, amilyen Mérimée ille-i Vénusza...
    Hagyjuk a szimbólumokat. Mit adhatna Jella az alföldi magyar fiúnak, aki hazavágyik, akit még akkor sem illetne szívén a hegyek költészete, ha Jella ki tudná fejezni, át tudná adni, amit érez? S ha nem adhatja át azt az egyetlent, ami lelkében értékes, lehet-e szürke élettárs, amikor a munkát ímmel-ámmal végzi s ha szerét teheti, elszökik kecskéivel a ház tájáról. Balog Péter magaültette szilvafája sohasem fogja pótolni neki a gyümölcstelen fenyők vad költészetét.
    De ha Jella nem tudja lekötni Réz Andrást, annál jobban leköt bennünket. Nem dicsekedhetik a vasutas-feleség értékeivel, de azért van lelkében valami, ami kezdettől fogva fölemelte falusi társai fölé: valami nagyvonalúság, őszinteség, a jóra való hajlam, mely nem vész ki belőle soha, ha nem is tud kifejlődni a mostoha lelki klíma alatt. Nem adja oda magát Davorinnak, pedig talán tudná szeretni; a hegyek leányának szívósságával áll őrt a maga egyéniségének szabadsága fölött — ezért vonzódik Balog Péterhez, aki anyáskodva segíti és követelőzés nélkül szereti —; szinte hősiesen bátor tud lenni, ha úgy érzi, hogy kell, és — ez az érték különösen drága az olvasónak: lelkén keresztül pedig ez csaknem az egyetlen ablak, amin keresztül az író be enged látnunk a hegyek világába, tisztán szűrődik át a Karszt hangulata. Nem lehet alacsonyrendű és érdektelen az, aki így tükrözi a népeket formáló tájat. Ez nem az állat állati öröme a természetben: ehhez embernek kell lenni, veszendő gyöngeségében is vonzó embernek.
    Amikor az írónő csaknem kizárólag Jella lelkén keresztül enged bennünket a történésekhez és a hangulatokhoz, virtuóz biztonságáról is tantuságot tesz. Egy naív francia történet szerint Mátyás király egyszer a Szent Koronát tartalmazó szekrénykét veti a törökök legsűrűbb sorai közé, hogy vitézeit végső erőfeszítésre sarkalja. Az ily nagy feladattal még nem próbálkozott író sok könnyebbségről mond le, amikor áldozátul dobja a kényelmes elbeszélő modor segédeszközeit. A két környezet, két puszta (a Karszt is az és voltakétpen két végletes s ebben egymáshoz hasonló természeti miliő csap itt össze) harcát nagy minták után sokkal sablonosabban is meg lehetett volna írni, hiszen a világirodalom a XVIII. század óta semmit sem gyakorolt be jobban, mint a miliő állítólagos hatásának bemutatását vízszintes és függőleges ellentétekben, vonalakban és színekben, társadalmi, vallási, pénzügyi, földrajzi vonatkozásban.
    Tormay Cécile erős egyéniségét és költő alaptermészetét dícséri, hogy a szokott játékot nem akarta újra eljátszani. Jella és András nem készenvett és csak átmázolt figurái a hagyománynak, hanem egyéniségek. Jella lelkén át az egész világ valami nagyszerű, viharos ritmust kap: az ösztönök földalatti csatornáin különös frisseséggel és tisztasággal hullámzik az élet, hogy aztán tragikus zuhanással szakadjon ki a napfényre. Ez a lélek fiatal és mégis száz ponton megtámadta a tapasztalat. Imbolygása csodálatosan erős és izgalmas fordulatokat kínál a szemlélőnek, aki szilárd talajról nézi a kövek közt bukdácsoló lélek vergődését. Ez adja meg az elbeszélés stílusát is, amely a legegyénibbek közül való korunk magyar irodalmában.
    Az első elbeszélések és tanulmányok széles hullámzása, amely a görög tenger hullámverését, görög kórusok tökéletes mértékét vagy görög templomok arányosságit tükrözte, csaknem teljesen átadta helyét a viharos szél lökéseire emlékeztető, rövid mondatoknak. Ez a rövidség nem szeszélyes és nem hatást vadászó. Az izgalom diktálja, amely gyors lélekzetvétel sűrű közeibe szorítja a mondanivalót. De aki beszél, izgalmában is ura marad annak, amit mond. Röviden is teljeset ad s kurta mondataiban nemcsak erő lüktet, hanem a szépség ösztönös akarása is. Ezért marad meg a harmónia a természeti képek vagy a viszonylagos nyugalom perceinek nagyobb lendületű mondatai és a lírai-drámai elbeszélés tömör mondatai között. Nem adnak egymást hatásosan kiemelő ellentétes folyamatokat; nem törik meg a hangulatnak az első pillanattól az utolsóig tartó megdöbbentő egységét.
    Ez a hangulati egység annál nehezebb feladat megoldását jelenti, mert hiszen a Karszt sziklás Oldalában, az erdő mélyén lejátszódó jelenetek mellett különösen a regény első felében sok a falusi életkép — keményen, élesen elitélő, mint az első naturalista és impresszionista festők parasztábrázolása — s a regény második fele újabb sík: a sínek és alagutak közé zárt élet. Amott Jellát veszély fenyegette, becsülete és élete forgott kockán, — emitt mindenki szereti, ott guggol küszöbén az idill — igaz, hogy a tragédia is ólálkodik már az erdőben, az alagúton túl...
    Az egész könyvben alig van párbeszéd. Azok, akik a regény érdekességét a beszélgetések számából ítélik meg és átlapozzák a gondolatjelek nélkül, folytatólagosan folyó, sűrű sorokat, nem fogják elolvasni ezt a könyvet. Jella csaknem mindig magában van. Kivel is beszélne, hacsak nem az erdővel és a hegyekkel? Amíg édesanyja otthon volt, alig szóltak egymással. Davorin nem pazarol sok szót vallomásokra. Még leginkább az Öreg Jagoda beszél, de az csak a jövőbe lát; a jelen, amiről csevegni lehetne, régen nem érdekli már. S a két magyar, tudjuk, nagyonis csöndes még Jellának is. Péter a kalendáriumot olvassa, András haza gondol: egyik a multban él, a másik a jövőben. Jella Péternek nem adja oda szerelmét s nem tud hidat építeni a már fáradt és a beszéd művészetében gyakorlatlan emberhez, András pedig zárt, szinte dacosan összefogott ajkakkal szereti és bizalmasabb az otthoni kutyákra emlékeztető Sajóhoz, mint az «idegen» asszonyhoz. De egyébként is természetessé teszi ezt a nagy csöndet az, hogy Jella alig tud magyarul.
    A nagy csöndet ott a két alagút között időnkint megtöri a vonat. A vasút poézise sokféle emberi ösztönből fakad. Tormay Cécile-nél az idegen világ vándora a vonat, de talán még inkább most már teljesen kifejlődött erőkúltuszának egyik hordozója. A Karszt némaságát az ellenséges szél és a rejtélyes vasparipa színezi viharossá: az író tollat fogó ujjában nagy időkre felraktározódott energiák duzzadnak. Az Emberek a kövek között csupa dinamika, minden rohan, feszül, zuhan, szakad, — akár ég, akár ember, akár tárgy... Persze a vasútnak még több joga van a mozgáshoz, gyorsuláshoz, dübörgéshez, felfokozott élethez.
    «Az alagútból fulladozó lihegés hallatszott. Kattogó visszhang. Mintha, ezer kalapáccsal vernék a hegy belsejét. Egyszerre megsebesült a sötétség. Rohanó, vörös foltok támadtak benne. Két leömlő vérszalag szédületesen nyargalt előre a síneken.
    A vonat mennydörögve száguldott el az apró őrházak előtt. Kivilágított ablakainak fénykockái átsuhantak a gőzbemosódó emberi alakok felett. Viharától reszketett a föld és a levegő. Tűzfényes füstje meg-meggyujtotta az éjtszakát.
    A kanyarodónál ismét alagútba fúródott a vonat. Eltünt. Kihült füstje alattomosan kúszott elő a hegytorokból. Lebernyegesen terpeszkedett szét a szakadékok felett. A töltésről lüktető nesszel egy kavics gördült alá a mélybe.
    Csend. És a kövek között megint csak két ember élt.»
    Mintha Hugo «Dzsinnjeinek» dübörgő közeledését és halkuló elvonulását hallanók...
    Nem akarunk itt elébevágni mindannak, amit e kötet végén, madártávlatból szeretnénk elmondani Tormay Cécile energia-költészetéről. Legszebb példáit innen is áthelyezzük az utolsó fejezetekbe. De a fejlődés vonalát törnők meg, ha nem jelezné itt semmi a nagy író teljes magáraébredését. Nem a Karszt jellemzésére, nem a véletlenül támadt téma kedvéért robban ki nála az életnek mint mozgásban megnyilvánuló energiáknak felfogása. Hanem ebben a karsztos világban találja meg az író azt az elektromos teret, amelyben végre egészen önmaga lehet. Viharosan erős és mégis tökéletesen ura önmagának. Írói intuíciója, amelynek később is annyi jelét látjuk, hibátlan ritmust ad a fuldokló orkánnak is. Az élet eszményi formái élnek benne s ilyen eszményi formája van a fejletlen ösztönemberek életharcának is.
    S épen a fejletlen ösztönemberek lelke különösen kedvez az író átlelkesítő hajlamának. A dinamikus világnézet egyébként is szorosan összefügg a megszemélyesítő célzattal. Ilyen felfokozott erőt nehéz elképzelni forrongó személyiség nélkül, amely mögötte áll s amelyre akaratlanul is visszavezeti a képzelet. Tudjuk, ez a lelketkereső és lelketárasztó ösztön már a görög mesék korában is, már a legelső lépéseknél is írónk legfőbb jellemzője volt. A felületes szemlélő napirendre is térhetett fölötte azzal, hogy a mitológia ragadós... A Karszt élén eltünt a mitológia s a lélekáradat még csak fokozódott. Egyre bátrabban, ösztönös biztonsággal. Mert a Jellák kezdetleges kis lelke amúgyis a panteizmus szegényes maradványai között él. Babonát áraszt körülötte a hiányzó műveltség épúgy, mint Jágoda szent őrülete és az egyedüllét a természettel. Nem lát a lelkekbe, a jelenségek «mélyére» s azért a külső jelek, a tárgyak kapnak számára túlméretezett fontosságot.
    Nincs erre tökéletesebb példa, mint az ablakfa fekete keresztje, amely Giacinta halálát jelképezi. «A túlsó falon halvány kocka bontakozott ki a sötétből, de a leány nem látta a hajnalt, ő csak az ablakkereszt fekete árnyékát nézte, amelyet a növekvő világosság, mint valami hideg, élettelen víz áradása, lassan úsztatott át a szoba földjén, az anyja ágya elé. Eddig sohasem vette észre, hogy a reggel egy fekete kereszt körül jön be a házba.»6
    Az egyszerű lélek számára, akihez friss és hibátlan érzékek vezetnek az értelem és a tapasztalás által még alig rendezett benyomásokat, a világ úgy tárul föl, mint az impresszionista festő előtt: fények és árnyak, színfoltok és részletek imbolyognak körülötte. A templomi jelenet után kitódul a nép az Isten házából s Jella, akit nagyon megrázott a prédikáció, az emberi rosszakarat fölfedezése, «üres szemmel nézte az ajtónyílás világos kockája felé tolongó görnyedt hátakat». Nem az ajtó felé: a világos kocka felé; nem az embereket: a görnyedt hátakat!7
    Jella eladja édesanyja aranykeresztjét és piros virágos zöld kendőt vesz rajta. Tudni kell, hogy az aranykereszt Giacinta sötét multjának zsákmánya, amit nem győznek a szemére vetni. S mégis, amikor anyja hazajön meghalni, Jellának lelkiismeretfurdalásai vannak a kendő miatt. «A kendő... az volt mindennek az oka. Meglopta vele az édesanyját. Jella szívettépő zokogást hallott a belsejében,8 aztán letérdelt a gyűrött, szürke ágy mellé és mintha visszaadná az anyjának azt, ami mindig az övé volt, leterítette a halottat a pirosrózsás zöld kendővel.»9
    Valamivel előbb észreveszi azt a fakanalat, amelyből egy kis darab hiányzott. S ez érteti meg vele, hogy mit jelent: «soha többé»... «Hányszor látta fehér foga között, mikor az étel melegen gőzölt az ajka előtt. És ezt soha többé nem fogja látni... Egyszerre könny futatta el a szemét. Egyszerre megértett két szörnyű szót: soha többé... A kitört szélű, gazdátlan fakanál, amellyel nem fognak többé enni, nem volt olyan megfoghatatlan, mint az a nagy, komor elmúlás, amely a halottas ágyon hallgatott.» És ugyanígy képviseli az egész tenger emlékét Jella fejében egy csiga, amely a fövenyen feküdt. A tengerre nem emlékszik semmit. Itt a gyermek feledkezett meg az egészről, amelynek egy véletlen darabja megakadt az eszében, mint tolvaj kabátszárnya a palánk kiálló szögében. Az emlékezet is nehezen alkot és tart össze egészet az ilyen fejletlen lelki életben. Impresszionista kép — ha ugyan csak kép? —, hogy amikor Jella «gondolata András után futott, Davorinnak a képe szétesett a fejében».
    Embernek szétboncolhatatlanul szövődik egybe itt az energia, a lélek és a közvetlen benyomás kultusza, — dinamizmus, spiritualizmus és impresszionizmus. Nem lehet megmondani, melyik volt előbb s melyikért van a másik?
    Az impresszionizmus szigorúan véve a gyökerekig menő realizmust jelent. (A dinamizmus szerencsére elfújja, szétrázza a tárgyi valóság mesterkélt utánzásának kártyavárát.) A pásztorleány története a valóság maga. A lélekrajz hibátlan és erős, de minden túlzás nélküli: Jella nem válik eszményi hősnővé s halála nem sújt le bennünket úgy, mint ha egészen azonosítottuk volna magunkat sorsával. A falusi jelenetek pedig valósággal realisztikus mintalapok: a kicsinyes emberek jelentéktelenségük egész csúfságában állnak előttünk. Más hangulatú, de ugyanolyan igaz a két magyar férfi élete. Sehol semmi fölös pátosz, semmi áruló lekerekítése a szögleteknek.
    S a regény mégsem a hivatalos értelemben vett realista regény, pedig ma már tudjuk, hogy nagyon alapos tanulmányokat végzett a kedvéért. Az írónő nádudvari emlékei között ott van egy könyvecske, amelyet meghatva vettünk a kezünkbe: «Magyar Királyi Államvasutak. 32. szám. VÁLTÓŐRI UTASÍTÁS. Érvényes 1906. évi október 1-től. I. kiadás.» Fedéllapján ez a felírás: «Tormay Cécile 1911.» s az első lapon: «Ezt a kis könyvet akkor tanulmányoztam, mikor Emberek a kövek között című regényemet írtam 1909-ben.» Balog Péter életének zsinórmértéke ez a kis könyv. Jella világának hivatalos alaphálózata is ott van mellette: az 1:75.000-es katonai térkép «Fiume und Delnice» részlete, amelyen az 1528 méter magas Risnjak alá van húzva s a felírás ez: «Ezzel a térképpel jártam be az Emberek a kövek között karsztos sziklavilágát, 1909 őszén»...
    De bár minden tájékozódás és adatgyüjtés megtörtént, aminek illett megtörténnie és az őrházak jogosan lehetnek hálásak Tormay Cécile-nek,10 regényük — ismételjük — mégsem a vasutas élet vagy a karsztvilág realista regénye. Nem is nagyon lehetne, ha ennyi feszülő erő szikrázik benne. Tormay Cécile nem azzal teszi vonzóvá a valóság hű képeit, hogy kedvünk szerint meghamisítja őket, hanem, hogy a benső valóság lendületét viszi beléjük. S ez a lendület, amely sohase lankad, szépségek kifogyhatatlan forrása lesz. A sztatikus realizmus, amely a felszínen túl nem megy s mintha egy óriási áruismereti múzeumban rekedne meg, könnyen válik lehangolóvá: mit is adhatnak az emberszívnek ezek a mozdulatlan, önmagukban értelmetlen anyagok? Tormay Cécile mozgó és élő világa még akkor sem hangolhat le bennünket, amikor ilyen szomorú vidéket, ilyen nyomorú kis lelket s ilyen fájdalmas véget vesz tanulmányozás alá. Az élet pezsgése és a világlélek elömlése mindenen, amit holtnak hittünk, úgy fölemel, mint a tragédia. Mert egyetlen igazi félelmünk: a halál itt nem ülhet tartós diadalt. Ahol a sziklák és árnyak is élnek, hogyne élne az ember lelke?
    S ha valaki azt kérdi magában: hogyan jutott a görög mesék írója ide, a vízválasztón és a hegygerincen túlra, hogyan cserélhette föl az örök napsugarat az örök viharral? Hogyan kívánkozhatott a horvát kecskepásztorleány tragédiája után?
    A válasz csak egy lehet: ebben találta meg legelőször a szép energiáknak azt a viharát, amelyre szüksége volt. S ezt nemcsak ő érezte, hanem egy kicsit azok is, akik eddigi műveit ismerték. D'Annunzio ajánlólevelével viszi el A fuvolát Louis Ganderax-nak, a «Revue de Paris» szerkesztőjének. De az nem elégszik meg a finom kis remekkel: «Képzelje el, asszonyom, hogy én tengerészeti miniszter vagyok és ön nekem a világ legbájosabb gondoláját ajánlja, föl. Nekem hadihajó kell, nem gondola. Ha majd lesz hadihajója, akkor jöjjön el újra.»
    Ganderax alvó húrt ütött meg az írónő lelkében. Mintha látnók: hogy döbben magára s hogyan érzi át pillanatok alatt, hogy Ganderax-nak igaza van. A Görög mesék útján nem volt érdemes tovább mennie: ott már mindent látott, amit látnia kellett. Legyünk hálásak a «Revue de Paris» szerkesztőjének a «hadihajó» szóért. Harcot, súlyt, vihart, erőt jelentett, — hallatlan belső méreteket igényelt. Páncélos csatahajót idézett-e föl Tormay Cécile képzeletében vagy velencei gályát, olyat, amilyennek a kedvéért a Karszt fáit kiirtották? Nem tudjuk. De bizonyos, hogy az erőnek az az eddig sem egészen szunnyadó árja, amely a görög ligetekben is játszatott egy-egy karcsú szökőkutat, most kitörhetett és pusztítva-áldva ömölhetett el az igazi emberi élet felett. Giacintával, aki a tengertől nem szakadt még el egészen, meg kell tennünk azt a fájdalmas utat a Karszt gerincén át. Ezen az oldalon bizony kevesebb a napfény és több a probléma, de ha kevesebb az ingyenvaló szépség, több a küzdelmesen emberi mélység is. S ebből sok, nagyon sok kell, ha meg akarjuk érteni A régi ház világsikerét.11

V.
A RÉGI HÁZ

«Csak az emberek dűlnek ki, hitük megmarad másokban.»

    A Görög mesék közt volt egy, amely a Tisza felső folyásánál történt és Jella férje is, szerelmese is az idegen világ irányába előretolt magyarok. Az új regény tovább jön a hazafelé vezető úton és megérkezik Budapestre. Az írónő érett tehetsége itthon találta meg kora legbensőbb magyar problémáit.
    Az olaszországi hónapok nem tettek kárt a családi érzés erejében. Tormay Cécile nem lett «magános nő», sem a szalonokban kielégülést találó kékharisnya. Még csak a nőemancipáció sem érdekelte különösebben. Ember volt és a nagy ember nőtt benne szemmelláthatóan, érezhetően. De ez úgy nőtt, mint a tölgy: fölfelé és lefelé egyszerre. Amilyen mértékben kinőtt a hétköznapi emberek közül, olyan mértékben eresztette gyökereit a tápláló közösségekbe: családja multjába és nemzete életébe.
    A második regény 1914-ben lett kész1 s megkapta az Akadémia Péczely-díját, amelyet eredetileg egy nagyon beteg fiatal írónő regényének szántak. Nem lehetett eltekinteni tőle: A régi ház azok közé a művek közé tartozik, amelyekre az emberek vártak s amelyeken az irigység sem tud kivetnivalót találni. Nagybátyja, Barkassy Géza ebből az alkalomból Péczely Józsefnek, az akadémiai díj alapítójának Historiae recentiores Europae c. munkáját ajándékozza Cecilnek, — azt az 1823-ban Debrecenben megjelent példányt, amelyet Barkassy Imrének maga a szerző dedikált volt... «Közönségsikere» éppoly elkerülhetetlen, mint hivatalos elismertetése. Horváth János, a magyar irodalomtörténetírás talán legnagyobb alakja — ebben az időben az Eötvös Collegium professzora — a harctérről ír lelkes kritikát. A külföld nagyon hamar fölfedezi s a német kiadás — előbb a «Vossische Zeitung» 1916. évfolyamában, aztán (1917) a berlini Fischer-Verlag kiadásában, gyorsan vonja maga után a skandináv fordításokat. Később sorra jönnek a többiek: 1921-ben és 1922-ben az angol (London, ill. Newyork), 1928-ban a finn, aztán az olasz... A francia fordítást előbb a háború, majd a vállalkozó fordítók más elfoglaltsága késleltette.2
    Idehaza a Batthyány Gyula gróf stílusos rajzaival díszített eredeti Singer és Wolfner kiadásában 1915-ben látott napvilágot, hét napilap hozott tárcát róla és gyorsan haladt az új meg új állomások felé.3 Olyan könyvnek tartották, amit nem illik nem ismerni s jól esik olvasni, gyönyörűség betéve tudni. Vannak művek, amelyek egyszerre értékesek és vonzók, csemege és mindennapi kenyér. A régi ház ilyen sokrétű könyv lett.
    Sikerének itt előljáróban csak két okára szeretnénk rámutatni.
    A lélek legmélyéről jött és a lelkek legizgatóbb kérdéseire adott választ.
    A lélek legmélyéről jött, bizonyos értelemben tiszta líra volt, mert a régi ház az író nagyapjának háza volt és Ulwing Anna, meg Ulwing Kristóf nagyon-nagyon sokszor az ő gyermekkori és fiatalkori emlékeivel szépítik az életüket. És a lelkek légióihoz ment, mert arról szólt, hogy lett naggyá és egyúttal magyarrá a kettős város, amelyért a századvég magyarjai aztán azért is áldoztak annyit, mert itt akarták megmutatni a magyar eszmény legmagasabb mértékét önmaguknak és másoknak.
    Válasszuk szét a két szálat.
    Tormay Béla és gyermekei már nem laktak az első «régi ház»-ban, amely a Dunasoron állt, a mai Akadémia-utca vonalában. A második «régi ház», a Fürdő- és a Mérleg-utca sarkán még ismerte őket; ebbe csapott bele Hentzi bombája, mert Barkassy Imre öles nemzeti zászlót tüzetett rája. Amikor ezt a házat eladták a Kereskedelmi Banknak, Cécile szomorú szívvel látta a régi házzá vált új ház lebontását, szomorúan nézett be a fáradtan szétnyíló falak résein s amit Anna lát, azt ő látta: nagyanyja szobájának tapétáját, a facsillár kampóját... És az a pallér, aki a drága fellegvár falait bontotta, elhozta neki a vastag falba fulladt bombát. Ebből a bombából nő ki, mint hógolyóból a lavina, a regény egyik legszebb fejezetsora: az, amely Sebastián bácsi halálát s az Ulwing-ház végleges elmagyarosodását beszéli el. A régi ház a család jelentőségének erőssége: itt lett végkép naggyá a Tüköry-família, s pusztulásával mintha a hősök vonultak volna át szivárványhídjukon egy messzi Walhallába: az utódoknak, akik a most már nagyra dagadt, de nagyvárosiasan elszürkülő Pest egyik bérpalotájában laknak, fájó édességgel húzódik a szívük utána. Az «oszlopemberekről», akik a nagy tölgyfakapu két oldalán álltak őrt s belenéztek minden kocsiba, az érkezőkbe s az elmenőkbe, nagyanyjától hallott. A régi ház bútoraiból, korjellemző dísztárgyaiból nem egy megmaradt édesapja házában s elkísérte őt is a Kofaragó-utcába és Mátraházára is.4 És meg kell mondani, hogy bár nagyon sok magyar író lelke, ha pihenni akart, lakása biedermeier-emlékeitől ihletve úgy szállt haza a XIX. század közepének polgári fészkeibe, mint második otthonába, kevés volt köztük olyan, akinek ehhez a korhoz annyi köze lenne, mint neki. A mult századi Pest egyik építőjének vére kering benne s a régi házak és régi tárgyak ebben a városban úgy vonzódnak hozzá, mint Victor Hugóhoz a hajbókoló fák és a csacska virágok: «a családhoz tartozik!»
    Gyermekkori emlékei közt ott van egy csodás ország: «Kolumbia», amelyről a kertbe vonulva egész nap álmodozott. De ott vannak a lángtündérek, a zongoraegerek (Andersen is büszke lehetne rájuk!), a tik-tak lépésű törpe s körülbelül mindaz, ami Anna és Kristóf gyermekéveiben történik. Csak egy dolog hiányzik végkép, ami A régi ház egyik fő rugóját adja majd: Anna és Illey Tamás boldogtalan házassága. Szülei példás családi életet éltek s az írónőnek nehezére esett, hogy történetükbe belekomponálja, amitől mégsem tekinthetett el: a fejlődő Pest életében összeütköző két életszemléletet: Anna pesti polgárságát és Tamás vidéki magyarságát.
    Maga a jócsengésű Ulwing-név XIV. századi budai városbíró neve, amint azt egy várbeli emléktáblán olvashatjuk. De az írónő hagyatékában az Ulwingok családfájának két, gondosan cirkalmazott példánya is van. És nagyon-nagyon hasonlít a Tormay-Tüköry-Barkassy családéhoz...
    A másik vonzóerő éppen ezen a téren érezteti Mágneses, hatását. Micsoda elvi kérdések dűlnek el — tisztára művészi síkban — az Ulwingok történetének lapjain?
    Először: hogyan lesz a maradi Budához láncolt frissebb vérkeringésű Pestből nagy, modern város?5 A választ rá egy szívósan felfelé törő hajdani ácslegény, ma nagyhatalmú építőmester élete adja meg. Ulwing Kristóf hallatlan erején és haladó szellemén fordul meg a regényben mindaz, ami a harmincas és negyvenes évek Pestjéért történt. Egyedül áll, de ez nem fáj neki: ez az erő és hatalom egyedülvalósága. A regény első lapjain a csúcsra ért mester ő, aki már megengedheti magának, hogy a szívére hallgasson, megsegítse elbukott versenytársát, és hogy védelmezze a városi tanácsot, amelyet annyi támadás ér. Sorfákat akar és éjjeli világítást, mint más városokban. A regény éjszaka kezdődik s Ulwing Kristóf kocsija hazaigyekszik. Az egész városban két lámpa ég. A két lámpa történeti tény lehet és mégis jelképesen is kell világítania. A nagy építő kevesli a két lámpát, de talán még ez is sok ennek a városnak?
    «Két lámpa... És még ez is hiábavaló.
    Pest, az öreg polgárváros már aludt és Ulwing Kristófnak úgy rémlett, mintha ez máskor is, nappal is így lenne, mintha egyedül ő virrasztana a városban.»
    De Pest átalakulásának ideje még nem távolodott el tőlünk annyira, hogy az egész csodát egyetlen mondahős feje köré fonhatnók fénykoszorúnak. Ulwing Kristófot nagyon sokan süvegelik meg ebben a városban: övé a telkek-tömege, a hajóhidat ő bérli, a házakat ő építi, a terhes uszályok megrakására maga mutat példát. De van olyasmi is, amit ő tanul meg a fiatalabbaktól. Dicsősége, hogy megtanulja. Budán, a várban rebellisnek tartják, pedig nem politizál. Násza, Jörg Ulrich könyvesboltjában látja Petőfiéket, akik március csodáját készítik elő. S amikor az osztrák bomba becsap a régi házba, «belsejében egyszerre alakot ölt a gyűlölet mindazok ellen, akik az övét bántották: a testvért, a házat, a hajóhidat és annyi nehéz, becsületes munkát». Letépi a kampóról munkahelyének régi német feliratát: «Canzelei». «Az álla elferdült és a keze, mely sohasem ingadozott, megragadta a táblát és letépte a kampóról. Mellényzsebéből kivette a pallérceruzát. Egy pillanatig gondolkozott: t-vel írják-e vagy d-vel? Aztán nagy, erős betűkkel odaírta az ajtóra: IRODA.»
    Már ő is rokonszenvezve és érdeklődve nézte Buda ostromát.6 Amikor a bástyán megjelenik a háromszínű lobogó, Ulwing Kristóf «rövid csengésű hangja, mint a kalapácsütés, végigcsapott a házon: — „Győztek!” A fiataloknál már az első személybe tolódik a diadalmas ige: — «Hallod, Kristóf, győztünk!»
    Ez a nemzedékek különbsége összesen öt sorban, — azok közt is három nagyon rövid...
    S itt ennél a második lépésnél — a főváros elmagyarosodásánál — meg kell állnunk egy percre. Ez a hatalmas fordulat is úgy megy végbe Tormay Cécile regényében, mint minden sorsszerű dolog természetes kibontakozása. Nem «oknyomoz» és nem magyarázgat. Nem hord föl adatokat s nem fest háttérül történeti freskót. S még sincs történelemkönyv, amely ezen a ponton igazabbnak érzik. A lángelme intuíciója néhány színnel felrakta azt a képet, amely ha nem a valóság, akkor úgy érezzük: a valóság hibázta el a dolgát. Ám ha most már a mi szerényebb lépéseinkkel utánaaprózunk az ő hétmérföldes csizmájának, ez a körülményesebb utánjárás teljesen igazolja mindazt, amit ő családi hagyományból és költői megsejtésből a valóság alakjává kiformált.
    Mi a magyarázata Pest és Buda aránylag hirtelen megmagyarosodásnak? A város hivatástudatának kialakulása, a politikai események és a vidéki magyarok bevándorlása. Negyedikül tegyük talán hozzá azt is, hogy a német nyárspolgár, akinek lelkét a régi, csöndes és sötét kis város elringatta, nem maradhatott meg az, ami volt, amikor Pestbudából nagyváros lett. Ehhez a nagyobb szerephez már nem volt meg a nagyvonalúsága. Vagy a fiatal Kristóf útját járta hát s megpróbálta majmolni a nemes urakat, vagy kiszorult a makacsul megmaradt régi házakba s még egy félszázadig modellt állt a biedermeyer-költészet magyar rajongóinak.
    A város polgárságának látnia kellett: hivatását, hogy nagyváros és főváros legyen, — nem töltheti be, ha német marad. Ezt érezték vezetői: az Ulwingok, a Tüköryek, az Álgyayak, vagy a Rottenbillerek s a város érdekében is támogatták a fiatalabb nemzedék elmagyarosodását. Az öreg Ulwing nem opportunizmusból lesz magyar, hanem mert megérzi, hogy ez városának természetes jövője. Nem szerel föl harci flottát a nemzeti gondolatnak, de hajóhídját símán a rendelkezésére bocsátja. S a történelem sok példán mutatja, hogy az átalakulás csakugyan csodálatos símán folyt le... A város egyébként is torkig volt a felső hatalmakkal. Bécs és exponensei, akiknek más körülmények között támogatniuk lehetett volna Pest és Buda német kultúráját a magyar ellen, gyűlöletessé tették magukat a maradiságnak azzal a rendszerével, amelyet Budán a várkapellánus, a cenzor meg a többi szűkagyú hivatalnok-nyárspolgár kényszerít rá az álmatag biedermeyer-életre. Bécs kerékkötője Pest haladásának: a sötétség és a korlátoltság áramlik belőle. Pest vezetői a bécsi szellemben nagyobb akadályát látják nagyratörő terveiknek, mint a városban szórakozó és politizáló magyarok...
    A politikai események hatásával hamar végezhetünk. Ha Pest német polgárai nem is fogták volna föl ésszel a nagy átalakulás kikerülhetetlen időszerűségét, elfogta, magával ragadta volna őket a szabadság költészete, amely annyi régen bimbózó ösztönnek hozta el az áhított tavaszt. És aki A régi házat olvasta, nem felejtheti el soha azt a jelenetet Jörg nagyapa boltjában, amikor Ulwing Anna — az egyébként meg sem nevezett Petőfivel találkozik. Míg ő Robinson Crusoe izgalmas történetét olvassa, a polc mögött, «ahová az utcáról nem lehetett belátni» s ahol «egy faggyúgyertya mellett többnyire magyarviseletű urak» beszélgettek egymással fojtott hangon, az íróasztal szélén «dolmányos, sovány fiatalember ült». Annának most tűnik fel először — ebben a jelentéktelen arcban —, hogy milyen szép tud lenni az emberi szem. És ez az ember többször kimond egy szót, amelyre Anna nem figyelt, de később, az utcán «ráismert arra a szóra». Ez a szó: szabadság! «Ezek is azt akarják. Milyen egyszerű, mindenki ugyanazt akarja. Szabadság! Éppen úgy hangzik, mintha azt kiáltanák: Ifjúság. És úgy rémlett neki, hogy valami máshoz is hasonlít ez a szó. Valami máshoz... Egyszerre eszébe jutott annak a félszeg fiatalembernek a lázas szeme.»
    Anna nő és így nem csoda, ha egy nagy és égő szempárból és a szabadságnak az ifjúsággal való örök rokonságából alakul ki benne a sorsdöntő állásfoglalás. De a férfiak sem zárkózhatnak el attól, ami mindennél erősebb és amit «koráramlatnak» szokás nevezni.
    A harmadik: a vidéki magyarok bevándorlása a városba. Mikor Anna búcsúzik a régi háztól és a várostól, észre kell vennie, hogy a németek mintha eltűntek volna. Német szót is alig hallani, az ő nagyapjának a nevét sem ismeri senki. S itt bukkan föl az a «magyar vonzás», amit minden magyar író érzett, akár tiszta magyar fajú volt, akár idegen származású. S ez lesz a regény második részének egyik fínoman kivirágoztatott motívuma. Annát Illey Tamás csöndes és mégis meleg, szerénységében is biztos magatartású, igazán «úri» egyénisége hódítja meg. Pillanatok alatt. «Az új földesúr» is ilyesmit érez, ha a kemény katonánál hosszabb idő is kell a behódoláshoz; Herczeg Ferenc délvidéki típusai is hasonló tulajdonságokért ismerik el elsőnek maguk közt a magyar urat.
    Illey Tamás nemcsak és nem is elsősorban úr, ámbár nevelésbeli és örökölt fölénye sok ponton megnyilvánul. Amikor János Hubert Anna hozományáról beszél, udvariasan elutasító mozdulatot tesz: «Ezek a dolgok csak Anna kisasszonyt érdeklik.» De míg az üzletember csodálattal pillant rá, ő «kissé elfordítja a tekintetét», mert érzi, hogy «az előbb parádézott a másik előtt és szégyeli magát». S az igazi úr látszik meg abban is, hogy magába zárja emésztő vágyát az ősi birtok után. De nem az úr, hanem a föld szerelmese adja meg ennek a tisztavérű magyarnak igazi jellegét. A magyar paraszt ugyanúgy lenne ezzel, talán még úgyabbul... Anna és Tamás eltávolodásának egyik, kisebbik, oka itt van: Anna városi polgárleány, Tamás falusi nemesfiú, azaz — amint a művész sokkal emlékezetesebb formában állítja föl a hadrendeket —: Anna tragikus szeretettel csüng a régi házon, Tamás az illei birtokon. A kő és a televény küzdelme ez s csodálatos: ezúttal a kő marad alul. A görög mesék és itáliai tanulmányok a romjaikban is diadalmas kövek himnuszát zengték, amelyek túlélik az embereket és az isteneket. Jella sorsát pedig a kövek irányítják: karsztos a szíve, a lelke, az élete: nem csoda, mikor itt még a koporsóra hullott rögök is kőből vannak! — Illey Tamás éppen azért szereti a földet, mert az maradandóbb: «Csak az a család marad meg, — mondja — amelynek a gyökere a földben van. A városi kövezetre hiába hinti a fa a magvát, ott nem teremhet tartós élet. A polgári családok csak házak, a legtöbbje három emberöltőt él át. A falusi ember a föld. A föld túléli a házakat...»
    Természetesen, ez a társadalompolitikai elv nem marad meg az értelem világában. Illey Tamás ragyogó emlékekkel, szerelmes ellágyulással szereti a földet. Nagyon jellemző erre Walter Ádámmal való vitája a zenéről. Nem érti a magas zenét s felesége énekében is csak az ő hangját s szerelmét szerette. A zenét és általában a művészetet csak a természet magyarázó utánzatának tekinti. «Nincs szükség rá, hogy művészek álljanak közém és az élő természet közé. A kondás is meglátja az alföldi naplementét, a juhász is, a nélkül, hogy rímbe szednék neki a szépségét.» És melódiát érez az ember a természetben is, ha járt valaha kinn az erdőn, ha elaludt a csermely mellett a mohában...
    Illey Tamás a kis najád, a tiszaparti istenek és a hegyeihez teljes lélekkel ragaszkodó Jella leszármazottja. És ennek is van vonzása a szőke leányra, aki a «Canzelei» körében nőtt fel, akinek álmai a szoba négy fala közt bontakoztak. Olyan erős vonzása, hogy amikor Tamás a beteljesedés küszöbén meghal, családja sorsa már megváltozhatatlanul át van telepítve az illei földbe s tudjuk: maga Anna fogja valóra váltani ura terveit. Két fia már ezen a földön ver gyökeret.
    Ebben a kibonyolodásban van valami önéletrajzi elem is. Míg a dunaparti házat, Tüköry József házát lebontották és a nagy bérház, amelyben Tormay Cécile gyermekkora lefolyt, záloglevelek fejében a Kereskedelmi Banké lett, Tormay Géza nádudvari kúriájában a magyar urak falusi élete, nem is sejtett tiszta derűje virágzott ki. Hogy mit jelentett neki Nádudvar, arra még visszatérünk.

—      —      —      —      —      —      —      —      —     —

    Már alapproblémáinak sokfélesége is mutatja, hogy A régi ház más művészi feladat volt, mint az Emberek a kövek között. Jella története egyetlen lélek útja. A regény többi szereplői mintha csak sorfalat állnának az út két oldalán. Szerkesztési nehézséget nem okoznak s ha mégis elmondhatjuk, hogy a regény szerkezete mintaszerű, akkor arra gondolunk, hogy Jella útjának ritmusát sem terhes epizódok nem hátráltatják, sem káros hézagok nem teszik szaggatottá.
    A régi ház — nem hiába építészi alkotás a hőse: — gondosan szerkesztett remekmű. S szerkesztésén nem «az anyag elrendezését» értjük csak. Az «anyag» itt annyi emlék, tanulmány, esemény és hangulat, hogy rendet benne nem teremthet más, mint az, aki szívén keresztül pergeti a történések fonalát. Rendjének elsősorban hangulati rendnek kell lennie, mint a zenei kompozícióban, amiről annyi szó esik itt — nem véletlenül. A könyv elején megszólaltatott motívumoknak majd egyike, majd másika kerül fölénybe, szárnyal fennen, egy-egy fejezet egész szélességét követelve magának. Vagy egymásba fonódva, fugaszerűen halad kettő-három. Mindjárt az első fejezetben fölcsendül a család sorsának és hivatásának minden hangulatcsirája: Ulwing Kristóf útja a sötét és elmaradt városban, amelyből az ő hallatlan ereje csinál majd ragyogó metropólist; viszonya a következő nemzedékekhez, akik majd elvesztik az ő vagyonát; maga a régi ház roppant jelképi erejével és hangulati bőség szarujával. A második fejezet az unokákat jellemzi, főkép a kis Kristóf színes képzelődéseit, amelyekből valamikor nem költészet lesz, hanem bohém szélhámosság. A harmadikban Pest és Buda ellentéte válik nyilvánvalóvá, a negyedikben az, hogy a haladó Ulwingnak természetes szövetségesei lesznek a szabadságért lelkesedő fiatal magyarok: ez a fejezet a magyar tavasz utol nem ért szimfóniája. Az ötödik az első csöndes összeütközés a gazdag ácslegény családjának polgárönérzete és a kényeskedő nemesek elszigetelődése közt és már innen érezhetően kettéválik Anna és Kristóf jelleme: a leányt ez az eset büszkébbé és zárkózottabbá teszi; Kristóf ébredező szerelmében boldog és alkalmazkodik az úri környezethez. A hatodik a vihar előtti fejezet: alig valamivel Sebestyén halála előtt a két fivér elmerül az emlékezésben mintha a megújulásra kész város tartana seregszemlét tűnő multjának szépségei fölött. A végére hatásosan robban be a bécsi komiszárius meggyilkolása: itt minden expozíciónak vége, itt a háború, a sorsforduló, egy új világ, amelynek megfékezésére már nem lesz elég a régi pesti házak dolgos gazdáinak energiája.
    A hetedik fejezetben osztrák bombák csapnak le a városra, a hajóhíd ég. A nyolcadikban Ulwing Sebestyén, aki választ akart adni Anna fényjelére, golyót kap és meghal. A régi Buda hal meg vele és monda fűződik körüle. Halála végkép a magyarok oldalára állítja Pestbuda polgárait, megöregíti Ulwing Kristófot és nagyleánnyá érleli Annát, az első nagy fájdalom által.
    Két fejezetben most János Hubert és Kristóf szerelmének és csalódásának története következik meleg és helyenkint sötét lírájával. Apa és fia ugyanazt a leányt szereti. A szép, szomorú szemű Hosszu Zsófi, kéteshírű malomtulajdonos leánya, aki talán János Hubertet szereti, az apához nem való: a félénk és józan férfi, aki rég hozzászokott a habozáshoz, amikor erősebb akaratú apja leszoktatta az akarásról, megriad a Hosszu-család rendezetlen háztartásától és Hosszu Simon rendezetlen üzleteitől. Mikor Zsófi látja, hogy az Ulwing ház leendő feje végkép lemondott róla, megcsókolja a kis Kristófot, aki gyermekszerelemmel régóta szereti s aztán hozzámegy egy idős gyógyszerészsegédhez, akit nem szeret. Kristófot ez az este annyira fölkavarja, hogy amúgyis élveteg és gyönge jelleme egészen összeroppan.
    A tizenegyedik fejezettel a minden oldalról előkészített tragédia az utolsó felvonásba érik. De mielőtt Ulwing Kristóf meghal — ugyanakkor, amikor az ácsraktárt tűzvész pusztítja el — a temetőben Anna először találkozik Illey Tamással. Az ő sorsa ezzel kifelé iránylik a régi házból, ahonnan még azon az éjjel kidől a legerősebb pillér: a nagy Ulwing.
    S most jön a lassú pusztulás. A kis Kristófot most már semmi sem tartja vissza a lejtőn s feltűnik a főkönyvelő fia és utóda, Füger Ottó, aki Annát szeretné feleségül venni, hogy betársuljon az üzletbe s aki végül az Ulwing-cég romlását sietteti és betetézi (XII.). Három csodálatos fejezet elég az írónak, hogy Illey Tamás és Ulwing Anna szerelmét sok akadályon át a beteljesülésig vigye, a margitszigeti sétától a Schubert-dalokon s Füger cselszövényein át Liszt hangversenyéig, amelyen újra találkoznak. És a harmadik fejezet végén, amikor boldognak tudja leányát, szép csöndesen meghal János Hubert (XIII-XV.).
    Ha hangulatváltozást és boldog derüt vártunk, ez a haláleset keresztülhúzta számításainkat. Kristófot ismerjük: nem remélhetünk tőle semmi jót. Előre látjuk, hogy Füger Ottó segítségével nyakára hág apái vagyonának, a cég becsületének s Anna örökségének is. De van, amit nem látunk előre: Anna és Tamás boldogságának megzavarodását a föld és a kő küzdelmében. Mind a ketten büszkék ahhoz, hogy egymáshoz közeledjenek s csak akkor értik majd meg egymást, amikor Kristóf végzete beteljesül és öngyilkos lesz. Most már nem marad más a gazdag multból, mint a régi ház. És Ille újra kapható — nagyon olcsón. Anna föláldozza a házat, férje boldogan készül falura, amikor a szíve megöli. Anna haldokló férje ágyától az ablakhoz szalad, hogy a ház bontását nézze, s onnan megint vissza az ágyhoz, ahol boldogsága foszlik a semmibe. S aztán elköltözik az Ulwingokat és a házat végkép elfelejtett városból Illére. A folytonosság a két élet között: a Duna, amely az Ulwingok végzetét hordozza és az ő két szép fia. A multba az ő erős, fiatal lépéseik tipornak bele. Itt a jövő.
    Az utolsó fejezetek folyása gyorsabbnak látszik. A folyó összeszűkült — egy-két szereplő maradt csak élve s egy-két erős vágyuk uralkodik mindenen — s sebesebben és egyenesebb irányban tolja előre sötét vizét. A regény vége ellenállhatatlanul megrázó és mégis fölemelő: nem szégyen, ha könnyek szöknek az ember szemébe, amikor olvassa. Anna egészen magára maradt: Sebestyén, a nagyapja, édesapja, Kristóf után most Tamás — Tamás és a Régi Ház, egyszerre... Ma az oszlopemberekhez kell átszaladni s megnézni őket fekve, halottan; holnap tűrni, hogy a kíváncsi emberek bebámuljanak a bontott ház emlékekkel rakott szobáiba, holnapután végigmenni a városban, ahol az Ulwing-név semmit sem jelent és aztán elutazni Illére úgy, hogy a vonathoz halottaskocsi van kapcsolva...
    Zilahy Lajos világosan látja a dráma körvonalait A régi ház-ban és 1928 május 21-én kelt levelében ezt írja: «Most újból elolvastam A régi ház-at és az új benyomások alapján úgy éreztem, hogy ahol Anna és Illey Tamás tragikuma kifejlődik, ott egy zárt és teljes dráma kerete van adva, — ezt a drámát új nevekkel úgy lehetne megírni, hogy A régi ház-hoz, mint regényhez hozzá sem kellene nyúlni. Ez nem regényből csinált dráma lenne, — ott azon a ponton egy önálló dráma magva van. Kérem Méltóságos Asszonyt, írja ezt meg egyszer! Egészen bizonyos, hogy kitűnő dolgot fog belőle csinálni és sikere lesz vele»... Később több ajánlat érkezett az írónőhöz a Régi ház dramatizálása, illetve filmesítése tárgyában.
    Mennyi próbája annak az erőnek, ami a nagy Ulwing Kristófból, úgylátszik, csak ő rá származott át! Világok omlása ez: ősi fák kifordulása az ősi földből. Egyszerre mindenki elmegy, aki eddig erőt adhatott vagy szeretetet igényelhetett tőle; egyszerre minden varázs elszáll, ami lelkét melegen tartotta: a régi hajlék házi istene, a cég és a család hatalma és végzett munkájuk emléke. A valóságot legyőzte az illúzió, a munka érdemét az eszményi félreértés. Sebestyénről, akit osztrák golyó ölt meg, a budai lokálpatriotizmus szabadsághőst csinált. S most, amikor a régi házat lebontották, Annának ezt a beszélgetést kell végighallgatnia:
    «— Ez valamikor Ulwing építőmester háza volt.
    — Ulwing építőmester? — Hát az ki volt? — Egyszerre eszébe juthatott valami. Érdeklődve nézett a csonka falakra. — Ulwing?... A budai órásnak valami rokona?
    — A testvérbátyja.
    — Sohase hallottam, hogy más is létezett ebből a családból. Ulwing Sebestyén... — dünnyögte a fiatalember elmenőben — az sokat tett a hazaért.»
    A munka emléke elveszett, csak egy homályos mese maradt fenn. A monda túléli a történelmet.
    De talán azért, mert ennek így kell lenni? Ulwing Sebestyén halála egy nagy félreértés, de ez a félreértés véletlenül olyan sikerülten jelképezi a német polgárság magyarrá válását, — a kép olyan «kontrasztos», amilyennek a fényképészek szeretik. Hogy épen Sebestyén, a magába vonult, multba süppedt budai nyárspolgár... Ez sokkal jobban hat, mint az amúgyis haladónak ismert Kristóf céltudatos tettei.
    Az emberek élik az életet, de csak akkor értenek meg belőle valamit, ha mondákba torzul vagy jelképekké tömörül. Nemcsak a balatonparti várromoknak kell kitermelniük a helyi mondákat, nemcsak a felvidéki kőszálak arcélének van szüksége mitológiára. A pesti köveknek is mítosz kell, hogy örökre megmaradjanak s ne tehessen bennük számottevő kárt az a bontócsákány, amely úgy fájt Ulwing Annának. A régi ház a régi Pest, mint ahogy Jella az örök Karszt. A kövek költészete ebben a regényben éri el csúcspontját. De ezekben a kövekben magasabbrendű lélek él, mint Jella köveiben. Az összetartozás és a felsőbb célú élet teszi őket magasabbrendűvé: házat alkotnak, családot és várost éltetnek s sokkal bonyolultabb sorsoknak adnak színpadot, mint Jella vad, faragatlan kőbirodalma.
    Mintha azért is lenne minden csöndesebb, fínomabb: a ház vastag falai, a régi bútorok közt nem tombolhat szabadon a bóra. S mintha minden alakja a regénynek hasonlítana egy kissé a régi házhoz. Hallgatagok és rejtélyesek maradnak, nem magyarázkodnak — a párbeszédek itt is fölöttébb ritkák! — Hogy mégis tökéletesen átlátunk rajtuk, ez azért van, mert az író jellemző módja a maga közvetettségében is közvetlenebb, mint akár az a színdarab-módszer, amellyel az alakok egymást és magukat bemutatják és a plénum előtt felboncolják, akár az az elbeszélő technika, amely épúgy elmondja a szereplők lelki alkatát, mint a ruházatukat vagy azt, ami velük történik.
    A régi ház alakjait tetteik, mozdulataik, szokásaik jellemzik, éspedig az apróbbfajta: János Hubert egészen benne van abban, ahogy beteszi az ajtót vagy ahogy a karosszék kézimunkáját tartó gombostűt pontosan ugyanarra a helyre szúrja be, ahonnan kihúzta. (Bezzeg könnyelmű fia, Kristóf, nem találja meg a gombostű helyét és eldobja!...) Tini mamzell jellegzetes alakja csak annyi fényt kap, amennyi a nagyobb fénykévékből kihullt, de ez a pár sugár nagyszerűen megmutatja azt is, hogy ki ő és azt is, hogy milyen lelkiállapotban van. Mint Dickensnél, a kissé elferdülő áll családi bélyegének fontos pillanatokban jelentősége van. Amikor János Hubert magára marad, kínos pontossággal rendez el apja íróasztalán mindent úgy, amint az ő életében állt, mert ő, a szűklátókörű, pedáns, gyönge ember másban nem tudja követni a nagy Ulwingot, mint ilyesmiben. De meg él is benne, mint a regény minden szereplőjében s egy-két lap után minden olvasójában az az érzés, hogy a tárgyaknak jelentőségük van. Nem babonaság ez, sem az a felszínes szimbolizmus, amely játékos ábrándozás szeszélyes fonalát tartja a kezében, hanem az a hit, hogy a dolgok élnek, azaz pontosabban: a világ együtt rezeg s sok minden összetartozik.
    Míg az átlagos szimbolizmus a tárgyi világtól elvezet valami ragyogó, de testetlen világba, ahol a szépség magáért való, A régi ház mítoszteremtése az anyagi és a szellemi világ összefüggését biztosítja. Az emberekről csaknem mindent a tárgyak és tények útján tudunk meg. Fischer von Erlach és Mansard képe a padlásra kerül s helyüket angol vadászképek foglalják el: Illey Tamás szelleme szorítja vissza a régi ház építőmestereinek szellemét. Sebestyén bácsi sírján úgy énekel a kis madár, mint azok a madarak, akiknek ő hintett morzsát és amint ingadozik az ágon, az órákat juttatja Anna eszébe: Ulwing Sebastian madarak és órák közt élte le az életét. A régi alabástromoszlopos óra elnémul: ez a vég kezdete. A régi ház halálát pedig a szú percegése jelzi, amelyre Tamás egyszerre ráeszmél, — de Anna «ezt már régen hallja» — «szája remegett, mikor mosolyogni próbált»; az ő szívéhez jobban hozzá van fűződve a ház...
    Minél erősebb a dolgok hatása az emberre, annál puhább a lelke. Az öreg Ulwing nem szereti, ha unokájának tündérekről és törpékről mesélnek:
    «— Hallod-e — és úgy áll Kristóf elé, mint egy nagy fa, amely bejött a szobába —, nincsenek tündérek és nem segítenek rajtunk. Csak a gyönge emberek számítanak csodákra. Az erős emberek maguk csinálnak csodát.»
    Igaz, Ulwing Kristóf beleillenék Jókai egyik-másik regényébe s ő maga csinál csodát. De azért ama másfajta csoda nélkül nincs költészet s nincs igazi élet.
    Viszont Kristóf csodahite, amely itt olyan súlyos csapást kapott, mint Jelláé, amikor Medve Dusánnal beszél a hegyekről, később következetesen fejlődik öncsaló fantáziává, az élet félresiklott, ferde szemléletévé. Most úgy áll ott tündérgyilkos nagyapja előtt, mint az író első kötetének «megcsalódott istenei» «De hát akkor mi van a sötétségben, a kút vizében, a lángok között, ha nincsenek tündérek?»7 A mitológia vonala egyenesen fut az Apródszerelem-től Sebastián bácsihoz és a kis Kristófhoz s a természet istenvilága mégegyszer probléma lesz majd Az ősi küldött-ben. A görög istenektől a nyugatiakig — a fiatal Hugo így állítja szembe egymással a kelta és a keleti tündért: La Fée et la Péri — s aztán a keletről jött magunkéig, a pogány magyar istenig.
    A falu és a föld bevonulása Anna életébe — a nagyon erős sorsvonalak ellen a legerősebb lelkek is tehetetlenek — különösen jellemző. Amikor Anna a temetőben először találkozik Tamással, virágszedés közben («most vette észre, hogy mennyi virág van az erdőben!») «egy harangvirág gyökerestől odaadta magát neki. A gyökerek, mint végtelen fínom kis madárkarmok, nedves földet fogtak markolva. A földből jó, hűvösen fanyar szag áradt. Anna egy pillanatra lehunyta a szemét. Csodálatos, újszerű elragadtatásban először érezte meg a föld szagát. Aztán, maga sem tudta, hogyan, arra az idegenre kellett gondolnia. És mikor a két oszlopember között behajtott a kocsi, eszébe jutott, hogy ma jöttek először vadvirágok a régi házba...» Mert eddig keveset tudott a faluról. Egyszer a Vérmezőn túlra sétál a nagyapjával. S ez a falusias környezet azt a játékmajorságot juttatja az eszébe, amit Jörg nagyapától kapott. «A házikó hasonlított a tehénhez. A gazdasszony nagyobb volt, mint az istálló és kerek volt a talpa. Önkéntelenül visszanézett a furulyázó ember lábára és nevetni kezdett. Valószínűtlennek találta az egész környezetet.»8
    A tárgyakkal és jelekkel jellemző módszernek megvan az az előnye is, hogy nagy rövidséget lehet vele elérni, ami kincset ér a család regénye vagy a nemzedékek regénye műfajában. Ez az egyik oka, amiért az Ulwingok egyébként eseményekben oly gazdag élete rövidebb és sokkal élvezhetőbb lesz, mint a Buddenbrooks, amelyhez hasonlítani szokták. Az Emberek a kövek között írása közben megtalált lakonikus stílus itt már csodákat művel. «Gárdos doktor után mások beszéltek. A croque-en-bouche torta sipkája elferdült. A vacsorának vége volt.»9 A lelkiek egy-egy fínom nyíláson át elénk ömlenek — pillanatokra. De ez egészen elég. A nagy csöndet kevés, sorsdöntő vagy leleplező szó töri meg. Ulwing Anna csak dalban mondhatja el Tamásnak, hogy szereti. Az öreg Ulwing csak titokban mutathatja meg, hogy szíve van: szerencse, hogy Tini mamzell fölébred egy pillanatra s meglesheti számunkra, amint megcsókolja alvó unokáit. A Duna, a sorsfolyó is csak hallgat, vagy csöndesen duruzsol. Egy hűs lélekzet egy «lágy, fekete emelkedés»: ez minden.
    Az élet olyan meleg folyammal árad, hogy nem illik csacsogni fölötte, megtörni valóság-illatú varázsát. A költő ellentét-technikájára10 mélységesen jellemző, hogy az élet csak a halál nyelvén beszélhet önmagáról hosszasabban. A nagy könyv, amely három nemzedék története s eljut a negyedik küszöbéig is, négy férfi és egy ház halálát mondja el. Ezekben a halál-jelenetekben ér csúcsot egy-egy korszak s kap örök, márványos vonásokat egy-egy jellem. Az öreg Ulwingot szélütés érte, mert egy munkásnak maga akarta megmutatni, hogy kell bárdolni a fát. Húnyó élete még mindig csupa energia: a tennivalókra gondol, nem az elmultakra. Tűzvész fényénél, harangzúgásban, állva hal meg... János Hubert boldoggá tette a leányát, mert beleegyezett Tamással való házasságába. Ennél több nem telik tőle, élete nem tartogat csodákat, még kevésbbé nagy feladatokat. Kimerülten, néhány napi fekvés után hal meg egy éjjel, «ágyban, párnák közt» — «kifogástalanul, zaj nélkül, szerényen, úgy, ahogy élt». Ő is úgy, ahogy élt: a halál az élet vizsgája, a mesterlegény remeke, amely után felszabadul.
    Kristóf sok kísérletezés és habozás után — utolsó beszélgetése Annával könnyekre indító mesteri alkotás — a Dunának megy s az alsó lépcsőn már inkább a Duna jön el érte. Annak több az ereje: Kristóf sohasem tudott maga akarni. Tamást a szíve öli meg, amelyre oly nagy terheket rakott: örökös vágyódás, hosszas elfojtás sok éve megszokott nyomását hirtelen gördítette le magáról s meghalt, mint az a beteg ember, aki hirtelen hegycsúcsra lendül s nem bírja el a kisebb légnyomást. A boldogság küszöbén hal meg s napokig haldoklik, hogy bevésse felesége lelkébe a maga álmát.
    A negyedik — sorrendben az első — Sebestyén bácsi. Tévedésből, csodálkozva hal meg, boltjába viszi haza a halálos sebet és a maga tündérvilágában húnyja le a szemét. Elalszik fáradtan, könnyezve, imádkozva, végigtekintve jó és egyszerű életén.
    S az utolsó: a régi ház? Haldoklása és halála Tormay Cécile tolla alatt époly megindító s mély értelmű lesz, mint az embereké, akik előtte mentek el. Mert ha «minden él», akkor halálát sem lehet olyan könnyen venni, mint amikor képiesen halasztjuk meg stílusunk ékítésére... A régi házhoz Annával mi is ragaszkodunk. Mi is szerettük, hogy «barlangos» volt a lépcsője, mert ismerjük és éltük a jól fedett zugok költészetét; mi is tudjuk, hogy valami — ó, sok, sok minden! — benne maradt kövei közt, ami az életünkből áradt beléje s amit nem ad vissza akkor sem, amikor a kövek szétnyílnak, mert egészen magukba szívták s magukkal viszik az enyészetbe. Nekünk is fáj, hogy megbomlott a falak és a bútorok harmóniája, az ajtók és ablakok fényt és árnyat szabályozó összjátéka és hogy az oszlopemberek, amikor már nem volt mit hordozniuk, elnyúltak a földön, holtan, mint azok az öreg urak, akiket megöl a nyugdíjazás. Nekünk is fáj a nagy dolgok elmúlása, a teremtő családok hanyatlása, a ragyogó nevek elkallódása a tömeg lusta agyában és mindenekfelett maga az elmúlás.
    De a szépség és a szívhez meg a képzelethez, ízléshez és lelkesedéshez egyszerre szóló hangulatok sodrában mégsem tudjuk átadni magunkat az elmúlás bánatának. A régi hazáért Tüköry József dédunokája többet tett, mint ha alapítvánnyal biztosította volna örök fennállását. A régi ház a magyar Pest költeménye, az egyetemes irodalom elismert remeke lett. S ebben az író tehetségén kívül neki, a régi háznak is van valami érdeme. A nemzedékek könnyen elnyúló és könnyen túlbonyolódó történetének ő, a ház, a térben megvalósuló, szilárd és formás épület ad hajlékot. Remekmívű ereklyetartó lett, mint — egészen más stílusban — a párizsi Sainte-Chapelle.
    A kiteljesedett szépség jogán dacol az elmúlással. S a szépségnél is erősebb hit jogán. Ulwing Kristóf utóda, akinek «hangja olyan röviden csengett, mint mikor kalapácsot ejtenek az acélra» s akiből «megfoghatatlan erő áradt ki..., az a szívós asszonyerő, mely nagyobb tud lenni a romok között, mint akkor, mikor építeni akar», nem enged megállnunk a régi ház romjainál, ahol mint fullasztó porfelhő, megríkat a még mindig körülöttünk szállongó mult. A nemzedékek egymás elleni küzdelme — Walter Ádám, a zene forradalmára jól látja ezt — nincs hiába. «Csak az emberek dűlnek ki, a hitük megmarad másokban és ez a fő.» A szülők továbbtelepítik be nem teljesült reményeiket gyermekeikre s botorul azt hiszik, hogy ezek majd mindent beteljesítenek. Pedig nem rájuk vár a feladat, hanem gyermekeik gyermekein keresztül mindazokra, akik utánuk következnek a dolgok végezetéig. A régi ház elpusztult, de az Ulwingok vére tovább él. Az anyák megmentik a régi házak emlékét és azt a hitet, amelyet az emlékek fűtenek. Azért ezt a fejezetet Tormay Cécile mítoszkeltő művészetének egyik legszebb lapjával fejezzük be — talán azért is, mert ennek a remekműnek további megvilágítását is tovább kell adnunk másoknak, mi sohasem lennénk készen vele: «Anna fölemelte a fiát azzal a rejtélyes mozdulattal, amely szebb még a szerelem mozdulatánál is, amelyet a karja titokban régen tudhatott. És közben arra gondolt, hogy ez az, ami összeköti az emberiséget: a végtelen, áldott lánc, asszonyi karokból fonódó lánc a földgolyó felett, mely az első asszonnyal kezdődött el és az utolsó gyermeknél fog bevégződni.»

VI.
INTERMEZZÓ.
A NYUGATI KÖZVÉLEMÉNY MEGHÓDÍTÁSA

«A valódi művésznek művészetében mindig igaza van; a közönségnek csak akkor, ha megérti őt.»

    Az Emberek a kövek között azért is fordulópont volt az írónő életében, mert felszabadította attól a kisebb körtől, amelyet az élőszóval elmesélt novellák célba vehettek s kiállította végre a névtelen, nagy olvasóközönség elé: az Arno keskeny partjai közül kiszakadt a végtelen tengerre. De meg azért is, mert most már volt mivel meghódítani a külföldet, amely a legtöbb magyar tehetség számára lépcső a — hazaérkezéshez.
    Külön könyvet kellene írnunk Tormay Cécile és kiadói levelezéséről, magyar írók számára tanulságos kézikönyvet. Ehelyett egészen röviden vázoljuk a hódítás menetét.
    Első lépés: D'Annunzio lefordítja a firenzei mesélő két elbeszélését és ajánlólevelet ad egy francia folyóirat szerkesztőjéhez. Francesca d'Orsay Marcelle Tinayre-t nyeri meg számára. Marcel Prévost közli a «Revue de Paris»-ban ugyanazt a két novellát, amely D'Annunzio figyelmét is megfogta s amelyek helyett Louis Ganderax néhány évvel előbb «hadihajót» kért.
    S. Fischer, a nagy berlini kiadó Goth Ernő fordításában kiadja a Menschen unter Steinen-t, amely előbb a «Berliner Tageblatt» folytatásos regényeként jelent meg. Marcelle Tinayre és Jean Guerrier fordításában megjelenik az Au pays des pierres, amelyet előbb a «Revue de Paris» közölt.
    A német és francia kiadás sikere — kiváló kiadóknál, nagy példányszámban — szabad utat nyit az írónőnek. Beérkezett. Amikor 1914-ben Párizsban jár, a «Revue de Paris» látatlanban leköti következő regényét s csak a háború akadályozza meg a talán legnagyobb európai írónő-karrier kibontakozását. A régi ház a háború miatt csak Németországban jelenhetett meg hamarosan, onnan vették át az északi államok, míg Franciaországgal várni kellett. Aztán a Bujdosó könyv volt időszerűbb s Franciaországon kívül főkép az angolszász államokban aratott döntő sikert. Olaszország a háború után fordulhatott nagyobb erővel Magyarország felé és «Cecilia d'Ungheria» felé.1
    Ezek a fővonalak. Hogy színt kapjanak, lássunk néhány töredéket a hódítás történetéből.
    1912-ben Georges Caro, az athéni Művészettörténeti Múzeum igazgatója ír levelet Tormay Cécile ügyében Calmann-Lévynek, — nem ajánlólevelet: erre már nincs szükség, hiszen Marcelle Tinayre le akarja kötni Franciaország felé az írónő műveire vonatkozó összes jogokat, — hanem mert meg akarja védeni pártfogoltja szellemi és anyagi érdekeit. Ebben a levélben hivatkozik arra, hogy védence nemcsak Magyarországon híres, hanem Németországban is nagyra értékelik: «Fischer öt regényét kötötte le kitűnő föltételekkel». Caro, akinél alig ismeri valaki jobban a görög művészetet és a régi Görögországot, teljes elismeréssel nyilatkozik a görök mesékről s sehogysem akarta elhinni, hogy írójuk nem járt Görögországban...
    Marcelle Tinayre2 és az övéi hamarosan Tormay Cécile tehetségének varázsa alá kerülnek. Az első időkből való ez a kis levél:

    «Chere Madame,
    Je désire ardemment vous connaitre. Mais je vous connais déjá. Je sens en vous une âme haute et rare et un si beau, si robuste talent, qui ne peut aller sans les qualités du caractére. N'est-ce pas que nous nous rencontrerons? Je souhaite que cela soit le plus tôt possible et je m'en réjouis á l'avance...
    Croyez á mes sentiments d'admiration trés sympathique
    Marcelle Tinayre.
»3

    Sógora, aki a nyers fordítást készíti, el van ragadtatva a «nagyszerű műtől», amely a francia hibátlan stílusérzékét annyira kielégíti. Nem üres bókok ezek: a fordítás mindennél csalhatatlanabb biztonsággal elárulja a tehetség erejét és a formálóképesség tökéletességét. Sevillából írja, 1914 május 19-én:

    «Permettez-moi, Madame, de vous féliciter de tout coeur pour votre beau et vigoureux talent4 dont je suis un sincére admirateur. Comme l'a fait en France ma belle-soeur, Marcelle Tinayre, vous evez prouvé que les femmes pouvaient égaler et méme surpasser les hommes dans la création d'ouvres littéraires auxquelles leur profonde sensibilité et la finesse de leur esprit observateur donnent une saveur particuliére. Enfin vous avez montré á vos compatriotes la force des petites phrases courtes, nerveuses, substantielles, réagissant ainsi contre la tendance des longues périodes sans doute majestueuses, mais un peu surchargées et obscures, si longtemps á la mode dans la littérature magyar. Votre livre m'a ému: je ne puis, pour ma part, en faire un plus bel éloge...»5

    Az író olyan fordítója előtt, mint a nagyúr komornyikja, a bűnös gyóntatója előtt. Hiába minden mesterkedés: a fordító keresztüllát az emberen, csak az igazán nagy művész állhat meg előtte. André Tinayre ebben a pár sorban jellemezni tudja a művész eredetiségének és jelentőségének néhány fontos tényezőjét: az ihlet egészséges erejét, a megfigyelés fínomságát, amely mélyebb érzékenységre támaszkodhatik és a rövid, közvetlen, lényeges mondatok hatalmát, amelyre másutt mi is rá kell, hogy mutassunk s amelyet ő a magyar irodalomban korszakalkotónak érez.
    A Tinayre-levelezés párja az a levélváltás, amelyet az írónő Jolles-szel, a «Berliner Tageblatt» irodalmi szerkesztőjével folytatott s az 1914-es párizsi út méltó párja az 1915-ös berlini diadalmenet. A folyó, amely elé a francia oldalon egyelőre gát tornyosult, más medret tör magának.
    Berlinben három «operációs bázist» kellett teremteni. Az első S. Fischer, a kiadó, a második B. Jolles, a «Berliner Tageblatt» és a «Weltspiegel» szerkesztője, a harmadik a «Vossische Zeitung». Fischert és a «Vossische Zeitung»-ot már 1912-ben meghódította az Emberek a kövek között. A kiadó eleinte nem akarta elolvasni az ismeretlen írónő regényét, pedig Hugo von Hofmannsthal, akinek figyelmét Thurn-Taxis hercegnő hívta fel rá, kitűnő véleményt mondott róla. Mikor aztán a második lektor, Heimann is megerősítette a nagy költő véleményét, Fischer végre rászánta magát, hogy elolvassa. Az eredmény: üres szerződésblankettát adott a magyar írónőnek, amelyben minden föltételt ő határozhatott meg, csak azt kötötte ki Fischer, hogy következő regényeit is ő adhassa ki.
    Fischer révén került kapcsolatba a «Berliner Tageblatt» szerkesztőjével. Amikor 1915 júliusában a Régi Ház német kéziratával Berlinbe érkezett, Fischer örömmel fogadta, vacsorát rendezett tiszteletére s az ő részéről természetesen «minden rendben volt». De Jolles nehézségeket támasztott. Elismerte a regény nagy irodalmi és művészi értékét, de terjedelme, folytatásokba tördelésének lehetősége és cselekvénye miatt, amely nem volt tárcaszerűen izgalmas, eleinte ingadozott. De aztán győzött a művészi érték: Jolles a «Berliner Tageblatt»-ban közzétette az Emberek a kövek között szövegét, folytatásokban, míg a Régi házat a «Vossische Zeitung» hozta.
    Jolles ragaszkodó híve lett az írónőnek. 1916 februárjából és márciusából, amikor a Régi Ház ment a «Weltspiegel»-ben, nagyon meleghangú levélváltás folyik köztük és mint annak idején Caro, most Jolles védelmezi az írónő érdekeit kiadói cselvetések ellen, Fischer ellen is.6 Kiönti szívét Tormay Cécile előtt: a szerkesztői élet szürke hétköznapjáról, a maga középszerűségéről beszél, amely alatta áll az olyan művésznek, mint amilyen levelezőtársa. Az «Eintagsfliege» sütkérezik az örök napfényben.
    A fásult irodalmi hivatalnoknak öröm, ha Tormay Cécile novelláit olvashatja. A Die Gefahr mindjárt beérkezése után megjelenik — biztosan pompás szatirikus csattanója tetszett meg a vérbeli szerkesztőnek. A «Berliner Tageblatt»-ba szánja, míg a Der weisse Tod a «Weltspiegel»ben jön az írónő arcképével együtt. A Die Flötenspielerin közlési jogát is fenntartja magának egyelőre, de az idők változtak, háború van és «da musste die Antike hinter der Gegenwart zurücktreten». «Wirklich — ganz ausgezeichnet! Bravo!» — kiált fel a derék német. S a német kiadásoknak — üzletemberek írják ezt, nem irodalmi rajongók — igen nagy a sikerük.
    Amikor Tormay Cécile S. Fischerrel tárgyal A régi házról (1915), Ullsteinék sürgönyileg kérik tőle a regényt, majd (1915 dec.) a drezdai «Sonne» kérdi, nincs-e el nem helyezett regénye — mindegy, akármi...
    Marcelle Tinayre barátsága a háború után újra föléled. Megható az a levele, amelyben barátnőjét Franciaországba hívja s amelyben mintegy a győztes Franciaország politikáját mentegeti: az nem fejezi ki a nép lelkét...

    «Ne viendrez-vous pas en Francé, ma chére Cécile, ma maison vous est ouverte comme á une soeur et je peux trés bien vous loger. Je voudrais que vous vissiez par vous-méme la vraie France d'aujourd'hui que les intrigues politiques défigurent tellement aux yeux des absents. Vous n'y trouverez personne qui haisse votre pays et vous comprendriez que la paix dont vous souffrez n'a pas été faite pour vous et pour nous, mais qu'elle est pourtant une oeuvre anglo-saxonne. Vous verriez aussi qu'il n'y a dans notre peuple meurtri et appauvri aucun impérialisme, aucun désir belliqueux» stb.

    Két évvel később már a Bujdosó könyvről van szó.

    «Chére et grande amié,
    Je suis seule á la campagne dans ma petite maison, seule avec vous. J'ai recu hier soir les derniéres pages de la traduction «mot á mot» de votre admirable livre, je les ai lues, comme j'avais lu les précédentes, avec une émotion profonde et dés aujourd'hui j'ai commencé le dong, délicat et difficile travail de la version définitive... J'espére que je réussirai, que je contenterai votre âme d'artiste et votre coeur de patriote et qu'en vous continuant á faire connaitre en France les épreuves subies par les vrais Hongrois et I'horreur du régne d'Israël, j'aiderai peut-étre, pour une petite part, á rapprocher nos patries.
    Chére Cécile, combien vous m'apparaissez grande, dans ce livre, et combien j'admire votre courage! Ce gu'il y a d'héroique en vous, je l'avais pressenti, ce n'est pas pour moi une révélation; est c'est parce que vous étes Cécile de Tormay, que je vous ai aimée du premier jour de notre rencontre; que, pendant la guerre, fai pensé á vous avec une amitié inébranlable. Je ne savain rien de vous. J'étais sűre gue vous faisiez plus que votre devoir. Pendant la domination bolchéviste, j'ai tâché de me renseigner, mais il y avait encore un mur épais entre les peuples et moi qui ne suis pas tentée au monde politique, je ne savais rien de plus que la masse.
    Je me rappelle cela que je viens de vivre avec vous ces mois épouvantables. Il me semble que j'ai voyagé avec vous, dans le wagon plein de gens, que j'ai habité la petite maison de la vieille dame si généreuse et si bonne; que j'ai connu «Elisabeth Földváry...
»

    Nem folytatjuk a hosszú levelet, amely most a könyve terjedelméről, a sajtóról, a francia nép antibolsevista lelkéről, aztán saját családi körülrményeiről beszél. Ennyi is sokat mond a Bujdosó könyv lenyűgöző erejéről s arról, hogy milyen hatásosan továbbítja a külföldi lelkek felé a magyar fájdalom egész szívszaggató teljességét.
    Tormay Cécile Marcelle Tinayre-t azon az első párizsi útján ismerte meg, amikor Francescával járt ott. 1914-ben, az Emberek a kövek között sikere után újra Párizsban van. Az itthon oly nehezen elismert író szinte gyermeki öröme zendül egyik jóbarátjához írt levélben, amely május 5-éről kelt:

    «Azt hiszem, hogy a jövő megragyogtatja majd azt a nevet, amely kedves Magának, melyet mint egy kis csengőt rázott, erős, meleg bízással, hosszú éveken át az emberek füle mellett. Most már cseng a név — átcsendült a Magyar Határ felett...»

    Marcelle Tinayre ezekben a napokban nem mozdul el magyar barátnője mellől. Hol vannak azok az idők, amikor Francesca d'Orsay-nak annyi fáradságába került, míg kimozdította bizalmatlanságából?! Kijelenti, hogy Franciaországban D'Annunzio óta nem volt külföldi írónak ilyen komoly, mélyszántású sikere és hogy az Emberek a kövek között a világirodalom egyik legszebb regénye «és mindenesetre a legszebb regény, melyet asszonytól olvasott». «Magyarország büszke lehet magára, úgy-e, a hazája elborítja hálájával?» Az ember a saját hazájában csak halála után lehet próféta... S jönnek a tárgyalások Calmann-Lévyvel, Marcel Prévost-val s a találkozás Anatole France-szal, amelyet maga írt le.
    A találkozás közvetlen benyomásaként egyik levelezőlapjáról idézzük:

    «Anatole France elragadott tiszta nagy intellektusával. Amit csak igen kivételesen tesz, a tegnapi diner után meghívott mára magához. A könyvem az íróasztalán feküdt és azt mondta többek között, hogy a legnagyobb tehetségek egyike vagyok, akikkel találkozott. Leírhatatlan nagy dolgok történnek irodalmi életemben...»

    Fájó szívvel olvassuk a boldogságnak ezeket a friss és teljes kitöréseit. Annak, aki a Görög meséket írta, Anatole France véleménye különösen sokat jelenthetett. És France ebben a korszakában már nem mondott bókokat: fásultságából egészen kivételes benyomások lendíthették ki. És mindennek a nagy lehetőségnek, ennek a bontakozó művész-boldogságnak útját állta a háború. Ha nem torlódik föl ez a lassan áthágható, toronymagas gát a friss, ifjú folyam elé, a magyar irodalom néhány év alatt elérhette volna első Nobel-díját. Így csak közel jutott hozzá — húsz esztendő mulva.

VII.
A MŰVÉSZ ÉS A HÁBORÚ

«Emelt fejjel hallgatni láthatatlan belső halalom.»
(Ősi küldött, I. 106.)

    A háború hirtelen megszakította a csúcsra érkezett művész szépségben és szemlélődésben lehorgonyzott életét. A nagy, közös áldozat igénybe vette őt is, mint egész családját. Nem tudott félig érezni, félig csinálni valamit. Az, akinek a természet és az élet annyi titkos gondolatukat engedték át, nem ismerte a hátsógondolatot s a félig elgondolt gondolatot. Mint művész a legmodernebbek közt áll, néz és érez, de ez nem jelenthet nála lelki elpuhulást, a közösség fitymálását, a mindenhez alkalmazkodni tudás fitogtatását. Tormay Cécile egész ember s ez sokat megmagyaráz. Ő, a viaszfigurák művészi alakítója, nem akar viasz lenni a véletlen kezében, — nem is volna képes rá.
    Vöröskeresztes szolgálatot vállal s ez nála nem divatos belekapcsolódás a háborúba, hanem teljes szívvel adott szolgálat. Hogy ezzel a tiszta áldozattal a művész sem vallott kárt, azt a Bujdosó könyv nem egy fejezete mutatja. Az író, aki eddig is sejtette és érezte a magyar falusi nép jellemét és értékét, most közvetlen közelből élheti át.
    A kórház nagy iskolája az életnek és a háborús kórház még inkább az. A vonatokról özönlenek az élet károsultjai s másik vonatokról a hozzátartozók, akik szeretteiken keresztül szenvedik végig a háborút. Két sötét folyama a tapasztalatoknak ömlik össze a pályaudvar vöröskeresztes nénéjének lábainál. Mindenütt szenvedés és mindenütt nagyság. Az emberek halnak, az eszme él. Hatalmas egyéniségek omlanak össze és alázatos kis lelkek emelkednek soha nem sejtett magaslatokra.
    Hogy Tormay Cécile-nek mit jelentett a háború, azt a Bujdosó könyv nem egy helyén világosan megmondja. És bizonyos, hogy a háború egész folyamán ez a magyar katonák és az itthonlevők óriási többségének véleménye a háborúról. Szörnyűség volt, de elkerülhetetlen szörnyűség; áldozat volt, de nem lesajnálást érdemelt, hanem olyan komoly és mégis áhitatos költeményt, amilyen a Bujdosó könyvnek «november másodikára virradó éjtszakája».1 Nem írt kifejezetten háborús regényt vagy történetet, de ezek a legszebb lapok, amelyeket magyar író a világháborúról írt. Nem benyomások, nem ügyes gépezet néhány szép könny fakasztására. A világháború egész tragikus értelmének összefoglalása, néhány lapnyi történelem, úgy, ahogy csak egy nagy költő s egy nagy hazafi láthatja.
    Bár az íróművész könnyen helyezkedik bele a legkülönbözőbb emberek helyzetébe, óva int a lelki nihilizmustól. «Aki meglátja mindenki igazát, annak magának sohasem lesz igaza» — mondja egyszer2 s bármennyire fáj, mindvégig tartja magát ehhez a férfias törvényhez.
    «Magyarországnak — írja Paul Régnier-hez —, miután mi becsületes nép vagyunk, adott szavunkat és szerződéseinket megtartjuk, — mennie, véreznie és harcolnia kellett. Ezért ítéltek el bennünket a Békekonferencián. De majd ha egykor megint szerződő feleket keresnek a világban, akik adott szavukat megtartják, akkor eszébe fog jutni az emberiségnek Magyarország csonka, koldus kis földdarabja, melyen mi jelenleg élünk.»3
    Pedig világosan látta a háború véres útját a pusztulás felé s ebben is társa a kor másik erős magyar lelkének, Tisza Istvánnak: «A vérrel áztatott út, amelyen a Világtörténelem diadalszekere a nagy Semmi felé gördül» — írja egy meg nem jelent tanulmányában.4
    A háború alatt egyetlen kötet novellája jelent meg.5 Ezek sem mind ennek a négy évnek termékei, hiszen A fuvola és a Boldogasszony Árkádiában már a firenzei korszak elejéről valók. A kötet címadó elbeszélése, a terjedelemre is hatalmas Viaszfigurák annyiban rokon csak ezekkel a régi napfényt tároló mesékkel, hogy benne is a szépség, a művészet himnusza zeng. De hangulatában semmi sincs a Görög Mesékből. Ha torz egyszerűsítéssel Tormay Cecil egész művét két hullámvonal lüktetéséből akarnók megmagyarázni, amelyeknek egyikét a Karszton végigtajtékzó bóra, másikát az Aphroditét teremtő görög tenger jellemzi, akkor az egyiknek hullámhegyei Jella tragédiáját s a Viaszfigurák történeteit emelik magasra, a másiknak ormain a Görög Mesék, a Régi Ház első része, a Fioretti és a Legendarium hitén és életörömén törik meg a napsugár. Amikor az egyik vonal hullámhegye a másiknak hullámvölgyével esik egybe, akkor van a nagy hallgatások ideje, — amikor két hullámhegy párhuzamosan veti föl taraját, a bizalomból és tapasztalásból, sorsszerű valóságból és sorsontúli erőkből szőtt, sokoldalú művek születnek.
    A háború komoly erőfeszítéséhez, a vöröskeresztes szolgálatban előtáruló töméntelen nyomorúsághoz illenek ezek az acélosan hajlékony novellák. «Mesék» ezek is, de nem a mámort hintő gyermekmesék közül, hanem a tanító mesék magasabb fajtájából. Itt-ott pár mondat a történet végén: a történet mélyebb értelmének tömör fölfejtése. De talán mondanunk sem kellene, hogy a tanulság másodlagos vagy legalábbis másodrendű szerepre utalt.
    Legjobb bizonyíték erre a sienai országúton fogamzott történet története. «A sienai országúton beszéltünk Dante „mala merendá”-járól, a gonosz uzsonnáról. Dante6 juttatta eszembe ezt a kérdést: — Ha a történelem nagy alakjai ezen az országúton elénk jönnének, felállnánk-e valamelyik előtt? Áradna-e ki belőlük olyan erő, ami felállásra kényszerítene? S magamnak azt a választ adtam: Nem, csak akkor, ha megszólalnának. — De később, amikor utánagondoltam, arra a meggyőződésre jutottam, hogy egy volna, aki előtt mind felállanánk: Krisztus.» Ebből a gondolatból, amely egyelőre a történetbölcselet, a lélektan és a gyakorlati misztika keresztútján kereng, színtelenül, testetlenül, Vörösmarty vagy Madách, Gobineau vagy Rostand, Lenau vagy Goethe költői-drámai képet csinált volna, történeti vagy jelképes alakokkal: a mai emberek — kirándulók — a sienai országúton találkoznak Achillesszel és Platóval, Fausttal vagy Dantonnal, Savonarolával vagy Napoleonnal, melyiknek nagysága előtt borulnának le? Tormay Cécile nem érezte témáját így érettnek. Elbeszélő tehetsége távol tartotta a történelmi felvonulás dialektikai magyarázatától: neki kézzelfoghatóbb, jelenlevőbb anyagra volt szüksége. Másfelől nem akarta egy újabb karácsonyi novellával vagy modern Krisztus-legendával gyarapítani a világirodalmat.
    A művelt kirándulók hódolata egyébként sem jelentett volna eleget. Igen, ha egyszerűbb emberek lennének, müveletlenek, ösztönösek, akik a nagyságot idegszálaikkal érzik, nem értelmükkel elemzik ki... S ezeknek az egyszerű embereknek, akikhez egyébként jobban is illik a «felálljunk-e?», «ne álljunk fel?» kissé gyermekes vitája, a legelkeseredettebbek, a legdacosabbak, a minden tekintélyt leromboltak csoportjához kell tartozniuk. Így ragad el bennünket a sienai országútról, Dante szárnyai alól a dolgokban rejlő vaskövetkezetesség messze északra, orosz nyomortanyára, ahol állatiasan üres, halálosan beteg vagy megnyomorodott lelkű emberek közé lép be a karácsonyi harangszóval egy öreg koldus. Mind felállanak s csak az asszony tudja, hogy miért: Ő volt... A koldus nem hasonlított Jézusra, de kiáradt belőle valami erő, aminek nem is próbált meg ellenállni senki.
    Modern legenda, azaz olyan, hogy a hitetlen is meg tudja magyarázni a maga módján. És végső tanulsága, pontosabban: értelme, messzire eltért az első ötlet értelmétől. Ha a kész novellát a kötet többi novellája során olvassuk, akkor különösen úgy érezzük, hogy azt mondja: ti nyomorban, bűnben, gőgben sínylodő emberek, milyen kevéssé vagytok urai önmagatok elhatározásainak! Ismeretlen erők uralkodnak fölöttetek s amit ti tudtok, az szinte egészen jelentéktelen!7
    Ezt a hangot már a kötet első elbeszélése is megüti: Időtlen bolt, ahol az emberek vágyaik tárgyát vásárolják és boldogságot, becsületet, életéveket adnak cserébe. A boltos, akit egyesek Sorsnak neveznek, közömbösen, részvétlenül szolgálja ki őket: a férfiakat csábító nőálarccal, a nőket férfiképpel. De a tanulság nem az, amit várnánk: hogy mindennek ára van s a sors kegyetlen kalmár, — mert az utolsó vásárló egy édesanya, aki nem magának, hanem gyermekének vásárol boldogságot és mert mása nincs, a maga boldogságával fizet. Ráadást is kell adnia: gyermekének sejtenie sem szabad, milyen áldozatot hoz érte. «A halvány vevő intett» és állta az üzletet. S az író nem mondja, de nem lehet észre nem venni: az anya természetesen hozott áldozatával egy pillanatra mintha megszakadt volna az «ananké» szoros lánca.
    Hangulatban inkább a Fehér halál illik az «Ő volt» mellé. Színhelye a Karszt, ahol egy pásztorkunyhót lassan-lassan betemet a hó. Tüzelőanyag nincs és a nagyon realisztikus színekkel megrajzolt család — nyomorában s alacsonyrendű emberségében az orosz kocsma népének közeli rokona — a fagyhalálhoz áll közel. Csak egy idegen van köztük: Ilia, aki a család leányának kedvéért szegődött el ide. Az imént, amikor kiment megnézni a havazás állását, látta, hogy a leány most nem is olyan szép s eszébe jutott az otthon, az anyja, a meleg, a húga éneke, a kék tejescsupor. Mégis itt maradt... S amikor a család szeme fennakad a ház előtt meredő magas feszületen, ő vágja ki, aprítja fel, ő menti meg a család életét, s azok aztán megvetik érte, — amikor már ég a tűz... Ez is gazdagrétű értelmével dupláz rá az emberjellemzés pompás erejére. Mert a fő tanulsága kétségkívül az, hogy az emberek önáltatók, ostobák és hálátlanok. De ott van azért az a másik is, hogy arra vár a legnagyobb áldozat, aki szerelemből van itt, nem egyéb «muszáj» tartja; akiben valamivel mégiscsak több az érzés. Luka, a család fia el akart szökni a kunyhóból, Ilia elmehetett volna, de maradt. Valami homályos érzés tartotta itt és mégis neki kell megfizetnie mindenért.
    Az apostol megrázó találkozás egy szökött elmebeteg és egy gyermek között. Az eszelős most talál először «hívő» közönségre. A gyermek vakon bízik benne, elhiszi, hogy mesebeli óriás és majd átvezeti őt az árnyhídon. De aztán a falhoz érnek, amely elől a beteg menekült. Habozik, megtorpan, a gyermek elereszti a kezét, lelkébe lát s gúnyos haraggal hagyja ott, a sötétből kövekkel dobálja... mint a tömeg az apostolt. Az őrült: minden ember, aki csodákra tartja magát képesnek, s a gyermek: minden ember, aki csodákra szomjas s megkövezi hite tárgyait.
    Egészen közel vagyunk a Viaszfigurák hőséhez. Ő már nem «általános» apostol, hanem művész. Olyan, mint maga az író: saját szívéből, szenvedéséből ösztönszerűleg nő ki művészete. Égő kínjában az erdőbe rohan, vadméhek köpüjéből szívja a mézet. «Ajka mohón vergődött a viaszon, úgy mint régen, azelőtt, mikor csókolt. Egyszerre az egész teste megérezte a szája mozgását és megvonaglott tőle. Szinte fölágaskodott a fájdalomtól. Hirtelen hátrameresztette a fejét, mintha csók elől térne ki a szája. Két merev karjával eltolta magától a viaszt. De nem dobta el, csak tartotta a levegőben és az ujjai tétován belemélyedtek, mintha kerestek volna benne valamit, mintha hangszerbe kaptak volna és a dalt keresnék.» Aztán: «Ujjai egy meghitt vonal gyöngéd hajlását hozták a viaszból a felszínre.» Így születik az első vonal után az első viaszfigura s aztán — az elhagyott kovácsműhelyben8 — a többi. És senkinek se kellenek, mert ez igazi művészet és az emberek jobban szeretik s mézesbábosok vásári figuráit. Amikor a művész már egészen elvesztette hitét a sikerben és az emberekben, egy este, amikor a gyertyamártók üzletei már be vannak zárva, gyertyáért jön hozzá egy gazdag ember. Szerelmi találkozót akar megvilágítani vele s a művész végül csupa gúnyból kanócot húz egy viaszfigurába... S a lemondásból származó, keserű ötlet divatba hozza a viaszfigurákat. Óriási árakat fizetnek az eddig észre sem vett «mesternek» s lassankint elhordják minden szobrocskáját. Mind elfogynak s ő már nem tud újat alkotni. «Amíg az én viaszfiguráim nektek világítottak, én égtem el. Nincs tovább. Isten veletek.»
    Mindaz a költészet, ami a művész lángoló egyénisége, kivételessége és elszigeteltsége, vívódásai és nyomora, megértetlensége és félreértetése, égése és kiégése köré a romantika első idejétől kezdve fűződött, mind itt van és keserűségében is gyönyörű. Hogy a művész épen viaszfigurákat mintáz, ez a szerencsés gondolat teszi lehetővé, hogy az erdő csodája újra ott zsongjon körülöttünk, mint a Görög mesék idején. (A köpü leírása Vörösmarty tollára méltó remek.) S az az ötlet, hogy a viaszból gyertyát is lehet önteni, de szobrot is lehet faragni, eredetiségén kívül azért is hálás, mert a viasz époly hajlékonyan alkalmazkodik a művész alakító ujjaihoz, mint a szerzőnk érzése szerinti művész az érző élethez. Közvetlen kipattantója ennek az ötletnek a «Pro Transylvania» egyesület egyik felolvasóestéje volt. Haller Györgynénél folyt le az előzetes megbeszélés s a nők közül őt és egy másik, előkelő családból származó, de hozzá semmiképen nem fogható írónőt akarták felkérni. «— Egész fölösleges, hogy én ott felolvassak» — mondta az, aki különben oly szívesen állt tollával és szavával a legszerényebb vidéki pódiumokra is. «Ti abban a tragikus félreértésben vagytok, hogy faggyúgyertyát és viaszgyertyát egy asztalra tesztek.» Hazamenve, eszébe jut, hogy ez lehetne egy novella alapgondolata, — különösen, amikor ötlete összefogózik egy régebbi gondolattal. Firenzében, mesélés közben néha elszégyelte magát: ő beszél és művészit alkot, míg a többiek teáznak és cigarettáznak.
    Nem a hiúság, hanem a művészet megbecsültetésének vágya robbantotta ki az ötletet, amely a művész életének talán legszebb jelképét adta nekünk. És az a nagyon komoly, fönséges és sötét tekintet, amellyel most az emberek világát szemlélte.
    A közönséges halandó életében is van hit, amelyen erőt vehet a csalódás. A madárkereskedő, aki azt hitte, hogy van értelme a madárfogásnak, a madarak nevelésének, megdöbbenten látja, hogy törzsvevője elereszti a megvett madarakat. A munka csak a munkáért van hát, a halálig, amely felé megyünk (Te csak dolgozzál). És még jó, ha olyankor, amikor egy pillanatra munkánk és létünk hívságára ráeszmélünk, mint az egész életét negatív eredményű munkába ölt egiptológus, Az egyiptomi aranykígyó hőse, — a szokás hamarosan visszazökkent régi vakságunkba. De ennek a mesteri novellának nem ez a gondolat adja meg jelentőségét, hanem a történet valósága köré szövődő monda, hőskultusz vagy illúzió védelme. Tormay Cécile egiptológusa tízkötetes munkájában olyanféle szellem pusztít, amilyet Bourget «Tanítvány»-ának rideg mestere áraszt. «Gondolatainak és tudásának érintésétől meghaltak a mondák, elapadtak a mesék. Csak hideg, föltétlen tények maradtak. Csontvázak, romok és sírok.» S ez ellen a történetírás ellen minden író a magasabbrendű igazság érdekében küzd, a hús, a vér, az ideg igazsága nevében. Tormay Cécile-nek még több oka van küzdeni ellene, mert ő az élet pezsgésének érzékenfelüli neszeit is érzi. Az ősi küldött történetszemlélete küzd itt «a történelem bölcsészetével és algebrájával».
    Komor sors- és történelemszemlélet tömörül össze a szinte naturalisztikus kíméletlenséggel megírt Aeterna Hungariában, amely itt-ott Adyt juttatja eszünkbe. A kuruc és labanc magyar nem tud megférni egymás mellett: — vérbefagyva hagyják egymást a külföldi népség örömére, mert ha megértené egymást a kétféle magyar, sose bírnának velük... A háború vége közeledik és Tormay Cécile-nek ez a novellája mintha a jövőbe vetített multtá, tapasztalaton érlelt Kasszandrajóslattá válnék. S tudjuk, a MANSz alapításának első köve a felekezetek szerint tagolt asszonytábor egyesítésének ténye lesz.
    Sötét hangulatú, de nagyszerű tengerképeivel és halász-csoportképeivel lenyűgöző A veszély is. Úgy indul, mintha halásztragédiának szánta volna szerzője. A viharos tenger, a félig eszelős asszony, aki az unokáját várja... Aztán a városból jövő vándor, akivel beszédbe elegyedik, hirtelen más irányt ad az elbeszélés még rejtező értelmének. A tengerparti asszony, akinek sorra mindenkijét elvitte a tenger, megdöbben azon, hogy valaki a városba mer menni, — hisz ott «túl sok a veszély». Szatíra ez? Vagy a «minden a nézőtől függ» relativista elvének példázása, vállvonogatás az élet sekélyessége fölött? Vagy valami vigasztalás is van benne, — az, hogy a szokott kerékvágásnak szokott katasztrófáit is főhajtva fogadjuk?9
    A sors ott lebeg kitárt szárnnyal az ember fölött s árnyékában az ember oly tökéletlenül lát! Az egiptológus a maga tudós-előítéletével époly szűk látókörű, mint a várostól rettegő halászasszony. Ilia, a durva eszű horvát pásztorlegény épúgy homályosan látja élete értelmét, mint a Pintyőkének csúfolt, madárképű madarász. Az Élet folyamának sodra rendkívül erős — Tormay Cécile vére folyik benne — hogy állhatna itt ellen egy-egy kicsi élet, egy-egy apró hab? S csodálatos: nem sajnáljuk, hogy az ember ilyen esendő. Naturalista regényekben, Maupassant novelláiban fáj ez, mert ott az ember az anyag, a körülmények determináltja. Itt nem: nagyon is érezzük, hogy az is ember, erős, szárnyas, izmos lélek, aki a sorsot megérti és elfogadja a többiek számára is. Emberképű a sors, lélek van a történésben, művész mártja ujjait az élet vadviaszába...

*

    A háború idejére esik Az időtlen bolt megzenésítésének terve, amely T. Ch. Adler német zeneszerzőtől indult ki s amelynek emléke egy nagyon érdekes levélváltás és a tervezett opera vázlata. Szereplői: «A nagy kalmár, A diák-polgárlegény, A koldus, A hegedűs, A király, Szerelmese, Az anya, A gyermek, A szerető.» Három felvonásra tervezte, elő- és utójátékkal.10
    A négyesztendős vérszüret szörnyű torát előre látta az, aki 1916-ban vagy 1917-ben az Inter muros c. töredékben (dráma akart-e lenni, mint Jules Romains L'Armée dans la Ville-je, vagy regény?) ilyen lázas sorokat vetett papírra:

    «A vérző tartomány valamennyi szabad útján menekülők özönlöttek. Az erődített városban egyre több lett az ember és hevesebb a kenyér. A kapuk nem nyílnak ki többé. Az ostromló ellenség körülzárta a zsúfolt várost. Az ostrom első idején mindenki Krisztusian testvéri, elszánt, irgalmas hős volt. Túl soká tartott az ostrom. A hősi, keresztényi arckifejezés elfáradt és eltorzult. A város lakói gyávák és önzők lettek és a város mulatni kezdett. — Tél lett. Hideg és nyomor, éhség, lázongás. Az ostrom tovább tart. — Forradalom. A kapu kinyílik, a nép hátba támadja tulajdon védőit. Az ostromló franciák betódulnak — Egyenlőség — Rablás, fosztogatás — mészárlás — Testvériség, szabadság — és a város tűzfényében egy csapat lovas élén Napoleon ...az autocratia bevonul a városba...»

    Töredék maradt Tormay Gézáék hároméves kisfia, Cécile keresztfia, Andris halálára készült költői panasza, A kis úrfi. A végzet gondoskodik róla, hogy «A kis gyermek halálára» ne maradjon társtalan... 1918 szeptember végén készült, de nem készült el soha. Az első lapot hatszor is leírta a fájdalmas szívű keresztanya. Nádudvaron temették a kisfiút s temetés alatt sok-sok kismadár gyűlt össze; zengett tőlük a búcsúzó erdő. A töredék utolsó lapjára ez van írva:

    «Madarak, énekeljetek neki csattogó dalt, de ne szerelemről, mert idegen lenne neki a dal: ő nem tudott róla, csak atyját, anyját és Hahalit szerette fehér gyermekszerelemmel. Dajkadalt dúdoljatok a kis úrfi fehér álma felett. És délibáb, nagy, játékos tündérkezeddel hozd el neki rekkenő déli csendben kedvenc játékait, gulyákat, méneseket és szélmalom, forgasd előtte meg képeskönyvedet. És éjfente csendes, tiszta pásztortüzek, kis ágya körül legyetek éji mécsesek.
    Élt és a világháborúról nem tudott, vesztett és nyert csaták, futó királyok, legördülő koronák tünése... Napsütött kis arcán magával vitte az Alföld napsütését le a sírba.
»

    És a világháborúról nem tudott... Szegény, idefönn (vagy inkább: idelenn) maradt felnőttek csak most tudták meg, mi várta jelenését a haldokló háború méhében...

VIII.
MINT OLDOTT KÉVE

«A Duna pedig mosta a sötétben a város véres kezét.»
(Régi ház 67.)

    S az egész nemzet emberfölötti áldozatába belenyúlnak titkos és gonosz kezek, gáncsotvető lábak. Hibbant agyak szörnyű álmukat oltják bele a küzdve vérző nemzetbe. Az emberi ostobaság, felelőtlenség és alacsony bosszúvágy eljátssza az ország ezer évét, területét, becsületét önmaga és mások előtt. Fegyvertelen ellenség lopakodik az országba és a fegyveres magyaroknak nem szabad ellene menniük, mialatt Pesten fölfegyverzik az utca söpredéket. A legnagyobb erőfeszítés és a legnagyobb áldozat tragédiáját a legfönségesebb pillanatban véres pojácák csínyje buktatja meg.
    A Bujdosó könyv egyik gyakran visszatérő vezérmotívuma: «Hát nincs itt egy férfi?» A véres pojácák megbabonázzák a férfiakat: nem tudnak, nem mernek fölkelni ellenük. Ez csak fokozza a nőkben a szégyen és a harag érzését. Tenni kell valamit — érzik mindnyájan. És Tormay Cécile, akiben annyi az energia és a lelki fínomság, aki oly mélyen ismeri az embert1 s a mult és jelei összefüggését oly forrón éli, fájdalmat és undort, megdöbbenést és égő kínt érez. A magyar ember, az igazi nő és a vérbeli művész, közös fellángolásából születik meg ennek az idonek legmaradandóbb két gyümölcse: a Bujdosó könyv és a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége.
    Az asszonytábor gondolata szinte egyidejűleg fogamzik meg a legjobbakban. De akik meg akarják teremteni, ösztönszerűen mind Tormay Cécile-re gondolnak, hozzá jönnek bátorságért, energiáért és tehetségért. A Bujdosó könyv egész lapjait kellene ideírnunk, hogyha a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége keletkezésének részletei ebbe a könyvbe tartoznának. Gyors kezdeti sikerét a nők nagyobb idealizmusán kívül az is magya rázza, hogy nem zavarják őket politikai hagyományok és meglévő pártkeretek külön érdekei, mint a férfiak ilyen próbálkozásait. Programmjuk világos, egyszerű és nőies: a haza, a vallás és a család védelme, — olyan feladat, amely az anya ősi nevelési körébe tartozik.
    Tormay Cécile «konzervativizmusa» olyan, mint Ulwing Annáé, akire idegenül hat Walter Ádám bálványdöntögető, fiatalos póza: a nők konzervativizmusa, amellyel az értékek folytonosságát védik. De a jövő számara! Gyermekekre gondolnak és a kedvükért gondolkozás nélkül, ha nem is könnyhullatás nélkül, biztos lépésekkel hagyják el a régi házakat.
    Valószínű, hogy Tormay Cécile nélkül a női tábor sem tudta volna szervező munkáját kifejteni, amely az ellenforradalomnak kész kereteket biztosított. Bár a Bujdosó könyv egyetlen ember szubjektív naplója, akkor is nyugodtan el lehet fogadni megállapításait, amikor magáról a szerzőről beszél: annyi e korszak maroknyi bátor emberében az önmagát is feláldozó tárgyilagosság. Az égő ország kísérteties világításában senki sem kíméli magát s nem törődik vele, hogy milyen irányból esik arcára a fény. S a Bujdosó könyvből kivehetjük, bár ezt írója seholsem mondja, hogy egyfelől azért jöttek hozzá, mert tollára volt szükségük — tőle kérnek előszót a világ asszonyaihoz intézett emlékirat elé, amit aztán Károlyi «kicenzúráz» —; másfelől azért, mert bátran és határozottan meg merte mondani a véleményét. Mikor aztán a Magyar Asszonyok élére került, akkor megtudták, hogy még mást is hozott, olyat, amire nem is számítottak: az egyéniség ellenállhatatlan vonzóerejét, az élőszó hatalmát és a művész formálóképességének azt a ritka fajtáját, amely a közéleti szervezőmunkára is kiterjed. Ebben az időben a magyarok Istene adott egy vezéregyéniséget népének, de ez nem volt férfi. Ebből a tényből adódott sok hosszú év jószándékú, de nem teljes eredményű kísérletezése a férfiak politikai világában; de ebből adódott a női tábor gyors felfejlődése s a nők nagy jelentősége az ellenforradalmat követő években.
    Azok, akik a nőket szívesen állítják a második sorba, nem tudják, hogy a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége nemcsak egy a sok egyesület közül, amely tisztikart választ és közgyűlést tart, hanem századunk huszas éveinek legnagyobb társadalmi szervezete és a férfiak feladatát végzi el, a férfiak harcát harcolja meg, amíg magukhoz nem térnek a háború és az összeomlás okozta kábultságból. Amikor hálás szívvel gondolok reá, mindig az jut eszembe, hogy milyen elesett, «szabad préda» az erős férfi, amikor valamije fáj és milyen erős tud lenni a gyönge nő ha gyöngének lenni nem szabad. A fogfájós férfi képével szemben ott áll előttem az édesanyám képe, aki amikor hajlott korában is fiatal szerelemmel szeretett ura szemét lefogta, roskadozva is gondoskodni tudott arról, hogy a család élete ne zökkenjen ki évtizedek megszentelte, biztos rendjéből. És ott van a Bujdosó könyv egyik csöndes hősének, Tormay Cécile édesanyjának hallgatagon fájdalmas élete. A Gracchusok anyjának hazaszeretete és az igazi anya odaadása vegyül össze benne. Ritkán szól egy-egy szót, még aggodalmait is eltitkolja, ha lehet.
    «A gyöngédsége jóformán soha se hangzott, soha se látszott. Csak úgy ott volt halkan, halkan mindenütt a mélyben. Ő nem szerette magát megmutatni. A büszkék önuralma mögött élte az életét. Gyermekkoromban és mikor beteg voltam és mikor elcsüggedtem, csak akkor jött onnan elő, az önuralma mögül — miattam, soha se magáért —, és olykor most, mióta öreg lett. Mondani akartam valamit, meg akartam volna köszönni, amit úgy sem lehet megköszönni. Megsimogatott... És ez olyan jó volt, mert szép szelid titkokat tudott az ő keze, melyeket csak a gyerekei homlokának mondott el ritkán, ha nehéz volt az óra. Szép szelid titkok őrzői, áldott asszonykezek. Ők tudják azt, amit nem tudnak se hadvezérek, se államférfiak...»
    S mindjárt ide kívánkozik a folytatása. Mintha a két tett: — az asszonyok szövetsége és a Bujdosó könyv — legfőbb magyarázata nyílnék meg előttünk:
    «És abban a pillanatban valami mondhatatlan izzott... fel bennem, lázadó vágy volt-e, vagy egy jövendő szó, egy elkövetkezendő tett? Nem tudom, de valami volt, ami elébe akarta vetni magát a rohanó pusztulásnak, gátba akarta emelni az omló anyaföldet, az asszonyit, a hűségest, a termékenyt, a jövőt... Mert ők tudják azt, amit nem tudnak a hadvezérek és államférfiak...»
    Pedig volt ennek a kettős tettnek akadálya is Tormay Cécile életében.
    Amikor Batthyány Lajosné, Károlyi Mihály nagynénje maga kéri, álljon a mozgalom élére, olyan természetes, hogy így felel: «Én csak közkatona akarok lenni; művész vagyok, nem értek az ilyesmihez.»
    Az a meggyőződésem, hogy ezúttal, kivételesen, művész kellett a formátlanná tiport, torzult, dagadt közvélemény helyreigazításához s a politikai játék hétköznapi figurái tanácstalanok lettek volna ezzel a feladattal szemben. Az asszonyoknak kiváló egyéniség kellett, szuggesztív hatás, mélyről felbúgó beszéd... De azért át kell, hogy érezzük valamennyien a művész első idegenkedését a közéleti tevékenykedéstől.
    A «művész» szónak itt szorosabb értelmezését kell vennünk, Tormay Cécile — tudom — így gondolta. Vannak kifelé sugárzó költők, akik csatadalokat írhatnak, verset dobhatnak az országgyűlés emelvényére és a lándzsák hegyére; lírikusok és szatíraköltők, akik a közélet közvetlen szolgálatára születtek. Vannak újságírók és kritikusok, akik költeménnyé nemesítik a vezércikket és epigrammává a társadalmi karcolatot, s akik nem újoncok a gyakorlati politika iszamós felszínén. Az a költő, aki eddig a görög mitológia szent ligeteiben vagy egy eltünt és az örök romok szépségében időtlenné vált világ varázslatában találta meg az embert, aztán egy szigetnél is elszigeteltebb kősivatagban kereste meg, talán minden költő közt legtávolabb volt attól, amit közéletnek és politikának neveznek. Az az elbeszélő, aki A régi ház drágamívű ereklyetartójába egy félszázad szentelt hangulatait helyezte el, tisztán látta, hogy mi várna a magasabbrendű emberre, ha egy pillanatra is megállna a pesti ház remetebarlangja és az illei birtok távoli idillje között, az új nagyváros aszfaltján, a villanyos óra alatt, amely új időt mutat új arcoknak.
    És a firenzei tavaszok mesemondója, a «Revue de Paris» munkatársa, a virágok és szirének exegétája olyan távolról jött haza ezekbe a sötét, 1919-es évekbe, hogy az, ami eléje tárult, még mocsarasabb és undorítóbb lehetett neki, mint a többieknek!
    S ezzel az akadállyal szemben nem dolgozik az ő lelkében semmi olyan erő, ami másokat a közpályára von. Életigénye egészen másutt van, s kicsinyes fölfelétörést nem ismer. Nem véletlen, hogy a Bujdosó könyvben találjuk meg Tisza Istvánnak talán legszebb jellemzését: a nemes lélek ismerte föl itt hirtelen a másik nemes lélekkel való rokonságát.2 Tormay Cécile-t a közélet csak annyiban érdekelte, mint az alkalmi életmentőt az örvény: nem akart érmeket gyüjteni, nem akart hivatásos mentő lenni, nem csinálhatott sportot: ember volt, szükség volt rá, segített — kockára téve életét.
    És mint az életmentő, habozás nélkül segített. Nem tehetett másként s ezért nem vette figyelembe a kockázatot, amelyet senki sem ismert jobban nála. Olyan idők voltak, amikor az ország egy csöppnyi elhatározásért, a józan bátorság egy foszlányáért százerek hálakönnyeit adta volna. S ha már ma előttünk feküdnének az ellenforradalom aktái, azt látnók, hogy éppen határozottság és józan bátorság nem volt elég a férfiakban: nagyon sok akadályt láttak és sok apró részletben akadtak fönn: az asszonyoknak kellett összefogózniuk s menetelniük égre emelt szemmel, sírva és énekelve. És az asszonyok úgy érezték, hogy nem lehet nem segíteni, azért fölösleges töprengeni a kockázaton. Az asszonyok elseje fokozottan érezte ezt az igazságot.
    Egy fiatalkori novellájának végén a famulus szemébe mondja mesterének, aki a boldogság elixirjét kereste: «...nézz körül, — lásd meg, hogy amíg a világ boldogításáért dolgoztál, tönkre tetted saját kis világodnak a boldogságát!» A magyar művész sem vonulhatott vissza művészete fellegvárába, amikor kis világa ezer karral nyúlt feléje segítségért.
    Meg kellett lennie. Meg volt írva, hogy a század egyik legművészibb magyar írójának húsz évet kell szentelnie életéből, mert ezek az évek a magyar történelem olyan éveivel estek össze, amikor minden szentélyre ki volt írva a végzetes «Inteti arma silent Musae». Petőfi otthagyta ifjú feleségét és elment meghalni; Tormay Cécile habozás nélkül megvált múzsájától és odaadta a szívét hazájának. A szó szoros értelmében odaadta, mert az a harc, amely most kezdődött, őrölte meg ezt az erős szívet.
    A háború roppant közös áldozata rövidre húzta azokat a máskor oly hosszú pórázokat, amelyekre az élet nagyra hivatott kedvenceit ereszteni szokta. És visszakényszerítette őket az álmok országából, az egyéniség fönséges magaslatairól, az elefántcsonttornyok felhőjárta toronyszobáiból a többi halandók közé. A Nő a művészetben c. vázlat során írja a görög művészet és a tökéletes forma hajdani rajongója: «A formák háttérbe szorulnak a gondolat által. A görög világ óta a forma és a gondolat harca fejlődik és mindinkább diadalmaskodik a gondolat.»
    Ennek a korszaknak küszöbén siessünk kimondani urbi et orbi, lelkes barátoknak és fanyar mosolyú közömbösöknek, hogy ez az elválás a Múzsától a született művésznél csak olyan «különélés»-féle. A szerelem tisztán lángol tovább, talán még égetőbb, még melegítőbb lángokkal, amióta lopva kell lobognia. Nem jóhiszemű kritikus az, aki fanyalogva sajnálkozik: «Milyen űr tátong itt az író élete közepén! Bár maradt volna a mesterségénél!» — s 1914 és 1937 között alig ír valamit a művész javára. Pedig e két évszám között a Bujdosó hönyvön kívül a mesteri novellák egész sorának lopott időt a Viaszfigurák s a Megállt az óra írója; a Fioretti és a Legendarium többek, mint fordítások: művészi alkotások két keresztyén korszak lelkének, szellemének és nyelvének feltámasztásával, s közben egyre érik az utolsó remekmű, Az ősi küldött, amelyet az utolsó évek nádudvari és mátraházi magányában már «csak» megírni kellett.
    Annak, aki mindezt kevesli, szól ez a fejezetünk. Hitet szeretne tenni arról, hogy a művész véghez tudta vinni azt a csodát, hogy egy pillanatra sem lett hűtlen önmagához. Mert mindaz, amit a közéleti fórumon mondott, amit nemzeti közcélra leírt, művészi igényű maradt. Nem alakította át őt a maga képére sem a vezércikk, sem az elnöki megnyitó, még a sok ajánlólevél és magánbeszélgetés sem: volt annyi ereje, hogy belekényszerítse mindebbe a maga már végkép kialakult művészegyéniségét. Író akart maradni a gladiátorok között és a gladiátorok tisztelni tanulták a lantot; csillag a vihar fölött és a vihar hiába verte a tajtékot, hogy lemossa az égről: más világban ragyogott az.
    Más világ volt ez, mint a politikai játék hétköznapi világa. Először is: a nők nem kértek a politikától semmit, csak adtak neki. És így alig tudta elkapni egyiket-másikat a fogaskerék. Azután meg: a művész, akit szószólójukul választottak, a teljes emberismeret és a törhetetlen eszményhit magaslatáról ereszkedett közéjük. S sohasem engedte, hogy a tömeg elállja előtte az oda visszavezető utat. Új stílus honosult meg így a magyar politikai irodalomban: lendület, művészi forma emelte az «exigenciák tudományának» gyakorlatát oda, ahol már nem illik csalni, hazudni, «hazadolgozni». A férfi-politikusok, akik oly gyakran jöttek kérni a Kőfaragó-utcai kis dolgozószobába, meg kellett, hogy értsék: itt más stílusban kell beszélniük és ha hátsógondolattal jöttek, szégyelték ezek előtt a mély szemek előtt, amelyek háromszázezer magyar asszony tiszta tekintetével néztek rájuk, hogy a hátsógondolatot nem tették le az előszobában.
    A politikusok között sokan vannak, akiknek szokatlan és kényelmetlen, hogy valaki tiszta irodalmat vigyen az ő szivarfüstös klubjaikba, ahol eddig úgy beszéltek, ahogy tudtak. Károlyi Mihály, a miniszterelnök, a köztársasági elnök, aki örök bosszút esküdött Tisza Istvánnak, mert az különb volt nála, a szánalmasan dadogó, foltozott szájpadlású «szónok», s vele szemben egy lenyűgöző tehetségű nő, akinek szájában minden elv és minden terv az eszményi tökéletesség rendszerében kristályosodik! Nem csoda, ha haragudtak rá azok, akik irígyelték, vagy azok, akik nem tudták követni szárnyalását. De értsük meg egymást jól: ez az «irodalom» nem valami felszínes beavatkozás ám az elvek és érvek tárgyilagos szövedékébe: nem üres ciráda a hétköznapi használat nyersvászonból készült használati tárgyain. Tormay Cécile nem «széplélek», aki jobb híján tetszetőssé idomítja a szükségest, mert nem akar úgy járni, mint Az Ember Tragédiája Michelangelója, akit megemészt a vágy, hogy minden falanszteri széknek más lábat faraghasson. Ez is ott forrong a felszín alatt. De írónk nem fiorituráiban művész, hanem az emberlélek formálásában. Szépségre és szépséggel neveli a világot, mint előtte annyian. S mert most asszonyokhoz szól, mindent kibont lelkéből és tollából, ami benne asszony: mindent, ami tiszta szenvedély, ami meleg érzés; hangulatokat a léleknek férfiak által nem is ismert mélységeiből, a szív redői közé rejtett kincseket, amelyeket úgy őriznek, mint az imakönyv két lapja közé préselt virágokat. A mítosz legnagyobb magyar költője ő már ekkor is s a nők szíve az a kék virág, amelyből a mítosz illata felszáll. Ő mutatja meg nekik azokat a szálakat, amelyek a nők nemzedékek közt lebegő fészkét fönntartják: az anyakezek láncát, amely családokon át nemzeteket visz a mult partjáról a jövő partja felé; az anyaföld szerelmes vonzását, amely azért szeret és azért vonz, mert ő is anya; a sugárszálakat, amelyek a magasságokból jönnek és oda mennek vissza s amelyek nélkül a nő nem tudja és nem is akarja vállalni a földi szenvedéseknek azt a sorát, amelyekért él.
    De mielőtt Tormay Cécile-t a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége élén látnók, közelebb kell mennünk a Bujdosó könyvhöz.
    Mert ha Tormay Cécile nem élte volna át a Bujdosó könyvet, a művész nem érezte volna elég nagynak a kötelezést, hogy kilépjen az elefántcsonttoronyból. És ha nincs Bujdosó könyv, az új szövetség nem jöhetett volna tisztába saját hivatásával.
    A Bujdosó könyv az író naplója 1918 október 18-tól 1919 augusztus 8-ig. Mint történelmi kútfő is párját ritkító kincs. A magyar történelemnek alig van még egy korszaka, amelyről ilyen első kézből való, kitűnően értesült és a közvéleményt kifejező forrásból meríthetne.3 Az események egy részét az írónő maga látta. Ott volt náluk egész meggyötört szívével és kérlelhetetlenül világosan rajzoló szemével. A többit olyan forrásokból tudja, amilyenek közelébe ezidőben csak a kiváltságosak kerülhettek. Különösen az első kötet anyagára áll ez. Károlyi Mihályék a monoklit jól összeegyeztették a frigiai sipkával. Pogánnyal és Szamuellyvel barátkoztak, de közben azért mindig arisztokraták maradtak. Közvetlen rokonságuk tele van becsületesen érző magyarokkal, akik mindent tudnak és mindent megpróbálnak. Tormay Cécile válogatott baráti és ismeretségi körében nagyon sok az arisztokrata s a magyar oldalról senki sem lát úgy Károlyi Mihály kártyái mögé, mint ő. Másfelől ott a fejlodő szövetség hálózata, amely a vidék hangulatát szövi újszerű képpé. Hírhozói kitűnően értesültek és — ami mindennél többet ér — az ő emberi és művészi intuíciója feltűnés és fölösleges dialektika nélkül is megbízható rostára kényszeríti a távolabbról szállongó híreket. Éppen ezért nincs pártosabb vád, mint az, amely a Bujdosó könyv pártatlanságát vonja kétségbe. Aki ezeket az időket érett ésszel élte át s a Bujdosó könyvet elolvassa, tudja, hogy ez mind így volt és mindnyájunkra így is hatott. Tormay Cécile legföljebb többet tud, mert magasabbról nézett és mélyebbre is látott, de az, amivel többet tud, nem ad más színezetet annak, amit mi tudunk és mi éreztünk.
    El lehet képzelni egy «post festa» és a kedélyek megnyugtatására írt gyógykönyvet, amely minden kényes igazságot elhallgatna. De az, aki szentül hiszi, hogy az igazság örök érték és annak is használ, akinek felelősségét kimondja, nem cserélné el a Bujdosó könyvet ilyen kihült anyaggal. Hogy az a szörnyű tragédia, amely a magyar nemzetet Mohácsnál is nagyobb és annál is értelmetlenebb katasztrófába sodorta, meg ne ismétlődjék, ahhoz a kendőzetlen Bujdosó könyvet kellett megírni. «La pitié du barbier est cruelle au blessé» — a borbély irgalmassága kegyetlenség a beteggel szemben — mondja egy régi francia komédia. Az operációt el kellett végezni, ha szíve és bátorsága volt az embernek a tehetsége mellé.
    Nem is vonta volna senki kétségbe a Bujdosó könyv tárgyilagosságát, ha a felelősséget csak Károlyi Mihályra nézve mondta volna ki. A zsidó szellem felelősségét azonban ebben az időben éppen a jobbérzésű zsidók állapították meg — talán csak abban nem voltak bölcsek és következetesek, hogy amikor a vihar elvonult, a rosszul értelmezett szolidaritás nevében nem vonták le megállapításuk konzekvenciáit. A Bujdosó könyv szerzője sem mond ennél többet. Vészi Józseffel való beszélgetése és a 24 népbiztosról írt sorai világosan leszögezik álláspontját. Nem állt egyedül az az ötszáz, akire a becsületes és jóhiszemű Vészi a felelősséget korlátozni szerette volna: ez az ötszáz szörnyeteg nem volt gyökértelen ördögszekér és a bajon csak úgy lehetett volna segíteni, ha megjavítja magát az a humusz, amelyből mérges táplálékukat szívták. És ha uralmuk alatt nem is, azután nagyon sokan álltak melléjük legalább abban az értelemben, hogy irtóhadjáratot indítottak mindenki ellen, aki a Kun-Pogány-Szamuelly-korszak teljes likvidálását követelte, s úgy akarták feltüntetni a szörnyű kínokon keresztülment nép reflexmozdulatát, mint «második forradalmat» vagy «fehér terrort». Azok a kifogástalan magyar zsidók, akik a kommün idején — ha kisebb mértékben is —, maguk is szenvedtek s nem tántorodtak meg, talán egyszersmindenkorra megoldhatták volna a zsidókérdést, ha nem engedték volna a szofizmák és a struccpolitika mellékvágányaira siklani a kérdést s lett volna erejük elvégezni «önmaguk revízióját» a világban, a maguk hagyományaiban s országos szerepük túlzásaiban. Röviden: ha a Bujdosó könyvet nem tekintették volna személyes sértésnek, hanem a nagy betegség olyan röntgen-képének, amely tökéletes tisztaságával az ő gyógyulásukra is vezethet.
    A röntgen-kép még számos olyan részletet világít meg, amit a közvéleménynek nem szabad elfelejtenie. A legelső és legfontosabb a Bujdosó könyv tanusága amellett, hogy az ország feldarabolása szörnyű véletlenek tragikus eredménye: a háborúban elernyedt nemzet egy szerencsétlen pillanatának kiaknázásából eredt. Szép tudományos játék századokra visszamenő okokat keresni és gondolati remekmű kártyavárává építeni: íme, ennyi nemzedék «bűne» vezetett ide — «szervesen», könyörtelenül. Nem, ezerszer nem: Trianont a tragikus körülmények olyan véletlen összetalálkozása hozta létre, ami minden ezerévben egyszer fordul talán elő: a Bujdosó könyv nem egy lapján érezzük, hogy most... most csak egy maroknyi csapat kellene, egy kis szerencse, ami mindenkinek lehet, — hogy megforduljon az egész szörnyű álom s átkerüljünk a napos oldalra. Kun Béláék hatalomátvétele egy hajszálon függött, a csehek, az oláhok lassú bevonulása, Kolozsvár szégyenletes eleste, meg a többi balfogás, amit mind nem magyar emberek követtek el: «Sors mala, nihil aliud!» Ám higgyen a magyar nemzet «bűnében» az, aki ősi szokás szerint csak a bűntudat korbácsa alatt érzi erejét és emberségét, — ne vegyük el tőle azt a végeredményben mindig hasznos alkalmat, hogy nemzeti hibáinkat fölemlegethesse előttünk. Az ilyen lelkiismeretvizsgálat sohasem hiábavaló és nincs nemzet, aki ne találna magában kivetnivalót. De az, aki oly forró családi szeretettel szereti nemzetét, mint a Bujdosó könyv bujdosója, az el tudja választani a nemzeti hibák hatásának vizsgálatát a felelősség romantikus felnagyításától. Tanulságosak ebből a szempontból azok a szép lapok, amelyeket a Nemzeti Casino pusztulásáról s a mágnások felelősségéről ír, bátran, szépen és magyarán, — ő, aki pedig nem nézi a mágnások világát az elérhetetlen távolság mondátfakasztó emberi irígységével.4
    «A likvidálás nem most kezdődött meg. Évtizedek óta ott likvidálták a magyar urak Széchenyi ideáljait. Csakis így történhetett, hogy mikor megrendült alattuk a föld, kevesen gondoltak a mentésre és legtöbben az ajtóra gondoltak, mely a szabadulásba visz.
    Széchenyi alkotása, a Nemzeti Casino az idők múlása közben politikai boszorkánykonyha, táncterem és kártyaszoba lett. És az évnek csak egy napja volt, amelyen ott róla emlékeztek. Ilyenkor valaki az urak közül egy kelyhet emelt és beszédet mondott, de Széchenyi hazaszeretetét és látnoki kínját nem itta ki a kehelyből senki sem. A magyar főurak és főpapok idegen bevándorlóknak adták bérbe a földjeiket, idegen bankárokkal kötöttek üzletet, idegen újságírókkal csináltak magyar politikát, idegen fajú ügyvédekre és orvosokra bízták a becsületük, a vagyonuk és az egészségük védelmét. És az urak nem vették észre, hogy körükből évről-évre távolodik Széchenyi István szelleme. Jelenlétét nem érezték, mikor futólag egyszer évente a kehellyel hívták és ünnepelték. Pedig ki tudja, nem mondta-e nekik: Miért idéztek? Ha minden elmult itt, ami voltam, múljék el tőlem ez a kehely»...5
    Ugyanilyen bátran s a nemzet egészének érdekén kívül semmire nem tekintő nyíltsággal állítja össze a Habsburgok számláját, akiknek unokája «hontalansággal fizet, mert őseinek Magyarország sohasem volt hazája». «Valamennyi országuk és tartományuk olyan népeknek és fajoknak kilengése volt, amelyeket birodalmuk határain túlról rokonok hívtak, csalogattak magukhoz... Rokontalan csak a magyar volt. Mi nem néztünk sehová, odakintről minket semmi sem hívott. Az uralkodók mégis minden népüket dédelgették és mindnek erőt, javakat, kincseket adtak. Csak felénk nem fordultak szeretettel soha. Aztán elmentek a népek és vitték a földünket, javainkat, kincseinket. A Divide et impera négyszázéves vetése beérett. Megoszlottak a népek, de a Habsburgok nem uralkodnak többé felettük. A szétszakadt részek közül az űrbe hullott a korona.» S már előbb olvastuk: «Más történt. Túlsok rohamot fújtak az osztrák trombiták a magyaroknak a háborúban. Meghaltak azok, akik ma megmenthetnének.»6
    S amily világosan látja az okokat, oly csalhatatlan «látnoki kínnal» (ő nem emelgette hiába Széchenyi életművének kelyhét!) érzi a falu és a falusi nép jelentőségét. Mint a nemzeti és keresztyén gondolat útnakindítását, a falu felé fordulást is neki köszönhetjük elsősorban.
    Elsőben azért, mert megállapította a város felelősségét. A régi Pest költője, aki ismerte a város minden jó és rossz szellemét, mutatja meg azt a «gonosz varázslatot», amelyben «láthatóvá lett a láthatatlan város. Előjött a sötétből, hogy átvegye, amit titokhan régen a magáénak tartott».7 S egyébként a Károlyi- és a Kun Béla-korszak egészen a bűnös város története: a vidék értetlenül és tehetetlenül áll szemben vele.
    Másodszor azért, mert az, aki A régi házban a falusi magyar birtokoson keresztül már megértette a föld népének lelkét, most megismeri közelről is. A jövő színpadának egyetlen ép szereplője ő, aki még habozva áll a kulisszák között, de helye már várja a rivaldánál, soha nem ismert, teljes fényben.
    «A falu pedig nagy vérveszteségben alszik és sehol sem ellenkezik» — mondja a bujdosó. «De álmában is belekapaszkodik a földbe.8 A föld pedig a haza és a haza a nagy Magyarország.
    Egyszerre odadobbant a falunak a szívem.
    Falu, magyar falu, önző, mint a gyerek, közönyös, mint a tilalomfa, erős, mint az idő. Minden bűne szőlőhegyek vad mámora, termékenyülések és termékenyítések vad vágyai, a férfi, az asszony, a föld. De az övé a vetés és az aratás.
    Öntudatom alatt valami átderengett. Megváltó leszel-e, örök magyar falu?»9
    Látja és figyeli a magyar parasztot, amint rövid habozás után bezárja lelkét a pesti izgatóknak, akik el akarják venni vallását, családját és földjét. A hangoskodó városi csőcselék egyre kevésbbé mer kimenni a falvakba; a paraszt, aki most lépett ki a politikai közömbösségből, mert most egyedül volt s neki kellett határoznia, nem fél már nemet mondani s csöndesen fenyegetni. S Tormay Cécile megírhatja már egyik legszebb lapját:
    «Ezer, év alatt hatalmas cserfa nőtt a mi földünkből.
    Ez a cser maga a magyar nép. A gyökere a paraszt, a törzse a régi nemességből lett és véle összeforrott értelmiség, a lombja az antik értelemben vett10 aristocratia, a kiválóság. Minden ugyanaz: a gyökér, a törzs, a lomb és egyik a másik nélkül élni képtelen. A fa elszárad, ha bármelyik része beteg. Nem társadalmi osztályokról van a háromban szó, de fejlődési fokokról. Más népek ezért nem értenek meg minket. A különbségekben ilyen hasonlatok nincsenek sehol. A magyar parasztban benne szunnyad a jövendő úr,11 — az úrban él és vissza-visszanéz a régi gőgös paraszt. Gőgjében dacos és szilaj, zárkózottságában hallgatag, a veszélyben fecsegő, jókedvében marakodó, irígy, vendéglátó, tékozló, szűkkeblű és mégis pompát mutató lényükben egyek ők.
    A parasztból, a gyökérből, a földből lesz itt minden, ami magyar...
    A magyar aristocratia multja: a cserfa gyökere és törzse, a magyar paraszt jövője: a cserfa törzse és lombja.
    Ezért olyan nagy a mi tragédiánk.
    Mikor a pogromot félő pálinkás korcsmáros idegen szesszel leitatta a magyar parasztot és a paraszt ökle lesújtott a magyar úrra, azt sújtotta, aki belőle lett, akivé ő maga lesz egykor. Mikor összerombolta és kifosztotta a magyar udvarházat és kastélyt, saját kunyhójának a jövőjét dúlta fel.
    De legyen mentsége, hogy boldogtalanságában leitatták és vad beteg mámorában nem bolseviki, de betyár ösztönök ébredtek.
    Bicskával hadonász, beveri az ablakot.
    Majd ha befütyül hozzá a jeges szél, észretér a duhaj. Szinte látom, hogy szégyenleni fogja, ami történt. Szemére vágja a kalapját és megy, mendegél és dörmögi magában, hogy megcsalták.
    Addig pedig hiába szólnánk... De akkor majd szólnunk kell és nyújtsuk felé mind a két kezünket, mert az ő sorsa a mienk, az ő vétke a mi vétkünkből termett.
    Urak, magyar urak, ki hallgatózott közületek, mi sajog a zsellérkunyhóban, ki kutatta, mit ír az országút porába a kivándorlók lába nyoma?...
    Urak, magyar urak, miért nem jutottak ők az eszetekbe?»12
    Mai programmok indokolásában olvasunk ilyeneket. De amit kevésbbé olvasunk, mert a politikai divatok változnak s csak az igazán bátrak mondják meg az egész igazságot, — az a középosztály védelme. Mintha bizony a magyar föld népének adott szeretetet és elismerést a középosztálytól kellene elvenni!
    «Ki más lehetett volna... az ellenforradalom, ha nem azok, akik ezer év óta hordozzák itt a legnehezebb sorsot?
    Valamikor királyválasztó nemesek voltak e sorshordozók, míg köznemes, majd magyar értelmiség lett a nevük és mostanában: középosztály, mely elől volt, ha meghalni és dolgozni kellett és hátul volt, ha királyi kegyek és javadalmak hullottak, de középütt a sorban sohasem volt.
    És mégis örökre a cserfa törzse vagyunk, melyet a fejsze ér, ha lesuhint, a fenntartó erő vagyunk, mely napos eget nem lát, mint a lomb és földbe nem kapaszkodik, mint a gyökér.»13
    A visszatérő cserfa-hasonlat tömör erővel fejezi ki a szolidaritás gondolatát, amely csak a magyar ellenforradalom után veszi fel Itáliában a vesszőnyaláb rómaibb jelképét. A kor legcsalhatatlanabb intuitív ereje joggal kiálthatta:
    «Meddig írjak még?
    Olykor lopva nézem a többieket. Vajjon ők is úgy szenvednek-e, mint én?...
    És megint veszem a tollam. Én jobban szenvedek — én a mások jajszava is vagyok.»14
    Mindig maga mellett érzi a többi szenvedőt. Nemcsak az édesanyját, aki néha oly fönséges, megrázó egyszerűséggel van mellette, körülötte — érzésben, mert a második kötetnek csak az elején és a legvégén láthatják egymást. Hanem az ismeretlen magyarokat, akiknek minden gondolatát a maga agyában érzi, minden kínját a maga szívében tisztítja szépséggé. Hányszor, de hányszor jut eszébe olyasmi, mint amikor a proletárdiktatúra kitörése napján «ki tudja, mióta áll a szekrénye előtt», a menekülés előtt:
    «Hányan állnak ma így, vagy hányan kapkodnak és futnak?»15
    És az együvétartozásnak az a nála oly kínzó és oly fölemelő érzése, amely gyötrelemmé válik, amikor a túszok szedése megkezdődik:
    «Egy húr feszül a levegőben. A fejemen van átfűzve ez a húr, az agyvelőmön húzták át. Ugyanaz a húr minden élő teremtés agyvelején. Érzem a húron át, hogy mi megy végbe a többiek fejében. Nem mondják, mégis mindent tudunk egymásról. Ugyanaz történik mindannyiunkban. Soha ilyen közösség még nem volt a szenvedő emberek között.»16
    Idézeteink már régen azzal fenyegetnek, hogy elterelik az olvasó figyelmét attól, amit velük jellemezni szeretnénk. Mert szépség és művészet öltözteti a bujdosó szenvedését és az ország tragédiájának éjjelén elönti a tisztulás csillagfényét, a földi bánattól soha el nem halványuló katharzisz tejútját.
    Gazdag történelmi és politikai eszmekincse mellett a Bujdosó könyvet mégis az jellemzi leginkább, hogy művészi alkotás.17 S ebből a szempontból is egyedül áll a korabeli emlékiratok és történeti érdekű naplók tömegében. A legművészibb könyv, amelyet a kommünrűl és a háború utáni korszak földrengéseiről akármilyen nyelven írtak. Nem az irodalomba tévedt nagy államférfi vallomása vagy védőirata; nem újságírós történelem, mint Ernst Ludwig riportjai a közelmultról; nem regény, amely a fikció habarcsával köti össze a történés termésköveit. A politikába sodort nagy magyar lélek művészi tanusága arról, ami körülötte és azért őbenne is lefolyt. A külvilág és a lélek belseje közt teljes az egyénsúly, — ha nem stílustalan a nyugalomnak ez a szava a szörnyű nyolc hónap szakadatlan viharában. S ez fontos értékének fölbecsülésénél. Nagyon sok művész írta meg benyomásait egy-egy hányatott korszakról; és nagyon sok nem-művész próbált közismert tényeket megőrizni az utókor számára. Az előbbieknél az események kiválasztása — vagy inkább kiválasztódása önkényes és hézagos; az utóbbiaknál az események tér és visszhang nélkül, holtan hullanak fülünkbe, mint az első idők rádióhangversenyei, — közönség nélkül, tömeg nélkül, élet nélkül. Tormay Cécile, aki mások jajszava is volt és azért mindig sajátmaga is volt, olyan naplót alkotott, amelyet minden e korbeli magyar elvállalna, de amelyet csak ő írhatott meg így.
    Ez magyarázza meg külföldi sikerét is. A magyarországi kommün minden lehetséges analógia ellenére sem tudta volna lekötni a külföldi olvasókat, ha megírása nem lett volna művészi alkotás. Nem tudta volna meghódítani az angolszász közönséget óceánon innen és túl; nem tudta volna megnyerni az előkelő Plon-cég olvasóit és nem tudta volna megakadályozni, hogy Károlyi Mihály és felesége Amerikában is ne folytathassák szörnyű játékukat a nehezén mégis talpraálló nemzet, ellen. Mert a Bujdosó könyvé az érdem, hogy vétót mondott Károlyiék amerikai ünnepeltetése és szereplése ellen s a művész ellenállhatatlan meggyőző erejével elérte azt, amit semmiféle közbenjárás vagy politikai érvelés nem tudott volna elérni. Ha a Bujdosó könyv nincs, Károlyi Mihály szemérmetlenül kisajátította volna magának Kossuth amerikai népszerűségének szent maradványait. Tömegek előtt, akik nem tudtak semmit magyarországi szereplésének részleteiről, ő lett volna a «demokrácia» hőse, akit üldöz a «reakció». A bujdosó maszkját akarta magára ölteni, amikor elébe állt az igazi bujdosó s kitiltotta az árulót a Rákócziak, Mikesek, Klapkák és Kossuthok nyomdokaiból.
    A Bujdosó könyv nem a bújdosó könyve, amint az angol, illetve amerikai fordítása sejtetné, hanem maga a könyv is bujdosó, darabjai kémény kürtőkben, könyvek háta mögött, szerte az országban lappanganak, míg végre összeállhatnak és könnyből acéllá szilárdulnak. A könyv is száműzött — Livre proscrit — mondja a francia fordítás,18 mert a gondolat és a szó szabadsága sohasem volt annyira megkötve nálunk, még a Régi Ház cenzorgazdálkodásának idejében sem, mint a «demokrácia» és a kommunizmus korszakában. A szóért és a könyvért keresték halálra az írót.
    A «Politikai divatok»-ban Jókai írja le lappangását a borsodi hegyekben; a szomszédban hetven évvel később a Bujdosó könyv szerzője érezte a nap minden órájában azt a sötét kezet, amely utána nyúlt és kereste őt. De milyen gyermekien derűs volt Jókai helyzete a hegyek járatlan magasában ahhoz a kínhoz képest, amit Balassagyarmaton kellett érezni, szemben a vörös őrök őrszobájával, ahol az időt a csehek és a vörösök ágyúinak dörgése mérte! S milyen nagy a távolság Mikes száműzetésének unalomban vonszolódó napjai és Tormay Cécile balladás hangulatú napjai között!
    És mégis mind a hárommal közös a bujdosó, a száműzött örökre egyforma sorsán kívül nemzetük forró szeretete, a vágyódás az otthon után és a hit, amelyet nem lehet elvenni tőlük. Mindegyiknél más a hazaszeretet, az otthon vágya és más a hit is, de a különbségek színeződését a körülmények máskép forgó fénye okozza. Mikes is, «Földváry Erzsébet» is naplószerűen számol be közvetlen benyomásokról; az egyéniség erőteljesebb sugárzását Mikes a levélformával segíti elő, Tormay Cécile a fájdalom, szégyen és veszélyérzet már nem fékezhető erejével. A Bujdosó könyvben ugyan nincs szó a «Törökországi Levelek» írójáról, de minden magyar bujdosó természetes rokonságával mondja mégis egészen mikesi fordulattal: «Az Isten gondomat viseli, ha úgy akarja.»19 Másutt viszont Jókai költői ötletessége és emelkedett lendülete látszik közel, ami egyébként irodalmunk leggyakoribb irányzata. Május 23-án a páncélvonatot lövik a csehek, a vörösök válaszolnak nekik. Megszokott szörnyűség. De azért
    «... megint eljött az ipolymenti alkonyat babonásan szép órája. A nap a parton áll, fenn a hegyen és behúzza rengő, végtelen aranyhálóját, melyet virradattal a völgyre kivetett. Mint a halász a vizen, húzza, húzza maga után a tündöklő, könnyű hálót, földek felett, vetéseken...20
    Utána nézek. Szeretem ezt a fényt: hozzáért valamennyi templomunk tornyához, valamennyi kunyhónk küszöbéhez, végig a régi, nagy országon. Mint ezer év óta minden napon, Erdélyen kezdte, mikor megvirradt. Ragyogóan úszott el a Kárpátokon, a rónán, a Tisza vizén, a Bánát vetésein, a Karszton, Fiume sós, kék öblein, át a Dunán, a meggyalázott hősi vármegyéken, Buda és Pest és Pozsony és Trencsén felett. A hálóban egy volt újra, ami szétszakadt. De a nagy halász fogása mégis koldusszegény. Csak egy elmult magyar napot visz magával és halálverejtéket, vért és könnyeket.»21
    Micsoda költemény kristálycsöppjei ömlöttek szét itt a próza még mindig nemes formájú, de tágasabb öblű edényébe! Nem érzitek-e Végvári közelségét? Nem csoda, ha Erdély Jerémiás prófétája már a Bujdosó könyv megjelenése előtt fölfigyelt Tormay Cécile-re s azt a szép levelet írta hozzá, amely benne van a könyvben is s amelyet a bujdosó úgy szeretett.
    Költeményszerű gyöngyöket gyakran termel a bujdosás verejtékes kínja. Ilyen a magyar tenger elvesztésének hírére írt fájdalmas és tökéletes lap,22 a március 15-ike alkalmára álmodott Petőfi-jelenés (elmondhatnók Gyónival: «a nagykörúton Petőfi lelke jár»)23 s a Szent Korona áruba bocsátásának tervéről szóló fejezet egyik-másik részlete, amelyek annál hatásosabbak, mert bele vannak ékelve egy keserű iróniával megírt emlékezésbe: Károlyi Mihály hogyan váratja meg előszobájában a Korona sorsáért aggódó koronaőrt.
    Aztán ott van a célzás a csodaszarvasra. Zilahy Lajos hasonló gondolat köré építette ismert színművét.
    «És mi mégis bízunk és hiszünk. Miért? Senki sem tud felelni. Pedig hányszor éreztem magamban én is ezt a hitet, amely erősebb a végzetünknél, hányszor láttam másokban, mikor fellobog. Mi ez? A fönnmaradásunk rejtélyes vágya-e? Vagy több ennél, életerőnk nagy előérzete?24
    A csodaszarvas ez! Szent napkelet rohanó látomása, melyet ellenállhatatlanul követ a magyar képzelet.
    Meotis álmodó ingoványai felett, a regék ősi reggelén jelent meg csillagos agancsával először a fehér szarvas nekünk. Űzőbe vette a két testvér lovas. Az isteni vad igézte őket, csalta, suhanva, csörtetőn, gázlókon át maga után. És a csodaszarvas azóta mindég megjelen, ha ingoványok közé tévedünk, felbukkan előttünk, mint száguldó fehér szövétnek és gázlókhoz visz és mindég újra elvezet a jövő felé.
    Így nem marad!... Még talpraállunk!...
    Előttünk jár a csodaszarvas megint!»
    De ezek a prózában írt költemények nem idegen drágakövek, vendégfények a fekete ruhán. Az egész kétkötetes «De profundis» a magasságok felé tárja karjait. Az ember és a természet még a Görög mesék mesélőjénél sem fonódott így egybe, mint most, amikor az ember csodálkozik, hogy kínjai fölött még kék tud lenni a mennybolt, vagy fájdalmasan érzi, hogy még az ég se nyújt vigaszt: az is borús... És amikor a városi kövek megcsalták és üldözik gyermeküket, a természet menhely lesz, mint a középkorban a templom. A második kötet, a bujdosás kötete, hangulatának javarészét a többé-kevésbbé biztos zugok, ezerszínű s ezer rejtelmű búvóhelyek költészetéből meríti. Az alapmotívum: egy szörnyű kéz utánam nyúl és jaj nekem, ha megtalál. Itt tapogat a közelemben, szívósan és ügyetlenül25; tompán riadozó ballada az egész életem. A becsukott kapu elszigeteli egymástól az embereket: «Amíg a kapuk nyitva voltak, a házak utcahosszat fogták egymás kezét és egy kis rándítás, egy mozdulat elég lett volna, hogy jelt adjon a többinek, amelyik bajba kerül. Most már vége. A kaput becsukták, a házak eleresztették egymás kezét és fuldokolva, beszegezve mindegyik egyedül maradt a maga szerencsétlenségével.» S amikor Pestről sikerül Kállay Erzsébetékhez menekülnie, így fejezi be március 26-ának krónikáját:
    «A kert körülállta a házat, az éjtszaka körülállta a kertet. És a világ távol volt, valahol messze, túl.»26
    A természet nemcsak a test menedékhelye, hanem a léleké is, amely zavartalan életet és fokozott szépséget érez benne. Április 30-án «menyasszonyok álltak a fűben, virágzó szilvafák. Fehér fátyoluk meg-meglibbent, amint a szél kószált. Az idő mulását csak a sudár fa jelezte, árnyéka, mint egy nagy óramutató, fordult és haladt a gyepen».27 És el kell olvasni a virágvasárnap falusi hangulatát is: a karszti falu miséjének párdarabja — tiszta rózsaszínben, de ugyanolyan éles körvonalakkal.28
    A prózaköltemények mellett mesék is fészkelnek a napló alapszövetében: Púposország meséje,29 amelyre az író később, könyve végén mégegyszer visszatér; a legemlékezetesebb köztük Ahasvér története egyik legmegrázóbb fogalmazásában.30 Az életre alkalmazott mesét a későbbi évek is nem egyet hoznak majd, elsősorban a királyleányét, aki csak önmagát mentheti meg s aki szinte kínálkozik, hogy Sopront jelképezze.31
    A visszatérő gólya Tompa után Tormay Cécile-t is fájdalmasan emlékezteti az elveszett hazára, az eltörölt magántulajdonra. «Titokzatos roppant törvények adták nekik a fészket, magántulajdonuk és rájuk nem vonatkozik, hogy a mi országunkban a fák tövén nincs többé fészkük az embereknek...»32
    De vannak a történelmi naplónak középponti feladatai. Ilyenek az összefoglaló korjellemzések és a szereplő személyek jellemképei. Mindegyik «műfajon» a művész szeme és keze látszik meg. Íme egy kis helyzetkép:
    «Szemközt emberek jöttek. Munkások, akik nem voltak munkások többé: nem dolgoztak. Katonák, akik nem voltak katonák többé: már nem engedelmeskedtek. Semmi sem volt az a tisztátalan, erjedt levegőben, aminek látszott. A sok piros-fehér-zöld zászló a házakon se volt a mi zászlónk. A sok nemzetiszínű kokárda se volt a nemzet színe többé. Csak az őszirózsák mondtak igazat... temetővirágok.»33 Nem nehéz megérteni Tormay Cécile-nek, a szónoknak hatását...
    Jellemzésre egy könyve sem adott oly sok lehetőséget, mint ez. Károlyi Mihály, messziről véres rejtély, közelről romlott és beteg Iskariót, kisebb művészeket is csábított, hogy portréjával próbálkozzanak. A Bujdosó könyvnek ő a legszomorúbb hőse. Jellemzése ezért az egész első köteten át szakadatlanul folyik, közvetlen mintázással és az eseményeken keresztül. A második kötet viszont három képét állítja elénk:
    «Három képet fessetek róla, gonosz mesék és pszichózisok illusztrátorai. Az első homályos kép anyagát a győztes hatalmak ágensei szolgáltatják majd valamikor, akikkel Károlyi 1914-ben Párizsban és három évvel később Svájcban megegyezett. A második kép már világosabb. Károlyi szabadkőmüves barátai között egy belgrádi villa szobájában felesleges fegyverszünetet kér Franchet d'Esperay francia tábornoktól. Aztán kinyitja a határokat. A harmadik kép a tegnapi éjjel. Károlyi álmosan aláírja lemondását és elrendeli, hozzák ki Kun Bélát a börtönből, eresszék szabadjára a kommunizmust, hogy elöntse, ami Magyarországból még megmaradt. Három kép...»34
    Mintha a régi képmutogatók legszörnyűbb balladájának látható állomásai lennének...
    És nézzük meg többi arcképeit: József főhercegét, Kaffka Margitét és Ady Endréét (ez a kettő nekrológszerű, gyászfátyolos), Hock Jánosét s szocialista és kommunista szónokokét: a magyar balsors Divina Commediájában merülhetnek csak fel ilyen sorsot jelentő arcélek. Néhol az események sorából, egy kis életrajzból kerekednek ki a jellegzetes vonások, másutt két-három vonás jellemez tökéletesen egy embert. Benczur gyula történelmi ürügyű arcképcsarnokaiban találhatunk ennyi történelmi profilt, de csak Munkácsyén ennyi szenvedélyben és bűnben eltorzult, őrjöngve szembenéző egész alakot.
    Az események, újságcikkek és titkos hírek magyarázata csaknem mindig kikerekedik egy nap — egy fejezet — egyetlen magvává, szatíra- vagy esszétémává. Ma az írói kataszter a céltábla, holnap a magánlaksértés törvényesítése, de mindegyik a kellős közepébe kap acélos nyilat. Ragyogó, biztos és szépmívű nyilat, amint az íróhoz illik. Néha még a humor íjjára is felhúzzák, így amikor az egyik elvtárs Balassagyarmaton megígéri, hogy intenzívebb lesz az akasztófatermelés...
    Ez a sok műfaj nemcsak szépséget ad, hanem változatosságot is. De azért, ha szét is ágaznak, úgy összetartja őket valami, mint a szivárvány színeit. Az a szív, amely a fájdalmak egész nyalábját át engedi sugározni magán. S ennek a szívnek egyénisége biztosítja a két erős kötet zavartalan összhangját. «Személyazonosságát» bizonyítja az is, hogy a könyvnek, amely a magyar anyák szövetségéről, az anyaföld pusztulásáról szól, láthatatlan tengelye: az írónő anyja, aki Pesten van, de aki körül végül minden aggodalom összesűrűsödik. A könyv északi és déli sarkán, elején és végén van egy-egy pont, amikor a tengely láthatóvá válik. A bujdosás vége az írónő számára csak bizonyos értelemben a kommün bukása. Az igazi vég, a fölszabadulás: találkozás édesanyjával. A könyv vége párdarabja Petőfi híres költeményének: «Csak csüggtem ajkán...»

    «Anyám az ajtóban állt.
    Éreztem, hogy elsápadok. Már csak kialvó láng volt... valaki, aki menni készül. De visszatartom, itt marad velem. A két karja kitárult. És őt, aki mindig nagyobb volt nálamnál, olyan kicsinynek, olyan tűnőnek éreztem a szívemen.
    Visszatartom, itt marasztom. És ezalatt a két karja között megszűnt a bujdosásom, egyszerre hazaértem.»35

2. rész »

[email protected]

FŐOLDAL - PÁLYÁZAT - HÍREK/ESEMÉNYEK - TORMAY CÉCILE KÖR - TORMAY ÉV PROGRAMJAI - AZ ÍRÓNŐRŐL - TORMAY CÉCILE MŰVEI - MEGVÁSÁROLHATÓ KIADVÁNYOK