FŐOLDAL - PÁLYÁZAT - HÍREK/ESEMÉNYEK - TORMAY CÉCILE KÖR - TORMAY ÉV PROGRAMJAI - AZ ÍRÓNŐRŐL - TORMAY CÉCILE MŰVEI - MEGVÁSÁROLHATÓ KIADVÁNYOK

TORMAY CÉCILE
EMBEREK A KÖVEK KÖZÖTT
(Budapest, 1911.)

I.

Megindult a lába alatt egy kő. Eleinte lassan gördült, aztán egyre sebesebben nyargalt le a láthatatlanba. Jella belekapaszkodott egy gallyba és lihegve hajolt a mélység fölé. Mosolygott. Szerette a fékevesztetten rohanó követ. Szerette eliramló dörejét.
    Mikor odalenn elnémult a szakadék, kedvetlenül eresztette el a gallyat.
    Azalatt lement a nap és a Karsztok vadul nőttek bele az alkonyatba. Gyötrődött kőhullámok, mezítelen sziklarémek tépték meg a lilaszínű, hideg eget.
    A leány felbámult a Jávorjére. A felhős csúcsok között magányosan égett a nagy hegy a visszanéző nap tüzében. Lenn terjedt a fenyvesek sötétje. A tavaszi éjtszaka nesztelenül, kúszva jött ki az erdőkből. A völgykatlan oldalán elfeketültek a szélgátak és tövükben a televény földdarabkák még vörösebbek lettek: élő sebek a halott szürkeségben.
    Jella tudta, hogy emberek hordták zsákszámra a sziklák közé azt a vérszínű földet és tudta azt is, hogy védeni kell minden maroknyit, mert a vad szél, mely szakadatlanul rázza a fákat a tetőn, el akarja vinni. De azért nem csodálkozott; sohasem látott egyebet, el sem bírta volna képzelni, hogy másként is lehetne. Ott a kövek között küzködni kell. Néha a szél az erősebb, néha az emberek.
    Most is dolgoztak lenn a lejtőn. Apró alakok nagy köveket görgettek és ugyanazzal a fáradt mozdulattal emelték magasabbra a szélgátakat, amellyel az atyjuk, a nagyatyjuk emelte. Aztán, mintha a mélyben rézpénzt csengettek volna egy sziklához, fázósan belecsilingelt a hűvös hegyi levegőbe a völgyi harang.
    Vége volt a napnak. Szakadozott hangyajárásban élő vonal indult le a falu felé, amelynek házai, mint az itatóra hajtott birkanyáj, rendetlen sorban kapaszkodtak a patak mentén.
    Jella céltalanul tépdeste egy hegyijávor csenevész lombját és közben a szakadékba nézett, amelyről a favágók azt mondták, hogy a föld másik oldaláig ér. Egyszerre kihullatta kezéből a meggyűrt leveleket. Hátrafordult.
    Lenn az ösvényen emberek jártak. Megismerte a hangokat. Ketten jöttek. Az egyik Slatka volt, a félszemű kovács felesége, a másik talán a sógorasszonya. Nem láthatta őket a cserjéstől, de a nagy, nyugodt csendben tisztán hallotta a szavukat.
    Az asszonyok épp alatta álltak meg pihenni; Slatka éles hangja hatott fel elsőnek hozzá:
    — A korcsmában tudta meg... Aztán hazament és nekivágta a baltát az asszonyának.
    Franjóról szóltak, az iszákos bodnárról, aki régente sokat járt Jella anyjához holdvilágnál harmonikázni.
    — Az asszonyok hangja halkabb lett, valami másról kezdtek beszélni.
    — Ő az oka minden bajnak... az a céda...
    — Megpiszkolta a falut. Átkozott fekete szemű. Franjót is ő bolondította el. Azelőtt rendes, istenes ember volt. Hétköznap sohase itta le magát.
    Jella lelapult. A biztonságérzet vakmerőségével nyújtotta előre fejletlen fiatal nyakát. Tudni akarta volna, hogy kiről beszélnek.
    — Föld rossza...
    A sógorasszony ráhagyta.
    — Verje meg az Isten. Amíg szép volt, nagyon pártolták az emberek.
    — Még az enyém is, — dörmögte Slatka. — Aranykeresztet vett neki. De meg is fizet érte... Vittem a pap-gazdasszony kisasszonynak két libát. Beszélni is fogok vele.
    — Aztán mit akarsz tőle?
    — Hogy prédikálja ki a tisztelendő úr.
    Jella nem sokat értett az egészből, mégis rossz érzése támadt. Annak a kettőnek gonosz volt a hangja. Felkapott a földről egy száraz ágat és találomra a nyakuk közé dobta. Odalenn valamelyik felsikoltott. Az asszonyok, batyuval a hátukon, hosszú lépésekkel nyargaltak egymás mögött, akár a megriadt libák.
    Rejtekéből vásottan nevetett utánuk. Nem szívelhette őket. Tavaly, Szent-Mihály havában, mikor a hideg törte az anyját és a kecskéjük is megbetegedett, még egy köcsög tejet sem akartak neki adni. Senki az egész faluban. Tudta, hogy Slatka volt az oka. Ő keményebb a többinél...
    Jellának eszébe jutott valami; ökölbe szorult a keze... Kis leány volt akkor. Az atyja Szlavoniában dolgozott az erdőben, az anyja levitte eladni a hálót a tengerpartra. Két napig nem akadt otthon enni való. A gyomrát ásta az éhség. A félszemű kovács háza mögött pedig tele volt a vén almafa éretlen vackorral. Senkit sem látott a környéken. Letépett egy almát. Abban a percben ugrott ki Slatka a fal mögül és egy karóval úgy a kezére húzott, hogy mindíg megmaradt a nyoma. Ezt a régi szégyent nem tudta megbocsájtani. Gyűlölte a kemény szívű asszonyt, amiért rajtakapta, amiért neki volt igaza, pedig... ő éhezett.
    Mint egy fiatal állat, ásítva nyújtózott egyet. Hátra simította arcába csüngő haját és összeterelte a falujabeli kecskéket. Ott őrizte őket a hegyek között már vagy öt esztendeje, mióta az iskolából kikergették... Mozgás közben szoknyájának a rongyai alatt jóformán még alig látszott csípőjének a vonala. Amint ment, sovány karját ütemesen lóbálta és közben álmos hangon egy régi horvát nótát énekelt.
    Lenn a faluban egy háznak az ablakában világ gyúlt. Sárgán vetődött a fákra, mintha vederből egy kis maradék napfényt loccsantottak volna oda. A patak zúgása a leány elé jött a mélyből. A korcsma tájékán valaki kurjantott.

II.

Az elfeketült nagy hegyek között keskenyen, hosszan húzódott a falu. A templom megzöldült falánál két öreg tölgyfa állt. Lejebb néhány vörös tető, az út mentén korhadt faházak, zeg-zugos, rendetlen sorban. A ferde ablakok gonoszul, bizalmatlanul néztek át egymásra. A füstös tetők a bóra nyomása alatt félre csúsztak, mint a részeg ember kalapja. A kéményekből apró fellegek buggyantak ki. A harangozóék pitvarából meleg kenyérszag áradt. „Tán lakodalomra készülnek?” — gondolta Jella. Nagyot nyelt. Éhesen ment tovább.
    Az út sáros volt, pedig régóta nem esett az eső. A kiálló kövek között kékes tócsákban poshadt a víz és a házak előtt elnyúlt lábbal emberek ültek a földön, mint a pihenő barmok. Csak a kovácsműhelyben dolgozott még a legény. Papucsos lába csattogva taposta a fujtató rúdját. A kohóban égett a tűz és világa, mikor fellobbant, fényesen freccsent bele a fiú kormos arcába. Jellának egy pillanatra megakadt a lépése. A legény feltekintett és az ajtóhoz futott.
    — Jella!... Gyere ide Jellicám! Az alakját körülfogta a háta mögött égő tűz nyers fénye és ahogy szétvetett lábbal állt a küszöbön, olyan volt, mintha a bőrköténye alja, meg a válla égett volna.
    A leány megrázta a fejét, elmenőben mégis vissza nevetett rá. Lusta és goromba legény volt ez a Davorin, de ha vasárnap megmosdott és kiverekedte magát, jó volt mellette ülni a patak partján.
    Gyerekkorukban együtt hemperegtek a porban. A rombadűlt malomnál visítva taszigálódtak a lehántott fenyőszálon. Jella emlékezett egy napra. A többiek lecsúsztak a szálfáról, ő mezítláb, futva ment végig rajta. Elsőnek érezte magát a faluban. Azóta sem nézett többé olyan büszkén körül. Azóta megtudta, hogy az utolsónak tartják.
    Davorin, mikor legénysorba került, el is fordult tőle. Csak az elmult őszön történt, hogy a templom mögött újból összetalálkoztak. Jella vállán meglazult egy kicsikét az ing. A haja lobogott a szélben. Davorin úgy nézett rá, mintha nagyon haragudnék:
    — Hová mégy?
    — Sehová.
    — Én is veled megyek.
    Aztán mentek sokáig együtt és nem szóltak egymáshoz egy szót sem. Megint barátok lettek, bár a leány nem szerette Davorinban, hogy Slatkának volt a kisebbik öccse és ha lármázott, hát hasonlított a nénjéhez.
    Jella már a templom alatt járt. A parochia nyitott ablakán át egyhangú mormolás hallatszott ki az alkonyatba. Odabenn lámpa égett. A plébános az asztal fölé hajolt. Széles orra esetlen árnyékot vetett a szentképek között a falra.
    Jella ásítva indult tovább és tekintete megakadt a parochia nagy, rendetlen udvarán. Benn, a félszer előtt asszonyok álltak, néhány fehér ingváll világított a homályban. Középütt, egy felborított kosáron, billegve ült Slatka és a pap kövér gazdasszonyával beszélt. Közben mindannyian indulatosan fenyegetőztek. Mikor a leányt meglátták, hirtelen elharapták a szót. Együgyűen néztek össze. Köszöntésére senki sem felelt és ő egyszerre nagyon elhagyatottnak érezte magát.
    A kecskék is lassan elmaradoztak. Hiba nélkül befordult mindenik a maga portáján és a sáros udvarokból bámultak vissza rá. Csak Jella kedvence, a kis fekete gida követte őt még a gazdája házán túl is, mintha akarna valamit. A leány megértette a kecske nézését, lehajolt hozzá, átfogta a nyakát. Így búcsúztak ők minden este. Összedörzsölődztek, mint két együttérző kis állat.
    Jella soká érezte arcán a kecske fűszagú melegségét és nem gondolt többé Slatkára... Franjóék házatájékán egy pillanatra megállt. Olyanféle fájdalmas vonítás hatott a fülébe, aminőt a falusi kutyák hallatnak tiszta, holdas éjtszakákon. A hang mélyen kezdődött, mintha a pince alól jönne, aztán egyre magasabbra emelkedett és gyerekes, halk nyöszörgésben aprózódott el. Odabenn a házban, magára hagyatva jajveszékelt az asszony, akiről Slatka beszélt. Franjó a tornác lépcsőjén ült és fejét két tenyerébe hajtva, ütemesen ringatta a siránkozás szerint.
    Aztán még egy hangyabolyformájú elhagyott ház, beszakadozott sövények, egy puszta udvar. Az út megszűnt, a leány nedves fűben járt és az erdő fekete tömegébe ékelve meglátta az anyja kunyhójának az ormótlan, búbos tetejét. Nem volt több olyan csodálatos tető a faluban. A szél mélyen benyomta a vályogfalak nyakába és az öreg falak úgy megsüppedtek a súly alatt, hogy az ereszt még egy gyerek is elérhette a kezével. Jella emlékezett rá, hogy mikor kisebb volt, nagyon szerette ezt a furcsa tetőt, amelyet, mint barna bársony lepett el a moha. Ha odabenn tüzet raktak, pipált az egész ház és a füst kékes fonalakban gomolyodott ki, amerre éppen utat talált; ha meg zápor verte a keskeny völgyet, az esővíz zavartalanul folyt be az egyetlen szobába.
    Mióta Jella az eszét tudta, mindíg így volt ez, pedig az anyja azt mondta, hogy valamikor, sok év előtt, másutt laktak; messziről jöttek ide a Jella atyjával, aki akkoriban szeneshajókon dolgozott. Jella nem szerette az atyját, félt tőle és csak azon imádkozott, bár ne látná soha. Ha néha napján lejött a faluba, megverte őt is, meg az anyját is, elitta azt, ami a házban volt, káromkodott és aludt. Aztán megint elment a szénégetőkkel a hegyekbe és egy időre nem kellett reá gondolniok.
    Az erdőből, mint valami fekete foszlány, kiszakadt egy sötét madár. A leány hirtelen benyitott a rozoga ajtón. Meg kellett hajolnia az alacsony szemöldökfa alatt és zökkenve lépett le a küszöbről. Egyetlen kecskéjük tolakodva ugratott utána a nedves, füstszagú szobába.
    Jella anyja a nyitott tűzhely előtt ült és hálót kötött. A rőzseláng világa botladozva járt felette. Mialatt keze gépiesen mozgott a kötelek között, halkan egy idegen, érthetetlen dalt dúdolgatott. Jella szótlanul ment az asztalhoz. Kivette a gyolcskendőből a penészes kukoricamálét, nagyot harapott, aztán fejni kezdte a kecskét. Közben álmos feje le-lecsuklott a mellére. A kecske ilyenkor türelmes csodálkozással nézett rá vissza.
    Az anyja elejtette a hosszú fatűt, amellyel a fonalat húzta. Mialatt lehajolt érte, elhallgatott.
    A csend felébresztette a leányt. Annyiszor hallotta az anyja nótázását és valahogyan mégis csak ma hallotta meg először. Kidörzsölte szeméből az álmot. Tovább fejt. A tej egyenletes kis zajjal csurrant a köcsögbe.
    — Hol tanultál te énekelni?
    — Nem kell azt tanulni... Otthon mindenki énekel.
    — Otthon? És jó élet volt ott tenálad?
    Mikor az asszony nagysokára felemelte a fejét, a tűz éppen az arcába világított. Fáradt vonásain egy régi, durva szépség hervadása látszott. Alacsony homlokát mélyen benőtte az őszülő fekete haj, széles ajka felett kékes árnyék húzódott. Olaszosan sötét szemében meg-meglobbant a tűz fénye.
    — Akkor jó élet volt mindenütt, — lágyan nyújtotta a horvát szót, — most meg rossz sor van mindenütt. — Felsóhajtott. Végighúzta két kezét az arcán, lassan, mintha az ujjai megakadtak volna minden barázdában: — Rossz... nagyon rossz...
    Megint sokáig hallgattak. Csak a hegyi patak zúgott a ház mögött, csak a kötelek surlódtak az asszony ölében.
    — És én ott születtem tenálad?
    Az asszony bólintott.
    — És a falu végen laktunk ott is?
    — A tengerparton...
    A leány letette a tejesköcsögöt az asztalra. A tűzhely mellett a padkára ült.
    — A tengerparton? Ott, ahová a hálókat viszed eladni?
    Várnia kellett a feleletre. A tenyerébe támasztotta az állát.
    — Anyus...
    Az asszony felrezzent:
    — Nem... messzebb, sokkal messzebb... másutt.
    A leány elgondolkozva nézett bele a tűzhely kátrányfekete barlangjába, melyben a láng fénye lassan ringott ide s tova.
    — Milyen az a tenger?
    — Mély is, nagy is — mondotta az asszony, inkább a keze mozdulatával, mint a szavával.
    — Mélyebb, mint a szakadékok? Nagyobb, mint a hómező?
    Jella felhúzta térdét az álláig.
    — Mondd csak, ott volt az a tenger, ahol két karón egy nagy háló száradt a szélben?
    Az asszony sóhajtott:
    — De hát a tengerre nem emlékezel?
    A leány megrázta a fejét. A mozdulat közepén hirtelen merev lett a nyaka, mintha meglátott volna valamit, amit keresett.
    — Megállj csak!... Egy csigára emlékezem! Ott feküdt a homokban és érte jött a víz és elvitte. Idegen emberekre is emlékezem, akik úgy énekeltek, mint te az elébb, aztán még egy ferde öreg anyókára is...
    Az asszony az ölébe eresztette a kezét:
    — Az anyám volt... Hogy tudott káromkodni! És a nyakában mindíg egy rojtos, sárga kendőt viselt; azzal ütött, ha azok az idegen emberek nem adtak neki pénzt.
    Mialatt ezt mondta, lehunyta a szemét. Minden az eszébe jutott, de az anyja arcára már nem emlékezett.
    A vakolat halk nesszel pergett le a homályos szegletben. És Jella a csigára gondolt, az asszony pedig arra a rojtos, sárga kendőre...

III.

A harangszó visszhangozva verődött a nedves hegyeknek. A templom ereszéből köröskörül csurgott az esővíz.
    Odabenn a padokban zsúfolva szorongott az egész falu. Jobbról a férfiak; balról az asszonyok. Az első sorban, fekete ünneplőben jól kipomádézva ült a bíró, mellette a félszemű kovács, aztán a tanító, aki különben korcsmáros is volt és az iskolában azoknak a kölykét verte legjobban, akik nem jártak az ivóba. Most nagyon komolynak és ünnepélyesnek látszott. Durva, tüskés haja között apró csatornákban folyt a verejték.
    A templomban nehéz lett a levegő. Az ázott opánkák, a nedves darócsubák és frissen mosott ingvállak avas szappanszaga émelyítően kavarodott össze a tömjénszaggal. A férfiak mellükre szorították ünneplő kalapjukat és ugyanazzal a bárgyú, nem látó tekintettel nézték a csupasz mennyezetet, amellyel minden vasárnap nézték, mióta az eszüket tudták. Az asszonyok kezében rikító foltokban tarkállott a kendőbe takart imádságos könyv.
    Ekkor indult el a plébános úr a szószék felé. A lépcső recsegett. A rendes vasárnapi hangulat szétterjedt a templomban. A parasztok a torkukat reszelték, mintha nekik kellene beszélniök. Aztán csend lett, várakozásteljes, együgyű csend. A pap hangja betöltötte a templomot.
    Jella álmosan ült az anyja mellett. A nagy magasságok szabad levegőjéhez volt szokva és mindíg elálmosodott a zárt falak tömjénszagos melegétől. Agyonmosott kartonruhája szűk volt a vállán. Rezes barna haján érces villanást gyújtott egy gyertya fénye és összehúzott szempillái között, mint két keskeny, sötét vonal, csillant meg a szeme. A feje előrehajlott. Tekintete közönyösen siklott el az ájtatos, buta arcok felett, a leányok simára fésült, olajos haján. Az anyja összegörnyedve ült a padban és egyre a zsályát szagolgatta, amit kopott imádságos könyvében hozott magával.
    Hátul valaki köhögött. Mint a visszhang, elől is köhögtek. Ketten, hárman... Jella számolni kezdte: ez a Slatka hangja, az a sírásóé. A sírásónak fájós füle volt és mindíg vörös kendőt viselt a feje körül. A kendő csomóba kötött két csücske most nevettetően billegett a szószék árnyékában. A leány mindenre figyelt, csak a szentbeszédre nem, pedig a pap egyre emelkedettebben szónokolt és dörgő hangjának védelme alatt a vén asszonyok egyre otthonosabban szunyókáltak.
    Jella majd elkiáltotta magát örömében. A földön egy cincért fedezett fel, mely vígan mászott a sáros, patkós nyomok között és finom zeg-zugos vonalban vitte tovább hosszú lábaival a locsakos vizet. A leány szinte szabadabban lélekzett, mintha ezzel a cincérrel bejött volna hozzá az ő nagy, csendes erdeinek az élete.
    Odakinn elállt az eső. A nap nyugodt kévében ömlött be az ablakon. A pap pedig izgatottan kiabált le a szószékről. „Vajjon kire haragszik?” — gondolta Jella és felvetette hosszú szempilláit. Úgy rémlett neki, hogy a tisztelendő úr egyenesen feléjük fordul. A bűnről beszélt, közben hábórodottan hadonászott és mind jobban beletüzelte magát a saját dühébe.
    — A sátán a bűnt adta nektek. Isten bölcsessége az erényt! Szabadon választhattok, de azután elkövetkezik a vezeklés órája...
    Jella unta az egészet, inkább a cincért nézte a kitaposott kövezeten. A pap gonosz emberekről, bűnös asszonyokról kezdett beszélni:
    — Sohasem késő a jó útra térni! — kiáltotta. — Ha közibétek furakodnak, el kell űznötök őket, mint ahogy az Úr is el fogja taszítani valamennyit a trónja elől, le a pokolba...
    A templomban mozgolódás támadt. Jella is felpillantott. Megborzongott a háta attól az ismeretlen, csúnya helytől, ahova az emberek egymást küldték, ha haragudtak. Kinn a hegyekben soha sem gondolt a pokolra, az Isten házában meg egyre arra emlékeztették. Nem akart többé figyelni, de a tisztelendő ökle, mintha megint feléjök fenyegetne. Slatka pedig kárörvendő arccal fordult meg a padban.
    „Mit néz ez?” — gondolta a leány, mialatt nyugtalanul tekintett körül. „Mit néznek a többiek?” És ekkor... ekkor az anyjára pillantott ő is. Összegörnyedve ült mellette. Szegény, agyondolgozott keze remegve igazgatta az imádságos könyv behajlott, piszkos lapjainak a szélét. Egyszerre öregnek látta az anyját, szánalmasan öregnek és amit eddig nem tudott, világos lett előtte, hogy szereti őt, olyan nagyon, hogy szinte fájt a szeretettől a melle.
    Slatka meg a tisztelendő gazdasszonya összenéztek és Jella anyja felé hunyorítottak, aki minden pillanattal sápadtabb lett. A homloka már olyan halvány volt, mint a viaszgyertyák az oltáron. Az álla reszketett és azután, egy önkéntelen, görcsös mozdulatban a szeme elé kapta a kezét.
    A tisztelendő hangja rekedten süvített végig a templomon.
    — A rossz asszonyok megrontják a jámbor népeket, megcsúfolják a családokat: persze könnyű nekik! Szépen énekelnek, cifrán járnak...
    Jella ijedten kapaszkodott az anyja szoknyájába, mint hajdan kisgyerek korában, ha bántották és ekkor, mintha feltaszítottak volna benne valamit, hirtelen eszébe jutott egy másik, cifrább szoknya, amelyet régen az anyja viselt, egy borostyánkőfüzér, csilingelő üveggyöngyök, nagy aranykarikás fülbevalók és idegen férfiak, akik reggel mentek el a házból.
    Eszébe jutott sok minden, pedig eddig nem tudta, hogy emlékezik erre. Kiáltani szeretett volna. Mondják meg neki, mi történik itt körülötte? Miért néznek rájuk a népek? Miért fenyeget feléjök a plébános úr? Mondják meg, mert ő nem érti és mégis reszket.
    A férfinép öregebbje zavarodottan fordította félre a fejét. A viharverte rezes arcok eltűntek a kalapok mögött. A legények kíváncsian bújtak össze. Az asszonyok megelégedetten taszigálódtak és Jellának úgy rémlett, mintha valaki a háta mögött az anyja nevét, mondta volna: „Giacinta”. Elszorult a torka: „Hát róla beszélnének? Hát...” nem bírta tovább gondolni. Zavaros képek kavarogtak körülötte. Az emberek, a szószék, minden ingott, himbálódzott. A gyertyák lángja táncolni kezdett az oltáron. Jellát ijedtség fogta el és szeme a padsorok előtt emelkedő kopott Krisztusra tapadt, aki rozsdás feszületén szomorú irgalommal tárta ki megsebzett két karját. És mialatt a rémült leány azt a Megváltót nézte, aki mindenkit szeretett, mellében égő gyűlöletet érzett mindenki ellen.
    A szentbeszédnek vége volt. A pap az oltár előtt állt. Vontatott szláv hangok töltötték be a templomot. A tisztelendő úr sietve mondta a misét. Az Úr hirtelen született és hirtelen halt meg az oltáron.
    Valaki csoszogva ment végig a templomon. A hátulsók kifelé indultak, aztán megmozdultak az első padokban is. Az opánkák aprózott dobogása elvegyült a csizmák kopogásával, a mezítelen lábak csattogó léptével. Az átmelegedett levegőben megint felkavarodott az avas pomádé és a bagaria szaga.
    Jellát és az anyját is tolta kifelé a lassan haladó nép. Az asszony lehajtott fejjel ment, az arca fehér volt, a szája széle merev. A leány üres szemmel nézte az ajtónyílás világos kockája felé tolongó görnyedt hátakat és nem látott semmit.
    A templomkapuban friss áramlással csapott arcába az esőtől áztatott tavaszi levegő. A napfény szikrázott a tócsákban, a lucskos háztetőkön. Egyetlen nagy csillogás volt a völgy és Jella egy pillanatra azt hitte, hogy talán nem is igaz, ami történt. Bátortálanul vetette fel a tekintetét.
    Előtte, az ázott terecskén, mely mint gyepverte kis bástya fogta körül a vén templomot, úgy álltak az emberek, mintha még várnának valamire. Senki sem mozdult, senki sem beszélt, de a hallgatásban kiváltódtak az öntudatlan akarat indulatai. A csend nehéz lett és az emberek megértették egymást. Jella összerezzent. A kovács feléje fordult. Hátrább kerek, ünneplő kalapok, a sírásó kendőjének a csücske, fénylő, olajos fejek. Csupa ismerős arc és mégis milyen ellenségesen idegen a tekintetük. Davorin meg úgy tesz, mintha nem akarná látni őket; a botja végével dudvát ver ki a kövek közül, ahelyett, hogy hozzájuk jönne.
    Kétségbeesetten nézett az anyjára. „Miért nem szól?” „Miért áll itt?” De Giacinta dermedten hallgatott. A szeme olyan ijedten meredt a levegőbe, mintha azt kérdezné, hogy miért bántják? Éppen most, annyi év után, mikor minden elmúlt, mikor már úgyis megöregedett!
    Egy parasztasszony megfenyegette őt elmenőben. Slatka a régi bosszú gyűlöletével kiáltott feléje:
    — Te céda, te!
    A csend megszakadt. Az emberek beszélni kezdtek izgatottan. Zürzavaros hangok csattantak fel. Valaki káromkodott.
    Jellának hirtelen eszébe jutott, amit tegnap a hegyen hallott. Úgy érezte, mintha a vére tüzes kis szegeket hajtott volna a testében és a szegek szúrták, égették a bőrt az arcán. Az anyja meg, ott mellette, csak egyre sápadtabb lett. Látszott rajta, hogy mondani akart volna valamit, de nem volt szó ahhoz az ő szegény fejében. Pedig, most már tudta, hogy régi haragosai, az asszonyok fogtak össze ellene, mert — a férfiak nem védik meg többé.
    Lenn az országúton egy szekér döcögött. A fuvaros ember hátraintett és felkiáltott valamit. A láncok és a kerekek zörögtek. Senki sem értette a szavát, mégis minden szem a keze irányát követte. Jella és az anyja is oda néztek. Két lobogó, zöld tollbokréta tűnt fel a dombhajlásnál. Csendőrök jöttek az erdő felől. A puskára tűzött szurony acélján egyenletes villanással gyúlt meg és aludt ki a napfény.
    A templom előtt egy pillanatra megfeledkeztek Giacintáról. Nehéz, aggodalmas csend lett, az a szorongó hallgatás, ami akkor szövődik az emberek körül, ha sokan akarnak valamit elrejteni. A férfiak szemükbe húzták a kalapot, majd mindenkinek volt valami a lelkiismeretén; mindeniknek volt valami dugnivalója. A csendőrök látása a torkukon akasztotta a szót. Soha sem lehet tudni, kit visznek el a faluból...
    A néhéz, katonás léptek már tisztán hallatszottak lenn az úton. Nem lélekzett senki. Verejtékes hosszú pillanat kezdett nyújtózkodni a terecske felett, aztán hirtelen megkönnyebbülés rezzent át a mozdulatlan, rémült arcokon. A csendőrök közömbösen haladtak el a templom alatt és befordultak a bodnár pitvarán.
    — Franjóért jöttek!... Ki árulta be?
    Jella is fellélekzett. Nem tudta, miért, de mint a többiek, ő is félt a tollbokrétás kalaptól.
    — Ez a földrossza az oka mindennek, — rikácsolta a Slatka sógorasszonya nekivadultan. — Franjó is azóta veri a feleségét, hogy vele összekerült.
    A hátulsó sorokban nem hallották a szavát, a közelállók meg jól tudták, hogy a bodnár világéletében mindíg ütötte az asszonyát, de mert az ijedtség után támadt indulat áldozatot keresett, megint Giacinta ellen fordult a harag.
    Durva, szőrös öklök emelkedtek, vörös asszonykezek hadonásztak a levegőben, fojtott káromkodás, elnyomott szitkok hördültek fel és egy gyerkőc nekibátorodva, megdobta kővel az olasz asszonyt. Giacinta sikítva kapott a melléhez és fejvesztetten kezdett futni. Jella megállt a lépte közepén, az egyik lába alig érte a földet, a másik reszketett, ahogy egész súlyával reánehezedett. A teste hajlékony volt, akár egy fejletlen suhancé, a foga fehéren villant meg az ajka között, mintha harapni akarna. Az arca sötét lett. Vérében elkeseredett vadság kavarodott fel, ami most támadt benne, amit soha sem érezett eddig. Villámgyorsan lehajolt, felmarkolt egy csomó kavicsot és találomra a tömeg közé hajította, aztán menekülve nyargalt az anyja után. A következő pillanatban felocsúdott a nép. Valóságos kőzápor süvöltött a levegőben. Egy kavics a Jella lábát érte. A fákról lehullott néhány fiatal levél. A tócsákban freccsent a víz — a többi kő céltalan kopogással hullott bele az út árkába.
    A leányok vihogása megint felhangzott a templom falnál.
    — Az asszonyoknak igazuk volt! — És most már nevetni kezdett néhány legény.
    — Igazuk volt! — dörmögték az öregebbek azzal a töredelmességgel, amellyel a férfiak észreveszik, hogy vétkeztek, mikor már... jóllaktak a bűnnel.
    Aztán csend lett a terecskén. Az emberek a kielégített állat buta tekintetével néztek össze.
    Lent, a bodnár pitvarában, ismét megjelent a két csendőr. Franjó, mintha ministrálna, alázatosan hajlongott még akkor is, mikor már elmentek.
    A bíró, elégedetten taszította meg könyökével a korcsmáros-tanító oldalát.
    — Nem viszik magukkal a gazembert, megint letagadott mindent az asszonya! — Nevetett hozzá és ő örült legjobban, hogy nem akadt dolga a csendőrökkel. A sok beszédben könnyen elszólhatja magát az ember.
    A két tollbokrétás csákó eltűnt a dombhajlásnál. A falu visszanyerte rendes vasárnapi képét és a tisztelendő úr mosolyogva haladt át bárányai között.

IV.

Jella a kunyhó küszöbén érte utól az anyját. Kétségbeesett sietséggel reteszelték el maguk mögött az ajtót. Fellélegeztek mind a ketten és tekintetük találkozott. Aztán zavarodottan bámultak le a földre. Most, hogy a veszedelem elmúlt, megláttak valamit az egymás szemében. Az asszony kibontotta, meg céltalanul újra összebogozta álla alatt a keszkenőjét. Jella nem nézett rá és mégis látta, hogy a térde táján rezeg a szoknyája ránca. Hallgattak. És ezekben a kérlelhetetlenül néma percekben az egyik öntudatlanul vezekelt, a másik öntudatlanul megbocsátott.
    Mikor egymásra néztek, már nem volt zavar a szemükben. Jella leült a padkára. Vizes ronggyal mosogatni kezdte sebesült lábáról a lassan szivárgó vért. Az asszony fáradt, megszokott mozdulattal tett-vett a szobában. Rendbe rakta a hagymát a mestergerendán, az ajtófélfán megzörgette a fonálra fűzött száraz gombát, felrázta a köcsögben az olajbogyót. A bereteszelt ajtó biztosságában már megint élték tovább a rendes életüket... Ekkor egyszerre halk koppanás hallatszott az ablakon. Csak egy bogár ütődött neki az üvegnek, de ez a tompa nesz egy ki nem mondott közös gondolatot váltott ki belőlük. Olyan dermedten néztek össze, mintha a bogárral az egész ellenséges külső világ kopogtatott volna be hozzájuk, mintha az ablakon át az egész falu leselkednék rájuk. És az asszony, csüggedt sóhajtással leakasztotta a tűzhely mellől a hálót, amelyen tegnap dolgozott.
    — Nem maradhatok én itt.
    Jella szemében mozdulatlan ijedtség támadt.
    — El kell mennem. Agyonütnek a kutyák, ha nincsenek csendőrök a határban, — mondotta Giacinta és félrefordította a fejét. A hangja bizonytalan volt, mikor ismét megszólalt:
    — Leviszem a hálót Porto-Réba, a halászoknak. Ha lesz pénzünk, másutt telepszünk meg.
    — De ugy-e én is veled megyek?
    Az asszony habozott és aszerint, hogy felemelte vagy leeresztette a szempilláit, felderült, meg elsötétedett az arca. Végre is megrázta a fejét, mintha önmagával vitatkoznék.
    — Nem lehet. Ha én elmentem, téged nem bántanak. Később visszajövök érted.
    Jella érezte, hogy az anyjának igaza van: őt nem fogják bántani. És azért mégis félt valamitől, aminek a nevét nem tudta volna megmondani.
    Többet nem szóltak erről egymásnak. Az asszony batyuba kötötte a rosszabbik szoknyáját, a topánkáit, meg a ködmönét, aztán tétovázva a levegőbe nézett. Aztán Jellára nézett. Hirtelen letette a batyut a küszöbre. Végigment a szobán, lekuporodott a tűzhely elé és egy rozsdás késpengével feszegetni kezdte a falazás legalsó tégláját.
    A leány szeme nyugtalanul követte zajtalan, gyors munkáját. Minden más egyébről megfeledkezett. Csak a téglát figyelte. A tégla lassan mozdult, kifordult a helyéből, korom pergett körülte és Giacinta könyökig dugta kezét a fekete üregbe. Szurtos rongyba csavart kis aranykeresztet húzott elő.
    Jella felkiáltott elragadtatásában, de egyszerre merev lett a nézése. Eszébe jutott valami... valami, amit Slatka mondott tegnap egy aranykeresztről és... fáradtan letörölte a verejtéket a homlokáról.
    — Csak ez maradt meg... mormogta az asszony szomorúan. Visszatette helyére a keresztet és a téglát és nehéz mozdulattal felállt.
    — Jól vigyázz rá! — Vállára vetette a hálót. Az ajtó felé indult.
    Jella meglepetten rezzent fel, már nem gondolt erre. Mondani akart volna valamit, amit eddig sohasem mondott, mert hiszen a templom óta egészen bizonyosan tudta, hogy szereti az anyját, szereti, még ha aranykeresztet adtak is neki. Keresni kezdte a szavakat, de egyetlen egy sem jutott az eszébe. Megadóan felsóhajtott, úgy, mint ahogy csak azok sóhajtanak, akiknek nincsen szava.
    Az asszony hátranézett a küszöbről. A keze a hálóba markolt, a melle egyenlőtlenül emelkedett.
    — Van még kenyér ma estére a polcon, — mondotta rekedten, aztán felkapta a batyut és nem pillantott többé vissza.
    Kinn, sárgán ragyogott a nap a füvön. A korcsma felől elnyújtott, éneklő hangok hallatszottak. A dudás panaszkodó, élettelen zenéjébe messze dobogás vegyült.
    — Nem lát meg senki. Már táncolnak odalenn, — mormogta Giacinta. Jellának úgy rémlett, mintha Davorin parancsolgató szavát hallaná. „Ma ő a kolovajda”, villant a fejébe és a tanító pirosképű leányára gondolt.
    A bokrokon túl már csak a patak zúgott a sziklás partok között. Jella az anyja után iramodott, aki még a korhadt, keskeny pallón is futva ment át a víz felett. A tajtékzó ár hideg szele meglengette a szoknyáját. A leány lenézett a mélybe. Eszébe jutott, hogy a palló sikos és ijedten tekintett az anyja után: „Ha meg találna csúszni!” Most gondolt először arra, hogy baja eshetnék.
    A túlsó parton megálltak. Giacinta szomorúan nézett egy ideig a leányára, aztán lassan simogatni kezdte. Megtapogatta a haját, a homlokát, az ajkát, mintha a kezével is látni akarná az arcát, mintha a kezével is emlékezni akarna a vonásaira. Az ujjai reszkettek, a melle behorpadt, amint görnyedten föléje hajolt. Jella lehunyta a szemét és összeharapta a fogát, hogy ne kiáltson, az asszony pedig darabos gyöngédséggel rázta a vállát és közben sokszor egymásután, parasztosan, hangosan megcsókolta.
    — Majd visszajövök érted, — sóhajtotta tompán, mikor felegyenesedett. Maga sem tudta, a leányt akarja-e vigasztalni, vagy önmagát. Jella megint mondani szeretett volna valamit, ami fájt neki, ami lassan emelkedett a mellében. Hiába, a szavak elkerülték a száját, a szempillája alatt buggyantak ki. Két nehéz gyerekkönnycsepp folyt végig az arcán. De az anyja ezt már nem láthatta. Lehajtott fejjel, magányosan indult útnak az erdei ösvényen és a talpáról halk nesszel hullott vissza a felvert avar. A nagy tölgy alatt még egyszer megállt, még egyszer visszanézett. A szeme ködös volt, a szája hangtalanul mozgott.
    Mind a ketten szólni szerettek volna és... nem bírt szólni egyikük sem.

V.

Jella egy kövön ült és a vén tölgyre bámult, amelyik alatt nem állt már senki. Az anyja szoknyájának ide-oda lengő kék foltja rég eltűnt a rőt fatörzsek között, lépésének a zaja is elhangzott. A leány, csengő lüktetést érzett a fülében és az erdei némaság megtelt gyűlölködő emberi hangoknak az emlékével. Szinte újra hallotta a reggeli szitkokat, a lármát és egy sajgó ürességnek az előérzete fogta el, amely még messze volt, de már jött, onnan a víz túlsó partjáról, a kunyhójuk felől. Nem akart hazanamenni, mert biztos volt benne, hogy ott megismer valamit, ami szomorú és amit nem ismert eddig. Hova menjen? A kecskéivel, a hegyeivel is egyedül lenne ma. Valakinek a hangját szerette volna hallani, aki azt mondja neki, hogy az anyja hamar visszatér.
    Már jóideje nézett egy kis kék villanást a tölgy odvas törzsökében, a meggyűlt esővíz felületén, de nem tudta, hogy nézi. Már jóideje hallotta a száraz gallyak reccsenését az erdőben, de nem tudta, hogy hallja. Nagy zavart érezett a homloka mögött. Soha sem hitte volna, hogy annyi gondolat van a világon, mint amennyi az ő fejében támadt. Eddig nem történt az életben semmi. Mindíg csak a hegyek, a kecskék, a leányok, a legények, a vasárnapi mise; csak az anyja hálója, az atyja káromkodása; csak a hó, a szél, a nap... és semmi más. Most pedig egyszerre minden érthetetlenül megváltozott.
    Hirtelen felkapta a fejét. Különös, hajlott alak tűnt fel a patak mentén. Jágoda volt, a vén koldusasszony. Sebesen szedte a lábát és jártában görnyedt felsőteste olyan csodálatosan mozgott, mintha földigérő sovány kezével egyre füvet tépne. Így ment ő az országúton, a templomon át, az udvarokon. Mindíg sietett. Ha valaki alamizsnát adott neki, kissé fordított az arcán és alulról nézett fel az emberekre, mint egy ráncosképű, gondtelt öreg kutya. A kenyeret kapzsi mozdulattal gyömöszölte tarisznyájába, a pénzt a szájába vette és indult vele a korcsmába. A parasztok nevettek az ivóban, ő meg kiköpte a filléreket a bádogasztalra, hóna alá kapta a pálinkásüveget és az ugató kutyák között, káromkodva, gyorsan, gyorsan ment haza a leégett vízimalomba, amely valamikor, nagyon régen, mikor még a kerék forgott és az ura, a vöröshajú molnár élt, az övék volt. Most is a romok felé tartott.
    Jella utána eredt.
    Mióta visszaemlékezett, mindíg ilyennek ismerte a koldusasszonyt, mindíg ott látta kóborolni a malom tájékán. Gyerekkorában félt tőle, később szerette hallani a meséit.
    Jágoda azok közül való volt, akik még ismerték az erdei törpéket és találkoztak a sziklák között a kőszakállú hegyirémmel. Jágoda látta a szárnyas tüzet a Jezeró szörnyű mélysége felett. Jágoda tudta, hogy mit mond fagyos őszi estéken az erdő zúgása az embereknek.
    — Bóra lesz, — mormogta olykor napsugaras, csendes időben, — a kőmezőn hallottam a varjútövistől. És másnap bőgött a szél és a magasban mennydörögve nyargaltak neki a hegyeknek a nedves, fekete fellegek.
    — Jön a hideg, — dünnyögte a korcsmában, míg a szilvapálinkáját mérték. — A patak visszament ma éjjel jégért a sötét szakadékba... És alkonyattal sivított a hóförgeteg az ormokon és a faluban kurjongattak a fuvarosok, mert nem látták egymást a ködtől.
    Mindenki csúfolta a félkegyelmű öreget, titokban mégis babonásan hitt benne mindenki. Őt kérdezték, milyen lesz a termés? Hozzá mentek jóféle füvekért, ha betegség volt a házban. Jella is úgy képzelte most, hogy Jágoda, aki tudja azt, amit a többiek nem tudnak, talán segíthetne rajta. Adhatna neki valaminő szárított füvet, amitől elmúlnék a nagy fájás baloldalt a szíve táján.
    Már ott állt a régi malomnál. Az elvadult bozótból szomorúan meredtek az égnek az omladó falak. Alattuk ezüstfelhőben porzódott a rohanó víz és a szele meg-meglengette a nyálkás mohát, mely, mint megannyi csepegő zöld jégcsap csüngött le a mozdulatlan, fekete malomkerékről. Régen lehetett már, hogy a malom kereke megállt. A tűzhely falomladványán nagy fa nőtt azóta. Az ajtó tátongó nyílásán benyúltak a bokrok. A lecsüngő mennyezet alatt, a pusztulásban, új meg új fészket raktak a madarak.
    A patak felett zöld erdei bogár szállt el.
    Jágoda görnyedten ült egy halom törmeléken és a korhadt kereket nézte, mintha arra várna, hogy elinduljon. Mikor Jella melléje kuporodott, fel sem pillantott, meg sem mozdult. Csak bólingatott, úgy, mint aki valakinek a messziről jövő beszédjét helyesli; közben pedig elszáradt, barna kezével értelmetlenül simogatta maga mellett a gyepes földet. Sok idő múlt el így, végre is anélkül, hogy feltekintett volna, morogni kezdett:
    — Hát elment anyád?
    Jella, mintha csak erre várt volna, elfojtott lélekzettel hajolt Jágoda arcához:
    — De ugy-e, visszajön?
    — Vissza, — sóhajtotta sötéten az öreg. — Mindenki visszajön, csak az emberek nem igen ismernek rájuk.
    A leány annyit értett az egészből, hogy az anyja nem maradt el tőle. A szeme felderült. Jágoda pedig dünnyögni kezdett, mintha álmában beszélne:
    — Stevó, a molnár is visszajött. A malom is visszajött. Mert hát azelőtt is a mienk volt itt minden. A ház, a patak, az erdő. És a kerék járt. Nem tudod te azt megálmodni, Jellicám, milyen szép hangot adott akkor a víz... Aztán beteg lett Stevó. Sem a pap, sem a füvek nem segítettek rajta. És a kerék nem forgott többé. Aztán meghalt Stevó és a kerék megrothadt a vízben.
    Jágoda két keze közé fogta a fejét. Kendoje alól, mint a kóc, csüngött ki osz haja. Valahányszor sóhajtott, úgy hangzott, mintha horpadt mellében mindig szakadt volna valami.
    — Igen, akkor azt mondták nekem az emberek, hogy Stevó malma nem az enyém többé, mert nem fizetett meg a molnár valami idegen népeknek. Az idegen népek el is jöttek ide. El akartak tőlem venni mindent. A házat, a patakot, az erdőt. De hiába fenyegetőztek csendőrrel, törvényes írással, nem mentem ki az ajtón. Csak vártam, hogy valami történni fog, aztán, mikor nem történt semmi, hát egy éjjel... leégett a Stevó malma.
    A nap eltűnt a vízről, a fák árnya átnyúlt a túlsó partra. Jella figyelni kezdett, eddig csak az anyjára tudott gondolni. Jágoda összébbhúzta aszott nyakán a rongyos inget. Szemgödreiben, mintha egyszerre hangyák kezdtek volna nyüzsögni, megmozdult a mélyenfekvő, élettelen két szem. Aztán közel hajolt a leány füléhez:
    — Leégett a malom... Érted?... Én gyujtottam fel.
    Jella szája kinyílt. Az öreg lassan, ijesztően nevetett bele a növekvő homályba:
    — Minden leégett. Ami megmaradt, az már csak nekem kellett. Azóta is a magaméban alszom és Stevó hazajár éjtszakára. — Jágoda egy pillanatig hallgatott. Rejtélyes lett az arca. — Én megismerem azt, ami visszajön. Megismertem Stevót is, a malmot is, pedig mind a ketten meghaltak már.
    Jella borzongva nézett szét a romok között. Hirtelen felállt. A hegyek mögül ekkor fordult ki a fiatal hold. A vízről nyirkos levegő szállt fel. A leány félrehajtótta az ajtónyílásból a gallyakat és futni kezdett a patak mentén. A szíve egyre gyorsabban vert. Úgy rémlett neki, hogy mellette a sötétben is szalad valaki, sebesen, zajtalanul, aztán itt is, ott is egyszerre több helyen kidugja a fejét a bozótból. Mikor jobban odanézett, csak a cserjést látta. Egy harmattól lucskos gally az arcát súrolta. Hátra hőkölt. Iszonyodva pillantott vissza.
    A holdfényben kísértetiesen világítottak a malom romjai. Jágoda mozdulatlanul állt a törmeléken és még mindíg nézett, le a kerék irányába, amelyről Ő biztosan hitte, hogy megindul valamikor.
    A leány térde reszketett, mikor a patak pallójára ért. A zúgó mélységbe hideg foltokat szórt le a hold. A korhadt deszka mintha lassan ingott volna a fekete víz felett.
    Jella a palló közepén hirtelen megállt. A kunyhójuk ötlött a szemébe. A fal fehér volt, csak az eresz vetett puha, kék árnyat az ajtó fölé. A ferde kis ablak üvegén úgy ragyogott a holdfény, mintha világ virrasztana odabenn. Tegnap még a tűzhelynél ült az édesanyja. Tegnap még várt reá valaki. Hangtalan zokogás járta át a testét. Most már tudta, hogy miért félt hazajönni. A következő pillanatban nagy, heves hullámban megakadt benne a vér. Úgy érezte, mintha lenn a sötét víz is megállt volna, csak a palló csúsznék vele együtt sebesen, szédítően a két part között. Tisztán látta: a ház mellől emberi árnyék vetődött a kövekre. Valaki ott állt a fal tövében. Jella ingadozva lépett. Leugrott a pallóról. A parti bozóthoz lapult.
    Csak egy pillanatig hitte, hogy az anyja jött haza, inkább Stevóra gondolt, akit Jágoda várt vissza a malomba...
    Túlnan mozogni kezdett az árnyék, ide-oda lódult, lassan előre nyúlt; egy férfiember lépett ki a holdfényre. Jella fellélekzett. Davorin volt és már szemben állták egymással.
    — Te vagy az! — dörmögte a legény. — Attól féltem, az anyáddal mentél.
    A leány végigtörölte karjával verejtékes homlokát:
    — Hogy rám ijesztettél...
    Mind a ketten zavarodottan hallgattak el. Maguk között éreztek valamit. Nem tudtak úgy szólni egymáshoz, mint máskor. Davorin a szája szélét rágta és botjával a földet túrta. Jellának egyszerre minden az eszébe jutott. Így látta őt ma a templom előtt... Mikor a legény kinyújtotta kezét a dereka felé, ellenségesen húzódott hátra:
    — Ne nyúlj hozzám! Te is olyan vagy, mint a többi!
    — Ostoba vagy, — dörmögte Davorin nyersen. — Az anyád rosszféle volt... hiába gyilkolsz a szemeddel... rajta még a stevagorai Csodatevő sem segített volna, neked meg csak bajt csinálok Slatkával, ha beleszólok.
    Jella haragja Slatka ellen fordult:
    — Ő az oka, hogy így lett.
    — Régi haragosa az anyádnak. A kovács is járt utána. Aranykeresztet is adott neki. Az ilyesfélét eszükbe veszik a fehérnépek.
    Megint az az aranykereszt! A leány sápadtan meredt Davorinra. A legény nem sokkal volt magasabb nála. Széles melle szabadon látszott a durva ing nyílásában. Szögletes feje keményen ült a vállán. A haja hirtelenszőke volt, a szeme tétova nézésű, mintha mindig keresne valamit. Lustán beszélt és ilyenkor a felső ajka csak alig takarta széjjelálló, fehér fogait. A keze nehéz és meleg volt. Jella szerette érezni a súlyát a derekán, de most nem akarta, hogy illesse. Ez a tartózkodás ingerelte a legényt.
    — Hát sohasem fogsz szeretni?
    — Minek szeretnélek? — A leány hangja bizonytalan volt, mikor ismét megszólalt.
    — Te a Slatka vére vagy. Kivájná a két szememet.
    A legény figyelni kezdett.
    — Szétkergetne minket még az oltár előtt is.
    Davorin állatiasan nevetett.
    — Nem kell ahhoz oltár, hogy te az enyém légy. Az anyád se ment a templomba engedelmet kérni.
    — Ne vedd a szádra! — Jella hangja megszaggatta az alvó falu csendjét, felemelt ökle fenyegető árnyékot vetett a holdfényes kövekre. Egyszerre összerázkódott. Most értette csak meg, mit akar Davorin és megint lüktetni kezdett benne az a lázadó vadság, amely ma reggel felkavarodott a vérében.
    A legény nevetett, idegenül, vágyakozva nevetett és kíméletlen erővel kapta el Jella felemelt öklét. Sohasem látta ilyen szépnek a Giacinta leányát.
    — Jellicám, kellesz nekem!
    És ő, hogy szabaduljon, vergődve hajolt előre. Egy pillanatig némán, ellenségesen dulakodtak egymással. A férfi nem engedett. Nyitott száját mohón szorította a leány fedetlen nyakához. Mikor ajka alatt érezte az ellenkező kis test fejletlen fiatalságát, reszketni kezdett, mintha nem állana a lábán. Alacsony homlokán kidagadtak az erek. Tekintete bárgyú lett, marka elgyöngült a Jella ökle felett. A leány felfogta ezt a pillanatot. Könyökével vakon mellbelökte támadóját és nyargalt a ház felé. Mire a legény eszmélt, már csikorgott a retesz.
    Davorin veszettül kezdte rázni az ajtót. Jella nem mozdult odabenn. Mereven tapadt a falhoz. Tágranyitott szemmel bámult bele a feketeségbe és a tekintete megakadt a tűzhely mellett. A hátulsó kis ablakon át kilátott az erdőre. Úgy rémlett neki, mintha a holdfényben megindulnának odakinn a fák és sötéten, nesztelenül jönnének feléje. Szinte fellélekzett, mikor kívülről újból behallatszott hozzá Davorin rimánkodása:
    — Csak egy szóra... Eressz be hát Jellicám...
    Olyan szépen, olyan alázatosan kérte és ő lassan az ajtó felé fordította a fejét.
    A korcsma tájékáról ekkor duhaj kurjantás hallatszott. Davorin hirtelen hátranézett, mintha attól félne, hogy a mulató legények megláthatnák a szégyenét. Káromkodni kezdett. Valami iszonyút mondott a Jella anyjáról és patkós csizmájával dühödten rugott egyet az ajtón.
    A leány visszahőkölt a küszöbről. Kinn a sziklás földön kopogó lépések távolodtak. Az alsó soron egy kutya ugatott. Csend lett megint, de ebben a csendben Jella nem bírta tovább elviselni a sötétséget. Tapogatózva ment a hideg tűzhelyhez. Emlékezett, az anyja ott tartotta a polcon a gyufát egy fületlen csuporban. Elsőnek a kukoricamálé akadt a kezébe és a némaságban újból meghallotta az anyja szavát: „Van még kenyér ma estére.” Ezek a visszahangzó szegény szavak azonban most valahogyan szomorúbbat mondtak neki, mint akkor. A kénes gyújtó szaga az orrába csapott. Könnybe lábadt a szeme. A rőzse füstölt, pattant, lobbot vetett. Fénye megvilágította a kopott kis faszéket, amelyen az anyja annyi hálót kötött.
    Jella hátrapillantott és összeborzadt, mintha valamilyen sötét ürességbe kellene szüntelenül belenéznie, ami itthon várt reá, amit nem ismert eddig.
    A kenyér nem ízlett neki, pedig éhes volt, az ágyon nem tudott pihenni, pedig fáradt volt. A tagjai fájtak, félt egyedül lenni, fázott az anyja nélkül és mégis égette a nyakát Davorin vad csókja. Szerette-e őt? Nem tudta, de azért arra gondolt, hogy ha most itt lenne, talán visszaadná a csókját. Aztán mégis letörölte a csók helyét. Véletlenül Giacinta vörös keszkenője akadt a kezébe. Szomorúan nézett reá és úgy érezte, mintha a kendővel egy kicsikét visszajött volna hozzá az édesanyja.
    A szegletben egyenletesen lihegett a kecske. A tűzhely tájékán egy házi tücsök kezdett ciripelni. Ezt a tücsköt ismerte az anyja. Tegnap is szólt, azelőtt is és... Jella nem félt többé. Elaludt.

VI.

Jella emlékezetében úgy maradt meg az a nap, amelyen az anyját elüldözték tőle, mint egy nagy, ijedt üresség, amely nem ment ki többé a házból, amelyre mindíg vissza kellett gondolnia. A hegyekből hazatérőben sokszor leült útközben a kövekre és eltöprengett, hogy miért lett az ő élete más, mint a többieké. De nem bírta végig gondolni soha. Az embereket okolta mindenért és hogy ne emlékeztessék az ijedtségre, az ürességre, meg a sötétségre, elkerülte őket. Davorin elől is futott. Csak messziről látta egy este a kútnál. A tanitóék Zorkájával beszélt. Zorka nagy, piros arca pirosabb volt a rendesnél és Davorin hangosabban nevetett, mint máskor. Jella befogta a fülét és elbújt a bokrok mögé.
    Aztán egyszer azt izente Slatka a kis fiával, jöjjön be segíteni az udvarba.
    A korcsmáros-tanítóék is hívták. A Slatka sógorasszonya is, de Jella elfordult, ha szóltak hozzá.
    — Nem szolgálok nektek, mindíg a magam szegénye voltam.
    Mikor hűvös, kora reggeleken kecskéivel a hegyekbe ment, gyakran betért a templomba. A kecskék kinn várakoztak rá és míg ő imádkozott, a kövek között burjánzó füvet legelték. Csak a kis fekete gida dugta be a fejét a nyitott ajtón. Két szarvának árnyéka ördöngősen mozgott a napfényben, csengője csilingelt az áhitatos csendben, mintha az oltárnál miséznének. Jella egyedül volt és úgy tartotta, hogy legjobb ilyenkor imádkozni. Ilyenkor csak őt hallgatja a falmélyedésen az a kékruhás Szűz Mária, aki majd visszahozza az édesanyját.
    Hanem aztán, mikor annyi nap múlt már el, hogy a tíz ujján sem tudta megszámlálni, elfáradt a várakozásban, nem tért be többé reggel a templomba, este nem nézett le többé a völgybe, hogy vajjon ég-e már a világ az ő ablakukban. Az arca beesett, a teste megnyúlt és a szeme megtelt vad szomorúsággal. Már nem értette, hogy volt idő, mikor fájt neki, hogy nincs kivel beszéljen. Megszokta, hogy senkisem tudja róla, mit hord a mellében, pedig a vasárnapi mise után mind utána fordultak a padban.
    Mióta az emberek rosszak voltak, úgy érezte, hogy a nagy hegyek jobbak lettek hozzája. Naphosszat elbarangolt a hegycsuszamlások között. Elfeküdt mozdulatlanul a magas csúcsok árnyékában, ahonnan egyforma kicsinek látszott a templom is, az ő kunyhójuk is, ahová nem hallatszott fel sem a Slatka hangja, sem a harang szava. Már nem tépte véresre a kezét a sziklákon, hogy kimentse a pókhálóból a lepkéket, hogy újra repülni lássa őket a mélység fölött. Nem nyúlt többé a lepkékhez, de egy kővel agyonütötte a pókot. A szeme megcsillant és maga sem tudta, miért néz le ilyenkor mindíg a falura.
    Ha olykor visszafordult a gondolata, homályosan érezte, hogy más volt ő azelőtt, de hogy milyen, arra már nem emlékezett. Talán nem is ő volt az, aki énekelve nyargalt le kecskéivel a lejtőn? Elfelejtette, hogy valamikor vígabbak lettek a nevetésétől az emberek és az erdők...
    Az irtás már fehér volt az epervirágtól, mintha meszelővel frecsegtették volna össze. A fák kérgén már kopácsolt a kövi rigó. Jella a fűben feküdt. Tenyerébe támasztotta az állát és két mezítelen lábát lassan súrolta egymáshoz a levegőben. Egy fűszálon istenbogár mászott felfelé. Ráfújt. A bogár visszaesett a mohába, aztán előlről kezdte.
    Az irtáson egy ember jött át. Az ölfa árnyékában megállt és az ingével végig törölte a homlokát. Dusán volt, a mogorva, nagy Dusán, akiről a népek azt mondták, hogy a likai hegyekből, csendőrök elől szökött erre a vidékre, mert megölte az odavaló gazdag papot. De rábizonyítani nem tudtak semmit. Ez a nagy, magányos ember, aki az erdőkben élt és csak ritkán vetődött le a házak közé, keveset ivott, keveset beszélt. Ezért nevezték el Medve Dusánnak. És ha valakinek eszébe jutott, hogy a régi időkről kérdezősködjék, fénytelen, apró szeme felett mély barázdába szökött a homloka és olyan sötéten meredt a kíváncsiakra, hogy elakadt a lélekzetük és nem kérdezősködtek többé soha. Jella, mint a többi falubeliek, bizonyos tisztelettel nézett az emberre, akinek nem volt szüksége senkire.
    Most is egyedül jött. Mikor meglátta a leányt, átkiáltott hozzá:
    — Szóltam az apáddal. Egy járóföldnyire dolgozik az erdőben! — Nehézkesen indult tovább és mentében úgy nézett ki, mintha minden lépésnél a földhöz ragadt volna a talpa.
    Jella felszökött a fűből. Utána iramodott.
    — Az anyámat nem látta? — Hangja elcsuklott. Amikor kimondta azt, amiről senkivel sem beszélt, amire mindíg gondolt, ösztönszerűleg lesütötte a szemét, mintha azon keresztül be lehetett volna látni a lelkébe.
    Az ember megállt. Tagbaszakadt, nehéz hegyi paraszt volt. Csontos arcát kicserezte a sok szél, durva állán deresedett a tüskés szakáll. Formátlan, megzöldült kalapot viselt, melynek pereme foszlottan csüngött vörös nyakába. Szőrös mellén fel-felhólyagzott a fuvallatban a szurtos, csíkozott ing.
    Lassan megrázta a fejét:
    — Hát elment?
    — Elment, — visszhangzott a leány szava, de ő nem tudta, hogy felelt.
    — A hegyeken túlról jövök. Odalenn nem járt az anyád.
    Jella nem értette meg. — Odalenn? A hegyeken túlról?... Valami az eszébe jutott, amire eddig sohasem gondolt. Nyugtalanul pillantott fel:
    — De ugy-e, a hegyeken túl is hegyek vannak?... Mi is lehetne más egyéb... Vagy a tengernél volt?
    Dusán megint megrázta a fejét:
    — Nincsen ottan se kő, se tenger, ahol én jártam. — És még olyasfélét is dörmögött, hogy a Nagy-Havas mögött, túl az Obruc szakadékain, vége a hegyeknek.
    A leány ijedten fogta meg mezítelen lábával a köves talajt, mintha ez az ember ki akarná húzni alóla a földet, mintha el akarná venni tőle még a hegyeket is. A torka összeszorult.
    — Hát olyan hely is volna a világon?... Aztán mi lenne ott, ahol nincsenek hegyek?
    — Valaminő síkság, — dörmögte Dusán egykedvűen és görcsös botjára támaszkodott.
    Jella egy ideig leverten nézett maga elé. De azért még reménykedett, még nem hitt egészen.
    — Aztán hol végződnek a hegyek?
    Az ember nagy, bizonytalan mozdulatot tett a levegőben.
    — Ott? — kérdezte a leány fojtottan.
    — Ott is...
    Jella keze, mintha követ tettek volna bele, lecsuklott és súlyosan ütődött a csípőjéhez. Az ember már indulni kezdett, mikor utána szólt:
    — És hogy hívják azt a helyet, ott... meg ott is?...
    — Pusztának hívják...
    — Puszta, — morzsolta vontatottan a leány. — Puszta... és mindent, amit gyűlölt, öntudatlanul belevont ebbe az ellenséges, idegen szóba. A falut, az embereket, az elhagyatottságot, a hegyek végét. Puszta... Puszta...
    Jella leült a földre, Medve Dusán meg egyre kisebb lett a lejtőn. Először a csizmái tűntek el, aztán a csíkos inge. Már csak a feje látszott ki a kövek közül, mint egy golyó, amely magától görög lefelé. Egyszerre eltűnt egészen.
    Jella kiáltani akart. Az az ember elvitte a tudatlanságát, amiben jó volt élni... Hát nemcsak az ő hegyei, meg az anyja tengere van a világon? Ez az új gondolat megriasztotta, mintha azt mondták volna neki, hogy valahol messze, messze az Isten is megszűnik. Félt, bár közelebb érezte magához a hegyeket, éppúgy, mint az anyját a templomban, mikor bántották. Zavarosan folytak össze az érzései. Ijedt kis zokogással nyúlt végig a földön.
    Az erdők sötéten állták körül. Egyedül volt. A napfényes ég alól csak a csúcsok tiszta, érintetlen csendje jött le hozzá, az az élő, mindenható csend, amelyrol ő nem tudta, hogy azért olyan jó, mert megállítja a fájó gondolatot. Valami a hatalmába ejtette őt láthatatlanul. Nem lázongott többé, hogy az ismeretlen messzeségben végük van a hegyeknek, mert hiszen így jobban lehetett őket szeretni... Könnyein át felnézett rájuk. Mintha egyszerre megtörtek, megolvadtak volna, mintha jönnének hozzá a fenyvesek felett, mintha a szemén át bele akarnának ömleni. És ekkor, amint ott feküdt a földhöz tapadva, úgy érezte, hogy a szíve nem is az ő mellében ver, hanem alatta a kövek között; úgy érezte, hogy az ő vére hajtja a kis források lüktetését a mohában, az ő lélekzete rezgeti lassan, lassan az irtásban a havasi füvet...
    Egy néma nagy találkozás volt ez, egy rejtélyes összeolvadás. És Jella ettől a naptól fogva biztosan tudta, hogy ő, meg a hegyek egymáshoz tartoznak.

VII.

Az öreg templom fala és a partos oldal között úgy összeszűkült a mély út, hogy csak egy ember fért el benne. Esteledett. A kövek már nem látszottak a földön. Jella hazafelé tartott. Davorin a műhelyből jött. Egy pillanatra megállt, aztán előre lépett és a tenyerébe fogta a leány állát. Nyersen kényszerítette, hogy feléje forduljon.
    — Nézz már valahára rám. — A hangja kérő akart lenni, de a marka kemény és parancsoló volt.
    Jella vére lassan szállt fel a szívéből. Olyan váratlanul találkoztak, olyan jól esett neki. Hát van még valaki a világon, aki az ő szemébe akar nézni?... Hirtelen fáradtságot érzett a térdében, mintha nagy, magányos futás után állítanák meg. Davorin melle széles volt és ő ki szerette volna sírni magát valakinek a mellén. De azért ösztönszerűleg mégis hátrább húzódott.
    A legény türelmetlenül kapott a dereka felé.
    — Hát nem akarsz?
    Ez a rekedt hang visszalökte a leányt... Ez ugyanaz a hang volt, amitől akkor este megirtózott.
    — Hát nem akarsz? — A legény gyorsan lélekzett, Jella érezte, hogy a szája az ő száját keresi a homályban. Melle a melléhez ért. Szinte szédülve hunyta le a szemét. De ekkor érthetetlenül, mintha Zorka nagy, piros arca került volna eléje és Zorka mellett meglátta Davorint és a kutat. Csak most jutott eszébe, hogy ugyanez a kép sokszor megjelent előtte, ha egyedül volt a házban és kinn besötétedett.
    Nyugtalanul ágaskodott fel a legény karjában és találomra kérdezte:
    — Igaz, hogy házasodol?
    Davorin ingerülten rántott egyet a vállán:
    — Mi közöd hozzá!
    A leány rámeredt... Keserűen taszította el magától.
    — Eredj hát akkor, — és visszafordult az úton.
    Este megdöngették az ajtaját. A legény állt a küszöbön. Hiába könyörgött. Jella nem mozdult a házban.
    Aztán még egyszer beszéltek egymással.
    Vasárnap volt. A korcsmaajtó felett lassan ingott a megvörösödött borókaág és árnyékát fel-le hintálta Davorin arcán. A hosszú Brankó és két dugárlegény a küszöbön guggolt. Milutin, a harangozó duhaj fia, pohár mellett ült az ablakdeszkán. Fél lábát kilógatta az útra és, hogy kipróbálja új csizmáját, időnként rúgott egyet-egyet a korcsmai kutyákon. A leányok magukban táncoltak a ház mögött. Csak a dobogásuk hallatszott. A legények még ittak. Mikor Jella elhaladt mellettük, összenéztek. Davorin mondott valamit, amin a többiek nevettek, aztán a leány után iramodott.
    Jella menekülni szeretett volna, de mást gondolt. Visszafordult és szemtől-szembe várta a legényt.
    A korcsmaajtóban felágaskodott a két dugár. Branko előrenyújtotta a nyakát. A harangozó fia kihajolt az ablakon.
    — Miért jársz utánam? — Jella hangja sötét és türelmetlen volt.
    Davorin sokat ivott aznap. Szemét elfutotta a vér és úgy megmarkolta Jella vállát, mintha össze akarná roppantani.
    A leány felszisszent a fájdalomtól.
    — Ne bánts... Ide néznek... Mit akarsz hát?
    Davorin az arcához hajolt, olyan közel, hogy már nem látták egymást:
    — Téged akarlak... Hisz az anyád leánya vagy!
    — Soha! — kiáltotta Jella minden erejéből, hogy meghallják odaát is és öklével Davorin szeme közé csapott.
    A legény dühödten suhintott utána a botjával. Mikor nem találta el, túlhangosan, fenyegetően nevetni kezdett.
    A cimborák is nevettek a korcsmaajtóban és Davorin ezt nem tudta soha megbocsátani. Valahányszor meglátta Jellát és Brankó, meg a két dugár röhögve tüzelte, összeszorította a fogát:
    — Megkeserüli még...

VIII.

Lenn a Javorje oldalán már a fűbe hullott a vadrózsák vére. A nap forrón tűzött az oldalakon. A szél csak nagyritkán jött le a földre. Jella tudta, hogy ilyenkor a magasban jár, mert este lobogtak a kék nyári égben az ökölnyi csillagok.
    Napközben az erdőben és a földeken dolgoztak az emberek. A falu néptelen volt. Csak a patak felől hallatszott elvétve sulykolás. Csak a sírásó házában fütyölt szakadatlanul a gazda. Az ő földjét aratás után kellett megmunkálni...
    Dél volt. A legények már hanyattfekve nyújtóztak az irtás szélen. Jella térdig gázolt a fűben. A nap csillogott egy fatönk halott, ezüstös kérgén. A fatönk mellett agyagkancsó állt a gazban. A leány csak akkor vette észre, mikor a kis fekete gida neki ugratott. A kancsó feldült és a víz halk kortyogással ömlött a száraz földre. A közelben mozdult valami. A hosszú Brankó felkönyökölt Jella mellett. Mikor meglátta őt, a szoknyája után kapott. Nevetve kezdte húzni maga felé.
    — Gyere csak lelkecském...
    Szavára több izzadt, álmos fej emelkedett ki a fűből. Brankó ellenszenvesen vigyorgott:
    — Szép vagy Jellicám... Jella nevére a kiemelt fagyökér mögött még egy ing fehérsége villant. Davorin volt. Egy ideig az ébredő ember bárgyú tekintetével nézett maga elé. Elnyújtott két lába között a füvet kezdte tépdesni.
    A leány nem látta őt. Kirántotta szoknyája végét a hosszú favágó kezéből. Indult tovább. Mozdulatánál az ingváll odatapadt a hátához, rezes ragyogású haja alatt fiatalon hajlott oldalt napégette nyaka. A legények sértő tekintettel követték a teste ringását. Brankó és a dugárok felugráltak. Davorin nyújtózott.
    A rekkenő melegben szinte reszketett a levegő az irtás felett, a forró földből erjedve áradt ki a termékenység kesernyés szaga. A nap villogása a legények fejébe kergette a vért. A leány olyan idegen, olyan új volt nekik, itt az erdők között. A járása könnyebb, a teste szabadabb volt, mint lenn a faluban és a fejét magasan hordta, mintha mindíg a csúcsokra nézne fel.
    Jella hallotta, hogy beszélnek mögötte, de nem törődött velük. Hanem mikor egyszerre csend lett, mintha késsel vágták volna el az össze-vissza hangokat, nyugtalanul fordult meg. Mozdulatánál a lába köré csavarodott a rongyos kis szoknya.
    A legények csoportban álltak egy kiszáradt fa alatt. Mindannyian őt nézték. Csak ekkor látta meg, hogy sokan vannak. Öten, talán hatan is, és ekkor látta meg közöttük Davorint. Ösztönszerűleg lejjebb eresztette csípőjén a feltűrt szoknyát.
    Davorin nyaka vörös volt, duzzadtan lüktettek rajta az erek. Szeme alatt két nyers folt tüzelt, mintha meggyulladt volna benne a vér.
    Jella zsibbadtan meredt rá, aztán a legények felé fordult, de az ő elváltozott arcukból is a Davorin szeme nézett rá ijesztően, a baromi erő rettenetes jogával. Elsápadt. Egyszerre mindent megértett. A szeme kitágult és megtelt iszonyattal, mintha kérlelhetetlenül látná közeledni magához az anyja végzetét. Úgy érezte, hogy a teste elveszti a szabadságát. Láthatatlan erők fogják körül. Nincs menekülés, a levegőn átterjed a veszedelem és elzár előle minden utat. Riadtan lapult össze, mint egy szegény kis őz, amelyet bekerítettek a farkasok.
    Davorin mondott valamit, amit nem értett és azért mégis-tiltakozva, undorodva rázta a fejét.
    — Hát nem akarsz? — ordította a legény. — Majd akarunk mi! — Olyan mozdulattal intett a többieknek, mint mikor kutyákat uszítanak a biztos prédára.
    — Gazember! — kiáltotta Jella élettelen hangon. Két keze a levegőbe kapott, mintha szíven lőtték volna, aztán futni kezdett reménytelenül, kétségbeesetten. Davorin és a legények nagy ugrásokkal nyargaltak mögötte az irtáson át, mint egy egyetlen, sokfejű lihegő állat, amely félholt zsákmányát üldözi, hogy megosztozzék rajta.
    Jella nem tudta, merre fut, csak rohant vakon az erdőnek. Káromkodás verte fel a csendet. Valaki elbukott. Valaki visszacsúszott a meredeken. A fenyőágak süvöltve csapódtak hátra a törtető emberi testek mögött. Az erdő ritkulni kezdett. A vad horpadások között sziklák nyúltak fel.
    A leány arcát megvérezték a gallyak, a szoknyája lobogott, az inge tépetten verdeste a vállát. Egy pillanatra térdre bukott, aztán megint tovább, fel, egyre magasabbra. Mialatt emelkedett, mintha lesüllyedtek volna körülötte a kövek, a bokrok, az erdők. A mélyben zavarosan mosódott össze a völgy, az irtás, a riadtan ügető kecskék, a fák között felvillanó, nyargaló alakok. Egyszerre mozdulatlan lett a szemebogara. Mintha eddig csak önkívületében futott volna, megismerte a tájat. A nagy, kopár sziklarém a fenyves felett. A lila virágos havasi rét... Eszébe jutott a szakadék és a villám sujtotta fiatal szálfa, amely áthidalta. Irányt változtatott. Nekiszaladt a vízmosásnak. Ájult rémülettel négykézláb kapaszkodott gyorsan, gyorsan felfelé és közben remegő kézzel görgette vissza maga mellett a kimozduló köveket. A legények fenyegetően ordítoztak utána. A kövek meg csak zúdultak lefelé.
    Elérte a szakadékot. A ledőlt fenyő csúcsa csak alig hogy partot fogott túlnan. A szél kisértetiesen rezgette a mélységbe meredő, elhalt gallyakat.
    Már hallatszott a legények kiáltozása. Davorin feje kibukkant a lejtőn. Egyszerre dermedten álltak meg mindannyian.
    Jella előrehajolt, végignyúlt a perzselt fán és nyitott szemmel, lassan kúszott át a hideg halál felett. A fenyő reccsent... egy pillanatra meghajolt, mintha a mélységbe akarná ejteni a leányt. Aztán már ott állt a túlsó parton és az életösztön megnövekedett erejével taszított egyet a fenyőszálon. A fa csúcsa ketté tört, lefordult a szakadék széléről és zuhant alá a sziklafalak között, surlódva, távolodó, hosszú zajjal. Valami loccsant a szakadék fenekén és a sötét láthatatlanból megint felhangzott a földalatti vizek tompa zúgása.
    Jella fölemelte a fejét. Most már nem jöhetett utána senki. Összeszorított ököllel nézett a tulsó partra. Tépetten, rongyosan, vadul. A vére lüktetésétől nem hallott többé semmit. A szemébe mintha buborékok emelkedtek volna. Reszketni kezdett a szíve táján, a nyakánál, a csípőiben és eszeveszetten megint futásnak eredt.
    Csak ekkor ocsúdtak fel a legények. Szégyenkező, tehetetlen dühükben köveket hajigáltak a leány után. Veszett ordítozás vegyült a rengeteg rejtélyes zúgásába és Jella érintetlen sziklái, nyomorult, piszkos szavakat ismételtek meg. Aztán, mintha egyszerre mindent elfelejtett volna a táj, még nagyobb lett a némaság, még nagyobb és tisztább a csend.
    Jella idegen erdőbe ért. Erre még nem járt soha. Az óriási fák alatt, mint vörhenyes, lenyomott gyep, puhán terült a fenyőtűk rétege. A törzsek északi oldalán moha nőtt. A nap rézsútos aranysávokban nyúlt el a földön, fényén békésen suhant át a fenn szálló madarak árnya. A leány megállt. Oly végtelen volt a csend, hogy hallotta, mikor a fenyőszurok halk nesszel lecsurrant a fák kérgén. Nyugtalan lélekzettel szívta be a melegben olvadó illatot. A törzsek között gyalogösvény látszott, aztán szétnyílt az erdő. Fehér sorompó állta el az útját. A sorompón túl meredek töltésen, fatalpakon két sötét vonal kanyarodott és ahol a nap beléjük sütött, úgy csillogtak, mint a kasza pengéje. Jella szeme követte a két vonal útját, messze-messze egy barlangban tűntek el. Kémkedve, bizalmatlanul hajolt előre. Az erdővel szemközt sivár sziklafal meredt, lejjebb a fal éle belezuhant a szakadékba. A töltés alatt fenyőfák csúcsa zöldelt fel a mélyből. Az innenső oldalon, az erdő sötét vonala előtt, kis házikó állt. Három görbe fa, kerités, lóca. A lócán egy ember ült és pipált. Mikor a leányt meglátta, kivette a szájából a pipát és azzal intett feléje.
    Jella olyan kevéssel beérte ebben a percben, hogy a közönyös mozdulatban védelmet, hívást, mindent látott, ami jó volt és amire vágyott. Megint nyargalni kezdett, mindíg gyorsabban, ijedten az ember felé. Amint melléje ért, irtózva fordult hátra, aztán lebukott a padra. Feje erőtlenül csuklott a falnak; a szemét nem tudta nyitva tartani.
    Mikor felpillantott, a férfi előtte állt és komolyan nézett le rá. Nem szólt, nem kérdezett semmit, Jella mégis érezte, hogy sajnálja őt. És ekkor az a mondhatatlan szánalom szállt fel benne, amit az ember csak önmaga iránt bír érezni. Sovány, kis válla a falhoz ütődött. Meghatóan fiatal arcán, anélkül, hogy tudta volna, lassan csurogtak végig a könnyei.
    A férfi szinte szégyenelte a tehetetlenségét. Bizonyos volt benne, hogy a leány szenved. Miért nézi hát tétlenül? Félre fordult. Ügyetlenül taposott szét egy rögöt a csizmája sarkával és olyanformát gondolt, hogy tennie kellene valamit. De semmi sem jutott az eszébe, kiverte hát a pipájából az égő dohányt és bement a házba. Kisvártatva kenyeret, meg egy köcsög aludttejet hozott ki. Mikor letette a lócára, előrehajolt. Egészen közel volt a leányhoz. Hallotta ijedt lélekzetét, látta összekarmolt homlokát és hogy letörölje a szivárgó vért a halántékáról, félszegen végighúzta durva tenyerét az arcán. Megkönnyebbülés fogta el. Egyszerre eszébe jutott, hogy hiszen ez volt az, amit ő tenni akart. A leány összerezzent. Így csak az anyja simogatta őt, régen-régen, mikor kisgyerek volt. Fáradt, beesett szemét hálásan emelte az idegen emberre.
    Az ember már nem volt fiatal, vézna mellén behorpadt a kékcsíkos vászonzubbony. Sapkája alatt őszülő haj látszott. Az arca kicsiny és száraz volt; csak az állán nőtt szakáll és a szája mellett, mintha a sok hallgatástól támadt volna, két kezdődő barázda látszott.
    Jella szabadabban lélekzett. Az a lázadó, keserű érzés, mely a belsejét ásta, elzsibbadt az idegen ember jó, szürke szemének a pillantása alatt. Szinte akaratlanul beszélni kezdett. Eleinte akadozva, értelmetlenül, aztán indulatosan, vádolóan és közben szétfoszlott fejében a sok zavaros ijedtség. Minden egyszerűbb lett. Csak az történt, hogy az anyját elüldözték, a többi magától jött. Mintha eddig iszapos, sötét bozótban járt volna, lesüppedve, iszonyodva, vakon; most sütött a nap, tisztásra ért és nem félt, mikor visszanézett. A lába gyorsabb volt a veszedelemnél. Ha Davorin utóléri, talán lerántotta volna magával a szakadékba, de mert nem érte utól... megvetette. Olyan szokatlanul jó volt, hogy beszélhetett, hogy meghallgatták. Körülnézett. A szeme tele itta magát melegséggel, újra ragyogott. Lassan lóbálni kezdte a lábát.
    — Szép itt te nálad.
    Az ember mosolygott és közelebb tolta a leányhoz a tejes köcsögöt. Jella kiitta a tejet és felállt. Mozdulatánál a másik olyanfélén nézett reá, mint a kis fekete gida, mikor este el kellett válniok egymástól. Ettől a tekintettől eszébe jutottak a kecskéi.
    A férfi nem tudta, hogyan tartóztassa.
    — Gyere be a házba, — mondotta zavartan, — üvegbura alatt van egy szép Szűz Máriám. Van egy alabástromkutyám is... Megmutatnám. — Mialatt beszélt, az a sejtése támadt, hogyha ez a leány elmegy innen, magányosabb lesz, mint volt valaha.
    Jella a nap eltűnő fényfoltjait nézte a fák alatt.
    — Majd máskor. Már későn van.
    — Hát visszajössz?
    A leány kiegyenesedett és nevetni kezdett.
    Elindultak az erdő felé. Mikor Jella átlépett a töltésen a két fekete vonal felett, lemutatott a földre:
    — Mi ez?
    — Sinek. Ezen jár a vonat.
    A leánynak eszébe jutott, hogy hallott valami ilyesféléről egyszer a faluban.
    — És te mit csinálsz itt?
    — Pályaőr vagyok.
    Ez nem érdekelte Jellát. Inkább azt akarta megtudni, milyen az a vonat és honnan jön.
    Az ember magyarázata csak megzavarta bizonytalan fogalmait.
    — Mondd csak, a hegyeken túlról jön a te vonatod?
    A férfi bólintott.
    — A pusztáról?
    — Igen, onnan is...
    — Akkor nem szeretem.
    — Miért nem szereted? Úgy hiszem a nagyapám is onnan szakadt erre a vidékre. A nagyapám is magyar volt.
    Jella megállt. Elgondolkodva nézett le a földre:
    — A tisztelendő úr azt mondta, hogy a magyarok véresszájú, hatalmas kutyák.
    Az ember nevetni kezdett. Közben köhögött és az arca piros lett.
    — Te nem vagy olyan, — mondotta Jella félhangon, mintha jóvá kellene tennie valamit. Hirtelen felpillantott:
    — Te jobb vagy még a tisztelendő úrnál is... Ugye Cyrilnek hívnak?
    Az ember megint nevetett és halkan köhögött hozzá:
    — Miért gondolod?
    — Nem tudom. Csak úgy hittem. Cyril?... Ez illenék hozzád.
    — Balog Péter... öreg Péter a nevem.
    — Öreg?
    — Huszonkét éve szolgálok itt. Én ültettem azt a nagy szilvafát is. Hát téged minek hívnak?
    — Jellának...
    — Jella... ismételte meg az ember lassan, mintha jól az emlékezetében akarná tartani. Közben kivette az óráját a nadrágzsebéből. Spárgára kötött otromba ezüstóra volt, kopott bőrzacskóban hordta. A leány tisztelettel nézett reá.
    — Milyen gazdag vagy te. A házad is szép. Talán tehened is van?
    — Kettő.
    — És kecskéd?
    — Három.
    Jella öszecsapta a kezét.
    — Igazán gazdag vagy.
    Az ember sajátságosan mosolygott és lepillantott az órájára.
    — Vissza kell mennem. A vonat...
    Jella kíváncsi lett.
    — Jön?... Aztán hova megy most a te vonatod?
    — Le a tengerhez.
    — A tengerhez? — A leány az anyjára gondolt és mert arra ment a vonat, amerre az anyja, hát szerette volna látni.
    — Majd visszajövök, — mondotta, mikor elváltak.
    Jella soká barangolt az erdőn, míg megkerülte a nagy szakadékot. Az irtás táján ráakadt a kecskéire. Az oldalakon már növekedett a csúcsok sötétje. Az ölberakott fa árnyéka elnyúlt a földön. Puha szürke hamu ereszkedett a fákra, betemette a völgyet. Mikor a leány meglátta a mélyben a falu elmosódott fehérségét, egyszerre kemény lett a lelke. Eszébe jutott, hogy egyedül van. Szétszakadt a fejében az a nyugalom, amelyet fentről hozott magával és megint érezte, hogy ő meg a hegyek egymáshoz tartoznak. Benne is vad, zúgó patakok járnak és elsodorják őt magát is, benne is kövek vannak, nehéz, kemény kövek, amelyekkel agyon lehetne ütni azokat, akik őt is meg az anyját is bántották.

IX.

A nagy, karsztos hegyfalak alatt csak két ember állt a sinek mentén. Az alagútból fulladozó lihegés hallatszott. Kattogó visszhang. Mintha ezer kalapáccsal vernék a hegy belsejét. Egyszerre megsebesült a sötétség. Rohanó, vörös foltok támadtak benne. Két leömlő vérszalag szédületesen nyargalt elore a sineken.
    A vonat mennydörögve száguldott el az apró őrházak előtt. Kivilágított ablakainak fénykockái átsuhantak a gőzbemosódó emberi alakok felett. Viharától reszketett a föld és a levegő. Tűzfényes füstje meg-meggyújtotta az éjtszakát.
    A kanyarodónál ismét alagútba fúródott a vonat. Eltűnt. Kihűlt füstje alattomosan kúszott elő a hegytorokból. Lebernyegesen terpeszkedett szét a szakadékok felett. A töltésről lüktető nesszel egy kavics gördült alá a mélybe.
    Csend. És a kövek között megint csak a két ember élt.
    Mintha a dermedt némaságon átrohanó erő megrázta volna őket, kezükben meglengett a jelzőlámpa. Hallgató beszédben így szóltak egymáshoz a messzeségbe. Egymásra voltak utalva a nagy elhagyatottságban. Ott fenn a magasban, összébb szorították az alagutak az őrházakat. Kívülök nem létezett semmi más. Halott, fehér sziklák, hideg szakadékok, szürke kőmezők; élőn csak az erdő zúgott... Az alagutakon túl megszűnt az ő világuk. De itt jól ismertek mindent: a villámperzselte távírópóznát, a rozsdafoltos talpfát a kanyarodónál és a vízárok táján azt a kapcsoló csavart, amelyik könnyebben meglazult, mint a többi. Egymást is ismerték, akár a sínszögeket és előre tudta mindenik, mit fog mondani a másik a következő pillanatban.
    Az egyiknek volt felesége, meg gyermeke is és elvágyott innen. A másik egyedül élt a kis őrházban, a szilvafa alatt, amelyet huszonkét évvel azelott ő maga ültetett.
    Az ember bement a házba. A lecsavart petróleumlámpa fojtós szagot terjesztett. Kiült hát a küszöbre és maga sem vette észre hogyan, megint Jellára gondolt. Felsóhajtott. Nem, így nem lehet élni...
    Mióta a leány először jött el hozzá az erdőből, elmúlt a nyár. Azóta sokszor várta a töltés mellett és olyan nagyon nézett le a fák közé, hogy a szeme könnyezett, a pipája kialudt. Nem vette észre, szívta tovább, mintha égne. Jella még messze volt, lenn a völgyben, de az éneke már felért a magasba. Üde és fiatal volt a hangja, mintha erdők harmatján, patakok csengésén szűrődött volna át. Aztán kibukkant az erdőből a kecskéivel és nevetett. Az ajka nedves volt, a foga fehér. A haja kuszáltan csillogott kis feje körül és az arcán szinte még látszott annak a napfénynek a meleg aranya, amely éppen megsütötte.
    Sokszor jött el így hozzá. Péter eleinte nem tudta, hogy várja, csak akkor, később, mikor már nem bírt másra gondolni. És valahányszor találkoztak, az ember mindannyiszor meg akart a leánynak valamit mondani. De mikor rákerült a sor, hogy beszéljen, csak egy sóhajtás jutott az eszébe.
    Ha egyedül volt, sokat nézte az óráját és indulatos, gonosz kedve támadt.
    A multkoriban, mikor még vöröslöttek a galagonyabokrok, Jella teletűzködte piros bogyóval a haját. Péter mosolyogva nézte fején a vad koszorút és megkérdezte tőle, hogy férjhez tudna-e menni. Csak úgy véletlenül szaladt ki a száján, szinte megijedt, amint hangosan hallotta a gondolatát.
    Jella a szakadékok felett elnézett a falu irányába. A szeme sötét lett, Davorinra gondolt.
    — Soha, — mondotta, — most már vége. — Péter nem mert többé erről szólni és ha olykor az az érzése támadt, hogy a vére a szemén át szalad a leány felé, hát elfordította a fejét. Nem akarta, hogy őt is meggyűlölje, mint azokat a falusi legényeket, akik elől hozzá menekült.
    Jella sokszor beszélt Balog Péternek az anyjáról és a hegyekről is. Fenn ült a sorompó rúdján és lóbálta a lábát a virágok felett. Mindíg így tett, ha jókedve volt. Az érdes hegyi szellő lengette a haját. Az ember előtte ült egy kövön és mosolygott és nem figyelt oda, de a hangját azért hallotta.
    — Gyere fel velem a Javorjéra, megmutatom, hol nő a havasi rózsa.
    Péternek fáradtság jött a derekába, mikor a nagy hegyre felnézett. Magában önkénytelenül számolni kezdte az éveit. Sok volt, háromszor annyi, mint amennyit Jella számolt. Egyszerre minden ráncot külön érzett az arcán, egyszerre nehezek lettek szája körül a barázdák.
    Hallgatott és bizonyosan tudta, hogy magától sohasem fog merni arról szólni, amire annyit gondol.
    A leány oldalt hajtotta a fejét. Lepillantott rá. Mintha az utóbbi időben a kék zubbony jobban behorpadt volna a Balog Péter mellén. Akkor is köhécselt, ha nem nevetett.
    — Beteg vagy?
    — Azt hiszem...
    — Hát nem tudod?
    — Honnan lehessen az ilyesmit tudni...
    Jella nem értette őt. Szeretett feljárni az őrházba, mert ott fenn eltakarták a hegyek a falut és mert beszélhetett mindenről, ami a fejében volt. Aztán meg olykor a vonatot is látta, amely az anyja tengere felé ment.
    Odalenn nem szólt senkihez, csak egyszer állt meg a korcsma előtt Medve Dusánnal. Azóta még a legények is elkerülték, mintha féltek volna tőle. Mikor észrevette, bátrabb lett. Davorint jóformán sohasem látta és ha mégis eszébe jutott, úgy gondolt rá, mint egy veszedelemre, amelyiket szeretni tudott volna, amelyik elmúlt, amelyiket kinevetett.
    Egy napon lakodalom volt a faluban. A korcsmáros-tanítóék Zorkájának pirosabban tüzelt az arca, mint valaha, Davorinnak meg olyan szűk volt a csizmája, hogy belesápadt a képe. Jella nem fordult meg a templom előtt, hogy utánuk nézzen.
    Davorin leitta magát és a Jella nevét kurjongatta, Zorka pedig sírt a küszöbön és az asszonyok vígasztalták. Aztán minden rendbejött és Jella még inkább elidegenedett a falutól. Olyan volt ő, mint egy bolygó bokor, amely senkinek a kertjébe sem tartozik.
    Csak Balog Pétert, meg a kecskéket szerette. Egészen egyformán szerette őket. Szívesen odadörzsölte volna néha az arcát a Péter sovány arcához, de ha feléje hajolt, az ember olyan érthetetlenül húzódott hátra tőle, mintha haragudnék.
    Szótlanul mentek a töltésen. Jella elől járt, Péter követte. A fűben zörögve kergette a szél a száraz leveleket. A fenyvesben zúgott az ősz. A leány a télre gondolt. Hirtelen megállt és bevárta Pétert.
    — Ha egyszer a nagy hó leesett, soká nem jövök el ide hozzád, — szinte öntudatlanul hajolt előre, olyan közel, hogy a másik érezte a hűvös levegőn át meleg leheletét.
    Péter visszahőkölt és összeharapta a fogát. Szájában megreccsent a pipaszár.
    Mikor az erdőhöz értek, megálltak. Jella maga mellett letört egy darabot a vén fenyő kérgéből és szórakozottan a levegőbe dobta. Aztán duzzogva nevetett:
    — Holnap sem jövök vissza...
    Azt akarta, hogy kérleljék.
    — Ne gyere vissza, — mondotta tompán az ember.
    A leány megütközve nézett rá. De Péter arca komoly és merev maradt, csak a szája reszketett.
    — Mi lelt?
    Nem jött válasz a kérdésére. Jellában dacos harag szállt fel, mintha megbántották volna.
    — Hát sohase jöjjek vissza?
    — Soha, — felelte az ember kétségbeesetten. Mást, egészen mást akart mondani, de csak ez a szó jutott az eszébe. Mikor kimondta, ijedten nyújtotta ki a kezét, mintha utána szeretett volna nyúlni, hogy visszavegye. Jella kíméletlenül taszította el magától. Aztán elment, anélkül, hogy visszafordult volna.
    Az ember száraz szemmel, mozdulatlanul állt a vén fenyő alatt, melynek a kérgén meglátszott a seb, amelyet a leány öntudatlan kézzel tépett. Az emberen nem látszott semmi.
    A szél duruzsolt a távíróhuzalokon és az őrház felől lenyomta a harangjelzést a mélybe.
    Jella leült egy kőre és szomorúan rázni kezdte a fejét. Nem értette, hogy mi történt, de azért alig csodálkozott. Már jóideje megszokta, hogy minden másként jön, mint ahogy ő várja. Olyan megfoghatatlan az egész, az emberek is, az élet is. Megint egyedül érezte magát a világban.

X.

Másnap elindult, hogy megkeresse az atyját. Ő talán tud valamit mondani az édesanyjáról.
    A kecskéket a harangozóék hülye Lizinkájára bízta:
    — Jól vigyázz rájuk! — És odaadta neki a csempe bögrét, amelyben Giacinta a gyufát tartotta, meg egy kis fonalat, amely az utolsó hálóból megmaradt. Aztán ment, korán, virradat előtt.
    A falu kék volt a hajnali világban, a fű lucskos és hideg a lába alatt.
    A szénégetők azon a nyáron egy völgykatlanban dolgoztak, a Risnják oldalán. A nagy, elvadult sűrűség felett mindig szállt a füst és a szaga messzire érzett az ősi rengetegben. Ősszel lassan néptelenedett el az erdő. A. kis tisztásokon elhagyatottan álltak a gallyakból összerótt kolibák és hevenyészett falukon árván rezgette a szél a megszáradt lombot.
    A szénégetők már javarészt átmentek Szlavóniába a facsúsztatáshoz, csak Zura Jovan dolgozott még megkésve a Risnják oldalában. Az összehalmozott fa lassan szenesedett át a nedvességben. Az éjtszakák már hidegek voltak.
    Vén bükkök tövében, embernyi páfrányok között állt a koliba. A közelben egy forrás fakadt és vize sárosan szivárgott a földből. Az avar ázott volt, még meleg nyárban is. A nehéz, zöld árnyékban szúnyogok zümmögtek. A szénkúp oldalából, mintha kemencelyukakból jönne, egyre szállt a füst.
    Zura Jovan a koliba küszöbén ült, mikor Jella a bozótos sűrűségből kidugta a fejét. Az ember nem vette őt észre, lomhán bámult maga elé. Mezítelen lábával a sáros földben vájkált és időről-időre, mintha nagy cselekvésre szánná magát, a levegőbe köpött. Az arca fekete volt a szénportól, az ajka lecsüngött, mintha nehéz lett volna. Az alsó fogsora mindíg kilátszott.
    Egyszerre abbahagyta a vájkálást. Szeme a bokrok felett találkozott a Jella szemével. Meredten nézett rá, káromkodott egyet és felugrott. A leánynak úgy rémlett ekkor, mintha az atyja hátraszólt volna a kolibába. Zura Jovannak rövid volt a lélekzete, mikor rákiáltott:
    — Hát te mit keressz itt?
    A leány már nem értette, miért is futott ő annyit, hogy ide érjen. A szíve nehéz és ellenséges lett. És mialatt fejében az öntudatlan gondolatok egy elmosódott benyomást kerestek, amelyre nem bírt visszaemlékezni, szeme mindegyre a koliba felé nézett.
    Átbújt a bokrok között és fojtottan, alaptalan reménységgel mondotta:
    — Az anyust keresem...
    Zura Jován megint káromkodott. Jella félni kezdett, hogy az anyja talán még sincs itt. — Én Istenem! És két keze kinyilt a levegőben, mintha elejtette volna az utolsó darab kenyerét.
    A kolibából sajátságos csörömpölés hallatszott. A leány hirtelen kiegyenesedett. Feje előrenyúlt és mielőtt az atyja megakadályozhatta volna, átugrott a küszöbön.
    — Anyus!... kiáltott olyan hangon, mint a gyerek, aki elől hiába bújtak el. — Hiszen tudtam... Ijedten állt meg. A szeglet homályában egy elhízott, lusta test mozgott. Ez nem volt az anyja. Ez egy idegen asszony volt. Szótlanul, kihívóan néztek egymásra, míg Jovan közéjük nem állt. Valamit súgott az asszonynak, az meg arcátlanul nevetett. Jella szeme megtelt könnyel. Eszébe jutott, mikor az atyja az anyját ütötte és ő elbújt a padláson, mert nem bírta nézni. Vajjon megveri-e ezt is?... Szerette volna látni. A háta puha volt, a csípője rezgett, mikor mozdult. „Ezt jól lehet ütni”, — gondolta. — „Soká, ököllel.”
    Jovan nem nézett rá, mikor visszafordult. Zavarodottan hajtotta félre a fejét és megint leült a küszöbre. Csak onnan szólt hátra a leányhoz:
    — Éhes vagy?
    Jella megállt az atyjával szemközt.
    Az ember kelletlenül dörmögött:
    — Mit nézel úgy rám? Hát csak nem élhetek mindíg asszony nélkül az erdőben.
    A hangja olyan volt, mintha a torkában fűrészeltek volna.
    Jella nem hallotta, amit az atyja mondott. Csak egy gondolat járt a fejében.
    — Megverted már? — kérdezte és a szeme veszedelmesen fénylett. Zura Jovan még jobban kinyitotta a száját:
    — Kiről beszélsz?
    — Róla!... Jella állával a koliba felé intett.
    Az embernek eszébe juthatott valami. Ingerülten belevágta sarkát az ázott földbe. A locsakos víz feketén freccsent térdig feltűrt nadrágjára. Aztán felállt és nagy, lomha lépésekkel lement a mélyedésbe. Egy pillanat mulva eltűnt a füstben, mely mint a megolvadt sár, gomolyogva ömlött ki a szénkúp szelelőin át.
    Az asszony csak erre várt. Kidugta piszkos, fésületlen fejét a kolibából.
    — Elmenj innen, — mondotta lassan ringatva a csípőjét, — itt hármunknak nem telik az étel...
    Jella undorodva nézett rá. Dacosan, félvállról felelte:
    — Engem innen csak az apám küldhet el.
    — Az apád?... Éppúgy lehetne az enyém is. — Az asszony bárgyún, gonoszul nevetett. — Sohse volt a tied. Te senki lánya, te... Az anyád csak előtted szégyelte. Azért fizetett meg Zura Jovánnak, hogy hallgasson, azért tűrte, hogy üsse... Ostoba volt, mint a talpam...
    Az asszony szaggatottan, gyorsan beszélt és a szemében az a kérlelhetetlen kifejezés volt, amellyel az éhes állat az ételért dulakodik. Jella, mintha fejbe ütötték volna, szédülve, tehetetlenül hallgatott. Egy pillanat alatt mindenféle az eszébe jutott, amit régen Zura Jován az anyjának mondott, mikor pénzt kért, mikor azt hitte, hogy ő nem hallja. Hátha nem hazudik ez az asszony? Két kezét görcsösen szorította a mellének és az ember után iramodott. Lenn, a fekete horpadásban szembe került vele. Fuldokolva kiáltott rá:
    — Igaz, hogy nem vagy az apám?
    Jován, mintha valamit követne a tekintetével, ami elrepült tőle, bután nézett el a füst felett. Duzzadt szemhéja alatt vörös lett a szeme és olyat bődült, hogy visszhangzott a Risnják oldala. Rohanni kezdett a koliba felé.
    — Az mondta! Az, ott bent! — Ordította Jella. — Üsd... Üsd!... Ököllel! A fejét...
    A szíve dobogott és a kegyetlen gyönyörűségtől, a fájdalomtól elvakulva menekült vissza az erdők zúgó alkonyába.

XI.

Jelláról azt mondták a faluban, hogy rossz úton jár. Az emberek nem szeretnek segíteni, de szeretik, ha rájuk szorulnak. Nem bírták felfogni, hogy a Giacinta leánya hogyan tud olyan magányosan megélni közöttük. Voltak, akik a liburni pásztorokról beszéltek; a legények Dusánt emlegették. De senki sem tudott bizonyosat. Jella pedig mindíg hallgatott. Most már csak fenn a hegyekben élte a régi életét. És mert egyedül volt, hát erős lett. Olykor, ha behunyta a szemét, megborzongott saját magától. Mély szakadékok lehettek a lelkében, mert ha az emberekre gondolt, hideg sötétség szállt fel benne. Szeretni kezdte a vihart. Nem félt többé, ha a völgyek elfeketültek. Nevetett, ha a faluban kitépte a bóra a zsindelyt a nyomtató kövek alól. Úgy érezte, ő haragszik a vijjongó szélben, ő szaggatja a szénát az ágasokról, ő viszi a vörös földet a kőfalak közül, ő nyargal vele, mint egy vérző fergeteg. Zivatar után könnyebben lélegzett, mintha kitombolta volna magát és fáradtan, beesett szemmel nézett fel a hegyekre.
    Néha azt hitte, hogy a halántéka mögött egy kerék forog, amelyet nem bír megállítani. Gyakran járt eszében Balog Péter is, Davorin is, meg Zura Jován, akit azelőtt az atyjának hitt. Örült, hogy most már nincs köze hozzá és szabadon gyűlölheti őt is, meg azt a borzas, szurtos asszonyt is, akit megvertek miatta. A pusztára is sokszor gondolt és olyanfélén képzelte el, hogy ott lelapulnak a hegyek a földre és az emberek rúgják őket, mint a beteg kutyákat. Az emberek rúgnak mindent, amitől nem félnek. Szerette volna, hogy tőle is féljenek.
    Néha feldöntötte a rövidinges kisgyerekeket a falusi utcán. Fel akarta volna dönteni a viskókat is. Este pedig, fenn a hegytetőn haragosan tiport a meleg kövekre. Beletiport a napfénybe, amiért odalenn is járt a faluban.
    Azt akarta volna, hogy a nap egyedül a hegyeké legyen és a hegyek egyedül az övéi. Csak neki feleljen a visszhangos barlang, a Visnevica horpadt oldalában. Csak ő találjon rá a vérző havasi rózsára, csak ő tudja, hogy a Kecskehágó alatt megszakadt a Karszt szíve és az Isten örökös jeget tett a helyébe.
    Jelláé volt a hegyeknek minden titka. Ezért adott nekik más nevet, mint a többi emberek. Az Ezüstös, amelyben annyi csillogó forrás fakadt. Messze-messze a Kékhegyek és a vad Csillagjárás orma. Este, éjtszakára azon kapaszkodtak fel az égre a legszebb csillagok.
    Szerette volna közelről látni az útjokat. Elindult egyszer arra felé a kecskéivel. De a hegyekből zivatar szakadt reá. A vihar sivítva hajtotta maga előtt a fellegeket. Mint félelmes, nyirkos óriásállatok rohantak le a meredeken. Borzongó gyönyörrel fordította feléjük az arcát. A kecskék nyugtalanul dörzsöloztek hozzá. Erősebbnek érezte magát náluk és nem félt.
    A fellegek belenyargaltak az erdőbe. Összetépték magukat a fekete fák között. A fenyves alatt megint gyülekeztek. Szédítő seregek örvénylettek le a falura. Felettük, mint a leboruló nép felett az ünnepi szentségtartó, sugarasan bontakozott ki a napfényben a Csillagjárás orma.
    Ezek voltak Jella legszebb percei. Mindenről megfeledkezett. A felhők eltakarták a falut. Onnan lentről nem láthatta senki a hegyeket. Ilyenkor egyedül az övéi voltak...

XII.

Giacinta még mindíg nem jött vissza. Jella pedig még mindíg várta. Ha a szél száraz levelet csapott az ablakra, sokszor kifutott az ajtó elé és éjjel, mikor csak félig aludt, nem egyszer hallotta, hogy valaki az ő hangjával beszél az üres házban: Anyus!... Anyus!... Ilyenkor reggel úgy rémlett neki, hogy az anyjáról álmodott...
    Már hosszúak voltak az esték és Jella iszonyodva nézett az ablak felé, mintha a tél ott ülne a küszöb előtt a sötétben, mintha látszanék a lehelete a hólyagos, zöld ablaküvegen... Eszébe jutott a behavazott falu s a nagy csend, amelyben még kutya sem ugat, a fűzfavessző, amelyből lassan kosár lesz dermedt térde között és... a végnélküli jeges éjtszakák, mikor az ember nem tud aludni, mert éhes. Tekintete visszatért a laza téglához a tűzhely falában. De hát hol is maradhatott el az anyja ilyen sokáig?
    Ünnep volt. Jella a hegyekből jött vissza, gombát szedett a nedves oldalakon, ott, ahol még sütött a nap. Lenn az úton egy házaló poroszkált. Az ember azt kérdezte, merre van a korcsma? A leány szóbaállt vele, mert idegen volt. Hátha tud valamit az anyjáról. De azért nem kérdezett tőle semmit, csak ment mellette és lopva olykor rápillantott. Messziről jöhetett. Látszott a csizmáján. A hátán fekete ládát vitt. Az általvető szija mélyen belevágódott a hóna alatt a rongyos kabátba. Az arca vörös volt az erőlködéstől.
    Jella érdeklődve nézett a fekete ládára.
    Mikor beértek a faluba, az ember megállt az ároknál, nekidűlt egy földhányásnak és leeresztette az általvető sziját. Letette a kalapját a fűbe és beletérdelt, aztán óvatosan kiszedte a reteszeket. A fekete ládából fésűk, kötények, kendők, vásári tükrök, hamis függők kerültek elő. A kékbeli olajos holmi és az olcsó szappan szaga erősen áradt a Jella orrába, de ő csak egy rojtos tarka kendőt nézett, amely szebb volt, jobban virított mindennél. Ez a kendő megfogta a szemét. Ilyen gyönyörűséget nem látott soha. Egyszerre vágyódni kezdett rá. Mikor utána nyúlt, feltekintett. A kút felől dobogó, vihogó csoportban leányok, asszonyok jöttek az úton. Zorka is közöttük volt. Jella tovább iramodott. Csak messziről fordult vissza. Az ember még mindíg a kalapjában térdelt. A leányok taszigálódva állták körül, Zorka pedig vállára vetette a tarka kendőt és egy bádogkeretes tükörben nézegette magát.
    Jellának eszébe jutott Davorin. Valami rosszat szeretett volna az asszonyának kiáltani, de azért mégis hallgatva ment odébb.
    Útközben minduntalan a kendőre gondolt. Emlékezett rá, hogy gyerekkorában volt a bírónénak ilyen kendője és ő szerette volna legalább egyszer a vállára vetni és szaladni vele, hogy a rojtok lobogjanak a szélben... Minden leánynak volt kendője a faluban, neki nem volt; neki nem volt soha semmije... Elképzelte, hogyha az a kendő az övé lenne, úgy menne misére még nagy melegben is és Davorin megint őt nézné Úrfelmutatáskor, mikor a többiek lehúnyják a szemüket. Ő pedig odafordítaná a hátát, nem mint a multkor, a rongyos, kartonruhás kis hátát, hanem a cifra, rózsás kendőt, aztán végig menne a falun és a sok rojt lobogna a szélben.
    Mikor hazaért, kivette a téglát a tűzhely oldalából, belenézett a kormos üregbe, vajjon helyén van-e az a kereszt? Közben a kendőre gondolt.
    Estefele kiült az ajtó elé. Mozdulatlanul nézett le az útra. Nagysokára kifordult a korcsmaajtón a házaló ember. Jellának egyszerre eszébe jutott, hogy miért didergett olyan sok idő óta a küszöbön.
    — Megvan még a kendőd? — kiáltotta már messziről.
    Az ember bólintott és ment tovább.
    — Mennyiért adod?
    A vándorló megállt. Bizalmatlanul nézett a leány rongyos szoknyájára.
    Alkudozni kezdtek és Jella már úgy érezte, hogy nem bír a kendő nélkül megélni.
    — Van egy aranykeresztünk... — Megijedt, amikor kimondta. Hirtelen hátranézett. Olyan gyorsan jött az egész. Az ember otthagyta a kendőt, pénzt is ráadásul, az aranykeresztet pedig vitte el magával.
    Jella levette a polcról az anyja imádságos könyve mellől a törött tükördarabot. Az ablaknak támasztotta. Belenézett. Fiatal mellén megfeszült a kendő. Mosolyogni kezdett.
    — Jágoda!... Jágoda!...
    A vén koldusasszony megállt a pataknál és mintha a szél hozná vissza, gyorsan jött a kunyhó felé.
    — Gyere csak!
    A leány meg akarta mutatni magát valakinek.
    Az öreg átbotlott a küszöbön és odakuporodott a tűz mellé.
    Jella nevetve fordult egyet:
    — Szép vagyok?
    Jágoda alulról nézett fel rá és lassan dörzsölte össze lilaszínű kezét.
    — Szép, — mondotta halkan, — de én fázom. Régen nem kaptam semmi meleg ételt.
    Jella tudta, hogy Jágoda a pálinkát hívja meleg ételnek és mókásan félrehúzta a száját.
    Az öreg kicsinylően legyintett:
    — Nem tudsz te semmit... Mikor az úristen megteremtette a hideget, az éhséget és az öregséget, hát megsajnálta az embereket és hogy jót is adjon nekik, hát megteremtette a pálinkát, mert attól el lehet felejteni a hideget, az éhséget, meg az öregséget is.
    Szeme egyszerre megakadt az ablakdeszkán, azon a pénzen, amelyet Jella a házalótól kapott. Nem vette le róla többé a tekintetét és közben olyan hangon, mintha koldulna, beszélni kezdett:
    — Honnan van ez a kendő meg az a pénz?
    A leányt készületlenül érte a kérdés.
    — No ne félj, Jellicám. Szép is vagy... fiatal is vagy, én meg tudok hallgatni. Jelentőségteljesen nyújtotta ki száraz kezét.
    Jella adott neki a pénzből, de nem nézett rá. Az öreg megállt az ajtóban. Görnyedtebb volt, mint máskor, a keze leért a küszöbig. Ferde szájjal mosolygott:
    — Nemsokára hazajön az anyád...
    A leány ijedt mozdulattal rántotta le válláról a kendőt:
    — Honnan tudod?
    Nem értette, hogy mi történt. Megijedt, mikor az anyját említették, de hiszen az előbb még várta; világosan emlékezett, az előbb, mikor gombát szedett a hegyoldalon... Nyugtalanul pillantott a tűzhely alsó téglájára... Ezóta már messze járhatott a házalóember s az anyja azt mondta, hogy jól vigyázzon a keresztre. Végigtörölte a homlokát. De mikor olyan szép volt az a kendő. Mikor olyan régen vágyódott utána...
    Este, elalvás előtt, mintha már nem várta volna olyan nagyon az édesanyját.
    Ezután nem kérdezgette többé önmagától, hogy hál hol is marad oly sokáig?

XIII.

Éjjente már havazott a hegyekben. A nehéz, fekete ég lesüllyedt, csak a fehér csúcsok támasztották hogy le ne zuhanjon a földre. Az oldalakon állatkolompolás hallatszott. Mintha csengők görögtek volna alá a ködben. A havasi pásztorok lejebb húzódtak a falvak felé. A szél sivalkodott a kéményekben. Az ajtókat csukva tartották.
    Péntek este volt.
    A zápor szakadozottan verte a földet, aszerint, ahogy a szélrohamok hajtották. A víz szomorúan freccsent az árkok körül. Jella az ablakon át nézett bele a lucskos szürkületbe és a vasárnap, a mise, a kendő járt az eszében.
    A kendő...
    Lenn a fekete úton egy formátlan alak küzdötte magát előre a viharban. Mikor közelebb ért, tagozódni kezdett a teste. Egy magányos asszony volt. Felsőszoknyáját a fejére hajtotta, ázott ruháját a lába közé csapta a szél. Jella nem tudta miért, egyszerre az anyjára gondolt. Az ablakra rántotta a foszlott szoknyarongyot, a szegletbe dobta a kendőt és mereven megállt a szoba közepén.
    Mintha erősebben kopogna az üvegen az eső. Mintha az ajtót rázná a szél. A leány szeme tágra nyílt. Úgy rémlett neki, hogy gyenge hangon valaki hívja őt. Lassan, ijedten húzódott hátra, de a hang utána jött a tűzhelyig. A retesz mozgott, mintha kívülről rángatnák. Jella keresztet vetett és kinyitotta az ablakot. A hideg eső az arcába csapott, a szél lobogva fújta be a szobába a szoknyarongyot.
    A küszöbön Giacinta állt.
    Mikor szembekerültek egymással, a leány visszahőkölt.
    — Anyus, — a hangja elcsuklott, — anyus...
    Az asszony kimerülten dőlt a falnak. Ázott ruhájáról csurgott a víz. Haja csapzottan tapadt a halántékához, szeme a kék árnyékoktól olyan nagynak látszott, mintha az arca közepéig érne.
    Jella iszonyodva támaszkodott az asztalnak és két csípője mellett görcsösen markolta a deszkát. Nem bírta levenni tekintetét az anyjáról... Hogy megváltozott...
    — Félsz tőlem? — Az asszony beesett, viaszsárga arcán akadozó, fáradt könnyek folytak végig. — Beteg vagyok... nagyon beteg...
    Aztán ott feküdt az ágyon és nem beszélt sokáig, csak szegény, sovány keze mozgott szakadatlanul a pokrócon. Jella megrakta a tüzet, közben arra gondolt, bár múlnék az idő, bár messze lenne tőle mindez. Giacinta egyszer mereven felemelte a fejét. A torkából tompa hörgés tört elő. Megint hátrabukott. Az az idegen hang megfagyasztotta Jellában a vért. Érezte, hogy az anyja mondani akar valamit, de nem tud beszélni.
    A csendben csak Giacinta lélekzete hallatszott. Kinn egészen besötétedett, a tűz fénye élőbb lett a kürtő köpönyege alatt. Jella az ágy szélén ült és értelmetlen arccal nézte az anyja mellét. Mióta észrevette, hogy milyen csodálatosan emelkedik, nem bírta róla levenni a tekintetét. Kétszer emelkedett egymásután, aztán sokáig nem mozdult, aztán megint kétszer. A szája széle kék volt és száraz. A homlokán apró patakokban folyt a verejték. Összeszedte minden bátorságát és végighúzta tenyerét az anyja gödrös halántékán. Giacinta felnyitotta a szemét. Mozdulatlan pillákkal soká nézett rá.
    — Szegény gyerek... — A hangja üres volt és messziről hangzott.
    Jella felrezzent.
    — Anyus... kellene valami?
    De az asszony nem felelt. Reggel felé megint nyugtalan lett. A feje ide-oda ingott a szalmazsákon és a keze, mintha láthatatlan pelyheket szedett volna össze, szakadatlanul mozgott a pokrócon.
    Jella megint megtörölte a homlokát és vizet adott neki. Szomjasan ivott, de a szemét nem nyitotta ki és a víz sajátságos nehéz zajjal ment le a torkába, mintha tikkadt favályúba ömlött volna. A leány föléje hajolt. Giacinta ajka mozgott. Gyerekes, elváltozott hangon beszélt és az anyját hívta, azon a nyelven, amelyen régen olyan szépen tudott énekelni. Aztán imádkozni kezdett, gyorsan, érthetetlenül. Jella is imádkozott és megint arra gondolt, bár múlnék az idő.
    A túlsó falon halvány kocka bontakozott ki a sötétből, de a leány nem látta a hajnalt, ő csak az ablakkereszt fekete árnyékát nézte, amelyet a növekvő világosság, mint valami hideg, élettelen víz áradása, Iassan úsztatott át a szoba földjén, az anyja ágya elé.
    Eddig sohasem vette észre, hogy a reggel egy fekete kereszt körül jön be a házba...
    Az eső szakadatlan rohamokban verte a tetőt. A szél fütyölt az ajtórepedésen át. Minden szürke és szomorú volt, csak a szegletben virított egy tarka folt. A Jella kendője... A leány dideregve állt fel, nyújtóznia kellett, hogy dermedt tagjait megint használni bírja, aztán lábujjhegyen az ablakhoz ment, levette a szoknyarongyot és a kendőre dobta. A szeglet homályában hirtelen megállt. Most, hogy távolabb került az anyja ágyától, nem mert visszamenni. Félni kezdett. A haja alatt hideg áramlást érzett a fején és a nagy csendben az a szörnyű bizonyosság fogta el, hogy egészen egyedül van a világon.
    Iszonyodva menekült az ágyhoz.
    Az anyja nem lélekzett többé. És Jella csak ekkor értette meg, hogy az elébb itt volt az édesanyja, csak ekkor fogta fel, hogy mielőtt elment, még egyszer visszajött.

XIV.

A keresztútnál, a dombhajlás alatt egy megrogyott vén ház állt. Falán nedves foltok látszottak még nyáridőben is. A kék keretes kis ablak mögött ült naphosszat a sírásó. Opánkát varrt a parasztoknak és egyre kalapált. Azt tartotta, hogy az embereknek legfeljebb egy sírra, de legalább két opánkára van szükségük. Egy mesterségből nem lehet megélni... Ha sírt ásott, ha opánkát varrt, egyforma volt az arca és közben mindíg fütyölt. De mikor a gyerekek vargának csúfolták, megharagudott. Az atyja, a nagyatyja is sírásó volt. Ő sem akart más lenni. Megfenyegette a gyerekeket és mérgesen kiáltott ki az útra. Aztán visszaült a kis asztal mellé az alacsony székre és kívülről csak sovány hátának görbülése látszott, meg olykor a keze, ahogy a fonalat a levegőbe húzta.
    Mikor Jella a világtalan, esős reggelen megállt az abalakánál, fütyörészve babrált az asztalkán, a kaptafák és bőrdarabkák között. Fel sem tekintett.
    — Hát mi kell, opánka-e vagy sír? — És nevetett hozzá.
    Egy ideig várt a feleletre, aztán kipillantott a leányra. Mialatt nézte, lassan felhúzódott nagy homlokán a bőr.
    — No mi baj?... Hát ki?... Az apád?... Nem?... No csak sírjad ki magadat.
    Jella odadőlt az ablakdeszkának és két tenyerébe temette az arcát.
    Az ember mozdulatlanul nézett rá, a keze nem babrált többé az asztalkán. Abbahagyta a fütyölést... Egy asszony volt a világon, aki őt szerette. Milyen régen nem gondolt reá. Pedig, mikor meghalt és ő árván maradt a világon, épp azon a helyen, ott az ablakdeszkán görgette sírva a fejét, ahol Jella támaszkodott. Lehúzta vörös kendőjének a csücskét az orráig, megtörölte a szemét és ő is az anyjára gondolt, aki pedig vagy negyven év előtt meghalt már. Közben felállt és nagyot sóhajtott. Jella válla felett kihajolt az ablakon. Szakértően nézett le a leány sáros, mezítelen lábára. Dünnyögött valamit, megint lenézett, aztán a szeglet felé indult, ahol a keresztbe szegezett rúdon szárított hal és avas szalonna között néhány vadonatúj opánka függött. Egy pillanatig habozva tapogatta az opánkákat. Végül leakasztott egy párt, amelyen vörös bőrből takaros szívek voltak kivarrva és félszeg fejtartással, mintha valami vigasztalót mondana, odaállította őket a leány mellé az ablakdeszkára. Aztán, mintha elszégyelte volna magát, hirtelenében betette az ablakot és ásóval, csákánnyal a vállán, fütyörészve indult a temető felé.
    A parochia előtt Jella ismét megállt, mintha valaki megfogta volna a szoknyáját. Tudta, hogy mikor elment hazulról, ide is be akart térni.
    A tisztelendő úr szobájában már fűtöttek. A pipafüstös melegben felszállt a frissen súrolt deszkapadló szaga. A pap rosszalóan nézett az újság felett Jellára.
    — Előbb kellett volna jönnöd...
    — Édes Istenem, de hiszen én nem tudtam...
    — Úgy halt meg az anyád, amint élt: az Úr kegyelme nélkül. — A plébános lassan ingatni kezdte keresztbe vetett lábát, mintha harangozna. Közben elnyűtt, otromba cipőjére bámult. „Újat kell venni”, gondolta és rosszkedvű lett. Olyan szigorúan szólt Jellára, mintha ő lett volna az oka, hogy a cipője elnyűtt.
    — A temetésért fizetség jár...
    A leány felsóhajtott:
    — Hát akkor eladom az anyus kecskéjét. — És mialatt beszélt, fáradtan szorította magához a két opánkát, amit a sírásó adott neki.
    — Majd ímádkozom az anyádért, — mormogta a pap üzleti hangon és tovább olvasta az újságot.

XV.

Lenn a templomban delet harangoztak. Franjó eljött a Giacinta házába. Jella az ablaknál ült. Fásultan nézte, mint csepeg be az eső a tetőn át a szobába. Körülötte minden úgy hevert szanaszét, mint tegnap este. A halott feje mellett egy kis őszi virág fonnyadt a szalmazsákon. A kecske a szegletben mekegett.
    Franjó esetlenül óvatos mozdulatokkal közeledett a szürke, szomorú ágyhoz. Egy lépésnyire tőle tiszteletteljesen megállt és lassan forgatni kezdte ázott kalapját. Jella az ablakon át tovább bámulta a halkan freccsenő esőcseppeket. A bodnár háta előre görnyedt. A torkát reszelte, aztán megmérte a halottat egy zsineggel és közben lopva közelebb tolta a fejéhez a fonnyadó virágokat.
    — Majd elhozom a koporsót, — dörmögte, mikor elment. Egész nap hallatszott a faluban a kalapálása, este pedig kiült a küszöbre és harmonikázott.
    Jella végighúzta kezét az arcán, mintha fel akart volna valamit kelteni, ami kínosan, hánykolódva aludt a fejében.
    Az eső elállt. Már nem folyt be a szobába. A leány csak most vette észre, hogy eddig a cseppeket nézte. Ijedt szeme valami mást kezdett keresni, ami leköthetné. Félt, hogy tekintete az ágyra tévedhetne. Az idő múlt. Jella pillantása elfogta a rőzseláng villanását a tűzhelyen, a falon, futott utána, mikor fellódult a padlásnyíláshoz támasztott létrán. A mennyezeten, a deszkák repedésein szénaszálak lógtak be a szobába. A szálak rezegtek, mintha valaki járt volna a padláson. Jella nem értette, miért bír az esőcseppekre, a tűzre, a szénaszálakra gondolni, csak arra nem, hogy az anyja ott fekszik holtan, az ágyon. A szeme szinte fájt olyan száraz volt és a mellében kemény volt a szíve. Hát igazán kövek lennének benne? És ekkor akaratlanul a halottra nézett.
    Az ágy irányából mozdulatlan, hideg csend áradt felé. Ilyen rettenetes csendet nem ismert eddig. Sohasem látott meghalni senkit, a temetőben is csak akkor járt, mikor virágok nyíltak és a sírok felett aranytestű erdei méhek szálltak át. De ez a halál itt az ágyon más volt... egészen más. Az anyja, mintha megnyúlt volna, nagyobbnak látszott. A teste élettelen, dermedt súllyal nyomta a szalmazsákot. Átlátszó arca végtelenül komoly és idegen volt. A szája csak egy sötét vonal volt, kissé kinyilt, mintha csodálkoznék valami felett.
    Jella sokáig, szinte kötelességszerűen nézte őt, de nem ismert rá és nem bírt sírni. A tekintete lassan, gépiesen tovább siklott.
    A tűzhely barlangos mélyedésében két fakanál fügött egy szegen. Az egyikből hiányzott egy kis darab, ez volt az anyja kanala. Hányszor látta fehér foga között, mikor az étel melegen gőzölt az ajka előtt. És ezt soha többé nem fogja látni... Egyszerre könny futotta el a szemét. Egyszerre megértett két szörnyű szót: soha többé... A kitört szélű, gazdátlan fakanál, amellyel nem fognak többé enni, nem volt olyan megfoghatatlan, mint az a nagy, komor elmúlás, amely a halottas ágyon hallgatott.
    Soká, soká sírt és a könnyeivel kiolvadt belőle a késő szemrehányás őrölő keserűsége. Amire nem mert gondolni azelőtt, azzal most megvádolta önmagát: ő már jóideje nem várta vissza az édesanyját! Félt tőle. Félt, hogy számon kéri a keresztet. Mikor jött, nem mert a szemébe nézni és most már nem nézhet bele soha.
    Minden úgy van, ahogy azelőtt, a tücsök is ciripel, amelyet az anyja ismert, az eső is veri az ablakot, a tűz sem aludt ki tegnap óta... csak az anyja nem lélekzik többé az ágyon.
    Soha többé. Soha többé... Eddig nem tudta, hogy ez mit jelent. Szeméből szüntelenül folytak a könnyek. Kezét a mellének szorította, mintha össze kellene fognia, hogy szét ne szakadjon. Úgy érezte, rossz volt az anyjához, pedig milyen nagyon szerette őt. Miért is nem mondta meg neki, mikor ott hánykolódott a szalmazsákon? Miért jut az embernek minden csak akkor az eszébe, mikor már késő? Miért nem fogta meg egyszer sem szegény, dolgos kezét, amelyik még az utolsó órában sem nyughatott? Miért nézett mindíg a szegletbe, mikor az anyja megtört szeme az ő szemét kereste?
    Zavarodottan most is oda pillantott... A kendő... az volt mindennek az oka. Meglopta vele az édesanyját. Jella szívettépő zokogást hallott a belsejében, aztán letérdelt a gyűrött, szürke ágy mellé és mintha visszaadná az anyjának azt, ami mindíg az övé volt, leterítette a halottat a pirosrózsás zöld kendővel.

XVI.

Másnap eltemették Giacintát a hegyoldali kis temetőbe. Ott, ahol sziklába kellett vájni a sírokat, ahová temetéskor minden ember hozott a termőföldéből hantnak egy rögöt. Kevés a föld a nagy hegyek között, kenyeret is, hantot is csak alig hogy ad.
    A templom ércszava szomorúan sírt végig a völgyön. Mikor a kunyhó küszöbe felett átbillent a fekete koporsó, kisütött az őszi nap a felhők közül. A hegyek áttörtek a ködön, ragyogó nedvesen, mintha erdőstől, sziklástól egy mérhetetlen tó vizéből bukkantak volna ki. Minden csillogott, csak Jella szeme volt ismét száraz. Az emberek látása kővé dermesztette a lelkét. Fakó arccal, fásultan ment a lassan ingó, sötét koporsó mögött, melyről nem tudta elhinni, hogy az anyját viszik benne. Maga körül mintegy álomban messziről hallott mindent. Nehéz, döngő lépések. Elfojtott, suttogó hangok. „De szép is volt...” „Hogy szeretett élni...” „Hogy tudott énekelni...” Az emberek ma lágyabbak voltak, mint máskor. Mindenki magára gondolt és mintha a halotton át a halálnak akartak volna hízelegni, hogy még soká ne bántsa őket, csakis jót mertek mondani.
    Hátul az asszonyok énekelni kezdtek. A férfinép felváltva vitte a hosszú úton a koporsót. Jellának egy pillanatra úgy rémlett, mintha Davorin fedetlen fejét is látta volna a fekete láda mellett, meg a Franjóét is, de a bodnár feje közelebb simult a fekete ládadeszkához, mint a többieké. Kétoldalt ijedten hallgattak a szürke viskók és a templom olyan ünnepélyesen nézett le Giacinta utolsó útjára, mintha az emberekkel együtt ő sem akarna visszaemlékezni, hogy előle kergették el azt, aki mögött most levett kalappal ment az egész falu.
    A két gyertya lángja megingott a rétek szabad levegőjében. A sötét ünneplők között fehéren lobogott a pap csipkés ingének a foltja a temető sövénye felé. A nyitott sír partján csákányára dőlve, görnyedten állt egy ember. Fejebúbján lassan lengette a szél a vörös kendő csücskét.
    Jella zavaros szemmel merédt rá, mialatt a Miatyánkot mondta. „Miért kínoznak ilyen soká” — gondolta kimerülten. — „Bár múlnék el az egész.” Mikor elmerült a sziklában a fekete koporsó és döngve hullott rá az első köves rög, mintha a távolból sikoltást hallott volna. A saját sikoltását. Most... Most halt meg az öntudatában az édesanyja és... a nagy csendben felzokogott. Egy durva kéz megfogta a karját és húzta vissza. Megint kopogtak a kövek. Homályosan látta, hogy a kalapokból, keszkenőkből föld hull a sírba.
    A hant már vörösen, szomorúan emelkedett a kis fakeresztek között. Zorka is kifordította a keszkenőjét, mögötte Slatka állt és a szemit törölte, mondott is valamit, de Jella nem értette. Ő csak egyre arra gondolt, hogy ezek az emberek most betemetnek egy gödröt, amelyiket ők maguk ástak meg.
    Mikor egyedül maradt a friss hantnál, az a vágya támadt, hogy a kezével kaparja el azt az ellenséges földet, amelyet ellenségek hoztak ide. Lehajolt, hogy belemarkoljon, de két karja kinyílt és kimerülten hanyatlott előre, mintha annyi rögön át magához akarná ölelni az édesanyját...
    Túl a száraz bozóton, egy behorpadt sír felett Jágoda ült magányosan és bólintgatott.
    — Úgy-e megmondtam? Úgy-e visszajött?
    Jella babonásan nézett a fázós, szürke öregre:
    — Minden visszajön, — dünnyögte Jágoda fáradtan, — de nem úgy, ahogy az emberek várják. Másként. Egészen másként.
    A leány végighúzta két kezét az arcán.
    — Borzasztó a halál.
    — Nem igaz, az élet borzasztó. A meghalás még élet. A halál az más, az már jó, mert csendes.
    Jellában a fiatal élet egy pillanatra megiszonyodott a vén koldusasszonytól. Most az egyszer Jágoda nem tudott rajta segíteni. Ő a halálról beszélt, ő a halálhoz hasonlított. Jella pedig egészen mást keresett. Tekintete öntudatlanul felmenekült a hegyekhez.
    A hegyek végtelenül nagyok voltak a végtelen égben. És egyszerre hívni kezdték őt magukhoz.
    Megindult. Aztán elmaradt az út. A mélyben dermedten hátrált a temető. A kis keresztek belesüppedtek a hantokba. A házak elnyúltak, csak a tetejük állt ki a kövek közül. Utolsónak lassan leguggolt a templom is a völgyfenéken.
    Az irtásban zörgött a vörös, kemény fű. A hegyoldalon zúgva, zölden jött elejbe a fenyves. És ott a tiszta, örök csúcsok csendes magasában megint az anyjára gondolt. A temetés, az utolsó éjtszaka, minden, ami tegnap és ma történt, hátrább húzódott az emlékezetében. A régi napok pedig tolódtak előbbre. Valószínűtlen lett a valóság. Már nem tudta felfogni, hogy az anyja nincs többé. Szinte megint várni kezdte azzal a szomorú türelemmel, amellyel csak azokat várják, akik nem jönnek többé vissza.
    Tompa fáradtság lepte meg. Le szeretett volna feküdni a földre. De a föld hideg volt mezítelen talpa alatt. Neki szeretett volna dűlni a szikláknak, hogy megtámassza a fejét. De a sziklák kemények voltak.
    Egyszerre mondhatatlanul nehéz lett a szíve, a hallgató, hideg kőmagányban. Mit keres itt? Az emberek, a hegyek, a csend... semmi sem segíthet rajta...
    Lába előtt egy kis fekete folt mozgott a fagyos mohában. Egy dermedt bogár mászott vergődve a vízmosás elé, oda, ahol a sziklák nyílásán át halvány, élettelen csíkban sütött le a nap.
    Jellának eszébe jutott, hogy ő is fázik. Ő is megelégednék most, még egy kis téli napsütéssel is. Tovább indult, át az erdőn, fel a hegyélre. Fehér sorompó vágta el az útját. Túl a sorompón egy ház állt, amelyre annyiszor gondolt. A töltésen egy ember jött, aki elküldte őt és aki mégis mindennap visszavárta.
    Jella sírni kezdett. Az ember két keze közé fogta a leány fejét és félénken a mellére szorította. És ebben a csendes percben az egyik olyan nagyon öreg volt, a másik olyan nagyon fiatal.
    Mind a ketten érezték, hogy szükségük van egymásra.
    És egy hónap mulva a leány és az ember megesküdtek lenn a völgyben, a falusi templomban.

XVII.

Ősz volt megint, egy másik ősz. A szél zúgva járt az erdőn. Távoli állatkolompolást hozott magával, elkapta az alagút előtt egy vonat hosszú sikoltását.
    Jella felkönyökölt a fűben. Nézte, mint szakad meg a gallyakon a füst. Két éve élt már az őrházban és még mindíg csodálkozott, ha a futó füstöt meglátta a fák között.
    Két éve. És neki úgy rémlett, mintha hétköznapok nélkül, csakis végtelen sok vasárnap múlt volna el azóta, hogy a völgyből a hegyre jött. Sokszor eszébe jutott az esküvője. Nem volt boldog akkor, szégyelte magát, amiért szomorú, amiért fél az ismeretlen élettől és attól az ismeretlen embertől, akinek az oltár óta joga volt, hogy közel jöjjön hozzá.
    A faluból csak az anyja sírja nézett utána.
    Az irtásnál csak a kecskéktől búcsúzott. Emlékezett arra, hogy mikor idejött, még egyszer, utólszor összedörzsölődzött a fekete gidával, aztán mentében is mind egyre visszanézett rá, mintha a kis állattal elmaradt volna tőle valami, ami tele volt vad szenvedéssel, ami fázott, sírt, éhezett, de ami szabad volt, mosolygott és énekelt is olykor.
    Jella most már nem éhezett, nem fázott többé. Péter nagyon szerette őt. Nehézkesen, alázatosan, azzal a türelmes megalkuvással, amellyel csak az olyan ember szeret, aki sokáig élt asszony nélkül és fél, hogy megint magára marad.
    Jella ösztönszerűleg megérezte ragaszkodásában az aggodalmat és ez megnövelte az akaratát. Elvégezte ugyan a házkörüli munkát, törődött az emberrel meg az állatokkal, de csak akkor, ha kedve tartotta; szertelenül, ahogy eszébe jutott. Különben élte a régi életét. Naphosszat elbarangolt Péter kecskéivel a hegyekben. Este, mint egy kis fergeteg, nyargalt állatjaival a lejtőn és hajában behozta az őrházba a havasi rétek virágos, zöld szagát. Aztán leült a tűz mellé és énekelt.
    Első időkben bevitte olykor a kiváncsiság a szolgálati szobába. De ott minden komoly és idegen volt. A fogason nagy téli bundák lógtak még nyáron is. A falra szegezett papiroson a vonatok lámpajelzése látszott. Jella megbökte ujjával az apró mozdonyok képén a színes pontokat. Tudni akarta, mit jelent a piros tárcsa, a kis zászló, a zöld meg a fehér üveg a lámpában. A harangjelzések is érdekelték. A távbeszélőbe belenevetett. Aztán megúnta az egészet és ha Péter könyvet adott a kezébe, hogy olvasni tanuljon, álmos lett. Ráült a könyvre és akár egy fiatal macska, lustán, kecsesen nyújtózott. A magyar szót is csak nehezen törte, könnyebb volt neki a horvát.
    — Merre jártál?
    Csillogni kezdett a szeme. Csodálatos dolgokat tudott mesélni a barlangról, amelyikben zöld forrás akad, a szakadékról, amelyik tele van fehér virággal...
    Péter nevetett és a karja közé kapta. Jella pedig duzzogva védekezett, mint a gyerek, aki únja, ha felnőttek csókolják.
    — Hát egy kicsikét sem szeretsz? — közeledett az ember és a két kezébe fogta a gyerekasszony akaratos fejét, szorosan, erősen, hogy... meg ne rázhassa. Jella, mihelyt kimenekült, körülnyargalta a félszert. Elbújt az istállóba és megölelte a kecskéket, mert azok nem kértek tőle semmit. Csak mikor teleszívta magát szabad levegővel, ment vissza a házhoz. Leselkedve dugta be fejét az ajtón. Ha szomorúnak látta Pétert, hátulról hozzá lopódzott és hirtelen megcsókolta. Aztán mulatott rajta, hogy egyetlen leheletével is meg tudta az embert rázni.

XVIII.

A napok összefogódzva, zajtalan körben futottak át a házon. Hasonlítottak egymáshoz, mintha testvérek lettek volna és Jella jóformán alig tudta, hogy melyiknek tegnap, melyiknek holnap a neve. A vonatok jöttek, mentek, megrázták a földet, teleszórták szikrával az éjtszakát, füstöt fújtak a napfénybe, aztán csend lett megint, nagy csend, amelyben meghallatszott, ha levél hullott a fáról. „Ezentúl mindig így lesz” — gondolta Jella és hogy elhasználjon valamit abból a fiatal életből, amely nyugtalanul lüktetett benne, versenyt hempergett kecskéivel a havasi lejtőkön.
    Egy napon messze elbarangolt az őrháztól. A szélgátak elmaradtak. Magányos pásztorkunyhó, kövekkel bekerített karám, kettétört fenyőfák... Lejjebb, mint két végtelen megfeszített hajszál, húzódott a hegyek között a sínpár. Az alagutak csak kifüstölt rókalyukaknak látszottak. A vonat pedig úgy rohant át a komezőn, akár egy ízelttestű, égőfejű kis gyík. Jella a bóra sivár birodalmába tévedt. Eszébe jutottak Jágoda meséi: a szárnyas tűz, a törpék, a kőszakállú hegyirém... Áhítatosan nézett szét. Mindannyian itt élnek ők. És lázas szemmel, borzongva mind egyre feljebb kúszott a szétmálló, üreges sziklákon, melyek, mint nagy küzdelemben elhullott óriásállatok csontjai, egymásra dőlve hevertek a vörös napfényben. A havasi medence mozdulatlan, fekete vizében is felborított sziklák képe látszott. Kövek, dermedt vad kövek mindenütt.
    Jella keresztet vetett magára. Visszafojtott lélekzettel áthajolt a kiugró szikla szélén.
    A mélyben, mintha hatalmas acéllapot kalapáltak volna a kopár hegyek hajlásába, kéken csillant egy végtelen sík. És a síkban madárszárnyú fehér pelyhek úsztak.
    „Ez tán a puszta” — gondolta Jella és ellenszenv rezzentette meg az arcát. Aztán lassan felengedtek a vonásai. Messze emlékek kezdtek mosolyogni benne. Elfeledett régi képek... Homokos part felette ezüstfényű háló. Fehér kagyló. Futó kék hullámok... Behúnyta a szemét, hogy jobban visszalásson és hallgatta, amit a tulajdon szája mondott:
    — A tenger!...
    Ráismert. Az égszínű sík ott lenn a mélyben... az anyja tengere. Minden eszébe jutott és egyszerre megint közel volt az anyjához, akár csak régen, a tűznél, mikor félálomban, lehúnyt szemmel is érezte, hogy mellette van: — Anyus... Nem határozta el, mégis tudta, hogy visszajön ide máskor is. Sohasem vitt virágot az anyja sírjára, de most hirtelen letépte a melléről a havasi violákat. Ledobta őket a mélységbe, messzire, mintha a tengerbe akarta volna dobni a virágokat.
    Este hallgatagon ült a tűz mellett. Péter fáradtan tette le a jelzőlampát a szegletbe. A pipáját kezdte tömni.
    — Mire gondolsz?
    Jella felrezzent, mintha messziről jönne vissza. Zavartan nézett a levegőbe.
    — A tengerre...
    — Láttad?
    A gyerekasszony bólintott.
    — Milyen kopárak arra a hegyek, — egyszerre élőbb lett az arca, — olyan vad ott minden.
    — Pedig úgy hallottam, — dörmögte Péter elgondolkozva, — valamikor erdőség volt az is. Tengerésznépek vágták ki a fákat. Várost építettek belőlük a vízben.
    — A vízben?
    — Igen, és a hegyekről lesodorta a bóra a földet és minden kopár lett.
    Jella szeme sajátságosan tüzelt.
    — Hát a hegyeket is az emberek tették olyan vadakká?... Egy félig érzett sejtés járta át a fejét, de nem tudta végig gondolni.
    Péter nagy füstfelhőt fújt a lámpa felé és kinyújtotta a karját.
    — Nem csókolsz meg ma sem?
    De ő elfordult. Egy nagy lépéssel átugrott a küszöb felett.
    Az ember értelmetlenül bámult utána és hallgatott, mintha szégyelte volna, amit érez.
    Kinn dermedt, fekete hullámokban emelkedtek az égnek a sziklák és Jella felnézett rájuk. Ilyen dermedt, fekete kőhullámok voltak az ő lelkében is... Miért nem tudott olyan lenni, mint azok a leányok, akiket valamikor a falujában ismert? Miért nem tudott jobb lenni ahhoz az egyetlen emberhez, aki jó volt hozzá, aki gondolt rá, hogy ne fázzék, ne éhezzék többé? Nem bírt feleletet találni és sírni szeretett volna.

XIX.

Eljött a tél, azután elmúlt. A hó elolvadt.
    Jella kinn kóborolt megint a nedves, föld szagú erdőkben. De nem volt többé a régi, pedig semmi sem változott. A vízmosásokban csergedeztek a vizek, mintha ezer lüktetéstől élne a hegy. Az erdő tar galIyain, mint tavaly, halványzöld fellegekben reszketett a fiatal lomb. A megduzzadt patakok színe alatt sárga foltokban inogtak az árokmenti virágok. A földben szinte nyüzsgött a láthatatlan zsendülés. A fákban nedves élet szállt fel és a havason furulyáztak a pásztorok.
    Jella vére most érezte meg először a nagy kezdetet.
    Mindenütt kezdődött valami: a lejtőkön, a réteken, a patakokban, a kövek között, az állatokban és ő benne is. Csak az életében nem kezdődött semmi. Egyszerre öregnek látta a férjét. Ha együtt mentek és a napba nézett, az ember nem bírta követni a tekintetét, összehúzta a pilláit és könnybe lábadt a világosságtól a szeme. Hát ez volna az egész? Mindíg ez? Soha más? Jellát kínzó türelmetlenség fogta el. A házban szorította a levegő a homlokát. Az erdő kicsi lett neki. Mentében letépte a rügyező gallyakat, öntudatlanul, értelmetlenül talán, hogy ne legyen nekik virágjuk...
    Péter nem fogta fel, de érezte Jella nyugtalanságát és úgy nézett rá, mintha meg akarná engesztelni. Ez az alázatos gyengédség visszautasítóvá tette a gyerekasszonyt. Ő erőt keresett, amelybe az ő ereje ütközhetett volna. Kezdetet vitt az ereiben, a karjában, az ajkában, a másik pedig úgy járt mellette, mintha meg szeretne állni, mintha pihenni szeretne.
    Este volt. Jella a függolámpa zománcos cintányérja alatt ült. Céltalanul rakta ráncba meg húzta széjjel térdén a kötényét. Egyszerre eszébe jutott, hogy elszakíthatná és akkor varrnia kellene. Abbahagyta. Az asztalra. könyökölt, két keze között lassan ingatni kezdte a fejét, hogy legalább az árnyékát lássa mozogni.
    — Menjünk ki az erdőszélre...
    Péter egy pillanatra felnézett a vén kalendáriumból.
    — Jobb itt, — dünnyögte szórakozottan, — minek mennénk? És olyan nyugalmasan olvasott tovább, mintha sohasem akarna felállni.
    Jella kalapálást érzett a fejében. A lámpa tüzet szórt rá. Nem bírta tovább a bezárt, néma mozdulatlanságot. Feltárta az ajtót, hogy odakintről beeressze az életet a házba. De a küszöbön át csak a vén szilvafának áz árnyéka jött be hozzá, amelyet Péter huszonöt évvel ezelőtt ültetett. Türelmetlenül ugrott keresztül a csipkésszélű, ringó fekete foltokon. A harmattól lucskos kis kertben hirtelen megállt. A mályvák között nekidűlt a kerítésnek és fellélekzett.
    Az erdő mintha reszketett volna a holdfényben. A sínek felett kék villogás nyilallott. Térde körül libegtek az ezüstpelyhes, csillanó levelek.
    Péter egyszerre hűvös áramlást érzett a hátán. Az ajtó nyitva volt. Ásítva ballagott ki Jella után. Mikor melléje ért és az asszony nem mozdult, fázósan rászólt:
    — Mit állsz úgy, mintha várnál valamit?
    Jella lassú csodálkozással emelte fel a fejét. Szempillaja megrezzent. Csak ekkor tudta meg, hogy ő csakugyan vár valamit...
    Ezentúl korán reggel kijárt az erdőre. Nézte, hogyan fordul a fák árnyéka a földön. Mint az óra mutatója a szolgálati szobában... És ez azt jelenti, hogy az idő múlik. Szeretett erre gondolni. Közben lehúnyta a szemét és várt. Maga sem tudta, hogyan, Davorin jutott az eszébe. A multkoriban egy pásztorembert látott a hegyháton. Azóta gondolt Davorinra, pedig a pásztor nem hasonlított hozzá, csak annyiban, hogy erős és fiatal volt.
    Jella gyűlölte a Zorka férjét, de a keze nehéz és meleg volt és régente szeretett mellette ülni a patak partján.
    Ekkortájt kezdtek készülődni a szomszéd őrházban a népek. Péter úgy mondta, elhelyezték őket más vidékre. Új ember jön a helyükbe. Jella közömbösen hallgatta, ő most csak saját magára bírt gondolni. Mindent elfelejtett, amit mondtak neki. Sokszor elfelejtette még azt is, amit tenni akart.
    Kivitte a vörösbabos kis keszkenőt az erdőre, hogy gombát szedjen. Mire a fák alá ért, már nem tudta, miért indult útnak. A nyaka köré kötötte a kendőt. Leült egy kőre. Aztán nem gondolt semmire...
    Az erdőben lépések közeledtek. Jella meg sem mozdult. Bizonyosan Péter lesz. De az, aki a rőt törzsek között járt, nem a férje volt. Egy idegen ember jött az erdőn át, lassan, bizonytalanul, mint aki nem szokta meg a lejtős talajon a járást.
    Ahogy Jellát meglátta, hirtelen megállt. Magasnövésű, szép szál legény volt. Kihívó erő érzett még a mozdulatlanságában is. Mikor tovább ment, nem nézett vissza.
    Este Jella megtudta, hogy a szomszéd őrházba új ember jött, akit Réz Andrásnak hívnak.

XX.

Az erdőben énekeltek. Idegen hang. Idegen dal. Jella arra felé fordult, mintha azt akarta volna, hogy az arcát is megérintse az, ami a szívéhez ért. Sohasem hitte eddig, hogy a szomorúság is tudjon énekelni. Ez más volt, mint az anyja kis nótái. Egészen más, mint amit lenn a faluban hallott.
    Idegen hang. Idegen dal.
    Hazamenet szembekerült a pályán azzal a legénnyel, aki a másik őrházban lakott. A legény, hogy helyet engedjen a gyalogösvényen, a töltésre hágott. Jella felnézett rá. A képe barna és sovány volt, bőre alatt látszott a csontok formája. Sapkájához emelte a kezét, a nap belevilágított a szemébe. A szeme olyan idegenül zöld volt, mint a félig érett kalász, amelyben egy kis nedves arany csillan. Odébb ment.
    „Milyen fiatal” — gondolta Jella. Vissza akart emlékezni az arcára, de nem tudott, pedig a pillantását még mindíg érezte. Közben öntudatlanul hátra figyelt és nem sejtette, hogy az a távolodó lépés beletipor a Davorin emlékébe.
    Este Péter behívta Réz Andrást a szolgálati szobába, Jella kinn ült a félszernél, a tüzelőnek összehordott, korhadt talpfán.
    A két ember hangját hallgatta, amint időközönként szóltak egymáshoz. Nyugalmas csendet érzett magában. És a keze kinyílt az azúrszínű hegyi éjtszakában, mintha a tavasz után nyúlna, amely, mint ő, fiatal és élő volt; mintha valami után nyúlna, amiről a szíve legmélyén álmodott öntudatlanul.
    Másnap Jella megkésett kecskéivel a hegyekben. Az őrház nyitott ajtaján át már világ vetődött a szélfogópalánkra. Benézett a konyhaablakon. Ketten ültek a tűzhelynél. Hátrasimította a haját, mintha csinosabb akart volna lenni, mint különben. Aztán gyorsabban lépett.
    Mikor Réz András felállt, még nagyobbnak és erősebbnek látszott, mint kinn az erdőn. Péter görnyedt, sovány teste pedig kisebb volt, mint máskor. A gyerekasszony a szegletbe húzódott és mereven nézte a két embert. Péter pipája táján tüzes kis hangyák nyüzsögtek a levegőben. A legény a lángba bámult mozdulatlanul. Jella nem értette, hogyan lehet annyi ideig egy helyre nézni.
    Hallgattak. Aztán megütötte egy idegen szó az asszony fülét. Réz András valaminő nagy, fekete földről beszélt, amiből neki még egy szekérre való sem jutott.
    — Az apám paraszt volt. Négy fiának nem futotta a telkéből. Azért kellett ide jönnöm a hegyekbe.
    Egy darabig csendben voltak. Mikor a legény újra szólt, sajátságos önérzet volt a hangjában.
    — De azért paraszt vagyok én is, olyan paraszt, akinek nincs se földje, se asszonya, se gyereke... olyan szegény paraszt.
    Jella most már csak az ő arcát nézte. András lassan, vontatottan beszélt. Arra felé, ahonnan jött, tavasszal a szemhatárig zöld a búzatábla, nyáron olyan sárga, mint az élő arany, ősszel pedig tüzek égnek a tengeri mentén és a legények meg a leányok énekelnek.
    Jellának eszébe jutott az a szomorú nóta, amelyik olyan idegenül hangzott az erdőben. „Úgy énekelnek ott is” — gondolta és lehúnyta a szemét, hogy jobban hallja az András hangját. Aztán hitetlenül elmosolyodott. Nem bírta felfogni, hogy arra messze olyan magas a kút, mint egy fenyőszál. És a templom tornyát egy napi járóföldre is meglátni.
    Önkénytelenül közelebb húzódott a tűzhöz.
    — Hát arra tinálatok nagyobb a templom tornya, mint a hegyek?
    A legény büszkén emelte fel a fejét:
    — Nincs arra mifelénk hegy. Olyan ott a föld, mint nyerem...
    Jella arcán elsötétedett a csodálkozás. Hirtelen kiegyenesedett. A hangja kemény lett.
    — Hát te a pusztáról jöttél?...
    Péter az asszony száján felejtette a tekintetét. Akkor látta ilyennek, mikor először menekült hozzá az erdőböl. Vajjon miért haragszik? Nem tudta elgondolni. Kelletlenül nyúlt a sapkája után. Kiment az ajtón, ahogy az ember zivatarban kimegy az ingó erdőből a szabad ég alá.
    — Hát a pusztáról jöttél?
    Jella szemében meggyűlt a hegyek vad vihara, a legény ajkán a puszták nagy, mérhetetlen nyugalma hallgatott. És a tűz felett egy pillanatra találkozott a tekintetük.

XXI.

Ebben az időben nem hívták magukhoz Jellát a hegyek. Mintha hátrább húzódtak volna az életében, szinte elmosódva látta őket. A két őrház közelebb jött hozzá. Pontosan elvégezte a sorompószolgálatot. A kecskéket lehajtotta a töltés árkába, ő maga a ház körül dolgozott. A kis kert tele volt virággal. Az istálló mögött nem verte föl többé a gaz a burgonyaföldecskét. Péter olyan nyugodt és megelégedett volt, mint soha azelőtt és ha Jellát dolgozni látta, csendesen bólogatott. „Hát mégis megszokja a rendes életet.” Örült, hogy sohasem esett szó közöttük a kóbor erdőjárásról. Így minden magától rendbe jött és Péter ezt szerette legjobban. Ő úgy sem tudott volna rajta változtatni. Úgy sem tudta volna megmondani, hogy mit gondol az egészről.
    Jella mintha megérezte volna, hogy nézik, az ásójára támasztotta a lábát és oldalt feltekintett.
    Péter arcán mozgásba jött a tömérdek apró ránc. Nevetni kezdett.
    — Isten bizony szép vagy...
    A gyerekasszony mosolyogni kezdett, hálás asszonymosolygással, és közben átpillantott a szomszéd őrház felé, mintha azt akarta volna tudni, látják-e a szépségét onnan is. Tovább dolgozott. De az ember beszélgetni szeretett volna, csakhogy nem jutott semmi az eszébe.
    — Elfogyott a dohányom, — dörmögte végre, pedig nem ez volt, amiről szólni akart.
    Jella félredobta az ásót, megtörölte kötényével az arcát.
    — A sarló, is eltört. Bemegyek a faluba.
    Péter odébb ballagott. Jella a ház felé indult. Egyik sem nézett vissza, pedig soha többé nem gondoltak egymásra olyan meleg szívvel, mint ebben a percben.
    Mikor az asszony a piros kis ablakfüggönyt a helyére húzta, átpillantott a muskátlik fölött. Péter egyszerre kiment a fejéből. Réz András a töltésen állt és Jella megnézte magát a tükörben, hogy igazán szép-e? Nevetni kezdett. Minden derűs volt körülötte. A piros függönyön át rózsaszínre olvadt a fény a fehér falon. Az ágy fölött Krisztus születése, üvegbura alatt a gipsz Szűz Mária, a háromfiókos szekrényen az alabástrom kutya és a lombfűrészkosárban a viaszgyümölcsök, minden rózsaszín és víg volt. És Jella is víg volt, mintha nagy öröm elébe indulna.
    Péter és Réz András még mindíg a töltésen álltak. Jella nem fordult vissza, mégis tudta, hogy a két ember őt nézi és melegséget érzett a nyakában.
    A legközelebbi falu az őrház alatt, túl az erdőn, egy réten feküdt. A réten elnyúló palánkok vonala között libák fehérlettek. Az ágason széna száradt, mellette gereblye volt a földbe szúrva. A széna mögött egy parasztlegény meg egy szeplősképű kisleány csókolódzott. Jella arcába szállt a fiatal vér. A templomnál megállott. Betért egy percre, de nem imádkozott, csak viaszgyertyát ígért a Szűz Máriának. Aztán ment odébb. A nap belesütött a lelkébe és mintha a vígsága egy ablak lett volna, azon át nézte az eget, a hegyeket, még a kerékcsapást is a lába alatt.
    Az elszórt viskókból kidugták az asszonyok a fejüket. A korcsmaajtóban nagy barna leány állt és dézsából vizet loccsantott a kutyákra. Jella elment mellette. Befordult a keskeny folyosón. Jobbra nyílt a bolt, balra az ivó.
    A petróleumos, pálinkaszagú kis boltban egy szűrös ember kaszafenőt vásárolt. Jella dohányt kért. A szatócs nyugalmasan kotort az áruk között. A polcon egymáson hevert frankkávé, kaszapenge, faggyúgyertya, olvasó. A szűrös ember feldöntötte a szegletben az ásókat. A pókhálós ablak előtt beleverte a fejét az állatcsengőkbe, mellettük a rúdon a fügekoszorúk és szalonnadarabok is himbálózni kezdtek. A mérleg körül, az elszóródott cukorból, riadtan szálltak fel a legyek. A szűrös minden kaszafenőt meg akart próbálni. Jella végigszagolgatta a dohánycsomagokat. Így látta Pétertől. Aztán gondolkozott egy kicsikét és kiválasztotta a szép kékfényű sarlót is. Már alkonyodott, mikor a folyosón kiindult. Mentében betévedt egy pillanatra a tekintete az ivóba. A szurtos, kecskelábú asztal végén, piros, kurta abrosz fityegett. Középütt egy kék üvegsótartó állt. A légyjárta páduai Szent Antal kép alatt egy ember könyökölt. Jella csak a vállát láthatta. A barnaarcú leány csípőre tett kézzel állt előtte és várta, hogy mit rendel.
    Jella már átlépte a küszöböt, mikor ráeszmélt, hogy az az ember az ivóban Réz András volt. Hogy került ide? Miért jött?... Nem tudta, de a réten hazamenet egyre visszanézett. Az erdőben lépéseket hallott. A patak hídján utolérték a lépések. Réz András megbillentette a sipkáját. Szó nélkül hozzászegődött.
    — Egy utunk van, — mondotta a gyerekasszony halkan, mintha valami meglepően örvendetes dologról beszélne. A lélekzete gyors volt. Szeretett volna lassabban menni, hogy tovább tartson az út, de a másik nagyokat lépett. Egy percre lehajolt, hogy egy kapaszkodó szederindát lefejtsen a szoknyájáról. András is megállt és a levegőbe bámult. Jella azt hitte, hogy az erdő zöld nyílásán át a hegyeket nézi és mintha az övéi lennének, mintha ő adná a látásukat, büszkén mosolygott.
    — Úgy-e nagyok?... Ugy-e szépek?
    — Micsoda? — kérdezte a legény elgondolkozva.
    — Hát a hegyek!
    András felsóhajtott:
    — Bár elsüllyedne ez a sok istenverte kő, hogy túl láthatnék felettük...
    Jella szája kinyílt. Egy pillanatig gyűlölte ezt az idegen embert, akit nem bírt megérteni.
    — Hát csak a pusztát tudod te szeretni?
    Előrehajolt. Kémkedve nézett a legény arcába. Ellentmondást várt, de András hallgatott. Ahonnan ő jött, ott keveset beszélnek az emberek. Szónak, mozdulatnak nagy jelentősége van a síkon: messzire hallatszik, messzire látszik minden.
    Jella hangja ellenséges volt, mikor megszólalt.
    — Aztán szép világ van ott tenálad?
    — Szép. — András sohasem gondolkozott ezen, mégis tudta. Nem a fejével tudta, hanem a vérével. Nem a szájával felelt, hanem a lelkével, és a nézése egyszerre mély és megfoghatatlan lett, mintha a bozótos erdőn át határtalan távolba látna. Idegen volt ő itt. Idegen volt neki minden. Az asszony is, a fák is, a kövek is és olyan erősen gondolt haza, hogy Jella megérezte a gondolatát.
    Felsóhajtott:
    — Hát azért vagy mindíg szomorú?
    A legény olyan mozdulatot tett a fejével, mintha nagy messzeségből akarná visszarántani a tekintetét.
    — Hát azért olyan szomorú a szemed, mert elvágyol innen?
    András nem felelt.
    — Aztán mondd csak, — az asszony halkan beszélt, szinte maga sem hallotta a tulajdon hangját, — szeretted ott a lányokat?
    A legény egy pillanatra dacosan, elutasítóan emelte fel a kezét. Szólni akart, de megzavarodott és egyszerre gyorsan lépett, hogy megrövidítse az alkalmat a beszédre.
    Jella nem figyelt rá. Fürkészően nézett el a fák között. Oda, messzire akart látni, ahova a másik gondolt.
    — Hát szépek ott a lányok?
    — Szépek. — Réz András kurtán felelt, mint aki fél, hogy egyetlen szóval is sokat talál mondani.
    Jella indulatosan állt meg.
    — Hát szépek?... — És szája szinte akarata ellenére kérdezte: — Szebbek mint én? — A teste veszedelmesen, kihívóan hajolt hátra és szavában, mozdulatában benne volt annak a hangnak, annak a szárnycsapásnak a gyönyörű vadsága, amellyel az erdők madarai a párjukat hívják.
    A legény felkapta a fejét. Szemében megfoghatatlanul olvadtak össze az asszony, a sziklák, a fák és ebben a pillanatban meglátta Jella szépségét. A szemebogara elsötétedett, a szája megvonaglott, aztán, mintha nehezére esnék, lassú erőlködéssel fordította el az arcát.
    Nem néztek többé egymásra. Szótlanul mentek tovább, de a nagy erdei csendben érezték mind a ketten, hogy történt közöttük valami.

XXII.

Az alagút előtt valaki állt. Jella tisztán látta a sötét hegytorokból. Egy férfi volt és nagynak látszott a holdfényben.
    Az asszony az értesítőért járt odaát a 78-as őrházban. Megkésett. Az alagútban fáklyát gyujtott és énekelni kezdett. A kőboltozat visszhangozva énekelt vele, feje felett mint egy égő zászló lobogott a vörös füst. Mikor kiért az ég alá, András egy kilométerjelzőn ült, a szakadék partján. A térdére könyökölt. Állát öklére támasztotta. Mozdulatlanul nézett reá.
    Jella elmosolyodott. Megcsóválta a fáklyát és a harmatos fűbe döfte. Egy pillanatra sötét lett, aztán megint látták egymást.
    — Mire vársz? — kérdezte és előrehajolt.
    — Semmire. — A legény lenézett a földre. Az utóbbi időben kerülte a Jella tekintetét, mintha valami szégyelni valót rejtene a tulajdon szemében. Türelmetlen és durva volt. Ha észrevette, hogy Jella nem figyel, hirtelen, összefüggéstelenül beszélni kezdett, ha meg az asszony kérdően pillantott rá, elharapta a szót, fáradt lépéssel ment odébb. Réz András ilyenkor gondolt valakire, valakire a falujában, akinek suhanckorában elígérte magát. Miért akarta Jellának megmondani? Miért nem mondta meg soha? Maga sem tudta. És ez a tusakodó habozás kínozta őt, ez és sok más egyéb, amit nem értett. Mi kergette egyre ennek az asszonynak a nyomába? Miért futott mégis előle? Minden zavaros volt.
    A töltés partján, a holdfényben megint olyan mozdulatot tett, mintha szabadulni akarna a találkozástól, pedig világosan emlékezett rá, hogy azért jött ide, mert délután az alagút felé látta Jellát menni.
    Az asszony nekidűlt a távírópóznának és mezítelen lábával lassan súrolni kezdte a lucskos füvet.
    Az éjtszaka nagy és csendes volt. Csak az erdőből hallatszott ki olykor sajátságos nesz, mintha a fák között összecsendültek volna a hold érces kék sugarai.
    András egyszerre úgy érezte, hogy nem bírja tovább a földet nézni. Fel kell emelnie a tekintetét. Jellára kell néznie. Most, mindjárt. És nyögve egyenesedett ki.
    — Mit keresel itt? — kérdezte durván, pedig jó akart volna lenni az asszonyhoz. Sohasem látta olyannak, mint abban a percben. Az arca idegenszerűen keskeny volt a holdfényben. Arányos, szép testét kívánatossá tette a még el nem használt fiatal erő.
    A legény mellében lassú, veszedelmes hullám emelkedett. Minden tagja fájt, gyalázatosan, elviselhetetlenül. „Mire való ez?” — gondolta kétségbeesetten és meg szerette volna verni az asszonyt, mert ő volt az oka az egész fájdalmának. Felszökött a helyéről. Káromkodni akart, hogy könnyítsen magán, de a torka összeszorult, mintha szíjat hurkoltak volna a nyakára.
    — Eredj, — mondotta tompán, mikor végre szólni bírt. A pillantása ellenséges és kemény volt. Jella mint egy ütést érezte az arcán.
    — Eredj, — pedig András már nem ezt akarta mondani. Ez a szó még azelőttről maradt a szájában. — Eredj!... És tartóztató két keze kínosan markolta meg az asszony vállát. Egy pillanatra magához szorította, hatalmasan, erőszakosan, mintha ketté akarná törni a mellén, aztán hirtelen eleresztette.
    Mozdulatlanul, ijedten néztek egymásra.
    A legény végighúzta tenyerét a homlokán. Érezte a keze alatt, mint torzul el az arca és hogy Jella ne lássa a nyomorúságát, dacosan félre fordult. Szégyenkező elégedetlenség ásta a belsejét és mintha hátulról megtaszították volna, átugrott a sínek felett. Menni kezdett az erdő felé, oda, a sötétbe, ahol nem láthatta őt senki, ahol nem kellett senkit látnia. Mi történt vele? Már csak homályosan emlékezett egy leányra, akihez köze volt azelőtt. Két markában, mint egy nagy szerencsétlenséget, vitte magávall az asszony testének az élő melegét. Tekintete akaratlanul hátrafordult. A vágyakozás ősi kínja megkergette benne a vért.
    Az a leány messze volt és ez az asszony olyan közel...
    Jella ragyogó szemmel, csodálkozón nézett utána. Aztán már csak a saját szívét hallotta verni a nagy csendességben. Az ő szíve dobogott a kövek között, az erdőben, a szakadékban és a hegyekben. Minden más egyéb elnémult a világon. Öntudatlanul felemelte a kezét, mintha át akarta volna csorgatni az ujjai között azt a levegőt, amelyben az előbb András lélekzett. Az ajka kinyílt, mintha meg akarta volna csókolni a langyos, kék éjtszakát, amiért valahol a fák között megérinti azt, aki elfutott tőle.
    És ebben a percben csodásat, megfoghatatlant érezett.
    Fájó gyönyörűség. Gyönyörű fájdalom.
    Aztán összeszakadt az egész. Egyszerre felfogta, hogy szeme túlnan, a töltés partján az őrházat nézi. A valóságot. Az életet. A Péter házát.
    Eddig semmire sem gondolt. Minden olyan nagy és szép volt benne.
    Nyugtalanul pillantott arra, ahol az előbb álltak és sóhajtva indult az őrház felé. A tető púpos árnyéka előrenyúlt a holdfényes töltésen. Érte jött az éjtszakában.
    Átugrott a küszöbön. Péterhez bújt, mintha valamit jóvá kellene tennie. Hogy mit, azt maga sem tudta. Az arca sápadt volt, a szeme segítséget kért.
    Az ember a konyhaasztalnál ült és öreg számokat rótt egy kormos papirosra. Ásítás közben feltekintett, de csak az értesítőt látta a Jella kezében. Olvasni kezdte, aztán, mert alkalmatlan volt a vállán az asszony karja, eltolta magától.
    Jellának úgy rémlett, hogy ezzel a kis mozdulattal Péter messze, messze eltolta őt magától. Olyan messzire, mintha már kinn lenne megint a töltésen, az András mellén...

XXIII.

Fenn a hegyélen még mozdulatlanul állt a tavasz.
    Nagy volt a csend. A távíróhuzalok zümmögése hallatszott a levegőben. Az erdő keményen meredt az éles, kék égnek. A fű nem rezdült a gyalogösvény partján. És Jella is visszatartotta a lélekzétét. Arra felé fordult, amerről András jött.
    Azóta nem látták egymást.
    Mikor a legény észrevette, lassabban lépett. Oktalan, dacos harag mozdult a belsejében. „Miért áll itt?” gondolta keserűen és le szerette volna taszítani a töltésről, mert akkor legalább hozzányúlhatna. A zsebébe nyomta az öklét. Marka kidagadt a kékcsíkos zubbony alól. „De hát mit akar az utamban?” És mialatt az járt az eszében, hogy visszafordul, egyre gyorsabban ment feléje.
    Jella haja rezesen világított a napban. Andrásnak elsötétedett az arca. Ez az asszony itt a hegyekben nem tudja megérteni, amit ő nem tud kimondani... Egy pillanatra összeért a tekintetük és ekkor olyan kétségbeesett volt a nézésük, mintha lélekszakadva kéresnének valamit egymásban.
    A legény felsóhajtott. Hallgatva ment odébb.
    Jella hirtelen nagyobbnak látszott. Mintha ököllel ütöttek volna az erei közé, freccsenni érezte belsejében a vért.
    András nem nézett rá vissza, ő pedig még egyre visszagondolt az ölelésére... Indulatosan húzta végig kezét a vállán. Le akart valamit törölni magáról. Gyorsan lélekzett. A régi szabadságát akarta visszaszívni a mellébe. De a szíve még mindíg emlékezett. És ekkor, egyszerre nyomorultnak, lealázottnak érezte magát, akár a szabad erdei vad, amely csapdába esett. A csapdában fullasztóan sötét volt. Jella kínlódni kezdett és mint az állatok, hogy meneküljön a fogságból, önmagát sebezte meg.
    Lázadó forróság emelkedett benne. Gyűlölni szerette volna Andrást... Davorinra szeretett volna gondolni, a mellére, amely széles, a kezére, amely nehéz és meleg. De a gondolata András után futott és Davarinnak a képe szétesett a fejében.
    Három nap múlt el. Jella megszámlálta — különben sokkal többnek hitte volna.
    Aztán kinn a nagy, magányos erdőn találkoztak.
    András mozdulatlanul nézett a levegőbe, mintha várakoznék. Mikor meglátta Jellát, mégis felsóhajtott. Egy ideig küzdelmes, nehéz hallgatással meredt az asszonyra. Csak a lélekzése hallatszott az erdei csendben és a homlokán megmaradt az öt ujja nyoma, amint végighúzta rajta a kezét. Aztán, mert tennie kellett valamit, felvett egy száraz ágat a földről és kínjában ketté törte a térdén.
    Jella a melléhez kapott... Szinte ott belül érezte a fa fájdalmas roppanását, mintha őt bántották volna.
    András messze dobta magától a tört gallyat. Elállta az asszony útját.
    Jella alázatosan nézett fel reá.
    — Eressz... Hiszen úgy sem akarsz nekem semmit sem mondani.
    Hanem azért, mikor a legény visszahúzódott előle, nem ment odébb. Csak állt megadóan, szép, gyámoltalan asszonyi várakozással. A keze összekulcsolódott a mellén, mintha védekeznék és mégis kérne valamit és a szeme megtelt azzal a nagy szenvedéssel, amelyet a fák és az állatok éreznek, mindaz a földön, ami nem tud beszélni.
    Úgy rémlett neki, mintha mérhetetlen távolból hallotta volna az András szavát:
    — Miért kínozol?
    Elakadt a lélekzete. Hiszen ugyanezt szerette volna megkérdezni ő is.
    — Andrija...
    Először mondta ki fennszóval úgy ezt a nevet, mint ahogy a vérében lüktet és elpirult a tulajdon hangjától. Nedves felhők futottak össze a két szemében. Andrásra nézett. De a legény nem látott semmit, ami körülötte volt. Megint abba a megfoghatatlan messzeségbe bámult, ahová Jella nem bírta követni a tekintetét.
    — Isten bocsássa meg! Úgy sem lesz ez jól soha sem... És András elszántan az asszony felé fordította az arcát, mintha oda akarta volna neki mutatni az egész szenvedését.
    — Minek akarod, hogy mondjam? Minek kell mindent megmondani?...
    Jella fejében hirtelen sötétség lett, a szívében végtelen, forró világosság. Aztán kimondta, mert ki kellett mondania:
    — Hiszen én szeretlek...
    A tekintetük találkozott... Mindaz, ami szótlanul olyan régen fájt nekik, lassan borzongott át közöttük a levegőn.
    És a napfényen át, a hegyormok felől, ragyogva jött el hozzájuk a nagy Nyár.

XXIV.

Az a nyár a Jelláé volt.
    Mámoros magasságok. Alvó szakadékok.
    És ők ketten mindennap találkoztak kinn az erdőn.
    A fák alatt tele volt az árnyék szárnyas ezüsttel: aprórovarok zümmögtek tikkadtan. A hegyélen lihegve szaladtak át a vonatok. Belefúródtak a kristályos kemény levegőbe és a füstjük, mint egy nagy csavarjárásnak a nyoma, soká meglátszott a nehéz sárga napsütésben.
    Jella ekkoriban mindíg hátranézett, ha vonatot hallott a töltésen. Megállt a hegyoldalban és amit azelott sohasem tett, integetni kezdett a keszkenőjével. Lenn fehér lobogással integettek vissza az eliramló kicsi ablakok. És ő mosolygott ismeretlen kezek, ismeretlen emberek után, akiket nem fog újra látni soha.
    A belsejéből jött ez a mosolygás és olyan erős és nagy volt, hogy adnia kellett belőle mindenkinek.
    A fenyvesen túlról, a láthatatlan kanyarodók felől még vissza-vissza hangzott a vonat kapaszkodó sustorgása. A pálya mellett felcsapódott a fehér sorompórúd.
    Jella ment tovább a kecskejáráson, az erdő felé. Az erdő ismerte őt és a csend is ismerte őt. Az erdő és a csend vele várták az András óráját. Azért az óráért volt az egész élet: a napok, az éjtszakák, a hegyek, a fák és ő maga is.
    A sziklák között énekelni kezdett. Ezen a nyáron sokat énekelt. Azelőtt csak dalolta a nóták szavát, ahogy régente megakadtak a fejében. Most felfogta, hogy azok a szavak szerelemről beszélnek. Könnyebb lett tőlük a titka, mintha valamit meggyónt, valamit kiénekelt volna velük abból a nagy forróságból, ami a mellében szomjazott. Este az őrházban Péter előtt is énekelt. Énekelt akkor is, amikor Andrást várta. És az erdő tele lett szerelemmel. Aztán nekiszaladt a meleg bozótnak, mintha ölelést keresett volna a sok kapaszkodó, indás ág között. A patak partján lefeküdt a földre. Nem ivott, csak a víz színén tartotta a száját. Soká, soká, mert az ajka szerette a kis hullámok nedves lüktetését. Ilyenkor is Andrásra gondolt és a vére vörösen, égőn nevetett fel a testében. Aztán beletörölte a mohába az arcát és amelyik virágot elérte a fogával, azt leharapta a száráról, mintha telhetetlenül az ajka között akarta volna érezni annak a nyárnak minden virágát.
    Valahol, valakinek a lépte alatt egy kis kő indult le a hegyoldalon. Jella felszökött a földről. Forró napfény, forró, ujjongó napfény csapott át az erein.
    — Szeretsz? — kiáltotta bele az erdőbe és féktelen odaadással rohant a legény karjába.
    Szép és bűnös volt rezes vad hajától a talpáig.
    — Szeretsz? — Egy pillanatig felágaskodott, mintha bele hallgatóznék az András lelkébe. Aztán hozzátapadt, ráfonódott, akár egy szomjas erdei növény. Fojtogatón, szorosan, mintha homályos vágyódásában azt az elérhetetlen közelt kereste volna, amely mindíg épp olyan messze marad, mint az elérhetetlen távol. Égő homlokát a legény vállába fúrta, feltépte a zubbonyát, az élő szívét akarta. Még közelebb. Megszűnni. Egy lenni vele. Beleömleni a testébe, bele a vérébe. Átfolyni az erein. Mindent látni a belsejében, ami megfoghatatlan.
    — Hát igazán szeretsz? Hát mondjad már... Érezte, hogy András szája mosolyog az ajka felett és a nagy közelségben látta, hogy a szeme is tele van meleg mosolygással, mégsem értette meg a hallgatását. Csak két hatalmaskodó karjának a szorítását értette, mert az erős volt és olyan szépen fájt neki.
    Soká álltak mozdulatlanul, mintha szegény tudatlanságukban attól féltek volna mind a ketten, hogy ha eleresztik egymást, egyszerre megint sötét messzeség támad közöttük.
    — Még ne... még ne... És a férfi nyaka körül tartóztatóan kulcsolódott össze az asszony két keze. Szempilláinak az árnyéka kéken nyúlt el az arcán, homloka mögött zsibbadt csodálkozás terjedt... Eddig azt hitte, hogy csak gyűlölni lehet olyan nagyon, mint aminő nagyon ő most szeretett.

XXV.

Az őrház udvarán egy istállólámpa állt a földön. Kis időközönként egyenlőtlen fejszecsapások reccsentek bele a csendbe. A lámpafényen forgácsdarabok pattantak át. Benn a félszerben Péter fát vágott.
    András hirtelen megállt. Mióta Jella az övé lett, sok mindent elfelejtett, amitől azelőtt nem nyughatott, sok minden pedig még nem jutott az eszébe. És most... így egyszerre... Szánakozva nézett a félszer felé...
    Odabenn egy pillanatra csend lett. Péter köhécselt. Újra kezdődtek az erőtlen fejszecsapások.
    Jella megvetően vonta fel a vállát az arcáig és a vén szilvafa sötétjében a legény oldalához lapult. Térde a térdéhez ért.
    András nyersen markolta meg a karját és egyetlen mozdulattal tolta el magától:
    — Ne itt...
    Jella értelmetlenül nézett rá. A legény olyan parancsoló és idegen volt.
    — Miért bántasz? Hiszen én szeretlek... — És mialatt mondta, egyszerre gyönge és alázatos lett. Szemét elfutotta a könny.
    András mellében nagy melegség mozdult. Szerette a Jella gyöngeségét. A karjába akarta volna emelni, hogy elvigye innen, hogy egyedül az övé legyen. Olyan közel hajolt hozzá, hogy a szájuk összeért mikor beszélt.
    — Hát nem érted?... Más itt a gazda. Én csak lopni járok ide. Osztozni. Hazudni.
    Jella visszahőkölt a keserű hangtól. Homályosan emlékezett, hogy járt ilyesféle az ő fejében is. Régen. Azelőtt. De mióta a szerelme nagyra nőtt, már nem gondolt a férjével. Hiszen annak jó volt minden úgy, ahogy volt. Hiszen ő nem tudott semmit az egészről.
    Két fejszecsapás között Péter kiszólt Jellára a homályból. Andrásnak forróság szökött a fejébe, mintha az a puszta hívás az ő jussába gázolt volna.
    — Akkor vesz el tőlem, amikor akarja! — És már nem nézett szánakozva a félszer irányába. Kinyújtotta a karját az asszony felé, azoknak az embereknek a szabad, büszke mozdulatával, akik a maguk sík földjén aratnak ezer év óta.
    — Te az enyém vagy. Elviszlek innen.
    Jellának felragyogott a szeme.
    — Menjünk. Az erdőn csak mi vagyunk.
    András, még jobban magához szorította.
    — Nem oda. Én hozzám. Messzire. Haza. Eljönnél-e? — És ekkor először érezte, hogy ők ketten mégis egészen össze tudnának tartozni.
    Az asszony keze lecsúszott a válláról.
    — Tehozzád? A pusztára?... Mialatt beszélt, a hegyekre nézett.
    Nagy csend támadt közöttük és a csendben összecsapott a tekintetük. Egy pillanatig szótalan küzdelemben álltak szemközt, mint két nagy ellenség, aki szereti egymást. Aztán egyszerre, öntudatlan odakínálásban csuklott hátra a Jella feje. Az ajka kinyílt, mintha inni akarna. András nem bírta levenni róla a tekintetét. A pillái nehezek lettek, a szeme részeg. Jella a legény arcán látta meg a saját szépségét. És a teste nem felejtette el többé a csábításnak ezt a mozdulatát. Összerezzent attól a veszedelmes új hatalomtól, amelyet a belsejében érzett, amely mindig ott volt, de amelyet ő nem ismert eddig.
    Már nem volt gyenge és alázatos. Már nem volt az Andrásé, visszavette magát. András volt az övé. Az asszony lett az erősebb, mert ebben a percben a másik jobban szeretett.
    — Nem, én nem megyek veled... Te maradsz itt velem!... És diadalában vadul nevetett.
    A legény a levegőbe bámult, mintha valaminő sebnek a nyomát keresné a Jella nevetése helyén.
    Többet nem beszélt erről. Sem erről, sem másról. Jella pedig nem bírta meghallani az András csendjét attól a zajos, nyugtalan élettől, amely a saját szívében volt.
    Mind a ketten küzdöttek. Egyik szótlanul, a másik hangosan és közben nem tudták, hogy küzdenek. Most már csak az egymás ölelését értették és még akkor is bizonytalanságban, magányosan volt mindegyikük.
    Nincs nagyobb út a világon, mint amely az embertől az emberig vezet. Olykor átlátni felette, át is hallani a kimondott szót, de az utat megjárni sohasem lehet.

XXVI.

A pálya fekete és lucskos volt az esőtől. Jella leeresztette a sorompót. Egy tehervonat csörömpölve tolódott át a hegyélen. A mozdonyról lekiáltott valamit a gépész. Hóna alatt kibukkant a fűtőlegény vigyorgó, füstös képe. Egy szénporos, gyűrött őszirózsát hajított az asszony felé.
    A virág a sárba esett. Jella nem nyúlt érte, de azért sokáig nézte. Ekkor tudta meg, hogy már ősz van, eddig nem vette észre.
    A telet sem vette úgy észre, mint máskor. Hiszen András esténként sokszor ott ült mellette a tűznél. És ő benne még mindíg nőtt a nagy forróság, pedig a jeges szél kemény havat vert az ablaküvegnek. Az alacsony, vak ég alatt, kettős mozdony vonszolta fuldokolva a hóviharban a vonatot. Az erdő eltűnt a zimankós fergetegben. Az emberek nem látszottak ki a bundákból. Az ajtó alatt bejött a hó a konyhába, éjjente pedig vonítottak a farkasok a szakadékban és elnyúlt testtel, lompos, szürke árnyak kullogtak a fehér dermedésben az istálló körül.
    Aztán átnyilallott a tavasz a Karszton. A nap aranylépéssel járt a hegyeken és a nedves erdők megszáradtak a nyomában.
    Megint nyár lett. Épp úgy, mint tavaly, de ez a nyár nem volt többé a Jelláé. Pedig látszani nem látszott semmi. Ezt csak érezni lehetett.
    Kinn az erdőn már apró nesszel hullott le az érett málna az ágról. Az őrház előtt, egy kék, olajos kendőn, paszuly száradt a napban és csörgött, ha szél érte.
    Lenn a vízárok táján Péter dolgozott. Egy talpfán térdelt a két sín között és azt a kapcsolócsavart húzta, amely könnyebben lazult meg, mint a többi. Mikor az ösvényen Jella elhajtotta mellette a kecskéket, felnézett rá.
    — Hová mégy már megint? — kérdezte nagyon halkan, mintha a hangjával akarna bocsánatot kérni azért, amit mond.
    — Az erdőre! — Kiáltotta Jella ingerülten és ment tovább.
    Az ember megalkuvó kis sóhajtással görnyedt a sínre. Zsebkendőjét fájós térde alá gyűrte. Megint neki fogott a munkának.
    Jella a kanyarodónál megállt. A mozgóőr jött szemközt, aki a faluban lakott és onnan járt fel a pályára segíteni.
    — Réz András ma nincsen szolgálatban, — mondotta az ember és a sínre köpött. Az arca ráncos lett, a szája mint egy görbe, vörös seb ide-oda vándorolt a két füle között.
    „Vajjon tud-e ez valamit?” Jellának eddig soha sem jutott ilyesmi az eszébe. És Péter? „Majd jobb leszek hozzá” — gondolta, hogy eltolja magától a nyugtalanságát. Visszanézett. Egyszerre megfeledkezett mindenről. Lenn a pályán egy kékes folt mozgott a napsütésben. András volt. Lassan közeledett. Megállt a két fénylő sín között, ott, ahol Péter dolgozott. Mikor tovább ment, eltakarták a bokrok, nem került többé elő. Jella hiába várta — és ez nem először történt.
    Esteledett, mire a patak hídján összetalálkoztak. A legény a réten át jött, a falu felől. Messziről hallatszott a fütyölése. Az arca tüzelt, a szeme fényes volt. Jella elállta az útját.
    — Honnan jössz?
    András mereven nézett rá. Kigombolta a zubbonyát, mintha a meleget akarná kibocsátani, ami a mellében volt. Aztán nekidőlt a híd karfájának és tovább fütyölt.
    Jella sohasem látta így.
    — Te ittál...
    — Ittam, — mondotta a legény, — de nem eleget, mert még mindíg tudok mindent, ami nincs jól. — És keserűen nevetni kezdett.
    Az asszonynak eszébe jutott, hogy milyen régen nem hallotta őt nevetni.
    A híd alatt már sötétedett a víz. A réten egy kis parasztleány libákat hajtott a falu felé. Egy boglya mellett gereblye volt a földbe szúrva. Jella hirtelen visszaemlékezett. Itt beszélt először Andrással, akkor nap, mikor Péternek kifogyott a dohánya és a sarló is eltört. A boltban egy ember kaszafenőt vásárolt és beleverte a fejét az állatcsengőkbe. Az ivóban valaki az asztalon könyökölt és egy barnaképű nagy leány várta, hogy mit rendel. Jellának úgy rémlett, megint látja azt a leányt. Most is a csípőjén tartja a kezét.
    Gyanakvóan nézett a legény arcába.
    — Beszéltél vele?
    — Kivel? — András nem értette mit akar.
    — Vele. A korcsmárosék cselédjével.
    — Hiszen ő adta elém a bort.
    Jella szeme kitágult, mintha többet akarna látni, mint amennyit lát... A szája kemény lett, az arca eltorzult valaminő sajátságos fájástól, ami hirtelen beleharapott a húsába. Nagy, idegen irígység jött rá, ami nem a gondolatában volt, hanem a testében. A torkát fojtogatta, belülről a mellét marta. Kínjában a tenyerébe ásta a körmét. Lehelete az András arcát érte.
    — Megfojtalak, ha mást szeretsz... — És még egyebet is mondott, sokat, érthetetlent. Nem tudta, honnan jöttek a szavak a szájába, csak jöttek és neki kellett mindent mondania, ami bugyborékolva kavarodott fel a vérében.
    A legény egy pillanatra nyitott szájjal nézett rá, aztán észrevette magát és összeharapta a fogát. Nem azon csodálkozott, amit Jella mondott, az asszony elváltozott arca lökte mellbe.
    Szélesen, nyiltan kelt benne a harag, mint a vihar otthon a rónán. A jobbkeze lassan ökölbe szorult. És mindazt, amit érzett, egy szóban kiáltotta a Jella szeme közé:
    — Te idegen, te!... — Szabadulni akart. Csak azért is! Ment vissza a korcsmába.
    Jella meghökkenve nézett utána. Nem merte követni. Félt tőle és jobban szerette, mint valaha.

XXVII.

Virradt már, mikor András hazafelé indult. A hegyek hajnali párákban álltak derékig, a kövek nedvesek voltak a harmattól. A legény nehéz lépéssel ment, az arca gödrös volt, a szeme tiszta. Nem ivott egy kortyantást sem egész éjjel. Nem is szólt senkihez, csak ült a korcsmában és fizetett a petroleumért, amely a lámpában elégett. Mikor az erdőbe ért, egyszerre megállt. A cserjésben valami madár nehézkes szárnycsapkodása hallatszott, mintha menekülve akarna felszállni. Aztán csörtetés jött a nyomába és a sűrűből egy hosszúszörű, kiéhezett kutya futott elő. Egy fehér juhászkutya, olyan, amilyent András itt a hegyek között nem látott soha.
    Önkénytelenül füttyentett neki.
    A kutya egynéhány ölnyire lódult még a nagy gyorsaságtól, aztán előrefeszített lábbal csúszott valamelyest a hirtelen megállásban. Visszakanyarodott és lelapulva, ferde testtel kúszott a legényhez. Az orra nedves és fekete volt, a szeme barna, mint a dohánylevél. András lehajolt hozzá, lompos fülén lassan húzta végig a kezét és mialatt nézte, olyasfélét érzett, mintha sírni tudna, nevetségesen sírni egy kóbor juhászkutya miatt.
    — Sajó te... Sajó kutyám... — Maga sem értette, hogyan jutott ez a név az eszébe, de mikor kimondta, két öklét keservesen a szemének szorította. És úgy, lehunyt szemmel egyszerre hazalátott az aranyasztagos nagy alföldi rónaságra, ahonnan neki el kellett jönnie... Otthon már bizonyosan learatták az életet. Szinte érezte a meleg termés érett szagát, szinte hallotta a tücsköket a tarlón. Kolompolásos csend... És az ember még az Úristenhez sem emeli fel a fejét: a pillantás, a hatalmas sík földön át egyenesen megy bele az égbe, az Úristen szemébe. Nem állja az útját semmi, csak egy fényes hasítás a kékben, a falusi templom bádog tornya. Mozdulatlan akácok, elszórt kis tanyák, a gulya, a ménes, fehér juhászkutyák...
    Valami összemarkolta a torkát... Káromkodni szeretett volna egy nagyot, hogy bedőljenek körülötte a hegyek. A komondor, mintha megértette volna, csaholni kezdett, farkával a földet verte, aztán felugrott a levegőbe és végignyalta az András állát.
    A legény elkapta előle a fejét, de azért az arca mégis felderült.
    — Sajó te... — mondotta sokszor egymásután — Sajó kutyám... — És az ember és az állat úgy mentek odébb, mintha összetartoznának.
    Túl a hídon, ahol az erdő alatt már ritkulni kezdett a sűrű, Jella ült egy kidőlt fán. Egész éjjel nem aludt. Mikor derengett, kiszökött a házból. Azóta Andrásra várt. Amint meglátta, lehajolt és úgy tett, mintha rőzsét szedne. Aztán mást gondolt. Eldobta a a gallyakat, megindult a legény felé. Lassan, fojtott lépéssel ment, mint egy szép erdei állat, amely ugrásra készül. Egymásra néztek. András fáradt, türelmetlen pillantása lefegyverezte egy percre az asszonyt. Szeme nedves lett a szemrehányó éhes szerelemtől. Összegörnyedt, mintha kéregetne.
    — Ne légy rossz hozzám...
    A legényt nem indította meg a Jella ellágyulása. Már elmúlt az az idő... Részvétlenül, szinte indulatosan állt előtte és olyan magasan tartotta a fejét, hogy a felkelő nap belesütött az arcába.
    Jella válla megremegett. Hiába alázta le magát. Hirtelen megváltozott a tartása.
    — Majd kellek még! — és fenyegetően előrelépett. Mintha meg akarta volna mutatni a hatalmát a legénynek is, magának is, lassú, sötét mosolygással eresztette hátra a fejét.
    András arcán ingerült fáradtság ült ki. Elutasítóan emelte fel a kezét:
    — Hagyj békét...
    De a hangja tompa volt és Jella megérezte benne a diadalát. Nagy barna szemében megolvadt a töredezett arany, a dereka visszacsuklott. Asszonyi ösztönében megtalálta újra a csábítás mozdulatát és ebben a mozdulatban egy egész élet küzdött a boldogságért. A szája kinyílt. Nevetni tudott volna, kiáltani, hangosat... Hatalmába vette a legényt és mintha zsákmányt ragadna meg, a nyaka köré fonta a karját.
    — Hát mégis szeretsz! — Gyönyörűségében úgy hallgatta az András szíve dobogását, mint azoknak a köveknek a láthatatlan rohamát, amelyeket ő maga taszított a szakadékba.
    A legény küszködő ellenszegülésében szaggatottan lélekzett. Egyszerre nem látott többé. Vakon kapta át az asszony derekát. Kétségbeesetten szorította a mellére, mintha az ölelésben akarta volna elpusztítani, hogy ne legyen többé...
    Magasan az erdő felett, a sziklaélen egy hegyi paraszt kapaszkodott a havasi legelő felé. Kicsinek látszott és az ember is, a kaszája is egészen fekete volt, amint egy pillanatra a nap tűzkorongja elé került. Jella babonásan borzadt össze. Eszébe jutott valami. Lenn, régen a falujában, a korcsma küszöbén, kártyát vetett neki egy cigányasszony. Az egyik kártyán csúnya kaszás állt és az asszony azt mondta, hogy ez a halál.
    András is nézte az embert, de ő csak egy munkás parasztot látott, aki ment előre az új nap felé.
    Egyenlőtlen lépéssel indultak odébb az erdei ösvényen. Nem szóltak egymáshoz és a csend csak úgy magától ellenséges lett közöttük.
    A legény füttyentett. Az asszonynak eszébe jutott, hogy mit is keres közöttük az a fehérszorű, idegen kutya. De András nem felelt a kérdésére. Hiába szólította. Hozzája nem volt a legénynek egy szava sem, pedig mikor a töltésnél elváltak és Jella visszanézett, tisztán látta, hogy lehajolt és mondott valamit a kóbor kutyának.

XXVIII.

A nagy fehér sziklafalon kiégtek a füvek. A szakadék felett egy költöző madár szárnya csapott bele a csendbe.
    András ekkoriban elkerülte az erdőt. A korcsmában sem látták többé, Péter háza előtt sem állt meg annyiszor, mint régen. Ha nem volt szolgálatban, oda ment, ahol már semmi sem nőtt, de az ember szeme legalább messzire elláthatott.
    Szürke horpadások. Lecsüngő sziklák. És a tikkadt, csontfehér vízmosásban szakadatlan halk pergéssel egyre csúszott a kavicstörmelék a mélység felé.
    A legény a tenyerébe hajtotta az arcát. Ilyenkor úgy tetszett neki, a búzavetésben hallja a szél járását. Néha-néha fenn a hegycsuszamlásban egy laza kő indult. A kutya felemelte az orrát. András is odanézett és örült, hogy nem ember az, aki zajt ütött.
    Megint csend lett. Csak a kavics pergett bele halkan, halkan a nagy magányba.
    Mióta András és a fehér komondor összetalálkoztak, nem szakadtak el egymástól soha. Ha vonatot jelzett a harang, a kutya az őrház előtt állt feszülten, mintha ő is szolgálatban lenne. Vonalbejáráskor a legény mellett kullogott a pályán, estefelé pedig, mikor András a töltés partjáról az árokba lógatta a lábát, Sajó mellette ült és nézett mereven egy irányba, mint a gazdája. Nagy ritkán összehajoltak, mintha titkokat mondanának egymásnak, aztán megint elmúlt vagy egy óra és sem az ember, sem az állat nem mozdította meg a fejét.
    Egy napon Jella már jó ideje figyelte őket. Egyszerre csak beszéd hallatszott a tájékukról. Az asszony nem értette, kihez szólt András. Őt nem láthatta a bokroktól, kívüle pedig nem volt senki a tájékon.
    Önkéntelenül a levegőbe pillantott, mintha ott keresne valakit.
    Az acélkék égen fecskék gyülekeztek. Mint a parittyakövek, sebesen surrantak össze. Billenő szárnyuk alatt apró testük fehéren cikázott a napban.
    Ebben a pillanatban tisztán hallatszottt az András hangja:
    — Elhúznak ezek is...
    Most már világos lett az egész. Jella átugrott a sínek felett, két kezével megmarkolta a legény vállát:
    — Miért beszélsz a kutyáddal, mikor velem mindíg hallgatsz? — Olyasfélét érzett, mint multkoriban a hídnál, mikor a barnaképű leány az eszébe jutott. Ellenségesen nézett az állatra. Bántani akarta volna, elkergetni, hogy ne lássa többé András mellett. Egyre erősebben markolta a legény vállát és mert nem felelt, meglökte a térdével:
    — De hát miért szereted?
    András a tenyerébe fogta Sajó nedves, fekete orrát és maga felé fordította a pofáját. Csendesen, szomorúan mosolygott, aztán hirtelen olyan mély lett a nézése, mint az első időkben, mikor Jella azt hitte róla, hogy határtalan messzeségbe lát el.
    — Hogy miért szeretem? — mondotta vontatottan, mintha csodálkoznék, hogy ilyesmit kérdezni is lehet. Gyanutlanul nézett az asszony szeme közé:
    — Otthon minálunk ilyen kutyák vannak az Alföldön...
    Jellának megrezzentek a pillái. Belülről megint megmarta a mellét valami irígy harag és mert nem pusztíthatta el azt az idegen kutyát, gyűlölködve félrerúgta András mellől.
    A legény talpon állt. Ökle felemelkedett, mintha ütni akarna. De Jella nem várta be, ijedten futni kezdett.
    András csak egyet lépett, aztán megállt, erőszakosan összefonta mellén a karját, mintha saját magát akarta volna megfogni, hogy ne mozduljon a helyéből. Kérlelhetetlenül meredt az asszony után és abban a pillanatban, amelyikben már nem történt semmi, láthatatlanul, hangtalanul valaminek vége lett.
    Este hiába várta őt Jella a Péter háza előtt. És az erdőn is hiába várta. A legény nem ment utána, pedig már olyan kevés meleg napja volt az ősznek.
    Éjjente hideg szél fújt át a hegyélen. A felhők lejöttek az őrházig. Az ember beléjük nyúlhatott a kezével. András leakasztotta a báránybőr bekecsét a szegről. Fázott és nem bírt felmelegedni még a tűzhely emellett sem.
    Az utolsó tehervonat már befordult a déli alagútba. Zárólámpájának vörös fényét felszippantotta a sötétség. András bement a házba. Leült a tűzhely mellé. A nedves fa pattogott. Sajó lassan lélekzett a nyirkos csendben. A legény fázott. A csontjai fáztak, a foga összeverődött. Új hasábot vetett a zsarátnokra. Mozdulatánál felcsúszott a kabátja újja. A szeme megakadt azon a kék vonallal rajzolt szíven, amit huszár korában egy sváb baka égetett a karjába. Emlékezett a baka arcára, széles volt és szeplős és a keze is szeplős volt. Négy hatost fizetett neki. Áldomást is ittak a zabosládán, táncoltak is hozzá, olyan nagyon, hogy András beleverte a fejét az istállólámpába. A kincstári lámpaüveg összetört. Az ő homloka vérzett... Most egyszerre újra fájni kezdett a régi ütés. Mintha még ma is szédülne tőle a feje...
    Másra akart gondolni. De megint csak a katonasor jutott az eszébe. A sárga lópokróc, melyet a goromba őrmester kiégetett a pipájával. Kárörvendő huszárpofák. A kaszárnyaablak repedt üvegje. Mindenféle, ami rég kiment a fejéből. Aztán hirtelen arra a napra emlékezett, mikor hazaeresztették a falujába. A piros sipkát is elvihette magával. A sarkantyúja pengett, az új csizmája kopogott és egy leány olyan szépen nézett utána az alsó soron.
    András visszakapta a fejét. Egészen egyedül volt, mégis mintha a Jella arca tolódott volna eléje a tűzfényből. Végigtörölte a homlokát... De hiszen Jellának nem igért ő semmit...
    Megint zavaros lett az egész. A szegletben vastag füstöt látott kelni. A levegőben csengést hallott. Hogy a fejéből jött-e a csengés meg a füst vagy máshonnan, maga sem tudta. Felállt. Körben kezdett járni a konyhában. A füst elmúlt a szegletben, a csengésnek is vége volt. A kutya körme megcsikarta a téglát, amint nyújtózott. Az állat lustán, álmosan követte nyomon a gazdáját, olyan közel hozzá, hogy a csizmája sarka mögött kapkodnia kellett az orrát.
    Andrással émelyítően forogni kezdett a ház, de ő azért csak ment és csökönyösen nézett a levegőbe, mintha valamit keresne, amit elveszített.
    — Az a csengés az előbb?... Hátha harangjelzés volt?...
    Bizonytalan, lázas mozdulattal gyujtotta meg a kézilámpában a kanócot. Felrántotta az ajtót. Egy pillanatig szabad mellel állt a küszöbön.
    Az éjtszaka tele volt fagyos sivalkodással. Az erdő hallatszott a sötétben, mintha zuhogó, vad víztömeg csúszott volna át rajta.
    A legény, szél ellen menni kezdett előre a vágányok mentén. A lámpa bádogbordái között ingó, kemény fénydarabok estek a kövekre. András árnyéka lebillent a töltésről, beleért a szakadékba, fordult és idétlenül nőtt meg a sziklafalon. Szemközt, az ég alatt, tátott szájjal kúszott előre a nagy hegy és nyelte maga előtt a síneket. A legénynek ekkor hirtelen úgy rémlett, hogy valaki futva jön mögötte. Magasra emelte a lámpát, visszanézett. De a sűrű feketeségben csak egy fehér szakadás mozgott felé. Sajó volt.
    Andrásnak kitisztult a feje... Az északi alagútnál állt, amelyen át haza, ő hozzá, az Alföld felé lehetett elmenni... Az órájára nézett. Eszébe jutott, hogy az utolsó éjjeli tehervonat rég bejárt. Még a mozdonyszámra is emlékezett.
    — Háromezerháromszázhuszonhét...
    Mire a házba ért, a tűz nem égett többé. Megkísérelte, hogy felélessze, azután azt is abbahagyta. Úgy sem törte már a hideg, inkább melege volt. A fejében doboltak az erek. Az ágy szélére ült és a csizmáját nézte. Szerette volna lehúzni, de nem bírta elszánni magát, hogy a lábát mozdítsa.
    — Háromezerháromszázhuszonhét...
    A számok szakadatlanul görögtek a homloka mögött. Szétváltak és megint másként álltak egymás mellé. Sorakoztak, mint a katonák. Mikor jobban odanézett, piros sipkájuk volt és a falun mentek át és az alsó soron utánuk nézett egy leány.
    A legény teste kimerülten hajolt előre, keze pedig még mindíg mozdulatlanul csüngött le kétoldalt a térde mellett. A vér beleszaladt a duzzadó erekbe. Elzsibbadtak a tagjai.
    Sajó nyugtalanul nézte őt. Időnkint fájdalmasan vonított és végignyalta a gazdája tüzes kezét. De András nem vette észre, lázas szemmel meredt a levegőbe, mintha egyes-egyedül lenne a házban.
    Magányos kínjához kevés volt a pusztai kutya, valaki más is kellett volna neki onnan hazulról...
    Kinn szürkülni kezdett a reggel. A mozgóőr megzörgette az ablakot.
    A legény előrebukva, eszméletlenül feküdt a földön. Sajó lekonyított füllel, mozdulatlanul virrasztott fölötte.
    ...András rövidesen fennjárt megint, de a helyettes ember, akit az állomásról küldtek, még mindíg nem ment el. Jella szomorúan kóborolt a legény háza körül. Befutott hozzá. Vitt neki tejet, aztán megint ment nyugtalanul, mintha kergetnék. Sehol sem találta a helyét, mióta nem lehetett egyedül Andrással soha.
    Egy este a félszernél állt, mikor a töltésen hangokat hallott. A férfiak maguk között beszéltek. Valamelyik azt mondta, hogy Réz Andrásnak írás jött. Hazamehet szabadságra...
    Jella megkapaszkodott a deszkafalban. A torka összeszorult, nem bírt nyelni. A szíve nehéz lett, úgy érezte, hogy leszakadt, aztán nagy, rémült zuhanással esni kezdett a belsejében... Erőtlenül támasztotta fejét a falnak és a szívétől lassan megtudta minden csepp vére, hogy András el fog menni tőle.

XXIX.

Messze a hegyekben vihar vajudott reggel óta, de az erdő még mozdulatlanul állt, mintha a nyomott levegő megkötötte volna az életét. Valahol a fák között egy fenyőtoboz esett le tompa, visszaugró nesszel. Az érdes napfényen át apró, száraz aranytűk hullottak a toboz nyomába és az esésük hallatszott az ijedt, várakozó csendben.
    A hegyélen végigborzongott a vihar előszele... A fenyvesben inogni kezdtek a fák. Nehéz zöldjük lassan himbálózott. Aztán a törzsek mozdultak reccsenve, aztán mintha a föld alatt emelgették volna a gyökereiket, hullámzott a moha.
    Jella felkapta a fejét és Andrásra nézett.
    Régen nem voltak maguk között, egyedül. Azóta, hogy Jella a komondort bántotta, sohasem szólt hozzá a legény. Az a harag, amely akkor támadt benne, kihűlt, de megkeményedett és elválasztotta őt az asszonytól. Most is úgy állt előtte, mint egy idegen, pedig ebben a percben mind a ketten ugyanazt gondolták.
    Jella őrölő nyugtalanságában nem is bírt mást az eszében tartani. Egyre az kínozta, amit a félszernél hallott. Andráshoz hajolt. Most, amikor a legény oly közel volt hozzá, hogy a kezével elérhette, nem lehetett azt felfogni, hogy elmenjen tőle. A hangja lágy lett és meleg:
    — Úgy-e nem mégy el innen?
    A legény megkönnyebbülten sóhajtott. Erről akart ő is beszélni, de nem tudta, hogyan kezdjen bele. Jella felé fordult. A szolgálati zubbony lógott rajta. Az arcát megviselte a sok láz. Fáradtan nézett az asszony égő szemébe. Szeretett volna békével menni innen. Mikor megszólalt, nem volt öröm a hangjában, csak a nagy elhatározás nyugalma.
    — Elmegyek, — mondotta egyszerűen, — jobb így mindenkinek.
    Jella csak az első szót hallotta. Görcsösen markolta össze mellén a lobogó ingvállat.
    — Hát elmégy... — Lassan, ijedten bólintgatott maga elé. Hát igaz... Egyszerre olyan szegény és árva lett, mintha megint egyedül maradna a világban. Elfeledett, régi szavak jutottak az eszébe... Valamikor sokat mondta őket. Gyámoltalan, jó régi szavak.
    — Majd visszajön... — Halkan, habozva beszélt önmagának, mintha félne, hogy most mindjárt elveszik tőle ezt is. De András nem mondott ellent és Jella merészebb lett. Már egészen bizonyosra vette azt, amiben reménykedett.
    — Ugy-e visszajössz? Nem sokára? És szeretni fogjuk egymást, mint azelőtt?... És szeretni fogsz ott is! Mindíg! Mikor nem látsz, mikor másra nézel...
    Ettől a gondolattól elsötétedett az arca. Megint érezte a testében azt a maró irígységet, ami úgy fájt, hogy kiáltani lehetett volna tőle. Kétségbeesetten rázta meg a fejét.
    — Nem!... Még sem bírom. Itt kell maradnod Andrija. Elpusztulok én tenélküled.
    A legény öklére támasztotta az állát és a földet nézte. Érezte, hogy az asszony nagyon szereti őt, de nem tudott már hálás lenni érte. Hiába kényszerítette magát, hideg üresség volt a szívében, amelytől csak a saját életére bírt gondolni. Nem kellett neki többé Jella féktelen, kínzó szerelme, szinte ingerelte őt. Azt szerette volna, hogy vége legyen az egésznek és tudatlan önzésében úgy képzelte, hogy vége is lesz, ha ő elmegy innen.
    Sokáig hallgattak és közben Jella keze tehetetlen kis mozdulattal egyre-másra emelkedett és esett vissza a térdére.
    — Andrija!... Teremtőm, de hát miért jött ez így? Hiszen én nem tettem mást, én csak szerettelek...
    A legény felrezzent. Ettől a hangtól megolvadt valami a belsejében. Megszánta azt, akit nem szeretett többé. Mondani akart volna neki valamit, ami jó legyen és még se tegyen rosszat. Végtére is szótlanul tette a kezét az asszony vállára. Jella utána kapott és mohón a szájára szorította, mintha magába akarta volna szívni, hogy többé semmi se választhassa el őket egymástól.
    — Andrija... Andrija... De nem tudta megmondani azt, amit érzett. A szemét elfutotta a könny.
    — Úgy félek valamitől...
    A legény a mellére húzta az asszony fejét, hogy ne lássa sírni és darabosan símogatni kezdte, mint egy beteg kis állatot, amelyet meg szeretett volna gyógyítani, mielőtt elmegy, amelyet el szeretett volna altatni egy kicsikét.
    Körülöttük süvöltve járt a szél az erdőn. A nagy mozgalomban csak ők ketten álltak mozdulatlanul. Közel egymáshoz, mégis magányosan. És a legénynek ekkor egyszerre úgy tetszett, mintha ez az óra nem először lenne, mintha már máskor is állt volna így búcsúzva a Jella oldalán. Aztán eszébe jutott, hogy csak a gondolatában történt ez mindannyiszor, ha megértette, hogy nem tudnak ők ketten egymással megélni.
    — Jella, — szólalt meg fojtottan és mialatt önmagával is, a szavakkal is küzdött, csak egyre simogatta az asszony szép, rezes haját. — Jella, ne sírj, ha mondom! Hiszen mindíg tudtam, akkor lesz ez csak jól, ha már nem lesz sehogy.
    Az asszony megütődve emelte fel az arcát.
    — Tudtad? Hát másszor is gondoltál te erre?
    András szomorúan bólintott.
    Jella feje csüggedten esett vissza a legény vállára.
    — És én azt hittem, hogy semmire sem gondolsz, mikor hallgatsz... — Mintha egyszerre az eszébe csapott volna valami, eltaszította magától Andrást és merően nézett a szeme közé:
    — A pusztára mégy?
    — Oda...
    Az asszony szemöldöke összeszökött. Egyetlen baljóslatú árnyékot vetett keresztben a homlokán.
    — És a pusztára is gondoltál, mikor nem szóltál hozzám.
    — A pusztára is.
    — Andrija te! — A melle gyorsan, ijesztően emelkedett. — Megfojtalak, ha szeretsz ott valakit... — A gyanakvó harag sötét hullámban szállt a fejébe. Nem volt többé ura a testének. Két kezével a legény szíve felé kapott, tépni, szaggatni szerette volna a húsát, hogy ne kínlódjék csak ő egyedül, hogy a másiknak is fájjon valami. Az arca szinte csúnya volt, a szája vonaglott.
    — Megátkozlak, ha elhagysz. Tönkre teszem az életedet!... Isten engem úgy segéljen!
    A legény tekintete megint kemény és érzéketlen lett. Ellenségesen húzódott el az asszonytól. Mindent újra látott benne, amiért nem tudta szeretni, amiért elvágyott mellőle. Már nem okolta magát semmiért, már nem szánta a másikat.
    — Eressz, — mondotta ridegen, mikor Jella elállta az útját. — Élni kell és így nem lehet.
    Az asszony feleszmélt. Megértette, hogy nem bírja többé Andrást tartóztatni. Felfogta, hogy már nincs felette hatalma és elsápadt.
    — Soha nem tudtam, hogy ilyen erős vagy, hiszen olyan engedékeny voltál mindíg... — Meghunyászkodottan emelte fel száját a legényhez:
    — Csókolj meg legalább.
    András, mintha nem hallotta volna, mereven nézett el a levegőbe.
    Jella összerázkódott. Hátra eresztette a fejét. Még ekkor is küzdeni akart, de a régi szép mozdulat nem volt már csábítás, csak szegény alkudozás, csak nyomorúságos könyörgés. Aztán mosolyogni próbált. Aztán lassan elfordult Andrástól és végig húzta két kezét az arcán, mintha megfájdult volna a szája attól a szörnyű utolsó mosolygástól.
    — Nem tudok... Nem tudok többé. — És egy nagy zokogás tépte meg a mellét.
    A legény hirtelen feléje fordult. Nem értette őt. A szédítő magasságok és sötét mélységek világa mindíg idegen volt neki.
    Soká mozdulatlanul nézett Jellára és a zúgó erdőn, csendesen elbúcsúzott tőle. Mikor az asszony mérhetetlen kínjában felpillantott, egymás szemében akadt meg a tekintetük.
    — Andrija, adjál valamit, amivel élni lehet. Mondjad hát, hogy visszajössz.
    A legény fáradt volt, menni szeretett volna.
    — Visszajövök... — Elakadt a lélekzete. Miért mondta ezt? Hiszen nem akart ő ide visszajönni. Azt hitte, hogy hazudik és megvetette magát érte. Tagadóan nézett Jellára, de az asszony, aki mindíg gyanakodott, most kétségbeejtően hitt neki. És András nem merte elvenni tőle ezt az egyetlen hazugságát, mert bizonytalanul, homályosan olyasfélét érzett, hogy több jót adott véle, mint mindazzal, ami közöttük valaha igaz volt.
    — Áldjon meg az Isten...
    Többet nem szóltak egymáshoz. Este Jella magányosan állt a töltésen. Messze a sínek felett egy kis lámpafény ingott, távolodott az alagút felé.
    Valaki elment.

XXX.

Nehézkesen, lassan ketyegett az óra az őrházban és a hangja úgy hangzott, mintha olvadt ólom csepegett volna belőle a földre.
    Jella fejében tompa zavar volt, amelytől gondolkozni sem tudott és a mellében olyasfélét érzett, mintha egy nagy ütést kapott volna, amelynek a fájását még nem tudja felfogni. Megsebesült és nem mert a sebbe nézni. Szinte félt attól a perctől, amelyben minden az eszébe fog jutni. Néha úgy rémlett neki, mintha ő is elment volna innen és másutt lenne, valahol messze, ahonnan nem bír visszatalálni saját magához.
    Lélektelen szemmel üldögélt a tűzhely mellett. Hallgatta az óra ketyegését. Aztán fásultan felállt, az ablakhoz ment, megkapaszkodott a piros kis függönyben, sokáig értelmetlen erőlködéssel szorította a markába, hogy szinte belefáradt és közben nézte az esőt. Az ablaküvegen akár az olaj, sűrűn csúszott le a víz. Az erdő felé egyenletesen estek a cseppek, mintha sok-sok nedves drótszál feszült volna az ég és a föld között. Fényes esőszálak és Jella egyszerre azt képzelte, hogy börtönben van. Felrántotta az ajtót. Neki szaladt a zápornak, mintha el akarta volna tépni a dróthálót, hogy megint szabad legyen.
    Az ázott erdőben lassabban járt. Ingválla lucskosan tapadt a melléhez, fejében könnyebb lett a köd. Odakinn a fák alatt közelebb volt hozzá az András emléke. Valami ottmaradt belőle a fák között. Az erdő, mely annyiszor kihallgatta a szerelmüket, megismételte zúgásában a régi szavakat.
    — Andrija... hiszen én szeretlek...
    Csak ennyit bírt gondolni. Csak ennyit tudott bizonyosan. A többi zürzavaros, nyugtalan félálom volt.
    Egy napon aztán felébredt. A kecskéivel járt a hegyoldalban. A mezítelen gyökerek között piros gombák világítottak. Az őszi napban egy berkenyebokor vérzett a sziklafalon. Jella a sűrűbe figyelt. Már régen hallott valami neszt a bozótban, mikor egyszerre mozogni kezdett a cserjés alja. Soványan, sárosan Sajó kúszott a földön.
    Jella lélekzete elállt, mintha kísértetet látna. Mereven bámult az állat mögé. De nem jött ott többé hozzá senki az erdőn át. Elborult a szeme, aztán kárörvendő gyűlölettel nézett megint a pusztai kutyára. Most megüthetné, elemészthetné, hogy nyoma se maradjon. Az arca kegyetlen lett, a keze olyan mozdulatot tett a levegőben, mintha késsel, hirtelen elvágna valamit.
    Sajó szomorúan lógatta a nyakát és nyöszörögni kezdett. Ettől a hangtól lecsuklott a Jella karja. Egészen ilyen nyöszörgést érzett ő is a mellében.
    — Téged is itthagyott. Téged is... — és egyszerre nagy közösség támadt a magányos asszony és a gazdátlan állat között.
    — Sajó te... Sajó kutyám, — dadogta, úgy, amint Andrástól hallotta. És mikor a kutya a térdéhez dörgölődzött, elfelejtette, hogy a pusztáról való, elfelejtett mindent, már csak azt tudta, hogy az Andrásé volt és mintha az állat bundás fején a legény kezenyomát keresné, hozzászorította az arcát. Egyszerre felzokogott. Ekkor fogta fel annak az ütésnek a fájását, amely eddig csak tompán sajgott a lelkében...
    Sajó a Jella kutyája lett. Sajóval beszélni lehetett. András is beszélt vele és az asszony sok mindent elmondott neki. Péterhez nem szólt. Alig is látta. Az embernek meggyűlt a dolga. András helyettese járatlan volt, az ő vállát nyomta a felelősség és elfáradt tőle. Este a konyhában olyan mozdulatlanul ült a lócán, mint egy pihenő gép.
    Jella örült, hogy nem kérdezett soha semmit. Sírni tudott volna, ha beszélnie kellett. Fellélekzett, mikor magára maradt.
    Kinn lépések kerülgették a házat. Csengő, apró kalapácsolás közeledett a síneken. Nem emelte fel a fejét. Úgyis mindegy volt minden. Mire Péter bejött a szobába, lehunyt szemmel feküdt az ágyon, mintha aludnék. Virradatkor lábujjhegyen lopódzott ki az istállóba. Hívta Sajót, hajtotta a kecskéket. Sietett, mintha valaki elé kellene mennie, mintha futnia kellene valami elől. Olyan nehéz volt a szenvedése, hogy el szerette volna dobni magától, mint munka után a kapát, ha már nagyon elfáradt.
    Összegörnyedve ült és halkan nyöszörgött az erdei csöndben. Féktelenül rohant a szakadékos lejtőn és bele kiáltotta kínját a szélbe. Soha sem hitte, hogy így lehessen szenvedni, mikor az ember se nem éhes, se nem beteg, se nem fázik. A teste lefogyott, az arca beesett és mintha az a nagy tűz, mely azelőtt a szemében égett, pusztító, füstös nyomot hagyott volna rajta, szomorú árnyékok sötétlettek a pillái alatt.
    Szeptember elmúlt. Egy este Péter a kézilámpa mellett az asztalra dőlve olvasott.
    — Andrástól jött, — és kedvetlenül dobta el az írást.
    Jella az ajtófélfának támaszkodott. Visszatartotta a lélekzetét, mintha attól félt volna, hogy még az is elárulhatná.
    Péter újra kezébe vette a levelet.
    — Megint beteg. Azt szeretné, ha otthon hagynák egészen.
    Az ember csendes hangja, mint elviselhetetlen, éles zsivaj szaladt bele a Jella fejébe. Nem értette, hogyan bír olyan egyenesen megállni, mikor a küszöb süpped alatta. A szája mozogni kezdett.
    — Hát már vissza sem akar jönni?
    — Azt írja, — mondotta Péter elkeseredetten, — pedig, Isten látja lelkemet, úgy szerettem azt az Andrást, mint a fiamat.
    — A fiadat! — Jella egy darabig értelmetlenül nézett rá, aztán lehajtotta a fejét. Egyszerre fáradtnak érezte magát, mintha ő is olyan öreg lenne, mint Péter, mintha már eleget élt volna, mintha nemsokára meg kellene halnia.
    Éjjel megint nem bírt aludni. Kinn nehéz tehervonatok jöttek-mentek. A lámpák tántorgó fénysávokat vetettek be hozzá a szobába. Nyitott szemmel feküdt. Nézte a fénysávokat, amint keresztülbotlottak az asztalon, az ágytakarón, a kezén és a falon át kiszaladtak a sötétbe. A jelző harangok mindíg újra csöngeni kezdtek a háztetőn. Mindíg újra lomha, fekete kocsik tolódtak el. A lelógó kapcsok és láncok csörömpölve ütődtek a talpfákhoz.
    Milyen kegyetlen és hosszú volt az éjtszaka. Egy pillanatra megrázta a gyorsvonat az őrházat. A repülő szikrák elnyúló tűzvonalából égő gyíkok lettek az ablak előtt. Aztán szinte megsűrűsödött a sötétség és a csend. Jella a szájára szorította a tenyerét, hogy ne kiáltson. Úgy fájt a homloka, mikor egy-egy szegény gondolat megmozdult mögötte.
    „Hát nem akar visszajönni”... Lehunyta a szemét, fáradt volt, hogy a könnyeit letörölje. Elaludt. De egy fúró tovább dolgozott a fejében, forgott szakadatlanul, könyörtelenül és ő hánykolódva küzdött vele álmában. Reggel, mikor felrezzent, ijedten bámult a mennyezetre. Csak egy percig tartott, hogy nem tudta, mi az, ami mindjárt fájni fog...
    Péter az ágyon feküdt és aludt. A szolgálati szobában a mozgóőr pipált. Jella szótalanul ment el mellette. Indult előre a pályán. Az alagútból visszanézett, aztán egyre gyorsabban szedte a lábát. A föld hideg volt. A 78-as őrház ablakából utána kiáltott az asszony. De Jella nem értette mit mond, talán nem is hallotta. Még egy fehér kis ház a sínek mentén. Egy fekete vashíd a szakadék felett. Lenézett a mélység vizére, de nem állt meg. A pálya emelkedett. Túl, a fák között piros tető látszott. A sínek szétváltak, egyszerre több lett belőlük és a nagyfejű törpe lámpák között mint a kötőtűk keresztezték egymást.
    Az állomás sárga fala keményen vált le a szürke szikláról. Előtte kiégett szénportól volt fekete a föld.
    Egy kormosképű ember hordót görgetett az épület mögé. Jella utánaszólt:
    — Itt áll meg az a vonat, amelyik a pusztára megy?
    Az ember felegyenesedett és visszanézett, aztán röhögve görgette odébb a hordót.
    Jella bement a sárga házba. A pénztárablak mögött egy fiatalember állt szétvetett lábbal. A nadrágja ijesztően szűk volt és amint ásított, az aranyzsinóros gallér kétoldalt nyitva meredezett az állának. Szemtelenül nézett az asszonyra és megkérdezte, hogy mit akar?
    Jella jól ismerte ezt a fajta tekintetet, sokszor néztek így rá a legények. Máskor nem bánta, de most indulatos lett. Úgy érezte, hogy annak az aranyzsinórosnak a pillantása valami olyat bántott rajta, ami az Andrásé volt. Végighúzta kezét a mellén. „Ez is az Andrásé. Minden az Andrásé. Az övé vagyok.” Először szeretett erre gondolni. A teste hirtelen emlékezni kezdett és az emlékektől meggyulladt a vére. Összeszedte a bátorságát. Eddig úgy képzelte, azért jött ide, hogy megkérje az állomási urat, hívná vissza Andrást, de mikor egy paraszt embert látott a pénztárablak előtt, aki jegyet vett, más jutott az eszébe.
    — Én a pusztára mennék, — mondotta sebesen és nagy vágyódásában elpirult. — Hol kell ott leszállni a vonatról?
    Az aranyzsinóros vállat vont.
    — Azt bizony nem tudom. Arrafelé sokszor áll meg a vonat.
    Jella tanácstalanul bámult a levegőbe. Egyszerre végtelenül nagy lett előtte a puszta. Hiszen ő még csak az András falujának a nevét sem tudta. És a gondolata eltévedt, ahogy a legényt kereste a világban, amelyet ő sohasem látott.
    Csüggedten indult kifelé. A ház falának egy létra volt támasztva, mikor átbujt alatta, eszébe jutott, hogy ez szerencsétlenséget hoz. Aztán, mert a füstös várószobában padot vett észre, befordult, hogy megpihenjen. A padon egy asszony, meg egy gyerek kuporgott. Közel ültek egymáshoz és szalonnát ettek. Jella körülnézett. A szegletben legyek dongtak a rozsdás vaskályha felett. A mérlegen zsíros petróleumkanna állt, melyre vörös és fehér cédulák voltak ragasztva. A szürke falitáblán meg-megzizzent a félig letépett menetrend papirosa. A gyerek lecsúszott az anyja oldaláról. Egészen leszakította a nyomtatványt és hajót csinált belőle a földön. Jella leült az asszony mellé.
    — Te is elutazol? — kérdezte nagysokára.
    A másik kelletlenül bámult rá, megrázta a fejét.
    — Az ember megy el. Éppen a jegyért fizet meg odabenn. Mi csak idáig jöttünk.
    — A pusztára megy?
    — Mit tudom én, hogy van-e ott puszta. Sok mindenféle van a tengeren túl.
    Jella fejében összezavarodtak a fogalmak. Az asszony és a gyerek nevetgélni kezdtek. Hirtelen feléjük fordult megint.
    — Aztán sok időre megy el az ember?
    — Sokra bizony, de hát majd csak elmúlik az is. Ketten várjuk, amíg visszajön. Úgy könnyebb.
    Az ajtón bekiáltott az a paraszt, aki az előbb a jegyet váltotta. Az asszony felállt.
    Jella utánuk nézett. „Ketten várjuk. Úgy könnyebb...” Én egyedül várok... Előrehajolt, hogy még egyszer lássa a gyereket. Kinn a pályán ténferegve jött az aranyzsinóros. Lába alatt ropogott a szénporos föld. Jella nem várta be. Elindult, hogy hazamenjen. Úgysem volt már itt semmi keresnivalója. Reménytelenül, fáradtan tette meg a nagy utat visszafelé.
    A berkenyebokrokon piroslott a sok élő bogyó. Egy vadalmafának lecsüngött a gallya a gyalogösvényre. Az is tele volt gyümölccsel. Jella végighúzta kezét a gallyon és nem tudta, mit érez.
    „Ketten várjuk... Ketten...” Sajátságosan fájni kezdett neki, hogy ő egyedül vár. Most jutott először az eszébe, hogy hiszen neki is lehetne gyermeke. Önző szomjúságában számára a szerelem eddig csak a csókokért, csak a szerelemért volt. És ő ivott csókot, szerelmet telhetetlenül és az András öleléséből nem maradt meg a nagy gyötrődésen kívül, semmi sem...
    A melle lihegve zihált, mintha minden gondolattal egy-egy nehéz súlyt emelt volna. Kimerülten állt meg az út mentén és öntudatlan szemmel a fenyves felett egy sziklaszálat nézett, mely magányosan meredt az őszi égnek. Olyan kopár, olyan vigasztalan volt az a szikla. Az elmúlt nyárból még csak egy fűszál sem maradt rajta. Pedig a lejtőn, a bokrokon piroslott a bogyó. Az almafán érett a gyümölcs.
    Jella életerős fiatal testében egyszerre világosság lett. Az ősi asszonyi vágyódás beleömlött a gondolatából a vérébe... és a vére ettől az órától kezdve jobban kívánta Andrást, mint valaha.
    „Vissza kell jönnie... Vissza fog jönni...” A régi reménység láthatatlan hullámokban áramlott megint a lelkébe.

XXXI.

Semmi sem történt. Csak az őszi nap sütött ki még egyszer és csillanva ezernyi ezüstszál úszott a levegőben.
    Útközben megállt a tél a hegyormokon.
    Jella szemében világosabb lett a szüntelen alkonyat és mint hajdan, tele tüzködte a haját a galagonya égő bogyóival. Néha még énekelt is. Magára vette megint a sorompószolgálatot, a postáért is ő ment el a 78-as őrházhoz. Gyorsan, sietve ment és arra gondolt, hogy talán lesz valaminő írásos papír Andrástól. Közben csak úgy megszokásból nézte a pályát és gépiesen verte ki a dudvát a kavicspadka partjáról.
    Egy napon azután csakugyan várta őt odaát egy levél. A kezébe vette és a 78-as bíztatta, bontsa hát fel, hiszen neki szól.
    Jella zavartan sütötte le a szemét. Hirtelen ingválla nyílásába rejtette az írást és futásnak eredt. Kezével mezítelen melléhez szorította a levelet. A teste égni kezdett azon a helyen, mintha András ért volna hozzá. Csak az erdőben, a csendes fák alatt állt meg újra. Elővette a borítékot, amelyikről azt mondták, hogy az övé. Sohasem kapott életében levelet. Nagy megindultság fogta el, mikor kibetűzte rajta a tulajdon nevét. És ezt András írta. Hálás volt érte, hogy leírta a nevét és megcsókolta a kezevonását. Fínoman nyúlt a borítékhoz, hogy baja ne essék. Óvatosan kezdte bontogatni. Aztán egy fának dőlt, és míg az egyforma sorokat nézte, úgy rémlett neki, hogy a sorok megindulnak a szeme alatt, kifutnak a papirosból és eltévednek az erdőben. A betűket csak rosszul ismerte és a fehér lapon olyan temérdek sok volt egymás mellett, nagyok, kicsinyek, ismeretlenek. Hátratámasztotta a fejét; lebámult a levélre. Olvasni akart volna, mint akkoriban, mikor Péter könyvet adott a kezébe. De így írva egészen mások voltak a betűk. Verejtékes lett a homloka. Leült egy kiálló gyökérre. A térdére könyökölt. Egyre közelebb emelte a szeméhez az András írását, olyan közel, hogy a szájával már elérhette és azért mégis elérhetetlenül messze maradt tőle.
    Kétségbeesetten ejtette az ölébe a levelet. Két keze összekulcsolódott felette és hosszú idő után megint imádkozni kezdett.
    — Édes Istenem, segíts...
    Nem bírta elolvasni, amit András üzent neki és senkije sem akadt a világon, akinek a szeme elé merte volna tenni. Ki tudja, mi volt az ő számára ezen a papiroson? Péternek nem volt szabad látnia, annak az asszonynak sem, aki az alagúton túl, a másik őrházban lakott. A mozgóőr pedig elmondaná a faluban. És ekkor... Jágoda jutott az eszébe. Csillogni kezdett a szeme. Hogyan is nem gondolt előbb rája. Jágoda, még ha nem is tud olvasni, megmondja, mi van a levélben. Ő többet tud, mint mások. Ő érti azt is, amit az erdő beszél. Ő érzi, hogy mikor jönnek vissza azok, akik elmentek...
    Jella felszökött a földről. Nevetni kezdett. Az arcához szorította András kezeírását.
    — Úgy-e szeretsz? Úgy-e azt írod? Úgy-e visszajössz hozzám? — És mialatt félig futva indult a régi faluja felé, fejében lüktetve beszélt tovább a saját hangja.
    — Szeret. Azt írja... azt, hogy visszajön...
    A töltés, az erdő elmaradt mögötte. Már völgynek ereszkedett az ösvény. Megismerte a sziklákat, a kis havasi legelőt, a fákat, a szakadékot. Davorin, a legények, a kecskék jutottak az eszébe, mintha visszafele menne a hajdani életén át és újra látna mindent, ami elmúlt... messziről, homályosan.
    Az irtásnál megállt pihenni. Az ég alatt a tagbaszakadt sziklák, mint legelő óriási gulya gázoltak az erdőben. Miközben Jella kisimította a haját az arcából, felnézett rájuk. Egyszerre eszébe ötlött, hogy valamikor azt hitte, hogy a hegyek áthúzódnak az egész világon. És hirtelen úgy rémlett neki, Medve Dusánt látja maga előtt és távolba mutató nehéz kezét is látja nagy mozdulattal a levegőben. — Ott is puszta van... Ott is... — Jella ökle felemelkedett, mintha valami gyűlöleteset akarna agyonsujtani.
    — Verje meg az Isten a pusztát! Az vette őt el tőlem.
    Lejjebb a vad sziklaparton egy hegyijávorról arany hullott a mély útba. Az úton valaki járt. Ismeretlen pásztorember volt, nem nézett vissza. Jella Slatkára gondolt. Itt hallgatta ki a beszédjét... A lejtőn meglátta a falut. A szélgátak, a vörös földdarabkák, a templom tornya... Minden olyan volt, mint régen, csak ő lett más. Emlékezett, akkoriban kövek voltak a belsejében és nagy forróságnak kellett eljönnie, hogy azok a kövek megolvadjanak, végzetes tűznek, amelyet ember gyújtott, amely embert pusztított.
    A pillái mozdulatlanok lettek: a völgyi erdő tövén felismerte a kunyhójuk búbos, öreg tetejét. Megint gyerek lett, rongyos szoknyás gyerek, és mikor a falusi utcán végigment, szinte hátrapillantott, hogy ott vannak-e a kecskék mögötte.
    A házakból idegenül bámészkodtak utána a népek. A kovácsműhely ajtaján nehéz járással egy zömök ember jött ki. Jella összerezzent.
    Az ember megállt és utána nézett. Davorin volt...
    Senki sem ismerte többé. Elfelejtették. A bodnár házából kalapálás hallatszott. Éppen így kalapált akkor is, mikor Jella anyjának koporsó kellett... Megtámasztotta a kezét elhagyott régi kunyhójuk furcsa, mohos ereszén és benézett az ablakon. A hólyagos, zöld üvegeket rég összezúzta a szél és Jella irtózva kapta vissza a fejét, mintha egy halottnak a nyitott szemébe nézett volna.
    A patak pallóján járt. A víz most is zúgott. A palló síkos és fekete volt, mint akkor, de a bozót összébb szövődött a malom tájékán és a nagy kerékből már csak két sötét küllő meredt a porzódó ár fölé. Jella érintésétől csörögve hullott le az ágakról a száraz levél. Hasztalan kereste azt a kis ösvényt, amelyen Jágodát annyiszor látta görnyedten, gyorsan, gyorsan menni a malom felé. Fű nőtt mindenütt. A küszöb nem látszott többé a gaztól. Régen nem járt arra senki...
    Jella fáradtan dűlt az ajtónyílásnak. Lehajtotta a fejét, mintha a nagy pusztulásból hátrahallgatóznék az elmúlt időkbe. Aztán elővette ingválla alól András levelét és mialatt nézte, könnybelábadt a szeme.
    Sohasem fogja megtudni, hogy mi van benne. Nincs többé, aki azt mondja neki, hogy mindenki visszajön.

XXXII.

A hegyélen haldoklott az ősz. Virradattal már nyirkos köd úszott a völgyek felett. A sziklák nyílásában, messze a mélyben nem látszott többé a tenger.
    Aznap Péter ment el az értesítőért. Alkonyodott. Fenn a csúcsokon havazott, mintha a levegő fehéren kezdett volna esni a magasságból. A töltésen hidegen áramlott a szél. Jella a küszöbön állt, mikor a férje kibukkant az alagút torkából. Gyorsabban járt, mint máskor és kiáltott is valamit.
    „András jön” — gondolta az asszony. A szíve mint egy kalapács, sebesen ütődött a bordáihoz. Megerőltette a szemét, hogy jobban lássa, mit lobogtat Péter a kezében. Az ember egy írást hozott és jámbor kis kárörömmel nevetett.
    — Mégis visszaparancsolták, pedig sehogy sem akart...
    Jella is nevetni kezdett. Azt hitte, hogy ilyen nagy boldogságot nem érzett soha.
    — Aztán mikor jön? — Futni szeretett volna Péter elébe.
    Az ember jókedvűen dünnyögött, mialatt jött. Meg volt elégedve az élettel is, magával is és mint aki még valami nagy meglepetést tartogat, rejtélyesen húzta fel a szemöldökét a sapkája ellenzője alá.
    — De van ám még más újság is...
    Jella térde ok nélkül remegni kezdett.
    — Miféle újság?... — A hangja sajátságosan elrekedt. Péter megint olvasni kezdte a levelet, aztán mintha meglopták volna, kedvetlenül bökött ujjával a papirosba.
    — Vagy úgy! Neked már nem is újság. Sohasem mondtad, hogy András megírta.
    Jella türelmetlen lett. Péter öröme ingerelte őt. Szinte durván kiáltotta:
    — Nekem nem írt semmit, hiszen olvasni se tudok, — és egy pillanatig az András levelére gondolt, melyet az erdőn ásott el.
    Az embernek megint felderült az arca.
    — Persze, hogy... Hát akkor...
    A szolgálati szobában csörögni kezdett a jelzőharang. Pétérnek sietős lett az útja. Sebesen szólt hátra, mialatt a vörös kis zászlót göngyölte a kezében:
    — Holnapra már itt lesz. Erre mi előttünk megy el a vonattal. Délig vissza is gyalogolhat az állomásról. Kettesben gyorsabban lép az ember. Mert hát, igaz-a, nem egyedül jön ám.
    Jellának a félelemtől és kíntól verejtékes lett a homloka. Péter ezalatt leeresztette a sorompót, megint visszajött. Olyan nagy volt az öröme, hogy közben nem hagyta abba a mosolygást.
    — Úgy-e mindíg mondtam, ez lesz a vége. — És eszébe sem jutott, hogy sohasem mondott semmit.
    Jella mereven tartotta a nyakát, mintha egy rettenetes ütésre várna, amely elől nem lehet megszaladni.
    Péter egyszerre ünnepélyes arcot vágott.
    — Értsd meg már. Réz András asszonyt hoz magának otthonról.
    — Asszonyt hoz...
    Jella csak lenn a torkában hallotta a szavakat, kimondani nem bírta őket, pedig kiáltani, futni, tenni akart volna, hogy megakadályozzon egy nagy szerencsétlenséget. De mintha a testében összetöredeztek volna a csontjai, növekvő gyengeség jött rá. A fejében és a szívében is összetöredezett minden. Nem bírta irányítani a mozdulatait. Tántorogva indult a ház felé.
    Órák múltak-e vagy csak percek? Nem tudta. Egy vonat szaggatott fényfoltjai iramodtak el az ablak felett. A petróleumlámpa rezgett a mennyezeten. A kőszénfüst, mint egy szürke csiga, alacsonyan kúszott a nyitott ajtó elé.
    Péter és a mozgóőr topogva, átfázva kerültek be a konyhába.
    Jella elfelejtett lámpát gyujtani. Dermedten ült a hideg tűzhely mellett. A tagjai zsibbadtak voltak. Kínlódva lélekzett. Csak mikor Péter lámpát gyujtott, rezzent meg egy kicsikét a válla, mintha fájt volna neki a világosság. Elfordította a fejét, hogy senkinek a pillantásával se találkozzék a szeme. Fáradtnak és elhagyatottnak érezte magát. A nyomorúsága nehezebb volt, mint amennyit elbírt és megborzadt, mikor eszébe jutott, hogy ezt viselnie kell holnap is, azután is, mindíg, amíg öreg nem lesz, amíg el nem temetik. Még soká tarthat... Számolni kezdett. Talán húszéves lehetett mindössze; nem tudta bizonyosan. Az emberek azt mondták, hogy még fiatal, de neki ennyi is elég volt, nagyon is elég. Öntudatlanul megint visszahallgatódzott abba, ami elmúlt. Elmosódott szavak, halvány képek, nagy, magányos szenvedések és semmi több. Mire való volt az egész? Kimerülten támasztotta a fejét a falnak és ekkor egyszerre, csak úgy magától, összeszövődött előtte mindaz, ami volt és meglátta Andrást a képzeletében. Mint egy boldogtalan, sebesült állat, nyöszörögve görnyedt össze.
    Péter felhagyott vele, hogy szólítgassa. Levette a polcról a szilvapálinkát, töltött egy pohárral magának is, a mozgóőrnek is. A horvát mesélni kezdett a bosnyák háborúról. Mindíg erről beszélt és közben nagyokat hazudott. Péter bólintgatott, de nem figyelt oda. Jella megint mozdulatlanul ült. Térde alatt összekulcsolta a kezét és élettelen szemmel bámult maga elé, mintha kialvó tűzbe nézne. Csökönyösen hallgatta a szelet. Eleinte csak az északi hegyszoros felől siránkozott le, aztán hirtelen megrázkódott az őrház. A jelzőharangok csörögni kezdtek, az ajtó roppanva hajolt befelé. Csend lett. Újra kezdődött. Odakinn, mintha fájdalmában egy nagy mell zihált volna a hegyek felett, óriás sóhajtás hallatszott.
    Jella is sóhajtott.
    Aztán nekiszabadult a bóra és az éjtszaka felordított, mikor megrohanta. A szél süvöltve nyargalt a távíróhuzalokon. Jajgatva csapta magát a sziklafalhoz. Vitte a cserepet a háztetőről, reccsenve csavarta ki a szélfogó palánkból a deszkákat.
    Sajó remegve bújt a szegletbe. Az emberek nyugtalanul néztek egymásra. Jella egyszerre felegyenesedett. Megint egyedül érezte magát a világon úgy, mint régen. Egyedül mindenki ellen, mert mindenki az ellensége volt. És ebben a magányban újra erős lett. A melle kitágult: teleszívta magát viharral. Már nem gondolkozott és ezalatt az akarata mégis elhatározott valamit, amitől félelmesen nyugodt lett.
    Felállt. Végigment a konyhán, meggyujtotta az olajos mécsest a Szűz Mária előtt. Lassan, mereven járt és közben világosan tudta, hogy mindezt csak azért teszi, hogy múljék az idő. Kinézett az ablakon. A szél bőgött a hegyeken, a mélyedésekben forrt a vihar, mintha nagy üstökben üvegcserép, csörgő láncok, zúgó harangok kavarogtak volna. A láthatatlanban félelmes robajjal sziklák zuhantak le az oldalokon. Hömpölygésük soká mennydörgött a zsivajban.
    A mozgóőr bizalmatlanul pislogott a reccsenő mennyezet felé. A pálinkás poharak összekoccantak az asztalon. Az ember nem mert többé hazudni. Szeretett volna otthon lenni, de a küszöbről visszalökte a vihar.
    — Istenítélet ez. Rosszat jelent, — mondotta a horvát és keresztet vetett magára.
    — Istenítélet! — ismételte meg Jella és a hangjában fojtott fenyegetés volt. Mint régen, mielőtt szeretni tudott, köveket érzett megint a belsejében, kemény köveket, amelyekkel agyon lehetne valakit ütni.
    A lámpában kiégett a petróleum. Szemközt a falban lassanként ólmos kocka támadt és a kockában megjelent egy fekete kereszt.
    Jella végighúzta kezét a homlokán. Mikor látta ő így a hajnalt?... Közben pedig az ablakkereszt mintha egyre közelebb jött volna hozzá.
    „Valaki meghal...” Fázósan rázkódott össze és eszébe jutott az anyja, a rózsás kendő, a temető, sok minden, amire régen nem gondolt. Egyszerre mintha Jágodát látta volna az ajtóban „Úgy-e visszajön? De nem úgy, ahogy vártad...” Aztán mintha a tűzhely előtt a földön ült volna az aszott kis öreg, ferde arccal, alulról nézett fel rá: „Borzasztó az élet. A meghalás még élet. A halál jó, a halál csendes.”
    Jella lehúnyta a szemét és imádkozni kezdett.
    Kinn lassan elült a vihar. Fáradtan duruzsolt a sínek felett. A szakadékokból sűrű, ragadós köd kapaszkodott a töltésre, a hegyekről lucskos felhők gomolyodtak le. Megfojtották a szelet.
    Péter világot gyujtott a kézilámpában és kinyitotta az ajtót. A pipafüst felkavarodott a hideg levegőben. Már odakintről hallatszott az ember köhögése. Távolodó lámpájának a fénykarikája puha lett, szinte szétázott a ködben.
    Jellának, mikor magára maradt, egy pillanatig úgy tűnt fel, az óra még lassabban ketyeg, mint máskor. Pedig esztelenül szerette volna, hogy az idő múljék, mert így tétlenül nem lehetett már élni. A levegőbe markolt. Valakit meg akart volna fojtani. Aztán újból hallotta Péter köhécselését. Ingerült lett, amiért megzavarják. Az ember csoszogó, virrasztó lépéssel jött az ablak alatt. A küszöbön megállt. Eszébe ötlött, hogy Jella nem feküdt le az éjjel és ásítva dünnyögött valami olyasfélét, hogy még alhatnék, amíg az Andrásék vonata átfut.
    Az asszony hirtelenül, veszedelmesen emelte fel a fejét. Péter élképedve tette a lámpát a küszöbre. Jellához ment és jó, szürke szemével olyan aggódva nézett rá, mint mikor először látta.
    — Beteg vagy? — kérdezte ijedten. — No, csakhogy lesz ezentúl asszony a szomszédban.
    — Asszony?...
    — Hát az Andrásé, — dörmögte az ember és öröm volt a hangjában.
    — Az Andrásé! — Jella mint egy ragadozó szökött fel a lócáról. Gyűlölte Pétert, amiért örülni bírt, amíg ő szenvedett, amiért nem tudott semmit. Azt szerette volna, hogy ő is tudjon, ő is szenvedjen. És a szemében megint égni kezdett a romboló erő.
    — Elpusztítom őket!
    Péter még mindíg nem értett semmit. Dermedt csodálkozással nézett rá.
    — De hát mi lelt? Miért? Megőrültél?
    Jella már nem tudta, mit akar, mit beszél. Azok a vad patakok, amelyek az ereiben jártak, elsodorták őt.
    — Miért? — Két kezével a mellét marcangolta, mintha kínjában a saját szívét akarta volna kitépni. — Miért? — és a hangja ketté törött.
    — Hiszen a szeretőm volt!
    Péter szeme egyszerre zavaros lett. Megrogyott a térde és az arcán bárgyú visszagondolás kifejezése látszott, aztán lassan elkékült az ajka. Hörögve lélekzett:
    — Nem lehet... Hazudsz... Mondd, hogy hazudtál!... — A szavak a nyelvéhez ragadtak, ferdén, iszonyodva görbült össze a teste.
    Jella megkönnyebbült, mióta nem egyedül kínlódott. Magasan tartotta a fejét, mintha kegyetlen gyönyörűséggel át akarná látni egész pusztítását.
    — Nem hazudtam...
    Péter ingadozva botlott előre.
    — Hazudsz... hazudsz... — A melle fütyölt, a válla vonaglott és torkon ragadta az asszonyt. Önkívületében érezte az ujjai alatt, mint ver a fiatal nyakon minden kis ér. A földre szerette volna teperni, az arcába tiporni patkós csizmájával, hogy ne nézhessen többé senkire azzal a szép szemével.
    Jella kíváncsi iszonyattal meredt rá. Aztán letépte magáról a fojtogató kezet.
    — Ne engem... Őt, őt!... — Erősebb volt Péternél, megvetően hátralökte és az ember az erőtlenség szörnyű panaszkiáltásával tántorodott vissza. Lebukott a padra. A szeme kialudt. Egyik keze szinte bénán csüngött a föld felé, a másikkal az ajtóra mutatott. Nem bírt szólni és Jella mégis rémülten hátrált meg előtte.
    Futni kezdett ki a szabadba, az ólmos ködbe, neki a pályának... Az őrház felől tompa csengés szivárgott utána a lucskos levegőn. Egy pillanatig visszanézett. Eszébe jutott, hogy ez a harang az András vonatát jelzi. Újra futni kezdett.
    Péter is felrezzent a harangjelzésre. Ő is kiszaladt a házból, de az asszonyt már nem látta a ködben...
    Jella a fehér sziklafal alatt járt. Vakon rohant el az András háza előtt, nyargalt az északi alagút felé. A kanyarodónál hirtelen megállt. A vér leszaladt a fejéből. Sápadtan meredt előre. A ködben szürke tömeg gubbasztott a sínek mentén. Megtalálta, amit öntudatlanul keresett. Az éjjeli vihar egy szikladarabot lódított a töltés partjára. Hirtelen felágaskodott, mintha egész teste egy vad örömkiáltás lett volna, és rohant a kő felé. Ebben a percben mindenért Andrást gyűlölte, ő benne akart egyszerre mindent elpusztítani, önmagát, a szenvedést, a szerelmet, az életet... Mindenért ő rajta akart bosszút állani.
    Levetette magát a földre. Nekifeszítette vállát a kőnek. A nyaka remegett. A verejték a szemébe csorgott és a kő lassan megmozdult. Visszaesett, megint mozdult, tompa puffanással gördült egyet. Jella megcsúszott a sárban. Az állát feltépte, a keze vérzett. Újra kezdte erőlködve, nyögve és a kő újra gördült. Fulladt csörrenéssel fordult rá a sínre. Ő maga is utána bukott és két tenyerére támaszkodva, térden maradt egy pillanatig. A fejét előre lógatta, a szája kinyílt egy kissé. Úgy rémlett neki, lépéseket hall. Talán Péter? Nem volt benne bizonyos. A szíve dobogása is lehetett. Felszökött. Megint futni kezdett a sínek között, az alagút felé.
    Péter hiába követte nyomon, nem bírta elérni, de azért csak ment utána, maga sem tudta, miért. Talán látni akarta még egyszer, talán meg akart neki bocsátani. Hiszen az életet kergette el vele. Vissza akarta hívni az életet.
    Mikor a kő elé ért, hátrahőkölt. Nem fogta fel mindjárt. Az előbb, hogy kinn járt, szabad volt a pálya. Emlékezett... Üveges szemmel nézett el a sínek felett. Egyszerre világosan kezdett látni. Mindent megértett és úgy érezte, mintha az ő melléről vette volna le Jella azt a követ. Egy pillanatig könnyebben lélekzett, aztán összeszorult megint a torka. Előrehajolt és lebámult a szakadékba. Oda fog zuhanni az egész... Iszonyodva húzódott hátra. Nem tudott merni. Huszonhét év óta őrizte a vonatok útját... És mint egy szegény gép, amelyik még kínjában sem bír fellázadni, nekifeküdt a szikladarabnak. Rángatta, tolta, küzdött vele. Most, hogy a vonatot védte, erősebb volt, mint mikor az asszonyt támadta.
    A kő lomhán lefordult a töltésről. Döngve gördült a mélybe.
    Jella még mindíg rohant. Biztosan ugrott át egyik talpfáról a másikra. Iramodott a vonat elé.
    — Végük lesz...
    A köd megszakadt a mélység felett. A kelő nap rézsút sütött át alatta. A völgyben vörös tetők merültek fel. Fenyők csúcsa fúrta át a sűrű szürkeséget. Egy nagy hegy nőtt az égbe. Felnézett rá. Sustorgás hallatszott ki belőle. A hegytorokból fekete folt harapódzott sebesen feléje.
    Már nem értette, hogy ez a fekete folt Andrást hozza és egy darab élő földet, egy asszonyt a pusztáról. Már nem értett semmit.
    Szédülve nyargalt, mint a vad szikla, amely megindult a szakadékba, hogy rombolva zúzza össze önmagát. A mozdony nőtt előtte, nagy és ijesztő lett, mint egy száguldó hegy. Forró szél csapott az arcába, rettenetes robaj. Egyszerre élni szeretett volna és... szörnyű halálkiáltással kábultan zuhant hanyatt.
    A hangja átnyilallott a dübörgő érc zaján, egy pillanatig még visszhangozva futott tovább a csúcsokon. Aztán csend lett odafenn a magasban. A nagy hegyek kóbor kis lelke meghalt.
    És az őrháznál Péter mereven tisztelgett a vonat előtt.

[email protected]

FŐOLDAL - PÁLYÁZAT - HÍREK/ESEMÉNYEK - TORMAY CÉCILE KÖR - TORMAY ÉV PROGRAMJAI - AZ ÍRÓNŐRŐL - TORMAY CÉCILE MŰVEI - MEGVÁSÁROLHATÓ KIADVÁNYOK