FŐOLDAL - PÁLYÁZAT - HÍREK/ESEMÉNYEK - TORMAY CÉCILE KÖR - TORMAY ÉV PROGRAMJAI - AZ ÍRÓNŐRŐL - TORMAY CÉCILE MŰVEI - MEGVÁSÁROLHATÓ KIADVÁNYOK

TORMAY CÉCILE
BUJDOSÓ KÖNYV
feljegyzések 1918-1919-ből

I. kötet

A forradalmak egy csendes, szelíd áldozatának ajánlom ezt a könyvet. Feledhetetlen édesanyámnak.


Ennek a könyvnek maga a sors adta a nevét. Bujdosó volt olyan időkben, mikor a halál fenyegetőzött a magyar szenvedések minden hangja felett. Bujdosott és menekült a szülői házból, magányos kastélyon, kisvárosi villán, falusi udvarházon át. Bujkált szétszedve, könyvek lapjai között, idegen tetők tövén, kéménykürtőben, pincegádorban, bútorok mögött és elásva a föld alatt. Házkutató titkos rendőrök keze, vörös katonák csizmája járt felette. Csodára mégis megmaradt, hogy emlékeztessen, mikorra már behorpadt a kor áldozatainak a sírja, fű nőtt az egykori akasztófák gödrében és a kínzókamrák faláról lekopott a vér és a golyók írása.
    Most, hogy a könyvet odaadom Nemzetemnek, sok olyan adatot és részletet kellett elhagynom, melyek még nem bírják el a napvilágot, melyek élő emberek titkai. Talán eljön az az idő, mikor megszólalhat, ami ma néma marad. Mióta napról-napra feljegyeztem az eseményeket, idő múlt felettünk és világos lett sok minden, ami megfoghatatlan és sötét volt. De nem nyúlok a lapokhoz, érintetlenül hagyom rajtuk az akkori órák érveréseit. Ha tévedtem, legyenek elnézőek, akik a könyvet olvassák. A tévedéseim is tükrök: a kor tévedéseinek a tükrei.
    Nem a forradalmak történetét, nem is a politikai események szemtanújának a naplóját akartam megírni. Szóljon az én könyvem arról, amiről nem fognak tudni a jövő történetírók, mert azt át kellett élni. Szóljon arról, amiről nem tudhat az idegenből behurcolt forradalmak felidézői és politikai eseményeinek a szemtanúi, mert lelküktől távol állt minden, ami magyar.
    Maradjon fenn könyvemben az, ami velünk vész el: egy halálra szánt faj legboldogtalanabb nemzedékének a kínja és becsülete. És lássák meg benne az utánunk jövők, hogy a megpróbáltatások esztendejében mi sajgott át a némaságra ítélt, elgyötört, vérig alázott magyar lelkekben.
    Legyen a Bujdosó könyv a fájdalom könyve. Mialatt írtam, találkozni akartam benne azokkal, akik testvéreim voltak a közös szenvedésben. És ebben a könyvben velük akarok maradni még akkor is, mikor már sem ők, sem én nem fogjuk többé látni az új magyar tavaszokat.

Budapest, 1920. karácsonyán.

Tormay Cécile.

Budapest 1918. október 31-én.

Halottak napjára készült a város és a ködben fehér őszirózsákat árultak az utcák szegletén. Bódult, fekete tömeg sodra vitte magával a virágokat. Ez évben nem marad belőlük a temetőknek. Magukra tűzdösik az élők azt, ami a halottakat illeti.
Temetővirágok, elmúlások, fehér őszirózsák. Sírvirágos város a nagy, reménytelen ég alatt.
A házak között ázott, elnyűtt zászlók suhogtak a magasban. A gyalogjáró tele volt szeméttel. Szennyes papírrongyok, plakátfoszlányok, eltaposott fehér virágok hevertek a sárban. Olyan piszkos és homályos volt a város, mint egy szellőzetlen, ronda vendégfogadó, melyben léhán tivornyázott az éjszaka.
Ma éjjel magához ragadta Károlyi Mihály "Nemzeti Tanácsa" a hatalmat!
Hát ide süllyedtünk? Ennyire jutottunk? Tiltakozó haragot és kimondhatatlan keserűséget éreztem. Míg közben a szemem ellenkezve és mégis valaminő mániákus kényszerben olvasta, csak egyre olvasta a kirakatok üvegére ragasztott vörös-fehér-zöld papírszalagok megismétlődő felírásait: "Éljen a Magyar Nemzeti Tanács"...
Ki akarta ezt a tanácsot? Kinek kellett? Miért tűrik? Égetett a szégyen.
Andrássy Gyula gróf, a monarchia külügyminisztere Bécsből kétségbeesett különbékét kért. Ettől a gondolattól emlékezetemből egyszerre messze kicsiny fakeresztek merültek fel. Mintha felhők közül jöttek volna elő. Német katonasírok a Kárpátok alján, az erdélyi határon, a Duna mentén. A magyar föld védelmében: Gefallen fürs deutsche Vaterland...
     És most cserben hagyjuk azoknak a síroknak az anyját, a hitvesét, a gyermekét. Elöntötte a vér arcomat. Minden inog, még a nemzet becsülete is. És a hadijelentések is olyanok, mintha tántorognának. A Monte Asolonén hiába győznek tragikus hőseink. A velencei síkon már hátrál a hadsereg. A Duna, a Drina és a Száva mentén is. Itt a városban pedig felesküsznek a kaszárnyák Károly "Nemzeti Tanácsá"-nak. Ocsmány tragédia! És az üres királyi váron, a hídfőkön a dunai hajókon lobognak a zászlók, mintha ünnep lenne.
     Az Erzsébet-hídra értem. Rendetlen sorokban, lefegyverzett bosnyák bakák masíroztak el mellettem. Kis katonaládát vitt a legtöbbje a vállán. A ládák összevissza mozogtak a fegyelmet vesztett lépések szerint. A bakák éljeneztek és nem értettek az egészből semmit. De azért: zsivió! Haza eresztik őket! Mentek a pályaudvar irányába.
Szemközt, egy teherautó kanyarodott fel a hidra. A villanyos közlekedés szünetelt. Az autóé volt az egész híd. Kótyagosan, dübörögve vágtatott, mint egy elszabadult, tüskés vadállat. Fegyveres suhancok és katonák álltak rajta. Ordítoztak és egy mesterinas formájú gyerek a levegőbe sütötte a puskát, melyet erőlködve emelt. A gyerek kicsi volt, a puska nagy. Minden olyan visszásan és valószínűtlenül hatott. Az egyik bosnyák is azt gondolhatta, mert mentében visszanézett. Görnyedt, ösztövér hegyi paraszt volt. Most is látom koravén arcát a csukaszürke fez alatt. Megrázta a fejét és morgott valamit magában.
     Azután nem látszottak többé a bosnyákok. A lucskos szél hidegen fordult be a Dunáról a pesti házak közé.
Az eső megint esni kezdett. A szegleten három ember bújt össze egyetlen esernyő alatt. Nagy cipőik mintha üresen álltak volna a vízben a kövezeten. A kabátjuk is olyan volt, mintha üres lenne. Ázott kalapjukról a gallérjukra csöpögött a víz. Messziről látszott rajtuk, hogy kishivatalnokok. Ebben az órában harminc év óta, vagy még régebb idő óta, pontosan mendegéltek nap-nap után a hivatalukba. Most egyszerre kisiklott az út alóluk, nem tudták mitévők legyenek: Törvénytelen dolog ez... és a hivatali eskü, a tisztviselői lelkiismeret... Ha a megélhetési kérdés nem lenne! És a többiek? Ők talán bementek. A tanácsos urat kellene megkérdezni...
Tanakodtak és közben elindultak, meg-megálltak, megint léptek. Mikor utánuk néztem, már sebesen haladtak, mintha a régi csúszdába kerültek volna, amelyből nincs kitérés.
     A levegőben póznákra akasztott nyomtatványok úsztak. Alattuk lassú, sűrű tolongással szüntelenül mentek az emberek. Úgy mentek, mintha kényszerben járnának és nem bírnának többé megállni és nem bírna többé közülük irányt változtatni senki sem. Az utca vége lökte az utca elejét. Egy óriás testű, sötét állat kúszott az aszfalton, roppant járommal a nyakán, kúszott lassan, himbálózva és éljenzett.
     Sajátságos, hangtalan kiáltást éreztem dagadni a torkomban és inteni szerettem volna, hogy álljanak meg és forduljanak vissza. De a tömeg hullámzásában ekkor már volt valami fulladt fátumszerűség, melyet feltartóztatni nem lehetett. És azért mégis volt, ami parancsolt neki. Hullámzása időnként szétvált és akadozó, kurta iramokban fölényes autók csúsztak át. Az autókban nemzeti színű szalagok, fehér őszirózsák és jellegzetes sémi arcok vonultak el. Mögöttük, az utca közén, mindég újra összefolytak az emberi testek.
     Letértem egy mellékutcába. Szemközt paraszt szekérke kocogott a kövezeten. Hidegkúti sváb asszonyok rázódtak rajta, vígan, szélesen, a tejeskannák között. Egyszerre, - nem vettem észre, honnan kerültek oda, három tengerész állta el a szekérke útját. Rosszképű legények voltak. Az egyik megmarkolta a ló zaboláját, a másik kettő már a kocsin állt. Hirtelen történt minden... Az asszonyok eleinte tréfának vették és a fiatal, buta arcok vihogva fordultak össze. De a tengerészek nem tréfáltak. Csúnya szitkok között letaszigálták az asszonyokat a kocsiról és mintha a legtermészetesebb dolgot művelnék a világon, fényes nappal, a Belváros közepén, sok ember szemeláttára elvették a másét... Az ostor suhintott az idegen kézben és a szekérke sebesen ugrálva távolodott. Az asszonyok csak akkor fogták fel, hogy mi történt. Hangos paraszti sivalkodással jajveszékeltek. Segítséget kértek és arrafelé mutogattak, amerre a szekérke elment. De az utca zsibbadt és gyáva volt és nem segített. Az emberek úgy mentek odébb, mintha nem akarnának hozzáérni a más bajához, mintha a más baja ragadós lenne...
     Mindez olyan képtelen és csúnya volt. És nekem úgy rémlett, hogy valamennyien, akik arra jártunk, elvesztettünk valamit. Nem bírtam végiggondolni a gondolatomat. Hirtelen rendetlenség támadt a fejemben. A szomszéd ház kapujában két siheder egy fiatal tisztet rohant meg. Az egyik sihedernek nagy konyhakés volt a kezében. Fenyegetően ordítoztak. Egy bot emelkedett. Leütötték a sapkát a kis hadnagy fejéről. Szurtos kezek kaptak a nyakához. A konyhakés a gallérjánál mozgott... levágták róla a csillagot. Az érdemkereszt és a nagy arany vitézségi érem összecsörrent a mellén. A csőcselék röhögött. A kis hadnagy födetlen fővel állt a kör közepén és az arca krétafehér volt. Nem szólt semmit, nem is védekezett, csak a válla rángatódzott félszegen. Aztán ügyefogyott mozdulattal, mint a sírni készülő gyerek, a szeme elé kapta kifordított bal kezét. Szegény kis hadnagy! Ekkor láttam meg, hogy a jobb karja tőből hiányzik. Most sem történt semmi. Az emberek megint úgy tettek, mintha nem látnának, mintha örülnének, hogy még nincsenek soron... Kusza és bomlott volt minden, mint egy félig éber lázálom, amelynek a valóságában nem hisz az álmodója és hánykolódva mégis nyöszörög bele.
     Mi történik ott?... A kezem megrándult, mintha valaminő reflexmozgásban a fejemhez akarna kapni. A térparancsnokság épülete mellett, a csupasz fák alatt, csoportba verődve, katonák álltak. Egy vörös-fehér-zöld zászló szövetjét tartották kifeszítve maguk között. Úgy tartották, mintha játszanának. És közben egy görbelábú, kócos kis ember a bicskájával sebesen nyiszálta ki a szövetből a koronát a címer fölül.
Senki se bántja! Odatartják neki... És ebben a pillanatban úgy éreztem, mintha egy égési seb támadt volna a belsőmben és ezután minden fájdalmat okozott, ami kívülről hozzá ért...
Elfordítottam a fejemet, hogy ne láthasson az arcomba senki. Jó idő múlhatott el így, mire észrevettem, hogy milyen görnyedten állok. Kihúztam magamat és ekkor valahogyan egy szó került a fejembe. A szemem szedte le egy plakátról:
"Elvtársak"... A szociáldemokrata párt kiáltványa kapaszkodott előttem a falon:
"Munkások, Elvtársak! Az osztályuralom önzése elkerülhetetlen végzetszerűséggel forradalomba kergette az országot. A Nemzeti Tanácshoz csatlakozott katonai csapatok szerdán éjjel vérontás nélkül megszállták a főváros főbb pontjait, a postát, a telefonközpontokat, a térparancsnokságot elfoglalták és felesküdtek a Nemzeti Tanácsnak. Munkások, Elvtársak! Most rajtatok a sor! Az ellenforradalom valószínűleg vissza akarja szerezni a hatalmat. Meg kell mutatni, hogy Ti együtt éreztek katonatestvéreitekkel! Ki az utcára! Szüntessétek be a munkát! A Magyarországi Szociáldemokrata Párt."
     Különösen hatott rám ez az írás. Mintha egy nagy hazugság kiabálta volna ki magáról az igazságot. A munkások uralomra törtető pártja, első kiáltványában azt parancsolja: "Szüntessétek be a munkát!" Ilyen kezdet után vajon mit fog parancsolni holnap és mit azután?
Szemközt emberek jöttek. Munkások, akik nem voltak munkások többé: már nem dolgoztak. Katonák, akik nem voltak katonák többé: már nem engedelmeskedtek. Semmi sem volt az a tisztátalan erjedt levegőben, aminek látszott. A sok vörös-fehér-zöld zászló a házakon se volt a mi zászlónk. A sok nemzetiszínű kokárda se volt a nemzet színe többé. Csak az őszirózsák mondtak igazat... temetővirágok.
     Nem tudom, hogy miért gondoltam ilyesmikre. Talán nem is gondoltam semmit, csak úgy hirtelen ott volt mindez a homlokom mögött. Lassan mentem előre. Egyszerre, mintha megrebbent volna a szemem. Egy sötét, kicsi dohánytőzsde üvegezett ajtaján, kiakasztott újságok között, eperszínű, betegvörös cédula ötlött elém. Ez már vörösen mondta, hagy "Éljen a Magyar Nemzeti Tanács". És ettől kezdve mintha undok járvány lepte volna el a házakat, egyre több lett a vörös cédula és egyre bátrabb és merészebb a színük. Később tudtam meg, hogy a rémüldöző kereskedők kétszáz, sőt ezer koronát is fizettek ezekért a kirakat biztosításokért a "Nemzeti Tanács" pénztárába.
Egyik-másik bolt üvegtábláján a "Népszava" nagy plakátja látszott. Egy éjszaka alatt bejött a szociáldemokraták újsága a Conti utcából a belső városba és hirdetése jámbor polgári üzletek ablakából rivallta ki a ködbe, hogy: az írás!... A hirdetés nyomtatott szövegén egy mezítelen vörös ember emelte vörös kalapácsát az üvegen innen mozgó tömegre. Egy vérből fakadt rém...
     És a tolongó embereknek nem jutott eszükbe, hogy az a kalapács az ő fejüket akarja betömi. És a kereskedőknek nem jutott eszükbe, hogy az a szőrös, vörös kéz az ő pénzes fiókjukba készül belenyúlni. Ekkor vettem észre, hogy a baljóslatú plakáton, a vérből fakadt rém mellett, egy vörös munkás alakja vívódik a láncait szaggató rendőrrel.
Sajátságos kép... Hirtelen eszembe jutott a főváros államrendőrsége. Tegnapelőtt csatlakozott Károlyi úgynevezett "Nemzeti Tanácsá"-hoz. A híres budapesti rendőrség cserben hagyta hivatalos fogadalmát és a rombolókhoz állt. Csak most éreztem át ennek a hűtlenségnek a jelentőségét. Fázni kezdtem. A köd szitált, mintha meglazult volna a levegő. Köröskörül a házak falában is meglazult valami. Mintha omlás támadt volna, kísérteties vakolatpergést véltem hallani. A dolgok mélyéről jött ez a nesz és a koponyacsontom alatt is éreztem. Valami láthatatlanul düledezett ebben az aláaknázott városban.
"Magyar"... azután csend lett. Odébb folytatódott: "Nemzeti"... és megint elölről kezdődött, utcahosszal, véges-végig. Ráeszméltem, hogy a szemem, akaratomon kívül állóan, ismét csak olvassa a papírszalagok felírását.
"Nemzeti Tanács"... De hát mit akar ez a sötét " társaság? Hogy meri magát a nemzet tanácsának nevezni? Kik azok, akik lázítanak az állam ellen és hűségesküt szednek a maguk számára? Kik azok, akik egy szállodai szobából kiáltványt intéztek a néphez és ígérték benne: "az azonnali magyar békét, a nemzetek egyenjogúsítását, a nemzetek szövetségét, a föld felszabadítását, a dolgozó nép erőit fokozó modern szociálpolitikát"... Az ezeréves határokról nincs egy szavuk sem! Mi történik a háttérben, ahová mi nem láthatunk el? Az antant hatalmak titkos szövetségesei dolgoznak-e közöttünk, vagy csak a mi saját ellenségeink, akik proklamációjukban gettó nyelven kürtölik, hogy "ezt a Magyarországot megmentő és népet felszabadító programot a magyar katonaság is egész erejével támogatni fogja ".
     Ki mondja ezt? Ki hirdeti magát a legnehezebb órában Magyarország megmentőjének?... Károlyi Mihály gróf és Schwimmer Róza? Lovászy Márton és Hatvany-Deutsch Lajos báró, Hock János és Kunfi-Kunstätter Zsigmond? Fényes László és Böhm Vilmos, Batthyány Tivadar gróf és Biró-Blau Lajos? Ábrahám Dezső, Garbai Sándor és Garami-Grünfeld Ernő? Jászi-Jakobovics Oszkár, Szende-Schwarz Pál és Müller Ernőné? Jánosi Zoltán, Purjesz Lajos és Weltner Jakab?
"Tizenegy zsidó és nyolc bűnös magyar!
     Mondhatatlan szégyen kínja szállt fel bennem. Úr Isten, de hát hol van a király? Hol van Hadik gróf és kormánya? A tisztikar, a még hű helyőrség? Hát nincs többé ököl? Nincs aki közéjük üssön? A király Gödöllő után most Bécsben tétováz. Hadik tétlenül hagyja múlni az órákat. A hivatalnoki kar nem teszi le a tollat, engedelmesen belehajtja fejét a szégyenletes új járomba. És ami a legsúlyosabb, a katonai parancsnokság úgy adja át a kardját, hogy meg se kísérli kihúzni. Nincs ellenállás sehol. Sötét, alattomos erők zavartalan munkálkodással régóta készítették ezt elő. Megbomlasztottak itt mindent, ami magyar. És most vészes hirtelenséggel feslik egyik szem a másik után. Feltarthatatlanul bomlik az ezeréves szőttes.
     Lázas sietség támadt az agyamban. Szinte futásnak eredt benne minden gondolat és félőrült hajszában keresett valakit. Valakit - aki még össze bírná markolni az iszonyatos bomlást. Tisza István. És csendesen, beismerően megkövettem, amiért olykor elítéltem, olykor nem értettem őt. Hogy szenvedhet most! Vajon mit gondol magában?
A Ferencrendiek temploma alatt a falhoz szorított a tóduló tömeg. Nem bírtam mozdulni. Előttem a tolongáson, mint a vakondok, apró rikkancsok fúrták át, magukat. Pajeszes galíciai fiúk, akik ott voltak és még sem látszottak, akiknek az útját csak a félrehúzódó emberek vállmozgása jelezte, mint valami felszínen haladó vakondtúrás. A fiúk verseket osztogattak, melyeket a "Népszava" nyomdája nyomtatott. Alázatos, szívós tolakodással osztogatták és a közömbösöknek a zsebükbe dugdosták a papirosaikat.
     Beteg zsivajjal volt tele a levegő. Az utca végéből éljenzés hallatszott. Egy teherautó dörömbölt a térparancsnokság felől. Szétvetett lábbal, fegyveres tengerészek álltak rajta inogva. Vörös szalagok virítottak a zubbonyukon és bőgve énekeltek. Az autó nyomán egy iskolásfiú futott és nagy puskát húzott maga után az aszfalton. Katonák, diákok, lompos asszonyok özönlöttek. A forgatagban két úr sodródott mellém, a templomfal tövéhez. Hallottam, amit beszéltek. Az egyik feltűnően izgatott volt: - Egészen megbízható forrásból tudom. A külvárosokban fosztogatnak. Angyalföldön is. A raktárak, és Csepelen is... Károlyi ügynökei tegnap éjjel felfegyverezték a fegyvergyári munkásokat. Harmincezer felfegyverzett munkás. A pályaudvaron pedig lefegyverezte a csőcselék a katonaságot.
Egy szó se igaz az egészből, - mondotta a másik. - Rend van mindenütt. A posta, a telefon... A vasutasok is csatlakoztak a Nemzeti Tanácshoz. Az egész sajtó velük van és a közvélemény is... Simán megoldódott a helyzet. Megalakul a Károlyi-kormány, aztán rend lesz... Lovászy, Kunfi, Jászi, Garami... Bele kell nyugodnunk. Csakis Károlyi hozhat még jó és gyors békét.
     - Honnan tudja?
- Hát az újságok... És Károlyi is nyilatkozott. Nagy összeköttetései vannak az antanttal.
Olyan türelmetlen lettem, hogy nem voltam képes tovább figyelni. Egérutat kerestem a tömegben. A tolongás lazult. Egy részeg katona tántorgott el mellettem. Tiszti őrjárat fordult ki a Szép utcán és elállta a katona útját.
Fiatal zsidófiúk voltak valamennyien. Az egyik harsány hangon kiáltotta: A katonatanács nevében! A részeg ember kelletlenül engedelmeskedett.
     Egyszerre eszembe jutott: több nap előtt hallottam valamit arról, hogy Károlyi emberei katona- és munkástanácsokat szerveznek. Éjnek idején, iskolaszobákban, vívótermekben üléseznek a tanácsok. És ez Magyarországon történik! Itthon, minálunk... Lassú borzadás futott át rajtam. "A katonatanács nevében"!... úgy hatott ez, mintha Trockij Oroszországa kiáltott volna bele a pesti utcába.
A fejem mellett egy félig letépett plakát vinnyogott a szélben. "A Nemzethez"... Megszaggatva József főherceg vészkiáltása haldoklott a kormos falon. Sebesen magam mögé néztem. Vajon olvassa-e kívülem más is? Nem, senki sem állt meg. Pedig milyen temérdek sok volt az ember. És egyre több lett. Olyan volt a város, mint egy roppant gyomor, amely éveken át bekapott minden galíciai bevándorlót és most émelyeg. Rettentően émelygett. Szíriai arcok és testek, vörös plakátok és vörös kalapácsok forogtak benne. Felszínre kavarodtak a szabadkőművesek, a feministák, a szerkesztőségek, a galileisták, a zugkávéházak, a börze csürhéje és a dob utcai gettó nemzetiszínű kokárdát és fehér őszirózsát tűzött a mellére.
     Mint egy gonosz varázslatban, láthatóvá lett a láthatatlan város. Előjött a sötétből, hogy átvegye, amit titokban régen a magáénak tartott. A szennyvíz felett letépték a kanálisrácsokat. Felböffentek a csatornák és az utcákat ellepték a kiszabadult gőzök. Szellőzetlen lakások mocskos szaga terjedt. Ajtók nyíltak, amelyek eddig csukva voltak.
Oroszország! Nagy elkárhozott rejtély... Vajon így kezdődött-e ott is?... Undorodtam lélegzeni és összehúztam magamat, hogy elmenőben ne érjen hozzám senki.
     A Rákóczi úton fegyveres őrjárat cirkált. A katonák nemzetiszínű szalagot viseltek a sapkájukon és én mégis idegeneknek éreztem őket. Ezek már felesküdtek Károlyi Nemzeti Tanácsának... Züllötten néztek ki. A puskájuk csövébe őszirózsák voltak dugdosva. Az egyik ablakból fehér virágot dobált le egy keletiesen kövér asszony Egy fiatal leány jött szembe. Ez magyar volt. Őszirózsákat osztogatott és mosolygott. Árnyékos turáni szeme gyerekesen fénylett: - Éljen a független, önálló Magyarország! Rábámészkodtam. Ilyenek is vannak. Sokan, talán nagyon sokan. Szánalmat éreztem. Ezek a 48-as szabadságharcot élik ebben a förtelmes paródiában. Kossuth álmának a megvalósulását álmodják. Szegények! (ők még szegényebbek, mint amilyen én vagyok.)
     A leány felém is nyújtott egy szál virágot és közben Petőfi Sándorról beszélt zagyvaságokat. Azt akartam neki mondani, hogy hagyja abba és menjen haza. Megcsalták és minden hazugság! De hiába erőltettem magamat, nem tudtam egy árva szót szólni. Megbotlottam a gyalogjáró peremében. Olyan volt a lábam, mintha fából lenne és nem bírtam kiszámítani, hogy mennyire emeljem. Egy vödör állt előttem a földön, nagy meszelőecset habargatott benne. Felpillantottam. Hórihorgas suhanc sebesen csirizelte a falat és megint új plakát rikácsolt a szemembe. Az emberek körülállták és nyújtogatni kezdték a nyakukat.
     Katonák! Ti a legnagyobb hősöknek bizonyultatok "az elmúlt 24 órában, ne mocskoljátok be kivívott becsületeteket... Tartózkodjatok a szeszesitalok élvezésétől... fogadjatok szót bajtársaitoknak, kik a rend fenntartására vállalkoztak! Hazafias, bajtársi üdvözlettel. Heltai s. k. városparancsnok."
- Hát ez már megint kicsoda? - kérdezték egymást az emberek.
- Városparancsnok?
- Ez a Heltai vajon a Hecht Adolf fia?
- Az bizony, - hallottam a hátam mögött.
     A kócos görbelábúak nevettek maguk között:
A Kéri Pál meg a Göndör írták a kinevezését a Nemzeti Tanácsban. Kéri Pál, akit Krammernek hívtak és Göndör Ferenc, akinek Krausz Náthán az igazi neve, két radikális újságíró, kinevezéseket ír. Heltai, a Hecht Adolf fia pedig Magyarország fővárosának városparancsnoka.
Keserű harag fogott el és vad kétségbeesés. Segítségért szerettem volna kiáltani, mint a hidegkúti sváb asszonyok, mikor megrabolták őket. De ki hallgatott volna reám az én magányos nyomorúságomban? Talán nevettek volna, talán elfogtak volna. Az utca mozgott, élt, zsivajgott, de nem volt eszméleténél. Egy pillanatig az emberekre meredtem, aztán összeharaptam a fogamat. Vagy én vagyok őrült, vagy ők az őrültek. És megint mentem odébb.
     Az Asztória előtt megrekedt a tömeg. Titkos gyűlései után, Batthyány Tivadar gróf palotájából, idejött tanyát ütni Károlyi Nemzeti Tanácsa, míg ma délelőtt át nem költözött a behódolt Városházára. De azért az Asztória körül még mindig töméntelen kocsi és automobil várakozott. Az erkélyről zászlók lógtak bele az utcába. A forgókapun, mintha banküzlet lenne a házban, tőzsdeügynök külsejű emberek lótottak ki-be. Rendőr nem volt sehol. A tömeg pedig veszedelmesen nőtt. A Rákóczi úton át a külvárosokból bekúszó roppant állat odaszorult a szálloda falához és összezsúfolódott Nyomában sáros, ragadós nyálka maradt a kövezeten. Az erkély alatt felágaskodott a feje. Egy ember ült a többiek vállán. Az arca vörös volt az ordítozástól és a kalapját hevesen lengette.
- Hadikot elcsapták! Hadikot elcsapták! Károlyi a miniszterelnök...
- Valaki beszélni fog - mondotta egy kis zsidóleány és közben szörnyen tolakodott. Fenn az erkélyen egy csúnya, hájas ember bukkant ki a zászlók között. - A Landler Jenő! - kiáltotta a leány elragadtatottan. Egy katona visszalökte. - Mit töri magát úgy? A kaszárnyában az éjjel legalább magyarok beszéltek.
Valami Lovászy Márton, meg Pogány nevezetűek. Ebadta nagy szájuk volt. De szépen szavaltak és mindent odaígértek.
     A tömeg bugyborékolt, mintha katlanban lett volna. - beszéljen már! Halljuk! - És valamennyien felfelé néztek. Az erkélyről egy hang esett bele a nyitott szájakba.
Messze álltam, a túlsó oldalon. Csak összefüggéstelen szavak vetődtek el hozzám: független, önálló Magyarország... demokrácia... szociális reformok... internacionális plattform... a háború... idegen érdekekért... Vágóhídra vittek bennünket az urak!
- Pedig ez a kövér éppen oda való, - mondotta a katona megvetően. A körülállók nevetni kezdtek. Egy iparos külsejű ember összecsucsorította a száját és élesen fütyült.
- Elég volt. Újat mondjon! Hallgasson!
Kiáltozták többen az erkély felé. Ebben a pillanatban valami váratlan történt. Egy zsidó fiatalember Tisza István nevét dobta bele a tömegbe. Úgy dobta bele, mintha véletlenül jutott volna eszébe.
- Ő okozta a háborút! Éljen Károlyi! Vesszen Tisza! - A túlsó szegleten is ugyanezt kiáltották és egy rekedt hang felordított:
- Éljen a forradalom!
Összerezzentem. Így nyíltan, az utcán először hallottam. A kapuk alól merev fehér arcok bukkantak elő. De a kiáltás elgurult. Nem volt visszhangja.
- Le a királysággal! - Ez tetszett a csőcseléknek. Új volt, eddig nem nyúlhatott hozzá soha. Mohón kapta be, amit hallott és hangosan visszaokádta. És az undok kórust az a fiatalember vezette, aki az előbb Tisza István nevét dobta a tömegbe.
     A Déli Hírlap rikkancsai hangosan sivították utca hosszat: - A Nemzeti Tanács kikiáltotta a köztársaságot.
- Éljen a köztársaság... Még csak kísérlet volt, nem hatott. Senki sem lelkesült. Valaki elkiáltotta magát. - Gödöllőre!
A Versailles! A Versailles!...Ezt üvöltötte százharminc év előtt az éhező párizsi csőcselék és Budapesten most elhízott bankhivatalnokok kiabálják: Menjünk Gödöllő ellen. Senki se mozdult. - Azt mondják tízezer felfegyverzett munkás vonul oda... Szégyent éreztem. Ez a hír nem magyar pszichéből termett. Fegyveresek, gyerekek ellen. - Nem igaz... A király gyerekeit úgy is megszöktették... Csak félig hallottam a beszédet. Szegény kis gyerekek... Mintha kergettek volna, menni kezdtem a körúton, a Gránátos utcán, a Szervita téren át a Lánchíd felé. Ekkor már az utcákon fogdosták el az autókat fegyveres tengerészek. Kidobták a benne ülőket és elhajtottak. Hirtelen ment. A hídon nagy teherautók száguldoztak. Szuronyos katonák álltak rajtuk. Kocsik ügettek. A kocsik is tele voltak fegyveres katonákkal. Még a felhágón is lógtak a katonák. Lövések dördültek. Egy részeg ember furcsa, botorkáló hangon énekelt:
- Éljen a forradalom, éljen a spritzer... Lealázóan undorító volt az egész. Menekülni szerettem volna, hogy ne lássak, ne halljak semmit. Haza vágyódtam. Haza, a hűvösvölgyi házba, az erdők fölött, a hegyek közé.
Az Alagút előtt egy katona kincstári puskáját árulta a járókelőknek és öt koronát kért érte. Egy másik a rohamkését kínálta.
     Az Alagúton túl olyanformán éreztem magamat, mintha a világ másik oldalán kerültem volna elő a hegy alól. Ott csendes volt a város, olyan csendes, hogy a lépésem visszhangját hallottam a budai utcán. A Vérmezőnél, a Várhegy tövén békésen gubbasztottak a földszintes házikók. Majd csak holnap, a reggeli kávénál fogják elolvasni az újságban azt, ami történt.
Az egyik alacsony ablakban virágcserepek álltak a fehér függöny szárnya között. Odabenn a szobában óra ütött, de nem bírtam megszámlálni, hogy hányat. Egy fiatal leány kicsi piros kannából öntözni kezdte a virágokat. Tegnap is bizonyosan ebben az órában öntözte és számára az élet holnap is ugyanígy lesz. A Duna túlsó partján pedig azt ordítják, hogy: - Éljen a forradalom!
Forradalom... Őrültség! Mire való lenne most egy forradalom? Nem, ezt senki se veszi komolyan, még azok se, akik csinálják. Őrültség! Jól esett ezt a szót megismételnem és biztatni kezdtem önmagamat. Semmi sem lesz belőle. A magyar faj nem forradalmár, - a magyar szabadsághős! Ezer év óta minden kitörésünk szabadságharc volt. A szabadság pedig itt van: a nemzet ölébe hull az önállóság magától...
     Az egyik városmajor utcai házban már lámpa égett. A függőlámpa alatt, kerek asztal körül, békésen ültek emberek. Ezek nem tudnak semmit... Valamelyik udvarban harmonikáztak. A kedélyes külvárosi zene és a hosszú néma gyaloglás fáradtsága elzsibbasztotta bennem a túlsó part zilált képeit. Eltávolodott minden, ami az előbb még kínozott és a függőlámpára és a harmonikára gondoltam.
A köd egyre sűrűbb lett az alkonyatban. Mire a régi katonatemetőhöz értem, már szinte feloldódtak benne a dolgok körvonalai. A horpadt sírok felett, a sok kicsi korhadt fakereszt között kísértetiesen foszlottak bele a sírkövek a ködbe. Pesten még sűrű piszok volt a köd, itt kinn már szépség lett belőle. Mostanában Pesten mindenből piszok lesz, ami kinn az országban szépség...
     Már megint nem figyeltem az útra többé, amelyen jártam. Fejemben kapkodva kínlódtak a gondolatok.
Képtelenség, hogy egyetlen város néhány zugutcája csináljon forradalmat, mikor egy egész ország nem akarja... Magam sem tudtam, hogyan, egyszerre a Démonokra, Dostojewsky csodálatos regényére kellett gondolnom. Eszembe jutott a tavalyi tél. Egy estély. Oroszországról, Leninről , a bolsevizmusról beszéltünk, és én megkérdeztem Károlyi Mihály egyik rokonát, mi gondol, olvasta-e valaha Károlyi a könyvet?
- Hogyne, nagyon szereti. Ő adta kölcsön nekem is. - Károlyiról ekkor már különös dolgokat beszéltek. - Abból tanulja, hogyan lehet forradalmat csinálni?
- Kérdeztem, de senki se felelt...
     Egyre lassabban, fáradtan mentem előre. Az út mentén kábult egy formasággal jöttek elém a lombtalan, öreg gesztenyefák és közben szinte megelevenült emlékezetemben Dostojewsky könyvének kis orosz városa melybe ő komor zsenijével belevitte az egész nagy Oroszország képét Svájcból hazatérő ifjú forradalmárok verődnek össze a városban. Ennek a beteg fiatalságnak hatalomra éhes démoni vezére felbomlasztja a meglevő rendet és szervezi a rendetlenséget. Tüdővészes diákokat, alkoholistákat vérbajos degeneráltakat, öngyilkosjelölteket, meghasonlottakat, orgyilkosokat és gyáva kétségbeesetteket gyűjt maga köré és a kiválasztottakból egy ötös csoportot alakit. Aztán elhiteti velük, hogy megszámlálhatatlan ilyen csoport várja felkészülten a forradalmi jeladást. Mikor pedig öt ember ingadozik, akkor egy gyilkosságot követtet el velük, hogy a közös bűn tudatával egymás kérlelhetetlen őrzőivé tegye rabszolgáit. Parancsára majd ők fogják a tüzet megrakni... A forradalom szereplői együtt vannak és előföltétele készen áll. És jönni fog a felbomlás, a terror, a rémület és a megfélemlített, kifosztott emberek lelke elkészül arra, hogy mindent eltűrjön és mindenkit teljhatalmú urának ismerjen el, aki rendet, akármilyent is, csal rendet teremt. Az élelmeseket magunkhoz vesszük, az ostobákon lovagolunk. Ilyesfélét mond Dostojewsky démoni hőse. A Nemzeti Tanács tizenegy internacionálistája hasonlót gondol. Az élelmeseket magukhoz veszik Károlyi hátán pedig fellovagolnak a hatalomra! Mert Károlyi ennek a tanácsnak csak eszköze. Hogy ki a démona, még nem tudom.
Fel a hatalomra!...De nem fognak odajutni! Néhány elszánt tiszt pár száz emberrel még rendet teremthet. A "nemzeti tanács" is csak egy "ötös csoport". Az egyetlen az országban. Ma még nincs több. Ha letartóztatják őket, visszaözönlik a szennyvíz, amelyet felkavartak, hiszen nem köti össze őket se közös becsület, se közös bűntudat.
     Napóleon mondta egykor, hogy néhány ágyúlövéssel megállította volna a nagy francia forradalmat. Ezeknek egy sortűz is elég. De, hol van az, aki ma sortüzet vezényel?
Az Ördögárok hídja elé értem. És a ködben a híd íve úgy nézett ki, mintha nem támaszkodott volna partokra. A köd mélysége és magassága között úszva rejtélyesen a semmiben. Tompa, szürke fátylak mögött, álomszerű titok volt az erdő a hegyek oldalán. És az út menti fák, csipkés ködvirágzás az alkony hátterén.
Hang nem hatott át hozzám. Csak a lépésem alatt visszagördülő kő ütött lucskos, csattogó zajt mögöttem. Egy ág roppant az erdőn, mintha csontvázujjak hajlították volna hátra egymást, tehetetlen kínban... Ha ma éjjel sem tartóztatnák le Károlyit és társait? Megint eszembe jutott Dostojewsky regénye és a gondolataim közül megfoghatatlanul, hirtelen előjött egy rekedt, gonosz emberi hang kiáltása: "Vesszen Tisza!..." A köd nyirkos hidege átjárta a csontjaimat. Belső fázást éreztem... "Vesszen Tisza!" Egyre hallottam még. Úristen, hány év óta készítették elő ezt a vad kiáltást az elvakult politikusok, a könnyelműen politizáló szalonok és a sajtó majdnem valamennyi lapja az utcán, a kaszárnyákban, a gyárakban az egyetem aulájában, a piacon, a pincelakás és padláslakás között, minden emberi odúban. Hány év óta! Irgalmat nem ismerő következetességgel folyt a munka és a szörnyű siker megérett. A tömegek szemében ma már nem bűnös az, aki Tisza élete ellen tör. Szabad préda a léte. A lelkek készek. Az utca csőcseléke ellentmondás és fenyítés nélkül ordíthatja, hogy haljon meg egy ember: Vesszen Tisza! Nem tágított többé mellőlem a förtelmes kiáltás emléke. Végtelen nyugtalanság fogott el.
     Napok óta nem beszéltem senkivel, aki Tisza környezetéhez tartozott. Itt van-e? Elment-e? Bár elment volna!... És ballagtam a hegyi úton, a rekedt kiáltás pedig jött utánam, mint egy rossz szándékú csavargó. Jött és gyötört és én nem bírtam többé szabadulni tőle.
Éjszakára még nehezebb lett a köd a ház körül. Szemközt nem látszott az erőd és a hegy éle sem látszott. Túl, messziről a város irányából, elvétett puskalövések hallatszottak.
A sötét hidegben olyan magányossá lett a ház, mintha kikapcsolódott volna minden közösségből. Az emberi sorsok szálai szétszakadtak, semmit sem tudtunk, ami rajtunk kívül történt. A házat nagy, szürke palánkjával körülkerítette a köd.
     A telefonközpont nem felelt. Süket csend bizsergett a hallgatókagylóban. Odakinn köröskörül puskalövések dörrentek a hegyek alatt. Most már jöttek felénk. Egyszerre a kert alján szólt egy fegyver. Aztán még egy. Ez a közelben volt! Egy golyó belevágódott a gesztenyefába az ablakom alatt. Szokatlanul, idegenszerűen hatott. Egy pillanattal később már úgy rémlett előttem, mintha mindez más valakivel történt volna. Mintha nem én élném ezt át, csak egy könyvben olvastam volna róla.
Eloltottam a lámpát, hogy világos ablakom ne legyen céltábla és a sötétben letapogatóztam a földszintre, Anyám ajtajához. Az ajtó alatt keskeny fénycsík látszott a parketten. Ő is ébren volt. Benyitottam, egészen csendesen ült az egyik kényelmetlenül magas, régi széken. Az ajtónyílásra visszafordult és tekintetünk találkozott. Egy darabig nem szóltunk. Odakintről semmi sem hallatszott többé.
- Hát már nem lövöldöznek? - kérdezte kis vártatva Anyám, azzal a csodálatos nyugalommal, melyet mindenkor viszontláttam az arcán, mikor az élet kíméletlen és követelő volt hozzá.
- Majd csak elmúlik. Ezt is át kell élnünk, mondottam, hogy valamit mondjak,
     Anyám egy kicsiny, fáradt mozdulatot tett, mintha el akarta volna odázni magáról aggódó tekintetemet. - Vigyázz, hogy meg ne hűlj, hideg van...
Ebben a percben kinn az úton beszéd hallatszott. Valami eszembe jutott. Ha betörnének...
- A pénzt kellene eldugnunk. Minden eshetőségre... Most nem kapunk másikat, ha elvinnék. Anyám egy pillanatra megütközve nézett rám.
- Persze... És már átjött ő is a régi világból, a védettségből, a biztonságból az új világba, a védtelenségbe, a bizonytalanságba.
A sötét hallban a szőnyeg alá csúsztattam a pénzt. Közben kétszer is félbehagytam. A kapu táján megint beszéltek kinn az úton. Hangok hallatszottak, hosszú tanakodás... Lépések mentek odébb. Óvatosan indultam fel a lépcsőn és vigyáztam, ne vehesse észre senki, hogy a ház még ébren van.
A szobám mintha kihűlt volna, mialatt lenn jártam. Úgy rémlett, mozdulatlan fekete víz fog körül, éreztem a hidegségét a homlokomon is, a kezemen is. Sokáig álltam egy helyben. Odakintről ezalatt szüntelen haldoklás hallatszott be hozzám. Az ablak alatt a gesztenyefa hullatta lombját. Dermedt megadás. Levelek nagy hullásának ideje: novemberre virradó éjszaka... Suhogó, csörgő, halk, kísérteties nesszel volt tele a levegő. Mintha óvatosan sokan járnának a kertben és lopódzva vándorolna elfele az erdő.
     Soha nem érzett reménytelen szomorúság szállt meg. Elmegy az ősz a hegyekről , lassan, éjnek idején. És reggelre nem lesz itt többé. A tél pedig jön feltarthatatlanul és cipeli magával a havat, a kínt, a fázást, az ismeretlent és talán a lehetetlent is.
Mi vár reánk?
A láthatatlanban, mint az idő ketyegése szüntelen, ájult nesszel hullottak a levelek. Lövés dörrent valahol messze. Egy kutya vonított a kertek alatt. Furcsán ijesztően vonított, mintha halott lenne a gazda házánál... Megint valaminő rendetlenség támadhatott a homlokom mögött. Egy eliramló kis őrültség. Egyszerre nem bírtam többé elhinni, hogy kutya vonít. Az éjszaka vonított egész Magyarország felett.

November 1.

Reggel megtudtam, hogy Tisza Istvánt megölték... Odalenn a folyosón csöngött a telefon. Mintha a tegnapi némaság után élesen, követelődzve a város kiáltott volna ki hozzánk az erdők közé. Kellemetlen vonakodást éreztem magamon, mikor a kagylót leemeltem a horogról.
     A csengés megszűnt. Jellegtelen távol kattogás lett belőle. Soká tartott, közben a rácsos ablakon át kinéztem a kertbe. Értelmetlenül a jégverem nádfedelét néztem. Végre csend lett a hallgatókagylóban. Megismertem Géza testvérem hangját. A városból beszélt és tudakolta, hogy van Anyánk, hogy telt el az éjszaka? Odabenn egész éjjel lövöldöztek, fegyveres teherautók száguldoztak az utcákon, aztán mondott még valamit, amit nem hallottam tisztán.
Megint az előbbi furcsa, belső vonakodás fogott el. Félni kezdtem attól, ami mindjárt bizonyosság lesz és ami aztán nem változik meg soha. Egy szörnyű szerencsétlenség előérzete szorította össze a torkomat.
- De hát mi történt?
- Szegény Tisza István...
     Még mindig a jégverem nádfedelét néztem, egy hosszú szálat, melyet valamelyik őszi vihar kicibált. Mereven, szinte a fájásig mozdulatlan szemmel néztem, mintha a tekintetem meg akart volna kapaszkodni benne. Csak egy nádszál volt, de hát most már minden csak nád volt, amiben meg lehetett kapaszkodni. Egészen elsüllyedt a kert. Az ablakrács sem látszott többé, elfutotta a könny a szememet.
A testvérem hangját hallottam megint. Hallgatásomból azt hihette, nem értettem meg, amit mondott. Megismételte: - Ó az egyetlen halottja a forradalomnak. Katonák ölték meg. Behatoltak a lakásába és... a felesége és Almássy Denise előtt agyonlőtték. Gazemberek!
A telefonközpont szétkapcsolt. Egy idő múlva érezni kezdtem a meszelt fal hidegét a hátamon. Csak ekkor vettem észre, hogy támaszkodom, hogy a fejemet is nekitámasztottam a falnak.
     Szegény emberi teremtés! Elhagyatott magányos, árva ember! Senki se védte meg. Nagy órájában egyedül asszonyok voltak mellette: Az asszony, aki mindig ott van a kereszt lábánál. És hirtelen, mint egy borzongás, átfutott rajtam Tisza kínszenvedés és utolsó pillanatainak a sejtése. Hogy fájhatott neki kiszolgáltatottságának a tudata, hogy tiltakozhatott nagyszerű agya a megsemmisülés ellen, hogy lázadhatott benne a még el nem használt hatalmas élet. Tisza István halott! Milyen rettenetes üresség támad ettől a három szótól. Nincs többé! És nincs többé, aki Magyarországon minden súlyt visel, akit mindenért okolnak, aki mindenért felelős. Milyen nagyon kihűlhetett tegnap óta, milyen merev és tehetetlen lehet. A súly és a felelősség pedig, melyet egymaga viselt, szétoszlik az ég alatt Eddig egy ember bírta, vajon elbírja-e ezután egy egész ország népe? Mialatt szorongva kérdeztem ezt magamtól, egyszerre úgy rémlett, valami rám nehezedik amit eddig nem ismertem és én is hordozója leszek óriási, láthatatlan terheknek Nagy örökhagyó kicsiny örökösei... Én is, mások is, mindenki, aki magyar.
     Szegény Tisza! Erényeiben és hibáiban fajának volt a fia. Hű és istenfélő volt, becsületes, hiszékeny és dacos, büszke, bátor és megvádolt és magányos mint a régi Magyarország. Gondolatomban rejtélyesen kezdett összekapcsolódni a két fogalom. Olyan ellenállhatatlanul kapcsolódott, hogy szinte egynek éreztem és nem bírtam egymástól különválasztani. Megölték!
Sokan lesznek, akik nem fogják ezt a szót megérteni. De azért Tisza István ma mégis kiterítve fekszik, minden magyar házban véges végig az országon minden házban, minden tanyán, minden kunyhóban, ott is, ahol nem tudják, ott is, ahol nevetnek.
Az újságkihordó gyerek benyitott a folyosó ajtaján és bedobta az újságokat. A lapok ívben repültek szanaszét a földön. Nem szóltam neki, pedig talán várta, mert visszanézett a hatást kémlelni és kihívóan, szemtelenül nevetett. Tegnap még nem mert volna ilyet tenni. Mára már ide is kijutott a változás. Milyen hamar ment, ez gyorsabban jár, mint a civilizáció. Annak évek kellenek egy ilyen útra.
     Felszedtem a lapokat a földről. A Budapesti Hírlap, a Pester Lloyd... egynek sem volt gyászkerete. Szomorú behódolás látszott a régi Tisza-párti lapokon, valaminő kényszer fojtogatása érzett rajtuk. Haláláról szinte eldugva írtak szürke tudósítást, míg a Pesti Hírlap riadóval ünnepelte az úgynevezett "Nemzeti Tanácsot" és Hatvany báró Pesti Naplója mámorosan tobzódott a "forradalom" győzelme felett, melynek egyik előkészítője volt. A hangja még ízléstelenebbnek rémlett, mint különben. Tiszáról cinikusan írt és gyáván kicsúfolta özvegyét. A királyt Habsburgi Károlynak nevezte és nyomtatott hasábjain kikiáltotta Magyarország számára a köztársaságot.
A magyarországi liberális és radikális sajtó levetette utolsó álarcát: mezítelenül látszott az arca, amely sohasem volt magyar. De ez a gondolatom mar elhúzódott és újra belenyilall a lelkembe szerencsétlenségünk tudata. Hogy fogom Anyámnak megmondani? Lassan, tépelődve mentem át a hallon, szobája felé. Mikor benyitottam, olyan kérdően nézett rám, mintha várt volna valamit.
     - Nos? Mi történt?...
Kerestem a szavakat, hogy könnyebb legyen a hír. Aztán magam sem tudom, hogyan, már ki is mondtam: - Megölték Tiszát! - Röviden hangzott, mint amikor a fejsze alatt egy élőfa kidől és rendet vág az erdőn, amerre lezuhan.
Sohase fogom elfelejteni a hirtelen fájdalmas elváltozást Anyám arcán. Ő, aki mindig nyugodtnak tudott látszani, két kezével a halántékához kapott: - Mi lesz velünk... Nem szavak voltak ezek, zokogásból lett az, amit mondott.
Szinte elakadt a lélegzetem, olyan szenvedés volt őt így látnom, akit jóformán sohase láttam sírni. Készületlenül ért a kétségbeesése és mert nem tudtam semmit se mondani, megcsókoltam a kezét. Aztán sokáig hallgattunk.
- Hogyan történt? - kérdezte végre olyan bágyadt hangon, mintha a hallgatásunk alatt fárasztó, nagy utat tett volna meg.
- Katonák... És odaadtam neki az egyik újságot. Magam a Pesti Hírlapot kezdtem forgatni. Szemem alatt futottak a sorok: -... "Diadalmas forradalom. A Magyar Nemzeti Tanács átvette Magyarország felett az uralmat... Mától fogva a magyar alkotmány nem a régi többé! A király az összes polgári és katonai hatalmat Károlyi rendelkezésére bocsátotta, hogy az országban a rendet fenntartsa." - Fordítok a lapon: - "A katonai csapatok egymásután csatlakoznak a Nemzeti Tanácshoz. A főváros vezetősége alávetette magát a Nemzeti Tanácsnak. A tőzsde csatlakozott, a vasutasok, a villamoskalauzok..."
     "Andrássy Gyula gróf, az utolsó közös külügyminiszter lemondott."
Összevissza hírek következtek. Bécs: Ausztriában is felborult a rend. Egy Renner nevű szociáldemokrata képviselőt bíztak meg az állami kancellária vezetésével. A külügyminiszter Adler Viktor szociáldemokrata képviselő lett.
Tovább keresgéltem. A Nemzeti Tanácsnak egy proklamációján akadt meg a szemem:... "virágos és vér nélküli forradalmunk örök hálára fogja kötelezni a nemzetet mindazok iránt, akik az újjáteremtő munkában önzetlenül fáradoztak..." A lap végén kezdtem kutatni. Egy kis betűvel szedett hír újból megállította a tekintetemet: "A vezérkar jelentése: A hadsereg főparancsnoksága már október 29-én reggel, parlamenterek útján összeköttetést létesített az olasz hadvezetőséggel..." "Triesztet angol flotta szállta meg..." A király elrendelte, hogy: "A flotta, a tengerészeti intézmények és más, a tengerészet tulajdonát képező dolgok fokozatosan átadassanak a zágrábi, illetve pólai helyi bizottságoknak..."
     Az újságoknak minden szava ököllel csapott az ember szeme közé. Gyalázat, szégyen, megaláztatás. És a vereségnek ebben a tébolyító zajlásában, Magyarország összeomlásának ebben a cinikus gyászjelentésében, szembeötlő helyen ott parádézott Károlyi Mihály parancsa: "A Magyar Nemzeti Tanács elrendeli, hogy a nép győzelmének örömére, amely örökre kiirtotta a háborút, öltsön lobogódíszt egész Budapest és minden vidéki város."
- Förtelem! - Anyám félredobta az újságot: - Olvastad azt a körtáviratot, amelyben nemzeti tanácsuk közli Magyarország népével, hogy Budapesten átvette a hatalmat és... "egyetlen csepp magyar vér sem folyt." - Károlyinak és társainak nem magyar vér a Tisza István vére!
... Ekkor akadtam rá a Pesti Hírlapban leghátul: "A véres szabadságnak áldozatul esett gróf Tisza István."
- Úgy eldugták, hogy nem tudtam megtalálni, - mondotta Anyám. Fennhangon olvasni kezdtem: "A Hermina-út 35. szám alatti villában, a gyilkosság délelőttjén egy katonatiszt és egy polgári ruhás férfi jelent meg. Bebocsáttatást kértek. Tisza dolgozószobájában fogadta őket.
- Mit óhajtanak? - A civil válaszolt:
- Ön rejtegeti azt a disznó cseh ügyészt, aki a vádat képviseli ellenem?
- Nem rejtegetek senkit sem. - Az idegenek hamarosan eltávoztak... Minden valószínűség szerint csalt előzetes kémszemlét tartottak, hogy otthon van-e Tisza, akiről azt híresztelték a városban, hogy nincs Pesten."
     Ezután a gyilkosság részleteinek feltűnően takarékos és rideg leírása következett, melynek minden szavából kiérzett az újságíró óvakodása, nehogy valami módon részvétet és szánalmat ébresszen a boldogtalan, nagy áldozat iránt. A tudósítás szárazon folytatódott: "Napközben a külső Hermina úton, a villa tájékán sűrű tömeg verődött össze. Este egynegyed hét óra tájban nyolc baka átmászott a magas vasrácsos kerítésen és a kert pázsitján át a házhoz lopódzott. A hátulsó ajtón mentek be. A Tisza István őrizetére rendelt csendőröket békésen lefegyverezték és benyomultak a villa halljába. Az inas útjukat állta. A zajra előjött Tisza István, felesége és unokahúga, Almássy Denise grófnő. Tisza kezében revolver volt. A katonák szemrehányásokkal illették: - Öt éve háborúskodunk miattad... Te vagy az oka az ország pusztulásának! - Gazember voltál mindig! - Aztán rákiáltottak, hogy tegye le a revolvert. - Nem teszem le, maguk is fegyverrel jöttek! - Tegye le, kiáltott egy harmincévesnek látszó nyurga szőke ember. - Nem teszem! - Álljanak félre a nők! - Nem állunk. - Tisza néhány lépést hátrált, letette a revolvert. - Na hát mit akarnak?
- Maga az oka a háborúnak!
- Tudom, hogy mi történt, hogy rengeteg vér folyt, de én nem vagyok az oka.
- Négy év óta vagyok katona. Roppant sok család veszett el az ön gazembersége miatt. Lakoljon érte!
- Nem én vagyok az oka!
- Álljanak félre a nők! - Semmi válasz... - Maga hozta ránk ezt a szörnyű vészt, most itt a leszámolás... Három lövés dördült. Tisza előre bukott a szőnyegen. Két golyó találta, egy a hasába fúródott, a másik a vállába. A harmadik Almássy Denise arcát érte. - Végem van, - mondotta Tisza, ennek így kellett lennie.
A katonák, mialatt áldozatuk haláltusáját vívta, elsiettek. Hogy milyen csapattesthez tartoztak, nem tudják."
     Eddig tartott a Pesti Hírlap tudósítójának a beszámolása. Anyám egy pillanatig megdöbbenve nézett rám, aztán kételkedőn megrázta a fejét: - Valami kimaradt ebből a leírásból. Nagyon valószínűtlenül hangzik. Magyar katonák nem ölnek asszonyok előtt.
- Pszichológiai abszurdum, - mondottam én, - ilyen beállítás csak pesti újságírónak a képzeletében teremhetett. Frontkatonák nem tartottak volná politikai előadást, ha ölni akarnak. Talán berohantak volna és leszúrták volna Tiszát, de ilyen hideg, gyáva és megfontolt orgyilkosság nem vág a magyar természethez. Valahogy másként lehetett ez...
- Akárhogyan is volt, sóhajtotta Anyám, - rettenetes, hogy megtörténhetett... Szegény Tisza Istvánné!
Egy rövid hír a lap alján, róla mondott valamit. Károlyi Mihály gróf részvéttávirata gróf Tisza István özvegyéhez: "Emberi kötelességemnek tartom, hogy legnagyobb politikai ellenfelem tragikus halála felett őszinte és mély részvétemet fejezzem ki. Károlyi Mihály."...
Anyám arcán irtózat látszott: - Hogy nem átallotta oda tolakodni!
     Szinte csúfolódóan hangzott ez a vakmerőség a holt Tisza emlékével szemben és hitvány kegyetlenség volt azzal a hűségében nagyszerű asszonnyal szemben, aki előtt nem volt titok a gyűlölet, mellyel Károlyi évek hosszú során át, férje ellen izgatta a tömegeket.
A gyűlölet eredete mély volt és engesztelhetetlen, mert nem eszmei ellentétekből, hanem fizikai ellentétekből, Károlyi organizmusából sarjadt. A degenerált farkastorkú Károlyi Mihály, a gőgös, féktelenül hiú, romlott és tehetségtelen főúr nem tudta megbocsátani az ősnemesi származású Tiszának, hogy tehetséges, erős, tiszta és egészséges, hogy talpig férfi és hatalmas és uralkodó. A nyomorék irigy gyűlölete volt ez, az erővel, az egészséggel, a sikerrel szemben. És környezete, saját céljai érdekében, bánni tudott vele. Hozzá közel állók több nyilatkozatát ismételték meg előttem: Károlyi sohasem titkolta Tisza elleni gyűlöletét. Számtalanszor mondotta, hogy nem nyugszik addig, amíg el nem pusztította. Ha módjában áll, szívesen elküldte volna "legnagyobb politikai ellenfele" özvegyének, már a házszabály-revízió parlamenti harcai idején a mostani részvéttáviratot. Akkor, mikor a műtét előtt álló, félig vak Tiszát, Széchenyi Aladár gróf és Pallavicini György őrgróf után, mint harmadik hívta párbajra jóformán ugyanegy héten. Gyűlölete ekkoriban lett olthatatlanná, mert Tisza István, a nagyszerű vívó, mint a politikában, úgy a mérkőzésben sem vette komoly ellenfélnek. Játszott vele és végül a harcképtelenségig elpáholta kardlapjával a fegyveres elégtétel órájában.
Ezt nem bocsátotta meg soha...
     Elgondolkozva, szinte öntudatlanul forgattam az újságot. Egy rendelet fogta meg a figyelmemet: "A Nemzeti Tanács nevében gróf Károlyi Mihály, dr. Pogány József és Magyar Lajos azt a parancsot adták ki, hogy az összes fővárosi színházak november elsején rendezzenek díszelődást."
Díszelőadások! Öltsön lobogódíszt egész Budapest és minden vidéki város! És Magyarország halálos ágyán vívódik és Tisza István ravatalon fekszik... Összefacsarodott a szívem. Olyan égő és kínzó volt a fájdalom, hogy kétségbeesetten kívánni kezdtem, bár múlnék az idő és már tompultan, messze mögöttem lenne mindez.
Egyszerre elcsodálkoztam ezekben a percekben meg tudtam hallani a nedves fa sistergését a kályhában és azt is láttam, hogy Albach régi kis arcképe ferdén függ a fehér falon. Megigazítottam. Az élet élt tovább és odakinn szitált a köd. Az ablak üvegén cseppek támadtak és leperegtek. Pergett a köd a levegőn át, nesztelen, mérföldes könnyezéssel. És ebben a végtelen könnyezésben némán torpant meg magas, vörös cserép teteje alatt a mi szürke nyári házunk.
Mikor Anyám szobájából kimentem, Béla öcsémet láttam meg a hallban. Háttal állt felém, a kertbe nyíló üveges ajtó előtt és egészen mozdulatlanul nézett ki a ködbe. Kardja a felcsavart szíjakkal és a tiszti sapkája az asztalon feküdt. A sapka rózsája még érintetlen volt.
     Egy darabig csendesen figyeltem őt és lassú, mély szánalom szállt fel bennem. Ő is egyike a százezreknek. Neki még rosszabb, mint nekünk... Mint tartalékos tiszt vonult be 1914 augusztus első napján dzsidás ezredéhez. Azután mindig csapatnál szolgált, sokszor a gyalogságnál, míg végre, hosszú háborús évek után, súlyos betegen tért haza Jamiano alól. A fejezet lezárult. A Dráva-mente, Przemislany, a lembergi csata, a téli Kárpátok, Besszarábia és a kőpokol: a Karszt. Sok magyar halál és magyar becsület nagy útja. Végigjárta. És most itt áll, mint egy aggastyán és néz ki a ködbe és a kardjára felcsavarta a szíjakat.
Csak akkor vette észre, hogy a szobában vagyok, mikor nevén szólítottam. Felém fordult. Mozdulatánál a zubbony olyan üresen lóbálódott, mintha csontvázra lenne akasztva.
Beesett arcán a szája mellett mély lila árnyékok húzódtak. Nagyon izgatottnak látszott. Mondani akart valamit, aztán abbahagyta és másba kezdett. - A városba indultam, de nem bírtam a gyaloglást, vissza kellett jönnöm. Mialatt beszélt, tisztán éreztem, hogy egyebet mond, mint amire tulajdonképpen gondol. Fáradtan, szinte úgy, mintha a teste kissé zuhant volna, leült egy székre és az asztalra könyökölt. - Benn, Pesten katonaszökevények a népszónokok. Felmentettek és bujkáló defetisták a vezérek és minket kicsúfolnak. Az új kormány a gyávaságot és a becstelenséget ünnepli. Ide jutottunk! De hát akkor mire való volt az egész? Hangjából négy év minden szenvedése beszélt és beteges arcán végigfutott a könny. Hirtelen kinyújtotta sovány kezét a sapkája után és mintha nagyon érdekelné, lehajtott fejjel a sapkarózsát kezdte nézni. - Az enyémet nem fogják letépni. - Egyszerre elhallgatott és felpillantott rám: - Tudod már, hogy mi történt tegnap a Hermina-úton?
- Tudom.
     Felállt és megint visszament a kertbe nyíló ajtóhoz és egészen mozdulatlanul kinézett a ködbe.
Estefelé átjött a szomszéd majoros. Régi hű emberünk volt és most a maga egyszerű módja szerint, szinte bizonyítani próbálta a hűségét, mintha jóvá akart volna tenni valami rosszat, ami velünk történt. Megkérdezte, volna-e szükségünk zöldségre? - Csak tessék szólni. Van még valamelyes a kertünkben. - És ez a gyámolító gondoskodás jobban átéreztette velem azt, hogy társadalmi osztályunk helyet cserélt a világban, mint az utcai nép kihívó durvasága.
Aztán másra fordította a szót. Tiszáról beszélt és sopánkodva mesélte, hogy a városban még mindig lövöldöznek és nagy teherautókon fegyveres katonák ijesztgetik az embereket. A ferencvárosi pályaudvart kifosztották. A rákosi rendező pályaudvar ég, egy ember mondta, aki onnan jött. A Lehel utcai katonai raktárakat megrohanta a csőcselék. Petróleumos hordókat görgettek ki az utcára, beütötték az oldalukat és a szétömlő petróleumot meggyújtották...
Odakinn szólt a kapucsengő. A majoros elment. Testvéreim egymás után szállingóztak a kerti úton. Valahányszor nyílt az üveges ajtó, a külső sötétből szinte füstölt befelé a köd és az érkezők egy darabig topogtak a küszöbön, hogy leverjék cipőjükről a sarat. Lassankint összeverődtünk mindannyian Anyánk körül, mint viharban a madarak.
A hallban tűz égett a kandallóban. Játszott a gerendás famennyezeten és ide-oda vetette magát a tölgyfalépcsőn, mely a fal mentén szabadon kapaszkodott az emeletre. A kósza visszfény neki-nekilódult. Felszaladt egy darabon, megint visszajött, futkosott és kergette az időt...
     Mióta a külső világosság egészen kialudt az aprón kockázott ablakok üvegén, megéledt az ernyős lámpa a kerek asztalon. Anyám teát készített, mintha úgy lenne, mint máskor, ha fázva megérkeztünk. Aztán megszokott helyére ült, a bársonydívány szegletébe. Felette a falon egy finom régi metszet. Gyermekkorom mesélő barátja: "Le garda de chasse". Hogy szerettem nézni messze vasárnapi délutánokon nagyanyám szobája falán. Azóta elment öreg úrnője, a szoba sincs többé, lebontották még a házat is. Csak a kép maradt meg. Távlatában, a haragos ég alján, egy kis francia falu képe látszott a közelgő viharban. Elől, az erdő szélen ott állt felemelt ököllel, nagy flintával a vállán, régi módis cilinderben, Vatermörderesen a vén kerülő. És meglapulva ott álltak a rajtavesztett gyerekek, akik rőzsét loptak az erdőn. Mialatt testvéreim hangját hallgattam, valami az eszembe jutott, amit eddig soha se vettem észre. Mennyire idejét múlta ez a kép. Az igazsága elsikkadt. Ma új formában hirdetik az "enyém tied övé" régi törvényeit.
A Tied: az enyém, - az Övé: a mienk! Ennyiből áll az új népvezérek tanítása és ebből épül fel hirtelen hatalmuk. A tömegek sok ezer év óta soha se tanultak meg ennél könnyebben semmit és semmiért se lettek könnyebben a mestereik rabszolgái.
     Önkénytelenül a szemközti falra néztem. A másik dívány felett egy másik kép: "Pesth-Ofen", a hajdani békés polgár városka, ósdi, színes metszete. A Dunáján még hajóhídon, kirándulásba mentek át egymáshoz az emberek, szűk kis utcáiban igazi vörös-fehér-zöld zászlók alatt csináltak igazi szabadságharcot Petőfi Sándor és Kossuth...
Hogy megváltozott minden...
A teavíz dorombolt a forralóban. A kandallótűz fenyőszagú melege átjárta a szobát. Az ezüst és a poharak csillogtak a fehér abroszon. Belefészkeltem magamat a karosszékbe. Itt még minden a régi volt és valaminő szomorú hálát éreztem az otthon iránt, amely megszűnt magától értetődő lenni, amely mint egy sziget még megmaradt.
Vajon érzik-e ezt a többiek is? Körülnéztem. Szokatlanul csendesek voltak valamennyien. Elvétve esett egy-egy szó, úgy esett, mint a kavics a mozdulatlan tóba. Gond ült az arcokon. A hosszú háború alatt, annyi rettentő csapás közben, eddig soha se láttam kétségbeesést a családomban. Nem fogyott el a lelkünkből a reménység soha. Megingathatatlanul hittük, hogy bármi történjék is, Magyarország megmarad.
- Elárulták! És megint Tisza végzetéről kezdtünk beszélni. Elhatároztuk magunk között, hogy mindannyian elmegyünk a temetésére. De vajon mikor lesz? Senki se tudta. Anyám már jó ideje csendesen ült a dívány szegletében, aztán olyan halkan szólt, mintha magának beszélne:
- Megölték... megölették. Tudták, hogy mit tesznek. Fejét vették a nemzetnek.
Egymásra néztünk.
- És a tetteseknek nyomuk veszett... Különben így sem érhetné őket bántódás, - a "diadalmas forradalom", minden eshetőségre, politikai amnesztiával gondoskodott a védelmükről. - Testvérem elővette az újságot - Olvastátok? "A magyar nemzeti tanács intézkedésére az igazságügyi minisztérium táviratilag elrendeli, hogy mindazokat, akik felségsértés, királysértés, hűtlenség, lázadás, hatóság és magánosok elleni erőszak, izgatás és lázítás miatt letartóztatásban vannak; vagy büntetésüket töltik, azonnal szabadlábra helyezzék."
     Ennél rettentőbben terhelő önvallomást nem adhatott volna az új kormány. Ebben az amnesztiában megvallotta a céljait, az eszközeit és bűnét. És egyszerre, anélkül, hogy megegyeztünk volna, mindannyiunk előtt már vádlottként állt Károlyi Mihály és nemzeti tanácsa.
- Gonosztevők - mondotta a sógorom. - Itt Pesten megelőzték a rendeletüket. A Conti-utcai hadosztály bírósági fogházból már két napja, hogy kiszabadították a Galileista pör hazaáruló vádlottjait.
- Azt beszélik, Károlyi Mihályné maga ment el értük...
- Tegnap a toloncházból is kihozták diadalban az összes katonaszökevényeket... És alig néhány órával Tisza István meggyilkoltatása előtt, a "nemzeti tanács" írott parancsával egy bizottság kikérte az alkotmány utcai fogházból a politikai foglyokat és mint az írás mondta, - "az arra érdemes letartóztatottakat"... Az első, aki a fogház ajtaján kirohant, Lékai-Leitner volt, az az ember, aki a múltkor merényletet kísérelt meg Tisza ellen. Lékai-Leitner beszédet intézett az összeverődött, kíváncsi csőcselékhez és zavartalanul magyarázta, miért kell a háború bűnös felidézőjének, Tisza Istvánnak az élete ellen tömi. Pusztulnia kell! ordította és a csőcselék éljenzett, mialatt ő, rendőri asszisztenciával, kinn az utcán gyilkosságra uszította elvtársait.
- Erről tudnia kellett Károlyi nemzeti tanácsának. Mégse tettek semmit Tisza védelmére. Néhány órával később zavartalanul végezhettek vele...
     Egyszerre eszembe jutott az, amit Marat Barbarouxnak mondott: "Adjatok nekem négyszáz gyilkost és megcsinálom a forradalmat"... Szívemben egy pillanatra megállt a vér. Micsoda embereknek került a kezükbe az ország és mindnyájunk sorsa! A királysértés és lázadás nem bűn többé, az erőszak szabad, szabad a lázítás. És büntetlenül lehet gyilkolni és nincs többé hová menni igazságért. Mint egy szédülésben összekuszálódtak a gondolataim. Úgy rémlett előttem, mintha egyszer már átéltem volna hasonlót. Évekkel ezelőtt. Egy fojtós, fülledt nyári éjjelen vad lódulásra ébredtem fel. A szoba ingott, a ház is ingott, minden tántorgott, repedezett, omlott ami különben biztos és szilárd volt. Földrengés!... És amibe meg akartam volna fogódzni, az engedett és kimozdult a helyéből és semmi sem állt ellent... Menekülni! - egy félőrült hang kiáltotta ezt az éjszakában. Menekülni? - Ilyenkor nincs hova, mérföldekre és mérföldekre, mindenütt inog a föld.
     Egy komor balsejtelem ijesztően kalapálta a fejemben. És ez ezentúl így marad. Meddig? Vajon el lehet-e bírni az életet, mikor a föld nappal és éjjel inog az ember talpa alatt és beszakad és hömpölyög? Nem tudtam emelve tartani a fejemet. Lehorgasztottam... De az emberi agy csak percekre képes a teljes reménytelenséget elviselni, aztán vagy tébolyban elborul, vagy világot gyújt magának. Valaminő halvány világosságot gyújtottam magamnak én is. És, hogy Anyám is lássa, fennhangon mondtam: - Még nincs elveszve minden. A harcterekről vissza fognak jönni a csapatok. Azok majd rendet teremtenek. Akik odakinn voltak, nem tűrik el itthon a szökött katonák és felmentettek uralmát.
- Csakhogy Károlyi agitátorai már eléjük utaztak a frontokra, - mondotta sógorom. - És viszik magukkal "Az Estet", a "Népszavát", a "Pesti Naplót", a "Magyarországot" és a "Világot"...
     Közben odakinn olyan sűrű lett a köd, mintha dagadó iszap emelkedett volna fel a völgyekből. Hozzáragadt az ablakokhoz és megfogta kívülről az üveget. Testvéreim készülődni kezdtek. Mialatt búcsúztunk, abban állapodtunk meg, hogy mivel a városban talán mégis nagyobb lesz a közbiztonság, mint idekinn, beköltözünk, mihelyt fuvarost kapunk. A villa magányosan állt, elhagyott nyaralók között, rajtunk kívül csak Mária testvérem és a szakadék túlsó partján, a majoros lakott még a hegyen. Az erdők pedig tele voltak csavargóval. - Jobb lesz úgy...
- Mindenütt egyformán rossz most Magyarországon, - mondottam - mialatt kabátot vettem én is, hogy elkísérjem egy darabon testvéreimet.
Mire leértünk a hegyoldalon, lövöldözés szakadt ki a csendből. Puskák dördültek. Kérdeztek, feleltek és a visszhangjuk begurult a hegyek közé. Egy ijedt fehér kutya nyargalt el mellettem nyílsebesen. Farkát szorosan behozta maga alá és füle még futtában is kínosan a fejéhez lapult. Az egyik elhagyott nyaraló őrzője, egy öreg sváb kertész a kertajtóban állt, pipázott és az utat kémlelte.
- Himmelsakrament... Megszöktek az oroszok a fogolytáborból, az emberek beszélik a boltban. Gott weiss, was noch über uns kommt...
- Rémhírek... vetettem oda elmenőben. A lövöldözés minden pillanattal erősödött.
- Mama aggódni fog, - mondotta Mária testvérem. Nem volt többé nyugtom. Hirtelen elbúcsúztunk a többiektől.
     Az Ördög-árkon túl, ahol az út nekiszaladt a hegynek, két lövés süvített el a fejünk felett A bokrok közül jöhetett, a közelből, mert érzett a szaga a levegőben. Szemközt egy emberi alak bontakozott ki a ködből. Káromkodott magában: - Ez ugyan alacsonyan ment. Az Isten őrizte, hogy el nem talált. - Az idegen nagy gallért viselt és katonasapka volt a fején. Talán altiszt lehetett. - Kapni odalenn a villamosnál újságot? - Kérdezte tompa hangon és ujjával megérintette a sapkáját.
- Nem... ma nem árulnak lapot.
Az ember visszafordult és botjára támaszkodva lassan kapaszkodott mögöttünk felfelé a hegyen. Nem szólt, csak sóhajtott olykor, az egyik cipője pedig furcsán kopogott a köveken. Gondolataimon át, már jó ideje hallgattam a kopogást, mikor egyszerre felfogtam, hogy műlába van szegénynek.
- Hiába volt minden, - mondotta váratlanul és a hangja még tompábban hangzott, mint az előbb. Nem láthattam az arcát, de valahogyan úgy éreztem, hogy ez a féllábú ember sír a sötétben. És egyszerre az öcsémre kellett gondolnom és a többiekre, a nyomorékokra, a vakokra, a betegekre, a csonkákra, akik ma mind azt mondják, összeszoruló torokkal: hiába volt...
     Mikor a kertünkbe értem, megint elfütyült egy lövés a fejem felett. Szorosan egy fa mellé lapultam. Vártam egy darabig. Közben úgy tetszett, mintha a fában vert volna a szívem. Ez is elmúlt és ismét mentem előre. A ház kockázott, széles ablakai tévetegen világítottak a ködön át az útra és hívtak, mint tegnap és mindig, ha hazatértem.
Mire benyitottam, a hallban már ládák és kofferek álltak és. anyám csomagolt. Lila szalagokkal összekötött dobozokat rakott a ládákba, az ő kedves, régi holmijait, melyeket annyi szeretettel őrizett meg egy hosszú életen át. Jött-ment fáradhatatlanul. Lehajolt, megint hozott valamit és nem panaszkodott és csodálatosan nyugodtnak látszott.
Közben kialudt a tűz a kandallóban. A nyári ablakokon át beáramlott a nyirkos éjjeli levegő. Az ebédlő is dermesztően kihűlt. Nem mertünk fűttetni. Fogytán volt a fánk a pincében és ki tudja, ha fuvarost nem kapunk, meddig rekedünk még idekinn?
     Később én is felmentem a szobámba és összeszedtem az írásaimat. Odalentről ezalatt szüntelenül hallottam Anyám lépését. Ezer lépés közül megismerném. Olyan, mintha az egyik lábát könnyedén egy kissé húzná. Pedig ez nincs így, csak úgy tetszik, amitől a járása valaminő kedves, lejtésszerű ritmust kap. Szeretem hallgatni, mindig a gyerekkoromra emlékeztet, mikor éjjelente, rácsos kis ágyamban ijesztőt álmodtam és a lépés jött halkan a szobán át és még oda sem ért, már elmúlt, ami rossz volt a sötétben.
A földszinten egy szekrény nyílott, mint egy sóhajtás, kihúzott fiókok súrlódtak. A kerten túl ugattak a kutyák. A hegyoldalban időnként vad lövöldözés hallatszott. De Anyám lépései ilyenkor sem álltak meg. Nyugodtan jártak a hallban a ládák körül és megint visszatértek a szobába.

November 2-ikára virradó éjszaka

Éjfél régen elmúlhatott, mire Anyám ajtaja bezárult. Egy selyemkendőt akasztottam a lámpaernyőre, hogy kívülről ne lássék a világa és az íróasztalomon a felgyülemlett leveleket válogattam. Egyszerre szakadozott csengő berzengett fel a folyosóból. A telefon... Vajon ki szólít ilyen későn? Mi történhetett? Leszaladtam a hátulsó lépcsőn. Egy idegen hang beszélt hozzám a láthatatlanból. Ijedt, idegen hang. - Meneküljenek! A kenyérmezei fogolytáborból kitörtek az oroszok. Fegyveresen jönnek vagy háromezren. Ölnek, rabolnak, fosztogatnak. A főváros ellen jönnek. Errefelé jönnek...
- Hát mégis... Meg akartam köszönni a figyelmeztetést, de a hang elszakadt és nem volt ott többé. Talán más utakon indult lihegve, felrázni, óvni az elszórt hűvösvölgyi házak lakóit nagy elhagyatottságukban. És egy pillanatig sejtette képzeletem és követte a hangot, ahogy fuldokolva rohan a drótokon az éjszakán; és vészkiáltásával beriadóz az alvókhoz, a virrasztókhoz, a gyávákhoz, a bátrakhoz. Névtelenül jön és névtelenül megy és köszönetet se várva repül a feldúlt és megcsúfolt emberi közösség utolsó szárnyain.
Jönnek az oroszok...
     Tanácstalanul álltam egy darabig a hideg folyosón. Mit tegyek? Minduntalan új helyzet elé állít az élet, amely kényeztetett és nem tanított eleget. A világtalan hallból Anyám ajtaja felé lestem, nem látom-e, mint tegnap, a fénycsíkot alatta.
Már sötétben volt. Beszóljak-e hozzá? Elmondjam-e? Minek? Lassan ballagtam fel a lépcsőn. Nagybeteg öcsém szobájából se hallatszott semmi nesz. Alusznak... Jobb is így. Ők úgy se bírnának éjnek idején a csúszós, ázott hegyi úton menni. És azután, hová is mennénk? - Menekülni! Ezt hallottam akkor is, mikor földrengés volt. De hát hol talál az ember menedéket, mikor mindenütt egyformán inog a föld?
Ahogy a szobámba nyitottam, szinte megkönnyebbültem. A lámpái égve maradt és nem fogadta sötétség a nagy sötétet, amit a lelkemben hoztam
     A beborított lámpából, mint egy tolvajlámpa résén át, egyetlen fénycsík vetődött az asztalomra. Leültem eléje és a fejemet a két tenyerembe támasztottam. Üres zsibbadás volt minden a homlokom mögött. Jó ideig tarthatott, míg a zsibbadáson átvergődött három szó és a felszínre került: Jönnek az oroszok. Mintha emlékezetemben a múltat verték volna fel ezek a szavak, eszembe jutott a nap, amelyen először hallottam. Magyarország nem akarta a háborút. Mikor elkövetkezett, szembeállt vele, becsületben, úgy, mint ezer év óta mindenkor megindult az ősi föld, hogy megvédje önmagát. Fekete ünneplőben, parasztok mentek át a városon. Csizmájuk sarka keményen kopogott a kövezett utcán. És zengett a nóta: "Édes anyám ne sirasson, lesz még nekem rózsás sírom..." Virágos zászlók, virágos ágyúk, virágos vonatok. Kezet kézben fogva, tarka szoknyás, búcsúzó menyecskék kísérték sírva a párjukat; kendős fejű öreg asszonyok, szép legényfiúkat. - Jönnek az oroszok. Csak ezt mondták. És képzeletem ettől a három kicsi szótól mégis roppant tömegek mozgását érezte fenn, messze északon. Európa nagyobbik fele és a titoktartó, sötét Ázsia, kimozdult évezredes helyéből és özönlő ágyúk és puskák rengetege között tódult a Kárpátok felé, hogy elnyelje Európát. Olykor bőgve átömlött a hegyek nyílásán, olykor vérbeborultan visszatántorodott.
     Az emberiség lélegzete akadozott. Ilyen népek csatáját nem élt még meg soha. A nézők elfáradtak a nézésben. És a küzdők belemarva magukat egymás testébe, tébolyodott gomolyagban, még mindig előre-hátra támolyogtak meghalt városok és felriasztott temetők felett. Évek múltak el közben. És a fegyverbe kelt orosz szántóföldek és mocsarak, a Volga mente, a Don, az Ural és a Kaukázus és Ázsia száguldó sivatagjai, elvérzettek. Elvérzett a fehér cár birodalma és ami belőle megmaradt, az vörös lett, ahogy önvérében visszatörtetett. A Kárpátok rejtélybe vesző fehér ormai alatt pedig ott állt győzelmesen két faj: horpadt sisakjában a germán hős és holt lova mellett a turáni lovas.
Csodát tett a két nép, aminőt népek még nem tettek a földön. Legendáját majd új Homéroszok dalolják át a halhatatlanságba és jövendő századok fogják bíborba és aranyba szőni képeit... Volt egyszer egy császár, istenfélő és faját szerető, aki elment hat fiával, észak hat szőke hercegével, hős népe élén a világ ellen csatába. - És... egyszer volt, hol nem volt, hogy Magyarok országában talpra állt a róna és mialatt vállával megtámasztotta a Kárpátokat, hogy be ne dűljenek, fél kézzel oda kapott, ahol az Isonzó vize a hegyekből kirohan. Kérges tenyerével sziklákat görgetett a Karsztokon és átnyúlt az Alpesek felett. Egyszer volt, hol nem volt... Amíg az életét védte, ráuszított kis vérebek sebesre marták a térdét. Mégis lábon maradt. Élő testével torlaszolta el az erdélyi szorosok nyílását, megrohanta a Lovcsen szakadékos halálhágóit, győzött az otrantói öbölben, gúzsba kötötte a vad vizek sodrát a szerb partok alatt. Egyszer volt... hol nem volt...
     Az évek pedig még mindig vérben gázolva jöttek és mentek. Sokszor volt nyár, mióta 1914. tragikus nyarán elmentek a legelsők, akik nem jöttek vissza. Porladó kedves arcok, gyermekkorom játszótársai, ifjúságom holt barátai. Lublin tövén, a satanovi mezőn, a duklai szorosnál, a lengyel mocsarak között, szerb földön és Asiago felett, mindenütt folyt vér, amely rokon az enyémmel. Törzsökös fám kipusztult új hajtásai! És mint Ti, úgy mentek a többiek is, évről-évre szüntelenül. Aztán már az iskolapadokba szólt a hívás és a napsütéses tornácokba, a kicsiny lócákhoz, amelyeken az öregek sütkéreznek az örök pihenőre pihenve, az életmunka. után.
Szinte nem maradt már idehaza a falvakban férfi és legény. A nagy fekete földön asszonyok vetettek, asszonyok arattak.
Kínban fogant tavaszok. Könnyben arató nyarak. És az őszi ködben ezüstfehér, füstös nyakú ökrök nyomán, vánszorgó aggastyánok aszott keze fogta az eke szarvát. Kilométereket nyelt a kocsi az országútján, de férfi nem látszott a földeken. Idegen ég alatt, vagy idegén föld alatt voltak valamennyien, míg a megürült városokat és falvakat tódulva lepte el a kaftános galíciai menekültek hada. Újszerű rajzás támadt a piacokon és a börze körül. A pesti gettó hemzsegett. Az árú eltűnt és az árak veszedelmesen szöktek a magasba. A nyomor halkan, nyöszörögve járt, az új hadimilliomosok szemérmetlenül csörgették aranyukat, míg az arisztokrácia egy része és a dúsgazdag zsidóság bódultan táncolt az éhező város és sirató ország közepén.
     Olykor szívszorító sötét hírek jöttek a messze vérviharból. Olykor fellengtek a győzelmi zászlók és győzelmet mondtak a harangok. Egy reggelen aztán elfeketültek a zászlók és halált mondtak a harangok:
Meghalt a király!... Éljen a király!
Az agg uralkodó lehunyta régen virrasztó szemét. Öreg kezéből kihullott két birodalma jogara. Császári temetés, fekete halotti pompa Bécsben, ősi aranytól csillogó koronázás Budán. A felhők megszakadtak és lenn a szenvedő földön, mint egy látomásban, fátyolos, fehér királyasszonyával átvonult koronázó városán a fiatal király.
Csak álom volt. A király sietett. Vára kapuja elé hiába hordta egy nemzet a szeretetét. Ő nem értette meg a percet. Elment, mielőtt felszedte volna a fejedelmi kincset. És a szél széthordta egy nemzet ott hagyott szeretetét. Valami megfagyott a magyar ég alatt. És dermesztően kijózanodva virradt a másnap.
Hidegek voltak ekkortájt a telek Magyarországon. Olyan velőt fagyasztóan hidegek, mint soha azelőtt. Tüzelő alig akadt. A pesti házak fala mentén gyerekek, leányok, öregek kuporogtak a szenespincék lejáróinál. A kövezet peremén ültek rongyaikban és vártak. A lómészárszékeknél, a községi bódék, a péküzletek, a tejesboltok táján hosszú, szomorú sorral asszonyok ácsorogtak, hajnali szürkületben és sötét este. Csendes, türelmes szemű asszonyok. Vártak, ők is vártak... mindenki várt. Életet, halált, hírt, visszatérőt. A kórházak pedig zsúfolásig megteltek. És az egész országban véges-végig apró, száraz mankókopogás hallatszott valamennyi úton.
Ez volt az egykor boldog Magyarország! De a reménység élt és a becsület is élt. És a nagyszerű magyar erőt megsüvegelték még azok is, akik halálra szánták.
     Élni fogunk, mert élni akarunk. - Elszánt kínban mondták ezt maguk között a szenvedők, az igazak. Mert aki magyar volt a mi országunkban, az tudta, hogy ezt a háborút elvesztenünk nem szabad! Egy hódító háború elvesztése csak visszatántorgást jelent a nemzetek számára. Egy önvédelmi háború elvesztése hosszú tetszhalált, vagy magát a nagy halált jelenti. A mi háborúnk önvédelmi harc volt! Egyetlen népe voltunk a világnak, mely senkiét elvenni nem akarta. A magunkét akartuk megtartani és a véres esztendők alatt úgy rémlett, hogy az ezeréves szent mienk, a mienk marad.
A fegyverek nem bírtak legyőzni... De benn az országban csatánál nagyobb csatát vesztett el a torzsalkodó politika. Személyi gyűlölet és irigység megbuktatta gróf Tisza Istvánt. A kormánykerék avatatlan kezekbe került. Az erő, amely eddig markolta, megszűnt és mialatt az Alföld, Erdély, a Felföld és a Dunántúl vérben, becsületben odajárt messze csatatereken, az üres ország zsúfolt fővárosában történt valami.
     Csendes, alattomos aknamunka nyomai kezdtek átszivárogni az eseményeken. Mire szemügyre lehetett volna venni a nyomokat, már elmosódtak és beleenyésztek a mindennapba. A sötét háttéren, mintegy színpadon, sötét alakok surrantak át. Az oldalfalak mögül láthatatlan súgók suttogása rémlett és az előtérben egyre élesebben körvonalazódott egy ember alakja, aki, - mintha a sajátja lenne, - fennhangon mondta ki a homályból jövő sugallatokat. Ez az ember gróf Károlyi Mihály volt.
Felrezzentem. Egyszerre valaminő külső nesz hatolt be a gondolataim közé. Előrenyújtottam az arcomat. Eszembe jutott az éjjeli figyelmeztetés... Órák múlhattak el, mióta az íróasztalomhoz kuporodtam. Elsötétített lámpám fénye merev kis kévében vetődött elém egy fehér papírlapra. Ekkor vettem észre, hogy a fejemet még mindig a két kezemben tartom. Mereven, görcsösen egész idő alatt.
     Mi volt ez?... Megint az előbbi zaj. Hirtelen, mintha önmagamat csúfolnám, gúnyosan félrehúzódott a szám: most már felismertem az üres hangzású furcsa nesz eredetét. Az ablakom mellett, az ereszcsatornában cseréptörmelék görgött le a tetőről, halkan, mintha a terhes, fekete éjszakában borzongás futott volna végig a magányos ház falán. Egy darabig még hallgatództam, aztán megint csak beletámasztottam két kezembe a fejemet és a gondolataim ismét visszafelé indultak az utolsó idők útjain és felszedték a feledésbe dobált, elkallódó emlékeket.
Nagy és méltóságteljes volt a távol képe. Nyugtalan és izgató mindaz, ami közelebbről látszott. Részletek körvonalazódtak. Jelenetek színeződtek. Világosabbá vált az emberek arcjátéka és itt ott a dolgok mögé lehetett még pillantani. Az, ott messze, túl már história volt, ez pedig emitt még meleg, lihegő emberi élet. Hogyan is történt? Mikor volt?... Akkoriban már vonat vonat után gurult végig Magyarországon. Hosszú katonavonatok vitték a csapatokat a felszabadult orosz frontról az olasz és francia határ felé. Soha se látszott közelebbinek a háború befejezése. A győzelem reménye magával ragadta a lelkeket. Még a sötét jósok is elnémultak. A becsületes béke lehetősége, mint a délibáb játszott a horizonton. Magyarország határai érintetlenek maradnak! Ennyi volt a mi békénk feltétele. Mást sohase akartunk. Összeszorítottuk a fogunkat: kitartani! Ez az utolsó erőfeszítés. Aztán szabad az út a második ezer év felé.
De ekkor egyszerre, mintha a sötétből egy éles késpengét döftek volna a levegőn át. Rövid nyilalló világosság támadt. És a világosságnál, a nemzet elszánásán friss sebhely látszott. Mi történt? Ki cselekedte?
Ismeretlen tettesek ez év január első napjaiban lázító kiáltványokat csempésztek be a muníció- és fegyvergyárakba. Éjnek idején, hazaáruló nyomtatványok vándoroltak titkolódzva, a kaszárnyaszobákon át. "Munkások! Testvéreink!..." "Katonatestvérek!"... "Egy fillért se, egy embert se a hadseregnek"... Akinek módjában állt ezeket a forradalmi nyomtatványokat elolvasni, nem kételkedett, hogy a magyar létérdekkel, a magyar pszichével és a magyar nyelvvel ellenséges szellemből termettek.
     Hol van a bűnös? Amire irtózva gondoltunk, valóra vált. Ellenség bujkált közöttünk és a frontokon innen akarta elvégezni, ami a frontokon túlról nem sikerült. Az élethalálharcát vívó nemzet felháborodva követelte: Állítsák elő! Le az álarccal!... És mikor az álarcot letépték a merénylőről , a kíméletlen világosságban ott állt, hunyorgó szemmel, rajtakapottan a szabadkőművesek egyik tudományos színű szervezete, az internacionális Szabadgondolkodók Magyarországi Főiskolai Fiókja. Ott állt a budapesti Galilei-kör jóformán kizárólagosan zsidó ifjúsága.
Ez a kis tábor láthatóvá lett. A többiek, akiknek még részük volt a merényletben, hirtelen visszahúzódtak a háttér sötétjébe és mintha belemállottak volna a homályba, nem látszott többé az arcuk. Károlyi Mihály, magára nézve, feleslegesnek találta ezt az óvatosságot. Ő továbbra is a színpad előterében maradt és bérpalotája kapuján gyanús idegenek lopództak be és a küszöbéhez sajátságos nyomok vezettek, senki se háborgatta. A rendőrség se zavarta, pedig tudomása volt arról is, hogy Károlyi a lázító nyomtatványok szerkesztése idején sűrűn érintkezett a galileista ifjúsággal, sőt gyakran órákat töltött a kör helyiségében. Egy közeli ház ablakából figyelték meg. De Károlyi Mihály láthatatlan hatalmak védték. És híre járt, hogy vezető helyekről, beavatott barátok mindég idejekorán figyelmeztették, valahányszor helyzete bizonytalanná lett. Sőt akadt olyan is, aki kezességet vállalt érte. Keserűségben kimondott nevek kísértettek. Ha igaz a szörnyű vád, mely azokhoz a nevekhez tapad, számoljanak le a bűnpártolók saját lelkiismeretükkel, majd eljön még az óra amelyben a nemzet előtt kell számolniuk.
     A közvélemény ideges volt ezekben az időkben. Türelmetlenül várta a megtorlást. A Galilei-kör helyiségét lepecsételte a rendőrség. Letartóztatásokat foganatosítottak. Utóbb néhány vádlott neve hangzott ki a tárgyalóterem zárt ajtai mögül. Megdöbbentő hangzású nevek. Még ma is emlékszem egynéhányra:
Duczynska Ilona, Sugár-Singer Tivadar, Helfgott Armin, Csillag Stern, Kelen-Klein, Fried, Weiss, Sisa, Bellér Ignác és még vagy három orosz zsidó, közöttük egy Sólom nevű hadifogoly, akinek sokszorosító gépe volt. Egyetlen egy magyar sem akadt közöttük. Sötét idegen kezek turkáltak a végzetünkben! De erről senki se beszélt. Pedig a Galileista-pör névsora útmutató könyv volt, amelyben titkok álltak a jövőről. Mi azonban nem tudtunk benne olvasni. A magyar nemzet soha se tudja elolvasni, ami a jelenben a jövőjéről írva van.
     A Galilei-pör aktái lezárultak. A hadbíróság két feltűnően enyhe ítéletet hozott, a többi vádlottat felmentették. Ennyi történt. Aztán csend lett, ugyanaz a csend, mely 1917. őszén eltakarta Károlyi svájci útját és megfojtotta a tapogatódzó suttogást, hogy odakinn elárulta a franciáknak a németek készülő offenzíváját és szindikalistákkal és bolsevistákkal tárgyalt. Csak a cattarói tengerészlázadás idején támadt megint új hullámzás. A hadvezetőség titoktartása dacára hírek szivárogtak át. Egy magas rangú tisztnek a legénye zubbonyába varrt levelet hozott.
     Odalenn, a cattarói öbölben fellázadt a flotta. Horthy Miklós, a Novara hőse, elnyomta a lázadást és megmentette a Monarchia tengeri erejét. A szétvert tűz zsarátnoka alatt azonban a hadvezetőség meglepő nyomokra talált. Állítólag a zendülőknek két távirata akadt horogra. Az egyik Trockijnak szólt, a másik Károlyi Mihálynak:
     Megint nem történt semmi!
     Hadi érdekek... Neves emberek vannak kompromittálva. A király sem akarja. Most nem időszerű. Ekkoriban lehetett, hogy gróf Tisza Istvánnak ismét felemlítettem azt a levelet, melyet Svájcon át, 1914. ősz én kaptam volt és melyről akkoriban mindjárt szóltam neki. Az a levél jóformán egyidejűleg érkezett meg Károlyi Mihállyal, kit az általános mozgósítás francia földön talált. A levél szerint tudták a franciák, miért küldték vissza hazájába Károlyit. Jutalmat kap, ha jó munkát végez... még lehet belőle a magyar köztársaság elnöke. Tisza István csak rázta a fejét: - Rémeket lát. Bolondság lenne belőle mártírt csinálni.
     Régen történt. Sok minden elmosódott azóta, de arra a tehetetlen keserűségre, mely akkor elfogott, még mindég emlékezem.
És ahogy Tisza István vélekedett, úgy vélekedett a többi politikus is. Nem vették komolyan Károlyi Mihályt, mert nem látták azokat, akik mögötte álltak. A közvélemény figyelme pedig már másra terelődött. Az élet mindennap nehezebb lett és messze Breszt-Litovszkban folytak a béketárgyalások. Az orosz-szovjet kiküldöttek furfangosan húzták a tárgyalást. A türelmét vesztett német hadvezetőség kardjára ütött a békeasztalnál. Trockij-Bronstein, a Szovjet külügyminisztere pedig delegátusainak feje felett ravasz, lázító beszédet intézett az asztal mellől katonáinkhoz és munkásainkhoz.
     Idehaza sajátságos nyüzsgés támadt erre a beszédre. Mintha jeladás lett volna: a magyarországi zsidó sajtó támadni kezdte a német szövetségest... A "feloszlatott" Galilei-kör tüntetést rendezett a német konzulátus előtt és beverte az ablakait. A Trockijok, Radekek és Joffek budapesti fajrokonai, a kezükben tartott munkásszakszervezetek hatalmával, sztrájkokat idéztek fel, így támogatták oroszországi felebarátaik békeügyét és gyengítették a mi delegátusaink helyzetét.
     A sztrájkok napjaiban, egy este, Károlyi Mihály feleségével sétált a Belvárosban. Károlyiék egyik külső kerületben lakó rokonukkal találkoztak és boldog izgatottságban kérdezték tőle: - Ugye odakinn már lázong a nép?... Letörten hallgatták a tagadó választ. - Mindegy... Még nem érett meg. De a forradalmat azért nem kerüljük el.
A sötétségek egyre hallhatóbban suttogtak. Ekkor már olyan idők jártak, hogy a szavak is dolgozni tudtak. És a szavak munkába fogtak: - Csak a különbéke menthet meg a forradalomtó!... Ott kell hagyni a németeket. Ők az okai mindennek. Miattuk tart a háború, Elsass-Lotharingia... Láthatatlan szálak mondták ezt szívós következetességgel. Hangok beszélték, melyeknek az eredetéről nem tudtak azok, akik gépiesen megismételték. És messze a harcterektől , az ország fővárosában, a gyárak és kaszárnyák alatt, titokzatosan, lassan mozogni kezdett a föld. Pedig a frontok soha sem álltak szilárdabban, mint ekkor. Az ukrán és az orosz béke után, talán ezek voltak utolsó perceink, melyekben, ha erőt, egységet és elszántságot mutatunk, reménységünk lehetett volna egy elfogadható békére. De a monarchiából a végzetjelölte napokban valami gonosz laterna magica a német szövetség meglazulásának a képét és belső lázadások és zavarok látszatát vetítette ki ellenségeink felé. Ezektől a vetített képektől új életre kapott odaát a lankadó tűz. Míg itthon minálunk egyre világosabb lett, hogy élnek közöttünk emberek, akik magyar katonák védelme alatt eszik a földünk kenyerét, isszák a kútjaink vizét, alusszák éjszakáink álmát és közben azon törik magukat, hogy elveszítsük a háborút.
     Ha jól emlékezem, Károlyi Mihályról politikai tábora ebben az időben kezdte terjeszteni, hogy érintkezést létesített az antant vezetőivel. Poincaré valamikor ügyvédje volt a Károlyi családnak... Mesék keringtek. Mások meg arról tudtak, hogy Trockijjal vannak összeköttetései és a pestvidéki kis községekben szociálforradalmár barátaival titkos katonatanácsokat szervez.
- Áruló!
Mialatt családomban árulónak neveztük őt, a radikális sajtó prófétát csinált belőle és a tömegek megtévesztetten honmentőnek tartották.
A szabadkőművesek, a szocialisták, a feministák és a galileisták mögötte álltak. Szűkebb családjának néhány asszonya pedig, mint tanítványa vette őt körül és kritikátlanul utána szajkózott mindent, amit hirdetett... Amiért egy közhuszárt felakasztottak volna, azt Károlyi Mihály, tiszt létére, bántatlanul mondta és cselekedte. Az urak kezet fogtak vele a kaszinóban és a társaságban többen eredetinek és mulatságosnak találták, hogy kis leányát Bolseviki Évának nevezte.
A mértékek mintha elvesztek volna. A dolgok színe megváltozott, az eszmék meglazultak, repülő piszok terjedt a levegőben és belepte azt, ami addig még tiszta volt.
A gőgös Károlyi Mihály, aki gazdatisztjeit nem kínálta volna meg üléssel és aki a háború alatt biztos kommandóknál - jó messze a front mögött - nem adott kezet a lövészárkokból sárosan, véresen odavetődött gyalogsági tiszteknek, mert: - "ils n'étaient pas de famille" - demokráciát, egyenlőséget szavalt és szűkebb rokonsága fiatal asszonyai között divatba hozta... bolsevizmust!
     Ebben a kis körben befolyása oly nevetséges arányokat öltött, hogy egy hozzá közelálló dáma, demokratikus buzgalmában, a népről beszélve, elragadtatva mondotta: "Úgy szeretem a mobot"... Károlyi Mihályné szép és felületes fiatal asszony rokonai pedig, Károlyi tanítása szerint, kinevették a hazaszeretetet, lelkesültek az internacionalizmusért és mint egy külföldről importált szokatlan és bizarr ruhát, az 1918. év téli szezonjára viselni kezdték az orosz bolsevizmus valaminő szalon maskaráját. Ez játék volt, de könnyelmű, bűnös és veszedelmes játék, mert leplezően, módot adott az oroszországi vörös viseletre azoknak is, akik nem játékból hordták...
Őrölő nyugtalanság fogta el a lelkeket. Hát minden szabad itt?... Mire várnak még?
     A fiatal király a legjobb szándékokkal volt eltelve. Talán látta is a veszélyt, de mindig újra meghátrált, ha fel kellett volna vágnia a fekélyt, melyet Károlyi és társai tenyésztettek. Ausztriában amnesztiát adott és kieresztette börtönükből a cseh árulókat. Az egykor császárhű osztrák nép elkedvetlenedett. Az árulók ellene fordultak... Magyarországon vizsgálatot rendelt el az árulók ellen, de nép követelte a vizsgálat végrehajtását. Így történt azután, hogy a hazájáért aggódó magyarság kiszolgáltatottnak kezdte érezni magát és megcsalódottan, keserű szemrehányással gondolt királyára, míg a sötétben dolgozó elemek bátorítást merítve a végzetes habozásból, egyszerre kimerészkedtek a napvilágra és megindult Magyarországon a vértelen háború utolsó rohama Magyarország ellen.
A nyugaton hatalmasan lendülő német offenzíva még egyszer, egy pillanatra megremegtette a destrukció táborát. A nagy szövetséges sikereinek hírét Károlyi sápadtan, izgatottan hallgatta. Felesége sírógörcsöket kapott és bizalmas lapszerkesztőjük, Hatvany Lajos báró kétségbeesetten mondotta jelenlétemben, hogy: "A német győzelemnél nagyobb szerencsétlenség nem érhetne bennünket. Ezerszer kívánatosabb reánk nézve az orosz bolsevizmus, mint a német militarizmus." Mintha egy szakadék nyílt volna fel előttem, mikor ezeket a szavakat hallottam. Emlékezem a feleletemre: - A német militarizmus fegyveresen megy fegyveresek ellen, az orosz bolsevizmus fegyveresen megy fegyvertelenek ellen. Lehet, hogy ez magának jobban tetszik. Én a kettő közül a militarizmust választom.
A budapesti radikális sajtó hangja akkoriban már éppen olyan volt, mint Hatvany lapszerkesztő hangja. Ugyanaz a sajtó, mely a háború elején nemtelenül csaholta ellenségeinket, most érzelgősen írt róluk. Ugyanazok a lapok,
melyek az orosz inváziók veszedelme idején undorítóan csúsztak-másztak a német hatalom előtt, most arcátlanul rugdosták a sebesült óriást.
     Mert Németország ekkor már sebesült volt. Az offenzíva akadozott. Ellentmondó hírek terjedtek el. És mialatt ellenségeink a legégetőbb nacionalizmussal, a legádázabb rohamra indultak ellenünk, Magyarországon gyanús békebeszédek hangzottak el és Károlyi társaival pacifizmust és internacionalizmust hirdetett. A radikális sajtó szinte diadalt ült. Most már nemcsak a szövetségeseket marta, de belemart abba is, ami magyar volt. Szabad prédája lett minden. Büntetlenül dobálták sárral Tisza István tiszta nevét. Nemzeti értékeinkből csúfot űztek. A királynéról aljas hírek keringtek.
A tekintély és a hagyományok megdöntése a nemzetek pusztulásának előfeltétele.
A radikális sajtó lázas sietséggel teremtette meg ezt a szörnyű előfeltételt. Gyanúsított, vádolt és bizalmatlanságot szított a tömegekben. Egyenetlenséget hintett el magyar és magyar között. Kigúnyolta azt, ami nekünk ezer év óta szent volt.
A látni tudók vad fájdalomban látták, hogy nem Amerika, nem Anglia, nem is Franciaország muníciógyáraiban, hanem idegen pénzzel, itthon minálunk, a budapesti radikális sajtó nyomdáiban, kis ólombetűkből öntik azt a golyót, amely minket halálosan eltalál.
     Ilyen baljóslatú jelek között jött el az ötödik háborús nyár, mely elhozta ötödik rossz termést... Nyugaton rettentően, feltartóztathatatlanul hátrált a német front. Keletről befújt a Kárpátokon az orosz forradalom szele. És frontjainkat ellepték Károlyi agitátorai. Aki hurokra került, az függött. De azért még mindig akadt elég jólfizetett kútmérgező, aki átcsúszott. Aztán könnyű munkájuk volt, aranyat adott hozzá a Nyugat és példát a Kelet. A métely terjedt...
A német erő düledezése, az osztrák hadvezetés sok régi bűne, hadsereg Piave menti katasztrófája, az aránytalan magyar véráldozatok keserűsége és a magyarkínzó cs. és kir. katonai szellem, politikusaink végzetes egyenetlenkedése, kormányunk őrjítő látni nem tudása, a nyomor, a drágaság, a kimerültség... minden azokat szolgálta, akik a hatalomért Magyarország vesztére szövetkeztek.
     Rossz hírek jöttek. Aradon, Nagyváradon egyes menetszázadok fellázadtak és megtagadták az engedelmességet. Izgató iratokat találtak a kaszárnyákban. Budapesten fenyegetően nyugtalankodtak a munkástömegek. A községi élelmiszerbódék és a boltok körül már nem ácsorogtak hallgatagon türelmes emberek. Sokszor megálltam a járdaszélen és figyeltem rá, mit mondanak maguk között. A lerongyolódott, várakozó, fáradt embersorok két ék között vergődtek órák hosszat. Odabenn a boltban az árdrágító kereskedő szívta az életerejüket, kinn az utcán a felbérelt agitátor ingerelte őket ügyesen, burkoltan az "urak" ellen. - Csak tőlünk függ, hogy meddig tűrjük! Hiszen mi vagyunk többen, nem ők.
A tömeg helyeselt és nem vette észre, hogy a szemita faj csupán a két sor végén foglalt helyet, de a tolongók, a szegények, az éhezők között, mint vásárló, nem állt ebből a fajból egyetlen egy sem... Szimbólum volt ez. Budapest sűrített képe. Az eladó és a lázító ők voltak. A vevő és a lázított pedig a fővárosi nép.
Egy kocsi robogott el az utca közén. Beteges arcú, halovány asszony ült a kocsiban. A várakozó embersorok rosszindulatúan morogtak a kocsi felé: Hát ez nem tud gyalog menni? Csúnya szavak repkedtek. Végignéztem a soron. A bujtogató nem volt ott többé. De a mag, amelyet elhintett, hirtelen vetésbe zsendült! Az emberek ingerülten beszéltek egymással és kihívóan kiáltoztak azokra, akiken jó kabát volt: Minek neki az a kabát!... Majd másként lesz ez még!... Irigység és gyűlölet torzította el az utca képét. A sajtó egy része ekkor már nyíltan izgatott az osztálygyűlöletre.
Az öngyilkosságnak fullasztó, kábult előestéjét élte ez a város, mely nehéz, reménytelen önmarcangolásban készült elemészteni magát. És ezekben a napokban, mint egy villámcsapás, belenyilallt az utcákba a hír, hogy lenn délen, a bolgár hadsereg lerakta a fegyverét.
     Emlékezem arra a szörnyű napra. Szeptember, huszonhatodika volt. Égő, keserű fájdalommal a lelkemben, kicsi holt keresztfiamhoz indultam temetni, le a Hortobágyra, a felajzott, nyüzsgő fővároson át. Temérdek ember lepte el az utcákat. Mentében mindenki újságot olvasott és olyan bizonytalanul lépett, mintha nagy ütéstől bódult volna meg. Senki se tudta, mi fog történni. Szomorú arcok rohantak el mellettem. Csak itt-ott látszott némi ellentét. Nem fogtam fel mindjárt, csak később. Két zsidó beszélt egymással, hallottam, mikor mondták: - Csakhogy már itt tartunk! Beneidenswertes Volk, ezek a bolgárok. Jó feltételeket fognak kapni! Prima Bedingungen! És ez a béke kezdete!
Furcsa, ők örülnek... A nap is mintha nevetett volna a tetők felett és a kora ősz csillámló fényében volt valami, ami egy elmúlt év kora tavaszának friss, tiszta világítására emlékeztetett. Ugyanerre jártam. Mikor is volt? Megvonaglott a szívem. A gorlicei győzelem reggelén sütött így a nap a zászlók színes lobogása felett. És egy könnyön át, ezüstszőke fejével, egyszerre a holt fiacska, a holt reménység képe tűnt elém: kis Tormay András... A háború alatt jött, mosolygott és ment. Itt volt és a nagy világcsatáról mégsem tudott semmit. Kicsinyke életével zárult az utolsó óriási felvonás. De vajon az utolsó-e? Vagy csak új kezdet megint?
     A hajam alól hideg borzadás szaladt alá a nyakamon. Irgalmas Isten, elég volt, fáradtak vagyunk! Odakinn, valahol kakas kukorékolt és felriasztott a visszagondolásból. Végighúztam a két kezemet az arcomon és gémberedetten álltam fel az asztal mellől. A szobám kihűlt a hosszú éjszaka alatt. A jalousie levelei között, a réseknél, mintha kívülről finom ecsettel gyorsan-gyorsan hideg, kék vonalakat festett volna valaki a sötétre. Virradt. Egy percre kinéztem, a lucskos szomorú szürkületre és a reggelre akartam gondolni. De az éjszaka emlékezései, nyugtalanító nagy tömegeikkel utánam jöttek.
Hosszú idő telhetett el, mire azon kaptam rajta magamat, hogy az ágyam szélén ülök. Felöltözve, mozdulatlanul ültem. Fejemben tolongtak a gondolatok, de az összefüggések elvesztek. A bolgár fegyverletétel óta csak megrázkódtatásokból állott az élet. Hézagosan jutottak eszembe az események. Nagy darabon kimaradtak, újra folytatódtak... Wilson! Azokban az időkben még ez a név áltatta a megcsalt lelkeket. A vészes izgalom, mely nagyszerű népek és legendás hadseregek csapdája lett. Béke... béke! süvített az igézet szava a csataterek mögött és hátba támadta a még ellenálló seregeket. Béke! süvített végig a frontokon: A Német birodalomnak felelt az óceán túlsó partja: Nincs béke, amíg el nem kergettétek a császárotokat! Minálunk ezalatt cinikusan, mintha játék lenne, az orosz forradalom útmutatóját tanulmányozták Károlyi Mihály táborában. Tisza és Andrássy kibékült. Későn, nagyon későn...
Aztán egy emlékezetes nap következett. Október 17-én ülés volt a parlamentben és Wekerle Sándor, a miniszterelnök, bejelentette a perszonálúniót. Későn... későn... Századok vágya, nemzedékek reménysége, homokzsák lett minden. Összbirodalom, dualizmus, közös hadsereg... lihegve dobták ki a Monarchia léghajójából. Az ellenzék nevetett. Fényes László forradalmat ígért márciusra és Tisza felé fordulva akasztófákról beszélt.
     - Forradalmi paródia, - mondotta Tisza megvetően. Károlyi emelkedett szólásra. Egyszerre kitört a vihar és Károlyi csatlósa, Lovászy Márton beleordította a terembe: - Mi antant-barátok vagyunk! A Károlyi-párt évek óta űzött árulásának nyílt vallomása volt ez, mely iszonyatával végigfutott a termen, a városon, az országon és hízelegve koldulni ment ellenségeinkhez. Aki becsületes volt közöttünk, az felháborodva dobta vissza kikiáltójának a kiáltást, hogy odasüljön azoknak a homlokára, akik haláltusája órájában hóhéraink barátai tudtak lenni. Bizonyos vagyok benne, hogy mint mi, úgy az antant-hatalmak is megvetéssel fogják maguktól elutasítani a kínálkozást. Az ellenséges hadvezérek és politikusok felhasználják az árulókat, de nem barátkoznak velük.
És aztán, a szégyenletes gyűlés után történt, hogy a parlament kapuja előtt merényletet kíséreltek meg gróf Tisza István ellen. Évekkel ezelőtt Kovács-Strasser képviselő, most Lékai-Leitner nevezetű ember emelt fegyvert Tiszára.
Október 22-én beszélt utolszor Tisza István a parlamentben és azt mondta, ki kell tartanunk szövetségeseink mellett. Ha buknunk kell, bukjunk el együtt becsületben. És aztán, az ő szava, mely sohasem áltatott és sohase hazudott, mondta meg boldogtalan nemzetének, hogy "Ezt a háborút elvesztettük!"... Verejtékes csendben kongott végig a sötét ige az országon és mint a halál kaszája, learatott minden reményt.
     - Tisza mondta...
Nem volt tovább. És ettől kezdve, már csak mint új és új sebesülések követték egymást az események. Wilson üzent a békét kérő Monarchiának. Nem állt szóba velünk. A roskadozó nagyhatalmat tárgyalásra a csehekhez, az oláhokhoz és szerbekhez utasította. Meg akartak alázni és - megaláztak. De van még hadseregünk! Belekapaszkodtunk ebbe a gondolatba. A magyar csapatok vissza fognak jönni a frontokról.
Még fel sem ocsúdtunk, már új csapás ért. Október 23-án, egy Károlyi-párti képviselő belekiáltotta a parlamenti ülésterembe, hogy a király debreceni bevonulásakor a Gotterhaltét játszották! Senki se kérdezte, igaz-e a hír? Tombolt a vészjósló műharag: Az osztrák császárok himnusza a magyar Alföld szíve felett! Még mindig, még most is! Hát ilyenkor se tanulnak, ilyenkor se felejtenek?... Károlyi ekkor az "ülés közben felolvastatott egy sürgönyt, amelyről később derült ki, hogy hamisítvány volt: A fiumei horvát ezred fellázadt! - Az ellenzéknek immár két kalapácsa volt. A sajtókarzat újságírói egyszerre felugráltak és őrült zsivajjal támogatták Károlyi táborát. Megtörtént a lehetetlen: a magyar parlament tanácskozótermében, szinte a sajtókarzat radikális újságírói buktatták meg a magyar kormányt. Tisza ingerülten nézett a karzat felé és intett Wekerlének. Hová lettek az ő házszabályai; amelyekért megalkotásukkor majd hogy nem az életével fizetett?
     Ez is elmúlt és most már gyorsan lazult a föld a magyar parlament alatt. Wekerle lemondott. Az összes pártok koalíciójáról tárgyaltak.
A király ezalatt Gödöllőn tanácskozott. Pesten pedig ekkoriban lépett ki a homályból az a kétes társaság, mely október 22-ének éjjelén, a Károlyi-palotában alakult meg és nemzeti tanácsnak nevezte ki magát. A destrukció rohamcsapata, a Galilei-kör is előkerült megint, egy zászló alatt, melyet Károlyi adott a tüntetőknek, végigvonult a városon és behatolt a királyi vár kapuján. A zászlóvivő, egy Rappaport nevű galíciai származású orvosnövendék, a vár egyik ablakából kitűzte a zászlót és beszédet intézett az udvarba özönlő csőcselékhez. Becsmérelte a királyt, éltette Károlyit és a köztársaságot.
     Mindennek senki se tulajdonított nagyobb jelentőséget. A város közömbös volt. Az eseményekről jóformán csak azok az utcák tudtak, amelyeken a galileisták idegenszerű, lármás menete elhaladt. A Károlyi palota kapuján siető emberek jártak ki-be. Voltak, akik azt beszélték, hogy frontokról megszökött tisztek és katonák, rejtőznek a palotában, mások a Károlyi grófok termeiben tartott titkos összejövetelekről hallottak. j
Mi készülődik itt? Senki se kérdezte, az újságok pedig a spanyol járványról írtak hosszú cikkeket. A járvány súlyos volt, az emberek temetéseken találkoztak ismerőseikkel, de azért a lapok célzatosan túloztak, Ijesztő számokat jelentettek és közölték, hogy a temetkezési vállalatok nem győzik a munkát; éjjeli fáklyafénynél temetnek a halottasházakból. A megfélemlített tömegek szinte nem bírtak már egyébre gondolni. A járvány réme ott volt mindenütt és a fenyegető nagyobbik rém, a készülődő lázadás, nem látszott tőle. A sajtó, mintha megrendelésre dolgozott volna, a tüdőpestis megnövelt kísértetével hipnotizálta a közvéleményt, míg másfelől lekicsinyelte a nemzet szerencsétlenségét és Károlyi antant-összeköttetéseivel és a jó béke ostobán hamis reményével altatta el az aggodalmakat.
     A polgárság nagy, lomha tömege álmában csúszott az örvény felé. Aztán egy szörnyű nap következett. Megtudtuk, hogy Károlyi sajtójának és agitátorainak szívós lázítása nyomán, az olasz fronton egy magyarhad osztály és mellette a bécsi Deutschmeister ezred letette a fegyvert... Ezen a résen keltek át az antant haderők a Piavén. A mieink egy utolsó erőfeszítésben visszaverték őket. Az angolok harcba vetették a tankokat. A fegyelmében hónapok munkájával mesterségesen megingatott legénység ezt már nem bírta el. Fellázadt és a zűrzavarban saját katonái megölték Wurm tábornokot.
     Budapesten fehérre cenzúrázott lapok jelentek meg, de az utcákon már hangosan beszéltek az emberek a "Nemzeti Tanácsról" és azt is hangosan mondták, hogy a Gizella téren, a Károlyi-pártkörben, a harmadik emeleten fel lehet esküdni a tanácsra. A tömegben feltűnően sok katona lebzselt. Ekkor vettük észre először, hogy mennyi tengerész jár az utcán. Vajon honnan kerültek elő?
Másnap vasárnap volt. Október 27-ike. Világosan emlékezem, nem mozdultam el otthonról. A hűvösvölgyi nyaralók lakói az utóbbi napokban hanyatt-homlok beköltöztek a városba. Csend volt és én bokrokat nyestem a kertben. Az eseményekről csak az újságok útján értesültem. A király előtte való nap Károlyi ajánlatára kihallgatáson fogadta Gödöllőn Jászi Oszkár radikális újságírót és a szakszervezetek két emberét: Kunfi Zsigmondot és Garami Ernőt, szocialista újságírókat. Károlyi sajtója diadalt ült és miután elérte, amit akart, vérszemet kapott és már kicsinylően beszélt a királyról is. Szegény fiatal király. Szomorú és céltalan meghátrálás volt ez az audiencia. Ezek az emberek felforgatók és méregkeverők, akiknek nem audiencia, de elfogatási parancs járt volna ki. Ekkor még mindent meg lehetett volna menteni, csak ököl kellett volna, amely az asztalra csap. - De a király szép keze- mint ahogy Jászi mondta el az audienciáról - idegesen játszott gyűrűivel. A felségek este Bécsbe utaztak. Gyermekeiket a királyi kastélyban hagyták, Károlyi Mihályt pedig az udvari különvonaton magukkal vitték.
     "Károlyi Mihály Magyarország dezignált miniszterelnöke"... írták a reggeli lapok. Nyugtalanságomból éreztem ki, hogy semmi sincs jól úgy, ahogy van. A városban népgyűlés volt az Országház téren. Felvonult a munkásság. Lovászy, Batthyány és valami Garbai és Pogány "elvtárs"... izgató beszédeket mondtak. Egy csoport ember helyeslésül akasztófát lóbált a levegőben, melyen piros huszárnadrágban, Tisza képére formált báb lógott. A tömeg este a Nyugati pályaudvar környékén várta Károlyi hazatértét Bécsből.
Később Géza testvérem telefonált. Badenból, a főhadiszállásról jött. Ugyanazon a vonaton érkezett József főherceg és Károlyi Mihály is. A király az olasz frontról hívatta magához a főherceget és mint Homo regiust küldte Budapestre. A főherceg engedelmeskedett, bár előbb csapataihoz akart volna visszaérni, hogy élükön vonuljon be rendet teremteni a fővárosba. A király elvetette ezt a tervet. Károlyival pedig egyáltalán nem állt szóba. Két szerencsétlen balfogás. A főherceg hátvéd nélkül, Károlyi pedig féktelen hiúságában megsértve, bosszúra készen érkezett Budapestre. A pályaudvaron a Galilei-kör ifjúsága várta. Beszéddel fogadták, ő pedig hosszú sárga kezét rázta a levegőben és izgatottan kiabálta: "Nem fogom hagyni a magyar függetlenséget".
Közben egyre baljóslatúbb hírek csaptak le ránk. Bódultan ténfergett tőlük az ember. Az őrület zsibbadása volt ez. Mindenki a másiktól várta, hogy tegyen valamit. A sötét vad szerencsétlenségben csak Károlyi "nemzeti tanácsa" lett egyre merészebb.
     Aztán október 28-án történt. A Károlyi-párt tájékán összeverődött tömeg két demagóg újságíró, Buza Barna és Fényes László lázító beszédjére Friedrich István, mátyásföldi gyáros vezetése mellett megindult a Duna felé, hogy a Várba vonuljon és követelje József főhercegtől Károlyi miniszterelnökségét. "Csak ő hozhat jó békét!... A Lánchídnál torlódás támadt. A tömeg bántalmazta a rendőröket. Lövések dördültek. A csendőrség a nép közé lőtt. Halottak feküdtek a kövezeten. Ez kellett a rendezőknek! Hangosan ordították, hogy "Ezek a halottak majd megcsinálják a forradalmat..."
Hány napja annak, hogy mindez történt? Számlálni kezdtem. Egy... kettő, három... mindössze négy napja. Úgy rémlik, mintha sokkal régebben lett volna. Négy napja...és most már verem van az akkor és a ma között, amelyben Tisza István fekszik holtan és vele együtt sok Összetörött magyar becsület.
A visszagondolás kínjától szinte elviselhetetlen kétségbeesés fogott el. Olyan erőfeszítéssel szorítottam egymásba a két kezemet, hogy elfáradtam. Úgy ahogy voltam, hanyatt feküdtem az ágyon. Pihenni szerettem volna, de valaminő kényszerben megint kínozni kezdtem az agyamat, hogy emlékezzék. Fáradságosan keresgéltem a gondolataim között. Október 29-ike... Mi is történt aznap? Összefüggéstelen képek tolódtak el előttem. Lucskos földek. Fehérre meszelt házikó az erdő szélén, elvadult kis kert, melyben borostyán kúszik a vén fákon és az utakon, Halottak napjára sok esztendő óta onnan viszek koszorúnak való örökzöldet. Ez évben idegen lakója van a bogárhátú kis erdei háznak. A régi emberek elköltöztek és az új lakó félni látszott, mikor zörgetésemre kinyitotta a kertkaput. Azután is többször kémlelve pillantgatott a kapu felé. Sternnek vagy Singernek hívták, már nem emlékezem rá biztosan. Mialatt a borostyánt eladta, idegesen beszélni kezdett. Nagyon bizonytalan most ez a vidék. Sok katonaszökevény csavarog az erdőben. Éjjel pedig az üres villákban hálnak. Megkérdezte, hogy mire kell nekem a borostyán? Ez évben zárva lesznek a temetők halottak napján. Félnek a csődületektől a járvány miatt, aztán meg... ki tudja, mi történik még addigra, ha a király makacskodik és Károlyi Mihály nem lesz miniszterelnök.
     - Remélem, hogy nem lesz...
Az ember ingerülten nézett rám: - Neki kell jönnie és szocialistáknak. Ők majd megmentik Magyarországot.
- Sajátságos, hogy azoktól várja a haza megmentését, akik megtagadják a haza fogalmát.
- Nem is úgy értettem - mondotta az ember. Éppen ez volt a baj Magyarországon. Itt mindig a hazáról beszéltek és a nemzetről. Pedig haza nincs és nemzet sincs. Nekem mindegy, hogy hol élek, Moszkvában vagy Münchenben vagy Belgrádban. Egészen mindegy, ha jól élek. Ezt kell elérni és ezt csak a szocializmus érheti el.
- A kommunizmus végcéljával?
- Később, egyszer, valamikor igen, - felelte az ember halkan.
- És az orosz példa? Úgy véli, hogy ebben a példában benne van emberi boldogság megvalósulása? - Az csak átmenet, mondotta az ember.
Átmenet, amibe bele lehet halni... Az eső esni kezdett. Sűrű ezüst fonalakban sodródott a hegyek között.
A házikó, lakója és a kert eltűnt az emlékezetemből. Egy másik képet láttam. Este volt. Anyám szótlanul ült a hallban, az ernyős lámpavilágban és mint évről évre, Mindszentek előtt, maga kötött koszorút a borostyánból atyám sírjára.
- Jobb neki, hogy nem kellett ezt megérnie! mondotta egyszerre egészen váratlanul. Felpillantottam. Mintha egy kis rés támadt volna a szavaitól, melyen át beleláttam a lelkébe. Hirtelen felfogtam hogy bár nem mondja, sötét sejtések húzódnak meg a hallgatása alatt.
     Később eljöttek a testvéreim. Híreket hoztak. Azt beszélik a városban, hogy József főherceg nádor lesz. A király Hadikot bízta meg kabinetalakítással. Károlyi agitátorai lázító beszédeket tartanak szanaszét az utcákon. Nagy tüntetések vannak. A szedőket megnyerte az úgynevezett Nemzeti Tanács. Most már a szedők maguk cenzúrázzák a lapokat. Csak az jelenhetik meg, amit a szocialista párttitkárság megenged. A fegyvergyári munkások feltörték a fegyverraktárakat. A rendőrség csatlakozott Károlyi nemzeti tanácsához. Lenn a Piavenál is minden összeomlott. Pólában fellázadt a flotta. A velencei síkon felbomlott a front. És Anyám közben csendesen, szótlanul csak kötötte a koszorút.
Aztán nem emlékezem egyébre. Kiestek az órák a fejemből. Hol jártam másnap? Mit hallottam? Elmosódott az egész. Az a nap október 31-ikének volt a küszöbe. Ha a küszöb elmarad az ember mögött, akkor már nem igen tudja, mit is gondolt, mialatt átlépte. Délután látogatónk volt. Gróf Zichy Rafaelné jött hozzánk a Várból, pedig ekkor már nyugtalanító bizonytalanság lett minden. Mégis eljött és késő estig maradt. A Hűvösvölgy sötét volt. Az út mentén nem égtek a lámpák. Kézilámpával kísértük le a sötét, ködbe merült hegyről. Aztán aggódtam, - hazaért-e baj nélkül? Anyám telefonáltatott a palotájába. Erre emlékezem, de arra nem emlékezem, hogy miről beszélgettünk, amíg itt volt.
El tudtak-e képzelni, ami most már valóra vált? Sejtettük-e? Nem tudom. De hinni nem hittünk benne. Olyan őrült és lehetetlen volt ez, olyan értelmetlenül bűnös és szükségtelen és szerencsétlen. Nem lesz forradalom, mondottuk egymásnak és bíztunk benne. És nem is forradalom volt az, ami eljött, hanem - árulás!
Nem akartam többé gondolkozni.
     ...Fáradtan behunytam a szememet. Hosszú, hiábavaló utakat jártam be. De lehunyt pilláim alatt nyugtalanító képek kuszálódtak. Emberi alakok, nyargaló körvonalak és vérfoltok és Tisza István fehér halott arca. Hirtelen felnyitottam a szememet. Odakinn egészen megvirradt. Elmúlt az éjszaka. És egyszerre eszembe jutott, hogy hiszen az oroszok nem jöttek el. Ettől megmenekültünk, de minden más egyéb itt van és körülzár és fogva tart.
Egy kis nesz hallatszott. A mennyezetlámpa felé néztem. Pelyhes éjjeli pillangó tévedt az üvegburába és vergődött, lecsapkodta a szárnya hímporát és nem bírt szabadulni.

November 2.

Szürke, szerencsétlen reggelben állt a ház. Az erdőből szüntelen csöpögés hallatszott a ködben és a lejtős út mentén, a bedőlt árokban sáros víz folydogált. A város felé nyargaló villanyos kocsiban olyanok voltak az emberek, mint a reggel, szürkék, ázottak, szerencsétlenek. Az orosz fogolytábor kitöréséről beszéltek: - Leszerelték őket... Dehogy, elszéledtek... Kis bandákban fosztogatnak, mint az illavai fegyencek. A forradalom hírére azok is kitörtek. Vonatot kerítettek maguknak és fegyveresen jöttek Pest felé. Vácott egész csata fejlődött, sok a halott, a sebesült, a többi pedig megugrott... Szó sincs róla, mondotta valaki, felcsaptak tengerészeknek. - Zavaros, ijedt beszédek hangzottak. Senki se tudott bizonyosat.
     A villamos kikanyarodott a budai hegy alá. A széna téri átszállónál újságot vettem. Az újságok nyirkosak voltak. Az asszony, aki árulta őket, nemigen hederített rám. A bódéssal politizált, aki cipőzsinórral és bajuszpedrővel
Kereskedett a villamosmegállónál.
- Adjon egy Budapesti Hírlapot. - De az újság amely az utóbbi évtizedben jóformán magányosan harcolt a destruktív sajtó munkája ellen, hiányzott; az asszony egy másik lapot nyomott a markomba. Mialatt a villamos odébb vitt, olvasni kezdtem. Mintha ragyogó győzelmet hirdetett volna a lap, nagy betűkkel voltak szedve a kezdő sorok: "Az összes frontokon letettük a fegyvert! Megszállás esetén francia vagy angol csapatokat kérünk." Valami belemarkol a szívembe és tépte, összefacsarta és megint eleresztette: Gorlice, Limanov, Lovcsen, Doberdó...
Az újság tovább beszélt: ;
"Hat hét arra való, hogy a békét megkapjuk... A király feloldotta esküje alól az új kormányt... A kormány elvben elhatározta a köztársaságot kibővítette programját ezzel a követeléssel... A kormány, a Városházán felesküdött a Nemzeti Tanácsnak... leírhatatlan lelkesedés közepette peregtek a megrázó jelenetek, amelyek ezer éves múltat temettek."
     Fegyvereink a földön; idegen megszállás! A király feloldozza az esküszegőket! Köztársaság Magyarországon. És minderről úgy ír a magyarországi sajtó egyik legsúlyosabb lapja mintha csupa régen várt beteljesülést jelentene. Mintha örülne, hogy "ezerévi múltat temettek"... A velünk érzésnek, a vigasztalásnak egyetlen szavát se találtam. Valami... de hiszen, egyszerre felderengett: ebben az újságban egy győzelmes faj ujjongott egy legyőzött faj bukása felett! És a legyőzött, a megcsúfolt az én fajom volt. Nekem minden fájt és ők cinikus elégtétellel temettek. Hát ennyire gyűlöltek minket, akik között elvegyülve éltek? Ennyire gyűlölték azt, amiből mi lettünk? Miért? Mit vétettünk ellenük? Szabadok, hatalmasok voltak. Jobb dolguk volt nálunk, mint más országban. Mégis ujjongnak, hogy gyalázatban, szégyenben, vereségben megszűnünk.
     Eldobtam az újságot - ellenség volt.
A Margit híd pesti oldalára értünk. A villanyos megállt. Át akartam szállni. - Nincs forgalom! Menjen gyalog! - mordult rám egy villamosrendező. A Személynök utcában tele voltak plakáttal a falak. Parancsok, hirdetések, kiáltványok. Egy nagy színes plakáton: Lukasich a hóhér. És a felírás alatt egy katona kivégzése látszott. Ahogy lefelé mentem az Országház tér irányába, tekintetem leszedett egy-egy mondatot a falakról: "Magyarország népe, katonák, munkások, polgárok"... Ez a sorrend mondott valamit, amin nem ért rá gondolkozni senki.
"Polgártársak! Dicsőség, tisztelet és hódolat Budapest diadalmas népének. A nép forradalma győzött"... és az aláírás: "Az első Magyar Népkormány:
Aztán még egy mondat: "A katonai és polgári hatalom felett a magyar népkormány feje, Károlyi Mihály rendelkezik." Sok szó, temérdek fekete szó. A népkormány kiáltványának utolsó sorait olvastam: "hogy az átmenet a mai viszonyokba, a nyugodt, békés életre biztosítva legyen, katona tanácsokat és nemzetőrséget szervezünk, hogy átvehesse mindnyájunk felett kiengesztelő uralmát az ÖRÖK BÉKE."
Vörös és fehér papírfoltok és váltakozó aláírások: Heltai s.k., városparancsnok, Linder s. k., hadügyminiszter.
     Linder?... Soha se hallottam a háború alatt ezt a nevet. Mégis mintha ismerném. Egyszerre eszembe jutott: Egy estélyen találkoztam vele és egy délutáni teán. Mind a kétszer azt a benyomást tette reám, hogy be van rúgva. Ezért jegyeztem meg magamnak; jelentéktelenségében különben régen elfelejtettem volna. Visszaemlékezve, szinte újra láttam az arcát. Eszembe jutott, hogy olyanféle hatást tett reám, mint az öregedő marcona katonák a színpadon. Ápolt haja ősz, a válla magas volt, a nyaka vastag, az arca congestionált és apró szürke szeme furcsán hunyorgott és ha nevetett, szinte egészen eltűnt Linder. Vajon ez a színpadi marcona lenne a magyar hadügyminiszter?
Ekkor vettem észre, hogy egyre több ember halad el mellettem. Siettek, elhagytak. Mindannyian az Országháztérre igyekeztek. A fellobogózott téren csoportok verődtek össze. A szomszédos utcákból is egyre jöttek fekete alakok és tábori egyenruhás tisztek. Lovas rendőrök érkeztek! Felvonult a honvédzenekar. A tér közepén katonai kordon képződött.
- Mi történik itt? kérdeztem egy asszonytól, aki bárgyún állt az ácsorgók között a járda szélén.
- Nem tudom. Egy fiatal ember, aki hozzá tartozhatott, felelt helyette: - A budapesti helyőrség tisztjei felesküsznek a Nemzeti Tanácsnak.
Borzasztó sokan vannak, mondotta az asszony, és olyan mozdulatot tett a nyakával, mint a ruca a pocsolyában. A fiatal ember megvetően nevetett: Lehetnek vagy négyszázan. A hanghordozásából ítélve székelynek véltem.
Autók süvítettek el mellettem. A magasban repülőgépek keringtek és röpcédulákat szórtak: "Diadalmas forradalom! Győzött a nép!" Cédulák a földön. Szavak a sárban.
     A parlament hatalmas szürke tömege, mint egy megkeményedett csipkés kődarab állta el a partot a Duna felé. Falában víziószerűen mosódtak el kifaragott ősi vármegyecímerek, régi magyar királyok szobrai. Alattuk kétoldalt kiömlött a tér a folyóig és a víz felett, a párába vesző budai háttéren egy kísérteties érclovag sejtelme körvonalazódott. A nagy külügyminiszter, Andrássy szobra úgy rémlett, mintha megmozdulna a lovas. Mintha készülődnék, hogy megfordítsa lovát és elügessen innen bronzpatkók csattogásával, vissza, fel a Duna folyása mentén, látni, hogy vajon medret cserélte a folyó, mely fekete erdőktől fekete vizekig felírta a földre azt, amit ő szerződésbe írt. Medret cserélt-e, elszakadt-e a sorsfolyó, a nagy Duna, az ősi kötelék Európa testén, hogy, akadt ember, aki a kötelék hitlevelét el merte tépni? Párák húzódtak a sárga ár felelt. A megmérgezett város fátyolon át vetette bele képét a folyóba és megmérgezte a vizét. A folyó sodra vitte a mérget és ki tudja, holnap talán már görcsökben fognak vonaglani a tájak, amelyeken átrohan.
     Holnap... Ködbe veszett minden. A tér körül ködből dugták ki sokszemű arcukat a házak. Alattuk bekerítve fénylett az esőverte aszfalt." Emberek álltak rajta és tükröződtek. A házak ablakában is, a Parlament kőlépcsőjén a két bronz oroszlán között is emberek. Az órámra néztem, tizenegy óra volt Megint jött egy autó. Aztán éljenzés hallatszott a kör közepéből és a többiek felett egy ember emelkedett. A Parlament lépcsőjén állt sötét téli kabátban, fején kemény kalap volt, piros nyakkendője virított.
A hadügyminiszter. A kalapját kezdte lóbálni a feje felett, mintha lepkéi akarna fogni. Egy-egy szava elvetődött hozzám. Selypítve és kissé dadogva beszélt. - Katonák! Fegyelmet kérek... híven teljesítettük kötelességünket a harctereken! Szenvedtünk, küzdöttünk... azt hittük, azok az ideálok, amelyekért küzdöttünk, megérdemlik ezt - én, az önök felelős hadügyminisztere kijelentem, hogy azok az ideálok hamisak voltak! Arra gondoltam, hogy ezt az embert most mindjárt le fogják ütni. Négyszáz tiszt. Ennyi éppen elég...
     - Új világrend alakul ki, - kiáltotta Linder. Mellettem a tömzsi asszony megint rándította a nyakát és panaszkodott: - Semmit se hallok. - A nyurga fiatalember vékony, kopott felsőkabátjában hallgatózva ágaskodott: - Azt mondja, hogy minket nem vertek le. Mi győztünk, a fenséges nép győzött. Levertük azt a hamis rendszert...
- Nem értem, - mondotta az asszony izgatottan. Linder szava hallatszott:
- Mikor az oroszokat levertük és nem lehetett többé szó nemzeti védelemről még akkor is tovább kellett küzdenünk imperialista, militarista, egoista célokért...
- Aha, - mondotta az asszony és unatkozott. A hang tovább kiabált a tér közepén: - De én merem mondani, hogy boldogok lehetünk, hogy ez a háború ilyen sokáig tartott. Hiszen ezer év tradícióit, ezer év szolgaságát, ezer év zsarnokságát kellett romba döntenie.
     Ez is az ezer év romadöntéséről beszél. De hát mi történik ebben a városban?
Elvétett éljenzés hallatszott, néhány sapka emelkedett. Aztán elnémult a tér. A hadügyminiszter kalapja megint mozdult a levegőben. Az arca vörös lett az erőlködéstől. A hangja éles. Beszéd ömlött a szájából és egyszerre egy mondat:
Nem akarok katonákat látni!
Egy pillanatig mintha az öntudatom felett mentek volna el ezek a szavak. Aztán visszafordultak és fejbeütöttek. Nem hittem a hangnak. Rosszul érthettem. Képtelenség, hogy ilyesmit mondhasson egy teremtett lélek, olyan kormánynak a hadügyminisztere, mely azzal bomlasztotta fel a frontokat, hogy a magyar hazának szüksége van, a magyar határon a magyar Hadseregre. Nem, lehetetlen most, mikor a szerbek előnyomulnak és Wilson üzenete kiszolgáltatott a cseh, oláh és délszláv rablóvágyaknak. Csak egy rettentő téboly, vagy egy rettentő gonosztett beszélhetett ebből az emberből. Micsoda hatalom mondathatta ezt vele? De hiszen részeg. Nem látják az arcán? Nem látják, hogy inog és vigyorog? Félrebeszélt, mindjárt vissza fogja vonni. Még nem történt baj. Az emberek nem fogták fel szavainak szörnyű értelmét, még ki lehetne őket vagdosni a levegőből, mint a mérges darazsakat. Még elmúlhatnának nyomtalanul. Linder mellett ekkor egy hosszú, sárga fej kezdett bólintgatni, Károlyi állt a kőlépcsőn. Válla alatt egy olajszínű, húsos arc tűnt elő: Jászi Oszkár, Károlyi súgója. Hát ott vannak ők is és mindent hallanak és Károlyi bólogat és Jászi mosolyog. Egyszerre véglegesek és eltörülhetetlenek lettek a szörnyű szavak.
     De hiszen a helyőrség tisztjei is ott vannak. Lehettek vagy négyszázan, talán többen is, katonák, fegyveresek, férfiak. Ezt nem bírják eltűrni, rá fognak rohanni a hadügyminiszterre, összerántják a vörös nyakkendőt a nyakán, felemelik a lámpavasra, mint egy fekete csomagot. Szinte valaminő görcs állt a mellembe és egy pillanatig nem néztem oda. Nem akar katonákat látni! Ki fogja ezután féken tartani a hadsereget? Kinek a kezébe fognak kerülni az eldobált fegyverek? Anarchiát proklamál! Nem akar katonákat látni... És a kordonon belül éljenzés hallatszott.
- Esküdjetek! - kiáltotta Linder. Még akkor is, még mindig reménykedtem. Valaminek történnie kell. Az emberek mindjárt fel fognak eszmélni. 1848-ban Lamberg császári komisszárt leszúrta a tömeg a hajóhídon, pedig mit tett az az idegen ahhoz képest, amit ezek a magyarok tesznek? Nem, ez nem maradhat így. Darabokra fogják őket tépni. Száz ököl kell ide, vagy talán csak egy... legalább egyetlenegy, irgalmas Isten!
A katonai kordonon belül egyenes sorokban állt a helyőrség tisztikara, csak állt és esküdött. A magyar király katonái felesküdtek Károlyi Mihály nemzeti tanácsának.
     Az undorodás artikulálatlan hangját éreztem a torkomban. Aztán hirtelen, mintha valami kitágította volna a szememet, az embereken és eseményeken túlra láttam. Azok a tisztek ott a téren nem lehettek mind szökevények és megfizetett árulók. Akadhattak közöttük olyanok is, akik részesei voltak a háború tragikus magyar dicsőségének, akik épp úgy szenvedtek, mint én. Katonák ők, akiknek. mintha az becstelenség lenne, a szemükbe meri csapni ez az ember, hogy nem akar többé katonákat látni. És a szavak iramodnak szanaszét a városban, útra kelnek és holnap már az országon futnak át és ott lesznek a határon és vámi fogják a frontokról visszaözönlő fegyveres milliókat.
Aljas igézet tartotta lenyűgözve a teret, egy láthatatlan sötét bűvölet rettenetes szeme, melytől förtelmes meghunyászkodásba zsibbad minden. Micsoda erő ez? Hol van az eredete? Miféle célokat követ? Mert nem Károlyi, nem Linder, nem is Jászi Oszkár a démoni erő, amely lenyűgözi itt az akarást és ellenkezést, gyávákká teszi a lelkeket, elrohasztja a becsületet. Az az erő nem ma, nem is tegnap keletkezett, egy évezredek óta gyülemlő vad gyűlölet és bestiális hatalmi vágy energiája az, melynek gyökerei titokzatos sötétségekből erednek, elágaznak a földgolyó felett, kikerülik a veszélyt, kivárják a percet, alattomosan szőnek, szívósan kapaszkodnak és ha üt az óra, kíméletlenül fojtják meg áldozatukat, mint a kötél a strangulált nyakát.
     Megfojtanak bennünket is! Ütött az óra. És összeborzadtam végtelen magányomban, az embertől feketéllő téren, mely mindent eltűrt és éljenzett önmagunk megtagadásának és felesküdött önmagunk megsemmisítésére. Ebből a förtelmes esküből egyszerre trombitahangok harsogtak ki. Felemelkedtek honvédzenekar hangszerei. Mi ez?... Szinte megbénult a gondolatom, mikor hangok értelmét felfogtam. Egy idegen nép nagy, riadó dala zúgott át a tér felet olyan nemzetnek a himnusza, mellyel mint ellenséggel álltunk szemben a háborúban, mely a bosszúálló győzők élén van és ránk tiporni készül. Egy viharzó dal, amelyet ők országuk lobogós városaiban játszanak a Szajna és a Marne mentén, győzelmük ünnepére, egy dal, amely dicsőséget mond nekik és megaláztatást nekünk. Ha a francia nép bukott volna el a népek csatájában, vajon a Place de la Concorde-on ma a Deutschland, Deutschland über Allest játszanák-e?
Emberek, magyarok, hová süllyedtünk? Összeszorítottam a fogamat és a fájdalmat visszakergettem az arcomról a szívembe. A Marseillaise nagy hullámai pedig csak örvénylettek a fejem felett. De én nem hallottam a szépségüket. Számomra csak egy rettentő rekedt zene röhögött a tér felett. A trombitákból csúfolódó rézordítások törtek ki, a dobverésből ütlegek püfölték a fejemet, a cintányérok pedig tapsoltak - megtapsolták elveszett háborúnkat és Károlyit megéljenezte a tömeg.
     A katonák a Belváros irányába széledtek. A feltartóztatott forgalom torlódása elömlött a sík aszfalton. Kocsik nyargaltak. Kis csoportok mosódtak el az utcák távlatában. A tér lassan néptelenedett. Néhány rendőr posztolt még a Parlament alatt; a villanyos megállónál emberek álltak. A récenyakú asszonyság és a székely fiatalember is ott volt. Várakoztunk.
Az Országház épülete visszamerült komor csendjébe. A parton, a déli kapu előtt nem látszott többé a ködben a bronzlovas. Elment-e, ott volt-e? De mégis, mintha tétováznék. A túlsó oldalon, a Szent Margit hídja felé sima volt a part a folyó mentén. Ott nem állt szobor soha. És az üres ködre a szemem mesét mondott. Egy fantomszerű, vérét vesztette óriás tart arrafelé, október 31-ike óta. A melle át van lőve, a szíve vére elömlött. Lassan halad, de odaér, - eljön a nap. Mellettem a székely fiatalember és az asszonyság is a part felé nézett.
     Nem akartam szólni és mégis kimondtam: - Ott fog állni Tisza István szobra. Az asszony rettentően megijedt.
- Ne tessék ilyet beszélni. Nagyon gyűlöli őt a nép.
- De hát miért gyűlölik annyira?
- Ő akarta a háborút, az a katona is mondta, aki lelőtte.
- Ott fog állni a szobra.
- Még leütik ezért, - mondotta a székelybeszédű fiatalember. - Ma reggel a villanyoson egy úr csak, annyit mondott a feleségének: Szegény Tisza. Az utasok mégis felháborodtak és szidalmazták és megállították a kocsit és addig ordítoztak, míg a kettő leszállt. Nem szabad róla fennszóval mást mondani, mint hogy gazember volt, meg hogy ő akarta a háborút, ő az oka a sok vérontásnak. Különben kiről lehet mást mondani, mint amit a Nemzeti Tanács akar? Károlyiról is csak azt szabad mondani, hogy egyedül ő mentheti meg Magyarországot. És ez az ő szabadságuk.
Később tudtam meg, hogy ugyanabban az órában, melyben az Országháztéren a szónokló részeg hadügyminiszter elordította magát, hogy nem akar többé katonákat látni, fenn a Városházán még egy szerencsétlenség ért bennünket. József főherceg és fia, József Ferenc felesküdött a Nemzeti Tanácsra. Valaki, aki látta a főhercegeket, elmondta, hogy tábori egyenruhában, összes kitüntetéseikkel a mellükön, vonultak fel az eskütevéshez. Hock János kinyittatta a terem ajtaját, hogy mindenki hallja és így vette át a tanács nevében a hűségnyilatkozatot, melyből valaminő kétes létjogosultságot szív most a maga számára a mocsárra épített hatalom.
     Károlyi sajtója felujjongott. A déli lapok hozták a hírt és galádul magasztalták a főherceget. A bátor, tisztalelkű katonát, számítóan új Philippe Egalitének nevezték, ahhoz az Orleanshoz hasonlítva őt, aki megtagadta származását és halált mondott királyára... Megdöbbenés szállta meg a lelkeket. Az erősek magukra hagyatottságot éreztek, a gyöngék most már ellenállás nélkül sodródtak a Nemzeti Tanács szolgálatába. Mi volt mindennek a mozgatója? József főherceg, egy nemzet bálványozott hadvezére, a nagy palatinusok tradícióinak hordozója, hogyanjutott el a szégyenletes asztal elé, amelynél egy elvetemült pap, a Nemzeti Tanács elnöke, esküt szedett. Mi kényszerítette a főherceget hazája és dinasztiája ellenségei közzé? Egy sötét tragédia sok rejtett jelenete közül csak egy láthatóvá lett jelenet volt ez, amelyet nem lehetett megérteni, amely fölött nem volt szabad még ítéletet mondani. Hogy a főherceg lelkének égő szenvedésével, lázadó kínban ment el az esküre, abban nem kételkedhetett senki, aki életét ismerte.
     Gyermekkora óta, mióta az alcsuthi vén fák alatt elindult, mindig a magyar nemzet útjait járta. Velünk volt és a mienk volt. Háborúban atyja tudott lenni a magyar katonának. A sok megható történet közül, mely róla kering, arra gondolok, melyet a testvérem mondott el. Lenn az olasz fronton egy sebesült honvédtől kérdezték halottas ágyán, kívánna-e valamit? - József főherceget szeretném még egyszer látni. - Ennyit mondott és a főherceg odament és fogta a kezét, mialatt meghalt. Csak nemes és bátor embert lehet így szeretni. És akit így szeretnek, azt nem vihette félelem és megalkuvás a Városházára. Az nem magáért, de végzetes megtévesztésben csakis hazájáért hozhatta meg ezt az áldozatot, melyet növel a háttér: nemzetségének évezredes roppant múltja.
     Előtte egy poros hivatalos helyiségben Károlyi Mihály, Hock János Kunfi, Jászi és mögötte a századokba vesző ösvényen, ezüsttel vert vértjében felvont rostélyos sisak alatt, rögös arcával Habsburg grófja, Rudolf császár, kinek pohárnokmestere egy Hohenzoller volt és a másik, szép ősz fején fekete bársony barettel, redős bársony zekéjén az aranygyapjas lánccal, Maximilián a költők barátja, a Theuerdank hőse, az utolsó lovag. Súlyos, hímzett rokolyában a szellemes Ausztriai Margot, Németalföld uralkodó hercegasszonya. Szép Fülöp és a szerelmes Johanna. Komor pompában V. Károly, akinek a birodalmában sohasem nyugodott le a nap és a lepantói véres vizek győzője, a fiatal Don Juan d'Austria. A spanyol Fülöpök és Carlosok ünnepélyes, elborult menete. Az allonge-parókás Ferdinándok és Lipótok a szent korona alatt és Mária Terézia púderes kis feje a magyar hűség gyönyörű viharában, kirepült szablyák, eskütevő kezek között: Vitam et sanguinem... És József, a kalapos király, csipkés jabot felett a töprengő keskeny arc, a bécsi Burg ablakánál, míg mögötte finoman, finoman hallatszik Mozart spinettje a fehér arany teremből. És egy megható profil, Marie Antoinette, aki királyibb volt a guillotineon, mint a trónon. Aztán a toscanai: Lipót, a magyarok barátja. Egyszerű fehér redingotjában, a szőke kis reichstadti herceg. A Szent István rend ornátusában a nagy palatinusok és a sor végén az alkotmányos aggastyán, Európa utolsó nagy ura és Erzsébet, a bolyongó királyi asszony, aki haza csak Magyarországba tért.
     Maga a világtörténelem ez az óriási múlt. Császári diadémok, királyi koronák, birodalmak, országok, tartományok, századok és nemzedékek uralma; Ennek a múltnak és aki belőle származott, József főhercegnek a meghurcolása, éppen ez volt az, ami Károlyinak és társainak kellett. Szűnjék meg minden, a kétségbeesett nemzet ne nézhessen vissza többé semmire, ne várhasson többé senkitől semmit. A nemzet politikai vezérét, Gróf Tisza Istvánt megölték, a nemzet katonai vezérét lecsalták maguk közé a mocsárba és megdobálták sárral, hogy a vezetőt keresők szeme ne láthassa meg többé valódi mivoltát. Most már nem volt senki többé az élen, nem volt többé, aki köré csoportosuljanak a becsületesek. Szétzilálódtak az összefüggések és a megdöbbenés csendjében magányosok és magunkra hagyatottak lettünk mindannyian.
     Mi marad meg számunkra? Tisza István temetése! A holt vezér még egyszer összehívja híveit. És ott kell, hogy hangot és erőt találjon az elkeseredés. Délutánra járt az idő, mikor megtudtam, hogy ez a temetés, amelyre el akarnánk menni, szinte titokban, halkan elmúlt, csak Károlyinak egy újabb kihívó cinizmusa vert zajt. Koszorút küldött Tiszának: "Legnagyobb politikai ellenfelemnek, emberi kiengesztelődésül. Károlyi Mihály." A gyászoló család a szemétre dobatta a koszorút. És csendben, jóformán dugva vitték ki Tisza koporsóját a véres házból, ki a pályaudvarra. Kevés híve kísérte, de kísérte a két asszony, aki hűségesebb volt a hűségnél. Tiszát Gesztre viszik. Még egyszer átmegy a rónán, amelyet úgy szeretett, hogy megpihenjen benne, amely nem hagyta őt pihenni, amíg élt.
Esteledett. Egy szekér zörgött a hűvös erdei csenden át. A kertünk kapuja előtt állt meg. Hetek óta vártuk, hogy a régen kifizetett fát hozzánk szállítsák. Most megjött. A sváb fuvaros, aki hozta, a hasábok tetején állt és lomhán, közömbösen dobálta le egyiket a másik után az útra. Kértem, nem hordaná-e be a fát az udvarba? Ellopják egy szálig, ha kinn marad az éjjel.
     - Fällt mir nicht ein, örüljön, hogy elhoztam, - mondotta az ember. A nadrágzsebébe gyömöszölte a fuvardíjat, a lovak közé suhintott és a szekér lefelé zörgött a hegyi úton. Nem tudtam, mitévő legyek. A majoroshoz mentem, a szomszédban kérdezősködtem, akkor vettem észre, hogy két legény jön az úton. Vörös szalag volt a gomblyukukba tűzve és fegyver lógott a vállukon. Megszólítottam őket, nem hordanák-e be a fát? Szívesen megfizetnék érte. A legények összenéztek, tanakodtak és mintha valami nagyszerű ajándékot adtak volna, az egyik megszólalt:
- Hát megtehetjük, de 60 koronát kell fizetni ám egy méterért.
- Elment az eszük? Hiszen ezt az ölet behordják egy óra alatt.
- Ha nem tetszik, hordja be maga, - és szemtelenül nevettek. - Végül még is csak ránk szorul, mondotta az egyik. Aztán letelepedtek a kapuval szemben az árok partjára, pipára gyújtottak és kárörvendően figyelték, hogy mitévő leszek. Hátat fordítottam nekik, felmarkoltam egy hasáb fát és becipeltem az udvarra. A legények ültek és nézték. Sokszor fordultam, gyorsan lélegzettem a szokatlan erőfeszítéstől, a kezem nedves lett a lucskos fától. Fázott és vérzett. Egyszerre arra jöttek a testvérem gyerekei. Két rudat kerítettek és mint a saroglyán vittük befelé a fát. Az úton két kis fiú és egy leány poroszkált felfelé a majorba. Megálltak, nézték egy darabig, azután ők is hozzánk szegődtek és most már gyorsan ment a munka. Egy óra alatt ölbe rakva ott állt a fa az udvaron.
A két legény egész idő alatt csak ült az árok partján, pipált, köpködött és kihívóan kiáltozott át hozzánk. Mikor becsuktam a rácsos kaput, nem álltam meg, hogy át ne szóljak hozzájuk: - Jó, hogy itt maradtak. Legalább látták, hogy mi a különbség maguk közt és közöttünk. Mi el tudjuk végezni a maguk munkáját, de maguk nem tudnák elvégezni a mienket.
     Aztán fáradt voltam és ez jó volt. Ami napok óta kínozott, elzsibbadt bennem és mikor este lefeküdtem, az elmúlt nap átvirrasztott éjszakája után, azonnal elaludtam. Rövid idő múlhatott el. Egyszerre azt álmodtam, hogy valaki áll az ablakom előtt és zörget. Az ébredés fél öntudatában elcsodálkoztam ezen. A szobám az emeleten volt. Fölrezzentem. A ház körül ekkor már sűrű lövöldözés hallatszott, az ablakban rezegtek az üvegek. Aztán egy elnyújtott állatias bőgés vonaglott ki az éjszakából, lépések futottak le a hegyoldalon és megint csendbe merült minden.
Jó ideig nem tudtam elaludni. A szomszéd telekre néző ablak jalousiejának résein furcsa világosság rebbent át. Hallgatództam. Lépések jártak a szomszédban. Valami történt odakinn. Utána nézzek?... Egy ideig tétováztam. Tagjaim nehezek voltak a kimerültségtől. Aztán óvatosan mégis az ablakhoz lopództam. A szomszédos lakatlan villa előtt katonák álltak és egy fedetlen fejű embert támogattak, aki sebesültnek vagy részegnek látszott. Egy kicsiny, előregörnyedt alak villanylámpát tartott a kezében és az ajtó zárjával foglalkozott. Árnyéka, mint egy púpos macska, feketén ült a fehér falon. Az ajtó kinyílt és mindannyian bementek a házba.
Telefonálnom kellene a rendőrségre... Ez a gondolat a régi életemből került elő. Mire való lenne? Úgy sincs olyan, aki rendet teremtsen. Eszembe jutottak a hűvösvölgyi erdők bujkálói. Katonaszökevényekkel, szabadjára eresztett fegyencekkel, fosztogató kis bandákkal volt tele a tájék. Ezt is meg lehet szokni, - mindent meg lehet szokni.
Lenn a völgyben újra kezdődtek a lövések. Fejemben a barátságtalan szomszédság tudata is kísértett, fáradtan, mélyen mégis elaludtam.

November 3.

Egy varjú ült a gesztenyefa ágán. Nem repült el, mikor az ablakot kinyitottam, csak gubbasztott mozdulatlanul és félig lecsukott, bágyadt madárszemével lenézett az avarba. A fekete madár körül még néhány nagy vörös levél fityegett a kopasz fán, véres húsfoszlányok egy csontvázon. A varjú pedig ült a csontváztetején, a szürke égben és időnként megfente csőrét az ágon, mintha dögöt tisztogatna róla. Aztán sokáig ült megint mozdulatlanul és közömbösen nézett lefelé. Egyszerre megingott, mintha le akart volna esni, ellökte magát a gallyról és nehézkesen belelendült az őszi levegőbe... Hová szállt ez a madár? Mi történik ott, ahova ment?
     Az ország minden tájáról riasztó hírek érkeznek. Hazaözönlő katonák, fölizgatott tömegek fosztogatnak. Még nem kötődnek helyhez a hírek. Posta nincs, az újságok elhallgatják ami az új hatalomra hátrányos, mégis mindenünnen tűzvész fénye rémlik. Október 31-ike után sokan elmenekültek a fővárosból. A zendülés elől futottak. Hiába, a zendülés már ott várta őket, ahol biztonságot véltek találni. Maga a kormány gondoskodik róla, hogy így legyen! Károlyi pártjai, a szociális és a radikális párt agitációs gárdákat alakítottak. És ezek nemcsak a frontról visszatérő katonákat, de a békés vidéket is felvilágosítják: "a diadalmas forradalom eredményéről és az esetleges ellenforradalom veszedelmeiről". Csóvát vetnek oda ahol még nem ég, élesztik a tüzet, ahol csak parázslik. Ma reggel nem hoztak újságot. A kihordó gyerek a villamos állomásnál nyíltan kínálta az utasoknak az előfizetők lapjait: Nincs többé lapkihordás, akinek újság kell, menjen el érte maga. Megismétlődő durvaság minden, amit mondanak. Mintha ugyanegy tanítójuk lenne. Az utca hangja nap-nap után aljasabb lesz és minden szóban, ami hallatszik, kicsattan valami, ami hasonlít a gyűlölethez. A városban csoportosulások látszottak. Gyűlések voltak mindenütt. Az Országháztéren felvonult néhány ezer munkás és a gettó népe. Lázító beszédek hangzottak. Heltai vállalkozó, Budapest jelenlegi városparancsnoka és egy Bokányi nevezetű szocialista agitátor szónokolt:
     - Le a királysággal! Le a főrendiházzal! Új választások kellenek! De a választásokat nem főispánokkal, hanem népbiztosokkal csináljuk meg!
Népbiztosok... Trockij és Lenin helytartói Magyarországon! Hát már fennszóval mer erről beszélni a lázadás, mely nemzeti forradalomnak szereti magát nevezni? Orosz minta szerint megy itt minden. A helyőrségi kaszárnyákban elcsapja tisztjeit a legénység, bizalmi férfiakat választ és katona" tanácsot szervez, melyben új hatalom alakul ki. Ennek a hatalomnak Pogány Schwarz József szabadkőműves, szocialista újságíró a feje. Alelnöke Csernyák Imre lefokozott tiszt és Sugár-Singer Tivadar nevezetű, rovott múltú galileista. "A katonatanácsnak csak egy programja lehet: végleg megszüntetni a hadsereget!" hirdeti Pogány és míg a szociáldemokrata párt révén egyre több szakszervezeti munkást fegyverez fel, lázasan bomlasztja Magyarország régi hadseregét. A hadügyminiszter sem marad tétlen: cionista-gárdákat szervez és fegyvert ad a Maccabea-kör tagjainak. Fényes László újságíróból lett nemzetőrségi kormánybiztos pedig egyre több csavargót és szökött fegyencet bújtat tengerészegyenruhába.
     Keserűségben gondoltam minderre, mikor az Egyetem utca tájékán egy autó haladt el mellettem. Lassan haladt. Szép, nagygép volt és az ablakára egy cédula volt ragasztva: "Nemzeti vagyon, óvjátok meg". A cédula mellett, a kocsi belsejében, Károlyi Mihály arcát láttam. Nem volt kedvem nevetni, mégis nevetnem kellett. Nemzeti vagyon!... Szomorú lehet a nemzet anyagi helyzete, Óvjátok meg! Ezenkívül tehát minden szabad préda? Károlyi Mihály mellett a felesége arca látszott. Elvétve "éljen" hallatszott. A király autója, mondotta valaki a szomszédságomban. Furcsa émelygést éreztem. A király autóján jár és megéljenezik.
     Tisza Istvánt pedig viszik egy fekete teherkocsin és talán kővel hajigálják. Egyszerre kibukkant Tisza arca a gondolataimból. Szinte előttem állt. Eszembe jutott egy nyári délután a háború alatt. Tisza világos nyári ruhájában gyalog jött felém a járókelők között. Lovas fajból termett nyalánk alakja fiatal volt, a válla széles, a csípője keskeny, de az arca elhasznált és szinte a fájdalomig gyötört. Két fanyar barázda futott le a szája mellett. Pápaszeme üvegén csillogott a nap. Most, hogy visszaemlékeztem, újra láttam a szeme erős, szomorú nézését, a válla mozgását. Csak a válla mozdult járása közben könnyen, simán, ruganyosan lépett, mintha erdei cserkészúton járna és a keze lassan lóbálódott.
     Ez a víziószerű emlékezés ment el mellettem az utcán, mialatt Károlyit megéljenezte néhány borzas csirkefogó. És az élő ember ott az autóban holtabbnak rémlett a halottnál. Hosszú vértelen teste lapos és horpadt volt. Keskeny, szűk feje, mintha nehéz lett volna a nyakának, mesterkélten zordon kifejezésével, oldalt billent. Vizenyős, kancsalnézésű szeme kimerülten tétovázott. A szája kissé nyitva volt, mintha húsos ajkát lehúzta volna a hosszú kerek áll. Egyszer láttam valahol egy elsárgult elefántcsont papírvágó kést, melyen markolatnak simára fogdosott, betegszínű fej ült. Erre a papírvágó késre kellett gondolnom és az elsárgult fejre, melynek nyaka mintha srófra járna, csavarosan volt kiesztergályozva. Károlyi Mihály nyakán meglazult a sróf és félrebillent rajta a hosszú koponya. Mellette a felesége, szinte gyermekesen pirosra volt kifestve. Szép nagy szeme ragyogott. Duzzadt, fiatal szája elragadtatottan mosolygott és valaminő kapzsi, szinte érzéki mohósággal itta a levegőből a sikert.
     Utána néztem. Az autó régen eltűnt és nekem mégis úgy rémlett, mintha a kifestett asszonyi ajkak mosolygása valaminő romlott gyönyörűséggel folytatódott volna a szenvedő, gondterhelt emberek felett. Folytatódott és terjedt... Tisza István holtteste pedig véres. Vérzenek az országhatárok. Győz az ellenség anélkül, hogy legyőzött volna. Felbomlik a hadsereg; megdől a királyság. Szent István koronájából kihull a testvér Horvátország és Szlavónia. Rabol és fosztogat a csőcselék. Szerb katonaság vonul át a határon.
     A kifestett asszonyi ajak pedig mosolyog... Egyszerre eszembe jutott, amit Károlyi Mihály nevetve mondott néhány nap előtt: "Minél kisebb lesz az ország, annál nagyobbra növök én. Mikor ellenzéki vezér voltam, megvolt egész Magyarország; mikor miniszterelnök lettem, elszakadt Horvátország és Szlavónia; öt megye marad, mire köztársasági elnök leszek és Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyéből fog állni az ország, mire király leszek."
Ha hallhatnák ezt, a boldogtalan, megcsalt milliók, akiknek október 31-én a játékos merészségével hirdette: "Magyarországot csak én menthetem meg!" Elhitték!... Pedig maga a rejtélyes örök természet figyelmeztette rá az országot, hogy óvakodjék tőle.
     Vérrokonoknak korcs fia. Az óriási Károlyi-hitbizományok várományosa farkastorokkal és nyúlszájjal született. Tizennégy éves korában hajtották végre rajta a műtétet, mely a gondviselés ellenére módot adott arra, hogy fajának és nemzetének vesztére beszélni megtanuljon. Ezüst szájpadlást tettek a szájába. A fiú kínlódott és szenvedett. Küzdött a szavakkal és ha környezete nem értette állati hangzású dadogását, valóságos dührohamok lepték meg. Az, aki megértette volna, az édes anyja, korán elhalt. Nagyanyja és nénje, Erzsébet, a későbbi gróf Pappenheim Siegfriedné vezette át a nyomorék fiút örömtelen első ifjúságán. Iskolai tanulmányai nehezen mentek, vizsgáinak eredménye szánalmas volt. Együtt érettségizett a testvéremmel, jóformán semmit se tudott, még a helyesírásról se volt fogalma. A bizonyítványát azért mégis kikapta:
     Szegény tökéletlen fiatalember... Ez volt az útlevele mindenütt. A nyomorékot vitte az élet, amelyen ő kegyetlen bosszút vett kegyetlenségéért. Organizmusának hiányossága folytán, környezete olyan kis mértékeket állított fel vele szemben, hogy minden, amit megtanult és tett és elmondott, túlszárnyalta az alacsonyra szabott mértékeket. Rokonai elismerték és megbámulták. Ebben az optikai csalódásban keletkeztek Károlyi Mihály mind féktelenebb hiúságának első gyökerei. Elhitte magáról, hogy rendkívüli ember és elképzelte, hogy rendkívüli sorsra van predesztinálva.
Nagykorúságával birtokába jutott Magyarország egyik legnagyobb hitbizománya. Korlátlanul rendelkezett hatalmas jövedelmek felett. Nem szorult rá, hogy számoljon és nem is számolt soha. Féktelenül költekezett. Kártyázott, orgiákat ült. Az emberek nevettek rajta. Senki se vette komolyan. Fényűző élete és kártyás szenvedélye, utóbb politikai szereplése óriási összegeket emésztett fel. De a vagyon még győzte. Hízelgők vették körül. És ő elhitte, amit a haszonlesők hajlongva mondtak. Nagyravágyása beteges formákat öltött. Alapvető tudás nélkül egyszerre pótolni szerette volna, amit léha fiatalságában elmulasztott. Olvasni kezdett. Mezőgazdasági, nemzetgazdasági, szociológiai káosszal a fejében most már vezér akart lenni.
     A természetének és származásának megfelelő konzervatív irányzat élén ott járt a konzervatív fajmagyarság megtestesítője, gróf Tisza István és egy másik árnyalat élén gróf Andrássy Gyula. Ezekben a táborokban csak mellékes szereplő lehetett volna, de sohasem vezér. A szélső baloldalra sodródott hát. Nem a meggyőződés ereje vitte oda. A hatalom beteg vágya hajtotta és beállt az a visszás helyzet, hogy gróf Károlyi Mihály, akinek nemzeti érzése nem volt és magát francia dédanyja révén lelkében mindig franciának vallotta, aki tradíciói révén arisztokratikus volt, a nemzeti jelszavakkal dobálódzó demagógiának és a radikális demokráciának fejévé lett.
     Ennek a tábornak egy név kellett. Ó azt a nevet szolgáltatta. De a nagy ellentét közte és Tisza között akkor támadt, mikor Tisza István mint házelnök az örökös obstrukciók meddő harcain átjövőbe látón, egy kiterjesztett választójog esetére, biztosítani akarta a magyar parlament tanácskozásának színvonalát és napirendre hozta a házszabály revíziót. A pártok megfújták a harci riadót. Mélyreható személyi keserűségek játszottak itt közre. Andrássy és Károlyi egy táborba torlódott és Tisza, mikor akaratának fölényesen és kíméletlenül érvényt szerzett, halálosan megsértette ellenfeleit. A keresztülhajtott házszabályok alkalmazásakor a parlamenti őrség kivezette a teremből Károlyi Mihályt, aki számos tanú füle hallatára tajtékzó dühvel esküdözött, hogy ezért megbosszulja magát Tiszán, még ha az ország is belepusztulna! Haragját szinte patologikussá növelte annak a párbajnak a lefolyása, melyet ugyanezekben az időkben Tiszával vívott, aki a fegyveres elégtétel órájában is lekicsinyelte őt.
     Ettől kezdve mindig mindennek az ellentétét akarta, mint amit Tisza akart és kártyás pszichéjéből kifolyólag, mindig a másik kártyára tett, mint amelyen Tisza előrelátásaiból, a nemzet léte állt. Ekkor már jóformán kizárólag szabadkőművesek verték körül és személye köré kezdett szivárogni az a homályos tábor, mely céltudatosan szította az ellentétet magyar és magyar, keresztény és keresztény között, hogy végül is az: inter duos litigantes tertius gaudet igazsága alapján, az egymást marcangoló magyarok felett győzedelmeskedjék.
     Közvetlen a háborút megelőzőleg választási pénzek gyűjtése címén Károlyi néhány párthívével Amerikába ment. Arról a pénzről soha el nem számolt. A háború kitörése Pansban találta. Vagyoni viszonyai ekkor már ziláltak voltak. Az adóssággal túlterhelt hitbizományok többé jövedelmet nem adtak. Károlyi mégis tovább költekezett és kártyázott. Senki se tudta, honnan veszi a pénzt. És azt se tudta senki, miért ereszti el éppen őt az a Franciaország, mely szürke embereket kérlelhetetlenül internált a háború tartamára. Károlyi Mihály hazatérte után kezdte el az aknamunkát, mely mint egy szörnyű tályog az október 31-ére virradó éjjelen gennyesen felfakadt. Egy lámpagyújtogató ment lefelé az utcán. Az üvegek zörögtek a magasban, kis lángok gyúltak ki. A Lánchíd felett fénykarikák támadtak a folyóról felszálló ködben. Az Alagútban elvétett régi módis laternák világítottak a vizes falazáson. Két katona ment előttem. Különben jóformán néptelen volt a hegy gyomra. Beszédjük visszhangzott a boltozás alatt. Idegenszerű tolvajnyelven vitatkoztak maguk között: Úgy rémlett, hogy az egyik rá akarta beszélni a másikat, álljanak be Fényes tengerészei közé, ott jó kereset nyílik,
     - Ott happolhatsz szajrét dögivel! Ilyes valamit mondtak. A túlsó oldalon egy magányos úr haladt lefelé a gyalogjárón. A két katona megint az előbbi tolvajnyelven tervelt valamit. Aztán megegyezően átvágtak az Alagút közén, tisztelegtek az idegen előtt és mintha kérdeznék, lehajoltak hozzá. Nyilván azt tudakolták, hány az óra? Az úr elővette a zsebóráját. Egy pillanatig se tartott. Az egyik katona villámgyorsan megmarkolta a vállát, a másik ráhajolt.! Nagy kiáltás gurult el hosszasan az üreges boltozás alatt. Rendőr nem mozdult sehol. Az úr kétségbeesetten ordítozott. A két katona pedig nehéz bakancsában trappolva szaladt az órájával a Krisztina tér felé. Hamar ment, nem keltett feltűnést. Szinte olyan volt az egész, mintha már beletartoznék az elferdült keretbe.
Ma éjjel megint itt háltak a szomszéd nyaralóban a csavargó katonák és a kertek alatt megint lövöldöztek. A kutyák nem ugattak többé. Agyonlőtték-e őket, vagy már azok is megszokták?

November 4.

Még egyszer végigmentem a szobákon. Odakinn a kapu előtt várakozott a kocsi, hogy elvigyen innen télire, az erdők közül a házak közé. A kocsilámpák kis világa habozva szűrődött át a ködön, a mezítelen bokrok ága bogán. Tompa, névtelen aggodalom szorongatott. Úgy rémlett, mintha eddig partról néztünk volna mindent és most bele kellene gázolnunk a sáros, kavargó árba. Hová visz majd el a sodra, mi történik velünk?
     Végigmentem az egész házon, egymásután feltártam a szekrények ajtaját és a fiókokat. Nyitva hagytam mindent, ne feszítsék fel a zárakat, ne hasítsák fel szekercével az asztalok lapját, ha betörnének a télen. A kályhák lassan hűltek ki. Napközben nem raktak a tűzre, hogy ne támadjon baj, ha elmentünk. Egyik kályhában még parázslott egy kis meleg, a többi már olyan hideg volt, mint az elhalt testek. Aztán szobáról-szobára becsuktam a zsalukat. Félvak homály támadt a fehérre meszelt falak között, melyen át szinte fájdalmasan néztek rám a régi bútorok és gyermekkorom barátai, a mesélő öreg metszetek, a nagy elbogeni kancsó, a papagájos kandeláberek, vázák, színes poharak, melyekben száz nyár virágai jöttek és mentek nagyanyám és Anyám nagy fényes szobáin át. A könyveim is rám néztek, az öreg biblia is a polcon; minden, ami nem fért fel a költözködő fuvaroskocsikra, minden, ami ottmaradt. A dolgoknak is vannak könnyeik.
     Ha kifosztanák a lakatlan házat? Ha nem látnám többé viszont az emlékes, kedves holmikat?
Miért hagytok itt?... Úgy tetszett, ezt kérdezik kiszolgáltatottságukban a dolgok és egyszerre olyasmit éreztem, mintha alázatos, eleven teremtésektől búcsúznám, melyek türelmesen megosztják az emberi sorsokat.
Odalentről Anyám hangja hallatszott. A nevemen szólított, menni készen várakozott a hallban testvéremmel, aki értünk jött, hogy ott legyen, ha útközben meg találnák állítani a kocsit. Ahogy kifelé mentünk, mögöttünk az ürességben ájult zsibbadás nyújtózott végig a házon és minden lehunyta a szemét.
Elfordult a kulcs, a kerti úton csikorgott a kavics és a kocsi lassan indult lefelé a hegyoldalon. Az Ördögárok hídjánál Elemér sógorom várakozott a leányával. Kis húgom beszállt hozzánk a kocsiba. A garázda katonák annyira ellepték a Hűvösvölgyet és olyan bizonytalan volt az élet, hogy nem merték a fiatal leányt otthon tartani. A városban talán nyugodtabb a helyzet?... A temetőn túl a vámnál megállt a kocsi. Egy darabig csak állt a ködben, aztán mert se rendőr, se pénzügyőr nem jött oda, elkocogott a nyitott sorompók között. A rosszul világított budai utcákban fegyveres katonák és tengerészek sziluettje ténfergett. Néhány hazafelé igyekvő ijedt polgár alakja bukkant fel és tűnt bele sietve a sötétségbe.
     Az Erzsébet hídon túl világosságban úszott a város. Nagy ívlámpák égtek, mint régen, ha győzelmet jelentettek a harcterekről. A házakon zászlók fityegtek. A Váci utcában hullámzott az esti korzó népe és ahogy a kocsi elhaladt, a kirakatokban Károlyi arcképe látszott a harisnyák és szalagok, prémek és szalámik között.
Szinte megkönnyebbültem, mikor a Rákóczi út piszokban hömpölygő néptömegéből csendesebb utcákba értünk. A kőfaragó utcai háznál megállt a kocsi. A kapualjában lefokozva egyetlen gázláng égett. Cikkelyes világosságokat vetett fel a magas mennyezetre, de lenn a lépés előtt sötétben hagyott mindent. A palotaszerű kis ház mintha megkopott volna a nyáron. A lépcső szomorú és csúnya volt. Az udvarra nyíló folyosóval szemben kormosan, vedletten nézett le a szomszéd ház tűzfala. Benn füstöltek a kályhák és semmi se volt úgy, mint máskor, ha ősszel a meleg, barátságos téli otthonba tértünk hevenyészett rend, letakart bútorok, beborított képek. És ez olyan volt, mint mikor fázósan, nyári ruhában feledkezik valaki a télre.
- Lecsúsztunk anyuskám - és nevettem, hogy vígabban hangozzék. Anyám is nevetett és úgy tettünk mind a ketten, mintha jó kedvünk lenne.
Egy ügyetlen kis német szobaleány lótott-futott a ládák között és nem végzett semmit. Hűvösvölgyi majoros-szomszédunk, aki hűségesen bekísérte a poggyászunkat, a kályhákkal vesződött. A házvezetőnő vizet forralt egy spirituszlángon. Anyám jött-ment és ahova a keze ért, elrendeződött minden. A kis zöld szoba barátságos lett hirtelen és az asztalon egy fehér csipkés terítőn tea gőzült a csészékben. Megint otthon lett az otthon és mi összemosolyogtunk.
     - A sok rossz háborús tél is elmúlt, majd ezt is elviseljük valahogy.
- Ez rosszabb, mint a háborús telek, - mondotta Anyám, szokatlan komolyan.
Önkénytelenül az ablak felé néztem. Ott kinn, túl, egy óriási város lélegzett, melynek a zűrzavarán nem lehetett többé eligazodni. Felülkerekedett és uralkodott a szenny, vajon szervezkedik-e már az ellenállás? Lehetetlen, hogy így maradjon! Egyetlen rendben visszatérő ezred, egyetlen elszánt parancsnok és Károlyi táborának összedől a hatalma.
Újságok hevertek az asztalon. Károlyinak egy nyilatkozatán akadt meg a szemem, melyet a budapesti sajtó képviselőinek jelenlétében tett: "Magyarország november 1-től kezdve mint neutrális állam szerepel - jelentette ki Károlyi. - "Ezen fáradt a kormány"... Hogy az antant-hatalmak mit szólnak ehhez a neutralitáshoz, arról hallgatott. Aztán Linder Béláról beszélt: "... A hadügyminiszternek elévülhetetlen érdemei vannak a béke érdekében. A történelem bizonyára nem lesz mostoha Linder érdemeinek elismerésében, aki a magyarság számára örökösen becses és hasznos szolgálatot tett"...
     Az országház téri gyalázatos bábjátékra kellett gondolnom, melynek a zsinegeit láthatatlan műhelyből rángatták. "Nem akarok katonákat látni"... Azóta azt hallottam, hogy az előre beígért bűnös mondatért tették meg a szociáldemokraták hadügyminiszterré az obscurus Lindert. Miniszteri tárcájának a hadsereg fölbomlasztása volt az ára. És Károlyi a történelem hálájáról beszél.
Hátul az újságban, szinte véletlenül akadtam rá egy kivonatos hírre. Fegyverszüneti feltételek...
Azonnali leszerelés és seregeinknek visszavonása az északi tengertől a svájci határig... Mialatt tovább olvastam, akadozott a tekintetem. Aztán riadtan gyökeret vert. Egy utolsó, a modern hadviselésben példátlanul álló rettenetes feltétel következett: A hadifoglyokat kölcsönösség nélkül azonnal haza kell küldenünk! Felfoghatatlanul hangzott ez. Ellenségeink fehér rabszolgákul katonákat akarnak visszatartani, hősöket, akik nyílt harcban fegyverrel álltak velük szemben. Hirtelen egy másik idegenszerű fájdalom nyilallt a lelkembe. Elvész a tengerpart, Dalmácia, az álomszerű kék szigetek, a flotta, melynek zászlóihoz annyi dicsőség fűződik, elvesznek a dunai monitorok. Át kell adnunk az egész úszó hadianyagot, a kereskedelmi kikötőket és hajókat
     Kiégett, néma karsztok, vad kőmezők a kék ég alatt, zúgó nagy erdők és a Lujza út ezüstje és lenn a mélyben a tenger és mint fehér korallok és kagylók a parton: Fiume, az Óceánok magyar kapuja. Fájdalom szövi át szép gondolatát.
Száz kikötős Itália, miért rabolsz meg? Nekünk csak egy van! Kicsiny halászfalu volt, mint annyi más a Quamero vize felett, mi tettük azzá, ami lett, magyar munkából termett, magyar aratások, magyar szüretek aranya csordult oda, hogy gátat emeljen, partot építsen, csodát tegyen a kövek között. Fiume egyetlen kikötőnk...
És rajta túl, az, ami nem volt a mienk és mégis szerettük, a Dolomitok felhőkbe nyúló rózsaszínű bástyái, hű barátunk, a tiroli nap hazája és Riva, lenn a Garda tón, ormok és szakadékok, melyeket annyi magyar vér öntözött Amit a háború nem bírt elvenni, azt elvegye a béke?
Boldogtalanul jártam reggelig fel és le szobámban, mintha a sanyarúság hajszolt volna.

November 5.

Az erdők szabad reggele helyett ma egy szűk utca szürkesége nézett be az ablakomon. A szemközti ház fala visszakergette a tekintetemet a könyveim, a bútoraim, a képeim közé. Egyszerre megint láttam a szépségüket és örültem, hogy ott vannak körülöttem.
Az íróasztalom mögött a könyvtár sok régi könyve, mint egy hímzés kialvó aranya futott a fal mentén. Felette a vörös kárpiton a pápai tiarás szép keretben Sebastiano Ricci képe, puha homályban a velencei Madonna, Castruccio Castracani arcképe és cobolyprémes zöld zekéjében a németalföldi aggastyán. Az óra ketyegett az empire tükör alatt. A sokfiókos kis szekreterről fiatal kihívással nézett bele a szobába a kora reneszánsz legszebb szobrának a kópiája, San Lorenzo, a gyermekszerzetes.
     Ódon keretek kilobbanó aranya, régi bútorok tompazöld selymei. A színek játszottak egymással a csendben és a vörös függönyök és falak valaminő vörhenyes világosságot vetettek szét a dolgokon, mintha egy láthatatlan naplemente állt volna meg az ajtók és az ablakok között.
Szobám mellett, a kis szalonban, ott függtek a dívány felett a régi akvarellek... Ükatyám, a copfos, púderes öreg úr, csillámló vértjében a romantikus Hardegg kürassier, nagyatyám szép, fiatal feje és halántékfürtös elragadó szőke asszonyok. Szemben, a pianínón aranymedrű Altwien vázák között anyám leheletfinom gyermekarcképe állt. És a kandallón az alabástromóra pillangós ingája szüntelenül halkan mondott valamit a múló időről.
Úgy szerettem mindent, vagy talán inkább csak tudtam, hogy szeretem, mert valaminő féltés fűződött a dolgok szépségéhez. Megtartjuk-e? A mienk marad-e?
     Este vöröskeresztes szolgálatom volt a Keleti pályaudvaron. A Rókus kápolna toronyórája fél hatot mutatott. Zsúfolt villanyosok nyargaltak a Rákóczi úton, köröskörül, mint a fürtök lógtak rajtuk az emberek. Nem kaptam helyet. Gyalog kellett mennem és ahogy a külső városrészekbe értem, egyszerre eszembe jutott október 31-ike. Rossz külsejű emberek, gyanús csavargók, részeg matrózok, kaftános galíciai zsidók lökdösődtek lármázva a gyalogjárón. Honnan került elő ez a csőcselék? Vagy itt élt közöttünk mindig, csak mi nem láttuk?
A pályaudvar tájékán zsibongó embertömeg kavargott. Leszerelt rongyos katonák cigarettákat és ragadós cukrokat árultak; egyik-másik koldult. A fal mentén, a lépcsőn egy ponyván trágár könyvek hevertek. Szurtos emberek ceruzákkal, erszényekkel, dohánnyal kereskedtek. Egy kaftános fiú tálcán csokoládétörmeléket kínált. Valami balkánias volt ebben a lármás képben, mozgó piac hullámzott a piszkos járda felett. A pályaudvar kapuin szabadon járt ki-be a nép. Nincs többé igazolás. A tömeget úgy se lehet feltartóztatni. Az őrök is odébb álltak. És a birkabőrsapkás orosz katonák, oláh és szerb hadifoglyok, mint nekieresztett csorda, törtettek át a tolongáson. Ezek hazamehetnek. És a kezem a szívemhez kapott..
     Az egykori királyi váróterem karbolszagú, áporodott levegőjében a gyér világítás mellett sebesült katonák ültek vöröskeresztes lócákon. Teát ittak és kenyeret ettek hozzá. Károlyi forradalma óta először voltam szolgálatban. A hosszú háborús évek alatt annyi szenvedés és jajszó és mankókopogás, annyi hordágy árnyéka ment át ezen a vöröskeresztes termen, hogy most a szörnyű összeomlásban úgy rémlett, mintha mindaz sajgó szemrehányással visszafordult volna és szüntelenül mondaná: Mire való volt a tenger kín és a sok halál, ha ez lett az út vége?
A fél lánggal égő gázkályha körül szanitéc őrmesterek ültek. A túlsó hideg sarokban néhány átutazó rokkant tiszt húzódott meg. A gallérjukról hiányzott a rangjelzés. Sápadtak és soványak voltak. Egyik a térdére könyökölt és a két kezébe temette az arcát. A másik a mellére csüggesztette a fejét. Ezeknél szomorúbb embereket talán sohase láttam. Ott ültek mozdulatlanul. És mialatt őket néztem, végtelen fájdalomban felderengett bennem, hogy a förtelmes árulás: "a diadalmas forradalom" még egyszer megsebesítette a sebesülteket és a sok kis katonasírban messze messze még egyszer megölte a halottakat.
Egy kórházvonat érkezett, németeket hozott. Néma menetben fordul be az ajtón egyik hordágy a másik után. Aztán szürke sorban ott feküdtek az emberek egymás mellett a földön. Gyűrött, vérfoltos katonaköpönyegek alatt türelmes fakó kísértetek. Egy délvidéki frontlazarettet ürítettek ki hirtelen. "Die Serben dringen vor..."
     Az átvérzett régi kötések piszkosak voltak az embereken; rettenetes gennyszag terjedt el a helyiségben. És a hordágyak között vadonatúj tábori egyenruhában egy vörös karszalagos, aranycvikkeres zsidó őrmester lépegetett hetykén. Sohase láttam addig az üdítőállomáson. "A katonatanács részéről vagyok kiküldve." És ez az ember, akiről lerítt, hogy nem volt katona a háború alatt, most szétvetett lábakkal állt a sebesültek előtt és foghegyről beszélt le hozzájuk.
Szóltam a mentőorvosnak, hogy új kötéseket kellene tenni az emberekre. Egy hete múlt, mióta utoljára váltották. - Nincs kötözőszer, mondotta az orvos leverten és visszament az inspekciós szobába. Aztán egész este nem láttam többet. A bűzös levegőben időnkint fulladt kis nyögések és elnyomott sóhajtások fakadtak fel. Ennyi volt. De szólni senki se szólt. Bágyadt, beteg tekintettel köszönték meg az emberek a rossz barna lőrét és a fűrészpor ízű kenyeret.
- A mieink még harcolnak a szerbek ellen odalenn, - dünnyögte halkan egy szőke bajor, mikor lehajoltam hozzá. Csak miután a vörös karszalagos elment és a szanitécek is kinn cigarettáztak a peron ajtajában, támadt halk beszéd a hordágyak között.
     - Mi történik otthon? - kérdezték a németek. - Nincs újságunk, semmit se tudunk. Az emberek mondják, hogy ott is forradalom van és el akarják kergetni a császárt. Den Kaiser...
Az egyik lócán sebesült honvédek ültek. Az olasz frontról beszéltek maguk között: - így történt, hogy a mieink lerakták a fegyvert és az olaszok akkor kezdtek csak igazán lőni. Nehéz ágyúkkal egész ezredeket lőttek halomra és egészhadosztályokat fogtak körül! 300.000 foglyot jelentenek s vagy ezer ágyút. Minden odaveszett.
- Az újságok is hozták a hírt: az olaszok még huszonnégy óráig folytatták az ellenségeskedést, mikor a mieink már nem adtak le egyetlen egy lövést sem.
- Több ember halt meg ennél a fegyverletételnél, mint a legvéresebb ütközetben, - dörmögte magában az egyik tiszt. Az, amelyik a tenyerébe temette az arcát, felpillantott. - A pacifizmus véresebben kezdődött, mint a háború. Ha még két hétig tartjuk a frontot, az olaszoknál történik az, ami nálunk történt. Ezért kellett úgy sietni. Ezért kellett a feltétel nélküli kapituláció. A tartalékoknál volt a baj, összeköttetésben voltak Budapesttel. Szikratáviratokat kaptak a Nemzeti Tanácstól.
     Mialatt a beszédet hallgattam, eszembe jutott az, amit kormánya nevében Károlyi Mihály üzent az Armee-Oberkommandónak: "mindenért készséggel vállalom a felelősséget!" Azt is kijelentette, hogy "a magyar népkormány maga akarja a magyar állam nevében a külön békelépéseket megtenni". Eredetileg személyesen készült Páduába, de a hadseregfőparancsnokság megakadályozta. "Tegnap óta az a hír terjedt el, hogy miután az olasz hadak főparancsnokával, aki az antant nevében tárgyal a Monarchiával, nem léphetett érintkezésbe, Franchet d'Esperayhez, a balkáni front parancsnokához fordult. A francia tábornok, mielőtt érdemleges tárgyalásba bocsátkoznék vele, azt kívánja, hogy mindazok a csapatok, melyek a magyar-szerb határokon állnak, vonuljanak vissza tizenöt kilométernyire az ország belseje felé és tizenöt napon belül fegyverezzük le a német csapatokat. Magyar föld feladását követelik... és utolsó barátainkat kellene elűznünk magunktól, akik még védik a határt, melyet a mieink már nem védenek!... Magyar földet kellene feladnunk! Erre csak elutasítás lehet a felelet...
A hír azonban mást mond: Károlyi kíséretével állítólag Belgrádba megy, vagy talán már el is ment... Érthetetlen! Hiszen nem álmodtam, valamelyik újságban azt olvastam a vezérkar főnökének a jelentésében, hogy az olasz harctéren csapataink a megkötött fegyverszünet alapján beszüntették az ellenségeskedést. Miféle tárgyalásra készülnek hát Belgrádban?
     Nagy lárma támadt odakinn az ajtó előtt. Temérdek katona tódult befelé. Teát követeltek, durva zsivaj töltötte meg a helyiséget. Elkeseredett hangok hallatszottak. Az Ausztriából érkező katonák legtöbbje kifosztva jön haza. Bécsben vörös gárdák fosztogatják a pályaudvarokon a magyarokat. Elszedik tőlük a hátizsákjukat, egyik-másikról lehúzzák a köpönyeget, a bakancsot, ellopják az élelmiszerüket, még a bicskájukat is. Éhesen, dühösen jönnek haza és követelődznek.
Egyszerre megint ott láttam a vörös karszalagos őrmestert. Elvegyült a katonák közt és egyik-másikkal sugdosódva beszélt. Egy paraszti arcú ösztövér közlegénytől kérdeztem, hogy mind jönnek-e? Hogy nem állnak-e meg a csapatok a határokon az ország védelmére?
- Bizony nem áll meg senki, megyünk haza, még az ágyúkat is ott hagytuk, ahol a hírt kaptuk, hogy nem kell többet katonának lenni. "Az Estnek egy gyűrött piszkos számát kotorta elő a zubbonya zsebéből és meglobogtatta a kezében. - Ebben az újságban is az van írva, még a hadügyminiszter is azt mondta: Most már béke van.
A "nem akarok katonákat látni" tehát már a határsorompókhoz érkezett! Ott várnak a végzetes szavak minden úton, amelyen magyar katonák térnek haza, rávetik magukat prédáikra, megmérgezik a lelkeket. Tizenegy óra felé járt az idő, mikor a szolgálatomnak vége volt. Ahogy kapun kimentem, két ember állt a fal mellett Katonák voltak... tisztek. Az egyik izgatottan beszélt és többször a fejéhez kapott. Szinte olyan benyomást tett reám, mintha őrült lenne. Teljes felszereléssel rendben hoztam haza az ezredet. Jelentkeztem fenn a hadügyminisztériumban, felajánlottam a szolgálatomat az országnak, azt mondták, szereljek le, menjek haza.
     Többet nem hallottam, de ennyi éppen elég volt. Azokban hát, akik már egyszer ide értek, nem reménykedhetünk. Talán másutt valahol, távol ettől a várostól akad még valaki, aki összetartja csapatait, aki Budapestnek vonul és szétveri Károlyi csőcselékét. Ennyi reménység maradt meg számunkra, semmi több.
A zajos utcákból néptelen, sötét kis utcákon át kanyargott az utolsó villanyos kocsi. A Rókus kápolnától gyalog mentem haza. A Vas utca tájékán katonai őrjárat lépései hangzottak. Befordultam a kapun. Mögöttem valahol asszonyi sikítás csattant ki az éjszakai csendből.
Mikor futva felértem a lépcsőn, Anyám ott állt az előszobaajtóban és várt. Ki tudja, mióta?... Nem tett szemrehányást. Pedig láttam az arcán, hogy nyugtalan volt. Csak mikor aludni mentem: mondotta kérlelve: - Máskor ne maradj ott ilyen sokáig.

November 6.

Sajátságos érzésem van. Olyasmit érzek, mintha egy nyitott seb lenne a fejemben és a vér minduntalan elöntené a gondolataimat. Készülődnek, akarnak valamit, aztán feleúton megállnak és zűrzavaros homályba tévednek bele. Meddig lehet az ilyesmit elviselni? Valaminek történnie kell... Egyre mondjuk ezt és egyik nap csak múlik a másik után. Új és új szerencsétlenségek híre jön. Rabol az ország. A kastélyokban, pusztákon, falvakban kószáló orosz foglyok, züllött katonák, fegyencek, kiszabadult rablógyilkosok fosztogatnak a felbőszített csőcselékkel. Kecskemétről, Félegyházáról, Kaposvárról, Nagykőrösről riasztó hírek jönnek.
     Ma reggel Arad vármegyéből érkezett valaki: Álgyest! Egy névtelen kis falu, nyoma sincs a térképeken és nekem mégis megvonaglik a szívem. Túl a világosi mezőn, a Kőrös partján, az öreg kert, a régi ház a jegenyék alatt. Kifosztották. És ezen a sorson át, élőn és elevenen, egyszerre megértem Magyarország minden kifosztott kastélyának, minden megrablott otthonának" a szerencsétlenségét. Üszkös falak, üres szobák... Nem volt az enyém az ősi oszlopos udvarház; mégis hozzányúltak az enyémhez; messze gyerekkorom elmúlt nyarait bántották. Megtiporták az utakat, melyeken, ha rájuk gondolok, nagyanyám emléke még ma is olykor kézen fogva vezet. Megtiporták a Kápolna-hegy lejtőjét, melyen annyit játszottam hajdan. Betörtek még a kriptába is. Úgy hírlik, megrabolták azokat, akik csendes nyugvásra gyűltek ott össze nemzedékről-nemzedékre, az alvó homályba.
A fellázított oláh parasztok agyon akarták verni a kastély lakóit. És míg ők bújva menekültek, a falusi tanító vezetése mellett betódult kaszákkal, baltákkal a vad csorda és amit nem vittek el, azt veszett orgiában összerombolták. A könyvtár szép ódon könyveit beletaposták az udvar sarába. A régi dolmányos földesurak, a krinolinos dámák képeit fejszével hasogatták be, kiszúrták a szemüket, kivágták a vásznat a szívük helyén. A perzsaszőnyegeket darabokra metélték és úgy osztozkodtak rajtuk. Mint a fúriák zúztak, törtek napestig. A százados öreg bútorokból tüzet raktak dáridójukhoz az udvaron. Az öntöző kút medre pedig, a tuják alatt, színültig van darabokra zúzott Alt-Wien cseréppel, metszett poharak kristálytörmelékével.
     Hányszor néztem a víz tükrében a saját gyerekarcomat és öltögettem nyelvet önmagamra, hányszor fogtam pillangót a kút körül és a meleg, rózsaszagú kert napfényes útján, mely a fenyőkön túl, a mély zöldbe vitt... Az utak szélén, ott az öreg árnyékban, smaragdos moha bársonylott. És zöld moha nőtt a kőpadon a kert végében is, ahová ritkán jöttek el játékot zavarni a nagyok. A padra fel lehetett állni és ki lehetett róla látni a bokorsövény felett az országútjára. Puha fehér porban, echós szekerek jártak és a bocskoros oláh parasztok megsüvegeltek, ha észrevettek: -Naptye buna! Integettem nekik. Ismertem az öreg Togyert és Liszandrut és Petrut, aki az anyám keresztfia volt. A maguk nyelvén beszéltek, sohase bántotta őket senki, a papjuk, a tanítójuk csak oláhul tudott, de azért a magyar állam is fizette őket.
Így volt ez másutt is! A magyar faj nem nyomta el idegen ajkú testvéreit, akik zaklatott századokban, mongolok, tatárok, törökök és saját vérük zsarnokai elől menedéket keresve vándoroltak be. Mert ha tette volna, - ma nem lenne többé német, tót, rutén, oláh és szerb az országunkban. Hazudtak, akik mást mondtak. Mi békésen éltünk együtt. És a nemzetiségek most egyszerre mégis vad gyűlölettel ordítják, hogy agyon kell ütni mindenkit, aki magyar.
Ezért az eredményért két oldalról folyt a szívós, céltudatos munka. Az oláhországi propaganda és Károlyi destruktív tábora két oldalról fúrta meg a hegyet. Középütt találkoztak az alagútban, az oláh agitátorok és az áruló magyarok. Ez is hozzá tartozott Károlyi táborának terveihez. Hogy megteremtsék hatalmuk előfeltételét: a felbomlást, a nemzetiségi vidékeken agitátoraikkal a magyarokra uszítottak. A fajmagyar vidékeken az osztálygyűlölet csóvájával hajszolták rombolásba a népet. És a vérvesztett nép megbódult: a háborús évek szenvedése csúnyán felordított benne.
Sejtette régen mindenki, hogy ha a katonaság egy napon hazajön a csataterekről, kérdőre fogja vonni azokat, akik kiéheztették, kiuzsorázták hozzátartozóikat és meggazdagodtak idehaza, míg ők odalenn szenvedtek.
     A háború utolsó éveiben pogromról beszélt az elkeseredett frontkatonaság: "csak egyszer legyen vége a háborúnak." Leszámolásra készült a nép és ökle lassan, rettentően emelkedett a bűnösök feje fölé. Egy démoni hatalom most egyszerre félrehajlította az öklöt. A temérdek felgyülemlett gyűlölet elhárult a galíciai bevándoroltakról, lánckereskedőkről, uzsorásokról, falusi kocsmárosokról és - a magyar kastélyokra és udvarházakra, a magyar hatóságokra zuhogott le.
     Szégyennel és keserűséggel hallgattam a híreket. A föld népe, itt-ott még a fajmagyar parasztság is, a kormány agitátorainak útmutatása mellett feldúlja a fajmagyar urak otthonát. A megtévesztett nép talán önmaga előtt vétkezik, mikor ismétli, amire tanítják: "Most köztársaság van, most minden mindenkié." És jómódú gazdák szekerekkel mennek az urasági udvarokba, hogy elhurcolják azt, ami a másé. A hatóságok tehetetlenek. A felingerelt nép dühe elkergette a szolgabírákat és jegyzőket. Az ürügy megvolt. A háborús közigazgatás alatt a jegyzők szedték be a termelőtől a búzát, a marhát, ők rendelték ki a hadimunkásokat. Ők osztották ki a cukrot, lisztet, petróleumot és a szűkös hadisegélyt, - őket érte a vád, hogy megtartották maguknak a többletet, nekik jutott ki a gyűlölet mindenért. Ez a gyűlölet, mint levezető csatorna kínálkozott oda azoknak, akik a pogromtól féltek. Számítóan felhasználták. A falvak furkósbottal kergettek el vagy háromezer jegyzőt és sokat agyon is vertek.
     Így maradtak magukra a községek. A lázítás eredményeként papjaikra ekkor már nem hallgattak, tanítóik közül pedig sokat megérintett a métely. A rend felbomlott. És népapostolok álarcában, a Nemzeti Tanács agitátorai: újságírók, pincérek, parketttáncosok, moziszínészek és leánykereskedők tódultak ki a vidékre. Jóformán a pesti forradalom napján, a főváros mintájára, mindenütt helyi Nemzeti Tanácsok alakultak. Mint egy régi megegyezésben, hangtalan parancsszóra a munkásszervezetek zsidó vezérei, a munkáspénztárak zsidó alkalmazottai, magukhoz sikkasztották a vezetést. Ismerték a jelszavakat, melyekkel ma a tömegekre hatni lehet, összeköttetésben voltak a budapesti lázadókkal. Hirtelen beültek a községi elöljárók mellé, terrorizáltak és intézkedtek. A pesti Nemzeti Tanácsra hivatkozva parancsoltak a fejetlenségben, melyet közvetve ők maguk idéztek utasításokat adtak az elöljáróknak és a községeknek.
Az az aljas igézet, mely a fővárost megbénította, rámeredt szörnyű szemével a vidéki városokra és falvakra is. És a megalázó letargiában mindenki engedelmeskedett. Károlyi forradalmát majdnem kizárólag zsidók csinálták. Nem titkolják, dicsekszenek vele. És tehetetlenül kapkodják be kétes munkájuk díját. Elfoglalnak minden szabad helyet. A kormányban ma kimondottan három, - ténylegesen öt zsidó miniszter ül.
     Garami, Jászi, Kunfi, Szende és Diener-Dénes kezében van a kereskedelmi, a nemzetiségi, a népjóléti és munkásügyi, a pénzügyi és a külügyi tárca. A belügyminiszteri rendőri főosztály révén az ő hatalmukban van a rendőrség és a politikai nyomozóosztály is, melynek élére hirtelen kineveztettek egy Szilárd-Singer és egy Német-Deutsch nevezetű egyént, - a rendőrség felbujtói A hadügyminiszter jobb keze egy zsidó fényképészsegéd: Vágó Jenő, alias Wilhelm Jakab forradalmár. A sajtóosztály főnöke: Simonyi Henry, illetve Steiner Hersch, a sajtó-kormánybiztos: Göndör Ferenc, illetve Krausz Náthán. Javarészt zsidók a Nemzeti Tanács tagjai is. Zsidó a városparancsnok, a katonatanács kormánybiztosa, a munkástanács vezetősége; kizárólagosan zsidó Károlyi Mihály tanácsadói és túlnyomóan zsidók azok is, akikkel tegnap éjjel csakugyan útra kelt a balkáni front parancsnokához, Franchet d'Esperay francia tábornokhoz, Belgrád felé.
     Megfoghatatlan utazás! A kormány félhivatalos lapjának ma esti számában eldugva ugyan, de mégis ott van egy hír, mely minden fegyverszüneti tárgyalást immár feleslegessé tehetne. Szó szerint feljegyeztem magamnak: "A olasz királyi hadsereg főparancsnokságának megbízottai által, a Szövetkezett hatalmak és az Egyesült Államok nevében, az osztrák-magyar hadsereg főparancsnokságának meghatalmazottjaival megkötött fegyverszüneti feltétele alapján november 4-én du. 3 órakor a szárazföldi, tengeri és a levegőben való ellenségeskedéseket az összes osztrák és magyar frontokon beszüntették."
És ki tudja, hányadszor kérdeztem magamtól, hogy miről akar hát Károlyi és kísérete Belgrádban tanácskozni?
Ingerült tiltakozást éreztem a belsőmben. Károlyi Mihály és miniszterei, Jászi, Hatvany báró: a Nemzeti tanács kiküldöttje; a munkástanács megbízottjai, radikális újságírók és a katonatanács képviselője: Csernyák százados, egy lefokozott tiszt... hogy mernek ezek Magyarország nevében beszélni?
     Sajátságos nyugtalanság fogott el. A szobám fala összeszorította a levegőt és közel tolta hozzám a bútorokat. Úgy éreztem, abroncs zár körül. Szűk lett a hely, a ház, a város. Mi történik túl rajta? Útban van-e már a felmentés? Sietni kell, hiszen a mocsár dagad, emelkedik, már az állunkig ér, holnapra belefulladunk. Nem bírtam otthon maradni. Tennem kellett valamit, ha mást nem hát menni, rohanni, elfáradni. Az utolsó napok szenvedése, mint egy ostor, cselekvésre ösztökélt. Saját magam tétlenségét egyszerre nemzetem nagy, bűvös tétlensége egy atomjának éreztem. Részese voltam én is a letargiának már nem mertem csak a többieket vádolni, már nem csupán tőlük vártam, homályosan, kétségbeesetten vámi kezdtem valamit önmagamtól is. De hát mit tudnék tenni én, aki elvonult és magányos voltam az életemben is, a művészetemben is, aki nem tudok mást, mint a hazámat szeretni és a szépséget hívni a tollammal? Mit használ az, mikor egy egész idegenlelkű város röhög az ember szemébe, ha hazáról beszél? Mit használ a szépség, mikor milliók taposnak rajta?
     Szerencsétlennek éreztem magamat és szomorúan, tépelődve mentem előre rosszul világított kis utcákon. A Múzeumkert rácsa mellett egy tengerész állt. Fegyver volt a vállán és pisztoly lógott a derékszíján. Szemközt, a régi Országház kapuja előtt, nagy teherautóról nehéz ládákat hurcoltak be katonák az épületbe. Egyszerre eszembe jutott, hogy abban az épületben, melyben egykor Deák Ferenc lelke nyilatkozott meg a régi magyar országgyűlés előtt, most a forradalmi katonatanács ütött tanyát. Szervezője Pogány József, akit Károlyi a tanács kormánybiztosává nevezett ki, ma már olyan hatalom, mely szembehelyezkedik a hadügyi kormánnyal.
- Mi van azokban a ládákban? - kérdezte elmenőben egy lompos cselédleány az egyik katonától.
- Kötszerek, - felelte a katona és hunyorgatott hozzá, - de a javát éjjel hozzuk. Mikor engem észrevett, fenyegetően elállta az utamat:
- Ne járjon itt. Le a járdáról!
     Akkor vettem észre, hogy az autón gépfegyverek vannak és a ládákon két fekete szó ismétlődik: "Vigyázat. Töltény."
Linder eldobáltatja a határon a fegyvereket, Pogány pedig fegyvereket és muníciót hordat össze Budapest kellős közepén...
Véletlen-e ez vagy összefüggés lenne a kettő között? Az utca képe eltorzult. Idegenszerű arcok haladtak el mellettem, idegen arcok néztek ki a kocsikból, arcok, amelyek hajdan nem voltak itt, amelyek október 31-én bukkantak fel egy mélységből és még akartak valamit...
Soká bolyongtam magányos kínomban. Megkergetett a kétségbeesés. Egyszerre a Duna partjára értem. Előttem az Erzsébet hídja, mint egy tarajos szörny, egyetlen ugrással vetette át magát a folyón. Hátán elvétett lángok égtek. Felette mozdulatlan tömegben állt a Gellérthegy, alatta folyton csúszó hideg völgy volt a folyó, melynek sodra világtalan, néma hajókat vitt magával. Elvétve egy-egy fekete rév kapaszkodott a parthoz és fél lánggal égő lámpák fénye csurrant le borzongva a mederbe. Szél fújt a hegyek felől. Fagyot hoz éjszakára. És akkor majd lehunyják szemüket a part menti házak. Hogy ne lássanak. A nagy hideg vízen prédaleső kis hajók kószálnak olykor lövés dörög. Titoktartón loccsan a hab... Mindenki beszél róla, senki sem akadályozza meg. 1918-ban Pest és Buda között, mint sok száz év előtt a rablóvilágban, fegyveres kalózok tartóztatják fel a hajókat. Tengerész-nemzetőrök fosztogatnak a Dunán!
Magam mögé néztem. Rosszul világított utcák és fekete házak közül ki tudja, melyik rablóknak és gyilkosoknak a búvóhelye? Bűnt takar a zsivaj a rohanó körutakon, bűnt takar a csend a hallgató sikátorokban. Vér van a városon, Tisza István gyilkosai szabadon itt járnak közöttünk.
     Egy idegen ember fordult ki a szegleten. Egyszerre arra kellett gondolnom, vajon ez volt-e? Vagy a másik, aki az autóban ült és szivarozott. Minden lehetséges. Lépések jönnek mögöttem, hangokat hallok. Közöttük! van-e az, aki ott járt? Beszéltek-e ott ezek a hangok? A hatósági nyomozást beszüntették. A rendőrség úgy keresett, hogy ne találjon. De Tisza vérét nem lehet felmosni. Az itt marad és vádol.
Fáradtan értem haza. Miért mentem el? Akartam-e valamit? Kerestem-e valakit?... Hiszen megtörténhetett volna, hogy szembejön egy ismerős arc, köszön, megáll és mond valamit, amitől meg lehetne egy kicsikét nyugodni. Olyasfélét, hogy Kövess hazatérő hadseregével Pest ellen vonul, hogy Mackensen összeszedi Erdélyben a székelyeket. Most már eszembe jutott: egy nevet akartam hallani, egy ember nevét, aki bátor és erős, parancsolni és szervezni tud, aki meg tudja markolni az örvény szélén a végzetet.
Mikor benyitottam a szobámba, odabenn jó és meleg volt. Anyám befűttetett, míg odajártam. A nyitott kályhaajtón át kitáncolt a tűz fénye és a parkettában tükröződött. Apró villanó lépések szaladgáltak a könyvespolcon is a régi kötések aranyán.
     Teát hoztak be és Anyám is bejött. Fekete selyemruhája nyakán világított a fehér csipkegallér és megszokott parfümje finoman terjedt szét a levegőben A tolongó sáros utcák után olyan volt ez, mint egy halk tiszta ünnep és egy percre megpihentem tőle.
Később vendégem jött: gróf Mikes Árminné. A nyugalom megint hirtelen szétszakadt. Fáradtnak látszott, az arca lefogyott, mintha beteg lenne és a szemét el-elfutotta a könny. Tudtam mindent, ami a lelkében történik. Erdély haldoklott benne.
Hallottad már? - kérdeztem habozva. Az Egyesült Államok elismerté Oláhország jogát Erdélyre? Jog?... ha ezek, ezek a hazaárulók itt oda fogják adni.
     Mély fajdalom vonaglását éreztem; Az őslakó gőgös székelyeknek bevándorolt oláh pásztorok jogáról beszél Északamerika. Egy olyan fiatal világrész, amely az emberiség számára még nem létezett és sötétbe merülten hallgatott akkor, mikor a magyarságot már egy fél ezredév joga kötötte Erdély földjéhez.
- Egy talpalatnyi földet se vehetne el tőlünk senki, ha a hadseregünk nem állna a határon:
- Ha Tisza István élne!...- Ha élne, újra megölnék... !
Elhallgattunk és egy darabig olyan csend volt: a szobában, hogy a kályha irányából tisztán hallatszott a kihűlő parázs finom repedése.
Összejátszottak ellene mind, - mondotta Mikesné, aki közeli rokona volt gróf Tisza Istvánnak és ragyogásában és tévedéseiben is hűséges és önzetlen barátja. - Mikor odamentem, még láttam a vérét a hall kövezetén. Egy golyónak a nyoma is ott volt... Temérdek vér. Elvérzett, azért lett a halálban olyan borzasztóan fehér az arca.
És a felesége?...
     - Egészen mozdulatlanul ült mellette és fogta a kezét... Szegény István, jóformán még ki se hűlt, mikor már jelentkezett egy tiszt Felmutatott valaminő nyílt parancsot, hogy Linder szárnysegéde és mondta: megbízása van, meg kell nézze: tényleg meghalt-e Tisza? Aztán nem ment el addig, míg saját szemével meg nem győződött. Egy közkatona is volt a kíséretében, azt meg a katonatanács küldte oda. A tiszt benézett az ajtón a halottas szobába. Mikor látta, hogy István igazán meghalt, akkor volt benne annyi cinikus merészség, hogy az egész kormány részvétét tolmácsolja a családnak. Radvánszky Béla mondta neki: nem kérünk belőle. Később odajött a rendőrség részéről valaki, egy rendőrorvossal.
A látszat kedvéért történt. Hiszen nem kereshetik a tetteseket... Egy táviratot is hoztak Károlyitól és a beszentelés előtt egy koszorút. Kidobták...
- De hát miért is nem ment el Tisza?
- Azt mondta, nem bujkál...: - és, vendégem aztán elbeszélte úgy, ahogy Radvánszky Bélától hallotta, a gyilkosság részleteit.
     A végzetes napnak már a reggelén emberek ődöngtek a villa tájékán. Almássy Denise korán érkezett oda és kérte Tiszát, menjen el a villából valamelyik ismerőséhez, mert nincs biztonságban az élete. Tisza azt felelte: senki házába hívatlanul nem megy. Közben kinn a Hermina úton egyre nagyobb csoportosulás támadt. A csőcselék, mely mindig kész, hogy megcsúfolja a nagyságot és a szerencsétlenséget, fenyegetően átkozta Tiszát. Nőtt, zúgott a tolongás. Benyomták a kert kapuját. Nagy lármával katonák tódultak befelé. Egy zsidó vezette őket, aki esőköpenyeget viselt és részegnek látszott. Mikor a villába értek, a vezető könyörögni kezdett, hogy négy szem közt szeretne Tiszával beszélni. A katonák a hallban maradtak. Tisza fogadta az idegent. Észrevette, hogy revolver van nála, és egy mozdulattal jelezte, hogy az ő zsebében is van fegyver. Az ember erre meghunyászkodva csak azt kérdezte tőle, nem rejteget-e valami hadbírót, aki neki ellensége s akivel végezni akar. Azért hord magánál revolvert. Tisza mondta, hogy nála senki elrejtőzve nincs. Azután az ember és a katonák elmentek. Helyszíni szemlét tartottak vagy meg akarták-e ölni már akkor? Lehetséges...
     Nagyváradon, Kaposvárott és más vidéki városokban délután három órakor, mikor Tisza még élt, elterjedt a híre, hogy meggyilkolták. Pesten a külvárosokban már délelőtt beszélték. Pekár Gyula egy újságírótól hallotta, hogy Kéri Pál, Károlyi bizalmasa, az Otthon hírlapírók körében négy óra tájban kihúzta az óráját és többek füle hallatára mondotta: Tiszának már csak másfél óra az élete.
A csendőröket, akiket Tisza őrizetére még a Wekerle kormány rendelt a villába, október 31-ikére kicserélték. Új emberek jöttek oda. Nyugtalankodtak. Őrmesterük kérte, hogy Tisza erősítésről gondoskodjék. Tisza azt felelte, nem ő hívta őket, így hát nem rajta áll. Délután az őrmester azt mondta, hogy elmennek. Telefonálni nem lehetett a villából, a központ felelt, de nemi kapcsolt. Minden összejátszott. A házbeliek aztán nem látták többé a csendőröket. Ott maradtak, de nem mutatkoztak. Közben Tisza sógora, Sándor János jött és unokaöccse, Radvánszky Béla. Ők hozták hírül, hogy a város forrong és Károlyi Mihály kezében a hatalom. Tisza el akart menni a munkapárti körbe, hogy híveit irányítsa. Felesége kérlelte, ne tegye. Így hát Sándor Jánost bízta meg, menjen helyette ő és kérte unokaöccsét, kísérje el sógorát.
     Kinn egészen besötétedett. A csőcselék egyre fenyegetőbben morajlott. A kert kapuját feszegették. Távol lövések dördültek. És a villa segítséget már sehonnan se várhatott. Körülkerített szörnyű siralomház lett, amelyből nem vitt többé sehová út...
Hol voltak ekkor Tisza István hívei és barátai? A golgotai órában csak két asszony osztozott vele.
És ezalatt a história halkan-halkan feljegyezte magának a két asszony nevét... Öt óra tájban lehetett, mikor kinn az utcán erősödött a lövöldözés Aztán csengetés hallatszott. Az inas berohant. Jelentette: nyolc fegyveres katona jött a házba. Két katona ezalatt lement a csendőrökhöz és a Nemzet Tanács nevében lefegyverezte őket. Nem álltak ellent. Nyolc ember megadta magát kettőnek... Az inas közben sírva rimánkodott gazdájának, meneküljön ugorjon ki az ablakon. Tisza a legény vállára tette a kezét: "Köszönöm, hogy olyan hű cselédem voltál. Áldjon meg az Isten!" - Aztán néhány pillanatig magukra maradtak ők hárman. Ő és a két asszony. "Nem ugrom én sehová ahogy éltem, úgy fogok meghalni," - mondotta, revolvert vett magához és kilépett a Hallba, Felesége és Almássy Denise vele mentek. Odakinn felemel fegyverrel katonák álltak. Cigarettáztak. - Mit akarnak? - kérdezte Tisza.
     - Gróf Tisza Istvánt keressük. - Én vagyok. A katonák rárivalltak hogy tegye le a revolvert. Tisza a nap folyamán többször mondta, védekezni fog, ha segíthet vele magán. Ekkor az emberek felszólítására letette a fegyvert. Ezzel a mozdulatával mondotta meg, hogy teljesen reménytelennek tartja helyzetét. Nem volt gyönge egy pillanatig sem. Erős és bátor volt, mint egész életében. Hű maradt önmagához. Nem kérte az életet, belenézett a halál szemébe. Az egyik katona szónoklatot tartott. Mondta, hogy ő az oka a háborúnak s ezért lakolnia kell. Ennek a közkatonának kifényesített körme volt... Egy másik arról beszélt, hogy nyolc éve katona és Tisza az oka. Ő pedig azt felelte: - Én nem akartam a háborút. - Ebben a pillanatban benn a sötét lakásban ütött egy óra. Valamelyik katona elkiáltotta magát: - Ütött az utolsó óra! És a gyilkosok cigarettázva sortüzet adtak. Egy golyó Tisza mellét érte. Előre bukott... Almássy Denise is megsebesült és összeesett. Tisza már a földön feküdt és akkor még egyszer belelőttek. Aztán ott hagyták.
Egy ízléstelen bérvilla halljának gyér világításában, puskaporfüstben elterülve, feküdt a földön a haldokló Tisza István és a hatalmas kéz, mely egy birodalmat kormányzott egykor, utolsó mozdulatával gyöngéden azoknak intett, akiket szeretett:
- Nyugodjatok meg... ennek így kellett lennie. És meghalt úgy, ahogy élt
     Titáni végzete betelt. Az élet és halál itt nagyobbat teremtett, mint a görög tragédiaírók zsenijének a képzelete. Egyetlen véres, keserű emberi sorsba beletükrözte magát egész fajának és nemzetének végzete.
Tisza ledőlt és mint a zuhanó tölgy és magával tépte a földet, melyben gyökere élt. Amíg lábon állt, senki se tudta, milyen nagy. Mint a fát a rengetegben, csak akkor lehetett megnézni, amikor kidőlt.
Tisza István meghalt, abban az órában, amelyben meghalt Magyarország. Azok akik megölték, abban az órában fognak meghalni, amelyben Magyarország újból feltámad.

November 7.

Hajnali szolgálatom volt a Keleti pályaudvaron. Sötét reggelen indultam el hazulról. Az eső szitált. A gyér lámpák alatt az elhanyagolt lucskos aszfalt olyan volt, mint egy óriás állatnak lenyúzott, rücskös bőre. A kapuk még zárva voltak és az alvó házak előtt ládákban, kosarakban állt a szemét. Az utcák homályán elvétve kullogott át egy-egy korán kelő. A villanyoson munkások ültek. Szemközt, egy nehéz durva arcból két rosszindulatú szem meredt reám.
- Ne hordja azt, most már nincs korona.
- Nekem van és én ez alatt a jelvény alatt dolgoztam egész háború idején. Az ember morgott, de nem szólt hozzám többet. Később hallottam meg, hogy az irgalomnak ezért a jelvényéért egy hölgynek a képébe ütöttek, az utcán.
     Kinn a pályaudvaron ijesztő, sűrű zűrzavar hömpölygött. Visszhangozva, zsúfolt vonatok futottak be az üvegezett boltozat alá. A kocsik olyanok voltak, mint a romok, falaikon lövések nyomai látszottak. Nyílt pályán rablóbandák lövik a vonatokat. Az ablakokat bezúzták, a lépcsők leszakadoztak. A befutó vonatok tetején, a lépcsők hágóján, még az ütközőkön is emberek álltak a csípős hidegben. Ordítozás hallatszott. Rendetlen bomlásban tódultak a hazatérő katonák ezrei.
     A peron betonozott padlóján, a tenyérnyi vastag behordott sárban temérdek aprózott lépés csámcsogott a tolongásban. Az alig megürült kocsikat rohamban lepték el az orosz foglyok, oláhok, szerbek. Haza... Haza...
Lökdösték egymást, káromkodtak. Az ablakokon másztak be, mert az ajtókon át már nem fértek. Egy állomási alkalmazott mondta, hogy a háborúban 30.000 ember volt a pályaudvarnak a napi forgalma. Most egy nap alatt 200.000 ember jön és megy. És a vonatok, amelyek 1.500 utas befogadására képesek, most 9.000 embert szállítanak. Életveszélyes az utazás. A vasúti személyzet kidől a kimerültségtől. A tengelyek nem bírják a túlterheltséget. És a fejvesztett káoszból minduntalan rettenetes szerencsétlenségek híre jön. Az olasz frontról visszaözönlő katonák százait lesöpörte a vagonok tetejéről az alagutak torka. Hullák fekszenek a hazatérők útján.
Fujtatva megint egy új vonat érkezett. Menekülteket és katonákat hozott a védtelen határokról. A menekültek nyomán hírek terjedtek. Cseh bandák, itt-ott reguláris katonaság tört be a Felvidékre! Minden úgy hat, mint egy-egy vészkiáltás! Trencsénben megszállták a csehek a határmentét! Pozsony előtt vannak! Amerre mennek, útjukban elkergetik a magyar hivatalnokokat, túszokat szednek...
     Egy nagybecskereki asszony jajgatott. Olyan panaszosan, elnyújtva, mint mikor a szél siránkozik a kéményben: - Jaj... jaj... már a szerbek kezén a város. Újvidéken is rabolnak. Versecz is az övék és senki sem áll ellent... Csak a német katonák szedik fel a síneket. - És az oláhok... az oláhok!... Szívszaggatón felzokogott egy székely asszony - A kormány pedig megtiltja a fegyveres védekezést. Miért, de hát miért?...
Ki tudna ilyesmit megérteni? Egy galíciai lövészárokért, meg a Karszton egy szikláért ezer meg ezer magyar halt meg! A hazai földet nem védi senki! Ahol megkísérelték, oda fenyegető parancs ment le Budapestről.
     A kormány olyan utasítást ad a vidékre, hogy az idegen csapatokkal szemben nem szabad ellenállást kifejteni. Érjék be a hatóságok az elvi tiltakozással, a lakosság pedig maradjon szépen nyugton a helységekben. Ne helyezkedjék szembe a megszállókkal! És oda, ahol ez a parancs nem használ, Budapestről tengerészkülönítmény érkezik. Szökött fegyencek és rablók és ezek lefogják a hazafias ellenállás szervezőit. A védelemre fegyverkező nép közé pedig agitátorok lopakodnak: pesti zsidók, akik lázítanak és fosztogatásra izgatnak. Szegény elbolondított fejével csődül köréjük a nép. Aztán hamar megy, azt mondják nekik, béke van és minden a tiétek. A tömeg megbódul. Nem törődik többé se hazával, se ellenséggel, Nincs többé ellenállás és minden harag a hatóságok és az urak ellen fordul. A csőcselék rabolni kezd. Zűrzavar támad és a felfordulásban mindig akad valaki, aki a rend helyreállításának az örve alatt behívja az ellenséget.
Egy idegen fegyveres járőr bevonul. Nyolc-tíz ember és kitűzik a zászlójukat és leverik a magyar címert. A mieink pedig csak nézik, nézik, mintha alvajáró őrültek lennének...
     Így mondják el, akárhonnan jöjjenek, mindannyian. És ellenséges kézre kerül egyik magyar város a másik után. Amit ezer éve tartunk, elvész egyetlen óra alatt és az idegen megszállások, mint a hullafoltok terjednek Magyarország testén. Falvak, városok neve... Vad, kétségbeesett segélykiáltás fuldokolt szüntelenül a mellemben: Hát nincs senki, aki megmentsen bennünket!
Menekültek hömpölyögtek el mellettem. Kifosztották a házunkat! Felgyújtották a kunyhóinkat!... Két férfiember félmeztelen aggastyánt emelt ki egy marhaszállító kocsiból. Szép, előkelő vágású ősz feje ide-oda lóbálódott, ahogy vitték. És az arca olyan volt, mint a viasz. Honnan jönnek? Már senki se kérdi. - Mindenünnen, köröskörül. És a szállodákba fűtetlen szükséglakásokba, hideg iskolatermekbe zsúfolódnak a menekültek. A pályaudvarokon pedig poggyászhegyek nőnek a szabad peronokon. Egymásra dobált rettentő halom, családok, emberek megmaradt vagyona. Abroszba kötött batyuk, ruháskosarak, teletömött gyerekkocsik, angol bőröndök, tyúkólak, kofferek, tarisznyák. Szédülés fogja el az embert és a siralmas hegyek nőnek óráról-órára, vad rendetlenségben...
     A bejárat felől megint oroszok jöttek. Katonák puskatussal tuszkolták az embereket. - Előre ruszki!. Nehéz állati bűz kavarodott mögöttük. A halomra hányt ládák körül kétségbeesett férfiak tolongtak. Egy ökölnyi fiú nagy régi bőrtáskát vonszolt. Egy feltört koffer előtt öreg dáma térdelt a piszokban. Cobolyprémes bársonykabát volt rajta és egy paraszti kendővel volt bekötve a feje, úgy ahogy hirtelen menekülhetett. Hangosan sírt és tördelte két sovány kezét. Mindenét ellopták az úton. Senki se figyelt rá. Gyerekek sikítoztak és nem tudták megmondani, honnan jöttek. Az anyjukat keresték, elvesztették menekülés közben. Az egyik vagonban agyonnyomtak egy kis leányt a zsúfoltságban. Holtan vitték katonák egy hordágyon. A túlsó oldalról, a síneken át, egy asszony jött futva; furcsán ugrott és a haja lobogott őrült szeme előtt. Felsikított. Még nem ért oda, nem látta és mégis tudta: Az övé volt, az övé... Ezalatt a fal mellett ólálkodó lengyel zsidók alkudoztak... Rávetették magukat a hazatérői frontkatonákra, olasz pénzt vásároltak tőlük. A kijáratnál fegyveres tengerészek lármáztak és elszedték a batyus parasztasszonyoktól a tojást, meg a zsírt. Vörös karszalagos agitátorok, a katonatanács emberei, lázító cédulákat osztogattak, az egyik beszédet mondott A katonák körülállták, figyeltek is, nevettek is, a fejüket vakarták és ahogy odébb mentek, már nem tisztelegtek a feljebbvalóiknak.
     Egy vonat fütyült, mintha menekülő lett volna az is, nagy futás után rongyosan, lihegve jött és megint ömlött az ember. Sebesült katonák vonszolták magukat az üdítő állomásra. Egyiknek újságpapírba volt csavarva a lába. Lehúzták a bakancsát a vörös gárdisták az osztrák határon. Menekültek jöttek. Volt tűzhelyük és volt hazájuk... Minden elveszett! Kitágult szemükben az éhség könyörgött és úgy nyújtották ki a kezüket egy darab kenyérért, mintha koldulnának. Károlyi mit tettél?
Bódult fejjel mentem hazafelé. A gázlámpákat már régen kioltotta a reggel. A szürke nappali világosságban szinte mániákusan néztem az elhaladó arcokat. Vajon menekültek-e ezek is? Körülöttem lerongyolódott és piszkos volt a város. A házakon szomorú, kormos zászlók fityegtek a hideg levegőben. Még mindig ott voltak és szörnyű hazugságokat mondtak.
Elvesztettük a háborút. Magyarországba idegen csapatok törnek be, tízezernyi menekült tántorog az utcákon és Budapest ünnepli árulóit és lobogódíszben áll összeomló országa közepén.

November 8.

Felhők nyargaltak a Duna felett. A szél befütyült a kéményekbe. A budai utcák ásítva dideregtek a házak között. A hűvösvölgyi villamos jóformán néptelen volt. Odakintről régen beköltözött mindenki és árván álltak a házak. Az erdőből fejszecsapások reccsentek ki. Az út mentén fát loptak, vacogó város emberek. Lerongyolódott hivatalnokok, tanítók, asszonyok szedtek rőzsét az avarban. A hegyekben időnkint lövések dördültek. Az elszéledő katonaság ezre magukkal vitték a fegyvert és most szabadon vadásznak szerteszét az országban. Vadorzótól népesek az erdők. Vérnyomok látszanak. Dög rothad Magyarország híres vadállománya kipusztul nemsokára.
A villánkhoz értem. Körüljártam a magára hagyott házat. Még nem törtek be. Az utakon ostort csavart a szél az őszi levélből. Száraz csörgés hallatszott mindenütt és a csupasz fák gallyai összeverődtek a mozgó levegőben. Egy öreg asszony haladt lefelé az úton, vékony, selyemszoknyáját fújta a szél. Valamikor jobb időket élhetett, most rőzsét vitt a hátán: - Nem kapni fát odabenn. Mi lesz e télen? Megfagyunk...
     Visszajövet újságot vettem a villanyos ablakából. Sok kéz nyúlt ki az ablakon. Szemben egy fiatal tiszthelyettes is vett. A letépett, rangjelzés látszott a gallérján. A jóérzésű tisztek ekkor már nem viselték az egyenruhát. Szinte szégyen lett belőle, csak az hordta még, akinek nem volt más egyebe. És ez olyannak látszott. Különben csupán a háború egykori bujkálói, szökött katonák és nem katonák jártak uniformisban. Olvasni kezdtem a déli lapot.
Belgrád... Eltűnt körülöttem minden. És az újság nyomtatott betűin túl előjött messze emlékezetemből a szerb város. Hömpölygött a Duna, újra láttam a hajóállomást, a fellegvárat, Hunyadi egykori dacos magyar erődjét, a konakot, a fák között és túl a városon a kis kolostort, melyben olajfestékkel mázolt hajópadló alatt jeltelenül fekszik összekaszabolva az utolsó Obrenovits a megcsonkított szerb asszony, Drága királyné mellett. Aztán a Topcsider kertje jutott eszembe és egy keleties piszkos kioszk, mely előtt szerb cigányok hegedültek és énekeltek hozzá. Ragyogó oroszos egyenruhában kis asztaloknál tisztek uzsonnáztak. Foghagymát ettek kenyérrel. Egyik-másiknak érdemrend volt a mellén. Egy szerb ember nagyon büszkén magyarázta, hogy ezt a kitüntetést csak azok viselhetik, akik részesei voltak Obrenovits Sándor meggyilkolásának...
     Rosszul kövezett utcákon állatcsordák ügettek. Trágya, piszok, poloskák, ételhulladékok és legyék, kékfényű nagy legyek. A Skupstina... Mialatt ott jártam, a magyar Országházra kellett gondolnom. A két épület a két nép múltjának és kultúrájának a vallomása. A mienk egy gótikus kővirágzás, mely oda ereszti le gyökereit a Duna medrébe, hol zsongó fejedelmi ágyban első honfoglaló ősünk, az az Attila alussza ezerötszáz esztendős nagy álmát, akinek adót fizetett Róma és Bizánc. A szerb parlament, mikoriban láttam, istállószerű pajta volt. Padok álltak benne és vörös-fehér-kék zászlószövetek kapaszkodtak a falon. Levegője birkaszagú és fokhagymabűzös volt, légypiszoktól voltak homályosak az ablakok.
Azóta, hogy ott voltam, sokat szenvedett a kis Balkáni rezidencia. Mackensen és Kövess katonái jártak győzelemben a romok között. Most koldulva jár ott Károlyi és Jászi, a munkás- és katonatanács kiküldötteivel.
Miért mentek oda? Miért éppen oda? A villanyos kerekei zakatolva ismételték tovább: miért, de hát miért?
A hivatalos híradás szerint a francia tábornok fennhéjázó volt és kíméletlen. Átvette Károlyi memorandumát, hátat fordított és becsapta az ajtót.
     Felderengő, piszkos világosság az a memorandum, mely elpanaszolja, hogy Károlyi kormánya hivatalba lépésének első huszonnégy órájában felajánlotta az antant-hatalmaknak az azonnali fegyverletételt, de ajánlatát a közös Armee-Oberkommandó nem továbbította. Elzárta Magyarországot a hatalmakkal való érintkezéstől, szétszakította a telefonvonalakat. És Weber tábornokot bízta meg, hogy Diazzal, az olasz hadak főparancsnokával a régi Monarchia nevében tárgyaljon. Károlyi memoranduma tiltakozik ez ellen, mert szerinte: "a független Magyarország nevében senki más nincs jogosítva tárgyalni, mint a magyar nép követei." - "Ez az oka mai megjelenésünknek" - mondja végszavában a szégyenletes emlékirat.
     Tehát senki se küldte, senki se hívta azokat, akik a magyar nép követeinek merték nevezni magukat. A kártyás Károlyi Mihály kártyázik Belgrádban. Bűnös játékot játszik. A maga hasznára csal, az országnak veszít.
Kezemben furcsán táncolt az újság, mialatt a memorandum szövegét olvastam. Hasonló okmányt emberek saját országukról még nem írtak soha. Fegyverszünetet mentek kémi a számunkra és vádat emeltek ellenünk az ellenség előtt: "Elnyomtuk a nemzetiségeket, zsarnokai voltunk a szabadságnak"... Olyan érzésem támadt mintha hirtelen öntöttek volna valamit a torkomba, amit nem bírtam bevenni. Egy darabig sebesen kel lett nyelnem és a halántékom lüktetett. Aki ezt az iratot megírta, az gyűlölve hazudott, akik pedig átadták, azok vagy hülyék vagy gonosztevők.
A francia tábornok a memorandumra adott válaszában rettentően sértő és lenéző volt. Gyalázat? Őket alázzák meg és mi viseljük a szégyent. Franchet d'Esperay minden szavával arcul ütötte Károlyit és kíséretét. Milyen mérhetetlen megvetést érezhetett a régi normandiai nemes, a hazaszerető katona a hazaáruló Károlyival és bolsevista, internacionalista társaival szemben.
     Munkástanács... Katonatanács...
Vajon Jászi szemita fején és Hatvany faunszerűen zsidó arcán jártatta-e tekintetét, mikor azt mondta:
- Önök csak a fajmagyarságot képviselhetik, nem pedig Magyarország népét...
Aztán felelt a delegáció emlékiratának arra az újságírói fantáziával kigondolt, ravaszkodó mondatra, hogy: "Magyarország november elseje óta nem ellenséges ország többé, hanem semleges föld...
- A magyarok együtt mentek a németekkel, együtt fognak meglakolni és fizetni. És felelt azoknak is, akik a magyar parlamentből a haldokló Magyarország felett azt kiáltották: "mi antant-barátok vagyunk" és felelt Károlyinak is, aki hatalma érdekében Prágával, Bukaresttel és Belgráddal csinált politikát.
- Magyarországnak ellenségei a csehek, tótok, oláhok, Jugoszlávok, mondotta a tábornok. - Csak intenem kell nekik és önök elpusztulnak.
     Szinte kényszeríteni kellett a tekintetemet, hogy szégyenben és haragban tovább olvasson. Fegyverszüneti feltételek következtek... Nem feltételek, hanem bosszútól és gyűlölettől lihegő parancsok, melyeket egy felfegyverzett haderő vezére megvetően diktál a fegyvertelen állam nevében önhatalmúan odatolakodó küldöttségnek.
Képtelen agyrém... A magyar kormánynak az ország keleti és déli vidékein nagy területeket kell kiürítenie. Magyar földet kell kiszolgáltatnunk a balkáni haderőknek. Oda kell adnunk a Szamostól a Maros-Tisza vonaláig, a Duna folyásától a horvát-szlavón határig azt, ami ezer év óta a mienk.
Tizennyolc pont... tizennyolc ökölcsapás egy nemzet arcába. Ezek után Magyarország nem ország többé, csak préda, amelyre rátipornak.
     Szegény hazám és szegények mi valamennyien...
Egyszerre nem láttam többé világosan a betűket mintha valami elömlött volna felettük, olyanok lettek mint a kövek a patak medrén, lenn, mélyen a víz alatt. Megtöröltem a szememet és hirtelen felpillantottam. Látta-e más is? A kis tiszthelyettes nem látta. Ő is sírt... Lehorgasztott fejjel ült és az újságot marokra gyűrte a térdén. Körülnéztem. Az arcok megváltoztak, mialatt az újságot olvastam. A többiek is elolvasták. Izgatottan, idegenek kezdtek beszélni egymással: - Mindig azt mondták nekünk, csak Károlyi tud jó békét hozni. Meghozza két nap alatt. Azt mondták, csak ő menthet meg. Az elbolondított emberek, mintha egy pillanatig eszméletre tértek volna. Ijedt csalódás, panaszkodó elkeseredés zsibongott a villanyos kocsiban. Legtöbben dühösen szidták a francia tábornokot, újszerű megjegyzések hangzottak el Károlyiról is. Valami felderengett... Vagy csak a magam látását képzeltem bele a többiek szemébe?
- Még sincs úgy, - mondotta egy úr a szomszédjának, - nem kell elhamarkodottan ítélni. És fennhangon olvasni kezdte, hogy a kormány békeküldöttsége: feltételekhez köti a fegyverszüneti okmány aláírását. A feltételeket táviratba foglalta, melyet Franchet d'Esperay útján továbbít Párizsba. Hiszen világosan itt áll, - folytatta az úr, - a kormány csakis abban az esetben írja alá a megállapodást, ha az antant-hatalmak a békekötésig biztosítják a magyar állam határait. A békekötésnél pedig majd eligazítja Károlyi a dolgot. Bizalmas emberei mondják, hogy mindent keresztül tud vinni Párizsban. Hat hét alatt békét teremt.
     A kimerült emberek belekapaszkodtak a szavakba A tiltakozó távirattal még eltolódott a végleges rossz... És azok akik az előbb még izgatottan beszéltek öncsaló optimizmussal altatták el fáradt testükben a lelküket. Csendesek lettek. Szorongtak, tolakodtak és kinéztek az ablakon. Egy asszonyság hangosan ásított. A hátam mögött a drágaságról beszéltek: Megint felment a burgonya ára...
Mikor hazaértem, anyám a kis zöld szobában ült az ablaknál. Tétlenül ült a félhomályban ő, aki mindig tett valamit. Az ajtó nyílására felém fordult és kissé felemelte az arcát, hogy megcsókoljam. A szürkületen át is láttam jó kék szemét, melynek tekintete az évek dacára fiatal és tiszta maradt. Most végtelenül szomorúan nézett reám. Az asztalon egy déli újság feküdt mellette.
- Olvasta? - kérdeztem.
- Olvastam...

November 9.

Nagy fehér plakátok kapaszkodtak a házak falára. Véges végig az utcákon új plakátokat ragasztottak ki megint. Odatapadtak a kirakatok üvegjére, a kávéházak ablakára. Ott voltak a mozgószínház reklámok között, a hirdetési oszlopok hasán. Nem Parancsok, nem Rendeletek, nem Kiáltványok. Messziről láttam, egy szó feketéllett a papirosokon: Ballada.
Egy régi szelíd szó, mely mintha elmúlt napokból jött volna, hogy mondjon valamit az új napoknak: Ballada... Oda kapott a tekintetem, de még érte el az apróbb sorokat. Át kellett vágnom az utca közén. És mialatt mentem, csak kérdeztem magamtól:
     Az van-e a balladátlan, amire várok, a magyar kín hördülése? A szenvedésünk lázadó kiáltása? Ki írta? Valaki a régiek, vagy az újak közül? Vagy a költő, aki tüzet segített rakni atyja ősi telkén és megtévedetten együtt csinált "forradalmat" Hatvany-Deutsch báróval, Lukács-Löwinger Györggyel, Pogány-Schwarz és Landler elvtársakkal? Megtért-e fajához a megtévedett és felordít benne az elárult magyar föld, amelybe beleharapnak a bálkáni rablók? Vagy ő, a másik szól-e, aki a hontalan Dante fájdalmát bele tudta érezni a mi nyelvünkbe, aki rímbe tudta szedni azt, amit a rónák viharja rivall?
Nem ők, nem a magyarok szóltak. Erdős Renée verse émelyítette a levegőt, melyet a kormány kiplakátoztatott az egész városban,
"Elméne Belgrádba jó Károlyi Mihály
... bús Károlyi Mihály...
... nagy Károlyi Mihály..."
     És ezt ma odaragasztották minden budapesti ház falára. Átlátszó játék. A Ballada részvétet akar kelteni Károlyi Mihály iránt, nehogy harag támadhasson az emberek lelkében; ő rá akarja terelni a szánalmat, nehogy önmagát kezdje szánni a nemzet. Mint egy parancsszóra jóformán az egész fővárosi sajtó is ugyanilyen értelemben ír. Az újságok szinte elleplezik a fegyverszüneti feltételeket és a francia tábornok nyers lenézését állítják előtérbe. Cikkeikben Károlyi a nemzetőrt szenvedő vértanú lesz.
Az utca népe megállt, olvasta a balladát és itt is ott is hallatszott: Szegény Károlyi Mihály. De mialatt mondták, fojtottan, keserűen hírek szivárogtak szerte a városba, amelyeket nem lehetett megállítani. Terjedt a Belgrádi nap valósága s ökölbe szorult tőle az ember keze.
     Franchet d'Esperay Szalonikiből érkezett repülőgépen Belgrádba a találkozásra. Díszőrséget állított a szállása elé. Díszbe öltözött mellére tűzte összes kitüntetéseit és így fogadta azokat, akikről úgy vélte, hogy Magyarország küldöttei. Károlyi Mihály és társai sportsapkával, térdnadrágban és gamásliban jelentek meg mintha futballmeccsre mentek volna a Népligetbe. A tábornok meglepetve mérte végig a társaságot. Rideg és lenéző lett. Kezet nem adott senkinek, összefonta mellén a karját. Kezdetben megütközéssel, majd ironikusan hallgatta végig Károlyi tökéletlen beszédét. Miután pedig átvette a Magyarországot vádoló memorandumot, melynek Jászi volt a szerzője, a lámpa fénykörébe állította a küldöttséget és figyelmesen megnézte egyiket a másik után. - "Vous étes Juif?" - kérdezte Hatvanytól, aztán Jászira pillantott, aztán Károlyira: "És maguk is zsidók?"
Leplezetlen ellenszenv tükröződött az arcán, mikor Károlyi, mint a forradalom vívmányait bemutatta neki a munkás- és katonatanács két kiküldöttjét. A katonatanács képviselőjének, Csernyák századosnak, kérdőn mutatott a gallérjára, melyen hiányzott a rangjelzés: "Vous étes tombés si bas?" - és bólintás helyet gőgösen hátralökte a fejét, sarkon fordult és ott hagyta őket. Elment ebédelni tisztjeivel, a nélkül, hogy meghívta volna a küldöttséget, pedig az asztala számukra is terítve volt.
     Az öndelegátusok elképedve meredtek egymásra. Hogyan fogják ezt bejelenteni az elbolondított és megcsalt országnak, mellyel Károlyi és sajtó a hosszú hónapokon át elhitette az "antant-összeköttetések" és a "jó béke" meséjét a... Ijedtükben egymást okolták és valamelyik azt mondta Károlyinak:
"Pesten úgy ünnepeltek, mint egy félistent és most úgy bántak veled, mint egy kutyával..."
Károlyi és társai aznap éhen maradtak Belgrádban, Franchet d'Esperay tábornok pedig, miután megebédelt, tábori egyenruhába öltözött és kemény szavak kíséretében átadta a deputációnak a szörnyű, lealázó fegyverszüneti feltételeket.
     Ez történt Belgrádban november 7-én. Egy nappal később, tegnap este pedig, Budapesten, a Keleti pályaudvaron összegyűltek a kormány tagjai a delegáció ünnepélyes fogadására. Károlyi Mihályné, Jászi Oszkámé és a többi "forradalmi nő", mint ahogy ők magukat nevezik, szintén ott voltak. De az ünneplők hiába vártak. Károlyi és kísérete félt... A ferencvárosi kis pályaudvaron megállították az udvari vonatot, suttyomban kiszálltak s a rosszul világított állomáson hamarosan elszéledtek.
Hátsó ajtón, így szöktek be a belgrádi szégyennel a megcsalt városba.

November 10.

Szürke ólmos eső esik. Szemközt az elhanyagolt öreg házról egy nagy darab meglazult vakolat csattan le a mélybe és szétrepül az utca aszfaltján. Vasárnap van. Az utcában senki se jár. Csak az eső megy el az ablak előtt. Elmegy és fátyolosan újrajön és ír valamit az üvegre.
     Semmi se történik. A köztársasági párt ma délutánra népgyűlést hirdetett. A szervezett munkások és szerveződő munkakerülők, a katonatanácsok, a tisztek és altisztek... gyűlések mindenütt. És mindenütt a népfönségről, jogokról, demokráciáról, függetlenségről és szabadságról szónokolnak. Csak Belgrádról nem beszél senki. Nincs tiltakozó felvonulás és népgyűlés a fegyverszüneti feltételek ellen! A belgrádi szégyenről hallgat a város, mintha nem lenne köze hozzá, mintha kiégett volna az önérzete. Károlyi hűbéres újságai megint egyszer elbódították hazugságaikkal a tömeget. És a tömeg bután és egykedvűen megy a tegnapi úton tovább. Vak birkanyájak és megvakított ökörcsordák, beláthatatlan világtalan gulyák követik törtetve elvetemült kolomposukat a szakadék felé.
Ők mennek, de hát hol tétovázik az, akinek jönnie kell?
     Az eső kísértetiesen ír az ablakomra, a szemközti ablakokra is ír valamit. Különben semmi se történik.
Semmi?... Rendetlenség lehet a fejemben, hogy ilyesmit bírok gondolni. Hiszen mindennap összedűl valami, ami mindig volt, amióta vagyok és azelőtt is volt, régen azelőtt... Nem lehet felfogni. Csak olvassa az ember a híreket és mire elolvasta, képtelennek rémlik az egész és mindig újra várakozás támad az agyunkban, furcsa félőrült várakozás. Talán felnevet valaki a csendben.
Vagy egy hang szólal meg és erősen, biztosan mondja, hogy nem igaz és úgy van minden, ahogy volt. Hasztalan várunk... És megint csak azt kezdik hinni, hogy semmi se történik.
Pedig a királyhű Bajorország elűzte Lajos királyt. Szászországban a munkások és katonák tanácsa kiáltványt intézett a néphez: "...a királyt megfosztottuk trónjától, a Wettin-dinasztia nincs többé!" Baden elkergette uralkodóját, a hesseni nagyherceg a csőcselék foglya. Württemberg, Braunschweig, Weimar... Ősi trónok, legendás régi udvarok, kultúrközpontok, műpártoló kis rezidenciák omlanak össze percek alatt, mintha egy száguldó gyűlölet döntene fel mindent amit kelettől nyugatra a múltból lábon talált.
     Mind trónvesztettek a hű német fejedelmek. Csak az az egy visel még koronát, aki hűtlen volt. A Hohenzoller odalenn Oláhországban. És a császár holland földre menekült boldogtalan birodalmából.
Vilmos császár lemondott a trónról:... Ahogy terjed és száll a hír, még ott is ahol gyűlöletben várják és diadalordítással fogadják a múlandóság borzongása fut el tőle az arcokon.
Napóleon óta sohase gyűlöltek úgy senkit a földön, mint őt. Jelentőségét majd ennek az alapján számítja ki a história. Hatalmát pedig azzal méri fel, hogy Bonaparte ellen Anglia a világnak csak egy töredékével szövetkezett, míg a Hohenzollerek ellen fegyverbe állította az egész világot.
     A két császár legnagyobb ellensége és tragikus bukásának oka is egy. Napóleon Franciaországot akarta világhatalommá tenni, Vilmos császár a Német birodalomról álmodta ugyanezt. Fele úton megállni nem bírt egyikük sem.
És most a Szent-Ilonai sors várakozik-e Vilmos császárra, akit törvényszék elé akarnak hurcolni a győztesek? Egy horgonyzó Bellerophon lesz-e a holland kastély, mely befogadta?
Bármi történjék is ezután, a francia bosszú első pontja betelt. De nem Szedán, egy roppant Waterloo teljesült.
A magyaroknak barátjuk volt a császár. Egykor a budai királyi várban pohárköszöntőt mondott a magyar nemzetre. A habsburgi uralom óta, koronás fő nem szólt úgy hozzánk soha. Iskolás könyvekbe szedték beszédét, gyerekek tanulták és a császár emléke itt maradt. De közénk nem jött többé. A háború alatt járt Bécsben, Szófiában és Konstantinápolyban. Budapesten nem állt meg soha. Bécs féltékenységét kímélte, pedig a magyarság várta őt, akinek a katonái együtt véreztek a mieinkkel országunk három kapujánál. Kép a kirakatokban volt, Budapest legszebb körútját Vilmos császár útnak nevezte el, birodalmának színei ünnepelten lobogtak utcáink felett és ha vonatja valamerre érintette az ország földjét, hódoló cikkeket írtak róla a lapok. És most ugyanazok a sajtóorgánumok, melyek csúszva hízelegtek, csúfolódnak és méltatlanul becsmérlik.
     1916-ban Tisza a német főhadiszálláson járt. Erdélybe akkor törtek be a románok és ő csapatokat és segítséget kért szorongatott hazájának.
- De vajon hálásak lesznek-e érte a magyarok? - kérdezte a császár.
- Hálásak leszünk, felség, - felelte Tisza István. És mialatt erre gondolok, egy német folyóirat rajza jut eszembe, Érzem, hogy elönti a szégyen az arcomat. A rajzon Németország képe látszott és egy magyar, aki sok német katonasír között tolvajlámpával vezeti át Magyarországon az antant-csapatokat, hogy hátba támadhassák a német szövetségest. A cserbenhagyott Németország ma így gondolkozik felőlünk. Pedig nem is olyan régen... A háború alatt volt, Berlinben jártam. A Zeughaus előtt katonásdit játszottak gyerekek, a napsütésben. Te bajor vagy, te württembergi- mondotta a parancsnokuk, - te meg szász... és én magyar vagyok, - szólalt meg az egyik kisfiú. - Sajátságosan hatott. Berlin közepén, egy porosz fiú, akinek büszkeség magyarnak lenni. - Hiszen akkor honfitársak vagyunk, - mondottam ellenállhatatlanul. - Maga magyar? - kérdezte a parancsnokuk. Stilljestanden! Aussen rechts! - vezényelt aztán harsányan - Die haben sich tapfer jeschlagen!
- És a kis hadsereg tisztelgett... Tisztelegtek azoknak a messze, soha nem látott magyar honvédeknek, akikről az atyjuk és a bátyjuk mesélt, ha a Kárpátokból hazatért.
Így volt akkor... és most?...
De számkivetésében a császár és összeomlásában a német nép gondoljon arra, hogy mi azok vagyunk, akiknek Franchet d'Esperay francia tábornok azt üzente: "A magyarok együtt küzdötték a németekkel és együtt fognak lakolni és fizetni." És ha ítélnek, ne feledjék, hogy ugyanazok, akik Magyarország nevében becstelenek voltak hozzájuk, még százszorta becstelenebbek voltak mihozzánk magyarokhoz.
     Idehaza elszakították a szövetségünk hitlevelét, de vigyázzanak a győzők, a közös szerencsétlenség konokabb szerződést tud írni, mint az emberi kezek. Foch marsall német fegyverszüneti okmánya testvére a könyörtelen belgrádi írásnak. A wilsoni álarc leszakadt és a győztesek tébolyodott kegyetlenséggel koldusokká tesznek és ránk szabadítják a vérbeborult felhőt, mely kelet felől húzódik a megcsalt népek kétségbeesése fölé.
Ebben a felhőben sötét idegenek lopakodnak be az orosz határokon Európa szívébe és összefognak azokkal, akiknek az arcuk hasonlít az övékhez. És ilyenek Parisban is vannak és Londonban és New-Yorkban is...
     Európa nagyobbik felét már ellepték. Oroszországban Trockij-Bronstein, Krassin-Goldgelb és Litwinow-Finkelstein, Radek és Joffe a mindenható. Münchenben Kurt Eisner a bajor népállam ura és elnöke. Berlinben a katonatanács élén Beerfeld, a munkástanács élén Hirsch áll. Bécsben Renner, Adler, Deutsch és Bauer kezében a hatalom. És Budapesten... Véletlen lenne ez?
Varjak a haldokló népek felett... Kivájják a még látó szemeket, beleverik a csőrüket a még lüktető szívekbe, cafatokban tépik le a húst a vergődő tagokról. És sehol sincs olyan, aki elhajtaná őket.
Semmi se történik... Halkan, halkan, mint a szótalan kétségbeesés, csak az eső veri az ablakomat.

November 11.

Tudhattam volna, hogy így lesz! Károlyi és kormánya tegnap délben elhatározta, hogy a belgrádi feltételeket változatlanul elfogadja... A francia kormányelnök tiltakozó sürgönyükre még csak nem is válaszolt. Elnézett a fejük felett: nem állt szóba velük. Egyenesen Franchet d'Esperaynek küldött utasítást: "Felkérem, hogy Károlyi gróffal csak katonai kérdésekről tárgyaljon, minden más kérdés kizárásával. Ez véglegesen irány adó. Clémenceau."
Fenn a budai várban, a régi miniszterelnöki palotában összeült a minisztertanács. Károlyi eleinte feltűnően izgatott volt, aztán elfáradt figyelni, elnyújtotta hosszú lábszárát, nadrágzsebébe süllyesztette a két kezét és előrelógó fejjel, részvétlenül nézett a szeglet felé, ahol nem történt semmi. A pártjabeli miniszterek idegesek voltak. A szocialisták és a radikális miniszterek nyugodtak. Linder már nem miniszter többé. Állandóan részeg volt. Nem egyszer látták tántorogva kijönni a minisztériuma kapuján. Miniszteri íróasztalán konyakos üveg állt, az előszobájában pedig matrózok ittak... A kormány felmentette és Bartha Albert alezredest hozta a helyére de hogy Linder "értékes szolgálatait a jövőre is biztosítsa a image számára", megbízta, menjen el Belgrádba és a magyar államhatalom nevében írja alá a fegyverszüneti feltételeket...
     Mintha tervszerű démoni számítás lenne mindebben. Úgy rémlik, le akarnak alacsonyítani, hogy annál könnyebben tiporhassanak az arcunkba. A sportsapkás küldöttség után most egy részeges katona megy Belgrádba, hogy a fennhéjázó francia tábornok előtt zavaros szemmel, borgőzős szájjal, tántorogva képviselje Magyarországot.
És mialatt Linder útjára készülődött, Károlyi, Nemzeti Tanácsának üléstermében olyan beszédet mondott, amely biztatás és ígéret mindenkinek, aki Magyarország területéből rabolni akar.
Elmondotta, hogy:" A szerb csapatok Újvidéken, vannak és erősen haladnak befelé. A csehek nemzeti ünnepükön elhatározták, hogy megszállják azokat a megyéket, amelyekre aspirálnak. A cseh csapatok elindultak és gyorsan haladnak az országban... Az a tervük, hogy megszállják Pozsonytól és a Dunától északra Máramaros megyéig a Felföldet. Ez körülbelül tizenhét-tizenkilenc vármegyét jelent. Súlyos a helyzet oláh részről is. Az oláhok általános mozgósítást rendeltek el. Igazunk és fizikai gyengeségünk teljes tudatában, jelentette ki végül Károlyi - csakis a jogra támaszkodhatunk.
     Ezért az az előterjesztésem, hogy írjuk alá Franchet tábornokkal a fegyverszüneti szerződést és ha aláírtuk a betörések egyszerű erőszakot jelentenek. Bárki betör, tiltakozunk ellene, felemeljük óvó szavunkat és apellálunk a világ művelt népeinek ítéletére, de fegyvert nem szegezünk ellenük, mert mi állni akarjuk és fogjuk az aláírandó fegyverszüneti szerződést." Magyarország úgynevezett miniszterelnöke, Magyarország kellős közepéből ígéri meg rablásra induló kis szomszédainknak, hogy hajönnek, bántódásuk nem lesz fegyvert nem szegezünk ellenük! Így hívja be Károlyi Mihály a szerbeket, cseheket és oláhokat egész Nemzeti Tanácsa és egész kormánya füle hallatára.
Lázadó dühvel, remegő szájjal olvastam a gyalázatos beszédnek a szövegét. Mit kap ezért a munkáért Károlyi Mihály?... Alig kétszáz éve, őse Károlyi Sándor 50.000 arany értékben az erdődi uradalmakat és Husztot, Tarcalt, Marosvásárhelyt kapta a császártól meg egy grófi koronát, amelybe a bécsi armális-piktor tévedésből két gyönggyel többet talált festeni, mint Magyarország egyéb grófjainak a koronájába. Tizenegy ága van a Károlyiak koronájának. Ezért a két gyöngyért viselte a demokrata Károlyi Mihály gőgösebben a címét mindenkinél? Viselte és viseli, még ma is, mialatt köztársaságot csinál. Hordja a Habsburgok adományozta rangot, míg a Habsburgokat megfosztotta rangjuktól. Kegyelmes grófnénak hivatja a feleségét és kegyelmes grófnak önmagát. Míg azokat, akiktől címe származik, sajtójában Habsburgi Károlynak és Habsburgi Józsefnek nevezteti!
     A király vonatát, a király autóját használja, az Operában a királyi páholyba ül feleségével. El akarja foglalni a királyi palotát is. Valamelyik nap családja körében ebéd után, elterülve a karosszékben, szivarral a szájában odavetette: "Le fogom mondatni a királyt". De Károlyinak két tanácsadója, Kéri és Jászi azt javasolta: ne ő ne is a kormány végezze ezt el. A fajmagyar értelmiség ragaszkodik a koronához és királyhű az egész parasztság is.
Egy régi ismerősömmel találkoztam ma délután. Tőle értesültem Károlyi tanácsadóinak a véleményéről. Olyanok ismételték meg előtte, akik egészen szavahihetők. Kéri Pál azt mondta: "Soha se lehet tudni. Viseljék, mások az ódiumot. Mint ahogy a német szövetség feldöntését mással intéztettük el, a király lemondatását is bízzuk másokra. Erre legalkalmasabbak a főurak. Ha tetszik a népnek, reklám, hogy még a grófok se akarják a királyt. Ha meg nem tetszik járassák le magukat ők..."
- Úgysem vállalkozik rá senki, - mondottam mialatt lassan mentünk egymás mellett át utcai nép között.
- Lehet, hogy igaza lesz, - felelte kísérőm, közben felhúzta sovány vállát és kezével kétkedő mozdulatot tett, - Úgy hallom, Károlyi eddigi tárgyalásai nem vezettek eredményre. Pedig neki most már sürgős a dolog. Sietni akarnak itt is. Irígylik az elsőbbséget Berlintől meg Bécstől. Úgy tudja, hogy az Osztrák Nemzeti Tanács a németországi események hírére állást foglalt, a köztársaság mellett és Károly császár tegnap Schönbrunnban aláírta a visszalépési okmányt?
Hirtelen megálltam. Egy pillanatig tartott.
- Nem... nem tudtam...
- Ennek a hatása alatt most már be meri vallani a Károlyi-kormány is, hogy az államforma kérdésében nem várja meg az alkotmányozó nemzetgyűlés döntését. Bokányi "elvtárs" már a forradalom napján eltörölte a királyságot... Nem kell se neki, se Kunfiak, se Pogánynak! Hatvany báró és Jászi és Kéri Pál se akarja, egyszóval: beszüntetik a magyar királyságot... Károlyival ugyan pro forma egy kiáltványt írattak alá, de hát ez úgy se számít. Különben, ha érdekli, menjünk át a Pesti Napló szerkesztősége elé, ott elolvashatjuk.
     A kivilágított kirakatban a legújabb hírek között csakugyan ott lógott a kiáltvány szövege:"... A Magyar Nemzeti Tanács azzal az ünnepélyes felszólítással fordul az ország városaiban és községeiben alakult nemzeti tanácsokhoz, döntsenek rögtön arról, csatlakoznak-e a Magyar Nemzeti Tanácsnak ahhoz az elhatározásához, hogy Magyarország jövendő államformája a köztársaság legyen. Gyors elhatározásra és sürgős értesítésre van szükség."
Az a névtelen undorodás fogott el, melyet mindig érzek, ha az új hatalomnak az írásait olvasom. "Sürgős értesítésre van szükség"... mintha egy ügynök kérne tőzsdei megbízást... "gyors elhatározás"... mintha árverés lenne és régi lom kerülne kalapács alá: Szent István koronája és ezer magyar év hagyománya.
- Ne essék kétségbe, - mondotta kísérőm keserűen. - Az egész csak komédia. Mindegy, hogy mit írnak, mindegy, hogy mit felel az ország. A szocialista párttitkárság meg a többi "elvtárs" már döntött. November 16-án kikiáltják a köztársaságot és Károlyit kikiáltják elnöknek. Mi pedig hallgatunk.
- De hát meddig hallgatunk még?
- Mit tegyen az ember? Negyvennégy hónapig voltam a fronton. Háromszor megsebesültem, beteg is vagyok, fáradt is vagyok. Aztán meg másutt talán még rosszabb, mint itt. Berlinben tűzharcok vannak. Császárhű tisztek és vörösgárdisták gyilkolják egymást Unter den Linden. A házak tetejéről gépfegyverrel lövöldöznek;
Vörös tengerészek elfoglalták a császári palotát és a barikádok között halottak fekszenek. Itt csak ritkán ütik le az embert és az óráját is csak egyszer veszik el. Fanyarul, szinte fájdalmasan nevetett - Tudja, engem betemetett a lövészárokba egy gránát. Soká ástak, míg rám akadtak, nehéz volt a föld, azóta... - Elnyomott. Irtózat látszott az arcán, összerázkódott: - Végünk van. Úgyis hiába minden...
     Hirtelen elfordította a fejét. Egy darabig még szótlanul kísért, aztán félszegen köszönt és lekanyarodott sötét kis utcába. Elment, de a hangja nem ment el vele. Egyre hallottam, ahogy szomorúan folytatódott. Jött szemben és jött mellettem és mögöttem. "Végünk van úgyis hiába minden". Ezt gondolták ők valamennyien, akik szenvedtek, akik fáztak és éheztek, akik koldusok és nyomorékok lettek, akiknek leszaggatták a mellükről a kitüntetést és letépték a gallérjukról a csillagot. Azok tépték le, akik nem láttak háborút és itthon bőségben éltek, gazdagodtak, akik többen lettek, míg mi elfogytunk, akik megnyerték a mi elvesztett háborúnkat.
"Végünk van, úgyis hiába." - Hát ez az, ami a szemekben látszik? A kimerültség, - a nagy: fáradt vagyok?... Most értem meg. A legjobbak elestek, akik pedig onnan visszajöttek: sebesültek ők, ha nincs is a testükön.
És ezen se hadvezérek, se államférfiak nem tudnak segíteni.
Hazafelé tartottam. A lépcsőházban nem égett a villany, napok előtt elromlott, de nem akadt munkás, megigazítsa; beléptek a munkanélküliek alakuló szervezetébe... A csengő se szólt, fenn a lakásunk ajtajánál. A szerelőt ott hagyták a segédei, ő maga meg, nem mozdulhat az üzletéből.
Dörömbölni kell hát az ajtón, mert nyitva hagyni nem lehet. Mostanában csavargó katonák járnak a házakban. Minduntalan betörésekről hall az ember.
     Mialatt a sötét lépcsőházban várakoztam, odakintről utánam jöttek a lezüllött város képei; zsúfolt villanyos kocsik dulakodó dühös tömege, prémkabátos hadigazdagok, piszkos zászlók és a kormos házfalakon októberi plakátok maradványai, zenés kávéházak, nyers lárma, trágár beszédek, szenespincék előtt ácsorgó emberek. Az eldurvult utca iszonyata bennem volt még akkor is, mikor a szobámba értem.
Anyám hangja hívott... Nála égett az ernyős lámpa az asztalon és a zöld terítő bársonyában, mint egy, mezön, sétáltak a pasziánsz királyok a kis királynék mögött
- Hol jártál? - kérdezte Anyám - A szénért jártam...
- Nos?
Nem akartam neki megmondani, hogy megint hiába való volt - Még egyszer el kell mennem, nem végezhettem. - Közben megürülő pincénkre kellett gondolnom és a szénközpontra, a sok ácsorgó emberre. Mintha mozgóképek nyargaltak volna el előttem, hirtelen a Pesti Napló kivilágított kirakata jutott eszembe. Ott is ácsorogtak emberek. Nagy betűk, legújabb hírek: csehek, oláhok, szerbek és ős magyar városok nevei... Az emberek hallgattak és a nyakukat nyújtogatták. Mindenütt ugyanazok a fáradt arcok. És mintha egyetlen hang beszélne valamennyi helyett: Végünk van, hiába minden...
Nem, ezen nem tud segíteni se hadvezér, se államférfi...
Ekkor vettem észre, hogy Anyám már jó ideje elgondolkozva néz rám pasziánsz kártya felett. Nem szólt, nem kérdezett, csak előre hajolt és megsimogatta a fejemet.
     Szokatlan volt ez. A gyöngédsége jóformán soha se hangzott, soha se látszott. Csak úgy ott volt halkan, halkan mindenütt a mélyben. Ő nem szerette magát megmutatni. A büszkék önuralma mögött élte az életét. Gyerekkoromban és mikor beteg voltam és mikor elcsüggedtem, csak akkor jött onnan elő, - miattam, soha se magáért, - és olykor most, mióta öreg lett. Mondani akartam volna valamit, meg akartam volna köszönni, amit úgy se lehet megköszönni. Megsimogatott... És ez olyan jó volt, mert szép szelíd titkokat tudott az ő keze, melyeket csak a gyerekei homlokának mondott el ritkán, ha nehéz volt az óra. Szép, szelíd titkok őrzői, áldott asszonykezek. Ők tudják azt, amit nem tudnak se hadvezérek, se államférfiak.
És abban a pillanatban valami mondhatatlan izzott fel bennem, lázadó vágy volt-e, vagy egy jövendő szó, egy elkövetkező tett? Nem tudom, de valami volt, ami elébe akarta vetni magát a rohanó pusztulásnak, gátba akarta emelni az omló anyaföldet, az asszonyit, a hűségest, a termékenyt, a jövőt... Mert ők tudják azt, amit nem tudnak a hadvezérek és államférfiak...
Egy kocsi állt meg a ház előtt. Vajon kijön hozzánk? Sok nap óta nem láttam jóformán senkit. Az érintkezés szinte megszűnt Az emberek legjobb barátaikról nem tudták hol vannak. Mindenki elbújt a maga otthonába; az októberi napon szétszakadt szálak még nem fonódtak össze. Odakinn kopogás hallatszott a lépcsőházban és ajtónyílás. Lépések jöttek a folyosón. Zichy Rafaelné volt.
     - Emlékezel mikor utolszor találkoztunk?... Az erdők között a ködben. És azalatt, míg a jövőt találgattuk a hűvösvölgyi házban benn a városban már megkezdődött a lázadás.
- Akkor volt... október 30-ikán.
- Azóta minden összedűlt. Van-e olyan erő amelyik még jóvá tudta tenni ezt a borzasztó pusztítást? - Sohase lehet jóvátenni semmit, - mondotta
Zichy Rafaelné elgondolkozva. - A rossz megmarad, csak mellette lehet valami jót tenni ami halad és elhagyja a rosszat maga mögött.
- De hát van-e, aki meg tudja tenni? Szervezetlenek vagyunk és az emberek olyan csüggedtek és fáradtak. Amíg így van, semmi se történhetik. Ezt kellene meggyógyítani. Az előbb gondoltam rá: az asszonyok nagyobbak tudnak lenni a pusztulásban, mint a férfiak. Ha fel lehetne ébreszteni őket és megfognák egymás kezét, ők vissza tudnák vinni az elveszett hitet.
- Már tárgyalok a katolikus női alakulatokkal, - mondotta Zichy Rafaelné, - szervezem az egységüket. -
- Nem felekezeti egységet, magyar egységet akarok. A destrukció is egy táborban van. Mind összefogtak ellenünk.
- Én ott kezdem el, ahol a gyökerem van... - felelte vendégem és sajátságosan mosolygott, mialatt elbúcsúzott. - Te is olyan vagy, mint a többi magyar temperamentum. Egyszerre rohamban akarnátok mindent megcsinálni...
És neki volt igaza. Ő már dolgozott.

November 12.

Mi történik? A Reáltanoda-utcai iskola előtt tengerészek sorakoztak. Állig felfegyverzett menetszázad az utca közén. Kérdően, bizalmatlanul néztek össze az emberek. Rossz emléke van annak az iskolának. Októberben titokban ott verődtek össze a katonaszökevények, a károlyisták lázadásának fegyveres szolgái. Úgy mondják, onnan indult ki Tisza megöletésének sötét munkája is.
- Már megint akarnak valamit?
- Ezek a Fényes László tengerészei. Pozsonyba mennek a csehek ellen, mondotta egy hosszú szőke ember. Valaki felsóhajtott: - Szegény pozsonyiak. A szőke ember ijedten intett, hogy hallgasson. Háta mögött egy tiszt izgatottan kezdett beszélni. Csak félig értettem. Arról mondott valamit, hogy Pogány rendeletére az 1-es honvédek kaszárnyájában éppen most szereltek le ötszáz tisztet és vagy háromezer közkatonát, akik a Félhold védelmére akartak menni.
     Az iskolaépület kapuján ekkor tábori egyenruhában egy vállas fekete zsidó jött ki. Mellén nemzeti színű szalag volt. A hangja nem ért el hozzám, csak a szája mozgását láttam. Beszédet intézett a tengerészekhez. Éljenzés csattant
fel az utcában. A tömeg előre tódult én pedig visszafordultam, hogy szabaduljak a sodrából. Kerülő úton igyekeztem hazafelé. Egyszerre megint éljenzés hallatszott és mögöttem nehéz lépések doboltak a kövezeten. A tengerészkülönítmény vonult a pályaudvar felé. Kétoldalt a csőcselék kísérte. A csapat élén kivont karddal a feketehajú haladt, mögötte fegyencképű tengerészruhás emberek. A legtöbbnek már vörös szalag volt a sapkáján. A kék zubbony mély kivágásában szabadon látszott mezítelen, szőrös mellük. A legutolsó horpadt orrú, zömök ember volt. Tisztátalan, pattanásos bőre fénylett; Csupasz nyakára egy vörös selyemkendő volt kötve. Mentében megbotlott és visszanézett. Erős, bozontos szemöldökcsontja és kiugró pofacsontja között mélyen benn guggolt a szeme. Összeborzadtam. Ezek a martalócok mennek Pozsonyt védeni? Visszavenni az elveszett Felföldet?
     Egyszerre valami más jutott eszembe. Az az ember a tengerészek élén:
Heltai-Hecht Viktor lehetett, az, akit az Asztóriában október 31-én Budapest városparancsnokává neveztek ki. Azt hallottam, hogy eredetileg vállalkozó volt, Karolyi politikai környezete azonban azt mondja róla, hogy mint pincér kezdte a Folies Caprices mulatóban. Később parketttáncos lett és a háború alatt lánykereskedelemből élt. Szénával, zsírral, cukorral kereskedett. Ők tudják, hogy kik voltak a bűntársaik, nem mi... Heltai a patkányforradalom éjjelén ajánlkozott, hogy egy csomó katonaszökevénnyel meghódítja a tér parancsnokságot. Szégyenletes sikere jutalmául nevezte ki Fényes, Kéri és a többi nemzeti tanácsos, a főváros katonai parancsnokává. Néhány napja sajátságos hírek terjedtek el róla, aztán felmentették állásából. Heltai állítólag titkokat tud a hatalom birtokosairól talán, hogy eltávolítsák innen, azért lett a Pozsonyba induló hadsereg parancsnoka. A tengerészek lépése beleveszett az utca zajába. Kocsik kocogtak lesoványodott rossz lovaikkal, emberek jöttek és mentek fanyar egykedvűséggel. A menetszázad nem látszott többé. Régen eltűntek a tengerészek és nekem mégis úgy rémlett, mintha az utolsót, a horpadt orrú, vörös kendős embert még mindig látnám, mintha az a gonosztevő arc lett volna az egész csapatnak az arca.
     És ez a szörnyű arc a félrecsapott tengerészsapka alatt, ott van ma mindenütt, ahol oszlásnak indul egy ország teste. Felbukkan az égő házak tűzfényében, este sötéttel benyit a magányos falusi kastélyokba és a kunyhókba is, berohan a paloták kapuján, megy végig a szobákon, kutat, keres, nem lehet előle menekülni. Utoléri azt, akit üldöz... Aztán beletörli véres kezét selyembe, darócba és mikor nehéz lépése elmegy, mögötte a sötét kifosztott szobában hörög a halál. Egykor szép szabad messzeségekről, tengerekről és partokról mondott valamit az a szó, hogy tengerész. Ma elakad tőle a lélegzet és iszonyat támad.
     Félrecsapott tengerészsapka, mélyen, prédalesőn guggoló szemek... Ott volt az a szörnyű arc Moszkvában, mikor a Kreml falai közt ezernyi császári tisztet lemészároltak. Ott volt Szentpétervárott a halál óráiban és Odesszában és Altonában és beletükröződött Helsingforsban a finnek vérébe. Most ott van Berlinben a vörös lobogós császári palotában. És lenn ólálkodott a schönbrunni kastély udvarán, mikor Károly császárt kiűzték rezidenciájából.
Tegnap...
Rájuk kell gondolnom. És szinte látom a nagy schönbrunni lépcsőt, melyen magukra hagyva, kitaszítva mentek el otthonukból a császár, a császárné és kicsiny szőke gyermekeik. Száz szolga ugrott régen a kezük intésére, hódoló udvari nép hajolt meg előttük a földig. Most akármerre néztek, nem volt számukra egyetlen hű tekintet; hiába hívtak volna bárkit is, senki se jött többé.
     Mikor Ferenc József király kis vaságyán haldoklott ott a schönbrunni szobában, a trónörökös Károly és Zita főhercegné, nagy fiatalságukban kétségbeesetten tördelték a kezüket: "Úr Isten, még ne, ne még"... Aztán kinyílt az agg uralkodó szobája: halottas szoba lett belőle és ők ketten lassan mentek végig a nagy galérián. Az udvar mélyen meghajolt előttük. Ők pedig sírva haladtak és fogták egymás kezét. Azóta mindig mentek, sok tévedésen, csalódáson és könnyön át és most elérkeztek Schönbrunnban a lépcső aljára.
A kis trónörökös, mint ahogy megtanították, csak egyre szalutálgatott apró gyermekkezével. - De ma nem látják meg mama, - mondotta szomorúan. A megszálló népőrség vörös sapkarózsás katonái elfordították az arcukat.
A király polgári ruhában, lehajtott fejjel, megtörten lépett ki a szabadba. A lépése elkongott az üres nagy házban az esti sötétbe beleveszett a kert, melynek egyenesre nyesett istenszobros bokrai alatt a Habsburgoknak annyi szép nyara elhaladt.
     Mikor az udvari autók kifordultak a Cour d'Honeur kapuján, nem hallatszott a szokott trombitajel, nem lépett fegyverbe az őrség és a schönbrunni tetőkre felszállt a vörös lobogó. Lenn pedig a kapuk ormán vörös rongyokkal hirtelen letakarták a császárok kétfejű madarát, mely ha prédaszedőn kegyetlenül bele is vájta csőrét országok és népek testébe, Bécs számára valahány reptéből, mindig csak kincseket hozott. És talán abban van a Habsburgok legnagyobb tragikuma, hogy elkényeztetett városuk közömbösen fordult el tőlük, mikor a vöröslő hatalom söpredéke elűzte őket.
A nyargaló autó a Duna menti Eckartsauba vitte a boldogtalan uralkodót, aki ezentúl a Rennerek és Bauerek osztrák államtanácsának védelme alatt áll. Ki tudta meddig? Ki tudja, mi vár reá?

November 13.

Minden nap meghozza a maga hírét és a híreknek ragadozó karmuk van és tépik az eleven húst.
Az erdélyi szorosokon oláhok jönnek befelé a visszavonuló Mackensen nyomán. A szerbek megszállták a Bánságot, a Bácskát: Temesvár, Zombor a kezükben van. A csehek Kassa irányába vonulnak és miután megrabolták országunkat, most ki akarják rabolni még az ország régi címerét is. A magyar Felföldnek, melyet Slovenskónak keresztelnek, három halmot és kettős keresztet lopnak el tőlünk címerül.
     Linder ma írja alá Belgrádban a halált jelentő fegyverszüneti feltételeket. Jászi Aradon tékozolja el az oláhok javára a mienket. Károlyi azon mesterkedik, hogyan tehetné ártalmatlanná Mackensent, aki negyven-ötvenezer emberével az egyetlen fegyveres erő a felbomlásban. Egy főúri magyar küldöttség pedig kivétel nélkül hazaszerető, hű emberek érthetetlenül mégis elment Eckartsauba, hogy kikérje a királytól a lemondó levelét... Sok ez, túl sok, nem bírja el az ember.
Az ország elevenen éli át a feloszlás iszonyatát, törzsére nem illő műfeje rothad, leválnak a tagjai. És ha legalább csend lenne a tébolyító kín körül, de a nagy széthullásban, vérlázító szörnyű tapsolás hallatszik szüntelenül. Ők tapsolják meg önmagukat, akik tönkre tesznek. A sajtójukban, a beszédeikben, a plakátjaikon, az irodalmukban: tapsolnak a halálhörgésünk felett. És ez az, ami mindennél elviselhetetlenebb. Reggel ezzel az ádáz tapsolással kezdődik a nap, az újságokból hallatszik ki és este ez kergeti az álmunkat, tépi az önérzetünket, míg tehetetlenül felordítunk bele. Az idegen lelkű sajtó, mely az elmúlt évek során alattomosan rátette közvéleményünkre a kezét, megmérgezte a magyar lelket és a magyar nyelvet, amely kilopta fajunkból az értékeket, elárult és elveszített minket, minden bűnén át sohase volt gyűlöletesebb, mint most, mikor tapsol és nekünk tűrnünk kell, hogy rnegalázottságunkban kinevessen és bepiszkoljon.
     A budapesti zsidó irodalom vezérírója, Bródy Sándor, az ,,Az Est" című lapba ma cikket írt a német császárról, akiről ugyancsak ő nem is olyan régen, mikoriban még hatalmas volt, mint félistenről írt. Most szó szerint azzal kezdi: "A világtörténelem egyik legnagyobb gonosztevője, Hohenzollern Vilmos megszökött hazájából és holland földön Bentrick grófkastélyába bekönyörögte magát. Ott hált az éjjel tizedmagával, átkozott fajzatának csak egy kicsiny részével, a vörös képű, mindig snejdig, mert mindig részeg fiával, ennek élete párjával, Cecíliával és az anyacsászárnéval, az emberi faj e formátlan némberével". Aztán azzal végzi: "Nyöszörögve, nyavalyásan, szűkölve fekszik a vendégágyban az elszökött császár. És a "Szegény öreg ember" ez órában már csak az életéért reszket, arcul köphetik, letérdeltethetik, csak életét hagyják meg"...
     Az, aki így ír, a jelenlegi kormány Javarészt radikális újságíró minisztereinek és államtitkárjainak a nevelő mestere volt. Ez a szellem uralkodik ma a fórumon. Ilyen hangok beszélnek annak a nemzetnek a nevében, amelyet majd ezer év óta Európa leglovagiasabb nemzetének hívnak.
Az "Az Est" cikkére a magyar társadalom még mai szánalmas zsibbadásában is felhördült. Csak a hitványak rugdossák meg a szerencsétlenséget. ( Ezer és ezer tiltakozó levél támadt neki az "Az Est" szerkesztőségének, temérdek előfizető visszaküldte a lapot. De mit használ ez? A lap titokban fogja tartani a felháborodást és az aljas, gyáva cikk gyalázata, mint annyi más gyalázat, amit álarcunk alatt elkövetnek, visszahull reánk.
Meddig kell még tűrnünk? Irgalmas Isten, meddig tart még?...
     Nincs hová néznünk vigasztalásért. A határok, felül, köröskörül egyre beljebb gyűrűzve tódul a földönfutóvá lett magyar élet. Ma már az ország valamennyi útján kifosztott emberek és hontalan, ősi vármegyelobogók menekülnek. Szekerek, gulyák kavarognak, hintók, gyalogosok, állatcsordák, dübörgő vonatok, emberrel zsúfolt marhaszállító kocsik. Futó falvak, futó kis városok...
Őrült, véresre sírt szemmel jön a fél ország magyar népe áruló fővárosa felé. És a szívszaggató hömpölygés nem névtelen tömeg többé; nevek hallatszanak ki belőle, arcok bukkannak elő, amelyeket ismerek. Nap-nap után újak jönnek, akiknek nincs többé tűzhelyük, nincs ruhájuk, nincs betevő falatjuk és szép tiszta otthonuk helyett zugvendéglőkben roppant árak mellett könyörögnek ki maguknak szállást legalább egy éjszakára...
Az eső verte az utcákat. Hideg szél fordult ki a házak szegleténél és én csomaggal a hónom alatt ballagtam egy kis körúti szálloda felé. Reggel kaptam a hírt, kedves jó emberek érkeztek oda mindenükből kifosztottan. A szálloda szellőzetlen és piszkos volt. A liftje elromlott, a lépcsője sötéten kapaszkodott felfelé. A szennyes gyűrött futószőnyegen sáros lábnyomok látszottak. És mindenünnen valaminő konyhabűzzel kevert féregirtó szer maró szaga terjedt.
     A harmadik emeleti homályos folyosón nem tudtam meglátni a szobák számát. Találomra benyitottam az egyik ajtón. A szoba levegője, mint egy csúnya savanyú lehelet ütött meg. Az ablaknál kaftános lengyel zsidó állt és derékban mozogva fontoskodva magyarázott valamit egy angolosan öltözött, beretvált képű fajrokonának. A szoba közepén is állt néhány férfi. Az asztalon összekötözött csomagokban külföldi papírpénz feküdt Orosz rubelek... úgy véltem, ahogy hirtelen odapillantottam. Az egyik férfi egy újságot dobott az asztalra és felém jött. - Mit akar? kérdezte zavarodottan és mégis fenyegetően.
- Tévedtem! - és becsaptam az ajtót. Egy másik ajtó mögött azután csakugyan megtaláltam azokat, akiket kerestem. A sötét télies világításban villanylámpa égett az ágy mellett. Az ágyon elterülve egy sápadt kis fiú feküdt. A másik gyerek egy széken ült önmagába csúszva és fáradtan lóbálta a lábát. Az atyjuk háttal állt a piszkos függöny két szárnya között és az ablakon nézett ki a novemberi esőbe. Az anyjuk egészen mozdulatlanul húzódott meg a beteg fiú mellett és a két keze kinyílt az ölében, mintha mindent elejtett volna. Mikor megismert, nem szólt, csak intett és a könny elfutotta a szemét. A férje visszafordult az ablaktól. Lázadó kétségbeesés volt az arcán. A két kezét ökölbe szorította és mialatt beszélt, fel-alá kezdett járni a szobában.
- Mindenünkből kifosztottak az oláhok, semmink sincs, pedig egy életen át dolgoztunk. A szemünk láttára raboltak ki, néznünk kellett és nem tehettünk ellene. Aztán kihajtottak a házunkból ezzel a beteg gyerekkel.
- Mi baja van?
- Tífuszos és mégse irgalmaztak.
     A beteg fiú ide-oda lökte lázas kis fejét a párnán és felnyögött álmában. A szürke kopott falak beszívták a nyögést, mint a többi megszámlálhatatlant, amely a nagy magyar sebből ezen az őszön közöttük felfakadt.
Emberi melegtől soha ki nem hűlő szobák, nagy fülledt szekrények emberlakta fiókjai. Töltelékük jön és undortól rázottan gyömöszölődik beléjük és szorongva féli az órát, melyben a többet fizető új töltelék vijjogva kiszorítja. Ismét menni kell, hurcolni tovább az elveszett föld, a feldúlt otthon rémlátásait egy nagy városon át, mely lelketlenül eltékozolta azt, ami az övék volt és most könyörtelen.
Minden csak szenvedés... Egyszerre mintha nyersen felrántottak volna az emlékezetemben egy másik fiókot. Az a másik szoba, a kaftános ember, a beretvált képű és a külföldi pénz az asztalon... Nem, ezek nem szenvednek. Ezek elfoglalni jöttek azt, ami Magyarországból még megmarad.
Idevaló hadifogoly zsidók, Trockij jóvoltából, kinn Oroszországban politikai megbízottak, kis városok félelmetes zsarnokai, direktóriumok fejei lettek. Ezeket az embereket most mint megbízottakat visszaküldi a Szovjet.
     Megakadályozza-e majd a kormány, hogy bejöjjenek? Elfogatja-e őket? Aligha!... Sokan mondják, hogy Károlyi Svájcban régen megegyezett a bolsevisták embereivel és összejátszik az orosz rémuralom világforradalmi céljaival. Sötét mesék lopakodnak a pesti házak alatt. Őrültség... A földművelő Magyarországon nincs talaja ennek. És mégis... Néhány nap előtt egy riasztó bizonyosság szivárgott közénk. Hiába titkolta a kormány, kitudódott, hogy hatalomra jutása első óráiban az orosz munkás- és katonatanácsok testvéri üdvözletükkel szikratáviratot küldtek hozzá és ígérték, hogy ha a magyar proletariátus velük szövetkezve felveszi a harcot az antant-kapitalizmus ellen, akkor az orosz Szovjet munkásai nemsokára segítséget és kenyeret tudnak küldeni. Mert a távirat szerint: "A dolgozó tömegek felszabadítása csak egy proletár világforradalom útján lehetséges! Egyesüljetek magyar proletárok! Éljen a világforradalom! Éljen a proletárdiktatúra! Éljen a világ Szovjet-köztársaság!"
Gyűlölettől égő tűztől fogant ez az üzenet, mely egy rohanó szikrában jött az orosz mocsarak felett a Kárpátokon át és lehullott parázslón Károlyi Mihály vészes tábora közé. Nem tiportak rá, hogy eloltsák, égve hagyták, óvták, elrejtették maguk között. Ez az, ami árulkodik, ez az ami nyugtalanít.

November 14.

Egyre rövidebbek lesznek a napok és egyre korábban kezdődik a sötétség. Már égett a lámpa az asztalomon. Dessewffy Emil gróf eckartsaui útjáról beszélt. Nagyítószerűen éles monokliját hol beleszorította a szemébe, hol hosszú vékony ujjai között mozgatta a levegőben, mintha egy fényes tallér lenne. Látszott rajta, hogy ideges, egymásra vetett lábát folyton váltogatta...
- Eszterházy Miklós, Wassics, Széchenyi Emil és én mentünk el. A hercegprímás utolsó pillanatban lemondott.
- Hogyan szánhatták rá magukat erre a lépésre? - Az volt a szándékunk, hogy Károlyinak a király lemondatására irányuló mesterkedéseit meghiúsítjuk és arra vesszük rá Őfelségét, hogy ideiglenesen álljon félre.
     A király eleinte semmiről sem akart hallani. Azt mondta, ő megesküdött a magyar népnek; ha mások megszegik az esküjüket vele szemben, ám intézzék el a lelkiismeretükkel, ő nem lesz esküszegő. Magyaráztuk a felségnek hogy miután hadúri jogait, fájdalom, máris átruházta Károlyira, jobban biztosítja szegény Magyarország és dinasztiája jövőjét egy átmeneti félreállással, mintha görcsösen köti magát a rideg joghoz. Ezzel talán még meghiúsíthatja a zavarosban halászóknak azt a törekvését, hogy egy erőszakos detronizálással befejezett tények elé állítsák a nemzetet. A király dobbantott a lábával és többször ismételte, történjék akármi, nem áll félre. A sorsdöntő lépés sokoldalú megvilágítása azonban mégis megérlelte őfelségében a meggyőződést, hogy az elkövetett tévedések után, nincs más megoldás. Wlassics megszövegezte az okmányt, de véglegesen leírni nem lehetett, mert ívpapírost nem találtak az egész eckartsaui kastélyban. Elküldtek hát valami boltba papirosért. Tinta se volt, tollat is keresni kellett. Telt az idő, közben a király elment vadászni....
     - Vadászni ment? - És a tragédia egy pillanatra komikumba torzult előttem.
- Mi is megdöbbentünk, - mondotta Dessewffy. - Utóbb derült ki, hogy nem volt a kastélyban egy falat élelem se. A királynak vadat kellett hoznia, hogy a gyerekei és a királyné éhen ne maradjanak. Szomorú az egész. A ruhák is Bécsben maradtak. Mikor Schönbrunnból elmentek, úgy dobáltak be sietve egy pár holmit az autókba. A gyermekeknek nincs váltani valójuk. Több éjszakán át ágynemű nélkül aludtak. Bécsbe pedig hiába üzennek, a kormányzótanács, amely védelmébe vette őket, még csak nem is válaszol.
A Habsburgok elkényeztetett osztrák és cseh arisztokráciájára kellett gondolnom. Rájuk, akik a spanyol etiquette jogainál fogva halálosan megsértődtek, ha a Burgban egy udvari ünnepélyen nem állhattak a császár közvetlen közelében és tévedésből rangjuknál hátrább kerültek a sorban. Hol voltak ők? Hol volt az uralkodó vezérkara? A kitüntetésektől fényes generálisok? Hol volt főparancsnokával a testőrség, mely meghal, de nem adja meg magát? Az utolsó schönbrunni napokban visszahúzódtak valamennyien, mint alkonyodó parttól az apály. - Nous étions tout seuls", - mondotta a királyné.
     - És azután?... - kérdeztem Dessewffy grófot. - Nagysokára meghozták a papirost a boltból. Két ívet össze-vissza és Széchenyi Emil hozzáült, hogy az impúrumot tisztába írja. Neki volt a legszebb írása közöttünk.
Dessewffy megmutatta a hiteles szöveget... Olvasni kezdtem:
Trónra léptem óta mindig arra törekedtem, hogy népeimet minél előbb a háború borzalmaitól megszabadítsam, amely háború keletkezésében semmi részem nem volt. Nem akarom, hogy személyem akadályul szolgáljon a magyar nemzet fejlődésének. Ennélfogva minden részvétből az állami ügyek vezetésében lemondok és már eleve elismerem azt a döntést, mellyel Magyarország jövendő államformáját megállapítja.
Kelt Eckartsau, 1915 november 13-án.
Károly s. k.
     A király még akkor is tétovázott, mikor az okirat már aláírásra készen feküdt az asztalán, és ahogy tollal a kezében, kínlódva habozott, olyan megtörtnek látszott. Az utóbbi napokban halántéka fölött megőszült a haja. Egyszerre elfutotta a könny a szemét és nagy zokogással odaborult Hunyady vállára. Bizony, senkinek se maradt ott száraz a szeme...
Mialatt Dessewffy szomorúan tovább beszélt, egyszerre furcsán, hirtelen egy messze mese jutott eszembe. Régen, egy falusi estén... Kinn fütyült az ősz a sötétben és a jegenyék búgtak szüntelenül, mint az orgonasípok egy fekete templomban. Az alsó házban paszulyt fejtettek a cselédleányok. A kemencetűz fénye bolondozott a kezükön, az ölükből lecsörögtek a téglapadlóra a száraz hüvelyek. Katrin, a gazdasszony mesélt. - És a király sátrába bementek nagy bárddal, buzogánnyal a gonosz lovagok és rettenetes hangon mondották: "Add ide a koronádat, mert különben halálnak halálával halsz meg." A szép királyné összekulcsolta a két kezét. És a király levette fejéről a koronáját.
Így volt a mesében. A cselédleányok megsiratták a szegény királyt és a szívükben neki volt igaza. A mesében mindig a szerencsétleneknek van igazuk, a valóságban pedig annak, akinek szerencséje van.
     Éljen Károlyi Mihály! Válasszuk meg a köztársaság elnökévé. Fehér papírragya verte ki megint a házakat.
Károlyi Mihály a háború első esztendejében fogadott rá, hogy ő lesz a magyar köztársaság elnöke... Megnyeri-e holnap? De bárki nyerné is meg a fogadást, Magyarország veszíti el. Plakátok... friss plakátok kerülnek a régiek fölé. Új szégyen takarja be a tegnapit és az élet csak ennyiben változik. A körutakon nagy lobogókat akasztanak bele a szélbe. Zászlókat vonnak fel a villanylámpák oszlopára, a kapuk felett pedig csak fityegnek tovább a régiek. A kormány elrendelte, hogy minden házat díszítsenek fel az országban és sajtójában készíti a hangulatot hol napra. Vastag betűk hirdetik:
"A francia lövészárkokban kitűzték a vörös zászlót."
"Belgiumban kitört a forradalom"...
"Svájc a forradalom küszöbén"...
Hallottam azután, ahogy egy kis iskolás leány mondta a barátnőjének: - Nagy ember az a Károlyi, divatot csinált, most már minket utánoznak még a franciák is...
     "Éljen"... visították felém a falak és a kirakatok, de az emberek hallgattak. Miért hallgatnak? Miért nem tépik le a gyalázatos papirosokat? Miért nyugszanak bele, miért vagyok egyedül az ellentmondásban? Vagy többen is vagyunk, csak nem tudunk egymásról? Figyelmesen néztem az elhaladó arcokat. Tekintetük közömbösen hullott le a plakátokról. Minden mindegy nekik. És mintha kergettek volna, sebesen, idegenül mentem odébb az ólmos lelkű tömegen át.
A Károlyi-palotához értem. Az egyemeletes empire ház alacsonynak látszott öreg tetője alatt, mintha laposra feküdt volna a magas új keletű épületek között. Az ablaksor sötét volt. Károlyi már felköltözött a miniszterelnökségre. Az emeleten csak a fél palota bérlője, gróf Mikes Ármin lakott. A feleségéhez mentem. Az októberi napok óta nem jártam ott. Csengetésemre a kis gyalogkapu mintegy magától, nesztelenül felnyílt. A portás kinézett a páholyából és megint eltűnt. Csend volt, semmi se mozdult. A homályba nyúló, mély kapuboltozat alatt csak lépéseim kongtak, olyan furcsán kongtak, mintha láthatatlan kezek utánam dobáltak volna valamit.
     Egy pillanatra megálltam. A hely lelke suttogott a sötétben. Jobbról üvegezett ajtón át egy folyosó látszott. Forradalmi képek voltak a falán és valahol, a végéből kis lépcső vezetett fel Károlyi lakásába. Kínos érzés lepett meg, mint mikor az ember olyan házban jár, amelyikben gyilkosság történt. Ott fenn, a világtalan szobákban, ott gyűltek össze októberi éjszakákon az árulók, esküszegő tisztek, galileista diákok, felbérelt katonaszökevények. Összesúgva ott tanácskoztak azok, akik minket eladtak és halálra ítélték maguk között Tisza Istvánt.
Odébb mentem. A nagy lépcsőház homályából mint egy megdermedt fehér zuhatag, ömlött le elém a márvány. Túl a kertben huhogtak a fák a hideg széltől.
     Mikes Árminnénál meleg és világos volt a kis szalon. Erdélyiek voltak együtt és a szoba körül, melyben összegyűltek, mintha elsüllyedt volna a megjelölt ház és túl a város is. Számomra egyszerre magányosan, könnyes szemmel csak az erdélyi fájdalom élt. És a kétségbeesésem megenyhült. Nem hordoztam többé egyedül. Itt velem viselték mind. Segítettek emelni, mert ők tudják, mi a hazaszeretet. Régi örökség őnáluk. Az erő és az akarat, mely a magyarságot szerencsétlen századokban ébren tartotta, Erdélyből lobbant fel, mikor délről a török, nyugatról a németi taposta bele sírgödrökbe a magyar tüzet. Mikor mindenütt kialudt, őnáluk égett. És fajunk minden sötét éjszakája után onnan hozott lángot, hogy megint belevilágítsa magát haldokló országába.
Nagyszerű, fájdalmas Erdély, miféle hála jár ezért?
     Ott ültek együtt, erdélyiek, asszonyok, ősi fejedelmek vére; árnyékos szemű szenvedők. És mialatt rájuk néztem, a szép, finom fejek hátterében lassan, tétován, mint régi mesterek arcképein, kéken zöld táj sejtelme rajzolódott. Mintha egy ódon smaragdgyűrű kövén, át látszott volna, messze álomszerű fák bontakoztak. Két hegyes jegenye szúrt bele az égbe. Lenn lágyan mély réten át, a füzek alatt ezüst patak futott. A keményen kanyargó fehérúton szekerek zörögtek; egylovas ember poroszkált és a ló marján keresztben zsák feküdt. Túl bársonyos dombba szökött a rét és a tövén öreg templomtorony, egy kis falu, kicsiny székely falu...
- Egy vándor mondta el a történetét e nyáron, túl a Királyhágón, hogy arra jártam nálatok.
A háború alatt esett meg 1916-ban. Akkor, mikor először nyargalt szét a vészhír a végeken és egy éjszakán felsikoltott a védtelen Erdély: "Jönnek az oláhok!" Őrjöngve vonaglott át a vármegyéken, vágtatott a távíródrótokon, kongott a harangokban: "Meneküljetek!"...
     Egyik falu sodorta magával a másikat, Erdély népe futott.
Gelencze határában, a csalitos ér partján, a domb tövén, mély volt a csend. Az emberek, mint minden más napon, kinn dolgoztak a földeken. A nyitva hagyott erdélyi szorosokon ezalatt lopództak óvatosan befelé a bocskoros oláhok. Egy alkonyaton orvul, mint az alattomos, csúnya halál, kirohantak az erdők sűrűjéből és rácsaptak a gelenczei népre kinn földjeiken, békés munka közben. Védtelenek voltak! Csak egy öreg székely emelte fel az ásóját és bődülve rohant a puskák közé. Leütötték, de nem halt meg. Véresen rászegezték hát egy deszkára és bevonszolták az erdőbe, hogy meghaljon magányosan. Napestig hallatszott, ahogy hörögve, rettentően átkozta az oláhokat.
Gelencze így tudta meg, hogy betört az ellenség Erdélybe!... A vészkiáltás riadója kihagyta, elkerülte. Csak zümmögtek a távírósodronyok, a hír nem állt meg, elfutott felette a drótokon, se szó, se hang nem szállt le, hogy óvjon, intsen.
     Megfeledkezett a kormány, a vármegye, a járás megfeledkezett Magyarország a kis faluról.
- Egy vándor mondta el, Gelencze határán, mikor még mieink voltak az ősi végek. És ahogy hallgattam a bús történet egyre nagyobb és mélyebb lett, olyan mély, hogy belefért egész Erdély... A domb Erdély minden havasa volt, a kis patak Erdély minden vize és a falu sorsa minden erdélyi sorsok.
- Emlékeztek, lenn "Háromszékben, akkor nyáron, ott ígértem, hogy meg írom Erdély könyvét. És belekiáltom a lelkekbe a földetek, a fajotok igazát. Vádat emelek azért, ami veletek történt, kérdőre vonom azokat, akik Magyarország sorsát intézték és Erdély magyar népéről mindig megfeledkeztek. Kiszolgáltattak mindenkinek, nem adtak fegyvert se a lelketekbe, se a kezetekbe. Elfeledett falu! Emlékeztek, Tima Ilona? Azt mondtam akkor, ez lesz a könyvem címe. Magyar ország hatalmasai számára csak elfeledett falu voltatok. Soha se fajt nekik a erdélyi fajdalom!
És ez a mostani kormány túltesz mindenen. Mintha szántszándékkal akarna elpusztítani benneteket, az oláh irredenta régi cinkosát küldi ki, hogy tulajdon halálra szánt áldozata felett védőbeszédet mondjon: Erdély sorsáról Jászi Oszkár alkudozik ma Aradon...
     Utálat és tiltakozó harag látszott az erdélyi asszonyok arcán. A galíciai származású, az internacionalista, aki Keleti-Svájcot akar csinálni országunkból és úgy gyűlöl mindent, ami magyar, hogy még faja elővigyázatosságáról is megfeledkezve, mikor rólunk beszélt, tajtékozva csattant fel belőle: "Ki kell irtani őket, ha nem engedelmeskednek". - Őt küldik oda, hogy tárgyaljon a gyűlölt magyar faj nevében. És úgy tárgyalt, mintha bosszút akarna állni a nemzeten, mely befogadta, lemond arról, ami nem az övé, jogokat ad fel, amelyek a mieink, elalkussza Erdélyt Maniu román nemzeti tanácsának, melyet Károlyival maga Jászi segített életre az októberi napon. Aradon az oláhok már nemzeti szuverenitásukról beszélnek! "Román impériumot" követelnek és huszonhat magyar vármegyét! Követelik, hogy a magyar népkormány lefegyverezze a csendőrséget és oszlassa fel a magyar nemzeti gárdát, büntesse meg az erélyes magyar tiszteket, de... küldjön fegyvereket az oláh nemzeti gárdák részére és legénységi zsoldot, tiszti fizetéseket a magyar adófizetők pénzéből. Jászi és Varjasi, a forradalmi kormánybiztos ezt is megígérte. Az oláhok pedig csak húzták a tárgyalást és egyre élesebb és követelőbb lett a hangjuk, mert hiszen ők tudták, hogy az oláh királysági csapatok minden órával mélyebben nyomulnak be Erdély védtelen földjére.
     És mialatt az aradi vármegyeházán folyt a vérszüret az árulók között, lenn a Maros hídján, kelet felől, Mackensen mindig győztes hadseregének főoszlopa dübörgött át. Automobil kolonnák jöttek végeláthatatlan sorban. Mögöttük a train, ponyvával letakart társzekerek, teherautók, kis echós szekerek, kocsik özönlése, órák és napok telnek el és ők még mindig mennek, rendben, szürkén, komoran. Nem rabolnak, nem fosztogatnak, csak mennek szüntelenül, a balkáni hegyek elől, az erdélyi végekről, Magyarországon át. Gyalogosan, lóháton, kocsin, zárt sorokban, némán hazafelé.
A reménység vonul el és Károlyi remegve figyeli, ha visszafordulna, ha felemelné öklét... A báránybőr süveges oláh fej pedig felbukkan a hegyek élén, utánuk néz a németeknek és a bocskor rátipor Erdély szívére.
Feltüremlő nagy keserűségem egyetlen szóba csapott át: Visszavesszük! Az erdélyi asszonyok megszorították a kezemet. - Visszavesszük, mondotta az egyik, nem tudom, de érzem, hogy úgy lesz!
     Ahogy a Károlyi-palota kapuján kifordultam, Béla testvéremet láttam jönni magam felé az utcán. Siettünk mind a ketten. Szinte mentében szólt oda hirtelen: - Ritoók Emmával találkoztam, ő is kétségbe van esve. Azt üzeni, lelki szükség neki, hogy veled beszéljen. Megint eszembe jutott, sokan vagyunk, csak nem tudunk egymásról... Az Anyám, a testvéreim, Zichy Rafaelné, az erdélyi asszonyok és Ritoók Emma, ők arcok, melyeket látok, hangok, melyeket meg tudok hallani, de túl rajtuk ott kell lenniük a nagy, néma sokaságoknak, magukra hagyatva, elszórtan ott vannak az asszonyok, akik a múltat siratják és a jövőt féltik...
A villanyos kocsi megállta József körút sarkán. Előre léptem, hogy leszálljak. Valaki hátulról meglökött. A lépcső kimaradt a lábam alól és zuhanva arccal lebuktam az utcai piszokba. Fektemben ösztönösen visszanéztem. Vadonat új tábori egyenruhában egy kövér fiatal férfi volt, aki lelökött. Jellegzetes orra puha zacskóban lógott le a szája fölé. Szintúgy, mintha két dülledt, közel szeme fröccsentett volna ki az arca közepéből. Átugrott felettem, nem szólt és nem is segített. Sietős útja volt... Még láttam két húsos fülét a sapkája mellett, ahogy rohanva odébb ment.
A pesti utca mai lelkének egy mozdulata volt ez. Csak azért jegyeztem fel. Különben pedig kificamítottam a lábamat.

November 16.

A tegnapi zuhanás után betegen fekszem. Kinn jeges szél iramodik az ablak előtt. Lármára ébredtem.
Az utcából hangos beszéd hallatszott fel. Anyám kinézett és mondta:
- A szíjasok, meg a nyergesek gyülekeznek, vörös cédula van a kalapjukon. Órák múltak és rám tapostak és odább mentek. Egyszerre mintha egy roppant dongó búgott volna a tetők felett. Repülőgép szállt át az utcánk szürke egén. A Parlamentben most kiáltják ki a köztársaságot. Károlyi nemzett tanácsa kiáltja ki Magyarország számára a pesti köztársaságot. Röpcédulákat hoztak fel az utcáról. "Diadalmas forradalom, meghalt a királyság, éljen a független magyar köztársaság."
     Belefúrtam a fejemet a párnába és nem tudtam szólni egy árva szót sem. A mellemben egy kis malom volt és a fejemben is volt egy és mind a kettő bolondul, vadul engem őrölt meg. Aztán egy újság feküdt az asztalon. A rossz nyomdafesték friss szaga érzett. Már benne volt az, ami történt, és senki sem akadályozta meg. Megint elmúlt egy alkalom, egy nap, amelytől vártam valamit. A képviselőház, a főrendiház összegyűlt és belenyugodott és nem tiltakozott... Az újság pedig azt írja: "Ünnepe van ma Magyarországnak!"
Akik ott jártak, úgy mondják el, hogy a munkásság kiparancsolt szakszervezetei korán indultak gyülekező helyükről a Parlament felé. Vörös zászlókat vittek és nagy jelzőtáblákat és egy fekete koporsót, amelyre az volt írva:
"Meghalt a királyság". A munkás- és a postászenekarok, cigánybandák, dalárdák harsogtak. Piros jelvények mindenütt. A nemzetőrök sapkáiról is eltűntek már a nemzet színei. Piros cédulákat tűztek fel ők is: "Éljen a magyar köztársaság". Árván csak a Parlament homlokzatán csapkodott a jeges szélben két kurta vörös-fehér-zöld lobogó. A főkapu felett, középütt egy hatalmas vörös zászló bomlott a nyargaló levegőben, mintha újonnan elfoglalt hazából az internacionalizmus öltögette volna fintorgó vörös nyelvét arra a tömegre, amelyet nemzetiszínű kokárdákkal és őszirózsával csalt el idáig. Szemben, a Kúrián, a Földművelésügyi minisztériumon is, vörös drapériák húzódtak az épületeken az első emelet magasában. Véres seb tátongott rajtuk, körben a téren, mintha derékban, egy óriási pallossal kettészelték volna őket.
     A boltok zárva voltak. Villamos nem járt. A forgalom megállt, mint egy visszatartott nagy zörgő lélegzet, hogy aztán majd megint beleköhögje magát a város utcáiba. A parlament bejárata előtt tengerészkordon vonult fel. Kínos meglepetés volt ez a kormány részére. Pozsonyból, különvonaton megérkezett embereivel Heltai. A köztársaságot nem kiálthatják ki nélküle... Így hát egyelőre felfüggesztette a magyar Felföld védelmét. Most nemzetiszínű szalaggal díszítette magát. Pozsonyba vörös zászló alatt vonult be. Rablások híre jött tengerészeiről, Pesten pedig azt suttogták róla, hogy tud valamit Tisza megöletéséről. A tér fölött öt repülőgép kerengett, lenn egyre növekedett a tömeg és felette hatalmas póznákon óriási, kifeszített fehér vásznon, hirdetés jött végig az Alkotmány utcán. A szél belefeküdt, mint egy vitorlába és nevetett a felírásán:
"Ma délelőtt az Országház téren kikiáltjuk a köztársaság elnökévé gróf Károlyi Mihályt!"
     Tíz óra volt. A parlament épületében ülésre csengettek. És a magyar képviselőház örök szégyenére tiltakozó szó nélkül, tehetetlenül feloszlatta önmagát. Az Országház túlsó szárnyában ezalatt összegyűlt a főrendház is. Mindössze harminckét főrend. - Ők is elfelejtették a régi nagy kiáltást: Moriamur pro rege nostro!... Csak Wlassics Gyula báró, az elnök beszélt. Okosan, szépen és nem követte a képviselőház szomorú példáját. Nem mondta ki a magyar főrendiház feloszlatását. Mentett, amennyit menteni lehetett és szavait azzal végezte: "Minthogy pedig törvényeink szerint a két házból álló országgyűlés képviselőházának feloszlatása természetszerűleg vonja maga után azt, hogy az országgyűlés másikháza sem folytathatja alkotmányos működését, a főrendiház tanácskozásait ezennel berekesztettnek nyilvánítom..."
     Így hallgatott el az, aminek őse a vérszerződéses, gőgös Pusztaszer volt, a rivalgó rákosi mezők, a méltóságteljes budai diéta, a hősi pozsonyi országgyűlés és Deák Ferenc parlamentje. És benn a kupolateremben megszólalt az aminek őse a tegnapi hazaárulás, a gyilkosság és országrombolás és ivadéka az anarchia lesz.
"Tisztelt Nemzetgyűlés..." Hock János, a hírhedt plébános, az úgynevezett Nemzeti Tanács elnöke, volt az első szónok. Hogy kihez intézte beszédét, nem tudni, A nemzetgyűlések választott testületek, már pedig, akik ott a teremben voltak, azokat nem választotta senki.
     Az újságban hosszú fekete betűoszlopokból áll a beszéd. Elfut felettük a tekintetem, csak a szónokot látom, aki diabolikus fejét két válla közé húzva, sötét csuhájában a fekete oszlopok mögött settenkedik. Egy bűnös lelkű pap, egy bűnös magyar, aki elárulta Istenét és hazáját. Valamikor fiatal éveiben a tömegek ünnepelt egyházi szónoka volt. Aztán mindig mélyebbre süllyedt. A tehetséges, de laza erkölcsű, romlott lelkű ember eladósodott és hitelezőinek politikai eszköze lett... Így került Károlyi Mihály táborába.
     Asztóriabeli bűntársai, akik patkánylázadásukat romantikusan a nagy francia forradalomhoz szeretik hasonlítani és Károlyit Mirabeau grófnak nevezik, Hock Jánost Sieyés abbénak keresztelték el... Vajon hölgyeiket, Károlyi Mihálynét, Jászinét, Hatvanynét, Polányi Laurát, Schwimmer Rózát és Glücklich Vilmát szintén a régi revolúciós néven: a forradalom fúriáinak és tricoteuseöknek nevezik? Ott vannak ők is mind a kupolateremben. És lihegve, kéjesen habzsolják elérkezett órájukat. Hock János pedig szónokol. És én látom magam előtt, mint annyiszor az utcán, vagy olykor az Uránia tudományos színház kis igazgatói szobájában, ahová "Krisztus" című darabjának a kéziratát vitte el és politizálgatni járt, titokzatos, burkolt jóslatokban beszélve. Feje a jellegzetes régi Faust-illusztrációk Mefisztó típusára emlékeztet. Szinte illenék rá a pávatollas, Stuartos, fekete bársony föveg. Ápolatlan kopaszodó koponyáján sörtés a rövidre nyírott haj. Eszes, gonosz szemében van valami a földalatti lyukakban lakó állatok szeméből. Rosszul beretvált arca kékes és állandóan mosdatlan. A reverendája a nyakától a lábáig pecsétes és leírhatatlanul piszkos kezével időnként túl mély zsebében kotorász. Szinte egy kis guggoló mozdulatot tesz ilyenkor, hogy elérje az alját. Horpadt burnótos szelencét szed elő és kis ujját valami groteszk gráciával a levegőbe emelve, hüvelyk- és mutatóujjával a szelencébe nyúl. Aztán két mocskos ujjával, tubákolástól barna orrlyukához emeli a burnótot. Hátraszegi a fejét, behunyt szemmel, gyönyörben várakozón.
     Itt állhatott fenn az emelvényen is a tapsoló teremben, miután kikiáltotta a köztársaságot és indítványozta, hogy: "töröljék el a királycafrangos ünnepeket és a győzelmes forradalom és a köztársaság napját, október 31-ét és november 16-ikát, örök időkre szóló nemzeti ünneppé "avassák"... Azután felolvasott egy határozatot, melyet Jászi, Kéri, Kunfi és Landler írt elő Károlyinak "a magyar nemzet nevében, a nép akaratából"... Ez a határozat kimondta, hogy Magyarország minden más, országtól független és önálló népköztársaság, melyben az állami főhatalmat ideiglenesen, Károlyi Mihály elnöklete alatt álló népkormány gyakorolja, a Nemzeti Tanács támogatásával. Kimondja, hogy a népkormány sürgősen alkosson néptörvényeket: az általános, titkos, egyenlő, közvetlen, nőkre is kiterjedő nemzetgyűlési, törvényhatósági és községi választójogról; a sajtószabadságról; a nép esküdtbíráskodásáról; az egyesülés és gyülekezés szabadságáról; a földműves népnek földhöz juttatásáról.
A kupolaterem közönsége egyhangúlag ordította minden mondat után: "Elfogadjuk!"
     Ezután Károlyi Mihály emelkedett szólásra. És beszélni kezdett sajátságos ijesztő hangjával, melyet hibás szájából lök fel ezüst szájpadlására és az orrában képez át szavakká. Kihirdette a Habsburg-ház trónvesztését, szavalt a wilsoni szent elvekről, a népek szövetségéről, önrendelkezési jogáról, az örök békéről és pátoszos dadogással mondotta: "... csakis a szenvedéseken át, csakis a háború vértengerén át érhették meg Európa népei és érhette meg így a magyar nép is azt, hogy igenis csak egy program van: és ez a pacifista program... Mert a pacifista program ma nem csak egy szűkebb program, hanem egy világprogram... Ebbe a világprogramba a magyar államnak, a magyar nemzetnék, a magyar fajnak is bele kell kapcsolódnia, mert csak az a nemzet fog fejlődni, csak az a nemzet fog haladni, amely bele tud kapcsolódni, bele tud illeszkedni abba a világprogramba, amely egy szóval kifejezve: Pacifizmus ".
Olyan tragikus az óra és kínomban mégis nevetnem kellett. Ennél ostobábbat még nem mondott szánalmas emberi dadogás a földön és gonoszabbat is aligha, mert hiszen, míg ő pacifizmust szaval, az állig felfegyverzett militarizmus özönlő áradásban tőr be Magyarországba. Ostobasága vagy egy rettentő árulás utolsó szolgálattétele? Bármi legyen is, Károlyi tehetségeit ezután felesleges jellemezni.
     Az Asztóriabeli Mirabeaut a szociáldemokrata párt szónoka, Kunfi-Kunstätter Zsigmond népjóléti miniszter követte az emelvényen. Azt mondják róla, hogy Lenin egyik magyarországi megbízottja. Az arca dögkeselyűre emlékeztet, a szeme kémlelőn ravasz. Hock János dagadó frázisai, Károlyi szégyenletes dadogása után ördöngösen ügyesen beszélt ez az állásától felfüggesztett zsidó tanító, aki bár rövid néhány év alatt katolikus és protestáns ösztöndíjak elnyerése végett háromszor cserélt vallást, de fanatikusan hű maradt fajához és annak céljaihoz. Igazságokat és utópiákat kevert, ígért és fenyegetett és a diadal biztonságérzetében, megszaggatta a jövők sötét fátyolát.
"Azzal, hogy egy szabad népköztársaságot proklamáltunk a mai napon, - mondotta Kunfi - nemcsak egy nagy politikai haladásnak a tényét teremtettük meg, de megindultunk egy olyan úton is, amelynek ez a lezajlott forradalom és ez a mai nap, nem végét; csak egy fontos állomását jelenti."
     "A politikai szabadság, a köztársaság, a legradikálisabb politikai demokrácia, ezek mind csak eszközök, hogy a nagy küzdelem: a szegénység és gazdagság harca egymás ellen, könnyebben és előnyösebben induljon el. Az osztályharc riadója ez és míg a harc eljön, addig Kunfi bódítónak szociális reformokat ígér: a szegénység és gazdagság kiegyenlítődését; földet a frontról hazatérő katonáknak. És ígéri, hogy kényszeríteni fogja a latifundiumokat, a nagytőkét és nagyipart, hogy adja: oda mindazt, amit az igazság és a népakarat követel, de oly módon, hogy a gazdasági élet további funkcionálása ne váljék lehetetlenné.
Ebből a programból, mely nem végcél, csak állomás, még Kautsky elméletei beszéltek. Aztán egyszerre nem Kautsky, de Lenin és Liebknecht rivalltak ki faj rokonuk és tanítványuk szájából:
... Nekünk a politikai demokrácia csak eszköz... - mondotta Kunfi, - nekünk azért értékes ez a politikai szabadság, mert hisszük és reméljük, hogy ennek segítségével épp oly vértelenül, épp oly kevés áldozattal tudjuk a nagy szociális átalakulást megcsinálni, mint amilyen kevés vérrel sikerült Magyarország politikai forradalmát megcsinálni "
     "Éljen a szociális forradalom!" - kiáltotta a karzat. Kunfi következő szavával erre a kiáltásra felelt és diadalmámorában elszólta magát: "A mi forradalmi munkánk még nem ért véget! Az intézmények után az embereket kell átalakítani." - Bevallja hát, hogy itt nem az emberek követelték az ő intézményeit, de intézményei követelik az embereket. És ahogy folytatta, bevallotta azt is, hogy azok az emberek nem lesznek többé magyarok. "Minden helyre ebben az országban olyan egyéneket kell állítani, akik ennek az új forradalmi gondolatnak, ennek az új Magyarországnak, ennek az új világnak a szellemével vannak áthatva"... Aztán egy utolsó mondatban hangzott el a szava, melyet ha megért a magyar nemzet, akkor talpra kell ugrania ellene, mert a világbolsevizmust proklamálja:..."Pirosló arccal áll kinn ma minden rabszolganép a világ színpadán és piros zászlókkal is ki fognak állni a népek egymásután és egy hatalmas szimfóniában fogják elénekelni a világszabadság hatalmas dalát..."
     És gyalázatunkra, most sem akadt egy magyar mozdulat, amely önvédelemből torkára forrasztotta volna a szót. A magyar parlament ünnepi termében, Lenin ágense, kényelmesen kibonthatta a bolsevizmus zászlaját, megfújhatta a szociális forradalom riadóját és hirdethette a világforradalom eljövetelét mialatt kinn az Országház terén Jászi Oszkár kíséretében Lovászy Márton és Bokányi Dezső hitül vitték a népnek, hogy a Nemzeti Tanács kikiáltotta a köztársaságot. A kőlépcső pihenőjén Károlyi Mihály is szónokolt. Lenn a téren pedig: Landler Jenő, Weltner Jakab, Buchinger Manó, Böhm Vilmos és Preusz Mór dicsőítették a köztársaságot... Nem volt közöttük egyetlen magyar sem. És ez mindennek a megvallása volt! Fenn az álarc: Károlyi Mihály, alatta az igazi arc: egy idegen faj, amely tudtul adta uralmát.
     És a magyar munkászenekarok és magyar cigányok játszották hozzá a Himnuszt és a Marseillaisst, a galileisták pedig elénekelték az Internacionálét. Megalázottan, keserű haraggal olvastam az újságokat, melyek százezernyi népről, viharzó éljenekről, mámoros tömegboldogságról beszélnek. Így megy majd szét a hír az országban, míg azok, akik ott voltak, azt mondják, hogy a téren, a hideg északi szélben, fáztak az emberek, egykedvűen vettek mindent és éljeneztek vezetőik jeladására.
     Csak mikor a Himnusz hangja felzúgott és néhány galileista nem akarta levenni a kalapját, ütötték le a fejükről. Ennyi történt a magyar becsület érdekében... Károlyi Mihályt pedig senki se kiáltotta ki a köztársaság elnökévé. A szocialisták nem akarták. Már nem lenne szükségük rá? Máris felesleges lett? Kárpótlásul aztán Kunfi megparancsolta a nemzetőröknek, emeljék a vállukra. Így vitték ki Károlyit a kirendelt munkásszervezetek sorfala közt a térről. A fehér ponyvákat pedig, melyekre az volt írva: Kiáltsuk ki Károlyi Mihályt a köztársaság elnökévé, - csendesén begöngyölték.
A munkások elvonultak és arról beszéltek, hogy most már minden rendbe jön. Jó világ lesz, olcsóság lesz. A fővárosi csőcselék oszlásában a királyságot gyalázta és az urakat átkozta. Egyik csapatuk élén furcsa lódulásokkal egy lompos némber haladt. Részeg volt és mialatt borzas fejét ide oda lóbálta, átölelte egy fiatal suhancnak a nyakát és úgy vonszolta magával. Aztán eleresztette, mást választott, egy másik férfit ölelt és vonszolt, míg vadul ropta ocsmány táncát.
     A vidékről véletlenül odavetődött néhány parasztgazda kopogós csizmában hallgatagon ment a Belváros felé. A városi néppel szemben ők képviselték egymagukban a nagy Magyarország népét.
Aki elmondta nékem, hogyan volt, jó darabon követte őket. A parasztok sokáig mentek szótlanul. Aztán végre az egyik öreg gazda meggondoltan, lassan oda szólt a többihez: - Hát szép dolog ez a köztársaság, de már most azt szeretném tudni, hogy ki lesz a király?

November 17.

Ilyen hosszú és irgalmatlan tud lenni az éjszaka. Az órák ütnek sorra, sorra a lakásban, az egyik finoman üt, a másik tétován, az az oszlopos szép öreg pedig rekedten ver és közben zörög a melle. Lenn az utcán, mintha ostorral vágnának végig rajta, egy kocsi nyargal, aztán egy magányos lövés pukkan bele a csendbe. A Vas utcában süthettek el egy fegyvert... és órák hosszant megint hallgat minden. A parketta ropogni kezd, mintha valaki mezítelen lábbal járna és jönne az ágyam felé, pedig nem mozdul semmi. Hányat ütött az óra? Úgy vártam, hogy üssön és mégis elfeledtem megszámlálni. Világot gyújtok. Még fele se múlt el az éjszakának, pedig olyan régen tart már. Valami szótlan, boldogtalan, tehetetlen keserűség faragja el a lelkemet. Nem akarok gondolkozni. Hiába való lenne. És a gondolatomon kívül állón mégis egyre jön valami és rám hajol, mint egy kísértet. Az elmúlt nap jön vissza a küszöbről, hasztalan csukom be a szemem, hasztalan van sötét, mégis látnom kell. Egész szégyenével, gyávaságával, látom a tegnapi napot. És ők, akik tönkre tesznek, diadalmaskodnak és tapsolva felemelik önmagukat. "Éljen a köztársaság"
     Kificamított lábamba belesajog a fájás. Hirtelenül felrémlik az az ember, aki letaszított a villamosról. Két fülével vitorlázik a feje a levegőn át. Az orra kifröccsen az arca közepéből és a szája nyílik és ordítja: "Éljen a köztársaság!" A parlament kupolacsarnoka tele volt ilyen szájjal, puha lompos férfiajkak, fodros női szájak, ezek kiáltották ki Magyarország számára: a köztársaságot. Mi pedig tűrtük, elviseltük, mi hallgattunk.
Ingerült leszek... Szavakat mondok magamban, féktelen tiltakozó szavakat. Ez jót tesz. Megint ütnek az órák. Csend támad, mintha egy pók szőné végig a lakáson, ki az utcára. Egyre hosszabb lesz a csend, olyan hosszú, hogy nem bírom elviselni. Elszakítom. Ököllel rácsapok a párnámra. Ez se használ. Egy kis nyöszörgés hallatszik a szobában, szánalmas, nyomorult kis nyöszörgés. A szívemből jött. Vajon a többiek is így szenvednek-e, mint én? Nem beszéltem senkivel, nem láttam senkit. Nem tudom, mit gondolnak. Egészen egyedül viselem azt, ami fáj.
     Talán azért olyan nehéz. Vigasztalni kezdem magamat. Nem maradhat így. El fog múlni ez is. A forradalom azért lett, mert a zsidóság félt a hazatérő katonák pogromjától. A köztársaság azért lett, mert a forradalom fél az ellenforradalomtól. Tömegnarkózis ma minden. De a narkózis nem tart örökké. Csak az a kérdés, hogy közben melyik tagját vágják le az alvónak? Lassankint egy világos kocka támadt a falban. Eleinte szürke volt, aztán kék lett, aztán reggel lett belőle. És ismét jött egy nap, üres kézzel jött és ki tudja, mit visz el megint.
Délután Ritoók Emma nyitott be az ajtón. - Mi történt veled? - kérdezte, ahogy az ágyamhoz jött.
- Egy "forradalmi hős" lelökött a villamosról. - Honnan tudod, hogy forradalmi hős volt?... - A füléről... különben pedig vadonatúj egyenruha volt rajta...
     Ritoók Emma ma végtelenül szomorú volt. Mióta utolszor találkoztunk, hiszékeny, ősmagyar természete rettentő belső katasztrófán ment át. Kétségbeesés és lázadás érzett minden szavából. Mikor évek előtt egy szemesztert a berlini egyetemen hallgatott, megismerkedett Lukács-Löwinger Györggyel és Balázs-Bauer Bélával. Filozófiájában találkozott velük. Fiatalsága barátai voltak és most ugyanezek az emberek csinálták meg Hazája ellen az Asztória-beli forradalmat. - Mondták, panaszolta Ritoók Emma, - hogy még azt se tudtuk magunk elvégezni, még Magyarország függetlenségét is a zsidóknak kellett a magyarok számára megcsinálniuk. Azt feleltem: - Nem csináltuk, mert felesleges volt, a függetlenséget a történelem magától meghozta volna, de Lukács György kijelentette, hogy az emberiség beteg és csak akkor gyógyulhat meg, ha egy világforradalom eltünteti a földről az utolsó gépet, az utolsó könyvet, az utolsó szobrot, az utolsó hegedűt is. Ennek a forradalomnak el kell mindent söpörnie, hogy ne maradjon más, csak az ember és a föld, mert az emberiségnek új lélekre van szüksége, hogy elölről lehessen kezdeni az egészet.
     - Mondd meg neki a nevemben, - hogy egy elöregedett faj beszél belőle, amelyik érzi vénségét és újra szeretne megszületni. Mi fiatalok vagyunk, mi nem éltük még ki magunkat, számunkra még végtelenek a lehetőségek. Csak egy degenerált fajiság keresheti a megújulást a pusztuláson át. Különben pedig, ha így akarják újra teremteni a múltjától elszakított világot, akkor nem elég, hogy megsemmisítsék az utolsó szobrot, az utolsó könyvet, az utolsó hegedűt, de el kell pusztítaniuk az utolsó embert is, aki emlékezik.
- Nem fogom neki megmondani, - felelte Ritoók Emma, - mert nem érintkezem többe vele! Most már nem filozófiáról, hanem a magyarságomról van szó. És az elválaszt tőlük.
- Azért üzented, hogy lelki szükség velem találkoznod?
- Valamit tennünk kell. A férfiak nem tesznek semmit. Az asszonyokat kellene szervezni. A hangulat megvan. Öntudatlanul, szinte várják. A Magyar Nők Clubjában is sokan vannak, akik így gondolkoznak, mint mi.
- Ott is?...
     A Magyar Nők Clubját egy esztendő előtt alapította néhány arisztokrata dáma, Károlyi Mihályné kezdeményezésére. Éppen ezért nem léptem be soha. A nyilvánosságnak szánt intellektuális cégér alatt politikai végcélt sejtettem. Igazam volt. Ez a Club azért kellett, hogy a női választójog esetére Károlyi Mihálynak a női kultúrtársadalomban már kész tábora legyen, Az utolsó hét eseményei azonban feldöntötték a megvalósulást, Károlyit illetőleg derengeni kezd a világosság. A Club nacionalista asszonyai valamelyik gyűlésükön a Károlyi Mihálynét környező radikális, feminista és szocialista zsidó asszonyokkal szemben, nagy többséggel állást foglaltak Magyarország területi épsége mellett és Ritoók Emma javaslatára elhatározták, hogy szerencsétlen országunk érdekében egy tiltakozó memorandumot intéznek a világ asszonyaihoz. Károlyi Mihályné, aki jelen volt, nem zárkózhatott el és azzal a kikötéssel, - ha férje a memorandum szövegébe bepillantást nyerhetne - megígérte, hogy a kormány az előállítási költségeket fedezni fogja és a külföldi terjesztésről gondoskodik. A tagok elfogadták az ajánlatot, mert a memorandum sorsára nézve nem láttak benne veszélyt, hiszen a jövendő írás a nemzet igazsága mellett akart küzdeni és őrültségnek látszott, hogy ez a kormány intenciója ellen való lehetne. Megéljenezték Károlyi Mihálynét és egyhangúlag úgy döntöttek, hogy bár nem tartozom a Club kötelékébe, felkérnek engem, írnám meg a memorandum előszavát. Elfogadtam a megbízást. Hazám érdekéről volt szó, így hát bárhonnan jött is a felszólítás, vállalkoztam reá.
     Ritoók Emma ma visszahozta a kéziratokat. Károlyi átnézte a munkánkat és kitörölt belőle mindent, ami a Magyarság igazát védte volna külföldön! Hát ezért volt Károlyi Mihályné ajánlkozása? Csak azért, hogy még ez a szegény kis nemzeti megmozdulás is fennakadjon az ő szűrőikön? Be vagyunk zárva és ha kiáltani akarunk, maga a kormány tömi el a szánkat. Szerencsétlenek vagyunk és a hivatalos hatalom fogja le a kezünket, ha segíteni akarunk magunkon.
- Tedd ezt jól el, - mondottam Ritoók Emmának, mialatt az összefirkált memorandumot forgattam, - valamikor ez is dokumentuma lesz hazaárulásuknak.
     Különböző írások váltakoztak a szöveg margóján nagy kihúzások mellett.
- Jászi is olvasta, Bíró Lajos is... Ez a Károlyi írása, a nevét is aláfirkantotta.
Ekkor láttam először a keze vonását. Lazán hányt betűk, összeírt és félben maradt szavak, lefelé futó sorok, mondatok közepén indokolatlan nagy betűk és - temérdek helyesírási hiba. Olyan volt ez az írás, mint ő maga...
- De hát mit tegyünk? - kérdezte Ritoók Emma. - Hiába dolgoztunk. A kormány csak megváltoztatott formában gondoskodik a terjesztésről. Különben megakadályozza, hogy külföldre vigyük.
- Majd találok ki valamit, - feleltem, - de nem engedem meg, hogy a hazaszeretetemet Károlyi Mihályok cenzúrázzák.
- Utasítsátok vissza, - szólott Anyám, - inkább sehogy se jelenjék meg, mint így megcsonkítva.
Este levelet írtam gróf Dessewffy Emilnek, akinek már beszéltem volt a memorandumról. Kértem, kísérelné még társadalmi úton, vagy a nagyszerűen erősödő Területvédő Liga útján a memorandumot eredeti formájában külföldre juttatni. Ceruzával írtam, hosszasan és egész keserűségem beleömlött a levélbe. Kíméletlen bírálatot mondtam eseményekről és emberekről. Hazaárulónak neveztem Károlyit és társait és a bolsevista világuralom előharcosainak a budapesti szociáldemokrata vezéreket. Mikor a levelet elküldtem, megkönnyebbülést éreztem. Aztán egy pillanatra valami sajátságos nyugtalanság suhant át rajtam. Ezért a levélért becsuknának. Bolondság. Hogy kerülhetne avatatlan kézbe?

November 18.

Ma éjjel megrázkódott ennek a megjelölt városnak a földje. Mackensen automobil-oszlopai vonultak át Budapesten. Megállás nélkül mentek sötéten, mennydörögve, elárulva, megcsalódva, mentek a téli éjszakába... Lilla mondta el, a sógornőm, aki látta. Nagy ponyvák takarták a dübörgő gépeket. Csak fényszóró lámpáik árulták el, hogy élnek. Ember nem látszott rajtuk. Mint a háború kísértetei vonultak a messze csataterekről.
Órák teltek, csak egyszer akadt meg a mozgásuk. Az egyik megállt egy pillanatra, egy ember mászott ki a ponyvatakaró alól, kis ládát szedett le, intett és azután eltűnt a sötétben. Magyar katona lehetett, akit magukkal hoztak, ki tudja honnan. És a magányos kéz intése volt az egyetlen búcsú, amit német bajtárs Magyarország fővárosában kapott. Újra indult a nagy szürke kísértet és mögötte a többi...
     Gondolatban utánuk néztünk mi, mint elmerülő dereglyén a hajótöröttek, mikor a mentő gőzös a szemhatáron segítség nélkül eltűnik.
Így történt... elmentek és nyomukban jönnek, egyre jönnek azok, akiket nem állít meg többé senki... Pedig a budapesti 1-es honvédek megérkeztek teljes, felszerelésükkel, a debreceniek, a pécsi honvédek is jönnek. Hazaérkeztek Albániából a székesfehérváriak, özönlenek Ukrajnából, a francia harcterekről, Itáliából. Innsbruckon át egy hét alatt több mint fél millió magyar katona tódult haza. Leszerelnek, elfoszlanak, nincsenek. Az ojtozi szorosnál ezalatt tizenhat emberből álló román járőr lépte át a magyar határt. Körülnéztek, visszaintettek és mögöttük óvatosan bevonult egy zászlóalj. Felfegyverzik és besorozzák az erdélyi oláhokat és a föld számunkra elveszett.
Az elmúlt héten egy kis csapat, néhány szerb katona, belovagolt Mohácsra.
Mohács... Egykor az óriási ozmán hadak előtt, királyával és érsekeivel a magyar nemzet vérzett el azon a mezön. Magyar vértől piroslott a Csele patak, magyar haláltól sápadt a föld a szemhatárig. Most maroknyi szerb lovas léptet el a gyászos, nagyszerű sír felett és tipor bele a királyi halottas ágyba. Békésen védtelen a mező, zöld a víz, a fűben nem fekszik halott. És ma mégis nagyobb temetője Mohács Magyarországnak, mint volt a nagy halál napján mert nincs többé, aki meghaljon érte.
     Mint egy agyrémes álom, úgy hat ez. Odalenn a kis szerb csapat parancsnoka azt mondja: Hét éve vagyok együtt a katonáimmal és amikor most keresztülmasírozva Szerbián, a saját házuk mellett vonultak el, egyik se ment be a házába, mert parancs tiltotta, hanem jött előre... A szerb hadsereg 1912 óta van háborúban és mégis elvonul az otthona, kis földje, asszonya, gyereke előtt, vonul tovább és nem áll meg. Ők jönnek, akik hódítani indulnak és a mieink nem védik többé azt, ami az övék. Hogy gyűlölhetik az országunkat, a fajunkat azok, akik ide süllyesztettek. Micsoda rettentő méreggel dolgoztak, hazugságok narkózisával járványt oltottak belénk, pestis van itt a lelkekben.
Fájnak a gondolatok. Ki akarnám őket tépni, hogy egy percre megpihenjenek. De nem lehet. Úgy kapaszkodnak, hogy velük szakadna az agyvelőm egy darabja. Rettenetesek ezek a tétlen napok a betegágyban és a hosszú álmatlan éjszakák. Olykor azt hiszem, hogy csak azért nem örülnek itt meg az emberek, mert már örültek vagyunk mindannyian.

November 19.

Kinn hull a hó. Fehérek a tetők és világítanak a puha szürke égben. A szobákban takarékosan ég a tűz. A szerbek megszállták a pécsi szénbányákat, a románok Petrozsényt. Nincs többé szene Magyarországnak. És a csehek feltartóztatják a német szállítmányokat. A gázkályhában kicsiny a láng, nem fűt többé. Egy új rendelet lecsökkenti a villanyhasználatot is, ki kell csavarni a csillárokból a körtéket. Csak egyetlen egy éghet a szobában és félre faragósan világít a magasból. Sántítva ballagtam át Anyámhoz. A ferde világítás sötét üregeket hagyott a szegletekben és kietlenné, szomorúvá tette a lakást.
Az asztal is, mintha megváltozott volna az ebédlőben. Még ott állnak az ezüsttartóban a hűvösvölgyi fenyőágak, virág nincs többé. Olyan drága lesz minden. A fogások is egyre csökkennek, de azért úgy teszek, mintha nem venném észre. Anyám se szólt. Sohse beszélünk ilyesmiről, pedig hogy megváltozott az életünk. Minden nap eltörül valamit a megszokottból. Ami azelőtt magától értetődő volt, az most ünnep lesz. A háború hosszú évei alatt amúgy se volt már semmi az, aminek tulajdonképpen lennie kellett volna. A kávé nem volt kávé, a tea, a rum, a cukor, még a kenyér sem. Megszoktuk a pótanyagokat, most ezek is kifogynak. A boltokban tátongnak a polcok és új áru nem érkezik. Aki teheti, vásárol és halmoz. Németország és Ausztria sem szállít már ipari cikkeket. Az abroncs egyre szűkül és egyre szegényebbek leszünk.
     Az utca túlsó oldalán világos egy szemközti ablak, pedig már későre jár az idő. Ahogy átnézek, látom, hogy odaát egy férfi ruhák közt válogat. Felemel egy kabátot, a lámpa felé tartja, aztán félre teszi, megint előveszi, utóbb egy mellényt nézeget és holmi fehérneműt. Aztán bejön az asszony, tanácskozva beszélnek. Egy felöltöt az asztalra dobnak. A többi holmit eldugják az ágyba a matracok alá. Cipők között is válogatnak. Egy párt a felöltő mellé tesz az asszony. A többit a szekrénybe a könyvek mögé rejtik. És így válogatnak, így rejtegetnek ma minden lakásban, végig az országban.
A népkormány rendeletet adott ki. A leszerelő katonaság ruhaszükségleteiről rekvirálás útján akar gondoskodni. Bizalmi férfiakkal fogja, térítés nélkül, a ruhákat, fehérneműt és cipőket a lakásokban átvenni. Aki készletét elrejti, annak egy rend ruhán felül elkobozza készletét a hatóság és 2000 korona pénzbüntetéssel vagy hat hónapig terjedő fogházbüntetéssel sújtja.
     Sajátságosan hat ez a rendelet. Azokat támadja legjobban, akiket a háború drágasága, a lánckereskedelem fojtogatása amúgy is leginkább meggyötört a középosztályt, melynek szegény, megkopott és elnyűtt ruházata volt az egyetlen, amivel ideig-óráig még fenntartotta, legalább külsejében, lefokozott kultúrigényeit és átalakításokkal, öltöztetni tudta felnövekvő gyermekeit. De túl ezen is nyilatkozik valami új és idegenszerű ebben a rendeletben: Az államhatalom az egyén tulajdona felett, térítés nélkül, rendelkezni kezd. Jogot vesz, hogy átkutassa az otthonokat. Egy kis rés támad a magánlakás és magántulajdon érintetlenségén. A Rókus kórház tájékáról ekkor egyszerre lövések dördültek bele az éjszakába. A túlsó oldalon, a megvilágított szobában felkapta fejét az asszony. Ekkor vehette észre, hogy elfeledte leereszteni az ablakredőnyt. Ijedten futott oda és elfüggönyözte, miként lopnak ők tulajdon lakásukban, maguk számára, saját szegény kis raktárukból.
     Mialatt néztem őket, elcsodálkoztam önmagam felett. Bensőmben azoknak az embereknek adtam igazat, akik a rendelet kijátszásán fáradoztak. Pedig a becsületről nem változtak meg a fogalmaim a törvény becsülete változott. Még három hét előtt oltalom volt, ma már támadást jelent és mi üldözött emberek csak védekezünk, mikor összefogunk ellene.
Odalenn az utcában lépések Hangzottak, járt valaki. Kapuzárás után olyán ritkán esett ez meg, hogy észrevettem. A lépés sietve, bizonytalanul kopogott. Hallgatództam egy pillanatig, nem töri rosszban a fejét, aki odalenn jár! Csak aki lassan, biztosan megy manapság éjnek idején, csak az jelent veszedelmet. Sok mindent megtanultunk. Azt is, amit a lépések mondanak az utca kövezetén.

November 20.

Ködön át vezetnek a mi útjaink és nem látja a végüket senki se. Valamikor visszanézve, talán majd egyszerű és világos lesz az, ami nekünk, akik átéljük, gonoszul rejtélyes és megfoghatatlan. A történések hirtelen jönnek, kuszán torlódnak: eltakarják az eredetüket. A józan ész itt nem segít. Mintha örültek komponálnák el sorsunkat. Csak pillanatnyi világosságaink vannak, döbbent sejtések, kicsiny lámpák, melyeket minduntalan elolt kezünkben a vihar. Ha látunk is egy pillanatra, sötét lesz mielőtt eligazodhatnánk és a sötétből úgy mellbe lök a végzet, hogy megszédülünk bele és elveszítjük az irányt. Semmi se segít. Minden új és idegen. Ilyen jelenben nem útmutató többé a múlt. A halált nem lehet megtanulni. Magyarország pedig haláltusáját vívja orgyilkosok keze alatt.
Váratlanul fellobbant ma a lámpám lángja. Olyan hírt hallottam, melytől a fájdalomig kitágul a szem, a szív megbotlik az ember mellében és nincsen többé szó.
     Ismerős lépések mentek át a szalonon, Anyám szobája felé. Géza testvérem volt. Utánuk iramodtam a lépéseknek, valami nyugtalan hallani vágyással. Ő talán hoz egy hírt, amiben reménység van; úgy tudta ezt a háború alatt, ahányszor eljött Anyánkhoz, mindig felderült a sötét. Most görnyedten ült a zöld karosszékben és lázadó düh látszott az arcán.
- Mind csirkefogók ezek és gonosztevők. Julier alezredestől hallottam... Irtózatosan megcsalják az országot. A vesztünkbe visznek. - Öklével ütött az asztalra: - Tudod-e, hogy a belgrádi fegyverszüneti szerződés felesleges volt? A közös hadvezetőség megkötötte számunkra is november 4-én a fegyverszünetet Diazzal, aki az antant összes haderejének megbízottja volt. Az a szerződés pedig érintetlenül hagyja Magyarország egész területét. Ezen az alapon a demarkációs vonalak az országhatárok lennének. Nem léphetne ellenséges megszálló a földünkre. És november 6-án Károlyi Mihály mégis kinyitotta a zsilipeket Belgrádban...
     Egy pillanatig zsibbadt csend volt a szobában. Oly roppant és iszonyú volt, amit hallottam, hogy bár Károlyiról és táboráról mindent feltételeztem, ez mégis túlhaladta a képzeletemet.
- Talán nem tudták, talán nem tudta Károlyi, mi van a Diaz-féle fegyverszünetben?
- De tudták, hiszen Károlyi zsebében volt, mielőtt Belgrádba ment, mondotta testvérem, - a hatalomért tették. Azért a kétes dicsőségért, hogy az ő nevükhöz fűződjék a béke. Franchet d'Esperay nem értette, hogy miért jönnek. Aztán rájuk húzta a lepedőt: ha akarjátok, hát itt van.
Köröskörül mintha nagy, fulladt zuhanásokkal összedőlt volna az is, ami még lábon állt, és a súlya mind reánk hullott és eltemetett a romjaival.
Olyan furcsa volt, hogy a lámpa még ott áll, ahol az előbb állt, a székek is, a dívány, a szekrény... Egyszerre láttam Anyám két kezét, amint a térdén görcsösen egymásba szorult. Aztán hallottam a hangját és ez olyan volt mintha romok alól, végtelen fájdalmak alól küzdötte volna fel magát:
- Ha egy öreg asszonynak az átka megfogan, akkor elátkozom őket!

November 21.

Az újságok ma Károlyi kormányának panaszkodásával vannak tele. A kormány tiltakozó táviratokat küld az antant-hatalmakhoz, a csehekhez, oláhokhoz. Hivatkozik a szövetséges hadseregekkel kötött fegyverszünetre Wilson elveire, a világmegváltó pacifizmusra. Igazságot, segítséget, élelmet és szenet kér. És Károlyi azzal fenyegetőzik, hogy "ha az antant nem akarja, hogy itt zöld káderek alakuljanak" - a vörösekről nem beszél, mert ezeket már megalakította "ha az antant nem akarja, hogy fosztogatás, gyújtogatás és rablás borítsa lángba Európa ezt a részét, akkor itt a tizenkettedik óra."
     Az antant azonban már tudja, hogy Károlyi uralma ezt a lángba borítást már elvégezte. És nem felel. De felel Kramarz, a csehek nevében, akivel Károlyi a háború alatt hazája érdeke ellen összeesküdött. Fennhéjázóan, szinte úgy kiált le hozzánk, mintha csúfolódnék:... "Az antant-államok elismerték, hogy a tótok lakta területek a csehszlovák államnak egy részét alkotják, nem pedig a magyar állam alkotó részét. A magyar kormány tehát fegyverszünetet nem köthet tót részekre vonatkozólag is, mert ezek időközben a csehszlovák állam részeiül ismertettek el."
Így kiált le és felel az oláh király is, aki hadseregéhez szól: "Katonák! A rég várt óra elérkezett. A szövetségesek átlépték a Dunát, és ez az óra arra int, hogy oldalunkon fegyvert fogjunk... Bukovinai és erdélyi testvéreink hívnak át utolsó harcra. A győzelem a mienk. Ezért előre! Isten velünk van."
     A belgrádi fegyverszünettől vérszemet kapott minden ellenségünk. A szerbek előtt Károlyi kormány a maga nyitott ajtót, a többiek belökik a saját kezükkel és lángoló gyűlölettel jönnek, csak egyre jönnek.
A halált érzem a lelkemben. És a harag szédülés fog el, mikor Károlyi beszédeiben olvasom, hogy: "Bizalommal kell lenni a kormány iránt. Ezt mondja! és védi a szocialistákat: "ne merje senki állítani, hogy ők hazátlanok, hogy nem viselik szívükön a haza sorsát... "És védi a radikálisokat: "Jászi miniszter Aradon a végsőkig küzdött Magyarország területi integritásáért..."
Mindenkit véd, aki a hazát nem védi.
     A kormányzó pártokban egyre nagyobb az egyenetlenség. Szinte két táborra szakadtak már. Egyik oldalon a bűnös megtévelyedett magyarok, a másikon a szocialisták és radikálisok: az idegen faj. Ők az erősebbek, mert szervezettek és céltudatosak. Károlyi Mihály teljesen a befolyásuk alatt áll, hálójukba került és ők a hálót rohanva húzzák bal felé.
A politikában csak addig van egység, amíg a hatalom megszerzéséről van szó. Az elért hatalom maga löki szét az elbizakodott győzteseket. Most kellene a feszítővasat közéjük verni.
- Még korai volna, - mondotta Dessewffy Emil. Csak röviden beszéltem vele, egy tárgyalásra sietett. Új földműves pártot alakítanak. Az ország kisgazda társadalmát akarják szervezni.
- Most jut eszembe, - mondotta Dessewffy nevetve, - képzelje, Károlyi arra gondol, hogy magát politikai misszióval kiküldje Olaszországba...
- Mindig ennyi emberismerettel válogat? - és nékem is nevetnem kellett. De aztán valami az eszembe jutott. - Szerezzen Károlyi útlevelet és két feltétel alatt megyek és felhasználom olasz összeköttetéseimet.
- Mi legyen az? - kérdezte megütközve.
- Hogy a saját költségemen utazhassam és ne kelljen egy garast se elfogadnom ezektől. Másodszor, hogy nem az ő köztársaságuk és a kormányuk érdekében megyek, hanem kizárólag a hazám érdekében. De, azt hiszem, ez nem fog tetszeni!
     Mialatt odébb mentem az utcán, elgondolkoztam azon, amit hallottam. Dessewffynek az ország hangulatáról is voltak hírei. Azt mondta: a parasztság és a vidéki városok nem veszik be a Pestről szuggerált burkoltan kommunista köztársaság gondolatát. Vannak nagy területei az országnak, melyeket csak nehezen lehet visszatartani, hogy a királyság mellett állást foglaljanak. - Ne tartsák vissza őket, hadd ordítsanak fel és söpörjék el ezeket! Dessewffy megint csak azt mondta: Korai volna. Hadd járják le előbb magukat.
Mentemben nekiszaladtam egy létrának. A gyalogjárón állt szétvetett hosszú lábakkal és fenn a tetejében egy ember ül, aki sebesen kaparta a falat. A por már belepte a boltok felett a "Csász. és kir. udvari szállító" felírások nyomait, melyeket még október 31-ike tépett le dühösen. Most új munka serénykedik a cégtáblákon. Leszedik azokat, melyekre: Habsburg, Berlin, Hohenzoller, Hindenburg és Bécs van festve. A kávéházak lélekszakadva visszaváltoztatják magukat a háború előtti nevükre és a zsidó pszichéjű város szánalmasan keresztelkedik át és házaira odatűzködi a: "párisi szalon", "francia mulató"; "angol park" és "amerikai bár" felírásokat.
Megvetést érezek és ezt fogják érezni azok az idegen megszállók is, akiket a sorsuk idevet. Egy nép amely megtagadja vagy eltűri, hogy nevében megtagadják a múltját, az a tulajdon becsületét tiporja el. Napok óta hirdeti a kormány, hogy francia csapatok érkeznek Budapestre. Nekik készítik ki a várost és az aljas maskara alatt hallgatnunk és tűrnünk kell nekünk.
     Károlyi Mihály és Lovászy Márton lapja a "Magyarország" mai számában azt írta: "Valószínűleg holnap érkeznek Budapestre az első francia katonák és a legfiatalabb köztársaság székvárosa szeretettel köszönti a szabadság, testvériség, egyenlőség harcosait. Merev, gőgös német tisztek helyett, kedves joviális francia tisztek; az esetlen mázsás csizmájú német legénység után pedig, a dédelgetett poiluk fogják utcáinkat benépesíteni... Intézkedni kell tehát, hogy a magyar felírások mellett az összes nyilvános helyeken szerepeljen a francia felírás is... A kereskedők írják ki: "ici on parle francais. Az étlapokon hagyják el a német részt..."
     Egy kormány, mely lapjában ilyen gyalázatot kinyomat, egy sajtó, amelynek akad csak egyetlen munkása is, aki ilyent megír, egy közönség, amely ilyent megtűr, az a lealacsonyodás legmélyebb fokára jutott.
Nemzeti színű zászlók lobognak ünnepet a fejem felett. A kormány pedig hívja a megszálló francia csapatokat és parancsnokságuknak, mint az ország legszebb pontjai, a királyi várat kínálja fel, mert úgy mondja: "Nem ellenségek Ők, de szívesen látott vendégek."
A szégyen tehetetlen dühe lázad fel minden csepp véremben és egyszerre eszembe jutott valami, mintha egy könyv lapjai fordultak volna hirtelen visszafelé az emlékezetemben: 1871. Egy kora párizsi reggel. Zárt sorokban zászlóik alatt dübörögve, hatalmasan a német hadsereg vonul be Parisba. Az útvonalon az ablakok bezárva, gyászlobogók a házakon, gyászfátyollal bevonva égnek a lámpák és a megtiprásában is önérzetes nép az utcákon sötéten hallgat. Senki se parancsolta, senki se tanította őket, de férfi, asszony, gyerek, mind elfordítja a fejét és a győzök szeme sehol se találkozik a legyőzöttek könnytől és gyűlölettől égő tekintetével...

November 22.

Az ég lejött a magasból és ráfeküdt a háztetőkre. Szüntelenül hull a hó és növekszik az utcákban. Már bokáig ér. De a köztisztasági hivatal hiába ragasztja ki a plakátjait, hiába hívja hólapátolásra a munkásokat 20 koronás napszám mellett. Röhögve olvassák és odébb mennek és felszedik a munkanélküli segélyt. A hó pedig nő és emelkedik, befújja a kapuk alját, térdig ér a csendesebb sikátorokban.
     A Keleti pályaudvar tájékán, mintha porzódó fehér szántásban gázolna az ember. Benn a fedett pályaudvaron is puhán jár a lépés. Ott a piszok és rohadt ételhulladékok nőnek halomba. Senki se takarít többé. Van munkanélküli segély!
Ma mar az üdítőállomáson is elviselhetetlenül nehéz szag fojtogatott. Férgek mászkáltak a falon. A sebesülteknek kijáró kenyér szinte ehetetlen. A tea már csak moslék. Kályhát nem fűtöttek és a hideg megmarta az embert. Soha a háború alatt olyan kétségbeejtően szomorú nem volt ez a hely, mint most Pedig a sebesültek mintha fogynának, átutazó katonával van tele a terem. Jönnek messze csataterekről rongyosan, éhesen és gyakorta csak ott tudják meg, hogy nem mehetnek már haza. Nincs hová... Szerbek, oláhok, csehek szállták meg magyar parasztok ősi falvait.
Egy székely huszár ült a padon és hangosan átkozódott és közben fel-fel zokogott, mint egy gyerek. Egy öreg bánáti paraszt, sebesült vén katona, két térdére könyökölt és a szeméből csak hullottak a könnyek.
- Die Serben san bei uns! Armes Vaterland, armes Vaterland. - És a szanitéc-őrmester vörös gombos sapkája alatt röhögött.
     Aztán egy asszony jött be az ajtón, két kicsi gyereket húzott maga mellett. Kenyeret kért. Három napja jöttek étlen: Károlyihoz megyek, tegyen igazságot. Az uram hivatalnok odalenn a Bánságban. Elfogták a szerbek. Megbotozták, hogy elájult bele és lecsukták. A többiek is úgy vannak. Aki nem teszi le nekik a hűségesküt, az botot kap, meg börtönt. Nincs már ott, kérem alássan, magyar közigazgatás... A csendőreinket is lefegyverzik. Aztán meg rekvirálnak, nem fizetnek. Újság se jár, mindet elkobozzák. Azt mondják "kutya a magyar", meg, hogy ott már Szerbia van. Posta sincsen. A magyarok levelét felbontják és ha pénz van bennük, azt megtartják maguknak.
Az egyik katona egészen közel jött és tátott szájjal figyelt.
- Maga is bánsági? - kérdezte az asszony. - Na hát akkor ne menjen ám haza. A szerbek besorozzák a mieinket. Elviszik kényszermunkára. Onnan pedig nem jön vissza senki.
     Az ember egy darabig értelmetlen arccal nézett rá, aztán gyámoltalanul motyogta: De hiszen most béke van...
Közben szürkülni kezdett az este. A szurtos terem nagy csillárja sötéten lógott le a mennyezetről. Hevenyészett oldalkarok égtek és kellemetlen elszórt világosságokat fúrtak bele a homályba. Egy vak katona, aki kék pápaszeme alatt állandóan, furcsán mosolygott, mintha görcs kényszerítette volna az arcát, hanyatt feküdt a lócán és a sapkáját világtalan szemére borította.
- Úgy-e alföldi ember maga?
- Szalontáról való vagyok... dünnyögte álmosan. És egyszerre láttam a rónát régi nyarak rekkenő melegében és láttam a legényt elnyújtózva boglya tövén, ahogy déli pihenőre a nagy világosságban a szemére vágja pántlikás, pörge kalapját.
A világosság nem kápráztatja többé és a földet, amelyen ezer éve álmodnak szépet magyar legények, el akarná rabolni az oláh.
     - Szegény ! Vajon tudja-e, hogy hiába adta oda két fiatal szemét? Az egyik szanitéc bejött és mondta, hogy sebesültek vannak odaát a barakkban Vera testvéremmel teát és kenyeret vittünk. Ahogy mentem, a fal végéből beszédet hallottam. Katonák beszéltek maguk között: - Úgy beleszúrtam a bicskámat, hogy a hátán jött ki. A másik megugrott. - Én is elküldtem egyet, - dörmögte egy mélyebb hang. Azt hittem álmodom. Állva maradtam, de ettől kezdve nem igen értettem, amit mondtak, sajátságos tolvajnyelven beszéltek maguk között. Följelentem őket, - csak egy pillanatig gondoltam ezt. Ekkor láttam, hogy az arany-cvikkeres, vörös karszalagos őrmester odamegy hozzájuk és kezet fog velük... Nem, nem lehet itt már semmit feljelenteni. És odébb indultam. Mögöttem hangosabb lett a beszéd. Közben egy nevet mondtak. De ez csak öntudatom felszínét érintette. Egy darabig csak hangzás maradt. Jóval később eszméltem rá: hiszen én már hallottam azt a nevet. Kun Béla, kommunista agitátor volt Oroszországban. Több társával őt is Trockij küldte haza, hogy neki dolgozzék Magyarországon. És ezek az emberek állítólag pénzt is hoztak magukkal. Sok orosz pénzt. Azt mondják, összeköttetésben voltak az októberi eseményekkel. Mások is jönnek utánuk. A kormány tud róla, mégis átereszti őket a határon. Trockij, Liebknecht, Luxemburg Róza és ezek... Szálak szövődnek a távolságok felett, alagutak kúsznak a föld alatt.
Budapest külvárosaiban már véres szemű, csúf fenevadak járnak. Ma még a falhoz lapulva, behúzott körömmel, nesztelenül lopakodnak a homályban. De holnap, ki tudja?

November 23.

A sötét fal a pályaudvar végén és a katonák hangja belenyúlt az éjszakába. Húzódott és hangzott a gondolatomon át és ott volt reggel, mikor felébredtem.
Este még beszéltünk volt róla Anyámmal. Ő is hallott arról az emberről, akit Kun Bélának neveznek. Az igazi neve Berele Kohn. Az apja Galíciából származott és batyuval jött át a határon. Ő már újságíró és szocialista párttitkár volt Kolozsvárott. Aztán a munkásbiztosító pénztárhoz került. Ott lopott. A háború mentette meg a büntetéstől. Behívták katonának. Az orosz frontra vitték, rövidesen megadta magát. Internacionális faji összeköttetései révén került el Moszkvába. Trockijjal lépett érintkezésbe és ettől kezdve hadifoglyaink között agitált. Vezetőjük lett a magyarországi zsidó kommunistáknak odakinn és szerkesztője a "Szocialista Forradalom" című magyar lapnak, sőt állítólag valamelyik kisebb orosz városban egy bolsevista direktóriumnak az élére is került és kegyetlenkedett.
     - Azt hallottam, - mondotta Anyám, hogy sok orosz pénzzel jött haza. Károlyi kormánya pedig nem állja útját sehol.
- Hiszen Károlyi állítólag összeköttetést tart fenn Diener-Dénes és Landler révén Trockijjal.
Eszembe jutott az, amit egyszer egy újságíró beszélt el Károlyi Mihályról. 1917 őszén történt, mikor Svájcban járt Diener-Dénes és Jászi kíséretében. Schwimmer Róza már Bemben várta elvbarátait. Ezek vitték el Károlyit Henri Guilbeaux szerkesztőhöz, aki, mint szélsőséges szindikalista és defetista, lapjában ugyanazon az erkölcsi bomlasztáson dolgozott, melyet véres uralomra vitt Lenin és Trockij Oroszországban. Állítólag Guilbeaux volt aztán az, aki kapcsolatot teremtett Károlyi lelkében az eszmékkel, melyeket most Kun Béla jött el képviselni minálunk, Ez akkor volt, azóta elkövetkezett a szovjetek munkás- és katonatanácsainak üdvözlő távirata, a radikális és szocialista miniszterek bomlasztó munkája, Pogány katonatanácsának és bizalmi rendszerének megerősítése és a szabadjára eresztett kommunista agitáció... Bűnjelek ezek, melyek sötéten mutatnak a jövőbe.
Most egyszerre még egy új rendelet is beszélni kezd és aggasztóan odasorakozik mindahhoz, ami a régi társadalmi rend vermét ássa.
     A nagy francia forradalom útját szinte végzetszerűen irányította az a nap, melyen a párisi nép és a csőcselék megrohanta a Palais des Invalides fegyverraktárait és kifosztotta azokat. A kocka eldőlt. A fegyver az ő kezükben volt.
Budapesten nem kell erőszak. Maga a főkapitány utasította a rendőrséget és népőrséget, hogy igazolvánnyal nem bíró egyénektől kobozza el a fegyvereket és lőszereket. Igazolványt pedig manapság már csak a munkásságnak és a csőcseléknek ad a hatóság.
Ismét rést vágnak a polgárság önvédelmén és az otthonok bezárt ajtain. A népőröknek ezentúl jogukban áll fegyverek után kutatni. A polgárság megint tehetetlen. Hallom, itt is, ott is riadtan szolgáltatja be mindenki vadászpuskáját, revolverét. Megbabonázott alvajárók vagyunk. A bűvölő nagy keleties szeme reánk mered és a változó korok szerint változó varázsszavait mormolta: Demokrácia, szocializmus. Tegnap még: liberalizmus volt a varázsszó, holnap talán már: kommunizmus lesz.
     Álmatlanok mostanában az éjszakák, de azért nem tudok dolgozni. Mintha a szépség minden szava elkallódott volna abban a mocsárban, melyben a napok gázolnak, semmi se jut eszembe. Agyvelőm kétségbeesett sivárságában csak a rémhitek kószálnak, melyeket elhoz a reggel és nem hazudtol meg az alkonyat.
Ma éjjel leveleket írtam. Reggel leküldtem bélyegért. Oda tették az íróasztalra. Mi ez? A király, a királyné, a parlament képe felett fekete nyomtatás, egy szó: "Köztársaság." Keresztbe nyomtatott betűk a királyné finom kis fején. "Köztársaság", ez a szó fut át Szent István koronája felett a király homlokán. Ami november 16-ika óta annyiszor megfordult az eszemben, most szinte szorongva nyilallt a szívemen át:
A korona, a koronánk...
     Nem ékszer az, nem pompa és nem dísz, de maga Magyarország. Királyságok jöttek és mentek a földön, nem volt azonban népe a világnak, melynek valaha is azt jelentette volna a koronája, mint amit a mienk nekünk jelent. A magyar korona minden magyar és minden magyar rög és minden termés és minden aratás... Benne nem csupán a királyságot tépik le az ország fejéről, hanem azt, ami voltunk és ami lehetünk.
Ájtatos homályban, vaspántos ládában, fenn a budai várban él évszázadról-évszázadra az aranyba öntött ősi szimbólum és ezer éven át mindössze ötvenháromszor ötvenhárom király fején vonult el koronázások napján a magyar föld felett. És egyszer, mikor az ezer év fordult, a Millennium ünnepén... kitéve közszemlére, akkor állt ott a koronázó templom oltára előtt. Jött a nép, láttam a szememmel: galambősz magyar parasztok, munkások, urak és térdel hajtottak előtte, mintha szentség lenne. Térdet hajtottunk: önmagunk előtt borultunk le. És láttam Károly király fején egy decemberi napon a fejedelmi vén Buda falai alatt, hatvanhárom vármegyénk zászlóinak a lobogásában, rivalgó éljenek között, a nagy tiszta Himnusz gyönyörű dalában.
     A hazaárulók és hazátlanok tábora szentségtörő kézzel letaszította helyéről Szent István koronáját. Ők azt hitték hogy a király fejéről taszítják le. Pedig az a korona nemcsak a király fején volt. Mint egy aranyabroncs, az fogta össze a Kárpátok óriási láncait, Erdélyt, az Adria kék öblét, Horvátországot és Szlavóniát, a róna egész birodalmát, melynél területében egységesebb ország nincs Európa földjén. És most, hogy az aranyabroncs nem fogta többi össze, széthull és bomlik az ami végtelen időkön át egy volt.
Gyámoltalan féltés támadt bennem. Mint az életnél élőbb lényt babonásan félteni kezdtem a koronát. Úgy éreztem: csak addig vagyunk, amíg van. Pusztulása reménytelenné tenné a mi pusztulásunkat is. Mit forgatnak fejükben a hatalom mai birtokosai, akik gyűlölnek mindent, ami múltunkkal és jövőnkkel összefügg? Károlyi nem fogja őket akadályozni, tőle ugyan azt tehetik a koronával, ami nekik tetszik.
A napokban Ambrózy gróf, a koronaőr elment Károlyi Mihályhoz és bebocsáttatást kért. Károlyi éppen villásreggelinél ült és gróf Pejacsevich Márkus volt a vendége. A komornyik jelentette, hogy a koronaőr kinn vár.
     - Hadd várjon, - mondotta a Károlyi, - reggelizem, - és nyugodtan tovább evett. Egy idő múlva megint jelentették neki, hogy Ambrózy gróf sürgősen szeretne vele beszélni, mert el kell utaznia. Károlyi, akihez bejelentés nélkül mehet be Kéri, Jászi és Pogány, megint kiüzente az ország egyik első zászlósurának, hogy várjon. Szivarra gyújtott és a fekete kávéjához ült. Ismét eltelhetett vagy egy félóra, mikor harmadszor üzent be a koronaőr.
- Hát ha nem várhat, akkor menjen, - mondotta Károlyi Mihály. Pejacsevich kérlelni kezdte. Végre is engedett. - Nem bánom hát, de két perc alatt végzek vele.
Kiment, szivarral a szájában és két perc múlva csakugyan visszajött. Elintéztem, - mondotta és nevetett hozzá. - Azért jött Ambrózy, hogy megkérdezze: mi történjék már most a koronával? Mondtam neki: tedd egy bankba, vagy dugd zsebre, bánom is én...
És a szemem előtt egyszerre megint felmerült a Koronázó templom ájtatos homálya. Az oszlopok, az ívek és az oltár előtt, bíboron a korona sápadt aranya... Egy vén paraszt galambősz fejét látom, éles turáni arcát mintha vésővel vágták volna bele a templomi derengésbe, meghajlik és kérges keze keresztet vet a mellén.

2. rész »

[email protected]

FŐOLDAL - PÁLYÁZAT - HÍREK/ESEMÉNYEK - TORMAY CÉCILE KÖR - TORMAY ÉV PROGRAMJAI - AZ ÍRÓNŐRŐL - TORMAY CÉCILE MŰVEI - MEGVÁSÁROLHATÓ KIADVÁNYOK