FŐOLDAL - PÁLYÁZAT - HÍREK/ESEMÉNYEK - TORMAY CÉCILE KÖR - TORMAY ÉV PROGRAMJAI - AZ ÍRÓNŐRŐL - TORMAY CÉCILE MŰVEI - MEGVÁSÁROLHATÓ KIADVÁNYOK

FREDRIK BÖÖK
TORMAY CECÍLIA

Tegnér (svéd püspök és irodalmár) egyik ifjúkori filozófiai regényében az erő és ember viszonyáról, a nagyvilág és az egyén sorsáról írva egy képpel fejezi ki gondolatait: „Amikor a tenger reng, vajon van-e nyugalma a cseppnek? Oh, nem!” Magyarországon gyakran találkozni hasonló reflexiókkal, hogy lépten-nyomon olyan emberekbe ütközünk, akik mögött ott van a felkavart és változásokkal teli vad, kalandos s tragikus múlt. Majd' mindenki, akivel találkozunk olyan dolgokról számol be, amin a hallgató elcsodálkozik, rémületet, együttérzést kelt benne, s eltűnődik azon, hogy milyen erős az emberi természet a szenvedések kibírásában és azok leküzdésében. Az összes egyéni drámák és szomorújátékok közül, a nagy és univerzális trágédia, Magyarország történelmi sorsa, a legnagyobb, amely háborúkkal, forradalmakkal, vörös terrorral, ellenséges megszállásokkal van tele; s végül ott van a gyűlölködő, agresszív szomszédok könyörtelen irtóhadjárata a magyar nemzetiség ellen, az elvesztett területeken. Az utóbbi évtizedek viharai fenekestől felfordították a társadalmat; nincs egyetlen atom sem, amelyet az örvények ne szívtak volna magukba, és ne morzsolták volna vad hullámok. A világháború előtt volt Magyarországnak egy félszázadnyi viszonylagos nyugalma, de ha visszább megyünk a korábbi időkbe, újra felfedezzük ugyanazt a hullámzó ritmust, ugyanazt a majdnem fantasztikus váltakozást a nép és az egyének sorsában. Ez a hányódás megtalálható Széchenyinél és Kossuthnál, ugyanúgy mint Petőfinél és Görgeynél, vagy akár Rákóczinál és Szapolyainál. Létezik-e még egy másik állam, amely több mint ezer éve fennáll, s pontosan azokat a részeit veszítette el, ahol a legerősebb volt. Van-e még királyi korona, amely oly változatos sorson ment keresztül, mint Szent István koronája, amelyet hol menekültek vittek magukkal, hol földbe elástak, majd ismét megtaláltak, később aztán a zsidó vörös cár, Kun Béla kezébe került, aki el akarta volna adni, de kisült, hogy pénzértéke kisebb mint történelmi értéke.
    Vannak fák, amelyek viharban virágoznak, és Magyarország valóban úgy nőtt fel, hogy pusztító viharokkal és árvizekkel dacolt. Nyugodt fejlődése ennek az államnak ritkán volt, akárcsak a kultúrájának is. Magyarország legnagyobb írónője, Tormay Cecília szintén osztozott országa sorsában. Ahelyett, hogy oltári szolgálatot teljesített volna a zárda cellájában, őrként járt a falakon, lelkiismeretétől és kötelességtudásától hajtva. Művészi hírnevét a világháborút megelőző években alapozza meg. Legelső regénye 1911-ben jelent meg, s nem csak az ország határain belül váltott ki csodálatot, hanem Anatole France is csodálattal olvasta, Marcell Tinayre fordította franciára és olyan sikert hozott a számára, amit csak Párizs irodalmi szalonjai tudnak adni. Ez a kicsi regény, amely a horvát karsztvidéken élő kecskepásztor-lányról szól, tele van tiszta, friss szépséggel, amely soha el nem hervadhat. Primitív, hallgatag emberekről szól, címe: Emberek a kövek között. Ez a cím mintegy aláhúzza ezeknek az egyszerű lényeknek öntudatlan, természetszabta életét. De nyoma sincs holmi szentimentális laposságnak. Az írónő emberek iránti érzelme végtelenül gyöngéd. Ugyanezt a kitűnő formai tökéletességet, ezt az alázatos lélekteljességet találjuk meg a Furulyázó lány [A fuvola] és az Arkadiai Madonnában [Boldogasszony Arkádiában]. Az antik formavilág kitűnően illik Tormay Cecília fantáziájához; domborművei egyidejűleg lágyak és szigorúak, ami jellemző a görög művészetre; az egyszerűnek és a nemesnek nagyszerű egyesítése, amely úgy ragadja meg a szemlélőt, mint egy magasabb rendű világ látomása. Nem csoda, hogy D'Annunzio Gabrielt elbűvölték ezek a színpompás, szép stílű művek és olaszra fordította; a klasszikus márványt juttatják az ember eszébe, de ugyanakkor modernül kényesen szenzibilisek is. A szereplők érzékek és a lélek világa között vívódnak. A furulyázó Lais ékszerért feláldozza művészetét, az árkádiai madonna egyszerre Afrodite, de Mária is, aki átadja magát Erosnak és a szépségnek, ám végül is arra kényszerül, hogy áldja a szenvedés és az irgalmasság felsőbb istenségeinek erejét.
    Az 1914-ben kiadott Öreg ház [A régi ház] c. regényében Tormay Cecília hatalmas feladatra öszpontosította erejét. Sikeres kísérlett volt ez, amely őt a magyar írók leghíresebbjei közé sorolta. A könyv egy család történetét írja meg, s három generációt mutat be: a Németországból Budapestre bevándorolt hatalmas termetű építőmestert, aki igyekezetével és munkájával nagy vagyont gyűjt a fiát, a lelkiismeretest, de gyenge akaratút, aki semmit nem tud alkotni, csupán megtartani és élvezni s végül az unokáját, az ideges és élvezethajhász pazarlót, aki mindent romba dönt. Ez a családi krónika annyira világos és hihető, hogy gondolatunk egyenesen Thomas Mann Buddenbrook-jaira irányul; Tormay Cecíliánál is a látványos és az egyéni élmények annyira keresetlenül folynak egybe a tipikussal és az általános érvényűvel, hogy itt egyenesen klasszikus realizmusról lehet beszélni. A környezet leírása annyira intim és kellemes, hogy úton-útfélen egy nő találékonyságáról és temperamentumáról árulkodik; a korszellem, a történelmi hangulatok olyan pontosan vannak megörökítve az egyes részletekben és annyi eleganciával, hogy akár egy idegen is értékelni tudja. Az Öreg ház Magyarország tizennyolcadik századának adja a keresztmetszetét de elsősorban Budapestét; az atmoszférájában bekövetkező minden egyes változás valamely jelenetben jut kifejezésre, amelyet a szerző mesteri koncentrációval kezel. A világtörténelem ritmusa lüktet a magyar polgári házban, ahol a katasztrófák ámyéka, a nyugtalan fejlődés által vésett vonalak és ráncok visszatükröződnek az emberek arcvonásain s a külső tárgyakon is. A maga okosan behatárolt keretében az Öreg ház valóságos költemény; a főváros polgári eposzának aspektusát adja.
    Már az Emberek a kövek között c. művében felfedezhetők egyes vonások, amelyek elárulják Tormay Cecília érzékeny nemzeti öntudatát. A magyar parasztfiú, akiből a karszti kőfennsíkon pályaőr lett, s ami őt végül idegenné teszi a horvát Jella számára, nem más mint a fiú rusztikus természete. Az egyéni léleksorsokat befolyásolják a misztikus erők, amelyek a vérben és hagyományokban vannak. Az Öreg házban szerzőnk sokkal mélyebbre hatolt, hogy ezeket a problémákat felszínre hozza. Az Ulvi [Ulwing] család német eredetű, de már az öreg nagy termetű építőmester testben-lélekben magyarrá lett, s amikor a Habsburgok ágyúi a fővárost lövik, büszkén és lojálisan áthúzza a német canzelei feliratot és kiírja magyarul az i r o d á-t. Az ő patriotizmusa azonban polgári jellegű, mondhatni lokális, mert tulajdonképpen magát Budapestet jelenti, amelynek felépítésében ő maga is részt vett. Nagyjából ugyanez érvényes unokájára is, Annára; akinek a landjunkarenak született férje iránt érzett szerelmében van idegenkedés is. Annak a magyar földért érzett szenvedélyes és mindent átfogó szeretete a polgár lányánál semmilyen visszhangra nem talál; hiányzik a politikai öntudat belőle s ezért némi meglepetéssel tapasztalja, hogy férje és annak paraszt rokonai, ugyanazzal a mély érzéssel viseltetnek az ország iránt, mint az ő apja a város iránt. Ebből a különbözőségből keletkezik az a tragikus félreértés, amely a házasfeleket eltávolítja egymástól; az egyik nem ért a pénzhez és az üzlethez, a másik pedig közömbös a föld és a birtok iránt, ami pedig nem más mint patriarkális örökség, az Illé-ék családi birtoka. Ulvi Anna nemes áldozata és férjének tragikus halála után végül is a konfliktus megoldódik, és az özvegy gyermekeivel együtt és férje tetemével kiköltözik a visszaszerzett Illére, ahol halottjának szerelme áramlik feléje, és érzi, hogy a polgári család gyökeret vert a haza gazdag és mély talajában.
    Tormay Cecília a Régi házban egy társadalmi problémát érint, a harmadik rendnek a hiányát, a polgári rendét, amelyet Széchenyi próbált létrehozni azzal, hogy az uralkodó nemes osztályt polgári aktivitásra igyekezett sarkallni. A nemesség és a polgárság hasonló összeolvasztására törekedett Tormay Cecília is, s ezért ez a könyv nemcsak egy finom és átható pszichológiai regény, hanem igényt tarthat arra is, hogy rangos költői mű legyen (egy komolyan megalapozott családi történet). Az írónő kettős származású, van benne nemesi és polgári elem is, s ugyanakkor ereiben magyar és német vér is folyik, tevékenységét és ideológiáját ez a kettős örökség fémjelezte.
    Amikor a háború kitört, nem tudott megmaradni elefántcsont tornyában, az írógép csöndjében. Mint vöröskeresztes ápolónő a Budapest Keleti Pályaudvaron teljesített szolgálatot, ahol a frontról érkező sebesültek áradata soha nem akart szűnni. Itt élte meg a reménység utolsó halálvonaglásait, a vereséget és a kapitulációt. A vereség valósággal megbénította a magyar népet; a hatalmat ellenállás nélkül átadták a magyar nemesség legmegbízhatatlanabb politikusának, Károlyi Mihály grófnak, aki az önfeláldozó alkalmazkodás által (az ellenséghez) vélte Magyarország sorsát enyhíteni, s ez által csak rosszabbá tette a helyzetet; a forradalom nyomában megjelentek az orosz cápák és Tisza István grófot proletár gonosztevők a házában megölték, szerettei szeme láttára, azzal vádolván őt, hogy háborúra uszított, pedig ő éppen azt igyekezett volna megakadályozni; a kormány még csak kísérletet sem tett arra, hogy az elkövetőket elfogja és megbüntesse. Kesztyűs kézzel bántak a kommunista agitátorokkal és kedveztek nekik; ezzel szemben keményen léptek fel a német szövetségesekkel szemben és Mackensent, aki több ízben megmentette Magyarországot az inváziótól, elfogták és kiszolgáltatták az ellenségeinek.
    Nem sokan voltak azok, akik Magyarország sorscsapásaiban és megaláztatásában annyi bátorságot, cselekvőképességet és töretlen erkölcsi erő mutattak fel mint Tormay Cecília. Az 1918 és 1919 között lezajlott rettentő eseményeket és saját sorsát Egy üldözött naplójában [Bujdosó könyv] maga írta meg érdekesen és egyedülállóan. Nap, mint nap beszámolt a megaláztatásokról, a szenvedésekről, a fizikai és lelki kínzásokról, amin ő maga és minden magyar hazafi keresztül kellett, hogy menjen, amikor is az ország ádáz ellenségei, a kapzsi szomszédok, lelkiismeretlen árulók, naiv ideológusok, végül perverz bűnözők csordultig töltötték a boldogtalan Magyarország poharát. Egy istenek alkonya, egy igazi világvége volt. Ez volt maga a keserű valóság, az az állapot, amiről Heidenstam versében a következőképpen szólal meg:

        amikor mindaz amit szeretsz s mindaz amit tisztelsz lábbal
        tipródik a beözönlő hunok hordáinak lába alatt...


    Tormay Cecília magatartásában éppen az volt a megkapó, hogy nem hagyta magát elkábítani; soha nem esett kétségbe, hanem görcsös, keserű kitartással ragaszkodott mindazon eszményekhez és értékekhez, amelyeket sárba tapostak. Megőrizte érzéseit egészségesen és zavartalanul, volt ereje, hogy haragudjék és gyűlöljön, hogy szenvedjen és reagáljon, ahelyett, hogy ellanyhuljon és megadja magát. Eppen ezért lehetett az a gyújtópont, amely köré az ellenállás összegyűlt; amikor félelem nélkül felemelte hangját, vette észre — legnagyobb csodálkozására —, hogy ezrek hallgatják szavait és mint szabadítót ünneplik. Ő, aki azelőtt soha nyilvánosan nem lépett fel, hirtelen szónokká lett; ő, aki azelőtt csak a művészet világában mozgott, gondolatok, képek között, arra eszmélt, hogy cselekvő emberek vezérévé lett. Anélkül, hogy egy pillanatig is habozott volna, vállalta a felelősség és a nehéz munka terheit. Az a szerep, mely Tormay Cecília osztályrésze volt, s magyar asszonyoké is; legyen örök dicsőségükre! Elegendő hírességének felelevenítésére elmondani azt, hogy neve a legelsők között állott a magyar hazafiak listáján, akiket Kun Béla és csatlósai mindenáron el akartak fogni. Mentenie kellett az életét! Álruhában bujdosott; egy alkalommal épp azon a vonaton volt a fényképe és a letartóztatási parancs kitűzve, amelyen éppen menekülni próbált. De nem ez a fajta hősiesség a legértékesebb a beavatottak szemében. Legnagyobb áldozatát akkor hozta meg, amikor az üldöztetések megszűnése után, a polgári kormány megalakulása után, nem vonult vissza munkaszobájába és művészi magányába, hanem ott maradt a szellemi arcvonalban, hogy újraépítse a romokat, s hogy mentse amit menteni lehet. Megalakította a Magyar Nőszövetséget [Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége], amelynek végig az elnöke maradt. Irodalmi szervezeteket hozott létre a nemzeti és konzervatív hagyományok megőrzésére, elsősorban a népiek megőrzésére. IIyen volt a Magyar Asszony, amely elterjedt minden neves magyar városban és faluban, továbbá a Napkelet, egy havi folyóirat, amely a nyugati irodalommal szemben kifejleszti azokat az ideákat és elveket, amelyek tulajdonképpen létrehozták a szülőhazát és a nemzeti kultúrát. Az ő befolyása hatalmas volt és kiterjedt a főváros intellektuális köreitől, egészen a falvak parasztudvaráig. Nincs gyűlés vagy összejövetel, ahová a nép ne tolongana, hogy hallgassák szavait. Barátai és csodálói megpróbálták összeszámolni hány előadást tartott, s amikor már eljutottak háromezerig, abbahagyták a kísérletet. De nemcsak a nyilvános előadások jellemezték őt, hanem az a számtalan sok folyóiratcikk, aztán a háború áldozatai között végzett személyes tevékenysége — ide pedig milliók sorolhatók — a menekültek, a szükséget szenvedők, a nincstelenek... Ezek mind-mind Tormay Cecíliához fordultak bánatukkal és panaszaikkal, aki a szívéből és fejéből mindenki számára juttat valamit, s ha mást nem, akkor reménységéből és hitéből adakozik. Dolgozz és ne ess kétségbe! — ez volt bölcsességének jelszava; ezzel tartotta fenn a magyar nők szívében a lángot, s hogy a magyar hazafiasság mindenek ellenére töretlen ezek között az ádáz ellenségek között, az nem kis mértékben a magyar nőknek is köszönhető... „Túl erős ő, mert nők állnak mögötte” mondja Böjgen, amikor nem tudja Peer Gyntöt térdre kényszeríteni.
    Tizenhárom éven keresztül mindenét odaadta, nem kímélte magát, fizetség nélkül; gyönyörű hangja megkopott, erős szíve meggyengült, nagyra tervezett történelmi regénye, melyet művei koronájaként akart megírni, befejezetlen, háttérbe szorult. Nem keresett nyugalmat és pihenést, barátainak kétségbeesése ellenére sem, mivel nem dughatta be a fülét a hozzá kiáltó hangok előtt; mert ő nagyon jól tudta, hogy akik másoktól áldozatot, kitartást és hősiességet várnak, azok maguk is bőkezűek kell, hogy legyenek!
    Dicsőségéből semmi sem hiányzik: az a zászló, melyet a magyar nők nevében átnyújtott az ország kormányzójának, ma a haza zászlója lett. Őt azonban nemcsak szeretik és csodálják, de gyűlölik is, ami döntő bizonyítéka annak, hogy törekvései komolyak és, hogy harca igen jelentős. A „S z a b a d    m i n t    a    m a d á r” c. naplója, s egész tevékenysége mély elkeseredést váltott ki az ellenzék táborában, ami aztán 1925-ben jutott kifejezésre abban, hogy személyes életvitelében támadták meg: piszkos vádak egész árama indult meg feléje, káröröm kíséretében. A legtöbb embernek nem lett volna ereje és bátorsága az ilyen fajta mocskolódással szembeszállni, de Tormay Cecília felvont sisakrostéllyal és sima homlokkal állott a bíró asztala előtt, s arra kérte, hogy minden egyes kérdést megválaszolhasson, hogy kiterítse egész életét. A jog által felkínált védelmet visszautásította. Öt éven át folyt a törvénykezés, öt éven át küzdött becsületéért, a bűnösöknek és hamis esküvőknek ligájával szemben, akiket a gyűlölet, a bosszú, az egyéni nyereségvágy és a politikai fanatizmus kovácsolt össze; de ő kitartott és igazságos ítéletet nyert a hazugságok ellen.
    Hogy az a káosz, amely Magyarországon uralkodott, amely szinte egy pillanat alatt nyelte el az államot és az egész országot, hogy ez a kavargás végre megnyugodhatott, s hogy a rend újra visszatérhetett, s hogy a pusztulásnak ellenálló alapokra újra egy kozmosz épülhetett, az annak az erőnek és szellemi értékeknek volt köszönhető, amelyet a nők között Tormay Cecília a legszembetűnőbben képviselt. Neki nem voltak korszakalkotó, merész elvei, nem követelt felforgató reformokat és még csak földért és új égért sem kiáltott. Az a program, melyet kifejtett, a legegyszerűbb és a legkipróbáltabb volt: haza, vallás és család. Vannak sokkal finomabb és rafináltabb programok, számos jelszó, mely sokkal jobban vonz, vadítóbb és felajzóbb. A modern szellemiségek igen hajlamosak arra, hogy Tormay Cecíliát intellektuális banalitással, értelmetlen tradicionalizmussal vádolják: az ő evangéliumában nyoma sincs Einsteinnek, vagy Freudnak, Leninnek vagy Fordnak. Méltó-e egy hasonló igehirdetés egy előkelő művészhez, egy tehetséges írónőhöz? Tormay Cecília nyugodtan fogadhatja az ilyen vádakat; ezek nemcsak őt támadják, hanem egyáltalán, magát a konzervativizmust. Van pillanat, amikor a konzervativizmus az érdekek, a szokások és előítéletek szemléletét képviseli, amikor a világháztartásnak új kovászra van szüksége, amikor az idő kezdeményezésekre és egészséges nyugtalanságra szomjazik. Az az idő, amiben mi élünk, nem ilyen; ennek elege, sőt bőven elege volt a változásból, a politikai, technikai, erkölcsi forradalmakból, amelyek végigszáguldottak az emberiségen és fenekestől felkavarták egész létünket. Napjainkban a gyenge fejek kiabálnak további újdonságokért és újabb átalakulásokért. Az értelmesebbek és a lelkileg finomabbak elfogadják az elévülhetetlen értékeket és megértik Goethe szavait, hogy aki ingadozik egy ingatag időben, az csak a zűrzavart fokozza. Valamennyien alá vagyunk vetve a fejlődés és a változás átalakító erőinek, akár akarjuk, akár nem; s amíg hagyjuk, hogy az erő meghozza azt a bizonyos újat, addig minden okunk meg lehet arra, hogy belekapaszkodjunk a birtokunkban lévő szépbe és jóba,hogy ne álljunk üres kezekkel, kifosztottan a fantomok között. Egy kicsiny nyugalom, higgadtság és önuralom nem árt; tisztább perspektívát és jobb szemmértéket ad. Ha a régi érdemes ideálok új érzelmekkel körülölelve tovább élnek, megvan az az előnyük, hogy van amihez az újakat hozzámérjük, egészséges összehasonlítás végett. Egy magánépíttető leromboltathat egy régi házat, hogy újat építhessen a helyébe, de az emberiségnek nem szabad ily megfontolatlanul cselekednie. A dolgoknak lassan kell egymásba folyniuk, s általában mindig kiderül, hogy az új a réginek egy változata, mely őrzi az eredeti tervet és az öröklött értékeket.
    A régi ideáloknak konzerválása és megújítása lélekben és igazságban, valójában éppen olyan szükséges, olyan jelentőségteljes és alkotó cselekedet lehet, abban a nagy titokzatos világtervben, mint teljesen újat építeni, mint a jövő csudáról álmodozni. Tormay Cecília bátor kitartással védte azt a pozíciót, amit az atyák elfoglaltak. Mit ért el ezáltal? Nem tudhatjuk; azt se tudhatjuk, hogy mi történt volna, ha az egészet kardcsapás nélkül feladták volna. Van egy történet, amely egy katonatisztről szól, aki egy csatában azt a parancsot kapta, hogy védje azt a területet, ahol van, és ne vonuljon hátra, de előre se törjön. A tiszt és serege kitartott; elszánt állhatatossággal visszavetettek minden támadást, keserű veszteségeket szenvedtek, de a helyükön maradtak. „Mi értelme volt?” — kérdezték fájdalmas szívvel, amikor este halottaikat számlálták össze, „még csak egy arasznyit se nyertünk?!” A győzelmes hadvezér azonban odavágtatott a kitartó tiszthez és valamennyiüknek köszönetet mondott: mert a csatát ők nyerték meg, mivel az a pont, amit ők védtek, az volt a kulcs, a tengely, amely körül a nehéz csata súlyos kereke elfordult, — ha a hely elveszett volna, akkor minden igyekezetük hiábavaló lett volna, és az egész vállalkozás káoszba fullad.
    Vigasztaló ez azon konzervativizmus számára, amely tudja, hogy mi az, ami viszonylagos minden emberi ideálban és értékben, és nem hajlandó magától elhajítani azt, ami kedves, ami emlékezetes, s amit a mi gondjainkra bíztak. Hogy a nagy hadvezér hogyan irányítja a csatát, azt mi, akik a vonalban vagyunk nem tudjuk követni, de azt amit forrón szeretünk és becsülettel hiszünk, azt soha nem adjuk fel. Ebből a jó csatából Tormay Cecília bátran kivette a részét.
(A szerző megjegyzi a cikk végén, hogy Tormay Cecíliának mindkét regényét lefordították svédre, a történelmi regényét „Az Ulvingok háza” c. alatt Signe Leffler-Liljekrantz fordította, a másik regényt „A puszta ölében” címmel adták ki.)

Fordította: Bartha István

(Fredrik Böök: Utazásom Magyarországon - Püski Kiadó Kft. Budapest, 2002.
Fordította: Bartha István
Eredeti kiadás:
Fredrik Böök: Resa till Ungern - P. A Norstedt E Söners. Stockholm, 1931.)

[email protected]

FŐOLDAL - PÁLYÁZAT - HÍREK/ESEMÉNYEK - TORMAY CÉCILE KÖR - TORMAY ÉV PROGRAMJAI - AZ ÍRÓNŐRŐL - TORMAY CÉCILE MŰVEI - MEGVÁSÁROLHATÓ KIADVÁNYOK