FŐOLDAL - PÁLYÁZAT - HÍREK/ESEMÉNYEK - TORMAY CÉCILE KÖR - TORMAY ÉV PROGRAMJAI - AZ ÍRÓNŐRŐL - TORMAY CÉCILE MŰVEI - MEGVÁSÁROLHATÓ KIADVÁNYOK

AMBRÓZY MIGAZZI LAJOSNÉ
TORMAY CÉCILE, MINT EMBER

Azok, akik ismerték Tormay Cécilet, bizonyára visszaemlékeznek egy hangjára, egy mozdulatára, egy tettére, ami a lelkükbe jutott el az Ő lelkéből, kitörölhetetlen kapcsolatot teremtett és magyarázhatatlan hatásával érezniök engedte az embet, aki Ő volt és akit csak részeire bontva közelíthetünk meg valamennyire, de tökéletes egészében elérni soha nem fogunk.
    Volt — mint ahogy évezredek óta szépség van a világon és a szépség mindig egy a tisztasággal, a jósággal, az erővel, a becsülettel és ha mindez a szépség nagyritkán egy emberben összpontosul, a találkozás pillanatában megrendülten állunk meg előtte mi többiek és végtelen kicsinységünk tudatában érezzük, hogy kivételes és nagyjelentőségű amit kapunk, mert visz, emel bennünket az, aki magasról jött közénk és Isten rendeléséből azért jár itten, hogy elvégezze munkáját az utat nem látók, de utat keresők között.
    Ember! Mindnyájan érezzük, hogy az ismeretlen, végtelen sokaságúnak tetsző, velünk egyszerre élő milliók közt van valahol valaki, aki megérti a lelkünk minden rezdülését, minden fájdalmát és vágyát — ha rátalálunk. És talán ez Tormay Cécile lényének titka. Ő mindent megértett és mindenkit megértett. Ő volt az a Valaki, aki együtt élt a hozzá forduló szegény életével, a céljáért előretörő fiatallal, a szépséget kereső művésszel, harctérről hazakerült beteg katonával, a vezetése alatt dolgozó, sok kötelességük mellé még új kötelességeket vállaló asszonyokkal, a falusi templomokban termésért könyörgő paraszttal, minden küzdő emberrel és minden teremtett lénnyel.
    Előtte értéke volt a szitakötő életének ha röptében elkapta a víz hulláma és szabadulni akart, a sziklát feszítő kis növénynek, egy elporladt kéz munkáját őrző régi könyvnek és minden emléknek, ami a multnak, minden harcnak ami a jövőnk.
    A multba gyökerezőn indult, otthontól védetten, tudata nélkül annak, hogy van bántás és rossz is a földön. Erős kis kezével megragadta a gyerekvilág kínálkozó lehetőségeit és napsugaras lénye, nagy akarata megteremtette a maga birodalmát. Ebből a való birodalomból, ahol Édesanyja távollétében egyedül ő parancsolt csak «Furcsa országba» rándult ki és ez már a képzelet hazája volt. Hogy «Furcsa országban» a gyerek mesélt-e a művésznek, vagy a művész a gyereknek az mindegy, mert hiszen ők ketten, a gyerek és a művész kezdettől fogva mindig együtt vannak. Az öntudatlan teremtés felelőtlen pillanatai voltak ezek, mesék és álmok. Velük egy síkon futott a valóság, a játékban megmutatkozó, kialakuló ember.
    Még az iskolakönyveken innen bekopog a gyerekszobába a tudnivágyás és a kötelességérzet. Ahogy a kislány ismerkedni kezd a nagyvilággal már keresi a dolgok lényegét és mikor megnyílik előtte a betűk birodalma, egyre csak olvas, tanul. Alvás helyett, titokban, egy felállított nagy könyv táblájával rejtve a gyertyavéget, megismeri a csillagok járását, látja a római légiók menetelését, felszívja a görög földből áradó örök művészetet, a felfedezők lázával kutatja az előtte ismeretlen tájakat és az irodalom kezdetét.
    Az érintetlen boldogság korszaka ez. Nyári nagy vakációk, hazai földszag, szabadság, napfényben, sebesiramú hideg folyókban edződő egészséges test és egészséges lélek. A fejlődés éveinek nehézségein, mint egy akadályon, erősen, nevetve ugrik át és már ott áll fiatal, diadalmas szépségében az élet kapuja előtt. Sokat kapott az isteni adakozó kézből és becsülettel képezte önmagát. Legnagyobb kincse amit magával visz a művészete, aztán mesélő szava, embereket megbabonázó varázsos egyénisége, csapongó jókedve, majd elkomolyuló lénye, mély haza és fajszeretete, a legjelentéktelenebbeknek látszó dolgokra is kiterjedő ízlése és nagy tudása.
    Ami Tormay Cécilel történt, azt elmondani az életrajzíró feladata. Amit önmagából ő alakított, az az ember tükörképe.
    És a tükörben mi egyszerre meglátjuk a szőke, szoborszép fejet, a karcsú fehér alakot, ahogy kék szemével a végtelenbe nézve az olasz tengerparton jön felénk. Valaki egyszer azt mondta róla: a napból született. Itália kék ege alatt sugárzott róla a boldogság és míg adakozó kedvével a maga nagy gazdagságából egyre csak adott, adott, a művészet földjéről már hozta haza a sikert, szeretetet, megbecsülést.
    Siker — a művész kenyere, ami nélkül nem tud élni. De itthon még szűkös volt ez a kenyér és mert keményen kellett küzdenie érte, a külföld megértő tapsai után egyszerre erős akarattal kezdett dolgozni hazája elismeréséért.
    A tükörkép fordul. Most az otthont mutatja. Melegszínű brokátok, mélytónusú öreg képek. A könyvek aranyán megcsillanó napfény már egy faenzai váza rózsaszín jácintjára hullik, szobrok hajlásait mutatja, kovácsolt ezüstök finom rovátkáiba siklik és vándorlásában egymásután a világosságba emeli mindazt, amit egy művész ízlése, az asszony otthonszeretete állított műértő gondos kézzel a maga helyére. Tormay Cécile otthonában minden csak ott állhatott, ahol állott. Célja és értelme volt a tárgyak életének, lelke és hivatása. «Nem ismerek legyőzhetetlen feladatot» mondta a zöld itatós az íróasztalon és emlékezett rá, hogy puha papírjára — önmagát figyelmeztetőn — Tormay Cécile írta fel ezt a mondatot, hogy ne csüggedjen, ha munkája közben nehézségekre talál.
    Ennél az íróasztalnál dolgozott ő, aki mindig dolgozott. Pihenés, alvás lassanként szinte kimaradt az életéből. Az időről elfeledkezetten az éjszakára csak akkor eszmélt rá, mikor a szobák túlsó sora felől egy könnyű lépés indult el és a szárnyasajtó nyílásából megszólalt a kedves hang:
    «Csak azt jöttem nézni, hogy még mindig ébren vagy-e?»
    Ilyenkor elrepült a toll és gyors örömben már az édesanyja előtt állt Tomay Cécile:
    «Mama, mamuskám! Meghallgatja?»
    És mondta, olvasta amit írt, megbeszélte minden tervét és a két fej, az öreg és a fiatal nagy egyetértésben összehajlott, mint azoké, akik szótlan szeretetben is megtalálják egymást.
    «Te menj a fiatalok, a kortársaid közé» mondta később a kedves hang, «én is a kortársaim, az emlékeim közt maradok».
    És a tükörkép emberáradatot mutat, ragyogó termeket, ahol a csillárok fénye alatt mindig a legnagyobb csoport közepén áll a szinte világító jelenés, akinek itthon is kivívott nagy sikerét egyik estélyen csendesen szemléli egy francia öreg úr. Búcsúzóul azt mondja neki:
    «Egész este figyeltem. Ön túl fiatal, túl szép és túl nagy a sikere. Kövessen el mindent, hogy az emberek megbocsássák a sikerét». «Madame, faite vous pardonner votre succés.»
    Talán ez az idegen volt az első, aki Tormay Cécilnek az emberek iránt érzett hitét és bizalmát egy pillanatra megingatta. Ő bántani nem tudott és azt hitte, ok nélkül mások sem bántanak. Mindenki sikerének örült, kereste hol segíthet és nyíltszívű, erős barátja volt azoknak, akiket szeretett. Rómában várták és Párizsban örültek neki, külföldi és itthoni kastélyok versengtek érte, Firenzébe haza megy, Settignanóban D'Annunzió fordítja görög meséit, Berlinből S. Fischer kitöltetlenül küldi utána szerződési ívét és arra kéri, írja bele szabadon amit kíván, mindent megad, csak más kiadóhoz nem engedi, Viareggio mellett Puccinit látogatja, aki témát kér tőle, Anatole France dedikált könyvét találja postája között.
    Ragyogó hullám emeli magasra... azután már csak egy pillanat a fiatalság, a művész szabadsága, a határon át zsúfolt vonat jön felénk, háború van, lecsapódik a sorompó és elkezdődik Tormay Cécile második élete és emberi nagyságának tragikus útja.
    Még a Hűvösvölgyi-villa kertjében áll, a házat ő építtette, még bokrokat nyes formázó kezével, de a lelkében már ezer fájdalommal gyötrődik a körülötte látszó szenvedés. Mindig tudatos, büszke magyarsága, viszi, tenni, részt vállalni kíván most, amikor segíteni kell.
    A tükör lapja már nem csillan a napban. Homály futotta be. És a szürke kép közepén Tormay Cécile éjszakai pályaudvari szolgálatot teljesítve sebesült katonák fölé hajlik. Az asszony irgalmával biztat, ápol, de a művész fázva tér meg a háborús otthonba. Mesélni csak a csendben lehet és, most a halált osztó élet dübörög odakinn és a lelkek bénultan figyelnek a pusztító hangra.
    Halál, pusztulás... Ki lesz, aki az összeomlott országban újra hitet hirdetve elsőnek emeli fel a hangját?
    A kihült szobákban, a nincstelen napok gondjai közt már készülődik egy emberi lélek. A magányos éjszakákon szépséget teremtve most nem az íróasztala fölé hajlik, de megvívja önmagában a maga nagy ahrcát. Mindent odaadni, mindent feláldozni, menni az úton egyedül, de teljesíteni azt, amire érzi, hogy küldetett.
    «Hogy nevelte maga a lányát, hogy ilyen lett?» kérdezi durván Tormay Cécile édesanyjától egy vörös katona, mikor a lakásban írások után kutat.
    «Magyarnak neveltem.» feleli a kedves hang és a vörös katona nem kutat tovább.
    Az pedig, akit az édesanyja magyarnak nevelt és aki a maga magyarságát művészi útja, szabadsága, az élet sikerei fölé helyezte a félelemtől meghajlottak között megy fölegyenesedve tovább, hinni és bízni tanít, a lelkeket fogja meg és a csüggedők közt szétosztja a szívét, hiszen már nincs egyebe.
    Magyarországon még nem vártak úgy asszonyt, mint Tormay Cécilet azokban az időkben. Hallani, legalább látni akarták, mert erőt vitt az erőtlenek közé, vezetni tudta a vezetésre várókat és célt mutatott, amiért küzdeni kell.
    «Katonák vagyunk és nincs fegyverünk» mondta neki egyik beszéde után valaki, «de ha most elindulna előttünk, mennénk ahová hív, maga után».
    Asszonyok, egyszerű parasztok előtt beszélt, szabadon, ahogy a lelke mondani kívánta. Hallgatták, aztán majd mindig kivált a sorból egy és amit kaptak, csendesen megköszönte.
    Nyűtt kalapját félszeg mozdulattal két keze között forgatva, így állt előtte egyszer egy öreg kunsági paraszt. Csak állt, nehezen formálva szájában a szót, aztán hátra intett, mintha tanukat hívna maga mellé.
    «Csak azt akartam mondani, hogy meghallgattuk. Meg hogy hát volt már nekünk asszony királyunk is. No, az Isten áldja.»
    És mint aki kötelességét szépen elvégezte, visszalépett a sorba.
    A nagy országépítésben erejét megfeszítve, a küzdelemben önmagával nem törődve, ott állt az első sorban Tormay Cécile. Ekkor már egészen egyedül volt, a kedves hang örökre elhallgatott. És mert nem volt aki védje, mert önmaga védelmére sohase gondolt, mert vértezetlenül, nyilt sisakkal harcolt, nem vette észre, hogy harc közben sebet kapott.
    «Sokszor olvastam a pöröm tárgyalásait megelőző éjjeleken a történelemben ártatlanul meghurcolt asszonyok életét» mondotta volt nekem, «de nem találtam soha egyet sem, akinek a becsületét aljasabban támadták volna meg, mint az enyémet».
    Öt év, amikor az, aki egykor a napból született többé nem nevet, csak védi önmagát és mindenből kifosztottan, beteg szívét sem kímélve, járja tovább az országot, mert vállalt feladatát teljesíteni kell.
    Tormay Cécile, mint ember, életének ebben a korszakában volt a legnagyobb.
    A tükörkép már megvont arcot mutat, magányos asszonyt, akinek egyetlen társa a munka. Nem a művészete, az hallgat, az országért, egyesekért dolgozik. Íróasztalán nagy halom levél, szobájában egymást váltják akik kérni jönnek, asszonyok, férfiak, olyan írók akik írhatnak, nincstelenek, akik a régi gazdagságra emlékeznek és ő szegényen megosztja velük, amije van.
    Kevesen tudnak a szegénységen művészettel segíteni. Kevesen tudják ízléssel pótolni azt, ami életükben egyszer földi javakból volt és onnan önhibájukon kívül kiesett. Tormay Céciléről sohasem tudta meg senki, milyen nehezen élt. Háza mindenki számára nyitva volt és a mult kultúrája és tradíciói megvívták az életszínvonal megtartásáért folytatott küzdelmüket. Ahogy ő egy öreg, sok mosástól fényes abroszt elsimított, olcsó kis fenyőgallyat pár szál hóvirággal egy régi kristálypohárba tett, ahogy a megkopott olasz brokátra, hogy fedje, nagyobb könyvet helyezett, akár egyedül, akár több vendéggel volt, szép ezüstjével egyformán teríttetett, az művészet volt, amiről lemondani nem akart és nem tudott.
    «Cécile» kérdeztem tőle egyszer este, mikor hozzá mentem és az utcán váratlanul szembe jött, «már vacsorázott?»
    Aznap nem vacsorázott, mert a sarki koldusasszonynak estig nem volt meg a napi keresete és ő a hiányzó pénzt neki adta. Jókedvű volt és nevetett.
    «Most felhúzzuk a kis muzsikát és én mesélek neked.»
    És az üres ebédlőasztal felett könnyedén szállt a régi zenélő szerkezet kedves pár taktusa, a lezárt könyvszekrényből jött elő a hang és a lezárult idők messze világából jött elő a mese.
    Ezek voltak az örömök. Különben csak kötelességek voltak. Munka és újra munka, betegen is, fáradtan is.
    «Tizenöt éve szüntelenül dolgozom, talán már tudják az asszoynok, mit kell tenniök, ha újra veszedelem jönne reánk» mondta egyszer, mikor már nagyon vágyódott a művészete után.
    De nem felejtette el a fogadalmát, amit akkor tett, mikor a magyar asszonyok vezérükké választották.
    «Az őrtoronyban, ahova engem küldött fel a magyar asszonyok bizalma, ott fogok állni életem utolsó leheletéig.»
    És ott maradt. Az őrtorony élete utolsó éveiben Magyarország legmagasabb hegyén állt, ahonnan ellátni a Kárpátok felé. Nagy zimankós telek, ami körülveszi a házat.
    «Jó ez, beburkol és véd, elzárja a külső világot», mondja csendesen és csend van őbenne is.
    A hó neszel az ablakon, a jégbe dermedt hegyeken át eljön a zene. Itália meleg, kék ege alól jönnek a hang hullámai a Meseház fehér falai közé.
    A posta kész, a napi kötelesség lezárult. Mert ha valami elmaradna, nem dolgozhatik a regényén. És fáradtan, kihagyó, majd rohanó szívveréssel is ír, csak egyre ír még akkor is, mikor Isten megfogja a kezét és elviszi őt magához.
    Ki volt ő? Művész-e vagy szónok, a szépség hírnöke vagy a magyarság magányos történelmi asszonya, a szeretet megtestesítője volt-e vagy fajának büszke kifejezője?
    Mindennek összessége volt, egy hang a végtelenből, mely életével szólt hozzánk: «Nézd ilyen legyél mint ember».

(Napkelet, XVII. évfolyam 4. szám; 1939 április)

[email protected]

FŐOLDAL - PÁLYÁZAT - HÍREK/ESEMÉNYEK - TORMAY CÉCILE KÖR - TORMAY ÉV PROGRAMJAI - AZ ÍRÓNŐRŐL - TORMAY CÉCILE MŰVEI - MEGVÁSÁROLHATÓ KIADVÁNYOK