FŐOLDAL - PÁLYÁZAT - HÍREK/ESEMÉNYEK - TORMAY CÉCILE KÖR - TORMAY ÉV PROGRAMJAI - AZ ÍRÓNŐRŐL - TORMAY CÉCILE MŰVEI - MEGVÁSÁROLHATÓ KIADVÁNYOK

TORMAY CÉCILE
ÁLMOK
(novellák, Budapest, 1920.)

T A R T A L O M
Menuette
Találkozás alkonyatkor
Az első szöktetés
A kísértet
Egy útitárs
A Maestro
A Madonna mécse
Az elmulasztott légyott
Egy élet és egy óra
A Sibylla
Végzetek
Kis ház, nagy tragédia
Az erősebb
Kis vándorok
A fiatal esztendő
Álmok

MENUETTE

Hideg téli éjtszaka volt. A park egyenesre nyesett fái között fázósan fehérlettek a mezítelen görög márványistenek. A nehézkes barokk kastély szinte belesüppedt a hófúvásba s kivilágított ablakainak fénye fáradtan vergődött át a ködön.
    Odabenn az udvarban, mindjárt a tornác előtt tüzet raktak a vendégurak csatlósai s ásítozva bámultak a pattogó lángba, melynek visszfénye vörös kört táncolt ki a havon.
    Az urak ezalatt mind összegyülekeztek az újmódis nagy fehér szálában. Az üveges csillár száz viaszgyertyájának fénye sziporkázva verődött vissza a Velencében kipallérozott kristálytükrökről s ragyogva égett a falak furfangos arany díszítményein...
    Ünnepi díszben mulatott ott a Bécsből lerándult nemesség virága. Egy nagybajuszú, varacskos lovasgenerális körül ifjú testőrök, negédes udvaroncok hajlongtak s a házigazda, gőgös magyar nagyúr, sujtásos, ékköves ruhájában, mint valami csoda vált ki a csipkés gavallérok közül.
    A falak mentén aranylábú székeken hosszú sorral ültek az asszonyságok. Oly kimérten mosolyogtak, mintha csak a bécsi udvari bálon lennének és félszemmel mindegyre a ház úrnőjére lestek, aki palotahölgy lévén, ugyancsak kedvelte az előkelő illedelmet. Hanem azért minden igyekezet dacára egyik-egyik dáma, beszéd közben, olykor mégis megfeledkezett magáról s valami átöröklött mozdulattal pihentette csípőjére kezét.
    Az idősebb urak kivonultak egy hátsó szobába s nagy billikomaikból ittak az úrnő-király egészségére és a saját egészségükre, amit lelkiismeretesen, magyar módi szerint cselekedtek.
    Néhányan, leginkább a dámák, még kártyáztak is a háziasszony vieux-laque boudoirjában. Keselyű ábrázatú francia gavallér tartotta a bankot. Valamelyik ablakmélyedésben egy német költő, olyas udvari bolond féle, szavalgatott ábrándos aggszűzeknek ékes verseket, melyekben kifogyhatatlan leleményességgel hasonlította a nőket virágokhoz, csacsogó csermelyekhez, pillangók és más bogarakhoz... A nagy szálában pedig táncba fogott az ifjúság.
    Bájosan halk menuette zenéjére indultak el a párok. Kéz-kézben mély bókkal lejtettek előre. Selyembe, bársonyba öltözve, mint megannyi virágzó ág, fonódott össze az ifjak, leányok alakja. Hol hátra hajoltak, hol meg egymásra néztek és nem fáradtak el mindegyre újból mosolyogni. Karjaikat kecsesen emelték magasra, mélyen bókoltak, majd mintha haboznának, egy pillanatra megálltak: a hölgyek ujjacskái között mint lepkeszárnyak libbentek meg a csipkés szoknyák... Aztán ismét előre lendültek a tükörsíma padozaton.
    Udvarias, kimért volt a tánc. Egy elejtett legyező, vagy leszakadt virág váratlan fordulatot adott. Egy elő nem írt mosoly kedves zavart idézett fel a kipirult arcokra.
    Az urak félbehagyták az ivást és a politikát, az aggszűzek odahagyták költőjüket s mind a táncterem ajtajába sereglettek. A merevre fűzött asszonyságok előrehajoltak, fejüket a zene ütemére ingatták s magassarkú cipellőikkel komplimentumot írtak le abroncsos szoknyáik alatt.
    Mindenki elhallgatott. Csend lett, csak a menutte dallama zsongott a levegőben... És ebben az ünnepélyes pillanatban valaki egyet tüsszentett a terem szegletében.
    Néhányan odatekintettek és mosolyogni kezdtek...
    Ott a szegletben, szorgalmasan tubákolva, teljes elhagyatottságában egy összeaszott kicsiny teremtés üldögélt. Neki mintha nem tetszett volna ez a tánc; barázdás homlokát haragosan vonta össze és rosszalóan rázogatta a fejét. Valamit mormogott is hozzá, de arra jól vigyázott, hogy senki meg ne hallja.
    Nem beszélt ő soha másokkal, mindíg csak önmagával diskurálgatott szép csendesen a régmult időkről. A kastélyban emberemlékezet óta azt tartották róla, hogy háborodott elméjű szegényke, de nem zavart senkit, hát valahogyan megtűrték.
    Szeme fakó volt s arcocskája, melyre már a hajnali mise előtt, végtelen gonddal ragasztotta fel a szépségtapaszokat, olyan fínom, olyan sárga, mint a régi elefántcsont. Fején ünnepélyes alkalmakkor rengeteg paróka trónolt s kicsiny, remegő kezében brunótszelencét szorongatott.
    Különös volt ez a parányi teremtés s tán éppen az tette őt olyannyira különössé, hogy egész nap zajtalanul jött-ment a szobákban és mindegyre beszélgetett halkan, nagyon halkan.
    — Igen, igen, — motyogta szemrehányóan, — hiába nevettek rajtam! Ti nem tudtok táncolni... Mi tudtunk, mi... ah csak én tudtam.
    Aztán visszagondolt messze ifjúságára, amikor minden kicsinyke ujjára akadt volna egy-egy kérője s mikor a kancellár báljain Terpsychore grófnőnek nevezték őt el. És ő, bár egész életén át kíváncsi volt rá, hogy mit is jelent hát ez a név, nem merte megkérdezni soha senkitől. Mai napig sem tudja, pedig tisztán emlékezik rá, hogy... Terpsychore volt az ő neve addig a feledhetetlen udvari bálig, amelyiken maga ő felsége adott neki más nevet.
    Meghívták az udvarhoz! Azt mondták, a mindenható császár és király akarja látni a táncát s titokban még azt is megsúgták neki, hogy a gyermek Mária Terézia főhercegkisasszony és felséges húgai egy rejtett ablakon át fogják őt szemlélni, mert el szeretnék tőle tanulni a tánc művészetét... Mily dicsőséges volt ez a magyar hazára!...
    Emlékezett a fényes császári termekre és az udvar bevonulására. Szinte megszédült, mikor a hatalmas császár belépett. Nagy allonge-parókája és csattos cipője maradt meg legjobban az eszében... Aztán visszafojtott lélekzettel bókoltak földig mindannyian s egy fekete bársonyruhás főúr többszörös térdhajtással kúszott a földi istenséghez. Mialatt áhítatosan csókolta meg az eléje nyujtott kezet, szemét kéjesen hunyta le a boldogságtól...
    A kis Terpsychore grófnő akkor eszmélt fel a kábultságából, mikor ő felsége Károly császár fejére tette nagy tollas kalapját és elfoglalta a császárné mellett helyét a trónuson... Valaki jelt adott a tánc kezdetére.
    Az ő táncosa egy fiatal castiliai nemes volt, az uralkodó spanyol kedvenceinek egyike. Sötéthajú, lángoló tekintetű gavallér, akit ő már régóta szeretett.
    Az ifjú a nagy udvari meghajlással szólította fel a táncra. Aztán egyik kezével megfogta fínom kardjának a markolatját, a másikkal a leány ujjacskáinak hegyét és mindketten földig bókoltak a trón előtt.
    Felcsendült a menuette dallama. Terpsychore grófnő remegett a boldogságtól, mert úgy érezte, hogy a császár színe előtt ellejtett táncukkal feloldozhatatlanul egymáshoz vannak kötözve. Arcán mámoros mosoly jelent meg s szeme tüzet fogott az ifjú tekintetétől.
    Elragadtatás tükröződött az arcokon. A császár gőgös, duzzadt ajkán a tetszés mosolya játszott s egyik kegyencének leereszkedően mondotta:
    — Ime, ez ifjú dámát kikiálthatjátok a menuette királynőjének!
    És azután szájról-szájra járt a nagy horderejű királyi kijelentés s Terpsychore grófnő azt gondolta, végzete a boldogság minden lehetőségét megadta néki...
    Az utolsó meghajlásnál szemükkel örök hűséget esküdtek egymásnak és az eltáncolt költemények vége volt.
    Az udvar távozta után egy rózsakoszorúval, melyet jutalmul a császár küldött neki, királynővé koronázták. És ez illatos korona alatt fogadtak ők ketten szavakkal is szerelmet, hűséget egymásnak és ígérték meg kölcsönösen azt is, hogy csak akkor táncolnak újból menuette-et, amikor majd az esküvőjükön együtt táncolják el.
    Ez volt életének legboldogabb napja és csodálatosan erre sokkal ritkábban gondolt, mint arra a másik napra, amelyiken megtudta, hogy az ifjú búcsú nélkül hagyta oda Bécset s visszament hazájába...
    — Igen gyermekeim, — suttogta bánatosan, — arra a szörnyű napra gondolok én vissza, mert, o kedveseim, a boldog napokat csak egyszer éljük át, a boldogtalanokat pedig: ezerszer... Igen, igen, megtartottam a szavamat, de ő... ah ne is kérdezzétek...
    A szegény menuette-királynő csakugyan megtartotta ígéretét. Gyermekesen ragaszkodott hozzá, mert a nők szavuktartóak, amíg szerelmesek. Terpsychore grófnő pedig egész ifjúságán át boldogtalanul szerette hűtlen vőlegényét. Elment ugyan a bálokba, de hiába könyörögtek neki — hajthatalan maradt.
    Évek múltak. Vőlegénye csak nem tért vissza s lassanként kihűlt az ő szívében is a szenvedély. Nem irtózott többé attól a gondolattól, hogy egy más férfival táncoljon. Megint évek kellettek hozzá, hogy rászánja magát az esküszegésre. Ekkor várni kezdte, hogy felszólítsák. De hiába, nem ostromolta többé senki, békével hagyták üldögélni a terem szegletében.
    Hónapokba tellett, amíg megértette, hogy elmult az ő ideje, amíg felfogta, hogy megöregedett. A körülötte mulatozók nem tudtak többé arról, ki volt ő hajdan...
    — A menuette-királynő... Terpsychore grófnő... az voltam én! — suttogta most diadalmasan s megdörzsölte a szemét, mintha belefáradt volna visszatekinteni az ifjúságára, de hogy is ne, hiszen olyan messze volt az már tőle. Aztán, hogy tudomást szerezzen való létezéséről, óvatosan felnyitotta burnótszelencéjét, ujjai közé vett egy csipetnyi tubákot s mosolyogva szippantotta fel. Kiegyenesedett, majd újból a táncolókra függesztette tekintetét s megrázta a fejét. Most kezdte csak igazán bánni, hogy a végzetes menuette után nem táncolt többé.
    — Nem tudtok semmit, apáitok sem tudtak, mert nem láttak engem táncolni...
    Ellenállhatatlan vágy fogta el. Szeretett volna felállni és megparancsolni, hogy reá nézzenek mindannyian, mert meg fogja mutatni, hogyan táncol a menuette-királynő.
    — Hiába álmélkodtok, — mondotta ártatlan hiúsággal, — maga a mindenható császár adta nekem ezt a nevet!... Istenem, csak valaki felszólítana a táncra, csak eszébe jutnék valakinek! De hát ki gondolna egy ilyen öreg dámával.
    És amint sóvárogva nézett végig az ifjúságon, szinte rémülten vette észre, hogy a szála tulsó oldalából egy fiatal gavallér nagy figyelemmel szemléli őt s mintha leolvasná arcáról gondolatait, megindul és jön... jön feléje.
    Majd felsikoltott ijedtében. Forogni kezdett vele a világ, úgy látta, mintha a csillár himbálódznék, az emberek támolyognának és behunyta a szemét. Úristen, ha csakugyan táncolni akarna vele!... Fejében egyszerre összezavarodtak a tánclépések, a lágy zene szinte harsogó zivatarnak tetszett neki, kis kezéből pedig koppanva hullott a földre aranyos burnótszelencéje.
    Az ifjú meghallotta a koppanást. Most valósággal lepillantott a kis comtesse-ra s ahelyett, hogy a szép Czobor grófnéhoz sietett volna, kivel már az előbb édes, hosszú pillantásokat váltott — megállt egy percre. Aztán tréfásan hajtott térdet a lelkendező öreg hölgy előtt, felemelte a szelencét és szertartásosan nyujtotta felé.
    — O jaj nekem! — suttogta elcsukló hangon a vén grófkisasszony. — Mindjárt gondoltam, hogy ezt akarja... Várjon egy kicsit Monsieur... meg kell előbb próbálnom... rég nem táncoltam.
    Ezzel aztán hirtelen lecsúszott karosszékéről és a fal mellé lapulva kiosont a teremből, az ámuló, tiltakozó ifjú kezében hagyva a szelencét.
    Mikor egyedül volt a leugtolsó szobában, ahová csak lopva rebbent el egy-egy dallama a zenének — fellélekzett.
    — Ki hitte volna, — mormogta önelégülten, — alig bírtam tőle megmenekülni... De hát mit is csodálkozom én tulajdonképpen ezen... igazán furcsa vagyok.
    Negédesen mosolygott, aztán ujjacskái közé fogta rengeteg tunikáját, két lábát egymás mellé illesztette s nyakát előre nyujtva figyelt a zenére.
    — Most — suttogta s nagy kínnal lábujjhegyre állt és megindult.
    — Egy, kettő, komplimentum!... De ekkor valami a hátába nyilallott, épp ott a Watteau-ránc alatt.
    — O jaj, mein Herr Gott! — szisszent fel fájdalmában, — o beh rosszul ment!...
    Aztán pihent egy darabig és előlről kezdte. Méltóságteljesen lépett ki és ismét csak elvétette. Nem emlékezett már a táncra. Mindegyre megállt s remegő kezével izgatottan simította végig a homlokát, csak úgy, mintha fel akart volna valamit kelteni, ami odabenn az ő barázdás kis homloka mögött réges-régen elaludt.
    — Türelem, ma chére Christine, türelem — bíztatta magát s nagy sóhajjal ismét neki fogott. A puderes paróka már félrecsúszott a fején, a szépségtapaszok mind lepattogtak az arcáról, de azért ő mégis szorgalmasan hajlongott tovább.
    És egy sikerült bókolás után annyira jutott, hogy győzedelmesen tekintett körül:
    — Ime, láthatjátok valahára a menuette-királynőt!
    De ekkor hirtelen elakadt az ajkán a szó. Az egyik földig érő tükörben valami szomorú furcsaság bólintgatott elismerően feléje.
    Ez a figura kihozta a sodrából. Haragosan lépett előre, aztán a fejéhez kapott s karját kétségbeesett iszonyattal emelte égnek:
    — Mit?... Hogy én lennék ez itt a tükörben?... Istenkém segíts... O mein lieber Gott!...
    Amint ott állt saját képe előtt, félrecsúszott parókájával, könnyes szemével, olyan megható volt. Lábacskája szomorúan tipegett ide-oda a melléből síró hang szakadt fel:
    — És én akartam megmutatni a világnak, hogyan kell menuette-t táncolni! O én szegény öreg!... Elfelejtettem már mindent, de hát minek is próbáltam meg, jó volt azt hinni, hogy még tudok. — Elfordult a tükörtől és mivel hozzá volt szokva, hogy önmagát vigasztalja, dédelgesse, megsimogatta a saját arcát és halkan suttogta:
    — Ne sírj Christine, ha mondom, azért azok a többiek sem tudnak... senki sem tud többé ezen a világon...

TALÁLKOZÁS ALKONYATKOR

A multkor egy este emlékeim között kutattam. Csak úgy véletlenül akadt kezembe az a régi kis lorgnon s mikor elgondolkozva a szemem elé tartottam, homályos, poros üvegjén át egyszeribe beleláttam abba az elmúlt világba, ahol olyan jól festett kicsinyke úrasszonya kezében. Beláttam a régi szobák ajtaján s mintha csak ott lettem volna, érezni véltem újra a levendulaszagot, mely az arcomba csapódott, ha visszafojtott lélekzettel, lábujjhegyen oda beléptem.
    Ni, lám, ott áll a sarokban Lord Byron regényes képe alatt a különös zongora, melytől gyerekkoromban úgy féltem. Az öreg inas volt az oka, ő mondta, ha közel megyek hozzá, bekapja a fejemet. És hogy nyomatékot szerezzen állításának, még meg is mutatta a szörny töméredek, elsárgult fogát.
    A vén cseléd nagy hatalom volt a háznál s velem kurtán bánt el, de én is megkínoztam párszor, amiért azután esküdt elleségek lettünk. Gonoszul vigyorogtunk egymásra s ha szerét ejthettem, kiöltöttem rá a nyelvemet.
    Mikor jöttem, egyszerűen kézen fogott s maga után vonszolva vitt be egy kis ajtón. Az ajtón túl azután igazán azt képzeltem, hogy egy elmúlt világba mentem vissza, ahol csak megszokásból és kötelességből élnek az emberek.
    Nagyanyám, mert hát őt látogattam, porcellánszerű fehér függönyök mögött ült az ablakmélyedésben s mikor beléptem, ezen a lorgnonon át mosolygott rám. Ő többnyire mosolygott, nevetni ritkán láttam, sírni pedig csak egyetlen egyszer. Jól emlékszem rá, kicsiny és törékeny volt s két nagy kék szeme sehogy sem akart vele vénülni. Rendesen lila színű, vagy fekete selyemruhát hordott, melyből hűvös levendulaillat áradt szét.
    Bevallom, nagyon furcsának találtam a ruháit. Egészen olyanok voltak, mint azok a ruhák, amelyeket a színehagyott dámák viseltek, akik unalmasan, mereven néztek le rám a képekről.
    Egyszer, mikor a falon függő előkelő társaságot szemléltem, nem tudom hogyan jutott eszembe, de megkértem nagyanyámat, adjon nekik engedélyt az ásításra, mert hisz alig állják. Szigorúan pillantott a szemembe s megtiltotta, hogy ilyesmivel tréfáljak. Ő tréfásnak tartott, pedig egészen komolyan mondtam. Hogy kiengeszteljem, fejemet szerényen húztam a vállam közé s megkérdeztem, hogy úgy-e, ő fiatal korában szebb és mulatságosabb volt, mint a lefestett rokonság? Elmosolyodott és elégedetten mutatott egy aranykeretű, bájos képre:
    — Látod, ilyen voltam én akkor, régen.
    — Ejnye, beh szép volt, nagymama! — szóltam bámészan, — de...
    — Nos?
    — Szeretnék valamit kérdezni.
    — Hát hadd hallom?
    — Azt akarnám megtudni, miért tartotta meg az akkori ruháit s miért nem öltözködik úgy, mint most szokás?
    Megrázta a fejét.
    — A mostani divat elcsúfítja az embereket... Csunyák vagytok mind! Te, — mondotta kisvártatva, — te... nem; maradj csak úgy, ahogy vagy! De én, én nem szeretem az új módit, meg a mostani asszonyokat s azokat a szemérmetlen ujságokat. Semmi és senki sem szent előttük... Eh, mi mások voltunk. Tudtuk a kötelességünket!...
    Én persze nem értettem ezt a furcsa beszédet, de azért illedelmesen bólintottam.
    Egyszer aztán egy szép tavaszi napon vittek el ismét hozzá. Mikor a szobába léptem, elképedve álltam meg. Valami furcsát hallottam: zenehangot a csendes házban.
    Nem hittem a fülemnek! Nagyanyám a zongoraszörnyeteg előtt ült. Ujjai alatt halk nyikorgással muzsikáltak a billentyűfogak. Valami nevetségesnek tetsző, régi dalocskát játszott s közben vékony, remegő hangon énekelt.
    A szavakat bizony elfelejtettem, de a melódia velem maradt s évek multán felismertem Mozart Zerlinéjének dalában. Az zümmögi körül nagyanyám emlékét még ma is...
    — Még egy kicsit, nagymama! — kiáltottam, elrekedve bámulatomban.
    — Hát te hogy kerültél ide, menj ki! — riadtan, szemrehányóan nézett rám, s mintha elszégyelte volna magát, hirtelen becsukta a zongoravadállat száját. Aztán elgondolkozva rázta meg a fejét: — Azt hittem, nem hallja senki sem.
    Felállt, pár lépést tett az ablak felé, kisvártatva visszajött hozzám és a szemembe nézett. Éreztem fölényemet s így komoly arcot vágtam, úgy mint ő szokott volt, ha valami csínyen ért. Egy darabig csak néztünk egymásra, végül is megsímogatta a hajamat, lehajolt egy ici-picikét, mert bizony alig volt nagyobb mint én és megcsókolta a homlokomat.
    Ettől a naptól kezdve szabadabban lélekzettem a furcsa, öreg szobákban és a zongorától sem féltem többé. Akármennyi foga is van, ártatlan teremtmény! Azzal beszélgetett el nagymama az ő magányában, hisz csak az tudhat már az ő nyelvén...
    Miután megcsókolt, széles jókedvem támadt, de később, úgy vettem észre, megbánta ezt a gyengédségét. Az énekről egyáltalában megfeledkezett s a szokottnál is szigorúbban bánt velem. Gyötört a francia szavakkal, a der- die- das-szal s az ebéd alatt mindenből kellett ennem. Az öreg inas pedig buzgón segédkezett neki. Gonosz élvezettel rakta a húsokat a tányéromra, azután odaállt nagyanyám széke mögé és kárörvendően vigyorgott rám. Egészen belefáradtam az evésbe. Homlokomon verejték gyöngyözött. Ebéd után életuntan sompolyogtam a nappali szobába s keservemben a megfakult pamlag alá bújtam. Régi szokásom volt ez, otthon is, ha megbüntettek, mindíg így tettem. Magányba vonultam s órákhosszat bámultam bele az acélrugók rejtélyes birodalmába. Most a szokottnál is jobban el voltam keseredve. Igazságtalanul bántak velem; mit tehettem arról, hogy ő titokban énekel...
    Ó, Istenem, minek is jöttem a világra és miért is van hús a világon és miért is kell nekem húst ennem ebédre? — Miközben ezen gondolkoztam, valahogyan elnyomott az álom. Aztán kis idő mulva igazán nem tudtam hol vagyok. De végre is magamhoz tértem és fejemet vigyázva toltam előre. Körülöttem minden csendes volt. A tavaszi nap besütött az ablakon és mintha elcsúszott volna a síma parkettán, végigvágódott a szobán. Ezer aranyos porszem kerengett a napfényben s a régi bútorok kedvetlenül sápadoztak ifjú világában. Az íróasztal mereven nézegette magát a tündöklő padozatban. A székek belemerítették vékony lábaikat a szőnyeg fonnyadt, rózsás mezejébe s az óra nehézkesen ketyegett a kandallón. Ingáján a lebegő, aranyozott sasmadarat néhány legyecske bosszantgatta. Az ablakköz tele volt rezedával. Az asztalon, a vázában virággal terhes orgonaág illatozott.
    Csend volt s nekem úgy tűnt fel, mintha délutáni álmát aludta volna az öreg társaság. De egyszerre csak felállt valaki s két keskeny, keresztszalagos cipőcske lépegetett végig a szobán. Hátán összekulcsolt kezekkel nagyanyám kezdett idestova sétálni. Rólam teljesen megfeledkezett és mintha a világon sem lennék, gyenge hangon dúdolgatta az ő dalát. Szája körül összeszöktek a ráncok s bizony alig lehetett elgondolni, hogy valamikor szép és fiatal volt.
    Éppen elő akartam mászni rejtekemből, mikor az ajtó óvatosan kinyílt. A figura inas lépett be. Idétlen két lábát tiszteletteljesen illesztgetve közeledett úrnője felé. Mélyen meghajolt s ezüst tálcán névjegyet adott át.
    Ördög vigye! Gyűlöltem ezt az embert. Életemet adtam volna érte, ha a porolóval egyszer istenesen ráhúzhatok domború hátára. Nem bírtam neki megbocsátani, hogy csínyeimért mindíg beárult s azután nagyanyám mögé állt és szidás alatt helybenhagyólag billegette a fejét. Gyűlöltem őt, de most be értem volna azzal is, ha harisnyás lábszárát megcsíphetem.
    Ravaszul mosolyogva, sóváran nyujtottam előre a kezemet s már elképzeltem, hogy rántja fel a lábát, hogy vágja földhöz a tálcát és ordít keservesen fájdalmában. Gyönyörű reménység! Halkan nevettem magamban és a fejemet félig kitoltam a pamlag alól. Tekintetem nagyanyámra esett, de ekkor menten felhagytam tervemmel, mert eszembe jutott, hogy ha most életjelt adok, szentül kiküld a szobából. Nyugodtan maradtam tehát és vártam.
    Szörnyen kíváncsi voltam, vajjon kicsoda a látogató s elfogadják-e őt; mert mióta vissza tudtam emlékezni, senki sem lépett be az enyéimen kívül ebbe a fakó világba, még orvos sem járt ide, ha valaki beteg volt. Nagyanyám kis, fehér golyócskákkal kezelte a cselédséget és önmagát is. Nem bízott a doktorokban. Tán azért lehetett ez így, mert hosszú életén át olyan sokszor látott embereket meghalni...
    Nagymama most finom kezébe fogta a névjegyet s megfeledkezve lorgnonjáról, csak úgy, szabadszemmel pillantott rá. Hogy megváltozott egy perc alatt az arca. A szeme felcsillant, alakja hátrahajlott s valami fiatalos, idegen mozdulattal intett a szolgának, hogy bocsássa be a vendéget.
    De ez az átalakulás csak rövid ideig tartott. Azután még öregebbnek, még fáradtabbnak látszott, mint azelőtt s különös, töredezett lépésekkel ment a tükörhöz. Megigazította a haját, kissé bepúderezte fonnyadt arcocskáját, majd hirtelen egy szék karjának támaszkodott... Két ujja közé fogta a ruhája fodrát s másik kezével lorgnonját tartotta a szeme elé.
    Az ajtó feltárult: kíváncsian tekintettem a látogatóra.
    Magas, hajlott termetű ember volt. Igen sajátságos, fülig érő gallért, rengeteg nyakkendőt és dohányszín kabátot viselt. Jól emlékszem mindenre. Sietve tett néhány lépést. Mikor azonban nagyanyámat meglátta, csalódottan állt meg.
    Nagymamámnak ekkor egészen szomorú lett a szeme és sóhajtva rázta meg a fejét. Ma, ha rágondolok erre a jelenetre, úgy hiszem a vénség tudata nyilallott a szívébe. De erőt vett magán s mialatt az öreg ember színpadias lépéssel járult eléje, marionettszerű mozdulattal bókolt s nyujtotta csókra a kezét.
    Olyanok voltak így együtt, mintha valami régi táncot járnának. Ki tudja... Talán visszaélték magukat abba az időbe, mikor szertartásos menuette-lépésben ment az udvarlás.
    Aztán helyet foglaltak. Mint illik, nagyanyám a pamlagra ült, lába azonban nem érte a földet s így zavartan, alig észrevehetően meg-megingatta a levegőben. A vendég egy széken foglalt helyet s két kezét, mutatóujján a nagy pecsétgyűrűvel, térdére szorította. Egyik sem tudta, mit szóljon, a vendég csak mindegyre köszörülte a torkát s furcsa cipői kétségbeesetten tapogtak a puha szőnyegen. Végre is az asszonyok hagyományos tapintatával nagyanyám törte meg a csendet.
    — Milyen szép tavaszi nap van ma.
    — Igen, — válaszolta kissé rekedten az öreg úr és a mennyezetre nézett. — És emlékezik-e rá, húgomasszony, akkor régen is ilyen napok voltak.
    Újból kínos hallgatás állt be. Az egyik rézveretes bútor furnérja titokzatosan roppant, a legyek zümmögve táncoltak a sasmadár körül, a keresztszalagos cipőcskék pedig izgatottan súrolták egymást. Fészkelődni kezdtek mind a ketten. Pár pillanat múlhatott így el, azután ismét nagyanyám szólalt meg:
    — Ejnye, ejnye, kapitány úr, hát hosszú távollét után csak az időről tudunk beszélni? Nem történt életünkben semmi, amit egymásnak elmondhatnánk?
    — Megöregedtem, húgomasszony! — sóhajtott az idegen nekibátorodva.
    — Megöregedtünk — javította ki nagymama mosolyogva. — Úgy bizony, minek udvariaskodnánk: életünknek jobbik fele már messze van a hátunk mögött. Akik velünk voltak fiatalok, azok nincsenek többé és mi, ha körülnézek, egyedül maradtunk az új világban... Így kell találkoznunk. Lám, ráncos az arcunk, a kezünk remeg s a hajunk, a hajunk ami még megmaradt... fehér biz az.
    A két öreg halkan nevetett.
    — Nem tagadom, húgomasszony, hogy egy kevéssé megváltozott, de csak egy kevéssé.
    Amíg beszélt, nagyanyám arcképére tekintett, aztán vissza reá magára:
    — Mondja, kérem, gondol-e olykor még a régi jó időkre? Emlékezik-e még arra a napra, mikor olyan lassan mentünk a hosszú fasor alatt, hogy tovább tartson az út?
    — Igen... hogy annál tovább tartson az út, — ismételte nagyanyám olyan hangon, mintha szörnyen megcsodálná hajdani leleményességüket...
    — És azután ott a rácsoskapunál lábujjhegyre ágaskodott és először... utólszor...
    — Először... utolszor, — suttogta áhítatosan nagyanyám, mintha valami szent imádságra mondaná rá az ament. Lábacskái ezalatt szinte ágaskodni látszottak a levegőben...
    — Ki hitte volna, húgomasszony, hogy ilyen jól emlékezik mindenre!
    Nagyanyám szeméhez emelte a lorgnonját és zavartan nézett a vendégre:
    — Hát hová gondol, ki felejtené el a fiatalságát. Hiszen tudhatja magáról, kapitány úr, hogy mi, öregek, arra szeretünk legjobban gondolni. Gyakran jutott eszembe az a nap. Soká vártam, hogy visszajöjjön értem.
    — És én nem jöhettem, — szólt mintegy önmagát vádolva az idegen, — háborús idők voltak s nekem a kardomon kívül nem volt semmim a világon. Mikor pedig haza eresztettek, akkor már későn volt.
    — Utóvégre is csak férjhez kellett mennem.
    — Nem vetettem soha a szemére, húgomasszony, csak azt szeretném tudni, ha meg nem sérteném, hogy vajjon boldog volt-e?
    — Nem! — mondotta vontatottan nagyanyám. — De hát boldogtalan sem voltam... Megelégedtem a sorsommal.
    — Szép, szép! — sóhajtotta megadással, kissé sértődötten az öreg úr.
    — Tiszteltem a férjemuramat és ő, mondhatom, kiérdemelte ezt. Teljesítettem a kötelességemet, de a mi időnkben így volt ez a szokás. Hja... manapság más divat jár! Úgy-e, értjük egymást? Megérti, ha azt mondom, hogy nyugodt vagyok.
    — Értem, de...
    — Elmúlt szép csendesen az életem s most már túl vagyok rajta, hát beszélhetünk bátran. Azt hiszem, ha másnak leszek a felesége, többet adtam és többet követeltem volna. Ki tudja, tán úgy volt jól minden, ahogy volt. Mert olyan valaki mellett, akit... hogy is mondjam, no segítsen... hiszen tudja már... nos hát, akit nagyon szeretünk, a mellett nagyon boldogtalanok is lehetünk.
    — Hát szeretett engem?
    — Szerettem, — mondotta az öreg asszony egyszerűen — és ha szomorú voltam, vagy nehezen teltek az órák, akkor kegyedre gondoltam, kapitány úr. Ezekről a gondolatokról nem tudott senki, nem kísérhettek el hozzájuk a többiek, egyedül lehettem velük s ez volt az én boldogságom.
    Lorgnonja alatt megcsillant valami. Soha sem láttam eddig sírni. Szégyenlősen nyúlt zsebkendője után, de kiejtette a kezéből.
    A vendég lehajolt érte s közbe csendesen lecsúszott a székéről. Úgy emlékszem, a térde megroppant, mint a régi bútorok furnérja...
    A vén gavallér ott térdelt nagyanyám előtt, kezük találkozott s egy ideig csak néztek egymásra. Azután finoman, illedelmesen hajtotta össze a két öreg hófehér fejét.
    Én pedig... belőlem kitört a visszafojtott nevetés.
    Ijedten rebbentek szét. Az öreg úr egy asztalkába fogódzva állt fel és... nagyanyámat ekkor láttam egyetlen egyszer életében, elpirulni.

AZ ELSŐ SZÖKTETÉS

Akkoriban történt, mikor már sejteni kezdtem, hogy nemcsak a lépcsők karfáján lehet lejutni az emeletről...
    Fiúk, leányok, szép számmal gyűltünk össze azon a nyáron a Julie tante ódon kastélyában s napestig állt a hancúrozás. Mi, a vásott kölykök, persze hűségesen összetartottunk. Merthát engem maguk közé számítottak a fiúk. Előképzettség dolgában a legtöbbjén túltettem: két fejbetörés és néhány lábficamodás mégis csak valami, ha az ember a multjáról beszél.
    Vad kis gyülekezet volt a mienk. A legmagasabb fákon tanyáztunk, a Körös legmélyebb öbleiben fürödtünk s Fenimore Cooper regényeinek útmutatása zserint Amerika őserdeibe készültünk. Nagy terveink voltak. Miklós, a kenyerespajtásom, tengeri rablóságra érzett magában hivatottságot, a többiek meg, ki az indiánfőnökök, ki meg a lóvonatkocsisok pályáját válaszotta. Én, öngyilkosjelölt és mindenekfelett fiú akartam lenni. Lefekvés előtt ezért is mondtam el minden este a Miatyánkot. Ami azonban az öngyilkosjelöltséget illeti, máig sem bírom magamnak megmagyarázni, mi csábított erre a pályára.
    Annyi bizonyos, hogy jó cimborám, meg én is, szörnyen szerettük a romantikát és temérdeket összehazudtunk egymásnak a nyáron. Emlékezem, Miklós egy napon lagnagyobb becsületszavamat vette, hogy hallgatok, aztán ünnepélyesen közölte velem titkait. Elmondta, hogy éjjelente fekete vértben, feketetollas sisakban rablókalandokra jár. Közben betér megpihenni valami lovagvárba, ahol egy aranyhajú hercegnő várja őt... Meséjének a végét iszonyúan nevetségesnek találtam, ő észre is vehette ezt, mert zavarodottan fordította félre a fejét. Hanem aztán nem figyeltem tovább rá, mesélni kezdtem én is.
    Előadatam, hogy az odvas fatörzsön át, rejtett földalatti oduban utat fedeztem fel, mely a Furcsa-országba vezet.
    — Azután milyen nyelven beszélnek ott az emberek? — kérdezte barátom némi érdeklődést színlelve.
    — Hát furcsa nyelven, — mondottam én a legtermészetesebb hangon. — Gyakran járok oda és töltött csokoládét meg cigarettát kapok ebédre...
    Annyit beszéltem erről a képzelt birodalomról, hogy utóvégre már magam is hinni kezdtem a létezésében. Egyszer egész délután üldögéltem egy gödörben rejtőzve, hogy napszálltakor elmondhassam Miklósnak: — Furcsa-országból jövök...
    Kissé meglepett, hogy barátom nem nagy figyelemmel hallgatta előadásomat. Másnap is szórakozott volt. Hiába füllentettem regényes kalandjaimról, nem hallgatott reám. Este pedig a nagy ebédlőben egyenesen azt mondta, hogy őt untatják az ilyen gyermekmesék.
    Dühbe jöttem:
    — Hát te azt gondolod, hogy én hiszem a te ostoba meséidet a fekete vértről és az aranyhajú hercegnőről?...
    Miklós úrfi megvetően mért végig és hátat fordított.
    Határozottan meghidegült közöttünk a viszony s kis csapatunk szertezüllött.
    Eleinte a jó gyerekekhez szegődtem, hanem aztán nagyon untam őket s inkább egyedül mászkáltam a fákra és bosszantottam a nevelőnőt.
    Emlékezem, egy este be akartam menni Miklós szobájába, hogy békét kössek vele. Zárva találtam az ajtaját. Kíváncsi lettem s még akkor is ezen a sajátságos tüneményen töprengtem, mikor feküdni küldtek.
    Soká nem bírtam elaludni. Miklós sem alhatott, mert a szomszédos toronyszobában motoszkálást hallottam s a nagy szárnyasajtó valamelyik repedésén át vörhenyes sávban ömlött be hozzám a túlnan égő lámpa világa.
    — Vajjon mit forgathat a fejében?... Talán nélkülünk akar az őserdőbe bujdosni? — De csak egy pillanatig foglalkoztam ezzel a gondolattal. Eszembe jutott, hogy Miklós nem olvassa többé az indián kalandokat, hanem holmi regényeket csempész magának Julie tante könyvtárából. A multkor is valami Hat Uderszky-lányról olvasott. Hat lány!... Úristen, azelőtt egy is sok volt neki...
    Újból zajt hallottam a szomszédban. Nem türtőztethettem tovább magamat. Felkaptam a fürdőköpönyegemet s aztán óvatosan felmásztam a jó öreg háromfiókos komode-szekrényre, amelyik kettőnk ajtaja között állt. Két kezemet megtámasztottam az ajtó két szárnyán és belestem a repedésen.
    Majd hanyatt vágódtam. Amit láttam, fölülmúlta minden várakozásomat... Miklós az ágyán állt s a feje felett a falon függő képet bámulta.
    Gyakran berohantam a nyár elején a toronyszobába, de sohasem volt időm, hogy azzal a képpel foglalkozzam. A Julie tante valamelyik dédanyját ábrázolhatta, akit kitudja miért, száműztek a szalonból a többi családi kép közül, ebbe a félreeső szegletbe. Meg nem foghattam, miért nézi Miklós olyan figyelmesen, — engem ugyan nem érdekelt. Már éppen vissza akartam sompolyogni az ágyamba, mikor valami szörnyű nevetséges dolog történt. Barátom egyszerre csak lábujjhegyre ágaskodott és aztán, Isten bizony... megcsókolta a képet!
    Hangos hahotával tört ki belőlem a nevetés. Miklós megrettenve fordult hátra, én pedig nevettemben jobban nekidűlhettem az ajtónak, mert az engedett a súlyom alatt és halk nyekkenéssel feltárult. A következő pillanatban egyensúlyt vesztve repültem a toronyszoba közepébe...
    Barátom álmélkodása leírhatatlan volt... Lemászott az ágyról s mint egy szörnyű bíró közeledett felém.
    Szerényen mentegetődzve tápászkodtam fel:
    — Rosszul volt betéve az ajtó...
    — Úgy látszik! — mordult rám dühösen.
    Biztosra vettem, hogy elpáhol. De nem bántott.
    — Lódulj! — rivallta indián hangon, hanem aztán mást gondolhatott, mert kevélyen szólt rám:
    — Maradj!... Ülj le!...
    Körülnéztem. A székek és pamlagok sohasem vonzottak, — megvetettem a biztos ülőhelyet. A fáskosárra telepedtem hát le, csábított a veszedelem, annak a teteje minden pillanatban beszakadhat alattam... Miklós az ágy szélére ült és lóbálni kezdte a lábát. Zavarban volt és habozva szólalt meg:
    — Mit láttál, mikor elvakkantottad magadat?
    — Én? — állammal a kép felé intettem. — Azt láttam, hogy megcsókoltad.
    — Hazudsz, — mormogta bizonytalan hangon, — csak közelebbről akartam megnézni...
    — Ugyan mit látsz rajta? — mondottam fölényesen s a biztonságérzet szemtelenségével én is lóbálni kezdtem a lábamat.
    Miklós felpillantott a képre. Szájtátva meredtem rá. Ilyen gyöngédséggel eddig csak a lovakra nézett. Sehogyansem értettem a dolgot és szinte gépiesen követtem szememmel a tekintetét.
    Addig a napig azt hittem, hogy a régi képek mind öreg és kellemetlen kinézésű delnőket ábrázolnak. Ez a kép határozottan más nézetre térített... Egy fiatal, büszke asszony tekintett le ránk az elfeketült keretből. Gyöngyös haja olyan fényű volt, mint mikor rezet kevernek arany közé, a szeme meg olyan színű, mint azok az első tavaszi ibolyák, amiket nem ért még a nap és csak félig kékek, félig pedig zöldek maradtak. Széles, hímzett szoknyájához fejedelmi agár simult, fínom jobbját a kutya fején nyugtatta, gyűrűs kezével meg hanyagul fogta össze a csipkekendőt csupasz válla felett.
    — Csakugyan szép! — mondottam elismerő hangon.
    — Úgy-e, — szólt diadalmasan a fiú, — hát még ha úgy látnád, mint ahogy én láttam álmomban. — Hirtelen elhallgatott, aztán fürkészően nézett reám:
    — Mondd csak... voltál már te szerelmes?
    — Megbolondultál! — kiáltottam felháborodva. — Szerelmesek csak a cselédek szoktak lenni.
    Miklós leverten sóhajtott:
    — A cselédek?... Miből gondolod?
    — Nagyon egyszerű a következtetésem. Én eddig csak két szerelmest láttam. Az inast, akit atyám kidobott és a gyerekleányt, akit anyám elkergetett... Szomorú dolog a szerelem.
    — Azt hiszem, hogy te egy szamár vagy és semmit sem tudsz, — kockáztatta meg barátom szokatlan szerénységgel.
    — O igen, én mindent tudok. Elolvastam a gyerekleány szerelmesleveleit az itatóspapirosról.
    — Ez érdekes. És mit írt?
    — Hát az egészre már nem emlékszem, de azt tudom, hogy sokat hazudott össze-vissza. Például, hogy nem tud sem aludni, sem enni a szerelemtől; pedig, mondhatom még napközben is úgy aludt, mint egy zsák és úgy evett, mint hat öregbéres.
    — Ejha! — nevetett Miklós, aztán megint elkomolyodott és szomorúan mondotta:
    — Tudod fiacskám, akkor nem is volt az igazi szerelem...
    Kint az öreg hárson ekkor füttyentette el magát az első rigó. Megvirradt. Futnom kellett, ha nem akartam, hogy rajtakapjanak...
    Másnap tartózkodóan üdvözöltük egymást, Miklós úrfi meg én. Ő, mintha szégyelte volna éjjeli vallomását, egyenesen kerülte a tekintetemet, én pedig rosszkedvű voltam, mert kegyetlenül fájt a térdem a tegnapi repüléstől... Nem is melegedtünk fel többet, különösebben azon a nyáron. Unalmasnak találtam barátom ábrándos komolyságát és nevetségesnek az egész históriát. Menekültem előle, nehogy újból a képről kezdjen beszélni.
    ...Múlt az idő s a park lombjait lassan-lassan arannyal vonta be az ősz. A szünidő lejárt.
    Elérkezett az utolsó este is. Búcsúzni kellett Julie tantetól. Mint évről-évre, most is ott üldögélt a zöldszalonban és sorra csókolt valamennyiünket.
    — Aztán, ha élek, eljöjjetek megint, — mondogatta halkan és szomorúan nézett reánk, úgy, mint ahogy az öreg emberek néznek, akik mindíg attól tartanak, hogy tán utolszor búcsúznak.
    Már kifelé indultunk, mikor egyszerre Miklós megállt.
    — Julie tante, — mondotta kissé rekedt hangon, — kérnék magától valamit.
    — No mit — fiacskám?
    Várakozóan pillantottunk reá mindannyian.
    Barátom arca sápadt és izgatott volt. Csak most vettem észre, mennyire lesoványodott a nyáron. Látszott rajta, hogy küzd magával, aztán végre is megszólalt:
    — Julie tante... adja nekem azt a képet, amelyik a toronyszobában van!...
    A tante nagyon elcsodálkozhatott, mert nem felelt mindjárt. Végigsimította néhányszor a homlokát, mintha valami régi dologra akart volna visszaemlékezni, majd töprengve vetette fel a tekintetét:
    — Te, fiam, mond csak miféle kép is az?... Rég nem jártam ott...
    — Egy szép asszonyt ábrázol, — felelt Miklós és fülig pirult, — gyöngyök vannak a hajába fűzve, valami családi kép lehet.
    Julie tante megrázta a fejét:
    — Itt van valamennyi körülöttem, — de aztán egyszerre haragosan csapott lorgnonjával a tenyerébe:
    — Emlékezem már! Csakugyan családi kép. Bár ne volna az... A dédanyám testvérhuga, Julia... ő prádálta el azt a temérdek sok uradalmat. Világszép asszonynak tartották, csak a ledérsége volt nagyobb a hírénél, megbabonázott mindenkit... és most még a képe is... No, de nem gyerekeknek való ez, menjetek, nem adom a képet.
    Miklós szólni sem mert többet. Kétségbeesetten kullogott ki az ajtón. Rám nézett, mintha mondani akart volna valamit, majd meg mást gondolhatott, mert némán, alattomos mosollyal indult a szobája felé.
    Valami rosszat forral ez a fiú a fejében, — határoztam el magamban és mivel nem engedhettem meg, hogy ilyesmi a jelenlétem nélkül történjék a házban, felmásztam megint a komode-szekrény tetejére.
    Miklós most is az ágyon állt, szintúgy, mintha le sem jött volna a mult hónap óta. Nézte a képet és gondolkozott, majd hirtelen elszántsággal leemelte a szegről. Egy pillanat mulva munkához látott. Gyöngéden lefejtette a vásznat a vakkeretről, összegöngyölte s diadalmasan rejtette az utiládájába. Aztán, mint aki legjobb rendben végezte a dolgát, aludni ment.
    — Tolvaj! gondoltam magamban és megbotránkozva bújtam a takaró alá.
    Reggel, mikor a vonatban szemközt ültünk egymással és Miklós boldogan fütyörészgetett, elhatároztam, hogy közöttünk vége mindennek. Pedig kedves az úrfi, olyan mint régen, nevetett, sőt a Furcsa-országról is kérdezősködött. De hiába, egy tolvajnak nem lehetek a barátja...
    Csak későn, évek multán bocsátottam meg neki nagy bűnét, akkor, mikor megértettem, hogy nem lopás volt az, hanem — az első szöktetés...

A KÍSÉRTET

Hát csakugyan meghalt szegény Julie tante!... Hosszan néztem ki az őszi ködbe. És mentől jobban leereszkedett az alkony a vigasztalan tájra, annál inkább élni kezdett lelkemben az ő emléke. Szegény öreg néni, hányszor hívta a halált, vajjon hogy nézett most a szemébe?
    Még mindíg ott álltam az ablaknál és bámultam ki a ködbevesző csupasz fákra. Alattuk, mint megannyi haldokló emlék, reszketett meg néha a lehullott lomb. Régi dolgok jutottak az eszembe. Mintha csak ódon, aranycsattos könyvben lapoztam volna, amelynek minden lapját Julie tanteról írták tele, megéledt előttem az emléke. Mindjárt a legelső napon, úgy, ahogy hajdan szokták, ott volt az ő képe. Ódivatú finom rajzocska, olyan pontos, hogy meglátni rajta keskeny arcának minden barázdáját, hófehér haját, mélyen fekvő szemét, mely olyan sötéten, fénytelelnül bámult olykor órákhosszant a semmibe, s a furcsa öreg gyűrűket ujjain...
    Magam előtt láttam ebben a percben Julie tanteot, olyan világosan, mint régen gyerekkoromban, mikor leküldtek hozzá nyaralni s heteken át voltam vele együtt. Jól emlékezem, nap-nap után ott fogadott bennünket gyerekeket a zöld szalonban, mely olyan kopott volt, mint az egész háza, mert ő nem igazítatott semmit a lakásban.
    — Minek, hiszen talán csak meghalok nemsokára! — szokta volt mondani — kitart, amíg én élek.
    És azután élt tovább, azt hiszem, túlélte a bútorait. Közülünk is, akik ott játszottunk a térde körül, meghalt már egy-kettő; elköltözött Klementina, az öreg komorna is, akit Bécsből hozott magával vagy hatvan év előtt s aki az utolsó időkben már mankón vitte be a tantenak a selyemrojtos, szivárványszínű sált, de azért nem fogadott helyette mást: „úgyis meghalok nemsokára!”
    A kocsis, az inas, mind csupa remegőfejű aggastyán volt, a parádés lovaknak pedig úgy járt az oldaluk, mint két régi harmonika s úgy gondolom, nem láttak egyik szemükre sem.
    Mi gyerekek azért mégis nagyon szerettünk a Julie tante kastélyában lenni. Senki sem parancsolt, mienk volt az egész határ s napestig állt a hancúrozás. Csak alkonyat előtt kellett bemenni hozzá a zöld szalonba. Ott ült mindíg a pamlag szegletében, kulcsos kosárkája mellette állt a földön s keze tétlenül hevert az ölében. Mozdulatlanul nézett maga elé, mintha várt volna valakit s talán, hogy el ne mulassza a látogatót, azért nem fogott egész nap semmibe. Sehogy sem tudtam megérteni, miért ül olyan csendesen, várakozóan, mikor kívülünk nem jött ide soha senki. Nem is halandó vendég lehetett az, akire ő várt. Emlékszem, hogy gyűlölte az embereket és a zajt. E világon egyedül csak a gyerekeket szerette igazán, minket, meg a parasztok, a koldusok gyerekeit s mikor alkonyatkor körülte ültünk, nem egyszer láttam mosolyogni. Szeretett velünk beszélgetni, kicsiny gondjaik érdekelték, szívesen hallgatta, ha játékainkról meséltünk és ő maga is gyönyörű meséket mondott nekünk.
    Ó, a Julie tante meséi voltak a legszebbek, amiket életemben hallottam. Ismerte ő a tündérek és törpék bűvös birodalmát, a rőtszakállú óriások hazáját az Óperenciás tengeren túl s a hableányok kristálypalotáit a kék vizek mélyén. Minderről tudott Julie tante regélni, olyan szépen, hogy elhallgattuk volna akár reggelig. De mikor lassan elsötétült a zöld szalon s a nagy, elhanyagolt parkra ráborultak az est árnyai és ő nem láthatta többé az összebúvó gyerekfejeket, akkor egyszerre halkabb lett a szava s egymásután meghalatta meséjében a legszebb, a legboldogabb tündérkirálynőket... Körülötte a sötétben csendesen sírdogáltunk és Julie tante csak annyit mondott még:
    — Ne sírjatok gyermekeim, jó azoknak, akik fiatalon halnak meg!...

*

    Évről-évre, mint a nyár az öreg park mohos fái közé, mi is visszatértünk Julie tante ódon kastélyába és ő változatlanul ült a zöld kanapé sarkában még mindíg. Csak úgy nem változtatott helyet, mint a kis secretaire, amelyen emberemlékezet óta nem írtak, vagy akár a nagy karosszék az ablak előtt. Épp úgy láttuk viszont, mint ahogy ősszel elhagytuk, mintha nem mozdult volna azóta. Csak az arca lett ráncosabb és a meséi szomorúbbak. Regéiben most már mindenkinek meg kellett halnia... Vontatottan, egykedvűen mesélt a tündérleányok életéről, de szinte örömmel mondta el haláluk történetét, valósággal gyönyörűsége telt benne.
    Még néhány év és a százados fák a rácsos ablakok előtt egészen összeborultak s immár örökös félhomány derengett a zöld szalonban. A kulcsos kosárkában megrozsdásodtak a használatlan kulcsok s Julie tante, mintha fogyni kezdett volna a kanapé szegletéből. Amennyivel megnőttünk mi, annyival lett kisebb a tante, pedig úgy mondják, valamikor magas és karcsú volt s olyan szép, mint azok a tündérleányok, akikről annyit mesélt. Úgy is élt ott abban a kastélyban, mint valami mesebeli várban, magában, elhagyatottan. Egyedül mi látogattuk s közülünk is minden nyáron elmaradt egy-egy gyerek, lassan-lassan kinőttünk a vakációból. Én jártam el a leghűségesebben hozzá s csak most, néhány év előtt volt, hogy utólszor üldögéltünk együtt a zöld szalonban. Julie tante mesélt és sóhajtozott épp úgy, mint az elmult jó időkben s nem fáradt bele mindegyre megismételni, hogy szeretne meghalni! Ez a régi mondása ekkor már valósággal a szavajárása volt.
    Nem voltam többé gyerek én sem s az első szerelem tavaszi vihara átjárta a lelkemet. Világfájdalommal bolyongtam az ódon park begyepesedett utain, ahol hajdan annyit hancúrozutnk és jelentősen bólintottam, valahányszor a tante mondogatni kezdte, hogy szeretne meghalni. Én is meg akartam halni akkortájt s mivel az öreg inas bizalmasan elárulta előttem, hogy aki három gyertyát éget a szobájában, az hamarosan a másvilágra költözik, tehát mint kellemes öngyilkosságot alkalmaztam ezt a csalhatatlan módzszert és titokzatos mosollyal raktam minden este három égő gyertyát az asztalomra.
    A tante észrevehette búskomorságomat s figyelmesen nézett rám mindannyiszor, mikor az ő szavajárására bólintottam. Nem tetszett neki az a gondolat, hogy én is meg akarok halni. Egy napon azután nem állhatta tovább, türelmetlenül kérdezte:
    — Ugyan, mit bólintgatsz mindegyre?
    — Ó, Julie tante, most már értem, hogyha az ember nem gyerek többé, akkor... akkor szívesebben hal meg!
    Amint kimondtam, szinte megborzongott a hátam attól a gondolattól, hogy szavamnál fog valaki. Nem, szó sincs róla, még sem akartam én komolyan meghalni. Isten őrizzen, de azért nem árultam el magamat, konokul állítottam továbbra is, hogy egyetértek a tante kívánságával.
    — Nagyon fiatal vagy te még, — sóhajtotta néni, — nem értesz te semmit, azt csak mi öregek értjük.
    Hosszasan hallgattunk...
    És azután azon az estén mondta el nekem Julie tante utolsó meséjét: a saját históriáját. Egyszerű, mindennapi történet volt az, ki tudja, hány asszonynak a története:
    Beszélt a gyerekkoráról, első szerelméről s mindez úgy hasonlított mindenki élményéhez. Édes Istenem, nagyjából de egyformán éljük le mi emberek az életünket!... Azután szinte kérkedve mondta el, milyen szép volt ő egyszer, hogyan ünnepelték s hogy három vármegyére szólt a tánca. Ki hitte volna, hogy Julie tante valamikor táncolni is tudott; én még azt is alig képzeltem el addig, hogy egyáltalában mozgott ő, aki, mióta visszaemlékeztem, mindíg úgy ült a zöld pamlag szegletében, mintha oda lett volna nőve.
    Mialatt beszélt, rólam időnként egészen megfeledkezett; csak önmagának mesélt, úgy, ahogy bizonnyal sokszor tette a magányos, téli estéken. Néha szinte elhalt a hangja.
    ...Körülöttünk leszállt az alkony, a park elaludt zöld lombjai alatt s a tante még mindíg mesélt.
    Szinte fájdalmasan beszélt az esküvőjéről. Nem mondta ki ugyan, de azért mégis éreztem, hogy nem szerette a férjét, bár úgy látszik, eleinte vígan élte mellette napjait. Bál volt az egész fiatalsága, közben pedig — amint kivettem — nem ért rá sem gondolkozni, sem szeretni.
    — Mindenki csodált, ünnepelt s én mégis elégedetlenkedtem, mert üres, zajtalan volt a ház. Szerettem volna, ha emlékem marad, de nekem sohasem volt gyermekem... Kétségbeesett sóvárgás fogott el... Nem fogom hát soha viszontlátni gyermekeimben ifjúságomat, nincs senkim, aki folytassa az érzéseimet, gondolataimat; tudtam, hogy nyomtalanul kell eltűnnöm a világból, mert csak azok az emberek halnak meg igazán, akiknek nincsen gyermekük... És a szépségem... az sem fog tovább élni senkiben. ez volt a legelviselhetetlenebb gondolatom... Ha megvénülök, csúnya öreg találok lenni, nem fogja tudni senki, hogy ki voltam régen, nem fogják a gyermekeim arcában felismerni az én szépségemet... Eddig soha sem jutott eszembe komolyan, hogy én is megvénülhetek... Most valósággal üldözött, gyötört ez a gondolat, árnyékot vetett az életemre és ebben az árnyékban nőtt nagyra egy félelmes rém, mely kérlelhetetlenül közeledett felém. Még messze volt, szökni akartam előle, de nem lehetett, majdnem észrevétlenül jött közelebb, napról-napra. Fájdalmas szorongás fogott el, félni kezdtem az évektől, amelyek jönni fognak, elvesztettem az önbizalmamat. Remegve gondoltam arra, hogy valaki más is megtalálja látni az én kísértetemet — nem mertem többé emberek közé menni. Mikor pedig az első ősz szálat megtaláltam a hajamban, ó gyermekem, akkor kezdtem el haldokolni, akkor érte legelőször arcomat a kísértet lehelete. Már éreztem magam mögött, már hallottam a lépteit... Ki tudja, holnap tán a szemembe néz.
    Itt elhallgatott a tante, azután kisvártatva megadóan folytatta:
    — És a holnap is eljött. Utólért a kísértet. Éreztem, hogy fölém hajlik, hogy súlya alatt meggörnyedek. A rém ezután nem hagyott el többet, soha se lehettem egyedül; rám vetette árnyát, velem volt, ha feküdni mentem a párnámra hajtotta le a fejét, velem kelt fel reggel, mellettem ült az asztalnál, elkísért sétáimra s a fülembe suttogott ha olvastam vagy másokkal beszéltem... Egy napon azután megláttam egész valóságában — az arcába pillantottam. Elémbe tolta az ábrázatát, mikor a tükörbe néztem. Olyan rémület fogott el, hogy napokig nem mozdultam ki a szobából, nem mertem kimenni a napvilágra, behúztam az ablakfüggönyöket és sírtam keservesen.
    Mindent meg lehet szokni e világon, csak egy szép asszony nem tudja megszokni soha, hogy megöregedett. Kétségbeesetten küzdöttem az idő ellen, meg akartam menteni azt a keveset, amim még volt; ha már nem menekülhettem a könyörtelen kísértet elől, legalább fel akartam tartóztatni útjában, megállítani egy percre!... Hiába, az idő eljárt!...
    Julie tante suttogva beszélt, könnyek reszkettek a hangjában:
    — Sohase felejtem el azt a nyári reggelt, mikor egyszer toilette-asztalom mellett ültem s a komornám véletlenül félrehúzta az ablakfüggönyt. Ragyogó napban, hosszú idő után, újból tisztán láttam az arcomat egy tükörben. Elkiáltottam magamat, befödtem a szemem, de már későn volt, mert, gyermekem, a rém nem állt többé mögöttem, bennem volt, én magam voltam a kísértet — megvénültem.
    És e nap óta várom a halált. Minek is élek tovább, én, akit senki sem ismer s aki önmagamat sem ismerem. De jól van ez így. Maga az élet, az öregség szoktatja meg velünk bölcsen a halál gondolatát: az öregség, amely elől nincs más menekülés.

*

    ...Hát csakugyan meghalt szegény Julie tante!... Hosszan néztem ki az őszi ködbe... Hányszor hívta, hogy várta a halált s mily szomorúan mondta el nekem a történetét. Belepillantottam a lelkébe és mégis olyan megfoghatatlan ő nekem. Talán majd csak akkor fogom Julie tanteot megérteni, ha az évek tovaszálltak az én fejem felett is s egy napon az alkony óráiban meglátom az ő kísértetét...

EGY ÚTITÁRS

Egy régmult nyárnak forró délutánján utaztunk vissza Ravennából Riminibe. Az állomáson rajtunk kívül nem volt más utas. A sok hajsza után jól esett a gondolat: legalább magunkra maradtunk a vasúti fülkében. Kényelmesen elhelyezkedtem az ülésen.
    A vonatvezető már harmadszor kiáltotta hosszan elnyújtva a „pronti”-t, mikor valaki hevesen felrántotta az ajtót. Nagy csomó dobozt s egy kis bőröndöt löktek föl, azután beszállt mind e holmik tulajdonosa is és helyet foglalt a szakasz túlsó szegletében.
    Bosszúsan pillantottam oda. Útitársunk fiatal férfi volt. Figyelmesebben megnéztem s csak ekkor ötlött szemembe elsoványodott nyaka, szomorúan tátongó bő gallérja s a két mély barázda, mely sötét bajusza mentén lefutott a szája mellett. Tekintetében halálos kimerültség volt és azért mégis látszott rajta a fiatalság, látszott, hogy nem az évek, hanem valami nagy szenvedés viselte meg az arcát.
    Egy darabig csak néztem ki az ablakon, azután, magam sem tudom miért, — újból visszatekintettem útitársunkra, akivel akarva, nem akarva, kénytelenek vagyunk megosztani sorsunkat a szűk szakaszban s akinek e percben ugyanaz a célja, ami a mienk.
    Tulajdonképpen semmi érdekes nem volt ezen az emberen, egyedül puha kalapja alól kilátszó sötét haja és feltűnően sápadt arca mutatott szokatlan ellentétet. Hegyesre nyírott szakálla eltakarta nyakkendőjét s olyan ügyetlenül állt keskeny arcához, mintha nemrég növesztette volna. Csak most vettem észre, hogy az idegen a fullasztó meleg dacára, köpenyébe burkolódzva ül s balkezével görcsösen összefogja vállára vetett felöltője szárnyait.
    A meleg tűrhetetlen volt s mikor kiértünk az állomásról és a levegő kissé mozgásba jött, lassan valami ellenszenves, nehéz orvosságszag terjedt el a szakaszban. Önkénytelenül lebocsátottam az egyetlen csukva feledett ablakot.
    Az idegen összerezzent a zajra, majd előre nyújtotta sovány nyakát, szinte szimatolni látszott a levegőben, azután kedvetlenül húzódott az ülés szegletébe, még közelebb az ablakhoz... Szegény ember, őt is kínozhatta a fullasztó hőség, homlokát ellepte a veríték, nyugtalanul fészkelődött helyén s szabad balkezével zsebeiben kutatott. „De hát minek is ül abban a meleg kabátban” — gondoltam éppen abban a percben, mikor végre kirántotta zsebkendőjét. E heves mozdulattól lecsúszott válláról a felöltő. Utána kapott s mialatt lehajolt érte, tekintetével hirtelen elfogta a pillantásomat... A légvonat újból arcomba csapta a nehéz orvosságszagot, ő pedig szinte szégyenlősen szorította kezét jobb vállához, melyről árván fityegett le egy üres kabátujj...
    Most már átláttam sápadságának az okát. Megértettem, hogy a betegség vonta fiatal ajka köré a mély barázdákat, megértettem, miért lett olyan kedvetlen az előbb, mikor leeresztettem az ablakot. Mélyen sajnáltam, hogy megbántottam ezzel, de akkor még nem sejtettem, hogy ő hozta magával azt a kellemetlen szagot a ravennai kórházból, ahol, ki tudja, tán most vesztette el a fél karját. Nem akartam zavarni a tekintetemmel és azért mégis mindíg újra visszatévedt rá a szemem s valami érthetetlen érdeklődéssel kísértem figyelemmel bal kezének fonák mozdulatait, — világos, hogy nem tudott még bánni vele. És mennyire reszketett az a szegény ügyetlen kéz, milyen idegesen forgatta a mellénygombjait és játszott az óralánccal, melyet időről-időre olyan görcsösen kapott marokra, mintha ki akarta volna rántani.
    A vonat megállt egy percre. Útitársunk izgatottan ugrott fel s kissé elrekedt hangon kiáltott a vonatvezetőre:
    — Mikor érünk már Cesenaticóba?
    A környékbeli tájszólással beszélt és hogy annál jobban megértse a választ, hevesen kihajolt az ablakon.
    — Jaj Istenem!... hát soha nem lesz vége, — sóhajtotta s lemondóan ült vissza a helyére. Egy ideig lebámult a földre, majd kihúzta az óráját s nagy kínnal előre igazította az állomás órája szerint... Futó mosolyt véltem ekkor látni az ajkán, de utóbb újból elkomolyodott és kis időközökkel sóhajtozni kezdett. Néhányszor türelmetlenül csettentett a nyelvével, szemrehányó pillantást vetett az állomásfőnökre, azután mintegy kétségbeesve tehetetlensége felett, nekivetette hátát az ülés támlájának, mintha tolni akarta volna a vonatot, hogy menjen már előre...
    Végre elindultunk, de ő még ekkor sem nyugodott meg, sőt ha jól láttam, izgatottsága percről-percre nőtt. Ujjai elkeseredetten doboltak a térdén, két lábát pedig fáradhatatlanul rakta egymás elé, talán így ülve is menni, futni akart szegény, megelőzni a vonatot, a mellettünk tovalebbenő szellőt, a perceket.
    Minden állomáson kihúzta az óráját s hol előre, hol hátra igazította; minden állomáson megkérdezte, hogy mennyi idő mulva leszünk ott, ahová ő megy, sőt utóbb már vitatkozni is kezdett a vonatvezetővel a percek felett. Ekkor láttam, hogy könyv nélkül tudja az útvonal menetrendjét. És ő mégis mindíg újra kéredzősködött, hallani akarta másoktól, hány perc, hány pillanat választja el attól a helytől, ahová, ha repülni tudna, úgy hiszem, régen elszállt volna...
    Vajjon kihez vitte első útja a kórházból? Az édesanyjához, a feleségéhez, vagy a kedveséhez? Ki tudja, kinek a képe lebegett előtte és milyen gondolatok marcangolták szegény, fáradt agyát. Szemében olykor mélységes aggodalom tükröződött. Talán félt a viszontlátástól és attól, hogy mit szólnak majd ehez a csonka karhoz, amely esetleg mindent megváltoztathat... Azután mintegy bíztatni látszott önmagát, állát kabátjába mélyesztette s lassan reménykedő mosoly kelt az ajkán. Kezével elfedte homlokát, de azért láttam: a szája alig észrevehetően mozgott, mintha leckét mondott volna fel. Lehet, hogy édes, hízelkedő szavakat ismételgetett, kedves leckét, amelyet ott a kórházban, hosszú betegsége alatt bizonnyal sokszor felmondott magának. Mert hosszú ideig fekhetett ez az ember betegágyán, olyan borzasztóan sápadt volt az arca s olyan erőtlenül hanyatlott hátra a feje, mintha nem bírta volna egyenesen tartani... Soha ilyen halálos izgalmat emberi arcon nem láttam. Annyi fájdalom, kétségbeesés, annyi öröm és reménység türöződött szemében; az ellentétes érzések egész serege gyötörte vonásait. Olykor eltorzult az arca, azután hirtelen felderült, ilyenkor nem bírt magán uralkodni s mosolyogni kezdett...
    Már túlhaladtunk az utolsó állomáson is, ösmertem ezt az utat: a következő Cesenatico lesz. Néhány perc és szegény útitársunk, akivel egy óra hosszat megosztottam aggodalmait, célt ér. Már úgyis csak az izgalom tartotta benne a lelket. Ha egy pillanatra erőt vett rajta a várakozás kimerültsége, valósággal élettelenné vált az arca, fénytelenné a szeme... Még egyszer utóljára kihúzta az óráját, egy darabig merően nézett rá, azután valami lázas tevékenység fogta el, ide-oda kapkodott, egymásra rakta a dobozokat, lerántotta fejéről a kalapját s hátrasimította szép sötét haját, majd a bajuszát is kipederte egy kissé, ami olyan szomorú nyalkaságot adott elgyötört, sápadt arcának. Végül gondosan felvetette jobb vállára a kabátját, nyilván, hogy eltakarja vele hiányzó karját s kezébe vette bőröndjét. Így várt azután állva mindaddig, míg a vonat beérkezett.
    Ránéztem. A vér fejébe szökött, ajka remegett s mialatt titkolódzva mosolyogni kezdett, kissé hátrahajlott, talán hogy keressék egy picikét azok, akik ott az állomáson várnak reá, vagy lehet, hogy nem bízott magában.
    Csak egy pillanatig vesztegelt így, majd tántorogva ment az ajtóhoz. De itt sem merte mindjárt felvetni a szemét: ez a lábadozó, beteg ember félt a nagy örömtől, még elodázta egy kicsit, még készülődött rá... Végre erőt vett magán és kipillantott.
    Éreztem, hogy gyorsabban ver a szívem; reám is átragadt az az izgatottság, mellyel tele volt körülöttem a levegő. Előrehajoltam s keresve néztem végig a peronon. Alig hittem a szememnek, újból meg újból végigkutattam tekintetemmel a néptelen indóháznak minden befogadó zugát... Hiába! nem volt ott senki, egy árva lélek sem várt erre a mi szegény útitársunkra!
    Szinte féltem rá visszapillantani. Mi mehetett végbe ezalatt a lelkében?... Arca halálsápadt volt, levegő után kapkodott s nehezen vonszolta le magát a kocsi lépcsőin. Gondolkozás nélkül ugrottam fel s amennyire tőlem tellett, segítettem neki, azután lehordtuk utána a bőröndjeit is. De ő mindezt észre sem vette, csak állt, mintha odaszegezték volna és tehetetlenül bámult maga elé. Szemében az a fájdalmas kifejezés tükröződött, amit eddig csak a halálra sebesített állatok tekintetében láttam... összefacsarodott tőle a szívem.
    Egyszerre azonban magához tért. Egy mentő gondolata támadhatott, mert futásnak eredt. Egyenesen az állomásfőnökhöz rohant és hevesen kérdezett tőle valamit. Amaz megrázta a fejét s kissé megrántva vállát, otthagyta őt a faképnél.
    Szerencsétlen útitársunk egy darabig kétségbeesetten nézett ide-oda, azután visszaszaladt hozzánk, szó nélkül felkapta a holmiját s szinte futva indult át az állomás kis kertjén a túlsó oldalon várakozó kocsikhoz. Itt is kérdezősködött, rohant egyiktől a másikhoz, mintha még mindíg reménykedett volna, hogy itt van, csak elbújt valahol az, akihez ő jött...
    Szomorúan néztem utána. Vajjon kit keresett ilyen szívszakadva ez a szegény, csalódott ember?... Az édesanyját? — O nem, az itt várta volna őt bizonnyal reggel óta. — A feleségét? — Az is eljött volna már azóta, hacsak kötelességből is... nem, csak a kedvese lehet az, aki ilyen hűtlenül maradt távol tőle.
    Mikor a vonat tovarobogott velünk, a fák lombjai között láttam még egyszer utoljára a mi útitársunkat. Ott láttam állni a városba vezető hosszú fasor elején, amely végesvégig vigasztalanul néptelen volt. Sehol egy kocsi, sehol egy ember... Ő egymagában állt a fák alatt s kis bőröndje és a dobozok, melyeket olyan kínosan hordozott magával, lába előtt hevertek. Fáradt szemét beárnyékolta a kezével, nézett, nézett a messze út felé és még mindíg reménykedett, hogy eljön az, aki nem várta őt.

A MAESTRO

Mindenki ismerte az öreg Maestrót a Rialto-híd tájékán. Évek óta látták tétlenül üldögélni egy félig kész vázlat előtt, ott a San Jacoppo-templom árnyékában, a kicsiny márványhídon. Rendszerint a reggeli órákban került elő valamelyik szűk sikátorból s ballagott el nagy lustán megszokott helyére. Felállította rozoga festőállványát, rátámasztotta a vázlatot, kezébe vette ecseteit, palettáját, aztán leült a kőpárkányra s kalapját, miként a koldusok, letette maga mellé a földre.
    A templomajtóban, mintha mi sem változott volna a piazzetta környékén, zavartalanul csörgette kulcsait a sekrestyés, az asszonyok közönyösen teregették ablakaikba a kimosott rongyokat s az aranyműves tovább ásítozott boltozott kapuja alatt. Egyikük sem vette észre a Maestrót, senki se köszöntötte jöttekor, mert hiszen olyan természetesnek találták megjelenését, mint aminő természetes volt az ő szemükben, hogy déltájban besüssön a nap a szűk utcákba s alkonyatkor a lagunák néma vize felett kigyúljanak a pici zöld lámpák a gondolák csúcsán.
    Csak akkor, ha a Rialtón túlról vetődött néhány naplopó suhanc vagy utcai gyerkőc a San Jacoppo vidékére, hangzott fel olykor az elkoptatott régi csúfolódás:
    — Még most sem készült el a képed?
    — Maestro!... Maestro Tintoretto!... Még mindíg ezt a képet mázolod?
    Az öreg piktor arca haragosan torzult el kusza, ősz sörénye alatt. Öklével megfenyegette a gúnyolódókat, de aztán ismét csak elmerült szokásos egykedvűségébe. Üres szemmel bámult a vázlatra. Nézte az odavetett színfoltokat, melyek a piazzetta egyik árnyas zugát s az ódon házak falai között, omladozó hidak alatt, a tengerbe vesző lagunát sejtették.
    Ott a képen, az opálos vizen barna folt látszott... talán egy gondola. A házak ablakai között vörös és sárga firkantások sorakoztak egymás mellé... talán a száradó rongyok... errébb egy sötét fal felett sűrű füstre emlékeztető mázolás, — talán a szomszédos kert fái. Csupa talán, csupa bizonytalanság volt az a kép, melyre egy kis jóakarattal rá lehetett ugyan fogni, hogy San Jacoppo környékét ábrázolja, de ami éppen olyan jogon ábrázolhatta volna Venezia akármelyik más festői zugát is.
    Hogy hol és mikor készült a vázlat, azt senki sem tudta, még Marietta, az öreg csipkeverő asszony sem, aki pedig az aranyműves boltja feletti csúcsíves ablakból évtizedek óta figyelte, mi történik a piazzettán.
    Hajdanában, amíg meg nem unták, estende a kút körül különböző vélemények hangzottak el a Maestro multjáról.
    A marcatobeli halkereskedő és a sekrestyés megegyezett abban, hogy bolond az öreg s csakis a San Servilióból — az őrültek házából — kerülhetett ide. A templomi koldusok ellenben, akik irígyelték tőle még a mocsárszagú levegőt is, azt a hírt terjesztették, hogy mielőtt festő lett, zsebmetszéssel és útonállással foglalkozott.
    Salvo, a félszemű gyümölcsárus, aki az aranyművessel és Signor Santinival, a gondolatulajdonossal, az előkelő osztályt képviselte a düledező szegletházban, egyszerű rágalomnak minősítette ezt az állítást.
    — Bolond beszéd, — dörmögte bosszúsan — én tudom, amit tudok. A Maestro mindenkor tiszteletreméltó, tevékeny életet élt! — És e kevély kijelentés után vagy ezredszer elmondta, hogy az öreg piktor jó családból származik, mert az ő nagybátjával rokonságban van, hogy hajdanában gyufát, utóbb újságot árult a Márkus-téren, aztán gondoliére és vezető volt és végül sekrestyés lett a Santa Maria Formosa-templomában. Mikor onnan valami jelentéktelen ballépés miatt elkergették, beállt inasnak egy világhírű festőhöz, akinek a nevét azonban elfeledte a bölcs Salvo.
    Ebből az időből származhatott az a nevezetes vázlat, mellyel hosszú hűtlenség után egy szép napon visszakerült Carlo Gavagnini szülőföldjére, a napsütötte ódon piazzettára, ahol Maestrónak, Maestro Tintorettónak nevezték el őt.
    Évek teltek el azóta. Az öreg festő és vázlata már réges-régen részévé lett a piazzettának, hozzátartozott, akár a lagunákra kikönyöklő címeres erkélyek, mely áthajolt a megbarnult kőfalon s unalmában a saját képének köszöngetett le a zavaros habokba.
    A Maestrónak nem voltak nagy igényei, hát eltengődött valahogyan. Telelni rendesen egyik kórházba ment, azokban a hónapokban pedig, mikor hemzseg a temérdek utazó Veneziában, gondtalanul éldegélt csekély keresményéből. Bársony kabátja, művészkalapja — úgy számított — eltart ameddig ő, gyümölcsre, halra, meg a vasárnapi kenyérre telt abból, amit az üzlet hozott. Az üzlet! Az volt a Maestro életének legfontosabb mozzanata... Ha idegenek vetődtek a tájra, hogy megnézzék a Rialto-sziget legrégibb templomát, megálltak egy percre az öreg piktor háta mögött. Ő ekkor szorgoskodva kezdte kevergetni palettáján a festékeket. Homlokát beárnyalta kezével, aztán vállára hajtotta a fejét s összehúzott szemmel pillantott a vízre. Megesett néha, hogy az érdeklődők hosszasabban is időztek a vázlat előtt, ilyenkor a hatás kedvéért még egy-két merész vonalat is rajzolt ecsetjével a — levegőbe. Közbe-közbe lopva sandított le lábánál heverő kalapjára, melybe ő már reggel belehelyezett néhány rézpénzt. Így sejtette a kíváncsiakkal, hogy a művész nem veszi rossznéven az adakozást! Az inglésik többnyire észrevették a szerény célzást s mielőtt odébb mentek volna, néhány soldót dobtak a festékfoltos fövegbe.
    Mihelyt az idegenek eltűntek az utca fordulójánál, megkönnyebbülten sóhajtott fel a Maestro. Nem színészkedett tovább, őszinte lustasággal görnyedt össze s pihente mindaddig a munka fáradalmait, míg új áldozatok nem közeledtek. Már messziről megismerte a pénzes inglésik lépteinek zaját — mert a maga szakmájában nagy lélekbúvár volt — s azután csekély változatossággal megismételte az előadást.
    Így éldegélt az öreg festő hosszú idők óta. A vezetők, gondolások szentesítették különös kereseti módját, mert hát Veneziában azt tartják, hogy mindenki úgy éljen, ahogy tud: a gyerekek pedig néhány centesimiért utcahosszat kiabálták az idegenek fülébe:
    — Itt fest a Maestro... — il famoso Maestro Tintoretto!
    Egy verőfényes tavaszi napon, mint rendesen, ott ült a vén piktor megszokott helyén. Az üzlet nem igen virágzott. Reggel óta csak egy templomjáró vénkisasszony s szöges cipőkben, hegymászó bottal a kezében, valami Tirolból leszabadult német túrista tévedt a környékre.
    Délfelé járt már az idő, mikor egyszerre éktelen zenebona hallatszott a szomszédos sikátorból. A Maestro prédaszimattal emelte fel fejét, aztán hirtelen munkához látott.
    A következő pillanatban egy hórihorgas angol bukkant fel a szemhatáron. Útjában egész raj szurtos gyerkőc kísérte. Mindannyi vezetni akarta, mindannyi kiabált:
    — Erre, erre signor Conte!
    — Itt a templom... itt ül a Maestro... il Tintoretto... Apró kezek nyúltak felé:
    — Un soldo! Un soldo!...
    Az angol néhány rézpénzt dobott a gyerekek közé. Pokoli dulakodás támadt. A sok kölyök egymásnak esett. Gomolyagban hemperegtek a kövezeten. Az idegen hidegvérrel lépkedett el felettük. Mikor a hídra ért, hirtelen megállt a Maestro vászna előtt.
    Kikotorta zsebéből szemüvegjét s mintha legalább is egy Tintorettót fedezett volna fel, fejét jobbra-balra billegetve, szakértő arccal vizsgálta a vázlatot.
    Utóbb még szóba is eredt az öreg piktorral. Hamisítatlan angol kiejtéssel beszélt olaszul s közbe úgy mozgott a szája, mintha legalább is fát akart volna vágni a fogaival. Szerette saját magát hallani s tetszett neki, hogy a Maestro megértette amit mondott.
    — Érdekes dolog! Mennyiért adná el ezt a képet?
    Tintoretto mester, aki már készült szerepének játszására, meghökkent. Ilyesmit sohasem kívántak tőle. Zavarodottan dadogta:
    — Örülök, Signor, hogy felismete a vázlat becsét, — de fájdalom, nem tudok megválni tőle... Látja, ilyen ostobák vagyunk mi igazi művészek!
    — Verissimo — nyögte ki némi gondolkozás után az angol.
    — Pedig rossz idők járnak manapság a művészekre. Azelőtt hercegek, grófok pártfogoltak...
    Az angol egykedvűen bólintott. A Maestro vérszemet kapott:
    — Ha Dogék uralkodnának Venezia fölött, ki tudja, tán udvari festőjük lehetnék... így pedig... szégyenlem kimondani... olykor éheznem is kell.
    Fenn a campanilében delet harangoztak. A Maestro sóvárogva nézett a szomszéd utca kis osteriája felé, ahonnan olajba sült calamaretti illata hatolt ki hozzá.
    Az idegen néhány percig csodálkozva bámult a „Dogek udvari festőjére”. Aztán gondolt egyet s abbeli örömében, hogy talált valahára egy olyan olaszt, aki megérti őt, ha olaszul beszél, megbocsátotta az ártatlan dicsekvést és meghívta a piktort, hogy jöjjön vele az osteriába.
    A Maestro nem kérette magát sokáig. Kiszedte a pénzt kalapjából s fejébe csapta fövegét. Az állványt s a vázlatot a helyén hagyta és a San Jacoppo két legtisztesebb koldusának a gondjaira bízta... Egy pillanat mulva megelégedettem lépett be új pártfogójával a kis vendéglő kapuján.
    Hosszan elbeszélgettek odabent. Az angol gazdagon etette-itatta a festőt, tömte, hogy ne juthasson szóhoz s ő annál zavartalanabbul gyakorolhassa olasz nyelvtudományát. Nem vették észre, hogy múlik az idő.
    Kint a piazzettán mind melegebben sütött a nap. A koldusok megunták a várakozást és elaludtak a lépcsőkön.
    A gyerkőcök ott a templom körül még mindíg verekedtek, a távolból barcoiuolok elnyujtott kiáltása hangzott. A tenger felől zajtalanul közeledett a lagunán egy gondola. Kikötött a híd alatt. Barna arcú fiatalember és egy csinos fiatal leány szállt ki a partra.
    A férfi zsebéből vázlatkönyv kandikált elő, kezében festékes dobozt vitt. Karjával átölelte a leány derekát s hízelgő francia nyelven suttogott a fülébe.
    Boldogok és vidámak voltak. Minduntalan elnevették magukat... Mikor a hídra értek, a francia festő megállt s kacagva mutatott a Maestro árván hagyott vázlatára:
    — Nézd, Suzon, ennek a képnek a mestere megszaladt a műve elől!
    Az utcagyerekek észrevették az idegeneket s lélekszakadva rohantak feléjük:
    — Ott a templom, Eccellenza! — ordítoztak szolgálatkészen. De a festő nem figyelt a szavukra, őt most csak a vázlat érdekelte:
    — Ki mázolta ezt a képet?
    A gyerekek elnevették magukat:
    — Hát a Maestro... il famoso Tintoretto!...
    — Tintoretto? — a francia nem értette a dolgot.
    — Persze, hogy ő, — vihogta az egyik fiú, — azt mondják, száz éve festi, nem is készül el vele soha!
    Ezt még kevésbé értette a fiatal művész, de mert jókedve volt, jót akart tenni. Mosolyogva fordult a leányhoz:
    — Tudod mit, nagyszerű gondolatom támadt: befejezem ezt a képet.
    Leült a vázlat elé. Kiszedte festékeit a dobozból és munkához látott. A gyerekek szájtátva bámulták minden mozdulatát. Az új iskola széles modorában dolgozott. Körme hegyével tagolta a vonásokat, ujjával tompította az éles színeket...
    Festés közben olykor kedvese szemébe tekintett, aztán áthajolt a híd könyöklőjén s lepillantott az aranyfényű habokba. És mintha csak a leány szeméből vagy a laguna felszínéről lopta volna el a visszatükröződő képet, olyan híven, ragyogóan éledt meg a keze alatt a kis világ... Végül még egy-két széles vonás s a piazzetta ódon költészete felett kisütött a nap a vásznon.
    Egy percig kedvtelve nézte bájos alkotását, aztán, mintha megúnta volna a tréfát, kézenfogta a leányt és nevetgélve tovament.
    — Jön a Maestro! — hangzott fel a téren.
    A koldusok ébredezni kezdtek s a csipkeverő Marietta kihajolt az ablakából.
    Az öreg piktor kissé mámorosan jött lefelé az utcán. Mindenki hallotta, hogy dalolt, mikor a hídra lépett. A festőállvány előtt, mintha villám érte volna, gyökeret vert a lába. Elképedve meredt a vászonra... aztán megértett mindent. Összecsapta a két kezét, reszkető fejéhez kapott és keserves sírásba tört ki:
    — Végem van... végem van! Miből fogok élni ezentúl!... Ó Dio, elvették a művészetemet!...

A MADONNA MÉCSE

Egy nyári alkonyaton megálltam Siena ódon falai alatt. Előttem fehéren futott le völgynek az út a napégette régi házak között s köröskörül áhítatos pici templomtornyok, omladozó bástyakoszorúk emelkedtek a barna tetők fölé.
    A harangok játéka dallamosan ostromolta a csendet s a falakra könyöklő olajfák lombjaiban száz ezüst ajakkal nevetett a szellő.
    Lenn az úton leányok jöttek s fejükön lapos kosarakban szőlőt és fügét hoztak a caminói campagnából. A domboldali ciprusok árnyékában, a düledező kolostor lépcsőin éji szállást keresve telepedett le néhány kolduló barát, a templomkapu sötét íve alatt pedig Ave Mariára indultak a fehérkendős asszonyok.
    A szomszédos hegyek bársonyos éleire még visszasütött a nap, de körülöttem már elfeketültek az alkony árnyai s az utcaszegleteken — mintha egy raj SzentJános-bogárka lepte volna el a várost — kigyúltak a csodatevő kőszentek lábánál az apró mécsesek.
    A szürkület opálos fátyola lassan alámerült a növekvő sötétségben s onnan a kolostor-templom barlangos mélyéből, tévetegen csillámlott elő az öröktűz világa. Aztán egyszerre, mintha a mécsesnek egy lángja szárnyrakelt volna, libegve úszott végig egy kis fényesség a templom oszlopos hajóján, ki a szabadba. Egy ideig tétovázva kerengett a légben, majd imbolyogva jött lefelé a zeg-zugos utcán. Olykor felrebbent a falba mélyeszetett képekhez, szobrokhoz s érintése alatt kigyúlt az olajos kanóc a színes üvegekben. Amint közelebb szállt hozzám, lassan-lassan kivettem alatta egy minorita barát tonzurás fejét, melynek tetejében ott táncolt az a láng, amivel utcahosszant élesztgette a mécsesekben a tüzet.
    A szerzetes otromba fasarui egyenletesen kopogtak a kövezeten. Nem messze tőlem hirtelen megállt. A kanóc világa vörösen csapott a magasba, fénye szerte terült a kőkockákon s bevilágított a fal mohos fülkéjébe. Drótháló alatt, tarka virágfészekben egy durván faragott Szűz Mária-szobrot pillantottam meg.
    De ott a szobor előtt, a piros üvegmécsesben nem fogott tüzet az olaj a kanóc érintésétől... A szerzetes nem is bajoskodott vele sokáig. Térdet hajtott, aztán mint aki legjobb rendben végezte dolgát, odébb ment, sötétben hagyva a Boldogasszony-szobrot.
    — Monaco! Monaco! — kiáltottam én szinte önkénytelenül.
    A barát megállt. Derűs tekintetű fráter volt, mosolyogva nézett reám.
    — Vagy úgy, — mormogta félhangon — azt akarja tudni, hogy miért nem gyujtottam meg ezt az egy mécsest!...
    Elgondolkozva zörgette az övébe fűzött olvasót. És azután, mialatt bejártam vele az apró kőszobrokat s ő lángot gyujtott a mécsesekben, elmondta nekem a történetet.

*

    Akkor régen, mikor Siena sötét utcáiban még fegyverzörej keltette fel a napot s az ájtatos asszonyságok misére menet gyakorta bukkantak véres holttestekre a templomok körül, a Signorián pedig gyűlölködve méregették egymást a polgárok és nemes urak... abban a zord időben élt a városban egy szép leány, akit Gemmának neveztek.
    És ő méltó volt e névre, mert még a templomkelyhek legsötétebb smaragdjai is irígyen halványultak el, ha ő fölvetette a szemét... Arcán a kék erek mentén rózsák nyíltak, haja, mint a mesék aranyfolyama élt, hullámzott ringó alakja körül, lábacskái pedig a hímes sarukban, mint földön csapongó pillangók kergették egymást a Fonta Branda pázsitján, vagy a Piazza del Campo fehér kőkockáin.
    Ilyenkor aztán utat nyitott előtte a nyüzsgő tömeg. Gazdag bankárok, bársonyzekés ifjú nemesek, kalmárok, polgárok, méltóságteljes tanácsurak, mind megfordultak utána, amint édesanyjával vasárnapi díszben végighaladt a téren. Férfiak, nők összesúgtak a háta mögött, de tán épp ez volt a veszedelem, mert aki mögött halkan beszélnek az emberek, arról rosszat szólanak.
    Gemmáról is gonosz híreket terjesztettek a városban s minthogy egyedül lakott öreg anyjával ott a Branda-kút mögötti utcában s nem volt aki védelmezze, büntetlenül szólhatta meg bárki.
    Persze a visszautasított férfiak koholták a leghajmeresztőbb mende-modákat, a városbeli asszonyságok pedig, akiknek a lovagok és bankárok meg csak arra sem adtak alkalmat, hogy megtagadjanak tőlük valamit s így erényükkel Istennek kedveskedjenek, bánatukban és unalmukban tovább adták a híreket.
    Gemma szépsége vonzotta az embereket, de mivel nem viszonozta a tüzes pillantásokat s csakis Signor Grifone Tolomeira, Siena legdélcegebb ifjú nemesére vetette fel olykor a tekintetét, haragudtak reá s mint bűnrecsábító hiábavalóságokat, ítélték el szépségét és mosolyát.
    Így történhetett, hogy a szentéletű szerzetesek is meghallottak egyet-mást róla és dícséretes buzgalommal kezdték figyelni utait.
    Szemmel tartották a leányt, vétkeiről jegyzéket vezettek...
    Az első bűn, amiért tényleg elítélte őt az egész város, az volt, hogy egyszer az ünnepi szentmise alatt, épp a Sanctus nagy percében, mikor a hívők földre borulva imádták az Urat, Gemma felvetette a fejét. Tekintetét a Tolomeiek címeres stallumára függesztette, aztán rámosolygott az ifjú Signor Grifonera.
    Bár a templom népe földig hajolt s a barátok a Chorus faragványai mögött hatrét görbültek az áhítattól, a kövér Fra Filippo pedig szokásos meghatottságában éppen akkor pillantott a mennyezetre, félszemmel mégis mindenki meglátta a szentségtörő mosolyt...
    A szerzetesek megbotránkozva rázták a fejüket. Az urak és az asszonyságok győzelmesen súgtak össze.
    A városi szóbeszéd azonban még be sem telhetett e nagy eseménnyel, mikor Gemma második égbekiáltó bűne is elkövetkezett.
    Egy forró nyári délutánon, midőn Fra Mino, a híres assisibeli berát a San Giovanni szószékéről prédikált, Gemma, Signor Grifonéval, mindenek szemeláttára kiosont a templomból... Mialatt pedig a szent férfiú dörgő hangon hirdette az eljövendő végítéletet s áhítatos gyönyörrel beszélt a pokol kínjairól és a férgekről, melyek majdan az emberiség vétkes testét elemésztik, azalatt ő a kolostor kertjének virágai között, Isten mosolygó napfényében megcsókolta kedvesét...
    A szerzetesek felháborodva értesültek Gemma elvetemültségéről, de mint jó pásztorok, egyideig még elnézték, sőt mennyei türelemmel bocsátották meg bűneit. Mellesleg megjegyezve, a Tolomeiek nagy hatalomnak örvendettek ekkortájt s Signor Grifone kalandozásaiból hazatérve, a rablott kincsekből mindenkor keresztényi áhítattal áldozott a szerzetnek is.
    Így hát Gemma és kedvese nyugodtan élhettek szerelmüknek. És kitudja, meddig tartott volna boldogságuk, ha egy estén Grifone hazatértében a Duomo alatti szűk lépcsőn össze nem akad a mámoros Pandolfo Buonsignorival. Az óriás termetű, fiatal nemes kacagva csapott a Tolomei vállára:
    — A szeretődtől jössz?
    — Ne szólj így róla... mert — dörögte Grifone s a kardjához kapott.
    — Mert... per Bacco, csak csendesen!... Ha akarom, holnap az enyém!
    Grifone kardot rántott...
    Pár pillanat mulva, mikor a zajra a városkaputól egy katona szövétnekkel kezében odaért, az óriás Pandolfo már holtan feküdt a lépcső aljában... Szájából a vér, mint sötét vörös szalag gombolyodott ki a kövezetre.
    Grifone csak egy percig örült győzelmének, aztán eszébe jutott, hogy futnia kell, ha élni akar.
    A capitano di gustinizia magas hivatalát ezidőszerint ugyanis Pandolfo atyja, a kegyetlenségéről híres Astorre Buonsignori viselte.
    A Tolomeinek tehát menekülnie kellett, még csak Gemmától sem vehetett búcsút... Később azután híre járt a városban, hogy felcsapott a firenzeiekhez condottierenek.
    Gemma hosszú napokon át szótlanul üldögélt kicsiny szobájában. Anyja hiába vigasztalta. Most már igazán teljesen védtelen volt.
    És ekkor a kegyes szerzetesek, a bosszút lihegő Astorre Buonsignori buzdítására, gátat engedtek visszatartott haragjuknak s nagy szigorral fordultak ellene. Megfigyelték minden cselekedetét — de egy ideig földi bűnt nem találtak benne. A misékre nap-nap után eljárt, bűnrecsábító mosolyát mintha elfeledte volna, szép szemét nem vetette fel többé a Sanctus alatt, sőt estende, mikor az egész város elsötétült s csak a csodatevő Szűz Mária-szobor előtt égett a mécsvilág, még ott is ájtatoskodva térdepelt órák hosszant...
    Így teltek a hetek. A kegyes szerzet buzgó szolgái s az Astorre Buonsignori kémkedő inasai már-már belefáradtak a leselkedésbe, mikor végre egy este kövér Fra Filippo, néhány társával a Boldogasszony-szobor tájékára tévedt.
    Gemma ekkor is ott térdelt a fal tövében s szőke fejét a mécshez hatjva, buzgólkodni látszott.
    Fra Filippo régóta haragudott a leányra. Mikor most megpillantotta, gondolt egyet, aztán vastag ujját, miként egy terjedelmes vörös pecsétet, ajkára illesztette.
    Mindenki elnémult. A csendet csak Gemma szaggatott sóhajai törték meg, majd egyszerre olyan zizegő hang hallatszott, mintha pergamen-lapot forgatnának.
    A kövér barát lábujjhegyre ágaskodott... Egy pillanatig szinte megkövesedve állt helyén, azután hirtelen felkapta két oldalt a csuháját s alattomosan oda penderedett a gyanútlan leányhoz.
    A következő percben diadalmasan tépett ki valamit Gemma kezéből. A leány kétségbeesetten kapott utána:
    — Jaj Istenem!... Miért bántanak?
    De Fra Filippo ekkor már magasan lobogtatott feje fölött egy teleírt lapot, melynek aljában szép nagy betűkkel ott ékeskedett a Signor Grifone büszke neve.
    A barátai kíváncsian futottak köréje. Aztán egyszeribe megértettek mindent. Kiderült a Gemma bűne! Nem imádkozni járt ő a csodatevő Szűz Máriához, hanem — a kedvese szerelmes levelét olvasta ott a mécsvilág előtt.
    — Nem tudtam, hogy vétkezem! — nyöszörgött a leány.
    — Bűnhődnöd kell! — ordították fenyegetőzve a szerzetesek s két fráter menten elrohant Astorre Bounsignorihoz.
    Signor Astorre, mikor hírül vette az égbekiáltó bűntettet, felkacagott, de aztán mást gondolt. Összeült a nagyszakállú alchimistával, Messen Thomasoval s híres astrológusával és eltörte ő is a pálcát Grifone kedvese fölött. Kegyetlen volt az ítélet nagyon, de Astorre legalább így akart busszút állani Tolomein, ha őt nem is, legalább a szerelmét akarta meggyalázni, elpusztítani.
    ...Másnap még alig virradt és máris talpon volt az egész város. Az utcákon nyüzsgött a tömeg. Gyümölcsárusok kosárral karjukon, mesteremberek szerszámmal a kezükben, nagy hangon beszéltek Gemmáról. A katonák alabárdjukra támaszkodva kérdezősködtek az ide-oda futkosó népségtől:
    — Hát miért ítélték el?
    — Mit tudom én, — kiáltotta egy tovarohanó aranyműves-legény — tudják a papok és ez elég.
    A katona durván röhögött, de aztán megijedt s hirtelen keresztet vetett magára.
    E percben elnémult a tömeg zsibongása. A Piazza del Campora torkoló Via Pellegrini palotái alatt felbukkantak a szerzetesek fehér csuhái. Elől Fra Filippo lépegetett, kezében a feszülettel, azután a penitensek szürke ingében támolyogva haladt Gemma; mögötte tömör sorokban vonultak fel az Astorre úr cifra csatlósai, a sunyi képű pribékek s a sisakos városi katonaság. A menetet vörös köpenyében Messer Morgante a sienai hóhér zárta be.
    — Ohó! — dörmögték néhányan a téren — Messer Morgante!... No ezt megnézzük!
    Gemma kísérete lépésről-lépésre növekedett. Mire a menet a hosszú girbe-görbe utcákon végig haladt s kiért a Porta Romana nagy barna íve alá, már több száz ember állta körül az elgyötört leányt.
    Útközben egymást tüzelték az emberek s hogy meggyőzzék önmagukat, miszerint Istennek tetsző dolgot cselekszenek, nagyon hangosan beszéltek: a tulajdon lelkiismeretüket akarták túlkiabálni.
    — Meg kell büntetni — üvöltötte az egyik sienai bankár, akit Gemma hajdan visszautasított s akinek nehéz sárga aranyainál csak az arca volt sárgább, a bűnei súlyosabbak.
    — Úgy kell neki, miért volt olyan büszke — kiáltozták az ifjú nemesek, akik sehogy sem tudták megbocsátani a leánynak, hogy nem lett olyan rossz, mint aminőnek ők hirdették...
    Mindenki haragudott, mindenki szitkozódott. Annyi tenger gyűlölködés közepette csak egy öreg asszony zokogott fájdalmasan a kapu mellett s mintha a saját élete után nyúlna, reszketve tárta ki két karját boldogtalan gyermeke felé.
    — Anyám!... Anyám! — sikoltotta Gemma szívszakadva.
    — Kicsiny galambom! — nyöszörgött az öreg asszony s tán ők voltak az egyedüliek, akik egy árva szót sem hallottak Fra Filippo beszédéből, mikor nagyhangon Isten és Siena nevében kihirdette az ítéletet.
    Az emberek helyeslőleg mormogtak:
    — Így van jól!... Le kell vágni a haját... úgy is a sátán adta neki... adjuk vissza hát a sátánnak.
    — Ki kell taszítani a városból — rikoltotta egy bőrkötényes munkás.
    — Ki kell taszítani az istentelent — dörmögte az Astorre Buonsignori bölcs astrológusa. — A csillagokból olvastam, hogy ha ez a bűnös asszony ittmarad, a Madonna pestist küld városunkra.
    Rémült ordítozás hallatszott véges-végig a Via Romanán, Gemma sorsa eldőlt, a tétovázók is ellene fordultak. Száz kéz nyúlt feléje.
    A hóhér előre lépett. A leány, mintha csak most értette volna meg, hogy mi történik vele, halálosan elsápadt, szeme megtelt könnyel... Ekkor fonnyadtak el az ő arcán Siena legszebb rózsái, ekkor homályosult el az ő szemében Siena egének legkékebb darabja.
    Messer Morgante gyönyörködve vágta le azt a szőke hajat, amit Grifone úgy szeretett, az oktalan gyűlölködő tömeg pedig, mint vihar a fellegeket, tépte széjjel az aranykincset, szórta szerte a mezőn.
    Gemma ajkára egy jajszó sem jött. Szállongó fürtjeivel úgy állt ott az indulatos nép közepette, mint a fiesolei Fra Angelico valamelyik földre tévedt angyala. Utolsó tekintetével anyját kereste a dühös, lihegő emberáradatban. Aztán megragadták törékeny testét s kitaszították a város kapuján az elhagyatottságba, a pusztulásba.
    Mikor a kapu bezárult mögötte, egyideig szinte zavarodottan hallgatott a tömeg. Most, hogy végrehajtották az ítéletet, mint akár a jóllakott ember, bután bámultak a légbe. Kedvetlenség szállotta meg a kedélyeket. Lehangoltan, dörmögve kezdett oszladozni a nép. Férfiak, nők kis csoportokba verődve tünedeztek el az utcák fordulóinál. Csak Gemma édesanyja sírt a kapu alatt, de jajszava nem keltett többé visszhangot sehol.
    Az útmenti mezőn ezalatt szelíden bogozta a szellő Gemma arany hajszálait a virágok szirmaira. Fenn a légben pacsirták kerengtek, azután egyszerre lecsaptak a mezőre s összeszedték, elvitték apró csőrükben a szőke selyemszálakat... Elvitték fészkükbe s bár a városban senki sem merte hangosan kiejteni Gemma bűnös nevét, még sok, sok tavaszt daloltak el a pacsirták az ő aranyfürtjei közül...
    Benn a szűk sikátor végében pedig, ott, a falba mélyesztett szent szobornál csoda történt. Abban a percben, amelyben Gemmát kitaszították a város kapuján, kialudt a mécses a Madonna előtt...
    Évszázadok múltak el azóta, de a Szent Szűz szobra előtt nem lehetett többé lángot gyujtani. Így emlékezteti a Boldogasszony minden időkön át Siena népét arra, hogy ő világít azoknak, akik szeretni tudnak... hogy ő szereti azokat, akik igazán szeretnek...

AZ ELMULASZTOTT LÉGYOTT

Ti csak azt tudjátok, hogy Niccola Pisano, a pisai szobrász egy antik kőkoporsó előtt fedezte fel a görög művészetet és teremtette meg az olasz renaissance-ot, — de, hogy miként esett meg az a szép csoda, azt nem sejtitek...
    Egy régis-régi tavaszon történt. Az Arno locsogva úsztatta át Pisa falai között a hold ezüst kincsét. És mintha a folyó tükrén ezer ötvöslegényke dolgozott volna, kalapácsütésük halkan kattogott a partfalak mentén s a hold kincse hol összetört, hol új alakba öntve rengett a víz színén.
    Bent a szűk sikátorokban, az íves ablakok mögött elhalt a rokka szava, kialudt a mécsvilág. Az alabárdos őrjárat kis vaslámpájának fénye tovatűnt az utca mélyén, a városkapunál elhamvadt a zsoldos katonák tüze. Csak a hold világított Pisa felett s az éji csendben ezüsttel vonta be a básyák barna tornyait s az ódon templomok homlokzatán ezüst cseppeket ejtett a kővirágok kelyhébe.
    A Duomo harangja tízet kongatott. Az Arno felől halk léptek nesze hangzott, aztán egy fiatal munkáslegény alakja tűnt fel a sikátor fordulójánál. Messer Guidobaldo, a városi írnok házánál hirtelen megállott. Körülnézett, majd óvatosan megzörgette az ólomkarikás ablakot s a falhoz lapult.
    Kisvártatva nyílott ki az ablak.
    — Te vagy az, Niccola?
    — Igen, beszédem van veled.
    Messer Guidobaldo leánya, a sötétszemű Fiamma, bosszúsan sóhajtott egyet, félresimította homlokából fekete haját és kihajolt az ablakon. A holdfény elömlött az arcán — s a legény szerelmesen bámult reá:
    — Fiammetta, tudod-e, hogy szeretlek?
    — Ó, Niccola Pisano, hisz annyiszor mondtad már.
    — Igazad van, de te mindíg hallgatsz olyankor, hát megismétlem sokszor, hogy azt hihessem, a sok közül legalább egyszer te is mondtad nekem.
    Közelebb hajolt az ablakhoz: meg akarta csókolni kedvesét. De Fiamma szánakozva nézte végig s tartózkodóan hátrált. A holdfénynél egyszerre észrevette, hogy milyen kopott a legény fövege, milyen viseltes a köntöse s hogy a sarui rongyosak... Pisano izmos keze valahogyan annak a nemes úrfinak a finom kezét juttatta eszébe, aki a mult vasárnap a templomajtóban szentelt vizet nyújtott neki s aztán megcsókolta a Campanile mögött. Összerázkódott, ahogy arra a csókra gondolt:
    — Menj Niccola, fázom...
    — Te mindíg fázol.
    — Neked meg mindíg forr a véred.
    — Szeretlek...
    — Már megint?
    — Még mindíg! — A legény felsóhajtott: — Megmondtad Messer Guibaldónak, hogy el akarlak venni?
    — Nem szóltam még, — felelte a leány — tudod, ő büszke ember, fekete köpenyt visel és írástudó s az anyámnak is előkelő rokonsága van, te pedig csak kőfaragó vagy...
    Pisano szomorúan mosolygott:
    — Ne szégyeld, Fiammetta! A templomajtók fölé és faragom a keresztet, a városházán, az ablakok fölé én faragtam azt a temérdek kővirágot s a Conte Ugolino házára olyan ékes címert véstem, hogy a firenzei kalmárok is megcsodálják. A mester azt mondja, még sokra vihetem, mert gyönyörűségem telik a munkában. Ó, ha tudnád, milyen szép az, mikor az ember keze alatt kereszt meg virág lesz a kőből...
    Fiamma nem figyelt rá, arra gondolt, hogy a nemes úrfi pávatollat hord a fövege mellett és bársony zekében jár... De azért mégsem venné el feleségül őt; ez a bolondos Niccola pedig nagyon szerelmes. Kinyujtotta kezét az ablakon. A legény mohón kapott utána:
    — Fiammetta, miért találkozhatunk mi csak éjjel? Mindíg a holdat és a csillagokat látom a szemedben, pedig a napot akarnám benne látni. Mikor én munkába megyek, te alszol; mikor jövök, már este van...
    Fiamma zavarodottan pillantott a földre. Nem tudta, mit tegyen, — épp akkorra volt találkozója a nemes lovaggal... Minden áron szabadulnia kellett hát Pisanótól. Egyszerre felderült az arca.
    — Igen, vasárnap.
    — Várni foglak a templom mögött.
    A leány elgondolkozott. Valahova messze akarta elküldeni a legényt, hogy ne zavarja őt. Megvillant a szeme és halkan nevetni kezdett:
    — Együgyű vagy, Niccola. Amíg atyámmal nem beszéltem, csak titokban találkozhatunk. A templom mögött lakik az öreg Giovanna s tudhatnád, hogy mindíg leselkedik az ablakából, baj lenne belőle, ha meglátna... Hanem valahol messzebb találkozhatnánk... túl a temetőn...
    — Az olajligetben, ahol először láttalak?
    — Igen, annál a régi kőkoporsónál, amelyikben tavaly madarak fészkeltek.
    — Ott leszek! — A legény megcsókolta kedvese karját, aztán a falhoz lapulva tovaosont.
    Fiamma gúnyosan nézett utána s a nemes ifjúra gondolt. Vasárnap hát zavartalanul találkozhatik vele a templom mögött...
    És vasárnap, mikor a rangos asszonyságok, nemesek és polgárurak kilépkedtek a Székesegyház ajtaján, Niccola Pisano az olajliget felé vette útját. Fütyörészve haladt el az öreg Giovanna ablaka alatt, aztán kiindult a városkapun.
    Szabadon szállongott a szellő a mezőkön s a távolban felcsillant a tenger Pisa büszke gályáival.
    Egy virágzó mandulafán madár dalolt s Pisano a kedvesére gondolt, az útmentén ibolya nyilt s Pisano letépte kedvesének. Végre elérte az olajligetet. Úgy hitte, korán jött, mert Fiamma még nem várta, de a kőkoporsó peremén már két madár csókolódzott. Rájuk mosolygott s a szíve gyorsabban vert... Tavasz volt...
    Leült a fűbe és Fiammára gondolt. Itt látta először. Mikor is?... Maga sem tudta. Akkor azt hitte, hogy az a sötét szemű leány csak egy kis hullám, amelyik átcsap az ösvényen, egy kis virág, amelyiket a szellő sodor a szívére. Felsóhajtott: — azóta tenger lett a hullámból és a virágból egy egész tavasz, amelyik a Fiamma nevét viseli... Igen, Fiammának hívják a tavaszt...
    Nyugtalanul pillantott ki a fák közül: kedvese még mindíg nem jött, az ibolya pedig már hervadni kezdett a kezében. — Felállt, hogy jobban lásson s tekintete a bástyákon túl, a napfényben úszó templom tornyára tévedt. Eszébe jutott az öreg Giovanna: épp ott lakik a torony tövében. Aztán arra gondolt, hogy milyen különösen nézett rá, mikor elhaladt az ablaka alatt, s milyen csúnyán nevetett... és Fiamma is nevetett mise után, mikor a tekintetük találkozott... Homlokán kidagadtak az erek, valami a szívébe nyilallott... vége volt a tavasznak, pedig a két kis madár még mindíg csókolódzott a kőkoporsó peremén.
    Vadul dobta feléjük a fövegét. A madarak riadtan rebbentek tova s ő magára maradt a ligetben... Zavarodottan simította végig a homlokát, aztán megindult, hogy felvegye a fövegét a földről.
    — Fiamma, Fiamma, hol késel ilyen soká? — sóhajtotta fájdalmasan s tekintete tétován akadt meg a kőkoporsó faragványain.
    Visszafojtott lélekzettel hajolt előre s egyszerre nagyobbra nyilt a szeme... Egy márványba vésett leányt látott meg a kőkoporsón, aki olyan szép, olyan élő volt, mint Fiamma és mellette az az ifjú márvány vadász, olyan karcsú, olyan fiatal, mint az ő tulajdon árnyéka a virágos füvön.
    Még egyszer, utólszor kipillantott a pisai útra, aztán lekuporodott a földre s nem vette le többé a szemét az ezeréves márványemlékről... Az idő mult, a nap aranyfoltokban szállt át az ezüst lombokon s Pisónak lassan-lassan az az érzése támadt, hogy az ifjú s a lenge leány ott a márványban élni kezdenek... valami élni kezd körülötte a légben... valami újra született... Nem volt többé egyedül s ismét tavasz lett a földön...
    A nap már alkonyodóra szállt, mikor visszaindult Pisa felé. A kapunál két alabárdos nevetve taszította meg egymást, ahogy elhaladt mellettük. Az öreg Giovanna gúnyosan vigyorgott rá ablakából s Fiamma a házba futott, mikor messziről meglátta. De ő, mintha nem venne észre semmit, csak ment előre mámorosan és mosolygott.
    A Székesegyháznál egy pillanatra megállt. Az oszlopok alól idétlen kis rémek, szomorú kőszentek meredtek rá. Pisano a lenge márvány-leányra s az ifjú vadászra gondolt és csak tovább mosolygott...

*

    Elmult újból a hét s a vasárnapi mise után Pisano, mintha légyottra indulna, szívdobogva ment ki az olajligetbe. Letérdelt a márványkoporsó mellé s szemében visszatükröződött letűnt világok elfeledett művészete...
    És azután sok vasárnap mult el s a nyár, az ősz mindíg ott találta őt az olajfák alatt. A mezők felett hideg szél süvöltött, a fák elhullatták leveleiket, de ő azért úgy érezte, csak most jött el az igazi tavasz.
    ...Fiamma eleinte boldogan élte világát s az egész város beszélte, hogy egy nemes úrfinak a szeretője lett... Mire eljött az ősz, megúnta az úrfi a leányt. És Fiamma ekkor újból régi kedvesére gondolt.
    — Még mindíg szeret, — kiáltotta fel büszkén az öreg Giovannának — engem vár minden vasárnap a ligetben; nos hát ne várjon hiába!
    És a következő vasárnap végre elindult az olajliget felé. Pisano most is ott üldögélt a kőkoporsó előtt s agyagból alakokat formált. Fiamma kíváncsian nézte egy ideig, majd diadalmasan szólt hozzá:
    — Te hű Niccola, senki sem tud jobban szeretni náladnál...
    Pisano révedezve tekintett a leányra, úgy, mintha nagyon messziről nézne vissza, aztán ismét a munkája fölé hajolt s halkan mondotta:
    — Fiamma, légy csendben... háborgatsz...

EGY ÉLET ÉS EGY ÓRA

A kolostorban Mária Rosariának hívták és arra a nevére, amelyen anyja szólította, nem is emlékezett. Az anyja messze, ijedt kis hangjára sem emlékezett, az atyja sötét arcára sem. Minden elveszett az imádságok között: a testvérei nagy, szabad nevetése, az otthoni őrtornyok kürtjele, tivornyázó, vad vendéglovagok régi zsivaja, a meredek szürke hegyivár... Gondolatai nem tudták többé az utat, amely haza vezet.
    Kicsiny gyermek volt, mikor az anyja meleg öléből a kolostorba került. Az atyja lopta oda lóháton. Maga Gian Fulco úr hozta annak a rosszemlékű éjtszakának a virradatán, melynek sötétjében, a bounconventoi úton egy rejtélyes álarcos csapat felkoncolta és kifosztotta a császár Rómába igyekvő követeit. Gian Fulko úr, a hajnali derengésben, véres kincseket tett le a kolostor küszöbére. És mintha egy sikeres vállalkozása fejébe, ájtatos fogadalomból ajánlotta volna fel az Úr Jézusnak, letette a küszöbre a kisleányát is. Aztán megdöngette öklével a monostor kapuját és elvágtatott.
    Benn, a kolostorban, mintha megborzongott volna a csend. Cellák ajtólendülése sóhajtozott ki a folyosóra. Riadt saruk surrantak a falak mentén. A kapu nyílásában, egy mécs ingó világánál krétafehér apácaarcok hajoltak a gyermek fölé... Ettől kezdve Mária Rosariának hívták őt és a napjai olyan egyformán és nesztelenül peregtek odébb a kolostorfalak között, mint két összekulcsolt kézben az olvasó síma, jeltelen gyöngyei. Hétköznapok — Ave Mariák, vasárnapok — Pater Nosterek. És az imádságokból esztendők lettek. Mikor Mária Rosaria tizenhatodik évébe fordult, felvette a fátyolt. A templom oltára alatt, a kriptában, csuklyás szerzetesek levágták puha, gyönyörű haját és szép, tudatlan, alvó mezítelenségét elborította az érdesen kínzó daróckámzsa. Szűziesség... Szegénység... Engedelmesség... A Votum solumne percében mosolygott. Nem volt mitől búcsúznia. Lemondástalan volt a lemondása. Nem vált meg semmitől. A mennyországra gondolt... egy kék mezőre odafenn, a magasban, amelyen Jézus jön felé.
    Aztán megint csak tovább pergett az olvasó: hétköznapok, vasárnapok: Ave Mariák, Pater Nosterek. És a sororok néma, fehér láncába egy új, néma, fehér láncszem került. De azért Mária Rosaria nem tartozott a többiekhez. Sohasem sóhajtott egyszerre senkivel, sohasem mosolygott össze senkivel. És ha valamelyik fiatal soror hirtelen ráemelte vergődő tekintetét, ha feléje nyújtotta elmenőben félénk kezét, nem látta meg, mintha a tekintet, a mozdulat, a tilalomban elsuttogott szó, minden lehullott volna a földre, mielőtt hozzája ért. A gyóntatószerzetes szent borzongással hajtotta meg előtte tonzurás fejét és csodát emlegetett: „A kolostor védszentje visszatért a földre”. Az abbadessa szeme könnybelábadt az ájtatos elragadtatástól: „Áldassék az Úr neve érette...”
    Mária Rosaria ezt sem vette észre. Oltáron élt a többiek felett és mellében olyan magányos és hideg volt a csend, mint hajnal előtt az alvó kápolnában. Messze mindentől csak egyre sanyargatta magát, böjtölt, imádkozott. A teste és a lelke nyugodt, kemény, vakfehér tudatlanságában imádkozott az üdvösségéért. Más egyebet nem kért az Úrtól. Hiszen szűk cellája elég tágas volt arra, hogy elférjen benne az élete, a templomban elfért a hite, a kicsiny klastromi kert pedig elég nagy volt, hogy elférjen benne az, amit ő a tavaszról tudott.
    Csendesen imádkozva járt a naptól fehér rövid utacskákon az oleanderes, rozmaringos cserepek között. Virágok, pillangók, madarak... De a virágok csak azért voltak, hogy letépje őket Jézus oltárára. A pillangókat, egy visszatérő, érthetetlen mozdulattal mindíg újra szétkergette, ha remegő szárnnyal egymásra rebbentek a cisterna szélén. A madarak pedig csak addig léteztek számára, amíg innen voltak a monostorfalon. Odaátra sohasem követte a vágyódása a repülésüket. Nem volt szárnya a gondolatainak, alázatos megelégedésben, védetten mindíg csak a falon belül maradtak.
    A fal, mint egy haragos, öreg bástya, szigorúan vette körül a monostort a meszes, fehér hegy tetején. Nehézkes kőtestéből, csak egy börtönszerű, barátságtalan őrtorony ágaskodott ki a kertben a kék ég alatt. A toronyban — úgy mondták — valamikor egy bűnös apáca vezekelt. De ez régen volt. Azóta élettelenül meredt vasrácsos, gonosz kis ablaka a kert elvadult szegletébe, ahol megtört a fal vonala és odaát belekapcsolódott a szomszédos városka körfalába. A város kapuja a közelben lehetett. Hallatszott mikor reggel csikorogva nyilt és este döngve becsukódott. Olykor lépések kopogtak a kapu felé. Olykor lépések mentek ki a kapun. Hová?... Honnan?... Olyan mindegy volt. A völgyi úton targoncák zörögtek. Trágár zsoldosnóták csattantak fel a levegőbe. Gyereksírás visított. Asszonyhangok, férfihangok szolították egymást.
    Mária Rosaria megilletetlenül, elmerülve imádkozott tovább az oleanderek és rozmaringok között. A külső élet zaja olyan idegen és messze és visszataszító volt neki, mint a bűn, amelyhez nem volt köze, amelyet mások követnek el. A bűn... Undorodva rázkódott meg ettől a szótól és öntudatlan önzésében hálát adott az Istennek, hogy nem kellett semmit sem megértenie.
    A sororok szent éneke kihallatszott a templomból a kertbe. A nap lenyugodott a kolostorfal mögött. És az árnyék sebesen terjedt a virágok felett. Már alig látszottak a cserepek a földön. Nedves, fanyar szag érzett, mintha a kert elvadult szeglete lélekzett volna fel a homályban. Túl a falon, a városi utca kövein sok siető lépés kopogott. Mint a dobpergés... A lépések a kapu irányába haladtak. Aztán csend lett és egy hang ünnepélyes, lassú szavakat mondott. Valahol, egy messze monostor tornyában az Angelust kezdte imádkozni, szinte előresietve a többi előtt, egy harang.
    Mária Rosaria csak ezt hallotta meg... Keresztet vetett magára, de a keze, mintha megmarkolták volna, egyszerre megállt a mozdulat közepén. Odaátról szörnyű kiáltás csapott át hozzá a falon. Abban a kiáltásban az Ember kiáltott és ő először életében, meghallotta az Ember kiáltását... Szigorú, áthatlan tudatlanságán rés támadt. És a résen át közel férkőzött valami a lelkéhez. A teste felágaskodott a rémülettől. A szeme úgy kitágult, hogy fájt az arcában, mint két nyitott seb. Most már más egyebet is meghallott. Kinn dühös kalapácsütések döngették a város kapuját, mintha valamit kiszegeznének rája. Szerzetesek éneke hullámzott: „Miserere mei, Domine...” Aztán szitkok hallatszottak odaát, baromi röhögés csúfolódott és a városkapu csikorgó zuhanással becsukódott éjtszakára.
    A városi utca mélye megint megtelt zajjal. Lépések kopogtak el a kaputól. Szövétnekek füstös fénye iramodott vissza a fal peremén. Megint a kapun belül volt mindenki, csak egy vérfagyasztó hang jajgatása maradt odakinn.
    Mária Rosaria ájult félelmében szorította két tenyere közé a fejét, befogta a fülét, de most már nem tudott nem hallani... Egy újabb, mindennél szörnyűbb kiáltás kapott bele a húsába és rázni, tépni, ébreszteni kezdte a szívét. Felfogta, hogy valaki szenved... Valaki segítséget kér, tőle kéri, hozzá szól, hívja őt. Most már tébolyodott bizonyossággal érezni kezdte, hogy csakis őt hívja, egyedül őt az egész kolostorból, az egész városból és neki felelnie kell, neki, aki sohasem felelt.
    Rémült ösztönben futásnak eredt az őrtorony irányába, egy rejtett kis ajtó felé, melyet sohasem látott nyitva, melynek a létezése most mégis az eszébe jutott. Megmarkolta a berozsdásodott reteszt és eszeveszetten, vakon, rángatni kezdte. Egy régi pókhálóból nehéz harmatcseppek estek az arcába. Kőtörmelék pergett a sarokvasakról. Végre csikorogva zökkent hátra gyönge keze alatt a retesz és a nyíló ajtó élén, mint a húrok pattantak el az átkúszó borostyánindák.
    Mária Rosaria visszatántorodott, pedig a boltozott üregből semmi sem állta el az útját, csak a szabad végtelen, a végtelen szabadság. Örökös határoltságához szokott szűk tekintete elszédült. A halántéka csengett, mintha valami szét akarta volna repeszteni a fejét. A melle küszködve lihegett, mintha nem bírta volna el a szabad levegőt.
    A hegyoldal meredeke, az olajfák, a kékezüst szőlőindák hullámos futása, a ciprusok, a fehér falak, cseréptetők, földek... földek, messze szemhatár. És a nap, mely a kolostorban már rég lenyugodott, itt kinn a világban még élt. Itt nem bukott le hirtelen egy komor nyirkos fal mögött, hanem, mintha lágyan, Isten kezében ereszkedett volna le a boltozatról, lassan merült el a távol tenger remegő fátyolában.
    Mária Rosaria, aki eddig csak nyitva feledett csapkodó ablakok és ajtók templomszagú légvonatát ismerte, most egyszerre úgy merítette bele az arcát a nyugtalan fiatal szélbe, mintha friss vízbe merítené. Lehúnyta a szemét és nem tudta, miért gondol arra, hogy fiatal. A pillanat megállt, aztán összetört: egy rettenetes sóhajtás hallatszott a hűvös esti csenden át. Mária Rosaria borzadva fordult a hang irányába. A völgyből felkanyarodó út torkolatánál, egy kőív boltozatában meglátta a bezárt városkaput.
    Előre lépett.
    A városkapun egy kiszegezett ember körvonalai látszottak, egészen úgy, mintha keresztre lenne feszítve. Mária Rosariában egy pillanatra félbemaradt az élet. Csak egy nagy sikoltást érzett magában, amely olyan hirtelen nőtt, hogy nem fért ki többé a torkán és beleszakadt a testébe.
    Percek múlhattak el. A kapun szüntelen, száraz kis kopogás hallatszott. Az az ember, akinek meg kellett halnia, kínjában lassan, szakadatlanul verdeste fejével maga mögött a deszkát. Teste egyenletesen reszketett. Sebzett kezéből akadozó, vörös kis patakok szivárogtak le mezítelen karján a hóna gödrébe. Félig leszaggatott ruháiról ítélve katona lehetett. Még fiatal volt, nehezen halt meg. Egyszerre oldalt csuklott a feje. Nyugtalan tekintete megállt, mintha megtalálta volna Mária Rosaria mozdulatlan, fehér alakját. Hogy jobban lásson, erőlködve csavarta a nyakát és kimeresztette a szemét.
    A test megszűnt remegni. Szívettépő, fuldokló zokogás hallatszott, aztán torzan, egy vad, borzasztó örömkiáltás nyilallt az alkonyatba:
    — Giovanna!...
    Mária Rosaria egy nevet hallott, amely nem volt az övé és amely rejtélyesen mégis őt szólította, hívta forróbb, szomjasabb könyörgéssel, mint amilyennel ő Istentől az üdvösségét tudta kérni.
    — Giovanna... Hát eljöttél. Mégis... mégis... Te... te, mindenem...
    Mária Rosaria iszonyodva hátrált.
    — Krisztus legyen irgalmas neked. Én nem vagyok az, akit te hívsz.
    Az elítélt katona feje hitetlenül kezdett inogni két válla között.
    — Hazudsz!... Azt hiszed, már nem látok tisztán? Téged meglátlak,... a sötétben is látlak. Szeretlek. Gyere egész közel. Ide, különben lemegyek hozzád én...
    Káromkodva rángatta meg odaszegezett kezét, mintha le akarta volna magát tépni a kapuról. Tátongó tenyeréből nehéz vércseppek fordultak ki: apró vörös szegek verődtek bele a földbe a kapu lábánál.
    — Giovanna, szeretőm... Aztán elájult a fájdalomtól. És az ájulás nyugalmának rövid perce alatt, eltorzult arca szinte szép lett, mint egy alvó, beteg fiúé.
    — Te szegény! — És Mária Rosaria, aki mindíg csak magáért imádkozott, imádkozni kezdett a másikért... Még nem ért az ima végéhez, az elítélt már ismét feleszmélt és rimánkodva, szívszaggatón mondta, csak egyre mondta azt a nevet, amellyel vallott, búcsúzott és hívott, koldult, talán imádkozott...
    — Giovanna... úgy fáj minden. Ne kínozz. Mondd, hogy te vagy. Ki más is jöhetett volna el hozzám?
    — Imádkozzál, — suttogta Mária Rosaria, — és nem mert többé ellentmondani.
    Mérhetetlen kínjában felkiáltott a haldokló katona:
    — Csókolj meg, — azután imádkozom!...
    A kapu táján egy pillanatig semmi sem mozdult. Csak a vér csepegett szakadatlanul. Mária Rosaria borzadva vetett magára keresztet:
    — Imádkozzál, — akkor majd elmúlik.
    A haldokló szeméből emberirtó vágyódás nézett le rá és ezzel a tekintettel lassan megtört a szeme. És a hangja olyan gyönge lett, mintha elment volna tőle és messze — messziről tompán beszélne vissza:
    — Már nem látlak. Siess. Elkésel... Hiszen meghalok.
    — Elkárhozik! — Mária Rosaria tudatlan lelke magányosan, tanácstalanul küzdött idegen mélységek felett. Segélyt könyörgőn egy pillanatig a kolostor irányába nézett. Aztán erőszakosan elfordította onna a fejét. Még nem mehetett oda vissza. Előbb meg kellett mentenie egy lelket, akihez az Úr akarata küldötte őt. Már nem kételkedett. Isten akarta így. És könnyek folytak végig az arcán és mert mást nem tudott, mellén imádkozón összekulcsolta a kezét.
    A haldokló egyszerre megvetette a fejét és a sarkát a kapun, a háta homorúan eltávolodott a deszkától és kiszegezett két keze között úgy kifeszült a teste, mint egy íj. A szája felnyilt és hörögve, rettenetes szitkokat kiáltott:
    — Ha meg nem csókolsz, elátkozom az Istent!
    Mária Rosaria támolyogva, halálsápadtan közeledett. Aztán, mint egy nagy fehér virág, megállt a kapu lábánál. Két karja a megváltás szent mozdulatával kinyilt a levegőben, mintha egy láthatatlan keresztre lenne feszítve és a nagy áldozat végtelen, néma kínjában odanyujtotta az útszéli bűnösnek tiszta homlokát.
    — Imádkozzál!...
    A haldokló ifjú katona erőtlen feje lehanyatlott hozzá. Ellenállhatalanul, egyre mélyebben hanyatlott. Nem a homlokát akarta. Kialvó ajkával, bűnös vágyban, érintetlen száját kereste. És mikor megtalálta, megfogta, mint egy ragadozó és beleöntötte a csókját. Nem az első, az ijedt, a tiszta csókot, hanem az égőt, azt az ijesztő utolsót, amelyben benne van minden azelőtti csóknak az emléke. Üldözötten gyors leheletük egy pillanatra elvegyült és ebben a találkozásban az egyik az élettel, a másik a halállal vívódott.
    Mária Rosaria testén átborzongott a tudás és felsikoltott benne.
    — Imádkozzunk, — fuldokolta megsemmisülten. És azután vezeklőn egyszerre mondták:
    — Uram irgalmazz nekünk szegény bűnösöknek...
    A magányos csendben Mária Rosaria hangja vezette a másik hangot, úgy vezette, mint egy gyermeket, amelyik halálosan fáradt, elmaradozik az úton, felzokogva meg-megbotlik, összeroskad, nem bírja tovább... Riadtan feltekintett. Az, akit neki kellett megváltania, nem mozdult többé.
    Az élettelen test megnyúlt a kapun. A fiatal fej egészen félrecsuklott. Mögötte mereven csüngött féloldalt a vértől, verejtéktől kemény haj, melynek sötétjén minden pillanattal élesebb és valószínűtlenebb lett a viaszszerű arcél. A száj egy kissé kinyilt és a rezdületlen, könnyes szempillák alól lassú, kék árnyék terjedt. Már elborította az egész arcot és még mindíg nem állt meg. Túl ment rajta, átterjedt a kapura, végigharapódzott a falakon, leért a földre, elborította a világot...
    Egyszerre halott arca lett a tájnak. És Mária Rosaria úgy érezte, hogy ebben a halálban egyedül ő él és emlékezik. Ekkor fogta fel, hogy itt maradt! Itt maradt beszennyezve, bűnösen. A szájához kapott, hogy letörölje róla a gyalázatos csókot, a szemére szorította a kezét, hogy kioltsa belőle azt, amit meglátott, a mellét tépte, hogy kiszakítsa belőle az emlékezetet. Neki tántorodott a falnak és a kövekbe kapaszkodva görnyedten, nyöszörögve vonszolta magát a kicsiny kolostorajtó felé. Hirtelen félelem fogta el. Hátha becsukta valaki azóta? Hátha kívül kell maradnia? Vágyódva arra felé nézett és szívében nagy, ijedt hullámban felágaskodott a vér: az ajtó csukva volt... Neki rohant. Két felemelt tenyere lecsattant és ekkor, szinte egyensújt vesztve, botlott előre. Taszítása alatt könnyen engedett az ajtó. Csak a szél hajtotta be és Mária Rosaria a kolostorkertben állt. Egy pillanatnyi enyhülésben körülnézett. Itt jó és békés volt minden, itt emléktelen volt a csend. Ahogy előre lépett, térde magasában egy puszpángbokorról száraz csörrenéssel pergett le egy levél. Hallgatódzni kezdett. A nyárvégi éjtszakában terhesen borzongott, suttogott, zizgett a kert. Összerázkódott. Egyszerre minden az eszébe jutott és megérezte, hogy a kis kert él, mint a világ odaát, túl a falon és a csend emlékezik.
    Őrjöngő kétségbeeséssel törölte le újra és újra kámzsája ujjával a száját és mintha menekülne, üldözötten iramodott a templom felé.
    — Krisztusom, irgalom! Tegyél csodát... Kiáltása Jézus mozdulatlan szobra alatt hörögve gurult el a visszhangban. Rimánkodón kinyujtott keze lehanyatlott. Az oltár helyén csak egy ijesztő, hideg kőkoporsó látszott. A falüregek kedves szentjei fehér, részvétlen kísértetekké változak. És az örök mécs csak egy óriási vércsepp volt, amely a magasból csurrant le és megállt a feje felett, a sűrű sötétségben.
    Hátrálni kezdett, ki a szabadba, oda, ahová eddig sohasem vágyott. És mikor kiért, leroskadt a földre és sírni kezdett, úgy, mint ahogy az asszonyok sírnak, odaát, túl a falon.
    A kolostorépület ablaksorán, benn a folyosón, egy láng billegett végig. Aztán kihimbálódzott a kertbe. Két álmos apáca indult éjtszakai imára a templom felé. Ők találták meg Mária Rosariát a földön, a virágok között.
    Angela testvér döbbenve világított arcába a méccsel:
    — Hát te itt vagy soror? Úgy véltük mind, hogy szokásod szerint a kriptában ájtatoskodol...
    — Nem a kriptában voltam, — felete Mária Rosaria töredelmesen. — Odaát... a falon kívül voltam. Vezessetek az abbadessa elé...
    Egész éjjel suttogott és imádkozott a kolostor, ítélt és büntetett. És mire megvirradt a nap, Mária Rosaria mögött bezárult a régi őrtorony, melyben egyszer, valamikor egy bűnös apáca vezekelt.
    Fekete feszület a falon. Földre hintett szalma a szegletben. Egy darab száraz kenyér, egy korsó cisternavíz az alattomos kis ablak párkányán.
    És másnap is ugyanez és azután is.
    Mária Rosaria arca egészen kicsiny és halavány lett a rács mögött. A sanyargatás megjelölte testét. A szenvedés megjelölte a lelkét. Úgy szenvedett, mint ahogy talán azok szenvednek... azok odakinn, túl a falon, akiknek behallatszó beszédje, lépte, valamikor bűn volt előtte. Most más lett. Ha gyermek sírt túl a falon, halk, vigasztaló kis szavakat talált a belsejében, amelyekről azelőtt nem tudott. Ha férfihangok, asszonyhangok hívták egymást a láthatatlanban, felsóhajtott, mintha azt mondta volna: Emberek, legyetek irgalmasak egymáshoz... És lehúnyt szeme újra látta a városkaput és azt, aki meghalt rajta. Vérén átborzongott az emlékezés. Ajkán kiújult a csók... Ilyenkor kihallatszott az imádsága az őrtoronyból. Ilyenkor nemcsak magáért, — a többiekért is imádkozott. És ez az imádsága olyan magávalragadó és erős volt, hogy a kertben keresztet vetettek a megilletődött sororok és imádkozni kezdtek érte.
    Azelőtt, mikor Mária Rosaria még fehéren, büntetlenül járt közöttük, messze volt tőlük, mintha fejük felett egy oltáron élt volna. Most csodálatosan közel jött hozzájuk, olyan közel, hogy a lelkükhöz ért és hogy feleljenek neki, félénken, titokban virágokat vittek a rácsos kis ablak kőpárkányára.
    Mária Rosaria az agyagkancsójába tette a virágokat és keveset, óvatosan ivott a száruk mellől, hogy maradjon nekik a vízből, hogy tovább éljenek.
    Aztán elmult a nyár, a tél, tavasz lett újra.
    Mária Rosariát feloldozta az egyház és a gyóntató szerzetes nem zárta rá többé börtönének ajtaját. Az ajtó nyitva volt. A nap melegen, forrón, szabadon sütött be a nyirkos küszöb felett. És Mária Rosaria nem emelte fel többé a kezét, hogy széthajtsa a pillangókat, ha összerebbentek a napban. Kialvó, nagy szeme végtelenül szelíden nézte őket. És a pillangók leszálltak a térdére és méhek zsongtak az ajtó nyílásban és a fecskék fészket raktak az ablak boltozásán.
    A fészekben már csipogtak a fecskefiókák, Mária Rosaria még mindíg nem ment ki a nyitott ajtón. Hasztalan bíztatta az abbadessa és a gyóntató szerzetes; hasztalan hívták vissza régi cellájába a sororok.
    — Engedjétek, hogy itt maradjak, — könyörögte alázatosan. És aztán ott maradt az Úr dicsőségére, mert úgy érezte, még nem vezekelt eleget azért az egy óráért, amelyet kinn töltött, túl a kolostorfalon.
    Mária Rosaria kiégett, halvány arca nem suhant el többé az ablak rácsai mögött. Egészen mozdulatlanul feküdt a szalmán, csak melle felett, kiaszott kezében mozgott lassan, lassan az olvasó. Fáradt volt. És mert a teste olyan nagyon elfáradt, a lelke is utána fáradt. Nem szenvedett többé. Megenyhült; kiengesztelődött önmagával és úgy vélte, talán az Úr akarta ezt. Hiszen azon az egy órán kívül egész életét az üdvözüléséért élte le...
    Azután még egyszer eljött a feltámadás ünnepe.
    Húsvét előtt volt. A sororok Jézus sírjánál imádkoztak. A kis kert elhagyottan álmodott. A kolostorban, kinn a városban, messze lenn a völgyben, mindenütt hallgattak a harangok. És Mária Rosaria azon a reggelen mégis nagy harangzúgásra ébredt és mintha a hangok hullámai felemelték volna a földről, olyan könnyű, lebegő érzése volt. Mialatt szeme a torony nyers, szürke kövein tétovázott, szüntelenül mosolygott. Egyszerre erősebb lett a harangzúgás. Szinte megremegtek tőle a kövek. Mozogni kezdtek a falban és ahogy eltávolodtak egymástól, fénylő, éles rések támadtak közöttük. A fal megnyilt és Mária Rosaria végtelen kék mezőre látott, amelyen jött valaki felé. Más volt mint az oltár szobra, más volt, mint a feszületen. És mégis tudta, hogy Ő az, aki jön — és régen váró, megtört tekintete úgy ment eléje, mint egy menyasszony — fátyolosan és mégis égőn.
    Mária Rosaria haldokolva, először életében elpirult.
    — Az üdvösségemet hozod Uram az életemért, amelyet neked adtam...
    — Az óráért... És a harangzúgásban hallatszottak a nagy szavak: Még ma velem lész a Paradicsomban...

A SIBYLLA

Velitrae városában elterjedt a hír, hogy az Artemisio sziklái között egy vándor Sibylla rejtőzik... Kecskepásztorok fedezték fel a barlangját s ők mondták el a völgyben. A mezőkön és a kőbányákban dolgozó rabszolgák, néhány kétségbeesett szerelmes és bujkáló szökevény el is ment hozzá, hogy megtudja, milyen sorsot rejteget számára a jövendő, a nagy tömeg azonban hitetlenkedve rázta a fejét. A jósnők kora ekkor már lejárt és az isteneket is csak azért tisztelte Róma népe, mert, mint saját maga, azok is rómaiak voltak.
    Estende a velitraei fórumon, a fabódék előtt s a kút körül az üzérek és kufárok, a katonák és lictorok, az oszlopok alatt a poroszlók gúnyolódva kacagták a mende-mondát. Jókedvükben minden arra vetődő asszonyra csúfolódva fogták rá, hogy ő volna a jósnő. Mikor Tertilla, a városszerte ismert kis utcai táncosnő utat tört a sokadalomban, egy scribae még őt is megállította:
    — Tertilla, kicsiny táncos szöcske, tán te vagy a Sibylla, akinek híre kelt?
    — Eltaláltad, — nevetett a leány, — jósolok is mindjárt neked: ajtómat mindenkor zárva találod.
    — Nem találom, mert nem keresem — feleselt savanyú képpel a scribae.
    A körülöttünk állók nevettek, a leány pedig felnézett az Artemisio tagbaszakadt szirtei felé és elhatározta, mégis elmegy egyszer, hogy megtudja a jósnőtől, vajjon szereti-e még az a legkedvesebb kedvese, aki a mult tavasz óta a tengereket járja... A tömeg menni engedte, mert a gúnyolódás új áldozatra talált. Egy poroszló hahotázva taszigálta a tér közepére a szomszéd utcabeli pék testes életpárját.
    — Ő a Sibylla, — zúgott a rakoncátlan kiáltás... S már Lydiát, a vízhordó asszonyt állították meg útjában, aztán egy vadul tovarohanó kislány, aki törött amphorát lóbált a kezében és az anyja verése elől futott a kapuk felé.
    — Te vagy a Sibylla?... Te voltál?...
    Hitetlenségében jól mulatott a nép és hangosan nevetett hozzá.
    A közelben néhány phrygiai rabszolga dolgozott egy épülő ház tövében. Pillanatra abbahagyták a munkát s jelentősen összenéztek. Ők hittek a Sibylla jóslataiban, mert reményt és bizalmat adott szomorú lelküknek.
    A szegények és elnyomottak voltak a jósnő legelső hívei, azok, akik a nyomorúság szurtos városnegyedéből és a rabszolgák földalatti odúiból osontak elő. Fáradt árnyak... csüggedt emberek, akik életükben még a reménységet sem találták meg s akik még azt is elvesztették. Csak idők multán követte őket egy-egy kíváncsi naplopó és unatkozó előkelő ifjú s ezek hordták azután szét az ő nagy hírét.
    Egyszerre megélénkült az erdő ösvénye. Megmozdult a város és a Sibylla, mintha a nép szeméből olvasta volna kinek-kinek mi a kívánsága, mindenkinek azt ígérte, amire a lelke vágyott. A nyereségre áhítozó kalmároknak gazdagságot, a dicsőségre sóvárgó katonáknak hadibért, a betegeknek gyógyulást s a boldogtalan szerelmeseknek boldogságot jósolt. Reményt öntött a szívekbe s mert jót jövendölt, hitelt adtak a szavának és a szeszélyes tömeg egy reggelen vak tagadásból vak hivésre ébredt.
    A fórumon nem nevettek többé a kufárok és lictorok s a szegények negyedében fennhangon beszélhetett jósnőjéről a nép. Rövid idő multán a hegyeken túlról is érkeztek vándorok mohos barlangjához. A Liris rohanó vizétől a Tiberis lomha habjaiig róla beszéltek mindenütt és így történt, hogy híre végre Rómába is eljutott. A császárváros követeket menesztett hozzá. Augustus Caesar beteg gyermekének a sorsát tudakoltatta. Velitrae templomot akart neki építtetni s több nagy úr felajánlotta papnőül a leányát. A Sibylla rejtélyes szépsége és titokzatos életmódja megerősítette a beléje vetett hitet. Csodás mythosok keringtek. Isteni származását kezdték emlegetni az emberek, már-már a cumeai Sibylla fölé helyezték s vakon bíztak benne, eljön a csoda, jóslatai betelnek.
    És a csoda valóban elérkezett.
    Egy téli éjjelen jeges szél zúgott át az erdőn a római campagna felől, mégis népes volt a Sibylla barlangja előtti tér. Az emberek dél óta lesték a szót hasztalanul. A jósnő néma maradt. Omló fehér köntösében, lezárt szemmel, mint egy márványszobor mozdulatlanul ült háromlábú székén a barlang boltozata alatt.
    Az áldozó urnában égett a tűz. Világa ünnepélyesen suhant el a csodálatos arc felett. Fellobbant Apolló kicsiny elefántcsont szobrának aranytalapzatán s odébb szökött a nyirkos falakra rótt titokzatos jelekhez, mintha lángnyelvével tanácsot kérne tőlük. Még egy pillanat, aztán fáradtan hullott vissza az urnába a fény s a bűbájos füvek zsarátnokából sűrű füstoszlop ágaskodott a magasba. A Sibylla az illatos füstbe temetkezett. Mohón szívta magába a varázslatot. Két karját kitárta, egész lényét elfogta a jóslás szent őrülete. Felállt, talányos arca elváltozott s olyan látnoki kifejezést öltött, mint még soha.
    Az ámuló tömeg megbabonázva hátrált s leborult a földre. A jósnő fojtott hangon beszélni kezdett s amint beszélt, szava egyszerre biztosabban csengett, túlharsogta a szél zúgását, betöltötte a barlangot, az erdőt, szintúgy hallatszott, az egész világot:
    — Messze napkeleten új világosságot látok... Ez égi fényességben új Isten fog megszületni. Homloka körül csak szelíd sugár dereng majd, de én látom a jövendőt... A ragyogás terjed, elborítja a földet és az eget, elhalványítja a ti Rómátokat és a mi isteneinket... Róma feltámad a fényben, de a római istenek többé soha... Megdől a régi világ az új Isten egy szavától, amit vérével ír a földre és ez a szó... a szeretet...
    A füstfelhők között már csak mint sejtelem élt a Sibylla alakja, a hangja pedig tovább beszélt, porbaomló templomokról, kialvó szent tüzekről, ingadozó oltárokról... De a tömeg nem hallgatta többé. Kételkedés, rémület és harag ült ki a felhevült arcokra s mint egy ember, fenyegetően talpra ugrott a nép, mely eddig vakon hitt a Sibylla szavában.
    A hátsó sorokban ellentmondás morajlott:
    — Ne higyjetek neki!
    — Hiszen nem teltek be az ő jóslatai...
    A Sibylla ajkáról még egyre rajongva áradt a szó:
    — Virradattal megviszem Rómának is a hírt...
    Egy centurio fenyegetően rivallta:
    — Átkos jóslatodat ne tudja meg Róma soha!
    — Úgy hát csak azt fogja megtudni, hogy — beteljesült... — És a Sibylla felvetette lázas, sötét tekintetét.
    — Hazugság... Ámítás! — harsogták sokan s mint soktorkú visszhang ismételte meg az ordítást a tömeg. A Sibylla mámorosan lépett hátra s vigyázatlan mozdulatával leütötte a kicsiny oltárról Apolló szobrát.
    — Istengyalázó! — zúgott fel a kiáltás s egy kő repült a barlang nyílása felé.
    A varázs megtörött... záporban hullottak a Sibyllára a kövek. Az áldozóurna feldőlt, a szent tűz kialudt, sötét éjtszaka borult az erdőre... Aztán előkerültek a fáklyák s a bosszút lihegő nép szitkozódva, vérszomjasan hatolt be a barlangba:
    — Halált reá!...
    És Jézus még nem született meg a földre, első martirja pedig már halva volt...

VÉGZETEK

Az asszony mozdulatlanul állt a csónak ormán és a hullámok lassan, himbálva vitték a part felé. A víz mély és kék volt, mint az ég. Víz és ég között a végtelen azúrban, magányosan fehérlett az asszonyi test érintetlen szépsége.
    A férfi a parton jött, a messze rengeteg felől. Erős, fiatal fejét még körülragyogta az elmúló nap, lába már nedves árnyékban gázolt öntudatos, biztos lépéssel.
    A csónak fövénybe futott. Nagy, néma igézet borzongott át az alkonyaton és ők ketten egymásra néztek. Az asszony tekintete hívott és ígért. A férfi pillantásában meghunyászkodott a küzdés és koldult a hatalom. Az asszony hitt neki, mosolygott és mosolyogva érte az első ölelés.
    Egyetlen teremtmény lett a férfi és az asszony. Ölelkező alakjuk a partról beleért a határtalan azúrba, egy nagy pillanatra összekötötte egymással a földet és az eget.
    — Örökre... Örökre — mondta a két halandó ember. Lábuk előtt, lenn a tenger fövényében, a halandó hullámok velük dalolták a végtelen dalát.
    A férfi szomjas diadallal ivott az asszony tekintetéből. Amit a szemében látott az szebb volt, mint a vihar, égőbb, mint a nyár és olyan rejtélyes, mint a halál... Egy pillanatra rabszolga lett az asszony.
    Párja úrnak érezte magát felette. Ezt az egyetlen pillanatot aztán nem tudta többé soha elfelejteni. Láncot csavart belőle az asszony életére. Pedig, mikor a csók elmult, elmult vele a pillanat. De az asszony hiába vette vissza önmagát, hasztalan emelte fel a fejét, a férfi szemében rabszolga maradt...
    — Az enyém vagy — mondotta dölyfösen. Az asszony hallgatott és társa nem tudta meghallani, amit ez a csend beszélt neki. Parancsolni akart.
    — Kövess...
    Az elsötétült partokon, mint óriás nászinduló zengett a tenger. És az ember vitte szép párját a vizek kék országából a vad erdők zöld birodalmába, ahol ő volt az úr az állatok és a fák felett, ahol úr akart lenni az asszony felett.
    Nehéz, köves úton jártak, a férfi elől, az asszony mögötte. Ha emberlakta tájakon haladtak át, a férfi megfogta párja kezét. Ha más férfiak vágyakozva néztek rá, büszkén szorította magához és erőszakosan megcsókolta a száját, hadd tudják a többiek is, hogy az az asszony egyedül az övé.
    De mikor a népes táj elmaradt és nem irígyelte őt senki, eleresztette asszonya kezét és az ember, az állatok királya, magányosan járt megint a rengetegben. Fejszével vágta az utat. Megvetette a fákat, mert erősebb volt náluknál, megvetette az asszonyt, mert vérzett a lába és míg ő előre tört, lankadtan meg-megállt, hogy visszanézzen az eltűnt kék ország felé, melyet ő maga már régen elfelejtett.
    Útjuk felett olykor sütött a nap, olykor sivított a szél. Az erdő dalolt, az erdő síránkozott. Azután hullott a hó, hidegen, csendesen; aztán gőzölt a forró föld és a tavasz, a nyár, az ősz, a tél, szántott, vetett, aratott és temetett a rengetegben és a földeken.
    Az ösvény már visszahajlott... lejtőnek ereszkedett, a két ember pedig még mindíg hitte, hogy felfelé, előre megy. A kelő nappal indultak minden reggel, éjjelre pedig csillag esett le útjuk végén a fák közé. Lobogó tűz éledt az éjjeli szállás helyén és virradattal a férfi nem tudta, hogy ki élesztette a tüzet, ki virrasztott felette, míg ő aludt.
    Így mentek soká. Az út hosszú volt, éppen olyan hosszú, mint az élet. Mentek; a férfi elől, győzőn, kevélyen, az asszony mögötte, kimerülten, panasztalanul. De útjuk azért egy volt: megjárták mind a ketten. És a férfi, mialatt biztos, nagy lépte közben a botladozó, apró léptek neszét hallgatta, nem gondolt soha arra, hogy az asszony kisebb erővel ugyanazt az utat járja, mint ő maga.
    Jön, mert akarom, mert én vagyok az úr az útja és a teste felett! — Kevély diadalában már oly biztosnak érezte magát, hogy hátra sem szólt, hátra sem fordult és mivel az emberlakta tájakon, az idegen férfiak nem néztek többé vágyakozva a párjára, úgy járt előtte, mintha egymáshoz se tartoznának.
    Az asszony lehajtotta a fejét és mert sírni nem akart, hát mosolygott. Ebben a megadó mozdulatban és lemondó mosolygásban benne volt az egész büszkesége.
    Alkonyodott.
    Horpadt hegygerincen vitt át az út. A vén erdő sötét és vigasztalan lett és a nyughatatlan fejsze, amint lecsapott, csak az ürt sebezte meg... fát nem talált maga előtt. Álnok szakadék nyilt a hegyben, a föld hirtelen megszűnt a férfi lába alatt. Estében elbűdült a zuhanó ember, ordítása felébresztette az alvó éjtszakát. Aztán megint nagy és ijesztő lett a csend. Lenn a szakadék fenekén egy összezúzott test vérzett a füves törmelék között.
    Mikor a férfi újra látott, véres felhő volt a szemén. A hold levilágított hozzá a sziklafalak szűk nyílásába és fenn a magas parton, mintha az égből hajolt volna ki, ott virrasztott felette az asszony.
    Kiáltani, parancsolni akart volna neki, hívni akarta azt, aki mindíg engedelmeskedett és mindíg követte, de a patakzó vér visszamosta torkába a szót. Tehetetlen, vad zokogás járta át a mellét, lázadó kínjában földestől tépte maga körül a véres füvet. A teste vonaglott, két sebzett keze a levegőbe markolt. Le szerette volna rántani magához párját, hogy a mellére hajtsa a fejét, hogy ne legyen egyedül...
    Egyszerre lehanyatlott a karja, szeme tágra nyílt. Valamit meglátott.
    A szakadék oldalán egy sudár fa állt. Ágai felértek a sziklapartig... az asszony kezéig. És ő, mintha oda akarta volna adni magát a fának, megkapaszkodott egy gallyban és mint egy szálló madár, átlendült a holdfényes lombokon. Az ág meghajolt a súly alatt, reccsenve nyúlt le terhével a mélybe. Egy pillanatig ég és föld között lebegett a gally és az asszony, aztán szabadon süvöltött vissza gally a magasba: az asszony keze eleresztette az egyetlen utat, amely még egyszer felvihette volna őt az életbe. Lebukott párja mellé a szakadékba.
    Megint közel voltak egymáshoz, újra hallották egymás lélekzetét. A szenvedő asszony egyszerre erős lett és a szenvedő férfi gyönge, mint egy gyermek, aki az anyja ölébe vágyik éjtszakára. Összezúzott szegény két karjával átölelte az asszony nyakát. Hosszú idő után megint egymásra néztek. Néma, késő megértés volt a férfi búcsúzó szemében. Most, hogy utána jött a párja, mikor ő már nem bírt parancsolni, követte őt, mint az egész életen át, megtudta, amit sohasem sejtett... Hát nem a férfiak akarata, hanem az asszony szerelme a mindenható úr az asszony felett...
    Kiáltani szeretett volna, fel szerette volna kiáltani, amit megtudott, azoknak, akik utána jöttek. De az örök csend már lezárta ajkát... a hagja már halott volt.

KIS HÁZ, NAGY TRAGÉDIA

Csak alig derengett a virradat. A hegyek halvány fátylak között aludtak és mélyen alattuk olyan lucskos, olyan kék volt a kis falu a hajnali világban, mintha egy tó vizén át látszott volna.
    Valami mozdult a faluszélen. Az egyik magányos házikóból formátlan, szürke alak botlott elő. Tapogatózva reteszelte el maga mögött az ajtót, aztán olyan mozdulattal eredt útnak, mintha még a tegnapi fáradtságot hurcolná testén. Ahogy indult, az alakja tagozódni kezdett. Görbe hátából batyu lett, csípőjéről pedig egy satnya gyerek vált le, aki a nedves, hideg földön, hirtelen kapkodva mezítelen lábát, szinte futva követte az anyja nagy lépteit és álmosan rimánkodott vissza az ágy melegébe. A másik gyerek a batyuban aludt. Ha meredeknek ment az út, az asszony kissé előrehajolt, hogy könnyebben vigye az élő terhet. Ilyenkor megfeszült álla alatt az általvető csomója és mélyen belevágódott a nyakába. A sarló és a köszörűkő ütemesen verődött össze az oldalán.
    Tavaly temette el az urát. Elvitte a szárazbetegség a tagbaszakadt rőt favágót is és az asszony, hogy kifizesse a zsidónak a temetés árát, azóta napszámban dolgozott. Mikor így munkába ment, sok minden homályos dolog jutott az eszébe, de mindig elfáradt, mielőtt végig tudott volna valamit gondolni. Most is olyasféle járt a fejében, hogyha már az emberének mindenáron meg kellett halnia, miért nem végezte el a dolgát hamarább. A betegség csak úrinépnek való... papnak meg kocsmárosnak. A szegénytől még a halál is viszi a pénzt. Őket úgy kifosztotta mindenükből a sok patikás holmi, hogy mire elföldelték az embert, tartozás fejében majd elvették tőlük még a házukat is. De csak majdnem, mert az asszony törte magát, mint az igavonó és tegnap számította ki a tíz ujján, hogyha le nem szakad a dereka, Szent Mihály havára visszafizet mindent... Nap-nap után késő este ballagott haza és hajnalban, harangozás előtt ment, mikor a többi népek még pihentek.
    A dombhajlásnál hűvösen csapott le a szél. Az asszony megállt, egy fának dűlve feljebb tolta hátán a batyut, aztán törődött lépéssel indult tovább az irtáson túlra, a havasi kaszáló felé. Vitte magával két gyerekét a földszagú, fázós szürkületen át, amije kívülük volt a világon, mindenét lent hagyta a faluban, a kunyhó retesze mögött.
    Odabenn a kunyhóban ólmosan derengett a hideg virradat. Az ablakon foszlott, régi szoknya rongya fügött, a nyomorult ágynemű szürke gyűrődéseiben meglátszott a nehéz, rövid álom nyoma. Szemközt, a füstfogta köpönyege alatt, a nyitott tűzhelyen, mintha piros bogyók termettek volna a hamuban, néha, néha vörösen villant fel valami.
    A szél beduruzsolt a düledező kéményen át a néptelen házba, a piros bogyók felfeslettek és égő kis virágok pukkantak ki belőlük. Imbolygó füstszáron apró tűzrózsák himbálták magukat a csendben. Aztán, mintha kékvörös kelyhükből egyszerre égő lepkék szálltak volna elő, a kürtő sötétjében cikázva rajzottak a felszökő szikrák. Reptüknek alig hallható zizegése sejtelmesen vegyült el a szú lassú neszével, ahogy a mállott, öreg gerendákat őrölte, fenn a mennyezeten.
    Egy ideig mozdulatlan csend volt a házban, majd peregve indult meg egy kis törmelék a hólyagos vakolat alatt. A szél befütyült az ajtórepedésen, belefújt a kéménykürtőbe és a tűzhelyen találkozott önmagával... A kiégett téglák felett szűken kúszott körben a füst, a hamuban pedig... mintha valaki pislantott volna, egy véres, konok szem nyilt ki. Aztán ködös hályog ereszkedett reá. A szem lezárult és odébb tekintett elő a pernyéből, vörösen, ijesztően. Mellette a párja látszott, majd még egy, még egy... Már csupa égő szemgolyó volt a tűzhely és tekintetük vad fénnyel kóborolt a füstös falakon, fel-fellobbant a kürtő magasába, végigvetődött a padkán, a rőzsekötegen... Egyszerre a rőzse közül is kipislantott egy véres szem. A száraz gallyak alól kígyótestű, kékes fonalak gomolyodtak és lappangó játékban bogozódtak össze, bomlottak szét a sulykolt föld gödreiben.
    Vidám kis ropogás hallatszott. A szú elnémult a gerendában... hirtelen világosabb lett a szoba. A padka reccsent egyet... a tűz beleharapott. Vicsorgó marása nyomán kicsordult az öreg bútor vére: lecsurranó lángcseppek folytak végig szétvetett kecskelábain, aztán, mint egy haldokló vén állat, meggörbítette türelmes hátát és fájó nyekkenéssel nyúlt el a földön. Ezer szikrában pattant ki belőle a lélek. A szikrák, mint megannyi égő kis hangya, eszeveszetten iramodtak neki a falnak... mögöttük egy nyalakodó láng lassan kúszott az asszony szegény ünneplője felé. Az ablaknál belekapott a fityegő szoknya-függönybe és az avult, olajos szövet nyomtatott rózsái izzón nyíltak ki mégegyszer, utólszor.
    Mintha tüzet freccsentettek volna szerteszét a szobában, özönben hullott a zsarátnok. A falon kigyulladt a polc, összerogyott rajta a tulipános csupor, világos lángot vetett a mállott imádságos könyv... meghasadt a ház fényűzése; a törött tükördarab, aztán megindult a forró vakolat és lezuhant az egész. Túlnan az ágyba dobta magát a tűz. Hempergett, bolondozott egy keveset, játszott a rongyok között, míg alatta sóhajtozva nyöszörgött a nyoszolya, mintha eltanulta volna a jajszót azoktól, akik sírva születtek és sírva haltak meg a szalmazsákján. Ekkorra már a szalma is tüzet fogott. Szálai, mint drót, izzóvörösen világítottak egy pillanatra, aztán elszenesedett gombolyagba zsugorodtak össze. A láng végignyalta a falat és jóllakottan hömpölygött tovább. Átcsapott a szeglet felé, ahol istállójában, két tégla között, a gyerek kedves játékszere, a kis fahuszár állt feszesen és bután. A durván faragott vásári huszár felszisszent a hőségben, félig lecsókolt, festett bajusza fekete cseppekben folyt végig sujtásos famellén. Olvadni kezdett az enyv, amelyik összefogta. Vitézkedő karja leesett kardostul a földre, aztán ő maga is levált derékban és furcsán, mereven előredőlt a fütyülős paripa nyakára. Mire a láng elérte a kis huszárt, már csak csizmás lábacskái tartották a nyeregben. Valami reccsent... Nyers fém villant ki a két tégla közül és a füstben szomorúan lobogott egy egész kis gyermekélet egyetlen haldokló, boldogsága.
    Köröskörül ropogott, pattogott minden, a tüzes pörnye szerteszökött a levegőben, a fal mentén csörömpölve vágódott végig az égő kasza. És mialatt a szeglet homályában füstölögve roskadt össze az elüszkösödött ágy, az asztal felett, amelyik sohasem látott abroszt, bíbortüzű terítő lebbent. A terítő lefolyt a két székre, a földre, a mestergerendán pedig az üres kampó körül, ahonnan lámpafény sohasem vetődött a szoba nyomorára, ragyogó lángok libegtek... szorgalmas lángocskák futkostak véges-végig.
    A ház tele volt. A levegő reszketett, a tűz sisteregve hömpölygött benne ide-oda, nekirohant az izzó falaknak, őrjöngve kereste az utat a szabadba. Most, hogy már mindent elemésztett, saját testén nyargalt keresztül, fuldokolva, vakon dulakodott a nehéz füsttel... nem tért többé önmagától.
    És ekkor, mintha puska sült volna el az ablak tájékán, durranva roppant szét a nyomorult üveg. Hólyagos szilánkjai nesztelenül hullottak bele a parázsba. A tűz fellélekzett és sivító csóvában nyúlt ki a szabadba. Odakint megkapaszkodtak a lángok az ereszen és hintázva lódultak ki-be az ablaknyílás égő koszorúján, vissza-visszanézve az öreg viskóban. Fényük egy pillanatra elevenen vetődött végig az úton. A sárban világosan látszott egy nehéz lábnyom apró lábnyomok között, a kövek sárgán váltak el a földtől, az árokmenti lapulevélen, mintha véres harmatban mászott volna a bogár. Aztán megint homályos lett minden. A tűz elfulladva pihent a tetőn, a nyirkos zsup alatt.
    Csend volt, a halál előtti csend és az ázott, füstös szürkületben olyan mozdulatlan közönnyel nézett a kunyhóra a többi ház üres ablakszemével, mint ahogy csak emberek tudnak egymásra nézni, akik sohasem látják a pusztulást belül, akik még akkor sem értik meg, hogy valami elégett, mikor a külső fal is összedűlt...
    Az elmúlás nagy kínja átjárta a szegény parasztviskót. Magára hagyatva gyötrelmében, lihegve, recsegve kezdett el beszélni, gyorsan, gyorsan, fájón, azon a szörnyű emberi panaszhangon, amit annyi nemzedéktől hallott a falai között. Annyi értelmetlen, szomorú nemzedéktől, akik elmentek anélkül, hogy átléptek volna a kitaposott küszöb felett, amelyen egyedül hagyott nyomot nyomtalan életük.
    A beszakadt kémény táján egyszerre baljóslatú, sötét oszlop ingott a levegőben, a forró falak repedésein feketén tódult a füst és a tűz egy ijesztő ölelésben, orozva nyalábolta át a tetőt.
    Az alvó falura mint szürke hó ereszkedett le a meleg pernye. Valamelyik sövényen kakas kukorékolt.
    Megvirradt. És lenn a faluvégen, egy kis háznak és egy nagy tragédiának vége volt.

AZ ERŐSEBB

Megállt a szűk lépcső fordulójánál és a falnak támaszkodott. Úgy rémlett neki, hogy már nagyon régen megy felfelé a bűzös, sötét meredeken. A szíve kíméletlenül verődött a bordáihoz és a fejében olyasfélét érzett, mintha a nagy, idétlen munkásbérház valamennyi lakójának a küzdelmes lélekzete az ő fülében lüktetett volna.
    Odalenn, alatta a mélyben, bezárták a házkaput. Már későn lehetett. Messziről jött, ázottan, kimerülten. A szoknyája alja térdig lucskos volt és a hosszú, nyitott folyosón, fent a negyedik emeleten, megint hóban járt. Támolyogva vonszolta magát a nedves fal mentén a leghátulsó ajtó felé. Óvatosan nyitott be rajta és újból megállt.
    A mélyen benyúló, alacsony konyhaszoba megrekedt levegője fojtós volt az ételszagú szegénységtől. Az asztalon, a lecsavart petróleumlámpa, mint fáradt, vörös szem pislogott. A fal mellett a mállott díványon összebújva, boglyas gyerekek aludtak. Odébb, egy halom rongyos szalmazsákon az ember nagy, lomha teste lélekzett; a szegletben pedig, a rozoga ágyon, albérletben idegen személy aludt, aki nem tartozott hozzájuk.
    A tűzhely már hideg volt. A szélén egy mázas cserépedény állt.
    Az asszony nagy kendőjéről fagyott darabokban vált le a hó. Ledobta a kendőt egy székre és hátrasimította lelógó haját. Az arca olyan sovány volt, hogy a szája nem takarta a fogát. Éhes szemmel nézett a tűzhely felé, aztán előre görnyedt. De a cserépedény egészen üres volt, csak a mosatlan fakanalak maradtak a fenekén.
    Mindent megettek előle. A sok telhetetlen gyerekszáj, az éhes ember... Ő reá nem gondolt senki, pedig dél óta nem kapott semmit a gyomrába.
    Jóformán éjtszaka volt, mikor ma hajnalban elment innen hazulról. A lámpák még égtek a néptelen utcákban és a hó csendesen hullott a bezárt kapuk előtt... A város túlsó végében, egy újan épült házban lépcsőket kellett súrolnia. A víz jeges volt a csöbörben, a kefe feltörte a kezét. Aztán megint ment, túl a Dunán, egy másik házba. A térde fájt, a feje üres volt és mégis nehéz. A hídon fújt a szél. Átjárta a csontjait. Egész nap mosott egy gőzös pincében. Mezítelen lába tócsában állt, a ruhája nedves lett, a mellébe szúrás jött. Munka után, este, későn, egy gabonaügynök irodájában takarított. Nyitott ablaknál, nagy, metsző légvonatban, kimerülten, éhesen. És most hogy hazajött, üres a cserépedény, amelyikben hajnal előtt megfőzte a gyerekek ételét.
    — Szegények... Egy pillanatig a dívány felé nézett elbutult, kialudt szemével, aztán az emberen akadt meg a tekintete és irtózó, elkínzott teste, mintha felszabadult volna egy kicsikét: — ma legalább békén maradhat tőle...
    Az ember már régen nem járt munkába. Nem talált, vagy nem is akart találni, az asszony maga sem tudta, csak dolgozott reggeltől éjtszakáig, hogy legyen mit adni az asztalra, legyen mit fűteni a tűzhelyben.
    A félholt igavonó elcsigázott mozdulatával ment végig a szobán. A dívány mellett halomba dobva hevertek a gyerekruhák. Foltozott foltok, szurtos, foszlott rongyok. Egymásután vette őket kézbe és sóhajtott. Aztán leült a lámpa elé és varrni kezdett egyenlőtlen, siető öltéssel. A mellében újra érezte a szúrást. A válla meg-megvonaglott a visszafojtott köhögéstől és közben mindegyre hátrafigyelt, szorongva hallgatta az ember lélekzetét.
    A szomszéd lakásban egy óra ütött, sokszor, csúful egymásután. Az asszonynak megállt a keze. Elkészül, a munkával de azért ülve maradt, fáradt volt még arra is, hogy a szalmazsákig vonszolja magát. És ez így volt tegnap is és holnap is így lesz, mindíg, amíg kórházba nem viszik meghalni...
    Szempillája lecsuklott, fájt neki az erőlködés, hogy nyitva tartsa. Émelygő kimerültség fogta el. A keze mereven csüggött le kétoldalt a szék mellett. Csak a nyaka rándult olykor, ahogy a fejét feltartotta. Egyszerre kinyílt a szem egy gondolattól és ijedten nézett a tűzhely irányába.
    Tegnap, vagy azelőtt... már nem emlékezett világosan... beáztatta az ember kék ingét és a gyerekek rongyait. Azóta vízben állt az egész, fel kellene teregetni, hogy megszáradjon. Összeszorította a fogát, hogy ne kiáltson fáradt kínjában és, mintha egy idegen erő kényszerítette volna a tagjait, egyszerre talpon állt.
    Borzongva nyúlt a dézsába és egy lélektelen, törött gép céltalan mozgásával kapkodott a jéghideg vízben. Nem tudta mit tesz, a keze nem engedelmeskedett többé. Csavarás közben kicsúsztak a rongyok a markából és nehéz, lucskos eséssel csapódtak a téglakövezetre.
    Az ember megmozdult a szalmazsákon, lassan felült és kinyitotta a szemét. Egy ideig nézett a levegőbe, aztán észrevette az asszonyt.
    — Csend legyen... — dörmögte csirizes hangon és káromkodva feküdt vissza.
    Az asszony munkától és anyaságtól formátlan teste remegve lapult a falhoz és mintha megszokott ütések elől akarna védekezni, irtózva kapta két kezét az arca elé. Horpadt, lecsüggő melle ijesztően vergődött a visszafojtott nyöszörgés küzdelmétől.
    Aztán újra hallatszott az ember nyugodt, mély lélekzése.
    Nem vette le róla többé a szemét és közben tapogatózva nyúlt a földre, a nedves ingek után. A ruha piszkos lett a téglakövezettől. Megint át kellett őblíteni és a lecsorgó víz megint zajt ütött.
    Az ember ismét mozdult. Veszedelmesen, lomhán támaszkodott elő a rongyok közül.
    — Aludni akarok — morogta rekedten. — Verne meg az Isten! — És a saját hangjától egyszerre kiment az álom a szeméből. Lecsüggő ajka lassan előretoldódott, mialatt az asszonyt nézte.
    — Ide gyere... — az arca elvörösödött és felemelt ökle, mint az ősember fenyegető, rettenetes bunkója, nagy, sötét árnyékot vetett a mennyezetig:
    — Hallod! Akarom! Én vagyok az erősebb...

KIS VÁNDOROK

A meredek, sötét házfalak között, mint egy szakadékba hullott le az utcába a hó. Már reggel óta hullott. Prémet szegett az ereszcsatornákra, a cégtábla fölé. Puha, fehér sapkát rakott a lámpák hegyére.
    Az utcában senki sem járt. Csak az íves kapu alatt mozdult elvétve egy kicsi árnyék. Egyre beljebb lapult, mintha bújosdit játszana a zimankóval.
    Rongyos, éhes, szegény kicsi fiú... Mikor felkerült a nagy városba, eleinte egy marhaszállítókocsiban lakott, idegen emberek között. Azután elküldték onnan. A kocsi másra kellett. De akkor még ősz volt. A városi kertek padjain is lehetett éjtszakázni. Később nagy bérkaszárnyák lépcsői alatt bújt meg a fekete aknában. Aztán egy rendetlen öreg ház pincelejárójában, a szemetesládák mögött. A szemétben olykor ételmaradékokat is lelt és az egymás hegyébe állított ládák megvédték rejtekhelyét az éjtszakai hidegtől.
    Reggelenként, mikor virradt és kaput nyitottak a házban, kisurrant a szabadba. Koplalt, fázott, kéregetett. Kapuzárás előtt megint a szemetesládák mögé bújt.
    Ma észrevették. Egy vörösképű, haragos ember vette észre. Lármázott és kikergette az utcára. Másfelé próbált szerencsét. Ott is ráakadtak és mindíg azt kiabálták, hogy takarodjék.
    Közben egészen besötétedett. Az utcákban sorra becsukták a házak kapuját és ő kívül maradt, magányosan, dideregve a hófúvásban. Egyszer-kétszer még felágaskodott, hogy elérje a csengőket a házak falán. De a csengők magasan voltak és ő kicsi volt. A fehérsapkás lámpa alatt is várakozott. Talán jön valaki a néptelen utcába és segít rajta. Senki se jött.
    Mikor a hideg már nagyon fájni kezdett neki, sorban-sorban halkan kopogtatott dermedt kis kezével a bezárt házkapukon. Senki sem hallotta meg. A házak aludtak.
    Az egyik kapunál aztán állva maradt. Jó kapu volt. Az íve bemélyedt a falba. A hó nem vágott be alája olyan élesen, mint a többi kapu alá.
    Valahol, fenn a magas sötétben, sokszor egymásután egy toronyóra kongatott bele kísértetiesen az éjtszakába. A kicsi fiú félni kezdett és lekuporodott az öreg kapu ölébe. Miért is bolyongott volna még tovább? Úgyse volt hová mennie.
    A foga borzasztóan vacogott. Vézna teste fájt, mintha kutyák rágták volna a csontjait. A hideg kutyái.
    Egyszerre, nem tudta hogyan, lehunyt szemmel a búbos, zöld cserépkályhát látta. Olyan volt, mint egy felfújt óriásmadár a szoba szegletében és télen meleg volt és ő szerette simogatni... messze... régen... otthon. Az atyja is a szobában volt és az anyja kötött. aztán elment az atyja a háborúba. Aztán a háborúnak is vége lett, de az atyja azért csak odamaradt és nem jött vissza soha. Minden olyan érthetetlen volt. Az öregek mondták a templom téren, hogy béke van. A faluba mégis idegen katonák jöttek. Lövöldöztek és a falu népe világgá menekült a lucskos országúton...
    A kicsi fiú felzokogott a vén kapu ölében. Eszébe jutott... Fejvesztett, jajgató népek futottak akkoriban valamennyi úton. Gyalogosok, szekerek, hintók, állatcsordák, targoncák, lovasok mozogtak a vasúti állomások felé.
    Zsúfolt marhaszállítókocsikba tömték be az embereket. A kicsi fiú félt, az anyja fogta a kezét és sok, lihegő emberi test szorította egyre jobban. És azért mégis minden állomáson új menekülteket tömtek a kocsiba. Már nem lehetett lélekzeni, már fuldokolva hörögtek az emberek. És ez volt a legiszonyúbb. A nagyok is féltek... a nagyok is sírtak, mint a kicsi gyerekek. Egyszerre egy furcsa sikoltást hallott. Az anyja keze megrántotta a kezét, mintha el akarna esni, pedig helye se lett volna ilyesmire. A zsúfoltságban nem is lehetett volna elesni. Valaki mondta a feje felett, hogy: vége! Ezt sem értette. Minek lenne vége? Az anyja keze egyre hidegebb lett, de azért egyre jobban szorította a kezét.
    A vonat megállt. Az emberek helyet csináltak és ekkor valami borzasztó történt. Az anyja oldalt dűlt és magával rántotta őt is. Sohase tett eddig ilyet és a kisfiú nem bírta megérteni, miért játszik éppen most ilyesmit, mikor mindenki olyan szomorú. Aztán felemelték őket és az anyja lenn feküdt a vagón előtt, a sinek között, a földön. Még akkor is tovább játszott. Hiába szólítgatta, nem nézett rá és az arca egészen sápadt volt.
    Valaki megint mondta, hogy: vége... és az emberek visszavitték őt a marhaszállítókocsiba. Hasztalan ordítozott, rúgott, harapott, vitték magukkal és az anyja ott maradt a földön fekve és tovább játszotta, hogy nem hallja őt.
    A fekete vasúti kocsik csörömpölve lódultak előre. Az anyját azóta nem látta viszont soha.
    A magas sötétben kísértetiesen megint kongatni kezdett egy toronyóra. Tizenkettőt ütött. A kicsi fiú már nem fázott. A hideg kutyái már nem marták vézna testét. Hová lettek?... A tagjai elzsibbadtak. Bágyadtan, félig felnyitotta a szemét.
    Az utcalámpa fején úgy megnövekedett a fehér kucsma, hogy a láng is csak alig világított ki alóla. Álmos fényén nagy, lassú pelyhek szálltak át és a havazásban, mint óriási, fekete vasúti kocsik álltak a házak. Az utasok már beszálltak — gondolta a kicsi fiú. Az ajtók becsukódtak. Mindjárt indulhat a vonat...
    És csakugyan, egyszerre úgy rémlett, a házak elmozdulnak a helyükből. Egymáshoz koccannak, elindulnak. Aztán szemközt nem volt többé semmi. Csak millió táncoló fehér pehely és a kicsi fiú, a mérföldes havazásban, halkan, édesen az édesanyja hangját hallotta meg:
    — Palkó... Kicsi fiam...
    Boldogságában kicsordult a könny a szeméből és anélkül, hogy mozdult volna, a kapu öléből elindult a havazáson át az anyja felé. Ment-mendegélt a sok szálló pehely között, mint lombhullató fehér rengeteg erdőben...
    Aztán kiért a fehér erdőből. A hóhullás lenn maradt, mélyen alatta és ő végtelen kék tisztáson járt. Az út mentén csillagok égtek a csendben. Odalentről — mintha tréfálnának — elvétve még toronyórák kongtak felé. de a kicsiny fiú nem számlálta, hányszor ver a kalapácsuk. Ahol ő járt, már nem számlálnak ilyesmiket...
    Közben virradni kezdett. A csillaglámpák sorra kialudtak. A reggeli ragyogásban madárdal hallatszott és a kék mező felett fodormenta szaga vegyült illatos füvekkel. A kicsi fiú széles, puha országúton járt. Ekkor vette észre, hogy nincs egyedül. Előtte is mentek, mögötte is jöttek és valamennyien apró fiúk, pici lányok voltak. Csupa kicsi vándor a kék mezők aranyporos országútján.
    Az egyiket véletlenül felismerte. A falujából való volt, a szomszédék szőke Juliskája. Most már a többihez is nekibátorodott.
    — Honnan jöttök? Mi járatban vagytok?...
    És majd mindannyian magyarul feleltek:
    — A hét hegyek országából, — mondotta egy fiú — elüldöztek minket a portánkról, sokat éheztünk. Odalenn már nem volt maradásom...
    — Hát te honnan jöttél?
    — A Kárpátok alatt fogtam pillangót még e nyáron, aztán elkergették az atyámat onnan. Megfagytunk az úton...
    — Hát te?
    — A tenger partján, világító toronyban laktunk azelőtt. De idegen katonaurak parancsolták, hogy nem maradhatunk ott, pedig csak én tudtam, hol találni a parton a legszebb kagylókat...
    — Az én apám meg halász volt a Dráván, de elkergették onnan. Puskatussal ütöttek a fejemre, mielőtt ide indultam.
    Egy aszott, halvány pici leány poroszkált Palkó fiú mellett, a fodormenták illatában.
    — És te... honnan vetődtél ide?
    — Ahonnan te, a nagy városból jövök. Nem volt többé kenyér, nem volt többé tej, nem volt többé hely — mondotta a pici leány. — A sok menekülő, éhes magyar gyerek mind odajött a régi országból. eleszik szegények előlünk a megmaradt eleséget.
    Elhallgattak mind. Csend lett a nagy, kék mezőn és az aranyporos országúton sírdogálva mentek tovább a kicsi vándorok.
    Egyikük sem tudta, mennyi idő mulhatott el, mikor előttük egyszerre gyönyörű, fehér város tornyai tornyosultak az azúr mezők fölé. Lágyan csillogott minden, mintha gyöngyházfényű fehér felhőkből épültek volna a falak. És a felhőfalakban kitárva, gyöngéden, melegen, ellenállhatatlanul, olyan csodálatos aranykapu ragyogott, hogy Palkó fiúnak egyszerre az édesanyja két kitárt karjára kellett gondolnia. És a többi kicsi vándor is ilyent gondolhatott, mert egyszerre mondták:
    — Ez csak a Mennyország kapuja lehet...
    Lelkendezve futni kezdtek és meg sem álltak, míg egyszerre ott nem álltak, áhítatosan, levett kalappal, könnyes szemmel, remegőn a kapu előtt, amelyen nem kellett hiába kopogtatni, mint lenn, az emberek házainak kapuján.
    A fehér városból rejtélyes, boldog, halk zene áradt. A fehér küszöbön két fehérszárnyú, aranykürtös, szép angyal állt. Lehajoltak a kicsi vándorokhoz és külön-külön megkérdezték mindegyiket, vajjon honnan jönnek?... Hát te is onnan jöttél? Te is? És te is?... Hogyan lehetséges, hogy majd mindannyian Magyarországból jöttök?
    Egymásra néztek az angyalok és az egyik hosszú aranytrombitájába fújt. Nagy szárnycsattogás támadt a trombita szavára. A város fehér falai közül kicsi angyalok szálltak fel mindenütt repülve, hirtelen csaptak le a kapu angyalai körül. Az angyalok intettek és kiküldték őket, hozzák hírül, miért jön a Földről a legtöbb kicsi vándor épp Magyarországból, ahol azelőtt olyan szép volt az élet?
    A hírhozó angyalok, mint a galambok seregei szálltak ki az aranykapun és eltűntek a kék mezők ragyogásában.
    Mély és várakozó lett a csend. Aztán rövid idő se telt bele. Halk, finom nesz emelkedett alulról, mint rekkenő nyárban a vadméhek zümmögése. Már szárnycsattogás lett a közelgő neszből, már jöttek repülve a Föld felől az angyalok. Bejárták közben a világot, minden földrészt, minden országot. És hozták a hírt:
    — Kicsi vándorokkal van tele az út Magyarországtól idáig! Jönnek, egyre jönnek, nincs ott maradásuk, mert az országuknál ma nincs szomorúbb ország az egész világon...
    A nagy angyalok tanácsot tartottak maguk között, hogyan segítsenek?
    — Mi ez? — kérdezte az egyik és lehajolt.
    — Ne haragudj, — suttogta Palkó — szegény országunkról beszéltetek és kicsordult a könnyem tőle.
    — Jertek velem — mondotta ekkor egy fényes angyal, aki nem látszott eddig. — Bevezetlek a mennyek városába és a legboldogabb hely lészen a tiétek, mert a földön a legszomorúbb helyetek volt a gyermekek között...
    Palkó felmosolygott, egyszerre tudta, hogy az anyjához vezetik.
    — Ti pedig, — szólt az Úr angyala a hírnök-angyalokhoz — szedjétek össze a kapu küszöbén az ő könnyeiket, vigyétek le a földre és tegyétek bele az emberek szívébe, mert a kicsi vándorokat csakis az emberek szíve tartóztathatja odalenn a földön.
    És az angyalok seregei szárnyra keltek a kék mezők felett, hogy levigyék a gyermekek könnyeit a halandók közé.

A FIATAL ESZTENDŐ

Havas zimankó vágtatott a viharban. A hófelhők, mint a nagy fehér mének nyargaltak át a sötétségben és a nyomukban felvágódott a csikorgó jeges por.
    Őrjöngve kavargott a föld felülete. A szél meg csak huhogott, károgott, mintha örvénylésben láthatatlan baglyok és varjak seregei sodródtak volna mindenfelé. A fák fekete körvonalai eltörlődtek a förgetegben, az utaknak nyoma veszett. A táj arca eltűnt a hóban.
    Akárhol lehetett volna. Már nem tudhatta senki, hogy a földnek melyik részére tartozik.
    Aztán éjféltájban fordult egyet a szél és sebesen, fehér oszlopokat csavart a magasba. Az alacsony téli ég pedig sötét, nehéz tetőt bocsátott le rájuk.
    Egy pillanatig minden így maradt. Majd a tető nyomásától hirtelen összeomlott az épület. A boltozat lejjebb szakadt és a térben szétporlott a viharpalota.
    Helyén, a hóaknák és hófúvások hepehupáiban mindössze csak egy magányos kis földi ház maradt, sokféle határok összeszögelésében, behavazott sorompók között. Kihunyorgató ablakai előtt szüntelen vágtatott a zimankó. A fehér ménes nesztelenül kavargott bele a semmibe.
    Odabenn, a füstösgerendás, öreg mennyezet alatt emberi alakok körvonalai vöröslöttek a tűzfényben.
    Egyik-másik fenn ült, magasan, az asztal tetején. Mások lejjebb, a lócán feszengtek, néhányan a rozoga, bizonytalan székeken gubbasztottak. A szegletben, a földön, magányosan csak egyetlen legényforma ember ült.
    A nyitott tűzhely irányába néztek mindannyian. Háttal fordulva egy asszony állt a kürtő kormos köpönyege alatt. Az arca nem látszott, csak a haja s mezítelen válla és a karja vonala égett a lobogó fényben.
    Az asszony, nyeles serpenyőben, ólmot olvasztott a szabad tűz felett Szilveszter éjtszakáján.
    Egy hatalmas testű ember ugrott le ekkor az asztal tetjéről. Az arca rezes volt, a haja, a szemöldöke világos, kurta tengerészpipát szorított a foga között. Egy darabig szétvetett lábbal állt egyhelyben, aztán nyugalmasan mondotta:
    — Én vagyok az első!
    Senki sem ellenkezett, mindenki ráhagyta.
    — Igaza van... — dörmögte egy feketeinges legény, aki a köpönyegét maga alá gyömöszölte s így még a többieknél is magasabban ült az asztal tetején.
    De az asszony oda se nézett. Egy pillanatig, szép mozdulattal oldalt hajlott s közömbösen a vizes kondér felé billentette a serpenyőt.
    Ezüstösen, pillésen ömlött az olvasztott ólom, aztán hirtelen, fulladozva sercent bele a hideg vízbe.
    A kurtapipás utána markolt és csöpögve, fénylőn halászta ki a kondérból a csipkés, furcsa ólomdarabot.
    — Egy hajó!
    — A tengerek ura az a hajó... Az én hazám hajója!...
    — De valami... Ott, alatta... Valamiben megakadt.
    — Zátonyra futott hajót öntöttek neked! — kiáltotta egy hang az asztal tetejéről.
    Az ember foga között megreccsent a pipaszár, hatalmas marka megvetően morzsolta össze az ólomdarabot.
    — Most rajtam a sor, — mondotta az, aki előbb a zátonyt kiabálta. Ez is az asztal tetejéről ereszkedett le és diadalmasan feszítette a mellét. A haja és a szakálla fekete volt, az arca puha és fehér, a csípője széles.
    Mosolygott s miközben hosszú, finom ujjai közül egy ólomrúd esett a serpenyőbe, nyegle bókokat suttogott az asszony felé. De ő nem felelt. Egykedvűen ringatta a láng felett. Aztán megint belesercent valami a vizeskondérba.
    A hosszú, finom ujjak közül begyes kakas árnyéka vetődött a falra.
    — Látjátok! — És az ember kinyújtott karjával fölényes mozdulatot tett a levegőben. — Hajnalt kiált a gall kakas!
    — Öreg kakas, — gúnyolódott a feketeinges, — de ez alatt is van ám valami zátonyféle...
    — Szemétdomb van alatta, — dörmögte egy tagbaszakadt szőke óriás, miközben az asztal legvégén lassan, nehézkesen felállt.
    Most már neki öntötte az asszony az ólmot s egyszerre az ő emelt kezében is megjelent a meszelt falon az árnyék képe.
    — Mi ez?
    Nyugtalanul lestek fel a lócán gunnyasztó kis emberek.
    — Egy medve! — mormogta valamelyik.
    — Az ám, a két talpán áll...
    — Mert táncoltatják, — nevetett fel a hosszúujjú idegesen.
    A szőke óriás fordított egyet az ólomdarabon.
    — Ahun ni, — kiáltott egy hang, — még a lánc is ott van a medve nyakán.
    — Ott van, de már szakadozik...
    A társa mondta ezt. Kisebb és satnyább volt mint ő, de azért rokonok lehettek. S most rákerült az ólomöntés sora. A többiek oda se néztek.
    — De furcsa... régi... kétfejű sasmadár...
    — Hogy lenne kétfejű, — mordult rá a másik, — hiszen egyetlen feje sincs.
    Az emberke megnyugodott, hogy az ólom képének egyetlen feje sincs és lapulva, a tagbaszakadt óriás árnyékába bújt.
    Közben az, akinek a kakast öntötték, szüntelenül uszította a feketeingest:
    — Hát te nem önteted ki a jövendőt?
    — Én már kiöntöttem saját maganak! — vetette oda hetykén a legény.
    — Csak rajta, te asszony, — kiáltotta a másik — fordítsd ki a serpenyőt, hadd lássuk azt a jövendőt mi is.
    És az öntött ólom árnyéka ekkor hirtelen kirajzolódott a falon.
    — Lám, lám, — ingerkedett a hosszúujjú — egy gitár! Mi is lehetne más egyéb...
    — Revolver az, — ellenkezett egy hang a lóca túlsó végéről.
    — Kinek a revolver, kinek a gitár! Csak attól függ, ki honnan nézni. — S fenyegetően nevetett fel valaki.
    Egy pohos ember zömök alakja mozgott bele ekkor a tűzfénybe. Vöröses, sörtés haja egészen belepte nagy, négyszögletes fejét. Az arca duzzadt volt s a száját is olyan furcsán csucsorította, mintha állandóan valamiféle csehtrombitát fujna.
    Csak rövid ideig emelte pöffeszkedőn az öntött ólomdarabot, aztán, hirtelen, izgatottan zsebrevágta, mert az ólom árnyéka tagadhatatlanul koporsóformát mutatott...
    A nagyfejű két cimborája egymásra nézett az asztal felett. Aztán az egyiknek, egy bocskoros, báránybőrföveges sötét alaknak, valami szétmállott, különös zürzavart öntött ki ólomból az asszony. A másiknak, egy bátorszemű, katonaviselt fekete embernek, valamiféle halász formáját mutatta az öntött ólom árnyéka a falon.
    — A hal is látszik, — erősítették cimborái, a nagyfejű és a bocskoros. — Ott... ott függ a horgon...
    — Csak az a baj, — hangzott a szeglet felől, — hogy a hal nagyobb, mint a halász!
    A katonaviselt dühösen arrafelé nézett, ahol a földön a magányos, bús kolduslegény üldögélt.
    — Hát te?... talán bizony még ólmod sincsen?
    A legény felvágta a fejét:
    — Van egy utolsó pitykém a dolmányomon; azt elfeledték lelopni a szomszédaim. — Egyszerre talpon állt, magasan, keményen és beledobta az ólompitykét a serpenyőbe.
    Mögötte összebújt a három cimbora.
    — Hadd lássuk, mi lesz a jövendője.
    A pityke lassan olvadt és közben fel-fellángolt a tűz. Aztán a vizeskondérba billentette az asszony a serpenyőt. Egy pillanat. Már felszökött az öntött ólom árnyéka.
    — Bunkó lehetne...
    — Vagy ököl?
    — Semmi! Öntsd újra! — kiáltottak az emberek.
    Az asszony kivette a legény kezéből az érthetetlen ólomdarabot s ismét a serpenyőbe dobta.
    Kinn zúgott a vihar, a házban feszült a csend. És az újra öntött ólom árnyéka megjelent a falon.
    — Egy kéz...
    — Az Isten keze: az én hazám régi formája — mondotta ünnepélyesen a legény.
    — Az ám...
    — A régi Magyarország képe!
    — Nem is tudtam, hogy ilyen volt, — magyarázta könnyedén az, akinek az előbb kakast öntöttek.
    — Volt, nincs...
    — Soha többé! — kiabálták összevissza a legény szomszédai.
    Az ablakok megzörrentek a ház falában s a tető felett egyszerre, mintha messze harangok kongását sodorta volna a szél.
    — Az én régi hazám...
    Már az öklüket rázták a cimborák.
    — Ki ez az asszony, hogy ilyet mer?
    — Miféle?...
    A ház körül egyre erősebb lett a harangzúgás, benn zavarosan ugráltak fel az emberek. Az asszony, serpenyőjével a kezében lassan feléjük fordult.
    Az arca most sem látszott. Magasba egyenesedett alakját hátulról világította meg a lobogó tűz. És miközben így, rejtélyesen, hallgatva állt, körülötte újból felzsivajgott a sokhangú, tiltakozó beszéd:
    — Rémképet öntöttél!
    — Csak most... Lesz rá gondunk...
    — Vége örökre!
    — De hát ki vagy te, aki a multat öntötted az ólommal ennek a legények?...
    Mikor az asszony megszólalt, olyan volt a hangja, mint a szilveszteréji harangszó:
    — Én nem a multat öntöm, hanem a jövendőt. Én a fiatal esztendő vagyok...

ÁLMOK

Az erdők sötét csendjéből kikelt a hold. És a tornyokon meggyulladtak tőle a felvont zászlók érckopjái. Hirtelen kék villanások nyilaltak bele az éjtszakába. Apró lidérclángok a rengeteg felett.
    A király, nagy idők után, Visegrádon volt...
    Az őrség némán váltott. Az alabárdok acéljában egyenletes kis ragyogások jöttek-mentek a holdfényes bástyák falán. A kapuállók merevek voltak. Mellvértjükön megrögződött a holdfény, mintha odakalapálták volna. A várudvaron csak a rezes veder csillant a kút kávájánál. Egy csatlós ivott és óvatosan öntötte el a maradék vizet.
    Csend... A király...
    A régi tornák híres udvarán fű nőtt a kövek között. Rozsda ette a felvonóhíd láncait és a kőcímerek mezőiben zöld moha verődött ki az Anjou-liliom körül.
    A vár és az élet elaggott, mint maga a király. Nem úgy volt többé Visegrádon, mint Lajos fiatal korában. A hajdan visszhangos termekben halkan járt a lépés. A hosszú folyosókon révedező mécsek suhantak át és olyan csendes volt a csend, hogy a Duna zsongása felhallatszott a mélyből. Pedig lakoma után álltak udvart az úri rendek a koronázóteremben. A gerendás mennyezet függő karosmécsese alatt a bosnyák király, a hűbéres bolgár fejedelem, a litván és lengyel hercegek, zárai követek, nápolyi lovagok, pádovai vendégurak között elvegyülve, rangos magyarok: a havasalföldi vajda, a székely ispán, a szörényi bán várakoztak, hogy a király kegyelemben észbe venné őket.
    A trón előtt, nagy darabon szabad térség volt a király és nemes cselédei között. Csak a két fal mentén álltak sort végig a palotások, hosszúszárú talpas mécsessel a kezükben. A mécsek fénye, mint mozdulatlan vízben, úgy tükröződött a símára pallérozott pádimentum fekete-fehér kőkockáin. A trón skarlát szőnyege mellett az országbíró és a tárnokmester állt. A lépcsőkön a velencések követei térdepeltek, alázatban a földig görnyedve, hogy átadják Velence évi adóját a magyar királynak.
    Lehajolva hozzájuk, hallgatta őket a király, aztán intett, hogy mehetnek és mikor trónszékében felegyenesedett, mintha parancsolta volna, ellenállhatatlanul mindenek követték a mozdulatát. Az idegen jobbágyfejedelmek kihúzták magukat, csak úgy, mint az utolsó testőrző vitéz. A palotások is hirtelen megnyúltak a falak mentén egyetlen fénylő csíkká lettek a mécsek lángjai. A nagy rugaszkodásban, szinte ellentmondóan, csak a király hű öreg bolondja kuporodott össze a trón lábánál. Tarajos bolondsipkája alatt lehorgadt a feje. Aszott arcát csúfondárosan beszívta kétoldalt és mialatt hosszú, köszvényes mutatóujjával csörgetni kezdte kunkorodottorrú vörös cippellője hegyén a kis csengőt, ferdén, alulról felpillantott.
    De a király nem figyelt rá. Trónja magasából lassú, komoly tekintettel nézett szét a teremben. Szeme a magyarokat kereste. Rakoncátlanok, torzsalkodók voltak valahányan, de százszor becsületesebbek minden többieknél. Szerette őket, ahogy itt is, ott is fölismert egy arcot. az ajtó mellett a honti ispán, az ifjú Drugeth, a Miklós nádor vére; a terem közepén a híres-neves Laczfi-Apor, a Bebek, a Giléthi, a Kállai-ivadékok, meg a két Bajmóczi és a Drághi unokái. Fiatalok mind. Régi törzsek új hajtásai...
    Egyszerre, valahogyan már nem őket látta maga körül az aggastyán király. Míg a trónkárpit ezüst liliomai, mint a hópelyhek, szállingózva szálltak koronás, hófehér fejére, túlnézett ifjú udvari népén, túl a tavaszon, vissza, messzire, a saját tavaszába. És hívatlan megjelent előtte Endre öccse gyermekarca... És újra látta ifjúsága régen holt cselédeit, Újlakit, az aversai hőst, a szép dalia Lászlót, Drugethet, a nádort és szívének a legkedvesebbikét: Toldi Miklóst, a nagyfalusi nemest... Mind kidőltek mellőle a sorból. Mind itt hagyták, egyedül, öregen, magára.
    A szíve megvonaglott, de azért az arca kemény és megközelíthetetlen maradt. A hűbéres idegen hercegek nem tudták mire vélni komor tekintetét. A velencések remegve kérdezték egymástól:
    — Misericordia, mi vár reánk?...
    A bolond gonosz örömében csörgetni kezdte ősz fején a sapkát és nevetett hozzá:
    — Csak féljetek, tányérnyalók! De mielőtt karóba húzat a komám, szólhatnátok még valamit búcsúzóul, hogy teljék az idő.
    A király felrezzent. Intett énekesinasának. Aztán hirtelen, mintha mégis meghallotta volna a bolond szavát, leszólt a tárnokmesterhez:
    — Szólítsd közelebb az urakat. És mondd nekik, hogy beszélhetnek. Szívesen hallgatom...
    — Hazudni fognak, — dünnyögte a bolond. — Mert hiába akarod, komám, nem mernek ezek igaz szót ejteni előtted.
    A király elmosolyodott.
    — Azt se bánom. Ha a valóságtól félnek, meséljenek hát az álmaikról.
    — Ez már beszéd. Csakhogy ám, ingyenben nem tesznek ők a királynak semmit. Hat falut, két malmot, kaszálót meg rétet és legkivált a saját étvágyuknak kövér legelőt ígérj, — gúnyolódott a bolond. — Rajta, címeres vitézek, mulattassátok a királyt, meséljetek! A komám nevében ígérem, hogy a láncos tallér a mellén azé lesz ma este, aki közületek a legszebb álmot mondja.
    — Úgy legyen, — hagyta rá a király.
    A rendek elfogódva húzódoztak. Egyik-másik gondolkozva szegte le a fejét. A szótlanabbja hátrább vonult. Megcsörrentek a sarkantyúk. A király keresően nézett körül. Aztán a vendégek közül választotta a legelsőt:
    — Kedvelt hívünk, Campofranco és Furnari hercege, kezdjed meg hát a szót. Mondd el nekünk, mi volt a legszebb álma életednek?
    A siciliai nemes sebesen körülnézett, hogy láthák-e, irígylik-e a többiek? Hajlongva haladt a trón felé. Föltekintett a mennyezetre, mintha ihletet keresne, aztán letérdelt.
    — Felség, nagy király, királyok ura, — mondotta hízelkedőn, — egy csillagról álmodtam én odalenn hazámban, a tengerek között. A csillag fényeskedőbb volt minden csillagnál és mikor felébredtem, hiába kerestem Sicilia egén. A magyarok országába kellett jönnöm, hogy viszontlássam, mert az a csillag, mindenható király, a te dicsőséged csillaga volt.
    A király fásultan intett, tekintete énekesinasán akadt meg.
    — Tovább, tovább... Hív cselédem, kobzos, álmodtál-e szépet életedben?
    A legénykéknek elakadt a lélekzete a nagy tisztességtől. Letette hangszerét a trón lépcsőjére és olyan képpel térdepelt melléje, mintha imádkoznék.
    — Uram király, felséges királyom, — kezdte neki fohászkodva — azt álmodtam egyszer, hogy az erdőn jártam és egy vérvörös kobozra találtam. A koboz egy cserfa gallyán függött és teremtett olyan volt a formája, mint aminő az emberek szíve... Pengetni kezdtem rajta a húrokat. És a hangoknak szárnyuk volt, repülni tudtak és vittek dalomban Óperenciákon túlra, el az idők felett, vándorolva szerelmesek ajkán, emberek szívén át...
    — Homonnai Drugeth, tiéd a szó, — mondotta a király.
    Mozgalom támadt az urak között. Kíváncsian néztek a jeles ifjú vitézre. Néhányat lépett a trón felé. Nem térdelt le, de mélyen meghajolt, hogy aztán még magasabbra emelje fejét.
    — Felséges jó királyom! Régen történt, amiről most kegyelmedből szólnom szabad. Szinte gyerek voltam még akkor, hogy levittek háborút tanulni idegen országba, Padovát segíteni a velencések ellen. Dicsőség helyett Trevisónál rabláncot kaptam. Vaskarikát forrasztottak a nyakamra. A falhoz bilincseltek a dogék palotája alatt. Sírboltba zártak elevenen. És a váltságdíjamat ellopták, kétszer egymásután... Szabadulásra nem telt többé reménységem. Víz és kő őrizett. A börtön szűk volt és mély, mint egy halottas verem. Öles falában csak fenn, magasan nyílott egy tenyérnyi rácsos ablak. Nagy kínomban ezt az ablakot néztem én sok bús nappalokon által, míg egyszer, valahogyan elkáprázott kis világosságától a szemem. Odakünn sütött a nap és szólított magához. Olyan szépen szólított, hogy lesorvadtak rólam a láncok. A két karom könnyű lett és ahogy mozdítottam őket, éreztem, madár lett belőlem. És én kirepültem a szűk rácsok között, széttártam a szárnyam és elszálltam tengerek felett, haza nagy Magyarországba... A legszebb álmom az volt, mikor rabságban szabadságról álmodtam, király...
    Kegyelmesen bólintott a király. Leányos arcú kis apródján, hős Kállai unokáján jártatta a szemét.
    — Rövid életedben, fiú, mit álmodtál szépet?
    Félősen, halkan felelt a gyermekfiú hangja:
    — A legszebb az volt, ó felséges király, mikor Kállóból udvarodba hoztak és első éjjel az idegen nyoszolyán azt álmodtam, hogy otthon... az édesanyám ölén alszom...
    Az apródúrfiak nem férhettek a bőrükben. Nevetgélve taszigálták egymást. A kis Kállai pedig mélyen elpirult.
    — Hát te, Giléthi Bálint, álmodtál-e szépet? — kérdezte a király.
    — Sok álmom volt már életemben, nagy uram király, — mondotta a hetyke ifjú vitéz. — De tán a legszebb és legvalószínűtlenebb mégis az volt, mikor azt álmodtam, hogy... hű hozzám a kedvesem!
    Mosolygás szaladt el az arcok felett. Csak a király maradt komor, mintha meg se hallotta volna a léha beszédet. Hű bolondján jártatta a szemét. Gondolt egyet, aztán leszólt az öreghez.
    — Vén cimborám, Koppints, koppints hát már te is. Vagy a bolondoknak nincsen álmodásuk?
    — Olyan szépet álmodni, mint a bolondok, nem tud álmodni józan ember, — felelte elgondolkozva az öreg és törődötten, lassan cihelődött fel a lépcső fokáról. Ahogy kiegyengette magát és görhes testén lesimította a meggyűrődött piros selymet, összecsördült rajta a temérdek csörgő. Vigyorgásra idomított arca elkomorodott, kialvó, öreg szeme végtelenül szomorúan nézett egy pillantásig. A nevető urak elcsendesedtek. Nem tudták, mi történt, de azért kényelmetlenül éreztek valami szokatlan változást... Az öreg bolond fejéről lerítt a bohócsapka! Kusza, fehér haja és a vörös taraj nem illett együvé.
    Először vették ezt észre a fiatalok. Először vette észre maga a király is. Meglepődés morajlott át a termen. Az öreg pedig csak állt és hallgatott és mintha farkasszemet nézett volna valamivel, ami a láthatatlanból feléje mosolygott, lassan, lassan felderült az ábrázatja.
    — Beszélj fickó, — parancsolta a király.
    A vén bolond felrezzent és ahogy zavarában köszvényes két térdét összeköszörülte, aszott lábszárán szánalmasan ráncolódott a piros selyemszőttes. Fogatlan szája ferdére húzódott, valaminő gyerekesen furcsa mosoly játszott rajta.
    — Öreg komám, alássan megkövetnélek, nem lehet azt olyan szépen elmesélni, mint ahogy álmodtam. Az elmúlt éjjel... Álmomban hajnal volt az égen és tavasz a földön és anyám a kunyhónk küszöbéről intett utánam: „Isten óvjon, fiacskám.” És én visszanevettem rá és fogam két fehér sora közül kiejtettem a rózsaszálat, amit harapva tartottam. Botom végén kis tarisznyát vittem és mentem hegyen-völgyön át. A falvakban lányok marasztottak. A szállások felől utánam nézett a fehérnép. De én nem álltam meg. A mátkámhoz siettem, a hegyeken túlra. Alkonyodott, mire messze, messze, odalenn a síkon megláttam a házát. Olyan távol volt, hogy különben a csillagvizsgálón át se látnék odáig, mégis elérte a tekintetem. A kertben állt, virágnyílásban, sötét szemöldöke alatt ragyogóan kék volt a szeme és két karját kitárta. Égő, fiatal vágy fogott el és szilajon futni kezdtem feléje. Repültem, mint a madár. Mellem kitágult. A lábam könnyű volt és gyors, miként a szél a havasi füvön. Lobogó fekete hajamat arcomba csapkodta a rohanás. Futottam boldogan, sebesen és közben daloltam, daloltam, király...
    Fenn magasan, elborult szemmel, merengve hallgatta őt a király és keze öntudatlan a melléhez kapott.
    — Tied a legszebb álom, tied a lánc, — és reszketett a hangja, ahogy kimondta.
    A fiatal udvari nép ámulva nézett össze. Nem értették, hogy miért könnyes az agg király szeme, nem értették, hogy miért a vén bolondé a lánc.
    — Ne sajnáljátok tőlem, — suttogta a bolond, — olyan szép volt álmodnom, hogy mégegyszer fiatal vagyok.

[email protected]

FŐOLDAL - PÁLYÁZAT - HÍREK/ESEMÉNYEK - TORMAY CÉCILE KÖR - TORMAY ÉV PROGRAMJAI - AZ ÍRÓNŐRŐL - TORMAY CÉCILE MŰVEI - MEGVÁSÁROLHATÓ KIADVÁNYOK